A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1876-05-31 / 125. szám
nem bízná meg, elfogadja Horváth Lajos véleményét. A bizottság elfogadja Horváth véleményét a fővárosra vonatkozólag, a többi városban azonban a jogvégzett tisztviselő lesz megbízandó a békebírósággal. Tereszky a békebírónak kedvezményt óhajtván nyújtani, indítványozza, hogy a községi és tervhatósági önkormányzati jogok gyakorlatánál állami adóra kétszeresen számittassék. A bizottság nem fogadja el. Szilágyi azon kedvezményt nyújtaná a békebírónak, hogy a törvényhatósági házi pénztár költségeihez való járulástól felmentessék. Perczel erkölcsi előnyt szívesen kész nyújtani, de anyagit nem. A bizottság minden tagja ellene nyilatkozván, Szilágyi indítványa is elejtetik. 18. §. az a) pont, mely a szolgabirákról szól, a biz. elvi határozata folytán kimarad. A b) pontnál kimondatik, hogy a fővárosban kerületenkint alkalmaztassák egy jogvégzett egyén békebiróul, és hogy a sz. királyi és rendes tanácsú városokba is jogtudó vagy bírói tisztet viselt tisztviselők választassanak békebirákul. A 19. §. kihagyatik. 20. §. elfogadtatik. A 21. §-t Tereszky kihagyatni kívánja, mert a nagyközségben lakó alkalmas egyén, ha kívánja a békebirói tisztet viselni, a törvényhatóság és minisztérium utján, különbn is megbízhatók a békebirói tiszttel. Perczel miniszter fenntartatni kívánja a szerkezetet. Csemeghi szükségesnek tartja a szakasz intézkedését, mert van sok nagy község, mely szívesen alkalmazand magának fizetéses békebírót. Hammersberg pártolja a szerkezetet, de a miniszteri megerősítést feleslegesnek tartja, s elegendőnek véli, ha a törvényhatóság megerősíti a nagyközség által választott békebírót. Szilágyi a kormány megerősítését itt is fentartja, sőt a sz. kir. és rend. tanácsú városokra is kiterjesztené. A törvényhatóság helyett a közigazgatási bizottság által kivánja a felterjesztést tétetni. A többség a szakaszt megtartja Szilágyi módositványával. A 22. §. kihagyatik. A 23. §. kihagyatik s a 17. §-ban fog kimondatni, hogy a városi és községi békebirók is tartoznak a békebirói esküt letenni. II. Fejezet, Terület és Illetékesség. 24. §. első bekezdésénél Teleszky indítványozza, hogy a békebirói járásokat a tvhatóság közigazgatási bizottsága ossza be. Szilágyi azt helyesli, de az igazságügyminiszter jóváhagyását szükségesnek tartja e munkálatnál. Perczel mint a békebirói járást a közigazgatási járással azonosnak kivánja. Hammersberg esetről esetre kivánja meghatároztatni a kinevezett békebiró illetékességi területét. E kérdés eldöntése függőben maradt. A legközelebbi ülés csütörtökön d. u. 5 órakor lesz. — Konstantinápolyból a »Lloyd«nak következőket írnak : A porta újabban minden külföldi képviselőjével tudatta, hogy a Gortsakoff által ajánlott tervezeteket nem fogadja el. Anglia eljárásában nagy támaszt nyer erre nézve s azonkívül a pesti delegácziók vitájából meggyőződött, hogy a conferentia a fegyveres beavatkozást bizonyos körülmények közt helyeselné s nem ok nélkül gyanítja, hogy a német kanczellár már átlépte a laissez faire határát. Mindezen körülmények arra indították a portát, hogy határozottan tiltakozzék a külföldi hatalmak beavatkozása ellen a török ügyekbe. A törökök elkeseredése, különösen Oroszország ellen mindinkább nagyobb, miután új s úi bizonyítékok jönnek napfényre, hogy a bulgáriai felkelést az oroszok kezdeményezték s ezen kormány nagy összeget fordít arra, hogy az egész balkáni félszigetet lángra gyulassza. Bulgáriában már több mint száz falu gyujtatott fel, több mint százezer ember gyilkoltatok meg, basibozukok s cirkassiai naplopók kóborolnak szerteszét a török birodalom e szép tartományában gyilkolva s elpusztítva mindent, mit az emberek szorgalma évtizedek óta teremtett. A szent Oroszország pedig jajveszékel a keresztyének legyilkolásán, melynek főképp az oka. Az adrianopolis philippopoli orosz consulok elutaztak s egyelőre Konstantinápolyban telepedtek le; hir szerint ezen utazás nem volt önkénytes, hanem a jó urak mint főizgatók leábczáztatva elüzettek. A porta elhatározta, hogy a felkelők kibéküléséig mindennemű pénzügyi tervet felfüggeszt s a société fermiére megbízottait rendjelekkel kárpótolja. Ezek azonban visszautasiták az ily kitüntetést. Falke, a történelmi s iparmükiállitásról. Falke Jakab, a bécsi művészeti s iparmuzeum első őres helyettes igazgatója, a »Wiener Abendpost« melléklapjában, három czikkben ismerteti történelmi s iparmű kiállításunkat. Átalában érdekes s mindig tanulságos tudni, mit mondanak rólunk s dolgainkról az idegenek, kétszeresen az, ha ismertetőnk oly illetékes, mint a jelen esetben Falke, ki előkelő sorban áll a műszerelők s műértők között s kiállításunk meglátogatásával és beható figyelemre méltatásával mindenesetre csak megtisztelt. Első czikkében Falke, röviden kiemelve az ily collectiv kiállítások jelentőségét, mű kiállitásunk eredetét s keletkezése történetét beszéli el, amint az nálunk már ismeretes, lajtántuli olvasói számára. — Elmondja, hogy az ép oly nemes, mint szerencsés eszme Zichy P. Ferencz grófné agyában született meg, ki annak valósítása körül is a legnagyobb kitartással s buzgósággal működött s így a siker oroszlánrészét minden tekintetben neki kell ítélni. Megemlíti mellette méltánylattal, azon férfiakat, kik a felállítás és rendezés körül annyi szakértelemmel működtek, Römer és Bubics apátokat, Henszlmannt, Pulszkyt stb. Végre a gróf Károlyi palota, a kiállítás helyisége leírása után egy átalános tekintetet vet az egészre, számot ad az összbenyomásról s fölemlíti a főkiállítókat, előre jelezve a legnevezetesb műtárgyak néhányát. Ez átalános s olvasóira nézve nem is felesleges tájékoztatás után, második és harmadik czikkében részletesebb ismertetését nyújtja Falke a kiállításnak. Helyesen, a könnyebb áttekintés szempontjából nem szobák és kiállítók, hanem benső rokonságuk szerint csoportosítja a tárgyakat. Ha, úgymond, a tárgyak egyneműsége szerint képzeljük csoportosítva a kiállítást, az ezüstművek fognak leginkább kiválni és pedig szintúgy az egházi, mint a világi tárgyak között. Minden fajta ivóeszközt, mellettük tányérokat, tálakat, csészéket vert ezüstből, és nem egyet rendkívüli nagyságban, egész csoportokban látunk magunk előtt. Mindjárt ezek után következnek az ékszerek, melyek iránt a magyar nemzet különös előszeretettel látszik, elejétől fogva máig is, viseltetni ; valamint azok mellett az ékes és czifra fegyverek iránt is, melyek nagy része szintén ötvösmunka. E három, egymással rokon csoportra fordítja figyelmét Falke mindenekelőtt. Kezdi azon tárgyon, mely óriási mérvei által leginkább leköti figyelmét a fraknói Eszterházy kincstárból jött nagy ezüstasztalon, melyet részletesen leír s méltányol ; de hiába keresi rajta a művész nevét, pedig megvárta volna, hogy, művére büszkén, megörökítse azt valahol rajta. Helyette csak egy soproni becsümester nevét találja rajta, a ki csak közelebbről becsülvén a nemes müvet, nevét rávéste. Magát a müvet, melyhez azonban a két szék későbbi s kevésbé becses járulék, augsburgi munkának volna hajlandó tartani a szemlélő, ha nem tudná, hogy készülése korában (a XVII. század közepén) az ötvösművészet Magyarországon, jelesen Kassán s még inkább Erdélyben is nagy virágzásban volt. Számtalan ezüst edény tanúskodik erről a kiállításban, melyek közül, mint határozottan magyar- és erdélyországi készítményeket nem egyet jelöl meg Falke. Külön figyelemre méltatja a poharakat és billikomokat, melyek közt az ágostai és nürnbergi munkát együtt találjuk szintén a magyarországival és erdélyivel.Legnagyobb részük a XVI. század utó, s a XVII. előjeléből való, tehát az újabb renaissance idejéből. Néhány, karcsú idomaival s gazdag, könnyrajzaival a legkitűnőbb nürnbergi ötvösök remekeire emlékeztet; gótstylü csak egy darab van közöttük (a 62. sz. a második üvegszekrényben), mely a középkor végére, vagyis a XVI. század legelejére mutat. A poharak legpompásabbika, csaknem csodája az ötvös-művészetnek, az óriási Pálffy-billikom, melyet az ausztriai rendek adtak hálajelül a nagy Pálffy Miklósnak, mikor Győrt, országuk kulcsát, 1596 ban visszafoglalta a töröktől. A tömör arany edény, renasissance stylben tartott nemes és gazdag formáival fedelén római hős alakját mutatja, kinek sisakja, pánczéla, fegyverzete a legszebb áttetsző zománczczal van bevonva; köröskörül áttört és zománczozott arany ékitményekkel van czifrázva, melyek ismét diadaljeleket, fegyverzeteket stb. tüntetnek elő, a legbájosabb zománcz-munkában. Minden tekintetben első rangú mű. A második csoport az ékszereket foglalja magában, melyekről bizton ki véli mondhatni Falke, hogy nincsenek oly gazdagon képviselve, mint lehetnének, tekintve főuraink és hölgyeink gazdagságát ily családi kincsekben. De elég van arra, hogy fogalmat szerezzünk a be nem mutatottak különféleségéről is. Falke az ékszereket, melyeket a kiállításon talál, kassai vagy erdélyi eredetek szerint különbözteti meg átalában technikájukra, ékítményeik részleteire s modorára nézve, bár egészben véve hasonlók egymáshoz. Az egyik modor szerint az övék, mentekötők, kardhüvelyek sima ezüst lapjai finom ezüst filigránnal bontvák, melybe zománczolt, természetes alakú virágok vannak szőve, vagy csokorként felrakva. Az e végre használt zománcz vagy homályos, tejfehér alapú s a virág neméhez képest van színezve, vagy magában áttetsző rendkívül szép zöld s kék szinben. A másik modor inkább közelit a renaissance-izlésü ékszerekhez; gazdagabban használ vert ezüstöt, ékitésül drágakövekkel, melyek kimagaslanak lapjáról, itt-ott zománczczal is emelve, úgy hogy az egész, élénk, tarka szint ölt. Vajjon e két modor helyileg is elkülönözhető-e, vagy egy s azon ötvös műhelyében egymás mellett is virágzott-e? alig eldönthető kérdés. A kiállításon mind a két modor jól van képviselve, — de mégis jobban (talán csak esetlegesen) az első, mely a filigrán munka s zománczvirágok által jellemezhető. Ide tartoznak az Erdődy gróf által kiállított ékszerek, míg a másik modort képviselik a gróf Andrássy Manóé s egy tollszerű fövegek, a gr. Zichy Ödöné. Az ékszerek közt azonban a legkitűnőbbek, melyeknek Falke határozottan elsőséget ad, a 163. és 165 szám alatt állók, melyek a Zay gróféi és a 186 szám alatti nyakék és diadém , Bárczay bárónőé. Különösen ez utóbbit, a maga nemében, a kiállítás koronájának nevezi. Mind aranyból, a legfinomabb áttört munkával, helyenként áttetsző zománczczal ékítve, s apró zománczolt alakokkal, gyöngyökkel és drága kövekkel behintve, ép oly dúsgazdag, mint finom ízléssel. A XVI. század második feléből származván, sok hasonlatosságot mutatnak a Pálffy-billikom modora s ízléséhez . Érdekes a gr. Andrássy gyürü-gyüjteménye is, részben történeti, de részben művészeti szempontból is; valamint a Zichy-féle arany babér-ékszer, mely nem rég találtatott a gróf egy pusztáján. Az ékszerekkel méltán versenyeznek érdeklődésünkben a fegyverek, melyek itt, természetesen, szintén roppant számmal jelennek meg, s egész szekrényeket töltenek be, a kardok kiváltképen. Sok, ízletesen rendezve, csak éketményül szolgál a kiállítás összhatásához; némelyik csak egykori hírneves birtokosa miatt nevezetes; de még több a mi művészeti s műtörténelmi tekintetből is, jelesen arany-, ezüst- és zománczműveiért kiválóan becses. E három gazdagon képviselt csoporton túl aztán, mint csoportot, alig lehet kiemelni valamit, ha csak, czéljuk azonosságáért, az egyházi szerelvényeket s kincseket egy csoportnak nem veszszük. Ezek, mint csoport, amazokat is fölülmúlják számban, becsben egyaránt, külön termet is foglalnak el. Falke is nagy tisztelettel szól róluk, mint »the last, nos the least«-ról, miután még röviden néhány kisebb csoport : az üveg és porczellán, az elefántcsont-művek, a házi s kézi eszközök, bútorneműek rövid jellemző ismertetését előre bocsátotta. Az egyház, mondja végül erre térve át, minden kiállításon saját külön helyet foglal el. Ami itt is felmutat, rányomja bélyegét az összes kiállításra, amennyiben az egyházi művészet egyes ágai csak egyes példányokban lépnek föl, mások ellenben mint csoport is rendkívül érdekesek és tanulságosak. Ez utóbbiak közt az első helyet foglalja el a szepesi püspök küldeménye 28 darab többnyire ezüstedények, együttvéve kiváló jelentőségűek, mert mind az országban készültek s rendkívül jellemzők. Számra nagyobbak az esztergomi érsek és győri püspök küldeményei s mindent összevéve sokkal gazdagabbak is, de épen gazdagságuk hat hátrányosan összbenyomásukra, nem csak halmozottságuk miatt, a mire a tér szük volta kényszeritett, hanem főleg azért, mert bennök antik és modern van egymás mellé állítva. Például az esztergomi gyűjtemény modern művei, a Lippert építész tervrajzai szerint, magukban véve jelesek, stylgazdagok és szép kivitelűek; de az uj és régi ily összekeverése egymásnak árt. A laikus, az uj fényétől elvakítva, rá sem néz a réginek egyszerűbb, szerényebb, bár összhangzatosbb s művészibb formáira; ellenben a műértő csak ezekre függeszti figyelmét s megveti mellettök a másikat, holott ha ez csak magában állana, nem tagadná meg tőle a figyelmet, szemügyre vételt, s a kellő méltánylatot. Az egyházi tárgyak egyes példányokban feltűnő nevezettességeihez tartoznak mindenekelőtt a kéziratok és nyomtatványok, részben Corvivna — jellegűek, részben történelmi — de nem ritkán nagy műbecscsel is birók. Legnagyobb s legnevezetesebb is ezek közt a győri antiphonale, miniatűr képei s initialeival, egészen pergamenen, s a középkor végszakából származó, bronzékitményü, bőrkötésével. Az egyházi öltönyök közt, régiségre s történeti becsre nézve legkitűnőbbek a Sz. László palástja (Zágrábból), mellette egy valamely szent alakjával varrott palást, a szepesi gyűjteményben. Ha a görög felírás rajta nem bizonyitná is, az egyszerűen nagyszerű s kevés vonással rendkívül jellemzetesen kivitt alak rajta elég volna meggyőzni az értőt, hogy e mű, melynek szövete a »vestes gammadiae« mintáira vannak aranyfonallal áthimezve, a byzanti művészet legszebb korszakából, t. i. a XII századból való. Minden részében XII Leo pápa hires dalmatikájára emlékeztet. Az egyház által igénybe vett összes művészetek közül az ötvös-művészség van a leggazdagabban s a legérdekesebben képviselve itt: monstrancziák, keresztek, feszületek, kelyhek, ereklye tartók, s az isteni tiszteletben használatos egyéb edények és eszközök között van egy némi a mi a tudomány előtt eddig ismeretlen volt. Ilyen mindenek fölött a szepesi művek gyűjteménye, és több darab az esztergomi s győri gyűjteményekből. Az esztergomiak közt van az egyházi osztály valószínűleg legrégibb darabja is, egy tábla régi s valódi byzánczi zománczból (email cloisonné) arany alapon, egészen hasonló a velenczei szent Márkkönyvtárban levő hires könyvtáblákhoz. A közepén kereszt volt, kétségkívül a Krisztus keresztjének egy ereklye darabja, de mely már eltűnt onnan. Két oldalt, a legszebb zománcz fényben Konstantin császár és Ilona császárné alakjai. Körül több alak s feliratok. E tábla, bizonyosan, még időszámlálásunk első ezredévéből való. A szepesi gyűjtemény ötvös munkáinak jellemét, modorát, művészetét Falke behatóbban méltatja, mint a többi tárgyakat. Nagy közönség számára írván, minden tudós színezet nélkül ir. A szakemberek talán igen futólagosnak, vagy épen felületesnek is fogják találni, de akiknek szánva van, nem élvezhetnék máskép. A szepesi tárgyaknál némileg kivételt tesz s részletekbe és mű történelmi hozzávetésekbe is ereszkedik. »így látjuk, végzi ismertetését, hogy e kiállítás nemcsak a nézők kíváncsiságát, vagy a műbarát szenvedélyét képes kielégíteni, hanem tanulságos felvilágosításokat is nyújt oly kérdések felől, melyekre könyvekben hiába keresünk feleletet. Részünkről a legnagyobb hálával gondolunk reá s csak azt óhajtjuk, vajha még rövidre terjedő tartama alatt anyagilag is elérje a kitűzött nemes czélt, a sürü látogatás által melyet becses voltánál fogva oly nagymértékben megérdemel!« Országgyűlési tudósítás, Budapest, máj. 30. A területrendezési vita második napja lefolyt anélkül, hogy nagyobb hullámokat vetett volna. A miniszterelnök, Tóth Vilmos és Péchy Manó gr. beszéde érdemel az ülésből kiválóbb figyelmet; Tóth Vilmosé különösen úgy, mint a volt Deákpárt egyik vezértagjának tartózkodás nélküli, nyílt, loyális nyilatkozata a jelen kabinet mellett. Paczolay beszéde némikép ellentétét képezhetné ennek, ha Paczolay szereplése rég időktől fogva nem nélkülözné azt, aminek Tóth Vilmos nyilatkozata bővében volt, a komoly számbavehetőséget. Ezt konstatálva, nem késünk kiemelni, hogy Paczolay vacskos humora ma nem volt ötletek hián, amit meg is hálált a nevetni szerető ház. A miniszterelnök replikája, a támadások szabatos visszaverésén kívül — természetesen e részben sem maradt adós s e szóváltás átalán nem volt élvezetes hatás nélkül, a parlamenti csatározások kedvelőinek. — Kevésbé nyilatkozhatunk ígyen az ülés egyéb részéről. Ha a szónokok többi csomója (jobbról, balról, sőt — sír veria verbo — középről, elolvassa, amit mondott: alig hisszük, hogy maga is ne jöjjön belátására, nem mondjuk annak, hogy nekik nem volt mit mondaniok, — ilyenbeismerést parlamenti szónok soha nem jön még — de annak, hogy az utána következőknek nem lesz mit mondaniok. Fájdalom, hogy ezek szintén csak akkor jönnek majd e belátásra, mikor már maguk kibeszélték magukat. A képviselőház ülése május 30-dikán. Az esti lapunkban közlött tudósítás Paczolay beszédének folyamán szakadt meg. E beszédből folytatólag kiemeljük a következőket: A jelen szervezés a közigazgatás hasznára azért sem lesz, mert nagy, 2000 mértföldnél nagyobb hatóságok meghagyatnak. Szaló ennek okát abban látja, hogy e vidékek, melyekért pedig a felső vidékek lakói a három Kőrös , a Berettyó szabályozásakor úgyis megfizették a maguk hányadát, most közigazgatási költségeikre a házi adót igen kis százalékban vezessék, sőt nyereséggel vigyék. (Zajos derültség.) Ha a miniszter Francziaország példájára utalt, kövesse abban is ez országot, hogy a közigazgatás költségei az állami kiadások közt első sorban foglaljanak helyet. (Helyeslések.) Ha már a pénzügyminiszter a maga, illetőleg az állam szükségletére (Derültség.) a maga szükségletére is, mert 12,000 frt fizetése van az államtól (Zajos derültség.), nem tudja behajtani a költségeket, még kevésbé lehet majd behajtani a domesztikát. Nem állítja, hogy Debreczen megye eszméjét Tisza kezdeményezte, hanem ha Tisza oly nagyon hajlandó Szapáry eszméjét elfogadni, úgy jobb lett volna, ha e javaslatot Szapáry nyújtja vala be. Debreczen a puszták által, melyek a községi törvény mellőzésével kebeleztetnek hozzá, szintén nagy előnyben részesül, de mert Debreczen magyar város, isten neki (Derültség.), ő belenyugszik. — Kivánja, hogy a miniszterelnök mentül tovább maradjon székén s nehogy előbbi ellenzéki szereplését megújítsa, s végül bocsánatot kér a miatt, hogy tegnap egy miniszteri székre leült. Nem táplál aspirácziót, hogy oda jusson, ámbár feltesz magáról annyi képességet, hogy a jelenlegihez hasonló indokolású törvényjavaslatot ő is be tudott volna terjeszteni. (Nagy derültség.) Ajánlja különben a miniszternek a béketűrést. Ennek több hasznát veszi, mint a türelmetlenségnek. (Helyeslések.) Borka Zsigmond adófölemelési szándékot s a nem-magyar ajkú nemzetiségek elnyomására irányzott szándékot lát e javaslatban. Ezt a nyulat nem is kellett kiugratni a bokorból, mert azon tapsifüles ott feküdt a nyílt utón. Az nem baj, ha valaki onnan is akar nyulat kiugratni, ahol nincs nagyobb baj, ha valaki onnan nem tudja kiugratni, ahol van s a miniszterelnökkel Bécsben az alkudozások közben ez történt. Nem fogadja el a javaslatot, nem fejti ki, hogy miért! mert nem akarja a minisztérium ingadozó állását erősbíteni az által, hogy az elnök-miniszternek — ki nagyon bátor velük, három-négy itt ülő nemzetiséggel szemben, míg Béccsel szemben meghúzza magát — alkalma legyen üres frázisokat pufogtatva a ház rokonszenvét kinyerni. (Derültség.) A javaslat ellen szavaz. Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter: T. ház Igen sajnálom, hogy a t. ház idejét (Halljuk !) ismét igénybe kell vennem, de utoljára is, midőn nyilatkozatom, mondott szavaim, részint félre értetnek, részint helytelenül magyaráztatnak, kötelességemnek tartom (Halljuk!) ezekre vonatkozólag szót emelni (Halljuk!) S legelőször is megjegyzem az előttem szólott t. képv.ár előadására, kit megnyugtathatok az iránt, hogy akár ingadozik a kormány, akár nem, ő benne támaszát semmi uton, semmi módon és semmi alapon nem keresi, — hogy én azt sem itt, sem a közigazgatási bizottságban nem mondtam oly értelemben, mint azt ő mondta, hogy a törvényszékek elhelyezése ideiglenes, hanem mondtam azt és ezt kellett mondanom, — mert ez nem az én tetszésemtől függ, hanem függ a törvénytől, — hogy a kormány intézkedvén, már többé mást nem tehet, de hogy a törvény értelmében két év múlva úgy is maga a törvényhozás fogja a törvényszékek helyét végleg megállapítani. (Helyeslés a középen). Ez — azt gondolom — egymástól egészen különböző és eltérő két dolog. Különben mindazon dolgokra, melyeket a képviselő úr egyébként elmondott, reflectálni per absolute nem fogok. Nem látom és nem értem neki és a többek között épen neki jogosultságát arra, hogy egy más irányban követett eljárásomat oly modorban, mint tette, kritizálja és emlékeztetem, hogy akkor, midőn az emlegetett Bécsben nem alkotmányos szellem lengett, kik voltak azok, akik engedékenyek voltak, kik voltak azok, akik bérenczek voltak és kik azok, kik erősen állottak. (Átalános mozgás és élénk helyeslés). Hasonlag nem fogok felelni azokra sem — s csak egyet fogok ez irányban megjegyezni — mit a mai ülés elején szólott képviselő úr, mit az országgyűlés több éveken át követett politikájának mintegy vádirataként előadott; egy ellen azonban tiltakozom s ez az egy az, mintha ezen törvényjavaslattal egyeseknek, mint ő mondotta, bűneiért, mert ő mondotta, hogy bűneiért, Zarándot vagy bármely törvényhatóságot büntetni akarnám. Ez ellen nem szükséges remonstrálnom, azt gondolom, hogy az egész házban mindenki azon nézetben lesz, melyben én vagyok, hogy itt büntetésről még saját vétkükért való büntetésről is szó sincs és nem is lehet, s hogy nem ez azon szempont, melyből megbírálni kell és lehet ezen törvényjavaslatot, hanem a czélszerűség és szükségesség szempontja. (Igaz ! Úgy van a középről.) Valóban nincs is oka azon képviselő úrnak, hogy mint mondá, tőlünk nemzetiségét féltse ! Hivatkozom az országgyűlés összes eljárására 1867. óta. Hasonlítsa azt össze bárki én most nem fogom tenni — más országok törvényhozásainak hasonló tárgyakban követett eljárásával s akkor nem fogja mondhatni, hogy itt ezen az áldott Magyarország földjén, e haza bármely ajkú lakójának is nemzetiségét féltenie kell. (ügy van! Igaz!) Az a ki itt nemzetisége elnyomásáról beszél vagy magát elnyomottnak érzi nemzetisége tekintetében az csakis azt árulja el, hogy nem elég neki az ami a nemzetiségek méltányos igényei szempontjából bővebb mértékben mint másutt itt megadatott, hanem hogy aspiratióival túl megy a magyar állam létföltételeinek határán. (Élénk helyeslés.) Ha ez az ő indoka, akkor igen is van oka és lesz oka panaszkodni (Átalános helyeslés.) T. ház ! Több oldalról is történt hivatkozás arra, hogy én azt mondottam volna a tegnapi napon, hogy azért sajnálom, hogy az illető szónokokat nem hallgatták meg, mert maga az, hogy különböző okokból támadtatott meg javaslatom, bebizonyította volna, hogy az jó s ennek ellenében az mondatott, hogy hiszen az, hogy több tekintetben, több oldalról találnak valamit rosznak, nem bizonyítja azt, hogy jó, hanem bizonyítja azt, hogy rosz. Én azt, amit a t. képviselő urak reám idéztek, nem mondtam, hanem én azt mondottam, hogy kár, hogy a t. ház nem hallgatta kellő figyelemmel a különböző szónokokat, mert az egyiknek érvei megczáfolták a másiknak érveit. Ez, azt gondolom egészen és tökéletesen más. (Igaz! Úgy van a középről.) S igen sajnálom, de kérnem kell a t. ellennézetű szónokokat, hogyha csekély nyilatkozataimat czáfolatra méltatják, igaz, hogy ez sokkal nehezebb, de azt czáfolják, amit mondottam, nem pedig fényes dialectikával azt, amit nem mondottam. (Tetszés a középen.) T. hát! Ma egy igen jó tanácsot hallottam a majdnem közvetlenül előttem szólott t. képviselő úr beszédének elején, midőn ugyanis ő azt mondta, hogy nem kell keresni titkos értelmet, titkos szándékot, hanem fel kell tenni, hogy mindenki őszinte meggyőződése szerint azt tartja és azt mondja, amit jónak tart. Részemről minden szavát aláírom e tanácsának és igyekezem is követni. De — meglehet, nem emlékszem rá, mert bizony sokszor volt alkalmam e t. házban már szólni, hogy már valamikor elmondtam s ha tettem, bocsánatot kérek az ismétlésért — a t. képviselő úr mégis úgy járt, mint azon egyszeri pap — csak hogy elfeledte inteni a hallgatóságot, hogy úgy fog járni — ki midőn erkölcsi praedikatiót tartott híveinek, érezvén magában, hogy ő annak nem mindig felel meg, azt mondá: de figyelmeztetlek benneteket híveim, azt tegyétek, amit mondok, s ne azt, amit cselekszem. (Derültség.) Mert alig adta meg a képviselő úr ezt a jó tanácsot, mindjárt belement abba, hogy beszéljen a minisztériumnak a törvényjavaslatban maskírozott szándékáról, belement abba, hogy ismét és ismételve felelevenítse azt, ami részben legalább a tegnapi napon Debreczent illetőleg itt elmondatott. Nem felelnék reá ismét, hiszen különben is vannak némely képviselő urak, mint tudom, ezen házban, akik azon meggyőződésben élnek, hogy nekem legalább a legújabb időben nincs is okom Debreczent pártolni. (Derültség.) De felelek rá azért mert t. képviselőtársam igen nagy tévedésből indult ki (Halljuk!) Elsőben is a t. miniszter ur .. . . (Hosszan tartó derültség.) A t. képviselő úr azt mondja, és itt több pontot kell összefoglalnom, hogy ő a kikerekítést pártolta akkor, mikor én ellene voltam. Másodszor azt mondja, hogy igaz, hogy Hajdu megye eszméje a másik miniszter által proponáltatott, de ha a propositó olyan jó volt, miért nem fogadtam el akkor, és miért nem terjesztő elő elődöm ; továbbá átmegy a Debreczen városának — mint ő mondja — adott nagy praesentre. Ez az, mit újságkép mondott a tegnapi napon mondottakhoz képest. Ami az elsőt illeti, hivatkozhatom mindazokra kik akár a házban, akár a 21-es, akár a 9-38 bizottságban voltak, hogy én akkor is soha azt, hogy területi kiigazításra szükség nincs, nem mondtam, hanem mondtam azt, hogy nem szükséges az ország egész területét mint egy czilkalommal és lineával mint egy egyenlő részekre osztani. A kettő közt úgy hiszem, igen nagy a különbség. De egyébiránt azt gondolom, hogy az egyenjogúságot egymásnak mégis csak meg kell adnunk és így hat, képviselőtársamnak, aki akkor akarta a területi kijavítást szabad most nem akarnia, akkor nekem, ha akkor nem akartam volna is, szabad most akarnom. (Élénk derültség a középen.) Egyébiránt én soha sem azon nézetből indultam ki, hogy ha valamely dolognak minden részét nem tartom jónak, azért ne ismerjem el, hogy egyes részei jók s épen azéH ha nem tartottam is az akkori kerekítési javaslatot egészen jónak, azért nem köteleztem magamat sem akkor sem soha, hogy minden egyes részletét is rosznak tartsam. Sem pedig azon félreértett, vagy hogy is mondjam, hiúság nincs bennem, hogy ha valamely eszme mástól jön, ha egyébként jónak tartom, azt magamévá ne tegyem és a magam felelőssége alá venni ne akarjam. S arra csakugyan hivatakozhatnám — a képviselő úr utolsó tanácsára is megemlékezve — hogy kimutatják a képviselőház évkönyvei, hogy elég megtámadásban igen sok kormányi propositiót védtem, támogattam sokszor egészben, igen sokszor pedig még azon fölül egyes részeiben is. De a mi, mondom Debreczen városát illeti, mert a. t. képv. urnák egy másik kedvenez themajára a Körösökre, és Beretyóra nem fogok kitérni, ami Debreczent illeti, az constatálva van, hogy a Hajdú megye eszméje miniszteri elődeimnél született és még azt is megjegyezhetem az ellenkező állításokkal szemben, hogy habár elődöm első tervezete, — úgy a mint nem tudom itt hallottam-e vagy olvastam-e — Bihar megyéből többet akart hozzácsatolni, utóbbi tervezete miként végleg elfogadtatott, egészen ugyanaz — a biharmegyei részen legalább, mint amit én a házban beterjeszteni szerencsés voltam. Ami pedig a praesentet illeti, ebben nagy tévedésben van a t. képv.ár.Ő azt mondja, hogy azon puszták elszakittattak Szabolcs megyétől és a Hajdúságtól azért, hogy Debreczenhez menjenek, elszakittattak a községektől, melyekhez eddig tartoztak, és melyeknél eddig adót kellett fizetni, és így Debreczen kedvéért megkárositattak azon községek. Első megjegyzésem erre az, hogy ezen puszták részint Szabolcs, részint, nem a Hajdúság, hanem Bihar megyében feküsznek. Ez az egyik. A másik észrevételem az, hogy ezen puszták Debreczen város határával egy continuitásban lévén, és kizárólag Debreczen városa tulajdonát képezvén, semmiféle irányban, más községhez csatolva nem voltak, más községhez községi adót eddig is egy krajczárt sem fizettek. Hajdan a megyei domestica Kassához fizettek mint nemesi birtok után, illetőleg fizetett érték Debreczen városa, de ismétlem községekhez csatolva nem voltak soha, községi adót nem fizettek soha. Egyébiránt pedig még azt is hozzátehetem, hogy évekkel ezelőtt épen Bihar megye részéről az ezen puszták iránti minden befolyás megszűnt s egyátalában a helyzet valóban tarthatatlan volt mind Bihar megye, mind Szabolcs felől, mert ezen puszták Debreczen városához tartozván, a megyék nem akartak — és volt okuk reá — költeni ott az adminisztratió és a közbiztonság fentartására. Debreczen városa pedig törvényszerűen még saját hatósága alá tartozóknak e pusztákat nem tekinthette és itt, hol összeütközések támadtak, hol pedig a közigazgatás és a közbiztonság szempontjából zavaros viszonyok állottak fen, amelyeken segíteni kell. De itt is csak azt mondhatom, ha a t. képviselő úr megint szememre veti is, hogy a törvényjavaslat e részét pedig szóról szóra, commáról commára t. miniszterelődöm javaslatából vettem ki. T. hát ! Nem fogok azon térre menni, hogy nem sokkal ezelőtt megvitatott kérdéseket újból felelevenítsek, akkor felhozott s általam azt hiszem, megczáfolt vádakat ismét megczáfoljak. Már pedig ezt kellene tennem, ha a kisebb városokat illetőleg, az előttem szólott Paczolay képviselő úr által felhozottakra reflectálni akarnék. Megvallom, azt hiszem, hogy a már megvitatott és eldőlt dolgoknak újra felelevenítése, hasznot senkinek sem csinálhat, az országnak pedig azáltal, hogy a képviselőház haszon nélkül vesztegeti idejét, okvetlenül több pénzébe kerül, mint azon 12,000 frt amelyet, mint a t. képviselő úr mondá, a pénzügyminiszter magának hajt be. (Derültség.) Erre tehát nem reflectálok, de talán fölment a t. ház az alól is, hogy azon tegnapi incidensre reflectáljak, melyet én magam részéről sohasem tekintettem egyébnek, mint egy esetlegnek, egy szórakozásnak, amellyel szemben épen a jó humort láttam helyén, és azért voltam bátor a t. képviselő úrnak, amit mondtam,mondani; bátor voltam pedig mondani annyival inkább mert igen jól tudom, és ebben nem oszthatom az ő szerénységét, hogy midőn áll az, hogy »parva sapientia regiur mundus« és midőn a mi parva sapentiánk is elég arra, hogy egy ideig legyünk a kormányon, akkor az ő sokkal nagyobb sapientiája még sokkal inkább képes erre. (Élénk derültség.) Mindezek után te hát, törvényjavaslatomat ismételve elfogadásra ajánlom. (Élénk helyeslés a középen.) A tárgyalás folytatása holnapra marad. Simonyi Ernő ezután a következő interpellácziót nyújtja be : Interpelláczió. A közmunka és közlekedési miniszter úrhoz. Van e a miniszter úrnak tudomása a kassaoderbergi vasút részvényeseinek 1. év ápril 19-ére kihirdetett közgyűlése alkalmával történtekről, illetőleg a közgyűlés eloszlatásáról ? Ha igen, helyeselte és helyben hagyta-e a miniszter az igazgatótanácsnak s a kormánybiztosnak ez alkalommal tanúsított magaviseletét ? Van-e továbbá a miniszter úrnak tudomása arról, hogy a jövő június 1-ső napjára hirdetett új közgyűlésre több részvényes az alapszabályok 42-ik §-a értelmében két indítványt jelentett be, melyeknek napirendre tűzését és a szokott módoni kihirdetését kérte ? Hogy ezen indítványok elseje szerint napirendre tűzendők a következők : a) Bizalmatlansági szavazat az igazgatótanácsnak. b) Az igazgatótanács letétele. c) Aj igazgatótanács választása. 2-szer. Bizalmi férfiak választása kik a számadások, és az egész eljárás megvizsgálásával bízatnának meg, úgy mint az igazgató tanács ellen netán szükséges eljárás intézésével s vezetésével. Van-e tudomása, hogy ezen részletezett s az alapszabályok értelmében benyújtott indítvány a közgyűlés kihirdetésében csak sommás s homályos módon van jelezve inkább mint világosan kifejezve ? Ha van tudomása, helyesli-e az ily eljárást és törvényesnek tekinti-e az ily módon kihirdetett közgyűlést ? Igaz-e, hogy a magyar kormány, úgy mint a vasút részvényeinek egyik nevezetes tulajdonosa magát ezen közgyűlésen 20 szavazattal képviseltetni szándékozik, mely 20 szavazatot az igazgató tanács támogatására akarja utasítani ? Igaz-e, hogy az osztrák kormány hasonló eljárást követ s így a két kormány 40 szavazatot biztosit az igazgató tanácsnak ? Igaz-e, hogy a kormány két és fél millió frtot ajánlt fel a fővállalkozók által kért kárpótlások fejében az állam részéről a vasút igazgató tanácsának ? Igaz-e, hogy az igazgató tanács ellenben a részvénytársulat nevében négy és fél milliónyi kárpótlást kötelezett le a fővállalkozóknak ? És igaz-e, hogy a fővállalkozók zárszámadásai mind a mai napig sincsenek megvizsgálva ! Mi tekintetek vezérelték a kormányt az állam és a részvényesek megkárosítására vezető ezen eljárás követelésére s illetőleg felügyeleti jogának ily iránybani gyakorlására ? Kelt Budapesten május 29-én 1876. beadja Simonyi Ernő s. k. Elnök: Ezen interpelláló közöltetni fog a közmunka és közlekedési miniszter úrral. A holnap 10 órakor tartandó ülés napirendjén