A Hon, 1875. november (13. évfolyam, 250-274. szám)

1875-11-20 / 266. szám

266. szám, XIII. évfolyam. Kiadó-Hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt­a ki 6 hónapra................................................. » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » —­ » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik­ Esti kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, november 20. Budapest, nov. 20. A képviselőház mai egész üléséről alant találják olvasóink jelentésünket. A budget részletes tárgyalása közben a szélső­bal csak a kir. udvartartásnál keltett vitát, mely azon­ban — természetesen — hatástalan maradt. Az ülés további részében kérvényeket tár­gyalt s egy interpellácziót hallgatott meg a ház. Megemlítjük, hogy ez ülésen nyújtá be Trefort a népoktatás 1873-ai állapotáról szóló jelentését. Mac Mahon teljesen megvan eléged­ve a nemzetgyűlés magatartásával és köze­lebbi szavazásával. Már most biztosabbnak hiszi magát a polc­on, azt remélve, hogy a kerületi választási mód engedelmes kamarát fog összehozni. De Cam­obert tbnagy némileg ellenkező véleményben van a dolgok mostani és leendő miben állásáról. A nov. 11-ki szavazás után társaság gyűlt össze Mac Mahonnál, mely alkalommal Cam­obert elmondá kételyteljes nézeteit a helyzetről, mire Mac Mahon ezt jegyzi meg: »Tais-toi, tu es un bon saidat, mais tu n’est pas comme moi,tu ne comprenderien de la politique.« (Ugyan hallgass , te jó katona vagy, de nem vagy olyan mint én, te mit sem értesz a politikához.) A társaság nevetett, de nem tudni hatá­rozottan kin, Mac Mahon fölött-e, vagy Can­­obert fölött, vagy mind a kettő fölött. Annyi bizonyos, hogy alig lehet mulatságosabb do­log annál, mint mikor két ilyen »Haudegen« politizál és egyik szemére veti a másiknak a politikában való járatlanságát. A németországi ultramon­­tanismus frontváltozásáról ír Bismarck lapja, a »Nordd. Alig. Ztg.« Az ultramontánok berlini főközlönye egy idő óta gyakrabban szokta hangoztatni a »compro­­missumot« s a »vivendi modus«-t. Bismarck lapja is szelidebb, békülékenyebb hangon be­szél most. Megjegyzi, hogy az egyházpolitikai törvények korántsem sértették az egyház ide­ális hatáskörét: a tant és hitet; e törvények tisztán csak anyagi téren, közigaz­gatási körben mozognak, itt pedig az állam­nak kétségtelen joga van intézkedni, kivált akkor, mikor az ultramontanismus épen e té­ren igyekezett az állam rovására túlterjesz­kedni. Bismarck lapja örömmel veszi tudomá­sul az ultramontánok frontváltozását s óhajtja, hogy az őszinte legyen és hagyjanak fel vég­re az agitatióval. Be is kellett már látniuk, hogy a népre sokáig nem támaszkodhatnak, be kellett látni­­ az ultramontán­ centrumnak is, hogy az általa megindított agitatio veszé­lyeit és terheit másoknak vállai hordozzák: a főpapok. Bismarck lapja nem akar most ol­­csó életeket faragni a »Germania« azon újabb keletű állításaival, a »katholikusok« is a német nép tagjai s hogy német állampolgárok. Mutassák meg jövőre, hogy igazán azok és igy helyre fog állni Németor­szágban az egyházi béke, melyet mindenki óhajt. »Ne feledjék az ultramontánok­­— végzi a »N. Alig. Zt.« — hogy a német ha­za az Alpokon innen van­« Don Carlosnak levele, mely­ről tegnapi szemlénkben is megemlékezénk s melyet ő Xu­­dik Alfonzhoz intézett, igy hangzik: »Az Egyesült-Államok köztársasági elnökének magatartása egy háború előjátékának tekinthető, ha te el nem ismered Cuba függetlenségét. A forrada­lom, melynek képviselője te vagy, felelős a gyalázat­nak azon fokáért, melyre Spanyolország most sülyedt; a forradalom nélkül­i testvérgyilkos rebellio nem tört volna ki. Az én kormányom alatt soha sem ver­gődött volna előre. Annak legitim joga, ki paran­csol, az egyedüli, mely kényszer nélkül reformálhat, gyengeség nélkül engedhet, harag nélkül büntethet, szenvedély nélkül kormányozhat. De a haza integri­tásáról van szó és ezt kötelessége minden hazafinak megvédelmezni. Ha a haza veszélyben van, megszűn­nek a pártok és csak spanyolok maradnak hátra. Ha kitörne a háború az Egyesült­ Államokkal, a háború idejére fegyverszünetet ajánlok neked. De jól megjegyzendő, hogy csak külhá­­ború oka az általam felajánlott fegyverszünet­nek s hogy fenntartom jogaimat a ko­ronára, mint a­hogy biztos vagyok abban is, hogy azt valamikor még a fejemre teszem. A tengeren túl nincs területem, melyet fegyve­reim uralnának s hősi önkényteseimet nem küldhe­­tem Cubába. (Miért nem?); de védelmezni fogom tartományaimat és a cantabriai partokat s az ellen­séges tengeri kereskedelmi hajókat tán épen saját ki­kötőikig üldözendem. Elfogadod-e egy külháború esetére a fegyverszünetet, melyet én neked ajánlok ? Akkor a további ügyek szabályozására képviselőket fogunk kinevezni. Visszautasítod ? Akkor a világ ta­núja lesz annak, hogy a kath. Spanyolország nagy­­lelküleg teljesítette kötelességét. Inkább az ellenség­től, ki téged fenyeget, fogod kérni e fegyverszünetet? Alázd hát meg magadat, ha van hozzá szived, tán nyerni fogsz pillanatnyi haladékot, de uj conflictuso­­kat fognak neked támasztani és Cuba elveszett a ha­zára nézve. Téged az a becstelenség fog érni, hogy megaláztad és az a szégyen, hogy hiába aláztad meg magadat.« Országgyűlési tudósítás. A képviselőház­ ülése november 20. Elnök: G­h­y­c­z­y; jegyzők: Wachter, Orbán, Molnár. A miniszterek közül jelen vannak : Wenckheim, Perczel, Pécsy, Trefort, Szende,Tisza. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetik. Trefort Ágost benyújtja a népoktatás 1873-i állapotáról szóló jentést. Szét fog oszlatni. Felolvastatván az interpellácziók könyve, ab­ban csak S­z­a­l­a­y Imre interpellácziója van a nép­oktatási törvény végrehajtása tárgyában. Fölvétetvén a napirend, a p. n. bizottság álta­lános javaslatai vita nélkül elfogadtatnak. Következik a részletes tárgyalás. Budapest, 1875. Szombat, november 20. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. A királyi udvartartás költségeire előirányzott írtnak a 4.650,000 írtnál felszólal . Helfy Ignácz s hivatkozva arra, hogy Ma­gyarország a czivillista előnyeiből alig élvez valamit, inditványyozza, hogy ő felsége kéressék föl egy millió czivillistából való elengedésére. Várady Gábor: T. ház! Nem kívánok e tárgyban tüzetesen szólani s az előttem szólott t. képviselő­társam előadását taglalni s azt c­áfolgatni, mert nézetem szerint nem arról van s lehet szó, hogy a királyi czivillista megállapíttassék, miután az 10 évre fenálló — nézetem szerint változást nem szen­vedhető — törvény által, ha jól tudom az 1873. III. t. ez. által van megállapítva. Ez a kérdés és pedig körülbelül ugyanazon indokok alapján, melyeket itt Helfy Ignácz t. képviselőtársam most ismét előtérbe állítani jónak látott, már az 1875. évi költségvetés­tárgyalás alkalmával fölmerült s nézetem szerint alaposan megc­áfoltatott. Én t. hát abban a meggyőződésben vagyok, hogy azt, mi a király személyét közvetlenül illeti, nem opportunus, nem ildomos dolog itt a házban mind­annyiszor fölmelegítni; de ettől eltekintve, az nem áll, mit a t. képviselő úr mondott, hogy Magyarország helyzete Ausztriával szemben más. A t. képviselő úrnak igen jól kell tudnia azt, hogy abból a c­ivilli­­stában foglalt összegből jótékony, humanitási­s köz­művelődési czélokra egy jelentékeny összeg foly vissza az ország egyeseinek és egyesületeinek pénztárába. (Úgy van­ középen és jobb felől.) Egyébiránt én, mint ezt már előre is kijelentettem, e tárg­gyal tü­zetesen nem akarok foglalkozni, mert minden érv felett van egy fő és ezzel szemben háttérbe szorul és beárnyékoltatok minden más és ez az, hogy az or­szággyűlés legjobb meggyőződése szerint jónak látta a czivillistát 10 esztendőre, a többi közt azon indok­nál fogva­ is megállapítja, hogy ez ne képezze, mind­untalan ily kellemetlen vita tárgyát; ugyanezért nem tartózkodom annak kijelentésétől, hogy nem tar­tom nagyon lojális dolognak azt a kérdést mindunta­lan fölelevenítni, minélfogva kérem méltóztassék az előirányzatot a törvény rendelete szerint elfogadni. (Helyeslés középen és jobb felől.) Irányi Dániel: A legnagyobb mérvű jóté­konyság az uralkodó részéről abban állhatna, ha nem kívánná a néptől azt, a­mit az csak nehezen adhat meg. Ha az ország áldozatot kér a legutolsó magyar embertől is, annál inkább kérhet attól, kit az ország legelső emberének nevez a költő. (Helyeslés a szélső balról.) Csernátony Lajos : T. ház ! Én sem akar­tam szólani, de Hidfy J. barátom felszólalása folytán nem látom fölöslegesnek ezen ügyben némelyeket elmondani. A t. házban alig lehet valaki, és merem állítani az országban alig lehet gondolni embert, a­ki ne értette volna, hogy épen ezen kérdésben miért történt az, hogy Magyarország épen oly mérvben já­rul a királyi czivillistához, illetőleg a monarcha czivillistájához, mint járul a monarchiának másik fele. Épen ebben is meg akarta tartani Magyarország a maga egyenjogú állását Ausztriával szemben. Ha ez így áll, már most kérdem, ha azon fejedelmi czivil­listát Magyarország ép oly mennyiségben szavazván meg, melyben az Ausztria által megszavaztatott, nem is említve azt, hogy a törvény azt hosszabb időre meghatározta volt nálunk s így kérdés tárgyá­vá nem is tehető, kérdem már most: ily aprólékos ki­fogásokba elegyedni, azt diskussió tárgyává tenni, miféle haszonnal járhat Magyarországra nézve ? Én elismerem azok legnagyobb részét, miket Helfi képviselőtársam mondott, egyáltalában nem szoktam azt mondani, hogy mi a paritás alapján ál­lunk Ausztriával szemben, sokkal inkább óhajtanám, hogy ne legyen úgy a dolog, a­mint van: óhajtanám,­­ hogy a monarcha Magyarországon lakjék épen any­­­­nyit, mint Ausztriában ; óhajtanám, hogy itt, miután a monarchiában élünk, a fejedelmek úgyszólván egy­másnak adják az ajtót, a­mint adják Bécsben ő fel­­e­ségének látogatásánál. De hát kérdem, mennyivel­­ jutunk közelebb az ily felszólalások által, a­milyeneket­­ Helfy és Iványi képv­­ár tettek, azon állapothoz, me­­­­lyet ők is kívánatosnak mondtak. Én azt hiszem,­­ hogy semmivel sem jutunk közelebb, de elkövet­­­­tünk gyöngédtelenséget, egy meglevő törvényt szám­­­­ba nem vévén. Én ezt t. barátaim figyelmébe ajánlom , s részemről elfogadom a költségvetés e fejezetét. Madará­sz József visszautasítja az illegalitás vádját, mert ez azokat illeti, kik az egyszer tíz évre­­ meghozott törvényt megváltoztatták s időközben egy millióval fölemelték, hozzá oly alkotmányellenesen, hogy annak visszaható erőt tulajdonítottak. Helly javaslata mellett szavaz. Tisza Kálmán miniszterelnök. T. ház! (Hall­juk !) Hogy mind hazánk helyzetének szempontjából mind a saját magunk szempontjából mennyire tartják opportunusnak és helyesnek e kérdés vitatását a t. képviselő urak, saját megítélésükre bízom. Azonban részemről kérem a t. házat, hogy e­ tekintetben néze­teiknek engedni ne méltóztassék. És teszem ezt an­nál inkább, mert én ismernék e tekintetben és merek is, mint a t. képviselő urak tették, ha kell, a nemzet­re hivatkozni. Ma Magyarországon azon eszme, hogy minden irányban takarékoskodni kell, hála Istennek nagyon el van terjedve. De azt hiszem, hogy ha ma megszavaztatnók a nemzetet, maga is azt mondaná: takarékoskodjatok mindenben ; ne adjatok, ha kell, napidíjat a képvi­selőknek. (Helyeslés) adjatok kisebb fizetést mások­nak (Helyeslés a középen), de ezen egy dolgot ne bántsátok. (Élénk helyeslés a középen.) Így ismerem én a magyar nemzet lojalitását és gondolkodását és arra kérem a t. házat, méltóztassanak e tételt megszavazni. (Helyeslés a középen.) Elnök fölteszi a kérdést. A ház az összeget, megszavazza s a szélsőbal határozati javaslatát el nem fogadja. Megszavaztatik ezután a kabineti iroda költségeire 74295 frt. Következnek az országgyűlés költségei. Előirá­­nyoztatik 878,173 frt. A p. ü. biz. ez összeget meg­szavazásra ajánlja. Molnár István a takarékosságot a képviselő­­háznál is akarja gyakorolni és pedig úgy, hogy min­den két kerület válas­szon egy képviselőt. (Derült­ség.) Ezzel évenkint megtakarítanánk 500,000 forin­tot , a három évi cziklusban másfél milliót, s ez az or­szág népe előtt kedvesebb lesz a legszebb beszédnél is. Elvonandónak tartja azon képviselőktől is a na­pidíjat, kik nincsenek jelen az üléseken. Az összeget különben megszavazza. Szontagh Pál (somogyi): T. ház! Ha jól vettem ki az előttem szólott t. képviselő úr vélemé­nyét, érdemileg előadásának élét a képviselőház ille­tőleg a magyar országgyűlési költségvetésre előirány­zott 800 ezer frt tétel ellen irányozta. Miután nem találom czélszerűnek és jónak, hogy mellesleg is na­gyobb reformkérdések megpendittessenek ezen alka­lommal, a­mire vonatkozni látszott az előttem szólott tisztelt képviselő úrnak a kép­viselő­ház tagjai számának leszállítására vonatkozó észrevétele is; — de miután azt sem tartom hasznosnak , hogy az országban elterjedjen azon nézet, hogy a na­pi­díjak kérdése itt oly formán szabályoztassék hogy a napidíjak talán egészben megszüntettessenek, szükségesnek véltem részemről csak röviden azzal indokolni szavazatomat, a­mivel ezen költségvetés pártolását kijelentem, hogy a­mely nemzet a maga képviseletére 800,000 frtot sokall, abban vagy nincs alkotmányos érzület, vagy ignorálja azon demokrati­kus alapot, melyre az országgyűlés helyezve van. (Helyeslés:) Ez az egyik. Elismerem, hogy vannak és mu­tatkoznak alapos okok, melyek az előttem szólott t. képviselő úr nézetéhez hasonló nézeteket kelthetnek, de ezek nem ezen költségvetés nagy voltában talál­ják indokolásukat, hanem találják azon etnikai ér­zés hiányainak észleletében, a­mely abban mutatko­zik, hogy a képviselő urak kötelességérzettel nem vezettetnek akkor, mikor tudják és tudniuk kell, ha napi­díjukat felveszik, hogy ők fizetett napszámosai az országnak, akkor ők az országgyűlésen való meg­jelenésben a legnagyobb Degligencziát tanúsítják ; el­ismerem, hogy innen származnak a felszólalások, de meritorialiter veszélyes és rosz­irányúaknak tartom, ellenök nyilatkozom és pártolom a költségvetést. (Élénk helyeslés.) Az összeg azután megszavaztatik. Következnek a közösügyi kiadások. Előirá­­nyoztatik 32.607,434 frt. Madarász József hivatkozik Simonyi Ernő tavalyi nyilatkozatára, s kijelenti, hogy közös ügyekre egy krajczárt sem szavaz meg. Felolvassa Várady Gábor egy nyilatkozatát, melyben a delegáczió in­intézményét a czélra alkalmatlannak mondta. Nem kívánja az összegnek a költségvetésbe való fölvételét. Zsedényi Ede hivatkozva a törvényre, azt mondja, hogy ez nem lehet szavazás tárgya. Madarász József a gyakorlatra hivatkozva kimutatja, hogy a ház ez összegnek a törvénybe föl vagy föl nem vétele iránt mindig szavazott. Zsedényi : Csak az összeg mekkorasága nem lehet szavazás tárgya. Elnök fölteszi a kérdést. A ház­ többsége (job­boldal és közép) az összeget fölveendőnek tartja. A nyugdijak az egyes czimekhez halasztatnak. A budget napirendre tűzött többi része — egész az államadósság fejezetig — elfogadtatván. Következik a kérvények tárgyalása. Az ülés pár perczre felfüggesztetvén, a tárgya­­­­lás újból megkezdése után fölvétetik Borsod, Hont, Zemplén, Torda, Doboka, Árva, Kraszna, Küküllő,­­ Sopron megye és Arad, s Szatmárnémeti város kér­vénye a leállitási próba­kisérlet tárgyában. Mocsáry Lajos először felolvastatni kéri Bor­­sod megye ez iránti kérvényét s ez megtörténvén, hoszszabban fejtegeti a kérvény jogosultságát. A kérvényi bizottság javaslata következőleg hangzik: A honvédelmi miniszternek f. évi ápril 24 -én a lókiállitási próbakisérlet tárgyában 13,636. szám alatt kiadott rendelete az 1873. XX. t. ez. 14. §-ból kifolyónak találtatván, miután a miniszter ur kije­­­­lentése szerint ily próbakisérlet szüksége többé fenn nem forog és az elrendeltetni sem fog, az összeírások könnyítésére pedig újabb szabályrendeletek kibocsá­tása helyeztetett kilátásba: e őzeiből Borsod megye kérvénye a többi hasontartalmú kérvényekkel együtt a bennök felhozott adatok felhasználása végett átté­tetik a magy. kir. honvédelmi miniszterhez. Mocsáry L. ezzel szemben indítványozza, hogy a miniszter utasíttassék arra, hogy alkalmazkod­jék a törvényhez, s óvakodjék ily leállítások további elrendelésétől. Szende Béla honvédelmi miniszter hivatkozva a törvény rendeletére, bizonyítja, hogy a törvény igen­is megengedi az ily próbaleállítás elrendelését; ő a közben igyekezett lehető méltányosságot tanúsítani, úgy egyesek, mint községek részére. Ajánlja a kérv. biz. véleményét. Madarász s Ragályi Nándor Mocsáry in­dítványát pártolják; az előadó Bakcsy Ferencz ajánlja a kérvényi bizottságot, melyet a ház el is fogad. A „HON“ TÁRCZÁJA. Doone Lorna. Regény Exmoorból. Irta Blackmore B. D. NEGYEDIK KÖTET. LX. Fejezet. Annie szerencsésebb mint John. (105. Folytatás.) Hát már mire való [lehet az a nyugágy nappal, Annie ? A nyugágy jegy kis ágy oly szobába állítva, hol nincs elegendő hely egy tisztességes nyoszolyára. Mi hasznát veheted annak földszint a nappali szo­bában ? Ilyen ostobaságot nem hallottam soha. Ilyen­kor neked a tehenészet körül kellene lenned.« »Nem akarok sírni, John bátyám, nem akarok, pedig te meg akarsz rikatni« — és sirt ezen egész idő alatt — »te mindig olyan helytelenkedő voltál, néha. Ah te nem vagy oly nemes jellemű, mint az én férjem. És nem láttalak téged két hónapig John, és most eljöttél engem szidni.« »Te kis kedvesem,« szóltam, mert Annie kön­­­nyei mindig meghódítottak engem; »ha a többiek mind rosszul bánnak velem, azért nem akarok veled veszekedni, kedvesem. Te mindig oly igaz voltál hoz­zám, és én meg tudtam bocsátani neked a hiúságot. A te dolgaid igen csinosak, édesem, és te akár tíz­szer a nyugágyra dűlhetsz miattam. Semmi kétség, férjed megfizetett mindezekért a pénzek árával, me­lyeket Exmooron szerzett. A jellemnemesség olyas­valami, a­mihez én nem értek, de ha az én húgom szeret egy embert, és ennek jól megy a sorsa, ugyan hogy is merészelhetek én ebben hibát találni ? Anyámnak kellene látnia ezen dolgokat, szinte el­vesztené a fejét felettük, és csak látná a rojtot e székeken!« »Oh az semmi« szólt Annie, miután engem jó­ságomért megcsókolt; »igazán csak ideiglenesen van feltéve, és sokkal szebbeket fogunk kapni, arany roj­tokat és a szegleteken mindenütt kettős bojt lesz, mihelyt a király visszafizeti az adósságot, a­mivel szegény Tamásnak tartozik.« Azt gondoltam magamban, hogy a mostani ki­rály igen szerencsétlen egy dologban — tele van adóssággal mindenfelé az országban. Nem volt ember, aki, hogy ha megmozdította a füle botját a királyért, vagy szegény atyjáért, vagy egy jó szót szólt érte a viszontagságos időben, legalább is báróságot ne várt volna tőle és egy uradalmat, mel­lyel rangját fenn­tarthassa. Sokan hálátlannak nevezték Károly ki­rályt, s meglehet, az is volt. De nagy elnézéssel vi­seltethetünk egy oly férfi irányában, kinek kevés be­írni valója van a követelés rovatába, és rettentő ha­sáb tartozása. »Ne aggódjál a szék miatt,« szóltam, mert ré­mítőn recsegett alattam, nem lévén lábain oly vasta­gok se mint egy ujjam. Ha a szék eltörik, legfeljebb attól félhetsz, hogy belém megy a czifrasága. Lám, hogy ki van rakva, akár egy viperának a hátgerincze! Láttam Londonban néhány százat, és igen olcsók voltak. Azért csinálják, hogy eladják az olyan falu­siaknak, a­minek mi vagyunk, és ha jól gondját vise­lik, eltartanak majd egy fél esztendeig. De most hagy­juk el a bútorokat, és hallgasd meg az én törté­netemet.« Annie áldott jó szívü volt, és tudta, hogy be­szédem fele tréfa, hogy tépelődésemet kiverjem a fejemből. Azért is nem vette zokon, és elvezetett egy jó becsületes székhez, és az ölembe ült és meg­csókolt. »Nem ilyen szoktál te lenni, John. Egy csöpp sincs benned a régiből, orózáid sem olyanok, mint lenniök kellene. Haza kell mennem ismét, ha az as­­­szonynépség ily rosszul bánik az én bátyámmal. Mi mindig összetartottunk, John, és tudod jövőre is össze fogunk tartani.« »Édeském« kiáltám, »nem ért meg engem sen­ki úgy mint te. Lorna nagyon is sokat tart felőlem, s a többiek nagyon is keveset.« »Anyám nem, oh John, anyám nem.« »Nem, kétségkívül, anyám nagyra van velem; de ő mindent csak magáénak hisz, és úgy tekint, mint­ha egy része volnék. Többet bosszant valamen­­­nyinél, mint ha nem csak életem, hanem fejem, szí­vem is csak azután vágyódnék, mint az övé, és nem volna más gondolatom vagy bánatom, mint neki.« Miután panaszomat így kiöntem és jobb han­gulatba jöttem, elmondtam Anniénak az egész külö­nös történetet Lornáról és az ő elmeneteléről, s hogy mily kevés kilátásom van őt valaha viszont­láthatni. Annie ilyesmiről hallani sem akart többet, hanem a nőket saját hűsége után ítélvén meg, szinte boszan­­kodott, hogy ilyet beszéltem. És azután meglepeté­semre és sajnálkozásomra, nem is akarta előadni né­zetét az iránt, hogy mitévő legyek, míg az ő kedves Tamásával meg nem beszéli a dolgot. Kedves Tamás jól ösmerte a világot, kétségkí­vül, főleg árnyoldaláró.De nekem sehogy sem tetszett az, hogy Lady Dunyai Lorna iránt való cselekede­teim sorsát Faggus Tamás elé hozzák, s az ő elhatá­rozásától tegyék függővé. Azonban nem akartam Anniét megint elkeseríteni azzal, hogy félvállról szól­jak férjéről, és így, mikor ő bejött az ebédhez, elő­adtuk neki az ügyet. »És az ember soha sem mutatott megle­petést semmiféle körülmények között, oly mély volt az ő életismerete, s oly egyetemes ember­­szeretete. — Ez a jelen esetben esküdözött, hogy ő régóta gyaníta mind­ezt, és világot deríthe­tett volna Lorna történetére, ha méltónak tartot­tuk volna őt ez iránt megkérdezni. További kérde­­zősködésre megtudtam, hogy ez a világosság igen ho­mályos, s csak is azon egy tényből származik, hogy ő megállitá a Lorna anyjának kocsiját Botham falu­nál, a kamtoni országúton, egy nappal előbb, mint­­ őket láttam. De csak asszonyokat találván a kocsi­ban, s ezeket is szomorú állapotban, Tamás szokott lovagiasságával,­­miután nem volt sejtelme a nyak­­lánczról), tovább engedte őket menni, s csak is különö­sen bókokat cserélt ki, s egy palaczk burgundi bort engedett magára erőltetni. Ezt a szegény grófné kézbesité neki és Tamás fogaival húzta ki a dugót, s levett kalappal ivott egyet belőle az asszony egész­ségére. »Lady volt ő, még pedig a javából való; nagyon jól megtudom ezt ítélni,« szólt Tamás, »ah mennyire szeretem én a magas rangú hölgyeket!« A mi An­ienk hamis pislantést vetett ő rá, mert magát nem tarthatta ladynek, de aztán bele­nyugodott helyzetébe és szólt: »Az ám Tamás, és sokan közülök szerethettek is téged.« Erre Tamás azonnal elkezdett dicsekedni, mert csak üres legény volt bizt ő, s nem voltak megállapo­dott elvei, ámbár komolyabb volt már, mint annak előtte; míg végre szinte kénytelen voltam őt egy kis­sé észre téríteni, mert minden dolog között legin­kább gyűlölöm a dicsekvést, mit e sorok olvasója már bizonyosan észre vett. Azért is így szóltam Faggus nagyságához: »Térj vissza útonállási napjaidból. El­vetted egy tisztességes embernek a leányát, és az ilyen beszéd nem való ő neki. Ha neked igazad volt, midőn másokat megraboltál, én is teljes joggal meg­rabolhatnálak most tégedet. Gúzsba kötözhetnélek itt saját szekrényed előtt és elhajtathatnék saját lo­vaidon minden gazdagságoddal, de a becsületérzés nem visz rá. És nem tennék-e éppen olyan finom dol­got, mint bármely útonállási cselekedeted volt? Ha minden dolgot igazságos uton szereztél, hogy lehet e szék a te birtokodban Faggus Tamás, bármily híres légy, csak bolond vagy, ha mint főbenjáró bűnös akarsz gazda is lenni egy személyben. Hagyj fel vagy az egyikkel, vagy a másikkal, mindkettőt nem űzhe­ted egyszerre.« Mikor ezt a szigorú beszédet bevégeztem, melyik­től jobban ki voltam merülve, mint t­z közbiroktól — de elragadott az igazságérzet, mint ez minnyájunkkal megtörténik néha — Tamás egy szót se tudott szólni holott ő elméjében sokkal élénkebb és gyorsabb volt, mint én. Neki dűlt a szekrénynek, (mely egészen új dolog volt házában), mintha én őt már ahhoz lekö­töztem volna, mint mondtam, hogy megtehetném. És egyik kezét mellére tette olyatén képen, hogy Annie ezt látva, szelíden hozzá simult és nem oly szemeket vetett rám, mint egy nőtestvérhez illő. »Te jót tettél velem, John« szólt végre, s felém nyújtott keze reszketett: »nincs a föld kerekségén ember, a­ki ezt meg merte volna nekem mondani. Mástól nem is szíveltem volna el. Mindazonáltal igaz minden szavad, és majd fontolóra is veszem azokat, ha eltávoztál. Ha előbb életedben soha nem tettél jót, John, testvérem, jót tettél most ez egyszer. Elfordult tőlem keserű fájdalommal, hogy senki ne lássa zavarodását, és Annie utána menve, úgy né­zett rám, mintha megöltem volna anyánkat. Én ma­gam pedig annyira fel voltam indulva, attól tartva, túlságra vittem a dolgot, hogy egy szót se szóltam egyikhez sem, hanem csak King James imádságos könyvének első lapjára írtam üdvözletemet, és meg­­nyergeltem Kikumi lovamat és elhagytam őket, s örültem, hogy ismét a moorföld levegőjét szívhatom. LXI. Fejezet. Azért is ő vigasztalást keres. Szegény Annie érdekében történt, hogy férjé­nek olyan nyíltan sőt durván megmondtam a mi a szivemen feküdt. Mert minnyájan tudtuk azt, hogy megrepedne a szive bubánatában, ha Tamás megim rész útra térne. És ezt az által lehetett legjobban megakadályozni, ha nem dicsőítik, nem hízelegnek neki, és nem csinálnak hőst belőle (mit ő a­nélkül is eléggé csinált magából), hanem kimutatják neki a dolog őrületes voltát, és hogy az saját érdekeinek romlását okozandja. Mindketten haragudni fognak ugyan rám, a mért oly hirtelen elhagytam őket, főkép ebéd előtt, de ez majd elmúlik, és nagyon valószínüleg el fognak jönni anyámat meglátogatni, és megmondják neki, hogy én velem bajosan tudnak kijönni, és ők is érzik, mennyire meg lehet anyám velem akadva. Valami különös vágyódás fogott el magam sem tudom, hogy minő, csakhogy valaki után vágyódtam, a­ki engemet megérthessen — mert ámbár olyan va­gyok, mint egy gyermek, még­is kevesen értettek meg, mikor szerelmes voltam — azért is Kikumi erejében bizakodva kerülő, után Culverton felé lovagoltam. Valami nyolcz angol mérfölddel hosszab volt arra u­­tam, de mi az egy erős fiatal lónak, még ha engem kell is vinnie. És miután Fagyus urat és Anniét sok­kal hamarabb elhagytam, mint szándékoztam, elegen­dő időm volt, s hamarabb remélhettem ebédhez is jut­ni. Azért is a hegyeken át jobbra Culvertonba tértem. A csinos Ruth a város főutczáján ment egy ko­sárral a karján a piaczról hazafelé. »Ejnye, Ruth hu­­gocskám, hogy megnőtt« kiálték rá, azt hiszem kegyed Ruth, s már a nagysága miatt szinte kétkedni kezd­tem« ! Erre a kis teremtés úgy megörült, hogy szépen elpirulva mosolygott rám és hozzám jött, hogy kezet szorítson; ámbár jelt adtam neki, hogy ne tegye ezt, mert ismertem lovam természetét. De alig volt az ő keze az enyémben, midőn Kikumi sebesen feléje fordult s fogaival megragadta bal karjánál fogva, úgy hogy a fájdalomtól sikoltani kezdett. Láttam a ló gonosz szemének fehérjét s egész erőmből úgy megütöttem ott a lányka jobb karján keresztül bal kezemmel, hogy nem is vette többé soha hasznát annak a szemének, de azért csak el nem eresz­tette a lány karját. Azután ismét megütöttem a ló pofáját és felemeltem a lánykát jobb karjánál fogva s letettem magam elé a nyeregbe, a ló az ütésektől támolygós lett és megbokrosodott s hátra felé hő­költ. Ruth eszméletét vesztve olyan gyámoltalanul és tehetetlen állapotban feküdt előttem, hogy képes let­tem volna az alávaló Kikumsot megölni. A sarkan­tyúmat a taréjon túl az oldalába nyomtam és elnyar­galt teljes gallopban, míg nekem elegendő dolgom volt azzal, hogy megkapaszkodjam és az előttem fekvő kis lánykát fenntartsam. De rá­kiáltottam az emberekre, a­kik összecsődülni kezdtek, hogy küld­jenek sebesen egy orvost Huchabach Reuben úr há­zához. Azon pillanatban, midőn jobb karomba fogtam a kantárt, a bűnös ló többé nem tehetett semmit, és gonoszsago^ nagy nem iakult meg soha ló, mint ki- Rikumi az nap. A kaniaiu­­­ ol­­d­al­at el lehetett volna huzni és én úgy meg rántottam azzal, hogy csaknem leszakadt az alsó álkapezája, mig mindkét sarkantyúmmal felszakitottam az oldalát, és tanul­hatott egy kis leczkét. Vannak pillanatok, mikor az ember még sokkal gonoszabb mint akárminő ló. Azért is midőn Reuben bácsi házát a part tetején elértük, szerencsésnek érezhette magát a rész dög hogy megállhatott; testének minden ina reszketett, és feje tehetetlenül csüngött le. Azonnal leugrottam a hátáról és bevittem a kis lánykát saját kedves szo­bájába. Ruth bugocskám most csendesen magához tért a rémületből és ájulásból, s a légáramlattal a sebes lovaglásban fülecskéi egészen pirosak lettek és haj­fürtéi mind lebomlottak. Ha valaki szép megható látványt szeret nézni, csak Ruthra kellett volna te­kintenie,midőn elmondtam neki (s még inkább elkép­­zelé), hogy minő módon tette meg velem a kis lovag­lást. Szép göndör gesztenye színü hajfürtéi voltak, és ezeket szemére és arczára húzta. Oly gyönyörködve néztem, örvendve baj nélküli megérkezésünknek, hogy megcsókoltam őt a sürü hajfürtökön át, mint joga van az unoka­testvérnek, igen, sőt kötelessége ezt komolyan megtenni. »Drága kincsem,« szóltam , »rémítőn meg­ha­rapta magát a zász­ló; mutassa meg nekem szegén karját, kedvesem. (Folytatása következik.)

Next