A Hon, 1875. október (13. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-15 / 236. szám

236. szám. XIII. évfolyam. Esti kiadás: Budapest, 1875. Péntek, October 15. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épillei földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra............................................. frt «. 6 hónapra......................................12 » * Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Budapest, October 15. Budapest, oct. 15. A német császár milánói útjá­ra vonatkozólag úgy értesül a »Nat. Ztg.«, hogy Bismarck herczegbetegség és az or­vosok tilalma következtében nem fogja elkí­sérhetni a német császárt. A »Prov. Corresp«nek a német császári út jelentőségéről írt és táviratilag is jelzett czikke így hangzik: »Vilmos császár a napokban szádékozik egy utat tenni az Alpeseken át, hogy Lombardia régi fő­városában mint Victor Emanuel király és az olasz nép vendége időzzön. A császár már régen föltette volt magában, hogy visszaadja azt a látogatást, melyet nála két év előtt oly fontos körülmények között az olasz király tett és csak kényszerítve alkalmazkodott azon tekin­tetekhez, melyek ezen szándékának keresztül­vitelét eddig gátolták. Minél inkább szolgálatott a császári látogatás el­halasztása itt ott félremagyarázásokra alkalmat,annál határozottabban óhajtotta a cs­ászár, hogy tényleg bebizonyítsa, hogy személyesen és a német nép nevé­ben is mily nagy becset tulajdonít az olasz király és népéhez való baráti viszonyoknak. Victor Emanuel király látogatása Berlinben 1873-ban azt bizonyította, hogy az európai békepoli­tika, melynek egy évvel azelőtt a három császár szi­lárd alapját vetette meg, Olaszországban is teljes bi­zalomra talál. A német császár mostani látogatása Milanó­ban, melynek jelentősége az uralkodó akarata szerint Bismarck herczeg és M­o­­­t­k­e tábornagy jelenléte által is emeltetni fog, azon politikai egyet­értés és egyezség új bizonyítékaként tekintendő, mely Európa nagy államait a béke megóvása és megszi­lárdítására összeköti. Ha ezen politika ereje az utób­bi hetekben a nemzetközi politika egyik legsúlyosabb terén a fenyegető veszélyek elhárítása által bizonyult be, annál örömes­ebb üdvözlendő minden oly politi­­tikai mozzanat, melyben a nagy békeszövetség új fejlesztését és megszilárdítását kell tekinteni. Ez értelemben a német császár és olasz király találkozása kétségkívül nagy politikai jelentőséggel bír, melynek öntudatában vannak azon népek is, me­lyek Milánóban fejedelmeik által kezet nyújtanak egymásnak. A német nép azon benső óhajjal és hittel ki­séri tiszteletre méltó és szívből szeretett fejedelmét, hogy az első német császár,ki Olaszország iránt csak az ősszinte barátság érzetével eltelve megy át az Alpokon,­hogy ott tartózkodása ideje alatt szerzendő benyomások és tapasztalatokban új és erős bizonyí­tékokat szerezzen magának a két nép közös törek­véseiről a politikai és szellemi fejlődés legmagasabb czéljai tekintetében.« Ugyanezen alkalomból írja az olasz kormány félhivatalos lapja, az »Opinion­e,« a következő figyelemre méltó sorokat: »Azon naptól kezdve, melyben a franczia kor­mány szakítva Francziaország dicső hagyományaival és lemondva arról, hogy Európában a modern szel­lem képviselőjének szerepét játsza, a clerikusokkal szövetkezett, egész Európa Németországra szegezte tekintetét, s a heves h­arczot saját harczának tekin­tette. A legjelesebb államférfiak és a legszerényebb hívők egyetértettek abban, hogy e harcz nem a hit harcza, hanem harcz a szabadság és absolutismus, a gondolat függetlensége és a lélek szolgasága között. A harcz, melyet a szabad kormányok foly­tatnak, politikai harcr­a vigaszul és támaszul szol­gál nekik, hogy Vilmos császárt tekinthetik ve­zérüknek. A klerikálisok többször kijelentették, hogy Vilmos császár rászalja Bismarck herczeg politikáját és a tények mindig megc­áfolták őket. E politikát lehet kritizálni, mint egy hadvezér sikeres taktikáját is lehet, de ez szükséges poli­tika. E politikát a clerikálisok kényszerítették a herczegre, ki kötelességének tartotta megvédelmezni a nemzeti egységet heves támadásaik ellen, kik azt az egységet azonnal megtámadni kezdették, mihelyt el volt érve. S valóban mi a b­a­j­o­r clerikális párt egyéb,mint separatista? Azon pillanattól kezdve,mely­ben a clerikálisok pártnevet adnak maguknak, mint párt járulnak a választási urnához és mint ilyen küz­denek a parlamentben és a sajtóban, ki lehet oly vak, hogy ne lássa, miszerint a harcz nyíltan politikai ? A clerikálisok dühe Németország ellen onnan származik, hogy Vilmos császár azon hatalmas sereg fejének van elismerve, mely az új kor legdrágább vívmányáért küzd. Olaszország I. Vilmosban nem­csak a barátot és a harczt éri szövetségest, hanem azon fejedelmet is látja, ki ellenszegül azon párt tö­rekvéseinek, mely megtámadja az ész jogait és az ál­lam törvényeit. Midőn a tiszteletre méltó uralkodó másodszor szerít kezet Victor Emanuellel, az állami hatalmak szövetségét erősíti meg azon reactionárius szellem ellen, mely a Vatikánban honol. Mindenkinek kötelessége azon­ fegyvereket alkal­mazni, melyek megegyeznek,­ nemzetének vérmérsékle­tével,de mindenkinek ugyanazon czél felé kell töreked­­ni,mely abból áll,hogy a nemzeti intézmények a polgári és vallási szabadság alapjára legyenek fektetve.­­ Itt nincs középút: vagy a cerebálisokkal, vagy az ál­lammal, vagy a Vaticánnal, vagy Németországgal kell tartani. Ezen harczban egy hatalom sem marad­hat semleges, mert abban a népek legfőbb érdekei forognak koczkán. A bajor felirati vita tegnap ért véget és pedig úgy, mint előre látható volt, hogy Jörg ultramontán felirati javas­lata 79 szóval elfogadtatott 76 ellen. (A libe­rálisok tudvalevőleg 77-en vannak, de az egyik, Schäbert, Würzburg képviselője, mint a kamara elnöke a tegnapi ülésben tudatta, meghalt, és igy történt aztán, hogy az ultra­­montánok 2-ről 3 szavazattöbbségre tettek szert. Mint ma reggeli lapunk müncheni táv­irata jelenti, az ultramontán szónokok vehe­­mentiája bele vonta a király személyét is a vitába, minél fogva a liberálisok tömegesen hagyták el az üléstermet és így a bajor ka­marában is oly tumultuális jelenetek fordul­tak elő, mint akár a görög parlamentben. A felirati vitát Jörg mint előadó kez­dette meg e hó 13-án. Mondá, hogy a felirati bizottságban Pfretzschmer miniszter és Stauf­fenberg báró azt jegyezték meg, hogy ily hangú és tartalmú felirati javaslat soha sem létezett; ezt megengedem, mondá Jörg, de az is igaz, hogy az arra okul szolgáló körülmé­nyek sem fordultak elő sehol ily mérvben. Szükséges a trón eleibe vinni a választási jo­gon elkövetett erőszak miatti panaszokat. Ezen főpanasz mellett nem volt szükséges még más panaszokat is fölvenni a felirati ja­vaslatba. A kormány bizalmas viszonyban áll a kisebbséggel, de a többség iránt hidegen, el­lenséges módon tartja magát. Miután maga a kormány kijelentette, hogy solidaritásban van, a feliratban az ké­retik, hogy az egész kormány adja be lemon­dását. A felirat világosan mondja ki azt, mit a többség a királynak akar mondani: oly kormányt kérünk, melynek ne legyen oka félni a szabad szótól, s mely a választókerü­leteket a törvény rendelete szerint osztja be. A minisztérium és az ország egy zsákutczába szorultak, ez állapot sokáig nem tarthat. Szó­nok kijelenti, hogy a patrióták pártja nem tulajdonképeni párt (Derültség.) — a derült­ség, jegyzi meg Jörg, mit sem változtat a tény­álláson. E párt nem ellenzéki természetű s csak a körülmények által sodortatott mostani helyzetébe. Egy becsületes kormány mindig támaszkodhatik e pártra. A mostani többség nem fogja engedni, hogy a liberáli­sok rajta erőszakoskodjanak. A liberálisok a választások alkalmával azon reményeknek adtak kifejezést, hogy a patrióták közül egyik másik át fog pártolni a liberális táborba. De szónok fejével áll jót arról,, hogy ez nem fog megtörténni. (Derültség.) Ő jól meg­vizsgálta embereit a választások alatt és hagyta hullani a férgesét. Midőn szónok ezelőtt tiz évvel a­ kama­rába lépett, azt mondták, hogy ő volt az első ultramontán s íme most 79-en vannak a pat­rióták, 2 szótöbbséggel bírnak, bár­mennyire akadályt igyekezett is a kormány utjukba gördütni, s ha a kormány még­sem lépett vissza, ez nem egyéb, mint alkotmányos bűn. Lutz miniszter constatálja a kormány solidaritását s kiemeli, hogy a felirat hangja eddig példa nélküli. Az a vád, hogy a kor­mány nem engedi a nép óhajait a király elébe jutni, nem uj, ezt elmondták már számtalan­szor az ultramontán lapok s szóló csak azért tesz megjegyzéseket erre, hogy hangsúlyoz­hassa, miszerint azon helyen, hova a felirat intéztetik, mivel több nyelvet is megértet­tek volna, mint minőt a paraszt egyletekben használni szokás. (Nagy zaj jobbról.) Szóló nem mint pártember, hanem mint a korona képviselője beszél itt s igy nem lehet tőle követelni, hogy szem előtt tartsa azon tekin­teteket, melyeket különben szem előtt szokott tartani. Az állapotok misériáját nem a választó­­kerületek új beosztása okozta, hanem az álla­mi és egyházi existencia ellentéteinek mester­séges kifejlesztése. Az egyház nem akar az állam törvényeinek engedelmeskedni és azt az elvet követi, hogy az állam engedelmeskedjék az egyháznak. Két kormány az országban igen sok. Az egyházi kormányzat a legnagyobb erőfeszíté­sekkel oda törekedett, hogy az alkotmányos formák használata mellett legyőzze az álla­mot. Azt praedikálták a népnek, hogy hite veszélyeztetve van, hogy megfosztják hazájá­tól, s lelkiismeretbeli kötelességévé tették a választásokban való részvételt s miután a férfiakkal nem tudtak mindig boldogulni, a nőkre gyakoroltak befolyást. (Nagy zaj jobbról, derültség balról.) És ezt nem csak egyesek tették, hanem tette mindenki, kezdve legfelül, végezve legalól, pásztorlevelekben, praedikátiókban stb. Egyik egyházi megyében kiadatott a parancs , hogy a munkásosztály elégületlenségét is föl kell hasz­nálni a választók befolyásoltatására. (Jobb­ról: Ki? hol?) Lutz: a regensburgi püs­pök (Taps balról és a karzatokon.) Már most ha a püspök megparancsolhatja, hogy miként válaszszanak a választók, és úgy megparan­csolhatja azt is, hogy miként szavazzanak a képviselők. (Zaj jobbról.) Ez a mi helyzetünk — úgymond Lutz — s a kormánynak kötelessége volt minden tör­vényes eszközzel ellenkező irányban hatni és nem is használt más eszközt, mint melyet a választási törvény megad. A felirati javaslat­­ azt mondja, hogy a kormányt egyik párt sem támogatja. Sokkal helyesebben mondaná azt, hogy a kormány egyik párthoz sem tartozik, egyik iránt sem vállalt kötelezettséget, de szabadelvű alapnézetei vannak s in­nen van, hogy több érintkezési pontja van a ház baloldalával, mely szintén ily nézeteket vall magáéinak, mint a jobboldallal, mely mindkettőnek ellensége. Szólt még aztán a felirati javaslat ellen Stauffenberg báró, mellette szólt egy-két ul­tramontán, nem mondva semmit. Hogy a kormány beadta-e a lemondását vagy szándékszik tenni, — erre nézve eddig nem érkezett semmi tudósítás. Az ultramontanizmus ravasz furfangossá­­gának egyik mintaképe a speyeri bajor püspök. Említik, hogy a püspök urat a ki­rály határozott rendeletére a kormány kérdőre vonta,mivel megengedte,hogy Oggersheimban a mainzi püspök királyi engedély nélkül prae­­dikáljon. A speyeri püspök már most a kor­mányhoz egy igazoló levelet intézett, mely­ben azt fejtegeti, hogy az 1851 iki instructió nem alkalmazható a mainzi püspökre, mert az nem külföldi, hanem német. Bezzeg, ilyenkor, mikor saját érdekeik kívánják, nem ragaszkodnak az ultramontánok a »patrióta­, exclusiv bajor állásponthoz, a németet nem tekintik „idegenének; de aztán megint ha czéljaik úgy kívánják, a felirati javaslatban élesen állítják szembe a bajor és német szem­pontokat. A speyeri püspök azzal is ki akar bújni a felelősség alól, hogy ő a király hall­gatását (azon kérvényre, melyet hozzá a mainzi püspök a praedikálhatási engedély megadása ügyében intézett) beleegye­zésnek vette. A szerb hivatalos lap tegnapi száma közli, hogy az osztrák-magyar uralkodó által Milán menyegzőjére küldött képviselő, Hu­­nyady gróf főszertartás­mester külön kihall­gatáson fogadtatott Milán által tegnap d. e. 11 órakor. A hivatalos lap következő meg­jegyzéssel kiséri a közleményt: »Mi a szerb nemzet nevében köteles há­lával jegyezzük föl a császári jó­indulat és megtiszteltetés ezen újabb jelét, melyben legfenségesebb uralkodónk IV. Obrenovics Milán ez alkalommal is részesittetett.« A jassii Ghika ünnepély October 13-án minden rendzavarás nélkül ment vég­be. Beszédeket tartottak az ellenzék nevében Ionescu és Petrino. A bukovinai romá­nok is küldöttek oda egy küldöttséget, Bu­­karest részéről a polgármester volt jelen az ünnepélyen. A „HON“ TÁRCZÁJA. Doone Lorna. Regény Ezmoorból. Irta Blackmors B. D. HARMADIK KÖTET. XLVIII. Fejezet. Mindenkinek magát kell megvédenie (80. Folytatás.) De lám már oly rég óta elhagytam Lornát, aki politikai dologban akart velem tanácskozni. Hozzám jött és csak szemeivel is százféle kérdést intézett hoz­zám, mikre nézve a feleletet­­ink­ább ajkára raktam, hogy sem szép fülecskét it zavartam volna azzal. Azért is nem mondtam meg neki egyáltalában semmit, ki­vévén hogy a támadás (ha megtalál történni), nem ő miatta lesz , és ha véletlenül éjszaka valami zajt hal­lana, húzza jól magára a takarót és zárja be szép szemeit ismét. De semmi esetre bármi adná magát elő, ne menjen az ablakhoz. Tetszett neki, mit szeme­ke vonatkozólag mondtam és megígérte, hogy a tőle telhetőt meg fogja tenni, és aztán egészen szorosan hozzám bújt, hogy nem kellett őt közelebb magam­hoz húzni, és fejét keblemre hajtva kérdé. »Nem maradhat ki maga az ütközetből soha ?« »Én egyetlenem« válaszoltam hosszú fekete pillám­ át a fénylő szerelem mélységére bámulva: »azt hiszem, hogy nem lesz semmi, de hogy mi fog történni, azt látnom kell.« »Megmondjam-e hogy mit gondolok én John ? Csak úgy jutott éppen az eszembe, s talán nem is ér­demes azt elmondani.« »De hadd halljuk mindenesetre, kedves kegyed oly jól ismeri minden szokásaikat.« »Hát azt hiszem John. Tudja, hogy mennyire megáradtak a folyók, magasabban mint előbb bármi­kor, és kétszer annyira mint előbb nekem mondta. Azt hiszem, hogy a Doone-völgy árvíz alatt van, s a házak mind viz alatt állnak.« »Kis boszorka, válaszoltam , mily ostoba is va­gyok, hogy ez nem jutott előbb eszembe, természetes hogy viz alatt van, úgy kell lenni. A zuhatagot az egész Bagworthy erdőből és a felette lévő völgyek­ből s magából a völgyből a sok hóvizet nem bocsát­hatta le az én hires vízlefolyásom. A völgynek leg­alább is húsz lábnyira viz alatt kell lenni. De csak­ugyan milyen ostoba is vagyok, hogy erre előbb nem gondoltam.« »Emlékszem egyszer előbb,« szólt Lorna ujja­­­­in számitgatva, mikor igen sok eső esett egész őszön és télen át, öt vagy hat évvel ezelőtt, a folyó oly nagy áradatban ömlött le, hogy a víz két láb magasan ásott a mi szobánkban és mindnyájunknak a szikla­tetőn kellett tanyáznunk. De ön gondolja, hogy az áradat még magasabb most, azt hiszem, ezt mondta nekem, John ?« »Kincsem erről nem is kell gondolkozni,« felel­tem, »elhiheti, hogy én meg tudom ítélni a vízáradást azok után a­miket Tivertonban tapasztaltam. És tu­dom azt, hogy az ár a mi völgyünkben olyan, a­minőt élő ember nem látott, és nem is fog látni soha. Gon­dolja meg, hogy három hónapon keresztül hó, hó, mindig hó esett, és aztán a tetejébe jött egy tizen­négy napos eső, és az egész víznek csak pár nap alatt kell lefolyni! És hogy a folyókban még nagy jég­torlaszok vannak, melyek a víz folyását akadályozzák és a folyókat felduzzasztják. Szavamat adom, Lorna kisasszony, hogy a maga csinos kunyhója hat láb mélyen víz alatt van most. »Jó szolgálatot tett az én kunyhóm annak ide­jében« szólt Lorna, elpirulva, a­mint visszagondolt mindazokra, amik abban történtek,';­­»és most itt van az én kunyhóm John. De úgy sajnálom a szegény asszonyokat mind, ha arra gondolok, hogy őket ki­öntötte az árvíz a házaikból, s hogy most hófúváson kell tanyázniok. Azonban mégis van egy jó oldala a dolognak: hogy nem küldhetnek sok férfiút ellenünk, míg maguk oly nagy veszedelemben vannak.« »Igaza van,« válaszoltam, »lám milyen éles eszű, és ez oka annak is, hogy Stickles ellen is csak három férfit küldtek, hogy az útját elvágják. És mert meg fogjuk őket verni, nincs kétségem ez iránt, ha egyáltalában ránk törnének. És nem hiszem, hogy felgyújthassák a házunkat, mert a tető igen nedves.« Aludni küldtük a nőket mind, igen korán, ki­­vévén Carfox Gwennyt és a vén Bettyst. Ennek a­­ kettőnek megengedtük, hogy ébren legyenek, mert hasznunkra lehettek, ha nem házsártoskodnak egy­mással. A­mi engem illet, nem nagyon féltem azok­­után, a­miket Lorna mondott nekem az összeütközés eredménye miatt. Nem volt valószínű, hogy a Dooneok nyolcz vagy tíz embernél többet küldhessenek elle­nünk, míg saját otthonjuk oly veszedelemben forgott. És ezek ellenében nyolcz embert állíthatunk ki, Jere­miást és magamat is bele­számítva, jól felfegyverezve és csatakészen, a három tanyai cselédünk, az egyház­fi és a czizmadia pedig még ezen felül voltak. Ettől az öttől nem lehetett semminő hősi magaviseletet várni, ámbár i­gen nagy önbizodalommal beszéltek magukról poharazás közben. Fegyverzetük sem volt éppen alkalmatos nagy dolgok véghezvitelére, ha csak puskatusára nem kerül, mitől valószínűleg na­gyon őrizkedni fognak. Bill Daddsnak egy kaszája volt, Slocombe Jemnek egy csépje és a suster köl­csönkérte a constabler botját (mert a constabler ma­ga nem akart velünk jönni, mithogy nem volt a ke­zében az elfogatási parancs), és az egyházfi elhozta magával a szurok tartót,melylyel be lehetett volna,verni az ember fejét. De Fry Jánosnak természetesen meg volt a maga nagycsövű puskája, jól megtöltve apró szegekkel és kavicsokkal, hogy inkább meg­ölhetné, azt, a­ki el fogja sütni, mint bárki mást, de mi tudtuk azt, hogy János ezt csak azért viszi, hogy mutogassa és kitűnő tulajdonságait leírja. Nagy vágyam és fő reménységem volt, hogy össze fogok akadni Doone Carverrel azon éjszaka, és hogy tisztába hozzuk a rovást magunk között, nem lövéssel a sötétben, hanem ember ember ellen. Mi­velhogy mióta teljes erőmet elértem, nem találkoz­tam még senkivel, a­kivel könnyedén el ne bánhat­tam volna, de most végre találkoztam egy emberrel, a­kinek ereje nem volt épen megvetendő. Kitalálhat­tam ezt az arczárót, leolvashattam a karjairól, lát­hattam járásából, ruházatán, mely inkább megmu­tatja, mint akármi más, hogy minő anyagból van az ember. És annyira megszokván a birkózást és az el­lenfél megítélését, éreztem, hogy itt (ha valahol) em­beremre akadtam. Azért is nem voltam megelégedve azzal, hogy a házban időzzem, vagy a katonákkal tegyek körjá­ratokat, hanem kimentem a szérüs kertbe, tudván azt, hogy a Dooneok valószínűleg ott fogják kezdeni a támadást. Mert nekik az a kedves szokásuk volt, mikor tanyai házakat látogattak, hogy legelőször is világosságot csináltak maguknak az által, hogy a szérüs kertben nagy tüzet gyújtottak, hogy lássanak rabolni vagy gyilkolni. És ámbár a mi kazjaink csak tiszta szalmából állottak most már, (kivévén két ta­vaszi lókerést), és ámbár a tetejük annyira meg volt ázva, hogy semmi gyújtogatás nem fogott volna raj­tuk , én még sem szerettem volna, hogy azokat fel­égessék és attól is tartottam, hogy a szélnek kitett oldalról, ha jól felbizgatják, mégis lángot foghat­nának. Az idők folytán a Dooneok egy ízben igen pó­rul jártak ezen kedves szokásukkal. Mert midőn egy korlátot felgyújtottak egy magányosan álló tanyán, melyet Yeanworthynek hívnak, nem messze Glenthor­­netól, a ház felé közeledtek, hogy az emberek javait el­ve­gyék és rémülésükön gyönyörködjenek. A tanya gaz­dája akkoriban halt meg nem régen, s az óraszekrény­ben egy hosszú megtöltött puskát hagyott, melylyel a tengerparton vad hidakra és vad kacsákra szokott volt vadászni. Fisherné özvegy most kivette a puskát, nem sokat törődve azzal, hogy mi fog történni vele, (mert igen szerette volt a férjét), és lefektette a pus­ka egyik végét a szérüskertre néző ablak párkányá­ra, másik végét pedig az ablak mellett álló diófa szekrényére; azután kinyitotta egy kicsit az ablakot és kidugta rajta a puska végét. Csak hamar elő­jött öt hat fiatal Doone sziláján tánczolva, (a­hogy szok­tak), az égő kazal és az asszony között. Ekkor az asszony meghúzta a ravaszt hüvelyk ujjának egész errejével, és egy negyedfont kacsaserét nagy durra­nással repült a tánczolókra. Képzelhetik, hogy mi lett a tánczból, s hogy ugrándozásuk hogy változott át támolygássá és a zene, a­mit csináltak, nem volt a legkedvesebb. Egyik közülök a kazalba esett és megégett; más­nap egy pocsolyába temették el.De a többieket lovaikra tették és azon véresen szállítot­ták haza. S igazán különös, hogy ezt az esetet a Dooneok nem boszulták meg soha, de hallván azt, hogy egy asszony tette rájuk ezt a végzetes lövést, azt mondták, hogy neki egy Doonetól kellett szár­maznia és kérdezték, hogy milyen idős. No én nem nagyon sokáig lehettem a szérüs kertben, legjobb puskámat készen tartva és egy nagy bunkós bottal, midőn nehéz szender kezdett kifogni rajtam. Fülembe csengett a víz folyása, szemeim előtt ködbe veszett a táj, s agyam úgy bezáródott, mint a­hogy a csizmadia a lyukat bevárja, így hát hátra dűltem a lóhere kazalnak s a mag pora és illata körülfogott; és Lornáról álmodoztam egyszer vagy kétszer, hogy mit mondott a frissen kaszált szénáról; és aztán hátra esett a fejem és feljött az álom ; és ha valaha ember álommal volt megáldva, én rám jött le az, és elmerültem benne. Már ez nagy alávalóság volt tőlem, és minden jó szándékaim ellen is történt, melyekre kész lettem volna egy órával vagy kevéssel előbb esküt tenni. De ha önök a vízben jártak volna úgy mint én jár­tam, és úgy megküzdöttek volna vele egy jó napi munka után, és a nagy aggodalmat állták volna ki utána, és erősen törték volna a fejüket, és mindezek után jó vacsorát vittek volna be, meg lehet, hogy ekkor nem vennék oly szigoron az én alvásomat , ámbár kötelességüknek ismerhetnék engem felkelteni. (Folytatása következik.) — Herczegh Mihály, a hódmezővá­sárhelyi szabadelvű párt volt jelöltje nyílt levelet in­tézett az ottani szabadelvű párthoz, melyben köszö­netet mond fölléptetéséért, melegen emlékszik meg H.-M.­Vásár­helyről mint szülőföldéről s a pártoknak a küzdelem után kibékülést ajánl. A nyilatkozat, mint nekünk írják, Vásárhelyi igen jó hatást keltett.­­ A kataster kiigazítása már az aratás előtt megindult, késleltette azt az aratás és választás. De mégis annyira haladt a munkálat, hogy a községi kiigazítás csaknem befejeztetett, sőt a kerületi revisiónak 50 százaléka is befejeztetek ; a pénzügyminiszter ma a pénzügyi bizottságban azon reményét fejezte ki, hogy az a jövő nyár közepéig be fog fejeztetni. Az eredményre nézve, hogy milyen ki­látásunk lehet, álljon itt egy két példa : Fehér megye öt községében volt telek könyvezve 16,722 hold. Az újba felvétetett 16,862 hold. Ebből 10,505 hold he­­­­lyett lett 10,599 szántó. A kert 164 holddal szapo­­­­rodott, rét 170 holddal apadt. A szőlő 745 holddal szaporodott. Erdő épen ezért 225 holddal apadt. Terméketlenből 700 hold lett termővé. Debreczen vidékéről öt becslő járásban volt 1.177,705 hold termő, most 1.286.000 hold. 108 ezer holddal szaporodott a termő­föld. Ebből lehet követ­keztetni, hogy adóalapunk és jövedelmünk tetemesen fog növekedni. Legnagyobb lesz­ az adónövekedés a te­­mesi és szegedi kerületben.­­ A katasteri munkálatok alkalmá­val kitűnt az a botrány, hogy felső Magyarország több megyéjében (Ung. Beregh. stb.) a községek adó­telekkönyve orosz nyelven, cyrill betűkkel van írva. Ezt most a katasteri hivatalnokoknak kell lefor­­díttatni. A képviselő­t pénzügyi bizottságának XV. ülése. October 15-én d. e. 10 órakor.) Elnök: Z­s­e­d­é­n­y­i Ede, jegyző: O­r­d­ó­­d­y Pál. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán pénzügyminiszter, Bu­day és Márfy tanácsosok, B­e­d­ő főerdőmester, K­r­a­u­s­z min. titkár. Következett az egyenes adók kivetési és beszedési költségei 474.000 frt, fedezet 79.467,214 ft, 75-ben a szükséglet 524,000 forint volt, a fedezet 76.374,088 ft. A miniszter a fedezetre vonatkozólag indokolja a többlet felvételét, felhozza, hogy a katas­­tert szervezte, minek következtében az eddig ter­méketleneknek vett földeknek adó alá vonása által nevezetes emelkedésre van kilátás, annyival is inkább, mert fele a revisiónak már megtörtént s remélhetőleg jövő nyárig be lesz fejezve, mi­ből 76-ra valószínűleg 2—3 millió fog befolyni. Ő azoban csak 1 milliót vett fel s ezt eléggé biztos­nak hiszi. Konstatálja továbbá, hogy 74-ben nagyobb adófizetési készség mutatkozott, mint az előző évek­ben.­­ A kataster munkálatainak sikerét illetőleg a minister egy pár vidékről kimutatást terjeszt a bi­zottság elé, melyből kitűnik, hogy a legkisebb vál­toztatást mutató vidékeken is 10 százalékot tesz a mű­velés alatti földterületek gyarapodása. Wahrmann a czím fedezetet hiányosnak, illetőleg igen vérmesnek találja. A földadó fedezeti részét, mely 37.559.321 fttal irányoztatik elő, elfo­gadja ugyan, de nem az indokolás alapján, hanem mert a katasterből többet remél egy milliónál. S­i­m­o­n­y­i E. azt kérdi, hogy ha a jelen év­ben oly jól folytak be az adók, miért tűzött ki a mi­niszter jutalmakat az adóbehajtásra a kincstár ká­rára. A miniszter erre azt válaszolja, hogy igen is több adó folyt be, mint 74-ben, de az adóhát­ralékok még mindig igen tetemesek, kivált az ország némely vidékein. Különösen nem folyt be a kereseti adó, s itt a hátralék oly nagy, hogy a buzdítás na­gyon is elkél. Különben nem fordított a jutalmakra oly pénzt, melyet a ház meg nem szavazott. Móricz a fedezetet nem látja vérmesnek, sőt nagyon is mérsékeltnek, a behajtásnál a buzdí­tást szükségesnek látja. Horváth a földadó tételét még felemel­tetni kívánja, mert a többi egyenes adók tételeinél lesznek levonni valók, annyival is inkább, mert a miniszter a tényleg befolyt adót vette alapul. Indít­ványozza, hogy e tétel 38 és 1­ 2 millióra emeltessék. S e­n­n­y­e­l nem kíván addig menni,­­hogy még az előirányzott tételt is felülhaladó összeget ve­gyen fel. Ha elemezi a múlt évi jövedelmet, azon meg­győződésre­ jut, hogy abban egy tetemes rész behajtott hátralék. Ő nem tartja az adó pontatlan befizetés oká­nak a restantiát, hanem a növekvő pauperismust. A tétel emelését tehát semmiesetre, nem akarja, mert a behajtás lehetőségén kétkedik. A katasteri munkála­toknál is nézete szerint az »ügyvezetők« a községet túlságosan terhelik. Az elmondottak után a tételt csak is mint maxiumot fogadja el. A miniszter azon többek által felhozott nézetet, hogy a költségvetés achillesi sarkát képezi a fedezetnek ezen része, elfogadja. Ő tekintetbe vette azt, és 8 millióval szállította le a már múlt évben 4 millióval leszállított tételeket. Azt hiszi, hogy ha az általa behozandó reformok által eszközlendő könyí­­tések után a 74-es rész év összegei a középtermésű években okvetlenül le fognak jönni. Ő sehol sem emelt, csak leszállított; katastrophára igaz, nem szá­mított.

Next