A Hon, 1876. április (14. évfolyam, 76-100. szám)

1876-04-20 / 91. szám

01. szám. XIV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1876. Csütörtök, ápril 20. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy­ Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: Szerlícitársi iroda: Barátok-tere. Athenaeum-épület-?, hónapra S hónapra ........................................... Az e«M kiadás postai kü­lönküldéséért felifizetés negyedévenkint ... 1 » * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­t a vá­­rot­ti hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. 6 frt — ki 12 . — » A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás H­­IT“ X­­­V-dik­ évi folyamára. Félévre............ 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt JgBF" Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat, kérünk használni, melyek bérmen­­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 torba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, ápril 19. A helyzethez. Váljon a zűrzavar, mely most mindenfelé tapasztalható, az átalános dissolutiót jelenti-e, avagy a cháosz e forrongásából egy új terem­tés munkája fog tán kiemelkedni. — Ki mer­ne erre e pillanatban csak hozzávetőleges vá­laszt is koc­káztatni? Annyit tudunk csupán, hogy bár­merre tekintsünk, oly események­nek vagyunk a tanúi, melyek rendkivülisé­­güknél fogva rendkivüli fejlemén­ykre enged­nek következtetni s egyátalában nem csodál­hatni, ha a börzéktől a kaszinókig minde­nütt aggodalmas kíváncsisággal tekintenek feléjük. Egyik szenzácziós hir a másik sarkára hág. A fegyverszünet véget ért Herczegoviná­­ban, a fölkelők erősen szorongatják Trebin­­jét. Bosznia lángban áll s fölkelése túlszár­nyalta már a herczegovinait. Törökország már e kettővel se boldogul s akkor mindennap odajelentkezik harmadiknak Szerbia, melyből felhangzik a hadizaj s csapat csapat után vo­nni a határra, hol szerbek és törökök közt nem egy véres összecsapásra került már a do­log. És mindez történik akkor, mikor a tehe­tetlen beteg ember s a duodez­ fejedelemségek között a pacificatió érdekében közbenjárnak­­ Európa nagyhatalmai. Hogyan történhetik az, hogy azt a föl­kelést, mely eleinte oly nevetségesen jelen­téktelennek bizonyult­ — a török, a tél és a külhatalmak beavatkozása nem hogy elnyom­ta volna, de nagyra engedte nőni? Oroszor­szág rég mondta azt, hogy minden oly be­avatkozás, mely nem kész arra, hogy szükség esetében fegyverrel adjon nyomatékot szavá­nak, sikertelen és kudarczra vezet. De ugyan­akkor megmondta azt is, hogy oly fegyveres beavatkozást vagy megszállást, mely a ke­resztyén lakosság hátrányával jár, ő meg nem engedhetne. Csoda-e, ha ily nyilatkozat után a németországi és az angol lapok bizonyos gyanúval tekintik Oroszország keleti politi­káját, melyről fölteszik, hogy csak egy sza­vába kerülne a fölkelést lecsillapítani. Mi oka lehet, ho­y midőn Oroszország e szava a bé­ke érdekében a többi kabinetekéhez csatlako­zik,­­ kevésbé hatásos, mint önmagában lenni szokott az aldunai fejedelemségekben — e kérdést veti föl a sajtó s azt a megoldá­sát adja, hogy Oroszország nem őszintén szól a béke érdekében, sőt titkos örömmel nézi a mindinkább elterjedő tüzet s ha úgy tesz is, mintha el akarná fújni, — jól tudja, hogy az már nem egy gyufa lángja, a­mi elfuható, hanem égő ház, melynek tüzét a szél fúvása a szomszéd házra hordja át. Nekünk elég alkalmunk nyilt megismer­kedni a kétszínű politikáknak minden nemé­vel s megvalljuk, hogy Oroszországét a jelen esetben nem tarthatjuk ilyennek. Oroszország jól ismeri Törökországot, tudja, hogy az két világrész nagy darab földön elterülő tekinté­lyes birodalom, mely csak nehezen szánja rá magát, hogy mozogjon. A lethargia bizonyos neme dermeszti tagjait s ebben az állapotában könnyű vele elbánni a gyermeknek is. A nagy lomha test alig hogy egy-egy tagját megránt­ja a szurkálásokra, de complexuma mozdulat­lan marad Ettől bizony engedményeket csi­karhat ki még az a Herczegovina is, melyet markának egy összeszorításával agyon mor­zsolhatna. De van valami, a­mitől ez a nagy lomha test egyszerre megrázkódné'i minden izében s aczéllá feszülnének lankadt izmai. S ez a valami volna az a szó, mely Oroszország ellenséges szándékát jelentené Törökország­nak. Ettől a szótól talpra állna a szultánok birodalmában minden morlem férfi és talp­ra mindenki, a ki a próféta nevében esküszik. A moszkovita elleni háború jelszavával hőssé lehetne fanatizálni nem csak a török birodalom határain belül lakó ozmánokat, ha­nem a távol lakókat is a Nílustól a Jaxarte­­sig, mert ezt a háborút ők már nem tekintik politikainak csupán , de vallásháborúnak, melynek czélja megőrizni a félholdat a kereszt ellen az Aja Sophia kupoláján. A sereg, me­lyet az igazhivők minden financziális bajaik mellett is felállithatnának, nem lenne sokkal kisebb a fejér czárénál. Ezt Oroszország igen bölcsen tudja még a krimi háború idejéből is s ha nincs egyéb czélja, mint segíteni a ráják sorsán, s ezt a czélját legjobban úgy érheti el, ha érde­kükben nem exponálja magát fölötte nyiltan. De hát a szenzácziós hir úgy szól, hogy a szultán a végletekre kész : állami czélokra akarja felhasználni a mekkai szent kincset s kibontja a próféta zászlaját. Nem tudhatni mekkora az a kincs s nem tudhatni, a próféta zászlajának mennyire lesz meg fanatizáló ha-­­tása, mig a veszedelem nem áll egyébből, mints a melylyel a dunai fejedelemségek fenyegetik az ozmán birodalmat. Annyi azonban igaz, hogy a hatalmak közbenjárását figyelembe nem vevő fölkelők épen ez által bizonyították be legjobban, hogy nekik nem imponál sem a szó, sem oly sereg, melyet megverhetnek . Törökország tehát bele van kényszerítve abba, hogy igyekezzék tenni egy kis erőfeszítést, bármi nehezére esik is. A feltűnő hírek azonban nem csak kelet­ről érkeznek. A szomszéd háza ég s a tűz el­aludni nem akar Készen kell hát tartanunk az oltószereket. S csakugyan, bécsi sürgönyök szerint katonai körökben a hadsereg mozgó­sításáról beszélnek, mint oly elhatározott ter­v­ről, mely két hét alatt ténynyé válik, ha az aldunai lázadás nem csilapul. A császár­vadászok egy ezrede már el is indult Dalmá­­czia felé. E hírek mellett felmerül a másik, mely szerint Andrássy akkér nyilatkozott, hogy a­mennyiben az ily dolgokról egyátalán szólni lehetséges, ő azt hiszi, hogy a béke egy évig nem fog megzavartatni. Andrássy óvatos magatartását, valahány­szor a béke és háború kérdésében nyilatko­zatot kell tennie, s nem most dokumentálja először. Nagyon jól tudjuk, hogy ő az »örök béke« föntartásáért soha se vállalt garantiát s »reménye« a békét zavartalan föntarthatni, mindig csak rövidebb időközökre szorítkozott. E rövid időközök egymás végébe fűzve így is meglehetős időt tesznek ki, a­melyet, mel­lesleg mondva, jobban is fel lehetett volna használni, s nem lehetetlen, hogy a béke ez egy évig, vagy azon túl is meg fog őriztetni. Óhajtandó volna, most inkább, mint valaha. Ha már a háború önmagában is olyan vállalkozás, melybe ma már csak a kénysze­rűség sodorja az államokat, olyankor tekin­teni a háború esélyei elé, mikor idebenn a legvitálisabb kérdések Damokles kardja függ fejünk fölött, — a legnagyobb koczkáztatás, mely következmény­­ben beláthatatlan. Ott van az 1866-ki példa. Akkor is az alkudozá­sok békés hangját szakitá félbe a harczi kárt­­m­adás s bizony a finale nem volt diadalmas. A­mi Magyarországot illeti, az az újra fölvett alkudozások folytán megnyerte ugyan alkot­mányát, de legyen szabad hinnünk, hogy megnyerte volna azt a közbejött háború nél­kül is. Meglehet, hogy most más a helyzet s a függőben l­évő alkudozások, mire háborúra kerülne a dolog, be lesznek fejezve. De minő lesz ez a befejezés ? Ha olyan, mely mellett a monarchia gazdasági és pénzügyi felüdülé­se lehetséges — akkor is jobban használ­juk fel az időt, ha belső megerősödésünkre használjuk fel. De ha az alkudozás tárgyait képező kér­dések megoldása ^— melyről csakhamar érte- sülnünk s~kerr”—^nem fogná kielégíteni az egyik vagy a másik "felet, vagy talán egyiket sem a kettő közül, — hogyan gondolhatunk ez esetben arra, hogy egy önmagában megha­­sonlott, elégü­letlen birodalom diadalmas had­járatot kezdhessen? Azt hiszszük, eléggé kiderül ebből, hogy ránk nézve a háborús hírek valósulása egyik esetben sem lehet kívánatos, sőt a szükség látszik parancsolni azok defavoyálását, mi hogy mielőbb bekövetkezzék, mindnyájunk­­nak óhajtanunk kell. A „HON” TÁRCÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény. írták Twain Márk ás Warner Károly Dudley. (42. Folytatás.) XXVIII. FEJEZET. »Hvo der vil kjöbe Pölse af Hunden maa give ham Flesk igjen.« »Mit seinem eignen Verstände würde Thrasyllus schwer­lich durchgekommen sein. Aber in solchen Fällen finden sei­nesgleichen für ihr Geld immer einen Spitzhuben, der ihnen seinen Kopf leiht ; und dann ist es so viel, als oh sie selbst einen hätten.« — Wieland. Die Abderiten. Bárminő lett légyen a colonelhez intézett Harry levelének stílusa, az értesítés, melyet magá­ban foglalt, nem szólott egyébről, mint egy látogatás tömör vagy részletes leírásáról, melyet Harry New- Yorkban tőn. Ő látogatást tett fontos hivatalos arczczal a Wall Streeten-szám alatt, hol egy nagy arany czimer h­irdeté, hogy ott van a »Columbus River Slack Wa­ter Navigation Company« székhelye. Belépett, átadó névjegyét egy fényesen kiöltözött portásnak, s fel lett kérve, hogy várjon egy pillanatig az előszobában. A portás visszatért egy percz múlva, s azt kérdé, hogy kivel akar az úr beszélni. »Magától értetődik, hogy a társulat elnökével.« »Ő néhány úrral van elfoglalva, de azt mondá hogy mindjárt végezni fog velük.« Hogy egy rézmetszetű látogatójegy, melyen, »főmérnök« olvasható, ily lelki nyugalommal fogad­­tatik, ez nem kis mértékben hoszantá Brierly urat, de neki bele kelle magát találnia helyzetébe. És va­lóban bosszúságának alkalma volt jelentékenyen nö­vekedni , mert egy fél óráig csillapíthatá le magát az­­ előszobában, mielőtt amaz urak kijöttek és ő az el-­­ nőkhöz bemehetett. Az elnök egy méltóságos alak­­ volt, hosszú zöld marokinnal bevont asztal megett, igen hivatalos kinézésű széken ült; a szobában pom­pás szőnyegek és bútorok és szép képek díszelegtek. »Jónapot, uram,« szólt az elnök, »méltóztassék helyet foglalni, kérem foglaljon helyet.« »Köszönöm, uram«, mondá Harry, annyi hi­degséget helyezve modorába, a­mennyi sértett önér­zetétől telt »Azt vettük ki az ön, valamint a főfelügyelő jelentéseiből, hogy a munkálatok az önök vezetése alatt kielégítő sikerrel haladnak előre. Ennek mi mindnyájan nagyon örvendünk.« »Valóban? Mi az önök leveleiből ezt nem vet­tük észre, mert nem is kaptunk leveleket, és ép oly kevéssé azon bánásmódból, melylyel a mi intézmé­­nyeinket fogadták, mert azokat nem névbecsülték, és ép oly kevéssé a pénzkiutalványozásból, mert ab­ból semmi nem jutott a mi kezünkbe.« »Ejnye, kedves Brierly úr, valami félreértésnek kell a dologban lenni. Én határozottan tudom, hogy rövid idő előtt írtunk önnek és Sellers úrnak; ha tit­károm eljön, meg fogja önnek mutatni a levél máso­latát, melyben értesítjük önöket a tízszázalékos má­sodik részlet befizetéséről. »Oh bizonyára, ezeket a leveleket megkaptuk. De nekünk pénzre van szükségünk a munka folyta­tására, a munkások kifizetésére.« »Bizonyára, bizonyára — nagyon igaz — de mi hiteleztünk önöknek a kiírt befizetések nagy ré­sze fejében, tudom bizonyosan, hogy ez benn volt a levelekben.« »Természetes, hogy benne volt, magam is em­lékszem rá.« »Ah, nagyon jól van, tehát. Most hát kezdjük megérteni egymást.« »Én ezt nem tapasztalom. Már két havi mun­kabér járt le, és .« »Hogyan ? Hát önök nem fizették ki a mun­kásokat?« »Mivel fizethettük volna, mikor fizetési utalvá­nyainkra nem adtak önök pénzt ?« »De, kedves uram, nem láthatom be, miként gondolhatja, hogy mi helytelenül jártunk volna el. Meg vagyok arról győződve, hogy egészen üzletszerű módon jártunk el. Vegyük kissé közelebbről szem­ügyre a dolgot. Ön aláírt ezer darab törzsrészvényt, darabját 1000 dollárjával számítva, azt hiszem.« «Igen, elnök úr, ez igaz.« »És Sellers hasonló összeget vállalt el ?« »Igen elnök úr.« »Nagyon jól van. Semmi vállalatot nem lehet pénz nélkül űzni. Mi kiirtunk tízszázalékos befizetést. Eredetileg úgy volt kicsinálva, hogy ön és Sellers úr megkapják azon állást, a­melyet elfoglalnak, hatszáz dollár havi fizetéssel egyenként, a­míg tényleges szol­gálatban lesznek. Önök annak rendje és módja sze­rint lettek ez állomásokra megválasztva és azokat el is fogadták. Igazam van-e?« »Úgy van.« »Jól van tehát. Önök megkapták utasításaikat és megkezdték a munkálatokat. Jelentéseikből az tű­nik ki, hogy a nevezett munkákra 9640 dollárt adtak ki. Két havi fizetésük kitesz 2400 dollárt, az önök ál­tal teljesítendő befizetésnek körülbelül egy nyolc­ad­­részét, a­mint láthatják, úgy­hogy a befizetésnek má­sik két nyolc­adrészével a társulatnak adósak, azaz mindenikük valamivel többel, mint 8000 dollárral. A­helyett tehát, hogy ezen kerekösszegben 16—17 ezer dollárra rugó hányadot önöktől beköveteltük volna, hogy azt New­ Yorkba ide beküldjék, a társulat egy­hangúlag megszavazta, hogy önök az összeget apró­­donként a vállalkozók munkásainak fizessék ki, és hogy ez aztán javukra h­assék a társulat könyveiben. És ez zúgolódás nélkül megtörtént, mert az embe­rek meg voltak elégedve az önök által tett előhala­­dással, és szívesen megtették önöknek ezt a kis szí­vességet, a­mi valóban nagyon is nevezetes szívesség. A munka, a­mit önök teljesítettek megér valamivel kevesebbet tízezer dollárnál. Hadd lám csak — 9640 dollár levonva 20.000 dollárból — hozzászámítva 2400 dollár fizetést, ah, igen, a maradvány a mivel ön és Sellers úr a társulatnak még adósok, tesz 7960 dollárt, mire nézve magamra vállalom a felelősséget, hogy mostanra még állva marad, ha önök előnyö­sebbnek nem tartják, ez összegről a bankra szóló fize­tési utalványt adni és így .« »Átkozott, azt akarja ön ezzel mondani, hogy a­helyett, hogy a társulat nekünk tartoznék 2400 dollárral, mi tartoznánk 7960 dollárral ?« »Igen is azt.« »És hogy mi az embereknek és az építő vál­lalkozónak azon felül 10.000 dollárral vagyunk adósok ?« »Adósok ? Jóságos isten, csak nem azt érti ez alatt, hogy a munkások bérét önök nem fizették meg ?« »De ez úgy van valóban!« Az elnök felállott és fel s alá sétált a szobában, mint egy ember, kinek testi fájdalmai vannak. Ösz­­szehúzta szemöldökét, felemelte kezét és tenyerével a homlokát nyomta és egy folytonban csak ezt mondá »nem, ez igen nagy baj volna, igen nagy baj! Ők ezt meg fogják tudni, mi sem akadályozhatja meg, nem akadályozhatja meg semmi!« Aztán székére dobta magát és szólt : »Édes Brierson uram, hiszen ez borzasztó — ez egészen rettenetes! Ez köztudomásra fog jutni és foltot hozand a társulat nevére, a mi hitelünk komo­lyan, rendkívül komolyan szenvedni fog e miatt. De hogy is lehettek ennyire feledékenyek, az emberek bérét ki kellett volna fizetni, és ha mindnyájan kol­dusbotra jutottunk volna is.« »Ki kellett volna adni bérüket, úgy! Hát mi a manóba küldték önök, az én nevem mellékesen legyen mondva, nem Brierson — mi a rész nyavalyába küldte akkor a társa — miért — az egész világra kérem, hát mi történt a congressus által folyóvá tett összeggel? Hová lett az engedélyezett pénz? Ha bá­­torkodhatik egy részvényes kérdést tenni ez iránt.« »Az engedményt, azt a 200,000 dollárnyi cse­kélységet érti ön ?« »Természetes, de nem tudtam, hogy 200,000 dollár oly jelentéktelen csekélység, ámbár megenge­dem, természetesen, hogy szigorún véve a dolgot, nem nagy összeg. De hová lett az ?« »Uram, ön bámulatba ejt. Önnek valóban nem lehet kiterjedt ismerete efféle dolgokban. Máskülön­ben ön nem várhatott volna nagy eredményeket egy olyan bevezető appropriatiótól, a­minő ez. Annak va­lóban nem is lehetett egyéb czélja, mint megvetni az ágyát a jövendő és valódi appropriatióknak.« »Valóban ? Hát csak mese volt-e az vagy való­ság ? Mi történt vele ?« »Ej, hisz a dolog nagyon egyszerű. Egy con­­gressusi engedély pénzbe kerül. Csak gondolja meg ezt. A ház bizottságának többsége kerül, mondjuk 10.000 dollárba fejenként, kitesz 40.000 dollárt. A senatus bizottságának többsége ugyanannyiba egyen­kint, ismét 40,000 dollár, kis extra kiadás egyik­másik ily bizottsági elnököknek, mondjuk 10,000 dollár mindeniknek, 20,000, és oda van már 100,000 a pénzből mindjárt kezdetben. Azután hét férfi lob­­byista egyenkint 3000 dollár, 21.000 dollár; egy nő lobbyista 10,000. Egy magas erkölcsű congressusi férfiú vagy senator itt és ott, a magas erkölcsűek többe kerülnek, mert ők az irány- és mérvadók; ve­gyünk tizet ezekből mindenikét 3000 dollárjával, tesz 30.000 dollárt. Aztán egy csomó kis vidéki congres­susi tag, kik semmire nem szavaznak ingyen, mond­juk húsz, ötszáz dollárjával fejenként, tesz 10,000 dollárt, egy csomó ebéd a tagoknak vegyük fel ezt átlag csak 10,000 dollárral, egy csomó csecsebecse a congressusi tagok nejeinek és gyermekeiknek — a­minek nincs vége-hossza — lehetetlen elég pénzt költeni e tekintetben, jó, hát ezen dolgok egy csomó­ban ismét belejönnek 10.000 dollárba ; azután jön­nek a nyomtatott okiratok, a térképek és színezett festmények, röpiratok, az illuminált fali hirdetmé­nyek, a hirdetmények százötven újságban, sorát ennyi vagy annyival számítva, mert az újságokkal jó lábon kell állni, máskülönben nem mehet az ember sem­mire, mint ön tudja. Oh, uram a nyomtatási szám­lák már magukban véve a végpusztulást jelentik. A mienkek eddigelé felmennek — hadd lám csak 10; 52; 22; 13; és azután van még 11; 14, 33, jó, ne törődjünk a részletekkel, az egész tisztán kitesz ek­koráig 118,254 dollárt és 42 centet!« (Folytatása következik.) — A képviselőház ápril­is 20-án csütör­tök d. e. 11 órakor ülést tart. — A bécsi alkudozásokhoz a »Pes­ter Lloyd« a következőket jelenti: A tegnapi érte­kezleten mindenekelőtt­ konstatálták a két kormány megegyezését a közös vámterület, a vámtariffák s a vám visszatérítés tárgyában, de a fogyasztási adók kérdésében még közeledés sem éretett el s igy e kér­dés képezi a pontot, melyen az egész egyezkedés meghiúsulhat, ha az osztrák kormány az utolsó órá­ban nem tesz elfogadható ellenjavaslatot.­­ A bank tárgyalásáról jelentik ugyanazon lapnak. A bankbizottság ma délben véget ért ülésén jóváhagy­ta az igazgatóság válaszjegyzékét Széll jegyzékére, mely a magyar jegybank felállítására vonatkozott. E válasz szerint a magyar pénzügyminiszter javaslata, mely szerint a bécsi nemzeti bank részvényesei ala­pították volna a magyar nemzeti bankot, érczkészle­­tüket a quóta arány szerint Budapestre levitték vol­na, s az ennek alapján ott kibocsátott jegyeket az osztrák nemzeti bank is elfogadta volna, — nem ak­­czeptáltatott. Ellenben arra kész a bank, hogy Bu­dapesten önálló igazgatóságot létesítsen, s azt a kí­vánt hitelben részesítse. — Erre nézve, mellőzve minden fölösleges polémiát, egyszerűen utalunk dél­utáni táviratunk azon nyilatkozatára, hogy a bank e visszautasítása a helyzetet nem alterálja, nem kü­lönösen a bankprogramm tárgyában, melytől a kor­mány nem hátrálhat s nem is fog hátrálni. A kartel­l el nem fogadása jelentheti az osztrák bank lemondá-­­­sát a magyar bank megalapításáról, a kormányét s­­ az országét azonban nem jelenti.­­ Bécsből távirják a »Bad. Corr«-nek. A fönfor­­gó alkudozásokban még semmi döntő határozat nem hozatott. Tisza miniszterelnök ma hosszabb kihall­gatáson fogadtatott ő felségétől s erre elhatároztatott, hogy a tárgyalások holnap, egy, d. e. 10 órakor kez­dendő konferentiában Andrássy grófnál újból fölvé­tetni, illetőleg folytattattni fognak. A bankbizottság a magyar pénzügyér jegyzéké­re írásban nyújtotta át válaszát. A pénzügyminiszte­r ajánlatai elutasittatnak, s a pénzegység reményének fönmaradása fejeztetik ki. A magyar kormány e fele­lettel jelenleg nem fog foglalkozni. A németországi pénzpiac 7. A bankkérdésben, mint a távirda jelenti, úgy állnak a dolgok, hogy alig látszik valószínűnek, mi­szerint az osztrák nemzeti bankkal az ország érdekeit minden tekintetben kielégítő egyezséget lehessen köt­ni. Ily viszonyok között arra is el kell készülve lenni, hogy vagy a szabad bankrendszert kell életbe léptet­nünk, mint azt Lónyay bankügyi műveiben kifejté és ajánlja, vagy más külföldi tőkepénzesekkel kell szer­ződést kötni egy önálló magyar jegybank felállítása végett.­ Érdekesnek tartjuk ezért a berlini tőzsdelap­nak a német pénzpiaci jelentőségéről szóló közleményét, mely így szól: A német-franczia háború óta a világesemények tengelye, a­mennyiben ez az európai tőzsdék által befolyásoltatok, irányát megváltoztatta. Emlékezetben van, hogy III. Napóleon uralomra lépte után P­á­­r­i­s lett nemcsak az európai tőzsde-speculatió köz­pontja, hanem a continentális vagy pénzügyi művele­teknek is állandó gyülhelye volt, és ezen szerepet meg is tartá a második császárság lehanyatlásáig. Hogy csak közel fekvő példákra hivatkozzunk, csupán arra emlékeztetünk, hogy a nagy osztrák va­súti vállalatok az osztrák állami és a déli pályák csaknem kizárólag franczia alkotások, és hogy pa­pírjaik alakja is egészen a franczia piac­hoz lett idomítva. Az osztrák földhitelintézet is, melynek záloglevél kibocsátása 100 millió ftot meghaladt, főleg a franczia tőkepénzekben és a párisi tőzsdén találta fő támaszát, és ugyan azt látjuk Ausztriá­­nk számos más intézeténél, nem különben más kis­­bb államok pénzműveleteinél. Nem lehet azt mondani, hogy Francziaor­­zágra ebből hátrányok hárultak volna, sőt ezen­emzetközi állásából jelentékeny előnyöket ért a pénzpiaczon. S azon kölcsönök és befektetések után, melyek ezen időből franczia tőkékkel létesültek, a kamatok és törlesztési részletek pontosan is fizettet­tek. És ha Francziaország ma elkészítené mérlegét az 1852 óta külföldön történt elhelyezésekből, bizo­nyára nagy nyereséget tüntethetne föl. Az 1871-iki év óta azonban megváltozott a helyzet. Páris megszűnt az lenni ami a megelőző két évtized alatt volt. Saját hadi kártérítési kölcsönének negotiálása alkalmával kénytelen volt azon külföldi papírok nagy részén túladni, melyeket évek során át gyűjtött. Míg eme papíroknak kamatjait folytonosan új befektetésekre lehetett használni, most új járadék kölcsön kötvényeinek kamatját felemésztik a felsza­porodott adóterhek, melyek 1871 óta az országra ne­hezednek. Mint könnyen kimagyarázható már egyszerűen azon kezelési okból, mely a milliárd hadikárpótlás fizetéséből származik, Németországnak kellett Fran­cziaország helyébe lépni. A hadi kárpótlás lefizetése egy emeltyűhöz hasonlított, mely a nemzetközi tőke­­piacz egész gépezetét Németországba tolta. Habár Németország nem maradt is teljesen a milliárdok birtokában, mert rendkívüli szükségletei voltak a há­ború után, melyeknek fedezését nagy részben külföl­dön vásárolt árukkal fedező, még­is elvitázhatlan, hogy a német pénzpiacz hatalmasabb lett 1871 óta mint volt valaha. S mint a tapasztalás bebizonyitá, a legnagyobb erélylyel le is küzdé azon viharokat, me­lyek a bécsi tőzsde kitörése óta a legtöbb tőzsdén dúltak. Ezt azért kell kiemelnünk, mivel némely kö­rökben, melyek a tőzsdéken történteket külső jelek után ítélik meg, a berlini tőzsdét úgy tekintik, min­t­­­ha az hanyatlásnak indult volna. A berlini tőzsde csodálatra méltó taktikával parírozta azon lökéseket, melyek minden oldalról ellene irányultak. Már azon időben megszabadult a kétes értékektől, midőn még átalános volt az örök hausse-ba vetett bizodalom ; sőt többet mondhatunk, folytonosan előtte járt a külföldi speculatiónak, s úgy­szólván tartós decouvertben maradt. Míg Frankfurt és Bécs keserűn megszenvedik optimizmusukat, és a londoni és párisi tőzsdék a tö­rök, egyptomi és más értékpapírok csökkenése által nagy zavarba jutottak, az utóbbi napok eseményei nagyon növelték a nyerők és örvendők számát Ber­linben. A berlini tőzsde tehát diadalmasan meg tudta tartani azon szerepet, melyet az európai politika me­nete neki juttatott. Ezt annyival inkább ki kell emel­nünk, mivel a berlini tőzsde utóbbi időben több meg­támadásnak ki volt téve és még jövőre is ki lesz téve. Szeretik a berlini pénzpiac­ot okolni az utóbbi napok minden veszteségeiért, s a külföldön is divattá vált a berlini tőzsdét szidalmazni. Ezzel szemben csak azt kell megjegyeznünk, hogy a tőzsdék az eseményeket nem idézik elő hanem azokat csak javukra használják. A siker, melylyel ez történik, legbiztosabb mérője a szereplők értelmisé­gének és képzettségének. Bizonyos, hogy a tőzsdék az újabbkori forgalmi életnek jelentékeny faktorát képezik. A forgalmat azonban csak közvetíthetik, de nem szülhetik. De minden forgalmi eszköznek alkal­mazása veszélyekkel jár. Mindaddig mig vasutak lesznek, elő fognak fordulni vonat­kisiklások és ösz­­szeütődések. Mindaddig, míg lesz pénz, mindig fog­nak akadni emberek, kik észszeretlenül bánnak az­zal , és a­míg csak lesznek tőzsdék, azokon egyesek mindig is el fogják veszteni pénzüket. Az utóbbi ala­pítási korszak bekövetkezett volna, még akkor is, ha berlini tőzsde nem állott volna fen. Csak a 18. szá­zad elején volt nagy angol alapítási korszakot kell tanulmányozni. Minő rengeteg összegekre menő rész­vényeket teremtettek ekkor, anélkül hogy lett volna tőzsdeforgalom. A tőzsde csak az újkori dolgok természetéből származó intézmény, mely bizonyos mellőzhetlen szükségletek kielégítésére van hivatva. De egy erős és hatalmas állam attribútumai közé tartozik az erős és hatalmas tőzsde is, azaz, hogy legyen egy helyesen szervezett piaci értékpapírok vásárlására és eladá­sára , és e tekintetben a német birodalomban, hála a viszonyoknak, daczára a tőzsdékre fordult rész­időknek, szerencsés összhang uralkodik. Idáig terjed a berlini tőzsdelap közleménye. Nagyon theoretikusan van ugyan megírva mind­az, a­mi a németországi pénzpiaczra vonatkozik, de az alapeszme tiszta és világos. A berlini pénzpiacz köz­lönye azt igyekszik kimutatni, hogy az a szerep, me­lyet előbb Francziaország s különösen Pons játszott a nemzetközi pénzvilágon, 1872 óta Németországnak s Berlinnek jutott. S ha ezen tudattól a német kö­zönség és a pénzpiacz főbb emberei is át vannak hatva, akkor ők érezhetik most magukat lekötelezve arra, hogy az Európaszerte uralkodó üzleti pangás megszüntetésére eszközöket nyújtsanak, s ők érez­hetik magukat lekötelezve arra is, hogy pénzfelesle­güket tőkeszegény országokban okszerű befektetés által kamatoztassák. És hia a berlini pénzpiac, ma csakugyan az, a­minek látszani akar, akkor az ottani főpénzhatalmas­­ságoktól várhatnék meg első­sorban, hogy egy önálló magyar jegybank­ alapítására oly kedvező ajánlatot tegyenek, mely a most egy éve franczia tőkepénzesek által tett ajánlatnál is előnyösebb és elfogadhatóbb legyen. Közoktatásügyünk szervezéséhez. A középtanodai törvényjavaslat csaknem egy­idejűleg fog szőnyegre kerülni a kisdedóvodákról szóló törvényjavaslattal s igen valószínű, hogy a nép­oktatási törvény revíziója is csakhamar fogja ezeket követni. Ezen tényekkel s a közoktatásügy terén na­ponként felmerülő eszmékkel szemben méltán szóba jöhet: vájjon ezen törvényjavaslatok meg fognak-e felelni azon régi óhajnak, hogy közoktatásügyünk szerves egységet nyerjen s egyik ágának fejlődése a másikat ne hátráltassa? Jelenleg ugyanis — hogy más példákat ne is

Next