A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-26 / 20. szám

Budapest, 1876. Szerda, január 26. 20. szám, XIV. évfolyam. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ......................................6 írt ki 6 hónapra......................................12» » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodá­: Barátok­ tere, Ath­enaeum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás ZE3­­O 66 99 M XIV-dik évi folyamára. Félévre ..... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, jan. 25. A községi törvény mód­osítása. A községi törvény módosítása, úgy a­mint a képviselőház azt ma elfogadta, főleg négy irányban javítja úgy a községi szerveze­tet, mint ez által az átalános közigazgatást, sőt a polgárok anyagi és szellemi állapotát is. Először: az illetékesség pontosabb meg­szabása által oda hat, hogy egyfelől a polgá­rok jogai e tekintetben biztosíttassanak, más­felől a községek az elődi vagy változékony elemektől megóva legyenek, biztos lakossági létszámmal és így szilárd adóalappal bírja­nak. Másodszor: a fegyelmi eljárás, a közsé­gekben és rendezett tanácsú városokban az önkormányzat tisztviselőire, a szolgabíróra, alispánra bizatik. És a­mit e tekintetben a községek autonómiájukból vesztenek, azt a törvényhatóság nyeri meg, másfelől a köz­­igazgatási jogszolgáltatás, természetének meg­felelően, közigazgatási és nem bírósági köze­gekre lesz bízva. Harmadszor: a községek adóügye job­ban (habár nézetünk szerint nem teljesen) szabályoztatik két irányban: először a pusz­ták és községek adózási viszonyai, másod­szor a rendezett tanácsú városok adóalapjá­nak (közvetett adókra is) kiterjesztése által. Negyedszer: a községek alakulása és képességüknek megfelelő szervezése, a tör­vényhatóság és belügyminiszter közreműkö­dése, ellenőrzésére van bízva, nem csak a fejlődés és önállóbbá tétel tekintetében, de a hanyatlás esetén, a polgárok túlságos terhel­­tetését megakadályozó, degradatió tekinteté­ben is. Akár ki, a­ki községi viszonyainkat is­meri, meggyőződhetik, hogy ezekre a rend­szabályokra szükség volt; csak azok mérté­kére és irányára lehetnek eltérők a nézetek, a minthogy ma pártunk kebeléből is, kifeje­zést nyertek a tárgyalás alatt. Az illetékesség kérdése sok magyaráza­tot nem igényel: a születés, férjhez menetel vagy lelenet esetei világosak. A letelepülés nehezebb kérdés. Kapcsolatban áll a ho­nossági kérdéssel is, mely még megoldás­ra vár. De, hogy morális és önálló meg­élésre képes ember semmiféle községi kö­telékből ki nem zárható , az természetes, hogy a felvétel alapja az adófizetés lehet, az önkényt értetik, az a község hivatásából foly. Kérdés lehet: kell-e erre 2 év, vagy elég ke­vesebb, vagy szükséges több is ? Mi a két évet, melyet a javaslat kiköt, elégségesnek tartjuk. Hol községi törzsvagyon van, ott díj fizetése szükséges, ezt a község, a törvényha­tóság, illetőleg belügyminiszter helybenha­gyásával szabja meg. Hogy a régi község kö­telékéből való felmentés úgy a felvétel, mint négy évi másutt lakás és adófizetés által be­következzék, szükséges az illetékességi kérdé­sek fontosságáért, e tekintetben eddig a köz­ségeknek sok anyagi és közigazgatási ba­juk volt. A szolgabíró, alispán illetőleg tanács és közigazgatási bizottság lesznek hivatva az illetékességi kérdésekben dönteni. És így rö­vid uton elintézhető lesz minden vitás ügy. Szó sem férhet ahoz, hogy a szolgabíró és alispán fegyelmi hatósága a községek és kis városok felett, hatékonynak fog bizonyul­ni — a közigazgatás érdekében és itt az ön­­kormányzat közegei oly hatáskört nyernek (részben a törvényszékektől), mely figyelem­re méltó tekintélyt ad nekik és alaptalannak tünteti fel azt a vádat, hogy az önkormány­zat megrontását tűzte czélul a kormány. A szolgabíró 25, az alispán és polgármester 50 frtos bírságolási, valamint hivatalból felfüg­gesztés joga; az alispánoknak a kisebb váro­sok tanácsosai, főbb tisztviselői és polgármes­tere felett nyert fegyelmi joga, jobban bizto­sítja a rendet a községi ügyekben, mint bár­mely más processus. Hogy a puszták csak önálló lakossági elem létezése, oskolai és közigazgatási szük­ségek kielégítése, valamint eddigi községeik meg nem rontása mellett lehessenek közsé­gekké­­ helyes intézkedés. Másfelől helyeselni lehet azt is, hogy a községi, átalános közigaz­gatási szükségekhez a puszták birtokosai csak részben járuljanak; habár, hogy miért épen felében, azt átalánosságban megszabni és elhatározni nem tudnók. Míg másfelől a községi adóügy jelentékeny módo­­­sítását látjuk a javaslat három határoza­tában. Egyik az, mely a rendezett tanácsú vá­rosoknak is meg­engedi a kormány engedélye mellett, a közvetett államadók pótlék alá vo­­nását és más közvetett jövedelmek teremtését. Ez biztosíték az egyenes adókkal való túlter­helés ellen, és egyenletesebb tehervise­lésre vezet. De a forgalom érdekeire kell itt nagy figyelemmel lenni. Második módosulás az, hogy a föld- és bányaadó oly községi költségekhez igénybe nem vétetik, melyeket az illető tulajdonos nem élvez. Ez az adóalap számítását kompli­kálja és egészen angol rendszerre mutat, mely mindenre külön járuléki arányt tart fenn. De e tekintetben messze menni nem kell, mert akkor a község csak vagyon- és lakásrészvény egyesület lesz, és nem morális t­es­­­tt­­­e­­, melynek közvetett hasznait is élvezi a polgár, és így áldoznia kell azért oly vagyonából is, melynek hasz­nára a község nem válik. Harmadik módosítás:a pusztai köz­­s­ségek adózási átalányban való ki­­­­egyeztetése a községgel. Ez több vagyoni szabadságot ad a pusztának és jobb pénzügyi biztosítékot a községek­­ budgetje alap­jában. Végre, hogy minden község azzá legyen, a­mire vagyoni és szellemi erejénél fogva ké­pes, arra segédkezet nyújtanak a törvényja­vaslat azon határozatai, melyek 1. az adófi­zetők többségének kérésére, 2. Hívhatóságnak, 3. a kormánynak jogot adnak, hogy a kis­­­községeket nagygyá, ezeket rendes tanácsú várossá tegyék; ha erre anyagi és szellemi erőt mutatnak ki; másodszor megfordítva: ezeket degradálják, ha minőségüknek meg nem felelnek ; harmadszor a pusztáknak el­szakadására vagy csatlakozására; negyedszer a kis községeknek a körjegyzőségből kilépés­re mindenütt azt a kettős feltételt szabja meg, h­ogy 1. ez­által az illető község polgár­sága anyagilag, közigazgatásilag az eddiginél jobb állapotba jusson, 2. hogy az a község, melytől elszakadnak vagy melyhez csatla­koznak, ez által fejlődésében megrontva ne legyen Azt hiszszük, hogy csak e módosítások által hathatunk oda, hogy községi életünk természetes fejlődést nyerjen, mert az erőn túl való t­erjeszkedés épúgy megrontja azt, mint az erőnek meg nem felelő korlá­tozás. A javaslat e kettős hibát akadályoz­za meg!­­ A közigazgatási bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében, melyen a kormány részéről Tisza Kálmán belügyminiszter és a bel­ügyminisztérium közegészségügyi osztályának vezetői voltak jelen, folytatta a közegészségügyi­­javaslat részletes tárgyalását s abban a 44. §-ig haladt. A­ közbeeső §§. némelyikének szabatosabb szer­kesztése után a 31. §-on történt lényegesebb módosí­tás. E §-ból ugyanis Knöpfler úr javaslatára ki­hagyatott azon intézkedés, hogy azon tanulók, kik oly házakban laknak, melyekben ragályos, járványos betegség fordul elő a tanodától eltiltassanak, — és csak azok kitiltása hagyatott meg, a­kik ragályos vagy járványos betegekkel érintkeztek. A 40 §-ba felvétetett a rendőrök oktatása is, hogy baleseteknél és a tetszhalálból való felélesztés­nél segédkezhessenek. A 43. § nál azon indítvány létetett, hogy a ha­­sonszenvészek külön oklevél­szerzésre kényszeríttes­­senek. Ezen indítvány azonban mellőztetett, miután az a hasonszenvészet szabad terjedését akadályozná, és mellőztetett továbbá azon okból is, mivel azok, kik falukon, hol minden más orvosi segély hiányzik, jó­tékony czélból a szegényeknek hasonszenvi gyógy­módon ingyen orvosi segélyt nyújtanak, az indítvány elfogadása által e jótékonyságukban gátolva lennének. Ezzel az ülés véget ért.­­ A szabadelvű párt ma este 7 óra­kor tartott értekezletét G­o­r­o­v­e elnök megnyitván, bejelenti, hogy Hollán Ernő tényleges szolgá­latra neveztetvén ki tábornokká, a párt kebeléből ki­­búcsúzik. Az értekezlet sajnálattal veszi tudomásul, s a távozónak új pályáján szerencsét kíván. Tisza Kálmán miniszterelnök előadja vála­szát, melyet holnap a képviselőházban Madarász Jó­ A „HON44 TÁRCZÁJA. Racineról. (Rogeard előadása.) A XVII. század franczia irodalma két kor­szakra osztható. Az egyik, mely mintegy 1660-ig ter­jed, a szabad szellemek kora, melyeket semmi sza­bály, személyes befolyás össze nem tart, nem fegyel­mez ; a másik e század utóbbi része, az úgynevezett »fegyelem kora,« mert ekkor egészen XIV. Lajos személyes befolyása alatt áll az irodalom is. Ez utóbbi kort négy ember képviseli : Bossuet, Boileau, Racine és Perrault. És ezek közül, ha Bossuet a vallási, Boileau az irodalmi, Perrault a classicitás fe­gyelmét képviseli a költészetben . Racine mind a hármat egyesíti magában, mert ő ép oly buzgó ke­resztyén, mint a­mily­en monarchikus és jó klassi­­kus; sőt Perrault olykor emancipálja magát képze­letével, Boileau is tanúsít némi önállást, Racine egé­szen hű, és annyira ragaszkodik a királyhoz, hogy ettől való száműzetése leveri, megöli. Racine, Aisne departementben, Picardiában született 1639-ben, tehát a királylyal egy időben, és sok tekintetben hasonlít is a királyhoz, korra, arczra, arczkifejezésre, modorra, sőt életére nézve is, mert ő is ép oly kicsapongó fiatalságában, a­mint hozzá ha­sonlóan megtér később, és élete végét szomorú, két­ségbeesésben tölti el. Öt éves korában egészen árva lesz és a beauvaisi oskolába megy, hol szorgalommal tanul, azután, 16 éves korában a Port Royalba megy, hol nem csak tanul, de olvassa a görög írókat, regé­nyeket, Heliodorus műveit; az első regényt, melyet elolvas, elégeti, a másodikat megtartja és a harmadikat már megtanulja. Kezd latin és franczia ódákat írni, főleg a Port Royalhoz, a »szent ház«-hoz, intéz egy verset. Azután Párisba jő filosófiára, papi pá­lyára készül, apátságra vágyik. Ekkor 21 éves korá­ban küzdelem fejült ki benne, melyet egy-két hátra hagyott levele elárul; egyik, melyet Boileauhoz irt, melyben mondja, hogy »ő is farkas a bárányok« kö­zött; a másikban határozottan lerázni kívánja a Hypokrisist és csakugyan lemond a papi dicsőségről, Parisba jön, megismerkedik Boileauval, Chapelain­­nel, Moliere-rel. Egy pere volt egy apátsággal, ek­kor irta a »Plaideurs«-t és a király lakodalma al­kalmával egy ódát: »La Nymphe de la Seine,« me­lyet megmutat Chapelainnek is; ez felismeri benne a tehetséget, noha egy nagy hibát fedezett fel benne — a mythologia ellen; ugyanis a Triton csak ten­gerben szerepelhet és Racine édes vízben hozza elő; ez Chapelain előtt nagy hiba volt. De az tény, hogy volt benne szellem, noha, midőn Boileau a királylyal beszélt és ez kérdő tőle, hogy kik a század genie-i, azt monda, hogy három van: »Corneille, Moliere és én.« És midőn a király kérdé: »Hát Racine !« — azt válaszolá, ő nem »bel­esprit.« Pedig ebben Boi­leau tévedett, noha nyilatkozatát nem öndicsőítés­­nek, hanem őszinteségnek lehet tekinteni. Racine két első darabja a Thebaide és Ale­xandre gyenge művek, de azután jött Andromaque és ennek igen nagy sikere volt, de a következő: Brittanicus újra nem aratott sikert, míg Berenice igen és Phedra megbukott. Igen, mert akkor két párt volt. A régi udvari párt Corneille mellett küz­dött ; a fiatal király és udvara Racine mellett, »Phedra« előadásakor annak cselszövénye sikerült és a darab megbukott. Ez daczára annak, hogy Boi­leau dicséri, bátorítja, annyira leveri, kétségbe ejti Racinet, hogy szakít a színpaddal, beáll udvaroncz­nak, míg kegyvesztés nem éri és szomorúan hal meg 1699-ben. Működése két korszakra oszlik. Az első a fia­talság, néhány verssel és ódával; második a férfikor a színművekkel. Ezeket három osztályba lehet so­rozni. Első a görög tragoedia: Iphigenia, Andro­maque , Thebaide. A második: a történeti darabok, ezek: Baj­azét, Alexandre, Brittanicus, Mithridate. A harmadik osztályba esnek a vallásos színművek, ilyen: »Esther« és »Athalie.« Ezenkívül felemlítendő még, két híres levele, melyet a színirodalom érdeké­ben írt — épen Nicole és a Port Royale ellen, — mert ezek ellenségei voltak a szinirodalomnak, ezért ő, főleg második levelében, rendkívül erősen támadja meg, satyrisálja őket, úgy, hogy ezt Contre-Pro­­vincialesnak nevezők, annyira hasonlít támadási mo­dorában, irályában adoz. E levelekért Racinet hálát­lannak is lárták, mert a Port Royal és tanítója iránt sok hálával tartozott. A levél akkor nem nyomatott ki, csak később, iratai közt, adták ki.­­ Az tagad­hatatlan, hogy Racine változó, ingerlékeny, sőt go­nosz természetű volt. Nem csak a Port Royallal ve­szett össze, hűtlen lett Chapelainhez, ki pártfogoló, hálátlan Corneille és Moliere iránt, kik közül az első azt monda neki, hogy »Nagy költői tehetsége van, de nincs tragikus erő,« ezért megtámadta, a Brittanicus előszavában gúnyolja színműveit. Molieré­vel, ki színműveit adatta, összeveszett, darabjait el­vette tőle. Racine a klassikus tragoedia leghívebb kifeje­zője, ő lett 150 évig typusa a classicitásnak, ezért sok utánzója, de egyszersmind sok megtámadója is volt. Tény, hogy három egymás után következő köl­tői nemzedéknek jön mintaképévé, melyek folyton gyengébb és roszabb utánzói lettek. Ha már nincs klassikus és romantikus oskola, ma inkább csak irány, sőt vérmérséklet szerint lehetne a költőket a régi oskolákhoz sorolni, de a két oskola közti harcz az 1850-ik évig tartott. — Racine költői jelleme: a mérsékeltség, egyensúlyozás és ő ha nem is a legna­gyobb, de mindenesetre a legrendkívülibb szellemek közé tartozik. Ő képzeletével nem ragadja maga­sabb régiókba hallgatóját, nem emeli eszményi tö­kélyre ,de magának elég magas szellemi szinvonala van és azon alól nem száll soha. Irálya tiszta, még talán nagyon is tiszta, a szavakat annyira mérlegeli és válogatja, csiszolja és annyira kerüli a közönséges kifejezéseket, hogy a családias kifejezésektől is borzad ; kizárja darabjaiból a durva nyers kifejezéseket; sőt pl. nagy dolog, hogy egyik darabjában a kutya és kecskebak is előfordul; nála az átok, sőt bosszú is a legfino­mabb nyelven beszél. Különben ez időben oly sokat adtak a stylus elegantiájára, hogy Bossuetnek egyszer beszélni kelle a pfalzi választó fejedelemnő felett, ki kicsapongásai után megtért, egy álom következtében, melyben egy ty­u­k jelent meg. Bossuetet kinozta a lelkiösmeret, hogy egyházi szószékről mikép mondja ő ki ezt a szót: »tyuk.« Tekintő a bibliát és miután látá, hogy abban, az Úr szavai közt is előfordul, sőt Jézus irán­tunk való gyöngédségét tyúkhoz hasonlítja, csakis az Atya és fiúisten segedelmével merte használni a »tyúk« kifejezést. Racinenak két első gyenge darabján kívül, többi műve mind klassikus. Úgy, hogy nagyon nehéz a »legjobb«-nak kiválasztása. A különböző kritiku­sok, irányuk és ízlésük szerint, különböző darabjait tartják legjobbnak. Voltaire, a történészek és politi­kusok : Brittanikust tartják legjobbnak; a classicitás híve: Phedrát, a vallásos irányúak: »Athalie«-t. A stylus barátja: Iphigeniát. Midőn Phedrája megbukott, a 39 éves költő lemond a költészetről, az udvarhoz megy, hol szám­talan kitüntetéssel és hivatallal halmozzák el ; ő első kamarás 60 ezer líla évpénzzel, a király felolvasója, a roueni generalitás kincstárnoka. Az udvar modo­rát csakhamar elsajátítja, úgy, hogy míg Boileau mindig egy kissé rustikus marad, ő tökéletes udva­roncz lesz. A királynak nem volt nagyobb dicsőítője, mint ő ; mikor az ifjabb Corneillet az akadémiába felvették és Bergauret (ki a királyi kabinet titkára volt) intézett ehez beszédet, Racine válaszolt és eb­ben szerencsésnek mondá őt, hogy a nagy királynak nemcsak nagy tettei, hanem legkisebb cselekedetei­nek szemtanúja lehet, bámulhatja mindig őt, a gyen­geség és igazságtalanság nélkül valót »a legbölcsebb és legtökéletesebb királyt.« Ezt midőn a királynak később felolvasá, elpirult és azt mondá »In­kább szerettem volna, ha kevésbé dicsért volna.« Ar­nault is azt mondá »talán igen is megdicsérte és a király dicsőségére válik, hogy e dicséretet túlságos­nak tartá«. St. Beuve is mesésnek tartá e di­cséretet. De Racine még tovább ment. Mikor a »Victoire de Mons« czimű darabot akaró Danjeau a királynak felolvasni, ezt figyelmezteti, hogy ott, hol Louvois és Lajos együtt van dicsérve, azt a strófát hagyja ki, de az akadémiában is felolvasák a darabot, a kö­zönség Racine szolgaiságát megtudta és haragudott. — Miből lehet kimagyarázni a nagy elme, nagy szív, eme gyengeségeit ? Egyszerűen abból, hogy ő szenve­délyes ember volt, midőn a királynak tetszeni kívánt, mindig uj és uj dologgal akart tetszeni és ez túlzás­ba ragadta. Racine,miután ledér életével és Champmeslé kis­asszonynyal szakított, épen gyóntatója tanácsára, meg­nősült, egy Románét kisasszonyt vett nőül, ki mikor hozzá ment se tudta egy darabjának czimét sem és miután 20 évig együtt éltek, akkor is úgy halt meg, hogy nem ismerte férjének egyetlen művét sem. — Sok különböző­ indokot hoznak fel Racine megtéré­sének megmagyarázására. Fia, Lajos, azt mondja, hogy a »kegyelem« szálla meg. Ez nem magyarázat. Valószínűleg a kegyelemnek több dolgozó társa volt. Ilyenek: Phedrája megbukik, ő elkeseredve volt, sőt az udvar, főleg Maintenon asszony követeli, hogy magas állásával magát több színpadi bukásnak ki ne tegye. Champmeslé kisasszony, eddigi kedvese, megcsalja. A Port Royalban töltött három év emléke, szenvedései, fájdalmai közt megszállta és nősülése mind befolyással voltak arra, hogy a színirodalommal szakított. Az udvarnál hivatalainak és családjának élt. De bármily tökéletes udvaron ez is volt, egyszer csak kegyvesztetté lön. Mi lehet ennek oka ? Fia azt mond­ja, hogy a nép nyomoráról, egy emlékiratot adott át Maintenon asszonynak, ezért a király megharag­szik. Ez dicsőségére válnék, de az emlékiratot keresték és nem találták. Ha átadta meg nem égethette a mint megégette színműveinek általa kijavított összes példányait. Másik ok és ez igaz, az, hogy ő a jansenisták védelmére kelt, nem annyira a királynál, mint főleg Maintenon asszonynál és a párisi érseknél. Harmadik ok, hogy Maintenon asszony előbbi férjét, Scarront említé egyszer a király előtt, már pedig ezt a szegény bo­londot meghaltnak kelle tekinteni. Ily okokból kelle neki az udvart elhagyni, sőt járult ezekhez még egy szebb. Eszherjében a nép érdekében van emelve egy pár szó ; Athaliejában pedig a »gonosz udvaron ezek « káros befolyásáról beszél. Ez mind nem tetszhetett a királynak, neki az udvartól távoznia kelle. — És ez fáj­dalmasan érinté; ő az Isten és király iránti szerete­­tét akará egyeztetni, midőn ezt elvesztő, pusztulása bekövetkezett. Évek múlva találkozott egyszer Maintenon asz­­szonynyal, Versaillesban. Ez bátoritá, hogy jő még jobb idő, bízzék barátságában. De Racine azt­­ndá, hogy ez lehetetlen, az ő ideje lejárt, neki már vége. Ekkor egy kocsi jött, Maintenon asszony felkiált : »Fusson, ez a király.« Így kelle az egykori udva­roncznak a király szeme elől elfutni. Csakhamar azután 1699-ben meghalt. Végrendelete szerint a Port Royalban, Arnault sírja mellé temették. Rogeard, bár hajlamainál inkább romantikus irányú, bámulja Racinet. Erős conceptiója, kidolgo­zott iránya, darabjainak tervszerűsége, melyben min­den részlet alá van rendelve a fő czélnak, azok közt a teljes harmónia, verseinek szabatossága, ékesszálű fennköltsége ejtik bámulatba őt. De a­miben legki­tűnőbb Racine, ezek női alakjai. Ő tudja legjobban a női szerelem tragoediáját megírni. De feltűnő az, hogy Racine darabjaiban a nő első helyet foglal el ugyan, de szerelmével várja a férfit. Igen, mert ő műveiben a XIV. Lajos udvarát adá vissza. A király megvárta, hogy hódoljon neki mindenki. Sőt a színműveket, a görög és római da­rabokat, franczia costumeben és udvari társalgási nyelven adták elő XIV. és XV. Lajos korában. De mindamellett : Racine női, erős, szép alakok, a fatá­lis, végzetszerű szerelem küzdelmeit legfenségeseb­ben adják elő, ő kitalálni, magyarázni tudta a női szív magasztos érzelmeit, úgy, hogy átrezgett minden hangján a valódi szerelem fenséges dallama , a fáj­dalom és szenvedés megható érzete. Ez Racine érde­me és halhatatlansága.­zsef interpellációjára adni szándékozik. Az értekez­let a választ helyesléssel tudomásul veszi. Ezután Paczolaynak a herczegovinai fel­kelésre vonatkozó interpellációjára, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy tudomása szerint a felkelők sem­mi támogatást nem nyernek a birodalom két állama egyikének területéről sem, a­mi pedig a békét illeti, a kormány politikája határozottan a béke fenntartá­sára van irányozva. Az interpelláló erre kijelenté, hogy a válaszban megnyugszik s azt nem fogja a házban előterjeszteni. R­á­t­h Károly bejelenti, hogy interpellátiót szndékszik intézni a kereskedelmi miniszterhez az­ Arayt, szándékszik-e az ipartörvényjavaslatot revisio Jafifo tenni? Az értekezlet a bejelentést tudomásul veszi. P­e­r­c­z­e­l Béla igazságügyminiszter előadja, hogy a ház határozata következtében benyújtván a bírák fokozatos fizetésének szabá­lyozásáról szóló­­javaslatot, azt az igazságügyi bi­zottság még részletes tárgyalás alapjául átalánosság­ban sem fogadta el, s kéri az értekezletet adjon vé­leményt e kérdésben. Erre hosszabb vita keletkezett, melyben több szó emelkedett a tjavaslat ellen és mellett, végre abban történt megállapodás, hogy az értekezlet a tjavaslatot párt­kérdésnek nem tekinti és az, az osztá­lyoknak adatik ki tárgyalás végett. Ezzel az értekezlet véget ért. A közelebbi csü­törtökön tartandó értekezlet tárgyát a dohány­­jövedékről és a végrendeletek alaksze­­rüségéről szóló­­javaslatok képezendik. — Andrássy gróf keleti pol­tiká­­járól az augsburgi »Alig. o tg« egy figyelemre méltó czikket közöl, mely többi közt ezeket mondja : Alig tartott pár hétig a herczegovinai lázadás és már­is a prágai lapok sürgették Bosnia és Hercze­­govina annedtálását Ausztria által. E törekvéseknek szekundáltak Dalmátiában, Zágrábban és Újvidéken is. A czél világos : Ausztriának a politikai szintérről saját hibáik miatt leszorult szlávjai nagy előny­ben részesülnének és döntő túlsúlyra emelkednének azáltal, ha még két szláv tartomány csatoltatnék a monarchiához. Csatlakozott aztán a szlávokhoz e te­kintetben a feudális és clerikális párt,mely a szlávokat faltörő kosnak akarja használni a most fennálló és általa gyűlölt intézmények ellen, de nem csak faltörő kosnak, de egyszersmind lábtónak is akarja használni a szlávokat, hogy kezébe ragadhas­sa a hatalmat, melyre oly nagyon áhítozik. Van még aztán néhány dicsvágyó és előlépte­tést szomjazó tábornok, kik boszniai győzelmek és babérok után sóvárogva, azon ütegnek ké­pezik szárnyfedezetét, mely Andrássy gróf ellen irányozza különféle kalibe­rű lövegeit. Ama golyókat is, melyeket köze­lebb a »Krzig.« kiröpitett, szláv műhelyben készí­tették és egy feudális tüzér lőtte ki. Eme törekvések homlokegyenest ellenkeznek úgy a magyar, mint az o­s­z­t­r­á­k-n­é­m­e­t érde­­­­kekkel, de ellenkeznek egyszersmind az é­s­z­t­mon­archia érdekeivel is. Ezért nem képzelhető esze­veszettebb politika, mint az, mely annectálni akarja Boszniát vagy Herczegovinát, vagy mind a kettőt. Egy ily annexió a monarchia, a magyarok és az osz­trák-németek szempontjából pénzügyileg, közigaz­gatásilag és politikailag a legkalandorosabb lépés lenne.« Mondanunk sem kell, hogy minden sorában he­lyeseljük az ágostai újság nézetét, annyival is inkább, mert magunk is több ízben ily értelemben nyilat­koztunk, örvendetesen érdekes mindnyájunkra. A val­lás- és közoktatásügy miniszter válaszirata ez arra a jelentésre, melyet hozzá a kalocsai ér­sek a megyéjebeli népiskolák állapotáról föl­terjesztett s mely már említve volt a lapok­ban, de melyet — a több oldalról nyilvánult óhajtásnak megfelelően egész terjedelmében közleni most nyílik alkalmunk. E helyen is figyelmeztetni kivánjuk a közoktatásügy barátait e kulturális jelentő­ségű okmányra, mely hátramaradottságunk sötét képén egy fényes részletet képez. Daczára amaz elvi jelentőségű eltérés­nek, mely a népnevelés terén a felekezeti fel­­fogást az államitól elválasztja, igen alkalom­szerűen hozza föl ez iratban a miniszter, hogy a két irány mily szépen, vállvetve haladhat ugyanazon czél felé s ennek fényes bizonyí­tékául magára az érsek működésére utal, mely a nevelésügy terén kiérdemli a nemzet minden hű és igazi fiának, bármely felekezeti­hez tartozzék is, elismerését sőt háláját s­ mely működésnek, ha van hibája, az a hibája, hogy annyira megközelittetlenül áll. Remélni akarjuk, hogy az okmány köz­lésének meg lesz lelkesítő hatása és talán az az eredménye, hogy néhány esztendő múlva Magyarország vallás- és közoktatásügy mi­nisztere az alábbihoz hasonló levelet lesz kénytelen írni, — de nem egyedül csak Hay­nald érseknek többé, hanem az egész magyar főpapságnak, bele­értve az egyházi főnökök közé a superintendenseket és főrabbinuso­kat is. Úgy legyen! Az okmány következőleg hangzik: Vettem nagyméltóságodnak a múlt évi 137­6. sz. a. kelt intézményemre, azon évi november 30-ikán 1945. sz. a. kelt s több tekintetben fontos, több tekin­tetben örvendetes jelentését, a népoktatás ügyének érseki megyéje területén s felekezeti iskoláiban elő­mozdítására tett intézkedéseiről. E jelentés számos adatai újabb tanúságot szolgáltatnak, nemcsak nagy­méltóságodnak az iskolai s átalában a közművelődési ügy iránti sikeres buzgólkodása s nagymérvű áldo­zatkészsége felől, hanem megerősítik egyszersmind azon több ízben kifejezett meggyőződésemet, hogy népoktatásügyünk, mint nemzeti művelődésünk alapja és egyik emeltyűje, óhajtott valódi virágzás­nak csak akkor örvendhet, ha annak emelésére a maga körében minden tényező megteszi a magáét, ha az állam és annak kormánya, ha az egyház és annak főpásztorai, ha a községek, sőt az egész tár­sadalom és annak minden tagja teljesíti e részben kötelességét. Épen e meggyőződés nem engedi hallgatással mellőznöm nagyméltóságod jelentésének azon pont­jait sem, melyekben részint még az 1873. évi január hó 22-én 1. sz. a. az összes felekezeti főhatóságokhoz kibocsátott körrendeletemre válaszolókig, a népneve­lés ügye előhaladásának legfőbb akadályául a községi iskolai intézményt s némely felekezeti népiskoláknak úgynevezett kiközösítését igyekszik feltüntetni , é­s e részben nemcsak némely alantas közigazgatási kö­zegek eljárásaiért emel panaszt, de némileg magát az 1868-ik évi XXXVIII. t. ezt­ is kívánja felelőssé Trefort miniszter levele Haynald érsekhez. Egy okmányt vesznek alább olvasóink, mely megtisztelő arra nézve, a ki irta, meg­tisztelő arra, a kihez intézve van, fontos és

Next