A Hon, 1875. október (13. évfolyam, 224-250. szám)

1875-10-23 / 243. szám

243. szám, XIII. évfolyam. S­­ailó-lim­­ital: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra . . .......................... 6 hónapra Az esti kiadás postai különküldéséért, felülfizetés negyedévenkint . . Az előfizetés az év folytán minden 6­ért — ki 12 » — » 1 » — » hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás: Budapest, 1875. Szombat, October 23. Szerkesztési iroda.: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendőn»­ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. lY­ík rész. Pompeia (68. Folytatás.) A megtalált könyek. Mire Lívia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet értte küldtek, hogy siessen rögtön az ókastélyba. Madame Corysande irta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósiták az anyaher­­czegnő haláláról. Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába. Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy tes­tét az enyészettől megóvják csodahatású balzsa­mokkal. Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették. Rafaela épen gyászruháját próbálta fel. Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a­kik­kel Lívia találkozott. Ő maga is­ elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyújta neki. Rafaela megölelte őt, és megcsókolt. — Te is tudsz sírni, sugá neki halkan. Min­denki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan ! Nem tudok sirni. Nincs könyem. Óh milyen rész az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a­kit úgy szeret­tem, a­kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani hogy mit érzek ? Jéghideg vagyok. Nézd milyenek a kezeim. Kívül belül, ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem ? A­mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül ma­­radtam a világban. Tudok kétségbeesni mitta, de nem tudok sírni. — Óh herczegnő , hisz önnek még atyja is van : egy angyali jóságú, szerető szív ; sietett Lívia j­ó vigasztalással. — (Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány­­ azért a mondásért valaha !) E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela sze­mei. Megragadta Lívia kezét. — Ugy­e bár ! Angyali jóságú szív, Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva , a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládá­ját, a király koronáját , egy szent! Az én édes jó atyám. Ugy­e hogy az ? ugy­e hogy az ? Livia ! S az indulatkitörés közben oly hévvel szoron­gatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalan­kodni kezdett miatta. — Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom apámat. Mit fogok én ő érette tenni ? Majd megtudod te azt, de csak később. De azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, in­dulatosan mint egy szerelmes nő. — Nem ma. Majd később. Ma sirás napja van. Eredj szobádba, sirdd ki magadat. Hagyjj itt engemet, én nem tudok sirni. Óh nekem oly átkozott kemény szivem van. Annál kevésbé bocsátá el magától Liviát ma­dame Corylande. — Csodálatos természet ez a Rafaela herczeg­nő ! panaszkodok Líviának, más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család ki­költözik s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt marad s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban. — Madame Corysande ! Ön csak nem fél talán a kísértetektől ? Monda Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madam­era nézve igen kel­lemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a­hol neki is jelen kell lenni. — Óh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kísértetekre egy olyan kastélynak, a­hol a »benczék«­­járnak. — »Benczék?« madame Corylande! — Én nem is tudom, mi kedve telik a paraszt­nak, »Benczék«-nek líni őket? Kik alatt mi tiszte­letreméltó benedictinus szerzeteseket értünk , ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon Livia! Csengessen az inasnak!­­ — Dehát mi ? — A legrettenetesebb állat a világon! Bor­zasztóbb, a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül! Livia öltönyére repült. Madame Corylande felsikoltott. Sikoltására­­beszaladt a szobaleány. A­mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított min­dent a kezéből s kiszaladt, bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve sietett egy porseprű­­vel, egy csipővassal, meg egy rézlapáttal segítségre. — Jaj hozzá ne érjen! igazgató madame Cory­lande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szo­rítsa nagyon a csipővassal. Meg ne ölje itt a szobá­ban ! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki. Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között s azok ellen újra kezdődött a hajtó vadászat: egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült, arra az is elbödült s elkezdett fran­­cziául imádkozni: »Sacrét! diable d’une panasse vo­­lante ;« elhányta a fegyvereit s megfutott az egyen­lőtlen tusából. — De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük ? kérdé Livia. — Azt, hogy oly irtóztató halott büzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A­ki egy ilyen állathoz hoz­zá ér, tengeri betegséget kap tőle s ha egyet eltapos­nak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazá­juk, onnan jönnek elő őszszel, addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorok­ba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczeg asszony a baglyot a szobájában, hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a­mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom, minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Ma­dame- Corisande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a­mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán. — Hát akkor oltsuk el a lámpát.­­— De a sötétséget sem szeretem. Kivéve, hogy ha ébren maradunk és beszélgetünk egymással. — Én ébren maradok, madame Corylande, s ha ön beszélni fog én hallgatom azt. — De egyszer-egyszer még­is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van. — Hiszen nem vetkőzöm le. — Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a­mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a meghalt herczegasszonyt, mint­ha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hal­lanom mind­azt, a­mivel végső gondolatai foglalkoz­tak. Rafaela herczegnő is ott volt me­llette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: »jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, — a két arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Be­ethoven és dur­gonatáját. Kedvencz darabom. Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a keze­met a herczegasszony s azt mondá: »én azalatt, a mig ő a sonátát végig játsza, jobb létre szenderülök ; nem akarom, hogy itt legyen, mikor halódom. Fér­jemnek adtak-e álomitalt ? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. — (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.) Azt Livia szívesen megtette. — Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasz­­szony az utasításokat kiadni, hogy minő halotti öl­tönybe legyen felöltöztetve ? Hol van az mind előre elkészítve ? Azután így szólt: »tudja ön, miért kér­tem most Rafaelától négy csókot ? Az négy ember bucsucsókja. Mert mikor már a koporsó­ban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért ? A­mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi ez a bebalzsamozás. Ah Livia! A herczegasz­­szony még az utolsó órájában is oly kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy az előtt har­­mincz esztendővel még ezer forintba került ez a mű­tét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kala­­pátolajat használtak hozzá, de most már a Cannas- Francina rendszer mellett csak mercurius sublima­­tus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt,abból előkeres­tetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá melyikben minő rettenetes méreg van ? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos ké­szen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a­mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mi alatt a műtétet végrehajtja, üveg álarctot visel. És aztán elma­gyarázta nekem a herczegnő tudományos ala­possággal, minő vegyszer az, a­mit majd az ő üterei­­be és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecs­kendezni, a­mi testét enyészhetlenné teendi; ho­gyan fog ez a műtét végbemenni ? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a­miket nekem elmondott. Különbeniig borzadok mindentől a­mi a halálra emlékeztet. És aztán vé­gül oly szelíden szólt hozzám: »Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Cory­lande, majd akkor­ egy ilyen érintéstől veszé­lyes kötegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande.« . .. Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik. Livia gyöngéden megszok­ta madame Cory­sande kezét. — A negyedik, nem tudom,­megérkezik -e idejére ? (Kit tart a negyediknek ?) — Ezután egészen elcsendesült , hallgatni lát­szott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is el­szállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni »ő jobb hazába tért.« Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arénán végig simította kezét, nem ké­­nyezett. »Atyám tudja már?« kérdezé. »Nem, ő al­szik.« — »Akkor ne költsék fel, hagyják szunyad­­ni, majd én intézkedem.« S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát vé­gezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sirt, hogy semmi hasznát sem lehe­tett venni. Nekem kellett a leveleket megírnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napóleonnak is. Hah, milyen ideges rángással taszita el egy­szerre Corylande kezét Livia. — Mi lelte önt ? Talán egy bogár szállta meg ? — Igen. Egy rovar! rebegő Livia. — Hozzá ne nyúljon ! Le ne rázza itt magáról! — Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra. Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán ma­dame Corylande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyújtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bögöhur hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig elol­totta a világot, ott állt előtte a bolt herczegnő alak­ja, a­mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatá­sát a bolt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána néz­zen Líviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándé­kozták volna is. (Folytatása következik.) AZ a Előfizetési felhívás: 99 HON cé­­lll­dik évi folyamára. Előfizetési árak:Egy hóra . . 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a pest­­i utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­­tesit­ve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Perencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, October 22. A Tisza-miniszterium. Az egész sajtó nagy eseménynek tekinti azt, hogy ma Tisza Kálmán Magyarország miniszterelnökévé neveztetett ki. Mi fordulat­nak, új korszaknak nem tekintjük ezt, mert az új korszak a fúzióval veszi kezdetét, de Tisza Kálmán miniszterelnöksége mégis két tekintetben jelez fordulatot, nem ugyan egész politikai, de bizonyára parlamenti életünk­ben és kormányzásunkban. Egyik az, hogy, mint a »Pester Lloyd« helyesen jegyzi meg, most van egyesülve először a párt elismert feje és a kormányelnök, egy sze­mélyben. És ennek, úgy törvényhozási mint kormányzási szempontból az a nagyfon­­tosságú előnye van, hogy a működés egyön­tetűbb, erélyesebb és gyorsabb lehet. Másik az, hogy a fúziónak minden irányban való perfektté tétele teljes kifejezését nyeri Tisza miniszterelnökségében, mert épen akkor vész ki a régi pártviszály teljesen mi­dőn a volt ellenzék feje úgy lép a kormány élére, h­ogy volt ellenfelei époly bizalommal viseltetnek iránta, sőt annyira helyén lévőnek találják őt, mint régi elvbarátai. A legkedvezőbb prognoszikon e tekin­tetben az, hogy épen régi ellenfelei követel­nek tőle erélyt az Ausztriával folytatandó alkudozásokban, mert ha a régi közjogi fél­tékenykedésnek legkisebb nyoma lenne, ak­kor bizonyára nem követeléssel és buzdí­tással, hanem ellenkövetelésekkel és bizto­sítékok kérésével lépnének fel irányában volt ellenfelei. És épen ez lehet Tiszának nagy biztosíték arra nézve, hogy az Ausztriával folytatandó tárgyalásokban kifejtheti, hazánk érdekeinek védelmében, a legnagyobb erélyt, mert ez félre­ismerve, roszra magyarázva az országban nem lesz senki részéről sem. Ezt a biztosítékot, menthette a lapok véleményeiből ma is, és a parlamenti körök nézeteiből tud­hatta régebben is. E biztosíték nagy fontos­sággal bír az osztrák közvélemény­nyel szem­ben , mert sem az irányadó körökben, sem a napi sajtóban nem fog felmerülhetni gyanú, annál kevésbé vád arra nézve, hogy a­mit a Tisza-kormány Ausztria irányában tesz, az Magyarországon egyik részről sem lesz so­kalva, sőt inkább kéréseivé. Az új miniszterelnök és kormányának helyzete Ausztriával szemben világos: a köz­­jogi alapon akarja a dualizmust, a szó teljes értelmében való­sítani , tehát a hadsereg közösségét valódivá tenni, a vám- és fogyasztási adókban történő megkárosításunkat, a közös vámterület alap­ján, megakadályozni akarja és a dualizmusból szükségszerűen folyó önálló magyar bankot kívánja felállítani. Mindez a dualizmus alkot­mányos folyománya és mindaddig, míg meg­valósítva nincs, reánk nézve az hasznos nem lehet. Ausztria, higgadt megfontolás után, be­fogja ezt látni, és jogos, méltányos követelé­seinket, melyekben elment és elmegy a kor­mány a lojalitás szélső határáig, ki fogja elégíteni. Ellenkező esetben: a Tisza-kabinet sem találna Magyarországon többséget, hogy ha követeléseink visszautasítása után is, ki tenné az országot, e kapocsból folyó, további megkárosításoknak. Ilyen e kabinet helyzete Ausztriával szemben. Mondjuk-e, hogy milyen időbenn? Volt-e minisztérium, melytől terhesebb munkát, na­gyobb feladatokat, több lelkesedés között várt volna az ország, mint ez? Vagy volt-e kormány, melyhez nagyobb reményeket fű­zött a nemzet, mint a Tiszakormány ? Bizo­nyára nem. És megvalljuk, ez nem válik ne­ki előnyére. Az ország megmentése, sem egy kézfordulatra, sem egy kormány által, meg nem történhetik. Ennek vezetése alatt, közre kell abban működni mindenkinek, de tagad­hatatlan, hogy a legnagyobb rész , a munka alapterve, végrehajtásának vezetése a kor­mányzás és törvényhozás terén, a kormányt illeti. A közigazgatás félig romlott, félig befe­jezetlen gépezetét, czélszerűen, takarékosan s a történelmi fejlődésnek megfelelően, rendbe­hozni , az ország ipari, hitel és forgalmi viszo­nyait rendezni, ez­által adóképességét emel­ni, adósságainkat lebonyolítani, az oktatás­ügyét tervszerűen tovább fejleszteni, sem­miféle jogos és szabadelvű aspiratióról, nemzeti intézményről le nem mondani, ha­nem ezeket is, anyagi viszonyainkhoz képest, kielégíteni, mind­ez nagy és súlyos feladat. De egyszersmind oly üdvös és hasznos, annyira nemzeti czélok ezek, hogy a közvé­leménynek meg kell érni arra, miszerint eze­ket a mostani súlyos terhek és még nagyobb áldozatok árán is biztosítani kell, és a Tisza­­kabinet ebben a meggyőződésben keres tá­maszt, czéljainak elérésére, eszközeinek meg­választásában , épen ennek a szükségérzet­nek kifejezésére és erélyes érvényesítésére van hivatva e kormány, melyről elismeri mindenki, hogy erélyes és tudja mindenki, hogy most egyedül lehetséges,­­ alkotmá­nyos alapon. Egyébiránt e kormány csak névben ül, ma folytatja a nehéz munkát ott, hol a Wenck­­heim-kabinet tegnap elhagyta. Küzd a parti­­kularismussal, az önző kislelkűséggel, reor­ganizálja a központi kormányzat nagyszámú személyzetét, rész ügymenetét, készíti az ön­­kormányzatnak állami feladatokra képesítését, meg akar menteni terhes adósságainktól és mindezt úgy, hogy pénz­ügyeink is rendeztessenek, nemzeti jellegünk, fejlődésünk és haladásunk is biztosíttassék. A nemzet várakozásait nem, de valódi szükségeit ki fogja elégíteni e kabinet. Áldo­zatokat kér, de nem czéltalanul, hanem meg­mentésünk érdekében: adjuk meg neki a szükséges eszközöket, mert csak így követel­hetjük tőle kötelességének teljesítését. Az or­szág megmentése közös művünk kell hogy legyen, a köz- és magánélet minden mun­kásságának közre kell abban működnie . A Tisza-kormány érdeme és köteleessége csak az, hogy ebben nélkülözhetsen vezérünk. — Trefort miniszter mint értesülünk, a legközelebbi napokban, talán már holnap Pécsre utazik, az ottani tanintézetek meglátogatása végett. Közoktatási miniszterünk, a­kiről azt­ szokták monda­ni, hogy nyugtalan s egy helyben ülni nem szerető ember, e véleményt csakugyan igazolja gyakori utazásai által, melyeket a hazai iskolák látogatásá­ra tesz. Csak a napokban érkezett vissza a felvidék­ről, jelesen Kassáról és a Szepességből. A szepessé­­gi városok tanintézetei, úgy halljuk, átalában véve kedvező benyomást tettek a miniszterre, nevezetesen Iglón, Lőcsén stb Ez utóbbi helyen arról győződött meg, hogy nagyon kívánatos és­ czélszerű volna egy a pozsonyihoz hasonló, s a házi ipar oktatására ta­nítókat vagy tanítónőket képző intézetet állítani fel, a­mire nézve talán már közelebbről fog is lépéseket tenni. Kassán az állami reáliskola helyiségei le­verő hatást gyakoroltak a miniszterre. A tan­termek szűk és czélszerűtlen volta a mostani állapot tarthatatlanságáról győzte meg s elhatározott szán­déka egyelőre legalább ideiglenes intézkedéssel, az intézet legszükségesb átalakításával segíteni a bajon. A képviselőh­áz pénzügyi bizottságának XXI. ülése. (Az esti lapunkban közlött tudósítás folytatása.) A részletes tárgyalás megkezdésénél a czímre nézve Csengery azt ajánlja, hogy az »á­t­a­l­á­­nos jövedelmi pótadónak« neveztes­sék, mihez a miniszter és a bizottság hozzájárulnak. Az 1. §. Wahrmann és Kerkapoly azon módo­sításával fogadtatik el, hogy a 26-ik sorban előfor­duló »törvényhatóságok« szó után tétes­sék »községek és társulato­k«, mely szerint ezek sem vétetnek ki az adó alól oly kötvé­nyekre nézve, melyek adómentesség kedvezményében nem részesülnek. A 2. §-nál W­ahrmann a tisztviselőket 3000 frt állandó jövedelmen alól egész 1500 írtig sem kívánja ezen adó alól kivetetni, azért sem, mert ezek községi adót sem fizetnek. Csengery elvben elfogadja az indítványt, de a mentesítést, csak a 2000 írton alól adná meg. Lukács a tisztviselők csekély állandósága és díjazása miatt a szakaszt változatlanul fogadja el. Szontagh Wahrmann indítványához járul épen a közvélemény felfogása végett, mert ezáltal a törvényt inkább elfogadhatóvá teszi. A pénzügyminiszter védelme alá veszi a §-t és a tisztviselőket, miután ezek díjazása aránylag a legcsekélyebb és az eléggé van adóval terhelve és jövedelmük elt sem tagadható. D­e e­z s­e nem hiszi, hogy a hivatalnokok ép úgy áldozatot hozni ne lennének készek, mint má­sok. Wahrmann indítványához járul és a vidéken egész 600 írtig vetné ki az adót. S­i­m­o­n­y­i E. nem látja át, hogy az állandó fizetésű hivatalnokoknak kedvezmény nyújtassék ott, hol a cselédek is meg vannak adóztatva. Kerkapoly szintén elfogadja a különb­séget a fővárosi és vidéki hivatalnokok között. A fő­városban 2000 írtig menne, a vidékre nézve elfogadja Wahrmann indítványát, mit Csengery hason­­irányú felszólalása után a bizottság is elfogad. A 3. §. a kincstár kulcsait határozza meg. 1. A földbirtok (a. pont) kulcsánál Hegedűs L. szólal fel, azt hiszi, hogy itt túlterheltetés van, mert ez adó alapja 45 százalék, a reá­vetett új adó arányszáma pedig 57 százalék a többihez arányosítva. A miniszter azt hiszi, hogy a 10 száza­lék még aránytalanul kedvezőleg van felvéve, annyi­val inkább, mert a betáblázott összeg a javaslatban le van számítva. Az a) pont elfogadtatik. A h) pontnál, mely a kulcsot a régi földadó so­rozatú munkálatok után veszi fel, Hegedűs az 5-szörös helyett 6-szorost lát felvehetőnek, minthogy a kivetés hiányos. A miniszter és a bizottság az emelés­hez hozzá nem járulván, a pont változatlanul fogad­tatik el. 2. A házbirtoknál a) pont Kerka­poly nem tartja a kirovást helyesnek, mert a ki­rovás a valóságnak nem mindig felel meg. A miniszter ezt nem tartja kivihe­tőnek. M­á­r­f­y felvilágosításul azt mondja, hogy a 2 tétel a B. tabellába szokott bevezetni, s a lerovás is benne van. A rovat Kerkapoly indítványa szerint a »vég­leg« szó beszúrásával fogadtatik el. Wahrmann a házadó emelését veszélyes­nek tartja, mert itt nem az egyén, hanem az adó­tárgy van megróva, melyen a tulajdonos egyénileg nem segíthet. Ő tehát a házbért nem egészben venné hanem csak 3­.-ét adóalapul. A miniszter beismeri, hogy a házbérnél az egész bér felvétele nehezebb, mint a földnél, de ezt ellensúlyozza, a jövedelem nagyobb biztonsága. Kéri a tétel megtartását, mert ezen az adóreformok fognak segíthetni. Hegedűs S.­épen az arányosítás szem­pontjából nem fogadja el Wahrmann indítványát. W­ahrmann felhozza ez adótárgy terhei­nek magasságát, annak eltitkolhatatlanságát, köz­ségi adó terhét. Szontagh elfogadja a szerkezetet, de utal a községi adó körül követelt visszaélésekre. A 2. pont b) alpontjánál H e g­e­d­ü­s S. a fo­kozást mértékfelettinek tartja. Ő a 3 lakrészű há­zaknál nem 10-szerest, hanem csak 8-szorost kívánna felvétetni. A miniszter megjegyzi, hogy a 4 és fél százalékos adó elesik s kéri a­­pont megtartását; a bizottság az alpontot megtartja. A 4. pontban a nyilvános számadásra kötele­zett társulatok adókulcsánál W­ahrmann köny­­v nyiteni kíván , s a kulcsot 6-szorosról 5 -szörösre szállítani kívánja épen a társulat szempontjából. A miniszter elfogadja ezt, ha az a ház­­osztályadónál helyrepótoltatik. A kereseti adónál szintén indítva érzi magát a kulcsot a 9-szeresről 8-szorosra szállítani. A házosztályadónál azonban 12-szeres kulcsot kiván felvétetni. Kerkápolya kereseti adót erkölcstelen alapon állónak tartja s azt hiszi, nem az igaz beval­lók megrovásával hanem a csalónak büntetésével kell segíteni ezen. Azt hiszi hogy különbséget kellene tenni azon adózók között, kiknek keresetük biztosan kiszámítható s azok között kiké nem. Szontagh inkább megtartja a kereset adó 9 szeresét, mintsem visszatérjen a házosztály adó emelésére, mert a kereseti adó alatt levőket nem akarja kedvezményben részesíteni a házosztály adót fizetők rovására. A­z utóbbi kérdések eldöntését a bizottság a holnapi ülésre halasztotta. Ülés vége 2 órakor. — Az újvidéki »Szrbszki Národ« Ivácskovics szerb patriarchához a következő felszólítást intézi: Prokop szerb patriarcha ő­szent­­ségét ezennel felkérjük és figyelmeztetjük, hogy a szerb egyházi és iskolai hatóságok becsületének meg­védése érdekében, úgy alattas püspökeit, mint az iskolai és egyházi testületeket felhívja, miszerint a »Zásztava«, »Granicsár«, »Pancsevac« s a »Glász Národa« szerb lapokkal minden összeköttetést és közlekedést megszüntessenek. Ezen felszólítást azért teszszük, mivel nevezett lapok első­sorban a monar­chikus elvet, s továbbá nemcsak a szerb görög keleti, hanem átalában minden keresztyén vallásu egyház­nak alapjait megtámadják. Továbbá, mivel ezen la­pok ellenséges indulattal viseltetnek országos kor­mányunk iránt, s különösen a szomszéd s monar­chiánk iránt barátságos hajlandósággal viseltető Szerbia fejedelmét a legundokabb módon megtámad­ják és rágalmazzák és akkor, midőn a keleti vallású Oroszország s I. Ferencz József legkegyelmesebb ki­rályunk a legnagyobb tiszteletben és jóindulatban részesítik Szerbia fejedelmét! Bécsi lapok az uj miniszterelnökről. Budapest, okt. 22. A két legtekintélyesb bécsi lap nézeteit adjuk a lantabb, a magyar kormányban beállt parcziális változásról. Szimpathiákat s antipa­­thiákat követelni nem lehet s azért, ha a bécsi lapok csak arra szorítkoznának, hogy Tisza Kálmán elleni hagyományos rancunjök pi­káns észrevételekben találjon kifejezést: kész­séggel szorítkoznánk a tárgyilagos ismertetés azon szokására, mely a kommentártól is óva­kodik. A bécsi lapok ma azonban nem érik be azzal, hogy a magyar kormány fejének kedveskedjenek némely olyatén bókkal, mely bízvást megjárja gorombaságnak is, hanem tetszik nekik anticzipálni a Magyarország és Ausztria közt elő­térbe lépendő vitás kérdések ügyét s e közben óvni nagy barátsággal a magyar miniszterelnököt, egyikök csak a ma­gyar sajtó, de másikok már az egész magyar közvéle­mény »fölszabadult szenvedély­essége­i, »fékevesztett chauvinismusa, s még az isten tudja, mije ellen. Meg is biztatja mind a kettő, hogy ne hajtson erre, hanem tegyen úgy, a mint nekik tetszik, azért majd az osztrák alkotmányhű párt üdvözlendi őt, mint igaz magyar politika szóvivőjét. Ezt a furcsa biztatást nem tartjuk ugyan elég ke­csegtetőnek arra, hogy az új magyar minisz­terelnök csak úgy nagyhamar földhöz vágja értté Magyarország igazait, s azért nincs is kedvünk s­okunk az osztrák sajtó csábítgatá­­sával szembe megfelelő fenyegetést állítani, hanem egyet vagyunk bátrak konstatálni. Az a chauvin hangulat, az a szenvedélyesség, azaz elbi­­zakodás, az összekötő kapcsok szétvágásának az a hajlama nagy Magyarországon nincs abszolúte sehol. Nálunk a képvi­selők nem tartanak nagy hangú számadóbe­­­­szédeket, melyekben az osztrák fél kizsarolása­­ vagy­­ a perszonál unió a jelszó, nálunk

Next