A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

10. szám. XIV. évfolyam. Budapest, 1876. Péntek, január 14. Reggeli Kiadás. Kiad­ó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elönseezési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra......................................6 írt — ki. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. .......... ■—■minin n ■ un u m wmn POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztés irod­ai Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK: szintúgy mint előfizetések a kiadó­ hi­vatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Előfizetési felhívás XIV-dik évi folyamára. Félévre Negyedévre Egy havi 12 frt p frt 2 frt Vrt?~ Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala, Budapest, jan. 13. A közigazgatás és a társadalom. A Sennyey és Tisza közt tegnap vívott eszmeharcznak, kétségtelenül, legérdekesebb része volt az, melyben a különböző közigaz­gatási rendszerek társadalmi hatását fejtege­­ték, úgy anyagi, mint erkölcsi és nemzetiségi szempontból. A kérdésnek ez oldala még nem volt nálunk eléggé megvilágítva, és így örü­lünk, hogy tegnapi megjegyzéseinkhez, nem csak a tegnapi vita, de a mai tárgyalás után is újakat fűzhetünk, mert Szivák és Eber ma is, több eszmével járultak a kérdés ez olda­lának megvilágításához. Tegnap, a választási és kinevezési rendszerrel kapcsolatos társadal­mi hatás volt vizsgálva, úgy, a­mint az nyilvá­nul : a pályaválasztásban, a szakképzettség fej­lesztésében, a politikai erkölcsökben, a nem­zeti érzületben ; ma: Szivák felhívta a figyel­met a közigazgatás körül felmerülő jogbiz­­tosítások és a közigazgatási pályára előké­szítő elméleti, gyakorlati kiképeztetés tekin­tetében. Éber Nándor pedig a társadalom kötelességeit hangsúlyozd az önkormányzat iránt, rámutatva azon veszedelmekre, melyek főleg nálunk, származhatnak: államfejlődé­sünk és nemzetiségünkre nézve egyaránt, ha a kormányt gyámkodáshoz szokunk,­ha elein­te kényszerítő, később önkénytes módon mi­nél nagyobb társadalmi tevékenységet ki nem fejtünk az önkormányzatban, és épen abban látta a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat egyik előnyét, hogy némileg kényszerítő ha­tással lesz erre. Minthogy csak e­r­r­e, a fontos s eléggé ki nem meríthető tárgyra akarunk ma is szorít­kozni , nem kívánunk a mai ülés többi részleté­re, e helyen reflektálni. Csak azt akarjuk ki­emelni, a­mi különben még themünkkal is ösz­­szefügg, hogy ma két szónokunk is figyelmez­tetett a járási önkormányzat és községi élet önállóbbá, fejlettebbé tételének szükségére, a­mit, a­mennyiben a szolgabirói működés és községi önkormányzat fejlettebbé tételéről van szó, mi is aláírunk, mert sem az állami, sem a megyei centralizációt túlságba vinni nem akarjuk; de a­mennyiben Éber ez alatt talán az amerikai township vagy a régi fran­­czia kantoni rendszert érte, a végett, hogy bizonyos alakban a járásban konsultáló test­­ületek is képeztessenek, vele egyet nem ért­hetünk , mert e közbenső fórum Francziaor­­szágban is fölöslegesnek bizonyult és Ameri­kában épen a megyei (grófsági) autonómia gyengeségét pótolja, illetőleg vonja maga után. Ha pedig a »nobile officium« egyé­­n­i gyakorlásának valamely módját érte, erre nincsenek elegendő kellő elemeink­­ a községi közegeknek rendőrbírósági és baga-­­ teli ügyekben való működésétől eltekintve, a­mit csakugyan realizálni kell. Visszatérve a közigazgatás és társadalom viszonyára, melyet Stein fejtett ki legrend­szeresebben, tagadhatatlan, hogy e téren még sok javítni való van nálunk. Meg kell teremteni a közigazgatási jogszolgáltatást, a tisztviselői felelősség érvényesítésére, már a közigazga­tási bizottságban is teremtett fórumon kívül. Ez által lesz emelve egy­felől az önkormány­zati tevékenység, másfelől az önkormányzat haszna, a­mi, minden polgárnak nemcsak jog de mód is adatvan, érdekeinek közvetlen ér­vényesítésére, fokozni fogja az érdekeltséget is. E tekintetben nincs eléggé méltányolva az a működés, melyre a közigazgatási bizott­ság­ az adó és fegyelmi ügyekben hivatva lesz. Mert, hogy ebben csakugyan erős fegy­ver van az önkormányzat kezében az összes közigazgatási közegek ellenőrzésére és az által pedig minden polgár anyagi érdekkel lesz kötve működéséhez — az tagadhatatlan. A kötelességérzet és érdekeltség felkeltésére ez hathatós eszköz.­­ Sőt, mi egyátalában nem tartottuk rosznak az eredeti javaslatnak, Éber által is kiemelt, azon határozatát, hogy bír­­ságoltassanak az indokolatlanul mulasztó bi­zottsági tagok is. Mert ha a fentebb említett intézkedésekkel az érdek, ebben a kény­szer lett volna hathatós eszköz az önkor­mányzati kötelességek növelésére. És, jól mondó Éber, a mi előbb kényszerből, érdek­ből, egy nemzedék múlva, szokásból, sőt er­kölcsi szükségből bírta volna önkormányzati tevékenységre a polgárokat. Sőt a megye- és országgyűlésekre is szeretnénk valami bizto­­sítékot szabni, mert módjában van minden­kinek ki­szolgálni nem akar, elvonni magát polgártársai megtiszteltetésétől; habár még ezt sem tartjuk helyesnek, mert az állami élettel járó oly kötelességnek tartjuk ezt, mint akár a katonaságot, hisz a hazát nemcsak háborúban, de békében is szolgálni kell, ha fenntartani akarjuk. A­kik tehát bár­mi csekély vagy fontos álláson, erre hivat­­vák, legyenek, ha hajlandóságuk van rá, to tiootvuichtvii u iDUlIlSZtSStOl. n­a a mulasztó esküdtszéki tagot büntetjük, miért ne büntetnék a mulasztó önkormányzati vagy törvényhozási tagot is. Tökéletes igazsága van Ébernek : csak eleinte kell erre kényszerítni a polgárokat, később dicsőségüknek fogják tartani köteles­ségük teljesítését. A régi országgyűlések a mulasztókat bírságolák, kell módját találni most is az orvosságnak minden közügyben. Mert csak akkor, h­a társadalmunk a hivatalos és nem hivatalos téren, pon­tosan teljesíti az önkormányzati teendő­ket , akkor lesz képes ez a kor igényeinek, közigazgatási szempontból, megfelelni és azon szaporodott, valamint szaporulandó (adó-közmunka, rendőrbírósági, bagatell, ren­dészeti) teendőket elvégezni, melyeket úgy állami reform, mint az önkormányzat erős­­bítése érdekében nyer. Természetes, hogy e mellett a kiképeztetés és kualifikác­ió bizo­nyos foka is nem csak szükséges, hanem en­­­nek fejlődése, úgy közigazgatásunk, mint­­ társadalmunk javára is fog válni, emelvén mindkettőnek színvonalát. Mert nem áll, mit Sennyey mond, hogy csak a kinevezési rend­szer szünteti meg a dilettantismust, mert a­ki nem hivatali pályán nőtt is fel, jó kiképezte­­tést nyerhet az önkormányzatban. Jobb alis­pánnak tartunk egy Szemerét vagy Nyáryt, mint bármely bureaukratát. Csak legyen in­tenzívebb, rendszeresebb önkormányzatunk, legyen megszabva bizonyos képesség, megte­­reremti az önkormányzat a kellő közegeket. És ekkor, még egyfelől számos foglal­kozást nyer a társadalom az önkormányzat­ban, tehát érezni fogja annak erkölcsi, szel­lemi és anyagi hasznait, úgy másfelől nem hogy gyöngítné az államot és nemzetet, még erősítni fogja azokat nem egy, hanem 100 fókusát tartván fenn és fejlesztvén: a politi­kai életnek, társadalmi tevékenységnek és köz­­igazgatási működésnek. Ekkor valóban nyer intenzivitásban a nemzeti és társadalmi élet, anélkül, hogy a centralisatió és kormányi be­folyás káros politikai, veszélyes társa­dalmi és költséges, büreaukratikus köz­­igazgatási hatásainak kitéve lennének. Seny­­nyey ezt a rendszert ajánlja, mert nem bí­zik az önkormányzatban; de mi még a mos­tani állapotokat is jobbaknak tartjuk az ál­tala tervett rendszer falainál, mert a kineve­zési rendszerben, a kormány ereje mel­lett, nem látjuk azt a moralizáló, nevelő és nemzeti erőt nyújtó hatást, melyet ő hirdet. És ezek nélkül a kormány ereje nem neveli az állam és nemzet erejét. A­mi különösen a nemzeti szempontot illeti: nem hiszszük, hogy bármennyire h­au­­vmn magyar kormány, kinevezett hivatalno­kaival, kik bureaujukban dolgoznak, több erőt és erélyt tudjon kifejteni, a magyar állam jogos érdekeiben, mint a központtól függő felelős főispán, a bizottságban levő ál­lami és önkormányzati közegekkel és az ön­­kormányzati élet nyilvános harczával. Mert a tisztán idegen ajkú megyékben is van a magyar kormánynak biztos közege, az ál­lamiság érvényesítésére és a magyarság biz­tosítására , az önkormányzati ellenőrzés pediaz V.O104. Te­m­eti az idegen eskunkat, de elle­nünk kezökbe fegyvert nem ad. — A mára hirdetett igazságügyi és pénzügyi bizottságok ülései elhalasztottak, miután ma délután nagy minisztertanács fog tartatni, melyen az összes minisztérium részt veend. — A miniszterelnök lakásán mint a »P. C.« értesül, ma este 6 órától kezdőleg miniszter­­tanács tartatott, melyen az összes miniszterek részt vettek. — A pest-zimonyi vasút ügye, a »P. C.« szerint, oly stádiumba jutott, hogy a közlekedés­­ügyi miniszter azon helyzetben lesz, hogy e vasútra vonatkozólag legközelebb előterjesztést tehessen a képviselőháznak.­­ A főrendiház egyesült hár­mas bizottsága ma délelőtt 11 órakor tar­tott ülésében tárgyalás alá vette a Romániával kötött kereskedelmi szerződést s azt változtatás nél­kül elfogadta. Az egyes megjegyzések inkább csak a szövegnek fordítására s egyes csekélyebb stylaris­­ módosításokra vonatkoztak. A szerződésnek tárgya- I A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. VH-dik kötet. (106. Folytatás.) Az én atyám. Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, — a­mire a herczeg levele jo­got adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekin­tettel találkozik, a­mely egyszerre a túlsó égsarkig taszítja; ha pedig könnyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog elő­idézni e classicus arezon : visszaemlékezést Alié­­norra. Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorú­ságnál. Az igazi bánat nem csinál arczfintorgásokat, az előtte jár az arcznak, s nem mutatja magát, még­is mindenki által észrevehető. Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való túri­süveg volt az, mindössze is a darutollat tépte ki mellőle. A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a herczegnő nyújta eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja. — Vártuk önt, mondá Rafaela. — Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol vol­tam Bécstől a hova a levél intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön. — Önért sajnálom azt, mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva ga koporsója. Pe­dig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt, halva is, mint mikor élt: olyan szép nyugodt, kiszenvedett arca. Egy fürtöt szép ezüst hajából el­tettem , azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Ugy­e jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e mű­téttel, így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt ? A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra. Leon pedig nem helyeselte azt. — Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget vagy bármi más érezet. Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonag­­lott át. (Ejb! Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni!) — (Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.) — S miért ? — Vannak aggályaim, a­mik meglehet, hogy alaptalanok, úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni rajta. Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyílt corri­­dorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi díszítés, czif­­raság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az. Nem következett semmi érzékeny jelenet. Leon az orvoshoz fordult. — A koporsó meg van töltve szeszszel ? — Szabály szerint. Ez az enyészet ellen óv­szere. — Ekképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó bimbálása közben a tengerbe ne essék, le kell sró­folni vaspántokkal. Van erről gondoskodva? — Biz erről nincs — Ez nem is jutott eszünkbe. — Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullá­mokat hány most. Azután néhány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultam Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit ? — Őh miattam ne aggódjanak önök, én nem félek a zajló tengertől. Leon helyeslőleg bólintott. — Akkor holnap útra kelhetünk. Az orvos aztán eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai nehézségeinek elhárításával, kézművesek, hordárok megrendelésével. Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy hogy a világosság Leon arczába sütött; egészen szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e mélységet, vizsgálta. —■ Ön félt engem a tengeri betegségtől ? kér­dező Rafaela. Én nem kapom azt meg. Bizonyos va­gyok felőle. — Utazott már a herczegnő zivataros ten­geren ? — Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz. — Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt, de a­mint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkelti azt: a bátorság visszatartja. — Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magam­ban, hogy nem maradok a kajütben, a­hol az embe­rek jajgatása ragályos, hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban: ejd, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jel: én nem fé­lek tőled, jó barát vagy, s kikerülöm vele, hogy a lá­bai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a leg­első bátor embernek a karját a fedélzeten: egy mat­rózét , s arra fogom kérni hogy beszéljen nekem ado­mákat, úti kalandokat. Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más, ember is, a­kinek bátorsága van, a­ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat. E helyett azt mondta neki, hogy »jól lesz, her­czegnő.« Erre Rafaela azt a fontos mondást ejti ki ajkán: — Kérem, ne nevezzen engem herczegnőnek. Akárki is odamagyarázta volna e felszólítást hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni ama hófehér kéz után nyúlni, azt megcsókolni, és elérte sóhajjal rebegni: »Rafaela!« Leon nem tette azt. Meggondolttan mondá: — Azért, tán mert a herczeg meghalt ? Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg. — Azért. — Családunkban a herczegi czim az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő, így volt az adomá­nyozva. — De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa her­­czegnek meg volt igérve, hogy ha leányát fiusitja, a herczegi czim arra is rászáll. — Meg volt ígérve. Ő el is készíttette ez iránti folyamodását. De az utolsó napokban megsemmisí­tette azt: nem adta be s én ezentúl «csak» grófnő vagyok. Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez re­­velatio volt. — Rafaela egy fokkal lejebb lépett a ranghá­csón, hogy ne legyen a távolság kettőjük kö­zött olyan nagy , ne kerüljön olyan nagy fáradságába annak a másiknak hozzája felemelkedni. Rafaela grófnővé lett,­­ hogy közelebb legyen. Leon agyát nem kábitá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, melylyel e fölfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt; meg­annyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levél­nek, a­mit Rafaela keze irt. — Akármit rendeljen is a heraldika, az arany­könyv és az udvari etiquette: a közélet azt, a ki her­­czegnőnek született, herczegnőnek fogja nevezni hol­táig : a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyéb­iránt Magyarországon a­mint semmi különös előjoga nincs egyik mágnási osztálynak a má­sik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czimer koro­nák közötti különbséget fokozatnak tartja valaki; nálunk vannak nagytekintélyű bárók s »jó pajtás« herczegek. — Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajó­födélén a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok,­­ mint a matrózok s minden méltóságnak vége a föl-­l­dön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, s az utitársak, csakugyan hibatnák egymást »ön«-nek. — Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen , ez nem az én hibám lesz. — Hanem az enyim. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az útitársnőt . Nézzünk ki a tengerre. Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a­hon­nan a tengerre volt kilátás : szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény, most Rafaela is odafordult. — Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a­mióta Párisból megjött ? Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Le­írta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó részt, mely e boldog csa­ládból két nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt be­szélte el: kilencz parasztgyermek történetét, a­kik múlt héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilandi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben , ha­nem azért még­is, mikor a kilencz czipőcskéről be­szélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerrre a szemébe szökött a köny : »Istenem !« rebegő , és a­míg egyik kezével eltakarta arczát, a másikat öntudatlanul nyújtó Leonnak. Pedig Leon nem sírt, mint Alienor. — És ön még gyászfátyolt sem tesz fel kereszt­gyermekeiért ? (Rafaelának korábban feltűnt már, hogy kalapja mellett nincsen gyász. — Másért is talán !) — Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa velem, hogy kit és mért gyászolok ? (Ez válasz volt azért a »másért« is.) — És most hallgassa meg ön a mi tragoedián­­kat, monda Rafaela. És aztán elmondta Leonnak, minő idilli életet éltek itt a tenger közepett, mig az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre föltépte , midőn mindent megtudott, a­mit titkoltak előtte, hogy halt bele e fájdalomba! (Folytatása következik.) Mása a felolvasással 21/2 órát vett igénybe. Az ülésen melyen a kormány részéről S­i­m­o­n­y­i Lajos b. kereskedelmi miniszter vett részt, a bizottság részé­ről 14—16 tag volt jelen. A jelentés a szombaton tartandó ülésen fog bemutattatni. Apróságok. A »Magyar Állam« mai számában spectaculu­­mot csap abból, hogy míg ezüst pénzeink törvény­­szerüleg vannak verve, arany pénzeink közül is a tiz és husz frankosok a törvényszerű köriratot viselik, — addig a magyar aranyok, melyeken még Kossuth is meghagyta a boldogságos szűz képét, most még csak azt sem hirdetik, hogy az apostoli magyar ki­rály »Isten kegyelméből« uralkodik. Ez törvénysér­tés, úgymond, s csak az a kérdés: alsórendű hivatal­nok követte-e el vagy maga a pénzügyminiszter ? Az a kérdéses arany, melyen a szent újság annyira elszörnyüködik, Körmöczbányán vezetett 1868-ban. Hát mondunk mi valamit tisztelt laptársunk­nak, az ő méltán felháborodott lelke megnyugta­tására. Szent laptársunk csak az imént kezdte meg a tizenhatodik gyűjtést a keresztyénség közös atyja IX. Pius ő­szentsége számára. Küldje el azokat a Péterfilléreket efféle isten­telen körmöczi aranyokban. Minél többet, annál jobb. Küldjön vagy tízezer darabot. Ha ő szentsége méltó indignácziójában vissza­küldi őket, akkor magunk is elhiszszük, hogy nem ér­nek semmit, a pokolra valók. * De ha még ő szentségének is — a­mi külön­ben fel nem tehető — conveniálni találnának s nem tekintené őket annyira bűnösöknek, hogy szeretet­­adománynak be ne váljanak : akkor ugyan mit tüsz­­kül ellenük a »M. Á«., mint az ördög a tömjén­füsttől. Ha pedig a »Magyar Állam« pápább a pápá­nál, akkor ugyan mit botránkoztatja vele a lelkét az­zal, hogy ott tartja a fiókban azt a szabadkőmives aranyat ? mért nem vágja a fejéhez annak az isten­től elrugaszkodottnak, a kitől kapta ? * E napokban levelet vettünk egy Angliában lakó honleányunktól, melyben megkritizálja a ha­zánkról angol hírlapokban közelebb megjelent selej­tes ismertetéseket. »Aki azokat irta — úgymond — nem tartoz­hatok a társadalom igen müveit, vagy helyesebben (angol társadalomról lévén szó) magasabb köreihez. Némileg müveit angol nem használná még beszéd­ben sem, annál kevésbé írásban a »Hungarian« szót »an« előszóval, — nem tartozván e szó ama kivételt iyel­ ennélfogva »an« előszót kívánnak »a« helyett. Az alsóbb rangú igen vulgár nép azonban rendesen elhagy minden »h« kezdő betűt s használja az »an«-t mikor nem kellene. A mi körülbelül úgy hangzik, mint a magyar csizmadia legény szerelmi panaszá­nak vége: »Van még bőrvágó dikics »az« világon, »az« tornokomat azval ketté vágom.« * »Azon mértékek között — folytatja ugyan e le­vél, melylyel az angol a czivilizácziót méri, első he­lyen áll az ebédlő asztal. Az angol gentlemann auc­­toritás mindenben, a­mi az étkezés­ vagy ivással, s annak módjával a legtávolabbról is összeköttetésben áll. Azt tanácsolnám tehát, jól gondolja meg, mit csinál, aki egy angolt ebédre készül invitálni magá­hoz. Vegye fontolóra, várjon azok, kikkel őt egy asz­talhoz fogja ültetni, képesek-e a kést és villát oly tö­­kélylyel használni, hogy az asztalkendő a száj és ke­zek megtérülésére egyátalán fesleges legyen ? hogy tudják-e, mikor kell a kenyérszeletet törve, mikor vágva s mikor beleharapva enni? mely esetben szük­séges a villát a jobb kézbe fogni és mikor a balba? mikor villát kézzel, villát kanállal, vagy villát ke­nyérrel használni ? »De ki tudna ezernyi más ily czivilizált ember­nek fontos tudni valót egyhamarjában előszámlálni, az asztal külsejét, elrendezését nem is számítva,­­ mint hogy az már maga egy extra tudomány. Aki az angolt, úgy ismeri mint én, röviden fog a megfon­tolni valókkal elbánni s azon kezdi, hogy ő meg se bija ebédre. S ezzel teszi neki a legnagyobb szolgálatot. Semmi esetre sem ártana, ha kedves honfitársaim korlátot vetnének elénk vendégszeretetüknek leg­alább az angol irányában. Még most is forr bennem a méreg valahányszor eszembe jut, mint nyilatkozott egy hazámban járt angol a magyar vendégszeretet­ről: »azok a »pigs« ek, ha angolt akarnak maguknak fogni, hozassanak maguknak Angliából: egész Mis­­kolcz városának egy angol nem elég.« »Az angol nem tudja magát bele­találni ide­gen körbe. Gyűlöli az idegen arczokat, borzad az is­merkedéstől ; ő legkevésbé sem érzi a magánosság súlyát idegen földön ismerősök nélkül s azért a meg­hívások csak terhére vannak s minél nagyobb szívé­lyességgel intéztetnek azok, annál kedvezőtlenebb véleményt keltenek benne az illetőnek műveltsé­géről.« »Angol fogalom szerint műveit egyénnek sem­mi körülmény között nem szabad idegen, de még ro­koni szem előtt sem mindig, sem szóban, sem mozdu­latban olyas­valamit elárulni, a­mi érzelemhez csak hasonlít is. S minthogy ő a maga részéről se nem valami nagy vendégszerető, se a társaságoknak nem kedvelője: a társas modorban nyilatkozó melegség vagy élénkség bűnére még csak enyhítő okot se ké­pes találni, — legfeljebb, mint őt megillető hódolás fog az hiúságának hízelegni, mely hiúság annál na­gyobb, minél angolabb a jellem. »Nobel-men«-jeink jobban is elhelyezhetnék a stabilitásukat, mint angolra pazarolva. Igen téved­nek, ha talán »chateau«-ik pompája által vélnek an­golra hatni. Alig fog az ott olyasmivel, ami pénzért megkerü­lhető, találkozni, a­mit saját hazájában sok­kal nagyobbszerű alakban nem látott volna. Az egyetlen mód, a­mely által még a szegény ember is aránylag imponálhat az angolnak, a mindig egyfor­ma, rövid, kimért udvariasság.« * Angol dolgokról írván eszünkbe jut egy érde­kes jogi eset, melyet a londoni »Spectator«-ban ta­lálunk feljegyezve. Egy ladynek ellopták az ölebét. A lady 25 font sterling jutalmat tűzött ki annak, a ki vissza hozza. Maga a tolvaj hozta vissza. Erre a tolvajt be­csukták s a jutalmat se kapta meg. Most az angol lapok lármát csapnak e miatt s azt mondják, hogy ez egy roppant káros praecedens, mely azt fogja eredményezni, hogy az első o­ka ritkán kerül vissza. (Jobban megoldotta e kérdést Jókai, j­utal­­mazván azt a becsületes tolvaj urat, aki az ipott karmantyút vissza­hozta.)* •—GJ ■ — ------------o--------------------­goi közvéleményt. Egy anglicai temetőben eltemettek egy dissen­ter papot s rá írták a sírkövére: REVEREND (tisz­telendő.) Az anglicán pap bepörölte a dissenter hit­községet, mint aki oly czimet használ mely az ő pap­ját e helyen nem illetheti. Ez ügy most van a legfelsőbb biróság elhatá­rozása alatt.* Ha ahhoz hozzá veszszük a »Times« jajveszék­­lését, hogy mért állitnak a királynő palotája s más középület elé katona strázsát, aki ott meghal, megbe­tegszik és meghal, bizony meg irigyelhetjük a jó Ar­g­liát hogy még ily »apróságok« miatt is rá ér fáj­ni a feje. A belügyminiszter és a főváros. Ma vette tárgyalás alá a fővárosi közgyűlés a belügyminiszternek ama leiratát, melyben rászólását fejezi ki a fölött, hogy a főváros jövő évi költségvetése a törvényes ha­táridőn túl egy hóval, azaz novem­ber vége helyett dec­ember végén terjeszte­tett föl, úgy hogy lehetetlenség volt, hogy a

Next