A Hon, 1875. szeptember (13. évfolyam, 199-223. szám)
1875-09-17 / 212. szám
Mol 212. szám, Xm. évfolyam. Kiadóhivatal , Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. írt ki. 6 hónapra......................................» » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... » — * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1875. Péntek, szeptember 17. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: 99A HON+ 12 frt 6 frt 2 frt Xll-dik éri folyamára. Előfizetési árak: ITM RIBEST Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a pesti utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 0, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, szeptember 16. Azországháziból. Ma mindenik párt részéről történt nyilatkozat. Móricz Pál a szabadelvű párt részéről, Polit a nemzetiségek részéről, Hegyessy, Madarász Jenő ésHelffy a szélsőbalról , Sennyey a szélsőjobbról beszéltek. Tehát ülés érdekes volt, noha nem nagy jelentőség Polit a doctrinarismus fénymázával vota be fanatismusát. Felállitá azt a tételt, ha az államképző elem a nemzetiségben van mégis megtagadta a magyar nemzettől azt jogot, hogy államot alkosson ; azt állitá,hol a nemzetiségi kérdés vagy adminisztrativ, vagy hatalmi kérdés, és minthogy az előbbit csak úgy látja megoldva, ha a megyei és községi szervezet oly alakot nyer, hogy mindenki otthon találja magát abban, azt állítja, hogy ez Magyarországon nincs meg , tehát itt hatalmi kérdés az. Nem tudjuk, hogyha svájczi kantonokat az országból csinálni nem akarunk (és Polit épen ezekre hivatkozott beszédében) milyen közigazgatási megoldás mellett találnák ők »otthon« magukat Magyarországon ; de, hogy iz és tik szerint hazánkat rendezni nem fogjuk, hogy Polit theóriája, miszerint a nemzetiségi kérdés adminisztratív kérdés, absurdum, mely sehol így felfogva nincs , az tagadhatatlan és hogy túlzó követeléseikkel szemben hatalmi kérdést vagyunk kénytelenek csinálni nemzeti befolyásunkból, az bizonyos. De e befolyást a kultúra nem rontja meg mint Polit jósoló, mert épen a kultúra terjesztésében látjuk nemzeti hivatásunkat, azzal emelkedik befolyásunk, történelmünk, intézményeink ezt bizonyítják. Az is furcsa ideória, hogy a magyar hegemónia csak a nemesi alkotmányból származik, mert épen e nemesség terjeszti ki az alkotmányos jogokat, nyelvkülönbség nélkül, az ország polgáraira és a jogegyenlőség daczára fennáll, sőt terjed a magyar elem befolyása, mert kultúrás erő az. Azt mondja Poltt, hogy Ausztria csak azért szerződött a magyar elemmel, mert csak ez volt képviselve a parlamentben , de ez minden nemzetiségre egyaránt alkalmazott egyenlő census és szabad választás útján jutott oda , ami eléggé bizonyítja azt, hogy Magyarország felett törvényesen csak a magyar nemzet rendelkezhetik , úgy a történelmi jog, mint az alkotmányos jogegyenlőség szerint. Azután átcsapott Polit a külpolitikába, összehadart egy csomó pletykát a monarchiának Szerbia elleni fenyegetéseiről és jóllehet maga felemlíté, hogy az illetékes fórum, a külügyminisztérium, megcáfolta azt, mégis külön felvilágosításokat kért e tárgyban a kormánytól. Fáj neki az, hogy az ő keleti »testvérei« iránt nálunk nincs rokonszenv ; nem tehetünk róla, ezt egyenesen a magyarországi nemzetiségi túlzóknak kell tulajdonítani, kik 1848 óta Magyarország ellen törnek. Polit a tegnap benyújtott felirati javaslatot nem merte idokolni és védeni, csak csodálkozását fejezte ki a felett, hogy »kellemetlen« benyomást ten , de biztosíta, hogy ők »nagyon is« ismerik kötelességeit Magyarország iránt. — Ezt kereken tagadjuk, mert akkor nem indítványoznák feldarabolását, nem látíznának ellene, és nem írták volna meg feliratukat. Móricz Pál ilustrálta a szabadelvű párt felirati javaslatát. Hogy erős, eredeti érvekkel teli beszédében néhol a nem tetsző dolgokat talán nem kellő világításban tüntető fel, hogy a polgári házasságra vonatkozó passust oly vallási érvekkel támogatá, melyek fontosak az, de nem elsőrendűek , valószinű. De beszédenyílt, egyenes. Őszinte kifejezése volt saját meggyőződésének, habár csak véget ésj aban találhat, véleményünk szerint, a kormány intenzióival. A három szélsőbali unalmas volt. Heessy új ember, tehát a ház meg akará ajándékozni figyelmével és két első mondatával, melyekben objektivitást és az idő kímélését fogadta, fel is kelte azt; de midőn rákezdte a szokott szélsőbali nótát és ezt uj érvekkel még csak variálni sem tudta, szétverte hallgatóságát, untatá a zajos házat, melynek »ad captandam benevolentiam« oda dobta ugyan a nemzetiségek elleni kifakadást is, fenyegetve Mileticset, hogy ha immunitása nem védné, a büntenyitő törvényszéknek adná át, de a »közös ügy« feletti siralom hallhatására ez sem szerzett csendet. Madarász Jenő nem birván saját gondolatokkal, Tisza és Péchy 1869-ki programmjából olvasott fel a kiegyezés módozatai ellen szóló passusokat és azok valósítását követelte. Természetes, hogy még Helffy is meg tudta magyarázni azt, hogy hat év óta sok történt és azt is mindenki tudja, hogy mily nyíltan történt a fúzió, mily hátgondolat nélkül bocsátá azt a két egyesült párt a nemzet teljesen szabad választása útján valós szentesítésére, de hát Madarász Jenőtől többet várni nem kell! Nagy bajban van a szélsőbal a legutóbbi választással. Nem tagadhatja, hogy szabadon történt az, de azért Simonyi azt akarja kiokoskodni, hogy ad nekik az igazat és Helly ezt úgy illustrálja, hogy a nép sok helyen azt hitte, hogy baloldalit választ, midőn szabadelvűre szavazott. Ez lehet, de nem az ujság-nem-olvasó nép, melyet félrevezetni lehet, sőt gyakran e nélkül is tévesen magyarázza a dolgokat, irányadó a politikában, hanem a nemzet értelmisége és vagyonos osztálya, mely, igen kevés különbséggel, szentesste a fúziót. Márpedig ez nem szavazott tudatlanul, régi programmok vagy pártállások szerint, hanem egészen az új pártállásra és ennek czéljaira. Ettől nincs apellátió, ez ellen nem lehet kifogás. És mégis Helffy, elsajátítva Madarásznak nyolcz év előtt tett indítványát, azt követeli, hogy ez országgyűlés tartson csak két évig és mikor Ausztriával az új szerződések megköttetnek, ezeknek megítélésére appelláljon a kormány a nemzetre. Először is ez a népképviselet souverainitásának megsértése lenne és plebiscitre vezetne ; és másodszor Helffy czéljaira eredménytelen lenne; mert a már megkötött szerződésen, lejárta előtt, a nemzet új képviselete, ha akarna, sem változtathatna. Ez ötlet tehát egy czéltalan absurdum. Azután »per latum et extensum« kiterjeszkedett Helffy a vámkérdésre. Minthogy ő e kérdést a hírlapokból ismeri, mindazt előhozta, amit azokból olvasott, hogy bebizonyítsa, miszerint a kormány még Magyarország vesztére is, a közös vámterületet fogja fenntartani, mi ezt nem tudjuk oly határozottan, mint ő, de ha így lenne, ellene szegülnénk, mert minden áron az nekünk sem kell. Helffy a vámkérdésben épen olyan, mint Polit a diplomatiában, elég nekik egy pár hírlapi hír, hogy arra alapítva elítéljék a kormányt. De Helffy adatokat is kiván. Van kétféle adat. Az egyik a forgalmi statisztika, ez közkézen forog, aki ért hozzá, ítélni tud belőle; a másik a tárgyaláshoz való előkészület, ez most még nem nyilvánosságra való. Last, but not least — beszélt Sennyey is, nem utóljára, de róla itt emlékezünk meg. Mi elfogadja a többség felirati javaslatát, udvariassági ténynek veszi azt, meghajol a többség előtt, melyet a nemzet azon »odaadással határos bizalom«-ban választott meg, hogy az ország bajain segitni fog; »értelme sugallja«, hogy a kormány megragadja az alkalmat és politikája főbb alapvonásairól tájékozni fogja a nemzetet, a felelősséget és érdemet a többségnek hagyja. Igazsága van Sennyeynek. A kormány törvényjavaslatokban és nem üres fejtegetésekben fogja kifejezni politikáját. Akkor ítélhet. Az ő legális közreműködése az Ausztriával való alkudozásokban és talán a parlamenti működésben, reméljük, nem fog gyakran hiányozni. Ahol elvi differentia lesz köztünk, ott oly legálisan fogunk harczolni, amily legális volt ma Sennyey, noha az ellenzéki gyanú fullánkja nem hiányzott beszédéből. Ezt is éreztük, de jogosultnak tartjuk. — A felirati vitában holnap (pénteken) először szól a szélsőbali, Hegedűs László, azután a szabadelvű : Pulszky Ágost és beszélni fog Tisza Kálmán is. Legalább nagyon valószinü. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. III ik rész. Alkotmányos harcz. (49. Folytatás.) Nagy János. — Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése ? — Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után,sehova nem megy, ahova nem kénytelen, s nem beszél, amíg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el nem marad, s amit kérdeznek tőle, arra megfelel. — Úgy látszik, hogy ez nem tartozik a mulatságos genreek közé. — Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj, addig, amig ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki, amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom. — Furcsa bagoly ! A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szívesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistul, lovastul, podgyászostul. Tehát nem a kutyák iszszák meg a Térünket ? Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már és háromnégy esztendős kisgyerekek játszottak a folyosón. Szék a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában. Nagy János uram nem igen nyújtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem a ki megakarta az övét fogni, azét visszaszoritotta. Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére : se ezre roma, se könyv. Nem szokott ő sem azzal dicsekedni, amije van, sem azzal, amit tud. A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett volna mellé a chinai császár! S ez az első vendégség volt útközben, ahol a tisztelt jelölt a szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát. (Az etelvárit sem véve ki: ott fejedelmi koronája volt a díj.) És talált Alienor valamit, amit ha megtudott volna érteni, emlékezete igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet. A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban , pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, amiről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézédesen tudott kínálkozni mellé, hogy a kínálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia , milyen rekkenő melegben ! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve. Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép ! Oh hogy merte kockáztatni kedves szép fejét, ha ezt szülei tudnák ! S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy, De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édesanyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az ? Önző volt, a mióta csak eszmélt. — No de legyőztük az ellenségeinket ! mondá, a házigazda szemébe tekintve. Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy »nem.« — Le is sütötte a szemeit tányérjára, ő szégyenlette magát a kérdező helyett. — Ön nem volt ott a népgyűlésen ? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.) — De hallgattam azt egy házból. — S mért nem jött ki a nép közé ? — Nem nekem való hely az. — Ön úgy látszik, hogy aristocrata. Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta. Alienor azt hitte, hogy nem érte meg az idegen szót. — Hogy ön, gazdag ember ? — Igen, az vagyok: van hat fiam és három vöm s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét. — Nem úgy értettem, hanem hogy: büszke ember ? — Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely censust szab meg, s a szerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy alul esnek, csakhogy az én censusom más, mint a milyent a törvény állít fel. ■— S milyen az az ön censusa ? — Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, amely előtt kegyelmességiek szónokoltak, fele asszony és gyerek nép volt, tehát szavazatnélküli szálak. A másik felének fele öszszecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott kontár mesteremberek, állandó lakhely nélküli fuvarosok, czigányok , tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bir, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval bírnak, melyben két lakrész van, amit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s akiket mi, ahogy tetszett mondani, »aristocraták,« egyszerűen »gányóknak« és »duhaj«-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kívánkozunk. Azon a népgyűlésen nem láttak kegyelmességnek egyetlen egy telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti, hogy a »jók uralkodása.« Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk bevezetni nem akarja, sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtáját felgyújtják,a lova füleit levagdalják,a vetését lelegeltetik, az újságba kiíratják a nevét s legyalázzák, hát inkább félrehúzza magát és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez nem büszkeség, ez csak őrizkedés. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovát, az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be heti vásárba ; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, akkor hét rétbe gyűri a gyomrát s inkább koplal, minthogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámban. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, amelyik olyan kocsmába belépne, ahol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy akikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjük, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S ami legfőbb : hallgatni azt, amit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafias erényekről beszélni! ő, a duhaj! aki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri, s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, ludtalpuvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak , és nekem ! a ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészet dohánynyal meg nem csaltam ; — a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó fegyverletételig harczoltam a hazáért; — mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, ahol emberiség, közmivelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom: kegyelmes princz. Aki ezen felül esik: az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most aztán menjek én oda, közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a háza oldala, nekem! a ki a magam keze keresményéből építtettem fel az uj iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap hordtam le keményül, mint egyházgondnoka, a miért a gyermekeknek az algebrát és hazai történetet hitványul tanítja s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel bíró, írni olvasni tudó embernek: ő a kinek az uz Isten csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéséül: egy pár czimever nagy szarvat. (Folytatása következik.) — A képviselőház birálóbizottságai közül ma. d. u. a III., IV. és IX. tartottak ülést. A III. bíráló bizottság K. Szolnok Tasnád kerület választás elleni kérvényét vette tárgyalás alá és az ott megválasztott Szongott Jakab képviselőt igazoltnak jelentette ki, miután nem talált elegendő tényálladékot arra, hogy akár vizsgálatot rendeljen el, még kevésbé arra, hogy a választást megsemmitse. A IV. bíráló bizottság Hajdú-Böszörmény város választási ügyében beadott kérvényt tárgyalta és Szabó Mihályt, mint a kerület képviselőjét igazoltnak ítélte. A IX. bíráló bizottság a liptó-szent-miklósi kerület választási ügyét vette tárgyalás alá és a kerületben megválasztott Kiszey Árpád képviselőt igazolta. Vala pedig azok elseje a felirativitában Polit, a Mihály, a politirozott Miletics, s ennek bűntársa a tegnapi nemzetiségi válaszfelirat elkövetésében. Felállt s ráhelyezkedvén e két aláírási okmány szilárd álláspontjára, ide-oda lógott azon s kezdé politúrozni feliratának darabosságait, mire való nézve legalkalmasabb eszköznek gondolta a lágy, olvadó, elegikus elegikus hangot, mely néha annyira neki piánosodott, hogy szinte nem is volt. Föl kellett küldeni a szószékre, hogy kezdje magasabb tenorból, ami méltóbb is ama felirat magas hangjához. Azonban itt sem tudta elérni a kívánt magaslatot s a jámbor hallgatók csak itt-amott tudták elkapni egyegy elröpent szavát a fülükkel. De azért hallgattak rá áhitatos figyelemmel. Szép volt beszédének az a része, ahol azt fejtegető, hogy a hivatalos érintkezésben az állam nyelvével egyenlő jog adassék a román, tót, szerb, orosz, vend és szász nyelveknek. És ez a fejtegetés némi megjegyzésre indít bennünket. Edélyi szász atyánkfiainak köztudomás szerint olyan extra, nyelvük van, hogy nincs az a Göthe és Max Müller, aki megértené. Inkább angol meg dán, mint német. Tegyük fel, hogy szász atyánkfiai nem Erdélyben laknak, hanem Brandenburgban valahol s ott állnak elő azokkal a követelésekkel, melyekkel bennünket zaklatnak. A többi közt azzal, amit ma Poliz kifejezett, hogy a szász nyelv hivatalos nyelvül elismertessék és használtathassék. Mit mondana ehhez Bismarck és Németország törvényhozása? Ha valaki bebizonyítja nekünk, hogy ezek eleget tennének a »Bruderstamm« ilyetén követelésének, akkor isten neki fakereszt, tegyünk eleget mi is, daczára, hogy a szász nyelv a magyarnak nem dialectusa, mint a németnek. Polit beszédének legnagyobb része a keleti népek körül forgott. Sennyeyt egész idegessé tette, tán mert azt hitte, hogy szónok a »Kelet Népé«-ről beszél. Érdekes volt az a rész, amikor felvilágosította a képviselőházat, hogy a Bismarck sógor, meg Gorcsakoff koma minő ideákat táplálnak a keleti fölkeléssel szemben. Az egész ház méltó csodálkozásban tört ki, hogy honnan tudhatja a képviselő úr ezeket a rejtett kabinettitkokat ? E magas összeköttetéseire meg is kísérlett világot deríteni, azonban a hang, az a hang, megint meghiúsító, hogy lelepréseinek hasznát vehesse valaki. Mi úgy tudjuk, hogy Polit egykor igen érthetőleg tudott szónokolni. Saját felirata okozta volna nála most ezt a lehangoltságot, hogy alig lehetett beszédéből egyes részeket megérteni ? nem tudjuk. Vagy azt legyünk hajlandók elfogadni, hogy azért volt hangja oly tompa, mert czvikkeren keresztül beszélt. Nem sikerült érczet önteni abba a hangba, se vörösnyakkendős Koztics biztató tekintetének, ki szintén a karzatra szorult, se Mocsári Géza pohár vizének, melylyel szónokot megakarta itatni. Szónok bizonyára óvatosságból nem nyúlt a vízhez , mert hát nem lehetetlen, hogy ez a barbár ázsiai faj anynyira gyűlöli a szerb apostolokat, hogy úgy tesz, mintha megitatná, aztán megeteti. Kellemes meglepetést szült a beszéd vége, midőn ajánlja a Miletics-féle válaszfeliratot ,nem ugyan elfogadás«, de legalább tekintetbe vétel végett. Szépen lelicitált vele. Csakhogy ez a dolog különös egy világításba helyezi a mi kalandorpolitikusainkat, ők a válaszfeliratok szerkesztésénél nem azt az irányadó szempontot tartják szem előtt, hogy az esetleg el is fogadtathassék s a trón elé terjesztethessék. Előre abból a feltevésből indulnak ők ki, hogy úgy is vissza fog az utasittatni. Nem veszik komolyan hírhedt missiójukat, hanem mókáznak vele, s a képviselői sérthetlenséget felhasználják arra, hogy büntetlenül sértsenek és lázitsanak. Az agitátor után Móricz Pál beszélt a szabadelvű párt részéről s utána bárándi ellensége, Hegyesi Márton szólalt fel a szélsőbal padjairól. Beszéde szerény volt és szemérmes, mint egy szűzbeszédhez illik. Elveszett a senki által nem vitatott általánosságokban s csak a nemzetiségiek felirata ellen intézett erélyes felszólalásában lengte át a méltó indignatió heve. Előadási modora különben értelmes és correct. Legérdekesebb része volt az ülésnek mindenesetre, mikor felállt Sennyey. Eddig mindig csak »jelezte,« változatosság okáért ma »kiemelte« az álláspontot. Szépen beszélt, mint mindig. De ebben a felszólalásában fedeztünk fel valami újat is. Akkor emelkedett hangja legmagasabbra, mikor a közjogi alapra nézve kijelentette, hogy ő azt nem csak azért kívánja megtartani, mert az törvény, mert az szükség s hogy ő veszedelmesnek tartja azt a felfogást, mely ez alapot csak »szükséges résznak« tekinti. (Jó, hogy ott nem volt a volt Deákkör elnöke, Justh József, aki azt mondta egykor, hogy lesz az csak »malum necessarium.«) Ő, úgymond, védi azért, mert azt jónak tartja s kivánja, hogy az Ausztriával való összetartozandóság, solidaritás; ama szelleme, mely átlengi, kifejezést nyerjen amaz anyagi viszonyok rendezése körül is, melyek szabályozása e törvényhozásra vár s hogy a kapocs erősittessék, szilárdittassék. »Íme, a régi Sennyey!« •— hallók megjegyezni, míg egyfelől ez a kérdés lebegett az ajkakon: »hát egy kis közös Reichsrath nem lenne jó ?» Beszéde végén még most az egyszer nagylelkűség megkegyelmezett a szabadelvű pártnak s elfogadta a válaszfelirati bizottság javaslatát. Sennyey után Madarász Jenő beszélt — haza. Be is vallotta mindjárt, hogy ő a szegvári kerület választópolgárainak meg akarja mutatni , mily erős lándzsát tör ő a nemzet függetlenségéért. Hogy mennyire sikerült ez neki, bizonyítja az, hogy a beszéd alatt — Csanády elaludt. De voltak e beszédben szép helyek is, tagadhatatlan, csakhogy azokat rég elmondták jobban mások. A mai előadást Helffi fejezte be. Hosszan beszélt, de nem érdektelenül. Szerencsésen kihúzta az ülést végig, ami a rosz nyelvek szerint azért történt volna, hogy a szélső bal egy új acquisitiója, kinek beszédétől nagy hatást várnak s kiszólásra ő utána van följegyezve, Hegedűs László aliszkai képviselő, elsőnek szólalhasson fel holnap. Érdekes kiapizód történt az ülés alatt. Miután Politot a legjobb akarat mellett sem lehetett hallani, Csanády ezt annak tulajdonitá, hogy nagy a lárma s oda kiáltott Ghyczynek: »Elnök úr, csendet kérek!« — Az öreg úr a világon a legártatlanabb képpel excusálta magát, hogy »kérem, én nem lármázok !« ami átalános derültséget keltett, csak Csanády jött miatta Jobb úr“’" Országgyűlési karczolat. Felvitte Isten a dolgát Majoros István uramnak. Ott ült ő figyelme a főrendiek karzatán s onnan nézte le Csatár Zsigmondot, ki a képviselőház szélbali padjaira, s épen az ő egykori helyére szorult, így hát reánk nézve hallhatatlanok voltak az ő halhatatlan megjegyzései, melyekkel a szónokokat nagy kegyetlenül félbeszakgató. Országgyűlési tudósítás. A képviselőház ülése szept. 16. Az esti lapunkban közlöttek után a felirati vita folyamán következett Móricz Pál : T. ház ! A válaszfelirati vita egyike mindig a nevezetesebb parlamenti vitáknak. Mert bár a trónbeszédben a fejedelem szólt a nemzethez , de sajátképen a parlamenti kormány fejezi ki nézeteit az általa követendő politika iránt. Ennélfogva minden alkotmányos országban a trónbeszéd bírálat alá vétetik anélkül, hogy a fejedelem iránti köteles figyelmet, tiszteletet megsértenék. A válaszfelirati viták alkalmával három főkérdést kell megvitatni. 1- szer. Meg kell bírálni a trónbeszédet alakilag és lényegében. 2- szor. Meg kell bírálni a trónbeszédet formailag és benső értékében. 3- szor. Össze kell hasonlítani a többi felirati javaslatokat s a legczélszerűbbet kell elfogadni. Én nem hiszem, hogy valaki a parlamentben azt hinné, hogy a trónbeszédnek képviselőválasztások alkalmával készíttetni szokott részletes és hoszszadalmas nyilatkozatoknak kellene lennie. Én azt tartom, hogy elég, ha a trónbeszéd megérinti a főbb tárgyakat, s mintegy elősorolja a kormány felfogása szerint a teendőket, s előírja azoknak sorrendjét. Már a tárgyak felemlítéséből, a teendők sorrendjéből következtetést lehet venni a kormány politikájára ; meg lehet ítélni, felfogta-e kormány az ország helyzetét, lehet-e a kijelölt után az ország bajain segíteni s váljon az irány, melyet a kormány követni szándékozik, megfelel-e a szabadelvű párt irányában. Felhozhatják a trónbeszéd ellenében azon észrevételt, hogy az elég részletes, de a kormánynak a már készen levő számos törvényjavaslatból igen könnyű leeadett egyes tárgyakat részletesen is jelezni, de ezáltal a trónbeszéd elvesztette volna tömörségét, s az egész részleteiben mégse ismertethetvén a felvett tárgyat, egy szükségtelen, s eredménytelen vitára adott volna alkalmat, és precipitálta volna az úgyis minden egyes tárgynál előkerülendő érdemleges vitát. Lehet, hogy azokat, kik sokat adnak a phraseolo-