A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)

1876-08-04 / 182. szám

182. szám, XIV. évfolyam. Kiad­ó-h­i­vatal : Barátok­ tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt i­s írt — ki 12 » — » 3 hónapra ......................................... 6 hónapra ........................................... Az esti kiadás postai kinönküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1­0 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. 99 Előfizetési felhívás a HDIT XJTV-dik­ évi folyam­ára. itt: ifié:':':: IS Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz írtig csak 5,10 írton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Perencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon“ kiadóhivatala, éké» Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 3. Az új franczia vámpolitika. Az ipari életben és vámügyi forgalom­ban egyik legérdekesebb és legtanulságosabb esemény Elszasz és Lotharingiának Német­országba kebelezése­ Mert egy pár évig átme­­netes intézkedésekkel enyhítve volt ugyan az a válság, melytől félt egyfelől Francziaor­szág gyapot és nyomó, festő iparának, illető­leg annak legnagyobb telepeinek elvesztése miatt, és másfelől : maga a német hasonnemű ipar az előrehaladt mulhousei gyáraknak a német iparral való vámmentes versenyétől. De most, midőn már teljesen vége szakadt­ az ideiglenes állapotnak, bátran lehet állítani, hogy a válság nem következett be, és hogy Francziaország ipari tevékenysége teljes mér­tékben pótolta a roppant erőveszteséget ; míg másfelől, a­nélkül, hogy a német ipart meg­rontották volna, az elszászi gyártelepek nem igénylik még azt a protekc­iót sem, me­lyet Francziaország vámtételeiben élveztek ; noha Németország csaknem vámmentesen ereszti be határain a gyapot iparczikkeket. A franczia vámügyi bizottság konsta­tálja ezt és levonja abból azt a következte­tést is, hogy a legféltettebb (mert Anglia leg­erősebb versenyének kitett) gyapot ipar­­czikkeknél sem kell visszamenni , tehát meg lehet tartani a szerződéses tariftát. Igaz, hogy ezzel még nem sok van mondva, mert Raoul Duval egy összehasonlító táblázatban kimu­tatja, hogy a franczia vámtételek magasabbak nemcsak a németországi, de a belga, olasz, hollandi, svájczi és osztrák-magyar vámtételek­nél is. Úgy, hogy pl. az utóbbiakra nézve bátran állíthatjuk, hogy az angol pótszerző­dés tételeinek azon emelése, mely a bécsi alku következtében be fog következni, sem fogja a franczia tételeket meghaladni, miből nem annyira az osztrák követelések igazolását von­juk le (mert ezt lehetetlenné teszi érdekünk), de legalább azt a gyenge reményt, hogy Anglia, ha eltűri, repressáliák nélkül, a fran­czia vámtételeket, talán a mi vámtételeink alapján is hajlandó lesz az előnyös alkura. Feljegyzésre méltó, hogy úgy a gyapot mint a gyapjú és len, szóval az egész fonal és szövetiparra nézve két nehéz kérdés­ben nagyon közelednek egymáshoz az euró­pai szakértők. Az egyik a fonalak és szöve­tek osztályozása, azoknak szálszáma, súlya és nyers vagy festett alakban való megjele­nése szerint, így a franczia szakértők is a fo­nalaknál a hármas (nyers, fehérített, festett) osztályozást, azoknak súly és kosz szerint való alosztályozásával (több mint 15 alosztályban) fogadják el és szabják ki ezekre a specifikus vámot. De párhuzamosan megtartanak két fő­osztályt, az egyszerű és sodrott fonalak közt. Viszont : nem csak a szöveteknél, de a posz­toknál, sőt most a szőnyegeknél és minden­féle jute-czikkeknél elfogadják a négyszög­méternek súlyához mért osztályozást , sőt ezt a vegyes (gyapjú-gyapot)-kelméknél is ke­resztül viszik , a­mi egyike a legnehezebb kérdéseknek. Másfelől a nyomás és festés, sőt az egész appretur-üzlet (melyet most a confektions­­üzletre is kiterjeszteni szeretnének) kezd nagyobb fontosságot nyerni a franczia szakértők előtt is , főleg a­mióta az elszászi ipartelepek idegen vámterületet ké­peznek. Noha ebben sem a bizottságok, sem a kereskedelmi tanács megállapodásra nem jutottak, de felhívják a törvényhozás figyel­mét e kérdésre, melynek nálunk is nagy fon­tossága van. Másfelől­­ komoly aggodalmat okoz a francziáknak egy ezzel rokonkérdés : a fogyasztási adók áthárításának, visszatérí­tésének és az illető czikkek, ideiglenes (hat hóra) terjedő vámmentes forgalmának kérdé­se. És midőn a bizottságok Anglia, Franczia­ország és Belgium versenyképességét hason­lítják ös­sze, kimutatják jelentéseikben, hogy az olcsóbb angol kőszenet, pénzt minden ipar­ágban pótolja a szállítási költség és olcsóbb, sőt ügyesebb franczia munka ; csak a töké­letesebb gépek hiánya és a fogyasztási adók nagyobb terhe képezi a franczia iparosok hátrányát és ezért kell amazok beszer­zésére , emezek enyhítésére törekedni ; de másfelől konstatálva van az, hogy tökélete­sebb gépeket azon iparágak igyekeznek sze­rezni, melyek védelemben nem részesülnek , de a nyomasztó petroik és főleg a belga fo­gyasztási adók előnyei és a nagy visszatérí­tések oly hátrányt képeznek a franczia czu­­kor, szesz és ezzel együtt a bőrgyártásra nézve is, melyek miatt Francziaország igen sokat veszít. Ez azért érdekel minket, mert minket is hasonló bajok nyomnak és akadályoznak ver­senyképességünkben, és másfelől azt a figye­lemre méltó jelenséget is észlelhetjük a fran­czia jelentésekből, hogy sem a versenyképes­ség viszonyainál, sem az összeállítási költsé­gek kiszámításánál, sehol az egy­enes adó­kat számításba nem veszik. Ez nálunk nagy különbséget nem képez, mert nem nagy te­her az, sem Francziaországban, sem Angliá­ban. De különben is az egyenes adóknak, az ipari költségek közt elenyésző csekély és ki­­számíthatlan részük van. Ily alapeszmék v­ezették a franczia szak­értőket a vámtételek megállapításánál. Átlag 10 százalékra vannak azok fektetve; fonalok­nál 7­7, szöveteknél 16 százalék, az átlagos tétel, selyemnél alig 1 százalék. De, hogy a specifiáus vámoknál sok nehézséggel kell küzdeni és sok hiba, túlterhelés származhatik : kitűnik abból, hogy most, miután a »főke­reskedelmi« tanács megállapíta a tariffát, az egyes iparosok sok hibát fedeztek föl abban, mert, szerintük, a mostani tételeknél is na­gyobb terhet róttak az illető czikkekre. És a­mi fő, átalános hibaképen van konstatálva, hogy a kisebb értékű czikkek (nagyobb súlyoknál fogva) ugyanazon osztályokban vagy alosztályokban aránytalanul vannak terhelve. Ez gyökeres hiba, mely, hogy el­­válhatlan-e a specificus vámoktól, mint el­lenségei mondják, csak az egyes tételek szor­gos megvizsgálásából tűnik ki. Ez lesz a fran­czia törvényhozás feladata és ez a munka vár a magyar kormányra és törvényhozásra is. Hegedűs Sándor. . . A szerbek soraiban. Sok magyar olvasónak feltűnhetett pár héttel ezelőtt egy csata­­téri hír, mely a szerbek részleges sikeréről ten jelen­tést, melyet, ha jól emlékszünk a Drina mentén, egy B­e n­i­t­z­k­y nevű magyar ezredes vezetése, alatt viv­­tak ki. A hirt akkor kacsának vették, s mint ilyen hamar feledségbe került. Újabban azonban e hirnek van folytatása is. Tudakozódásokra ugyanis, melyek a közvetlenül érdekeltek részéről történtek, oly jelen­ségek tűntek elő, melyek majdnem mint bizonyost sejtetik, hogy a szerb táborban emlegetett Benitzky nem más, mint az 1868-ban oly titokteljesen eltűnt Benitzky Lajos, volt honvédezredes , kinek esete akkor oly nagy zajt költött s a legtarkább föl­tevésekre adott alkalmat. A személyazonosság nincs ugyan konstatálva, de az említett jelek mellett a le­hetőség annál is inkább fenforog, mert a tetemen, mely 1868 októberében Benitzky holttestekép elte­­mettetett, a végfeloszlás oly stádiuma volt észlelhető, mely fölismerésre nem vezethetett. Csak egy ruhada­rab volt, mi Benitzkyre utalt, ez azonban korántsem vehető a személyazonosság oly bizonyítékául, minő­nek akkor vétetett. Benitzky viszonyai eltűnésekor ziláltak voltak s nem lehetetlen, hogy egy nagy ka­­tastrófát került ki általa. Mindezért természetesen az utolsó betűig nem állhatunk jót, de az bizonyos, hogy az eltűnthöz közel álló körökben mindezt teljes valószínűnek látták, s mint ilyent tágabb körben is emlegették.­­ Az újvidéki »Z­ásztava« Ka­­szapinovics Szvetozár pancsovai lakos elfogatásáról vezérczikkben emlékezvén meg, panaszkép említi föl, hogy az itteni szerbek ősei nem igen gondolhatták, hogy utódaik — »legérdemesebb férfiaik« — a bör­tön falai között lesznek kénytelenek a szerbek győ­zelmeiről (?) tudomást venni. Mit szólnának a szer­­bek hős ősei, kik a magyar földet a törököktől meg­tisztították, ha látnák, hogy a szerbek legjelesbjeit akkor zárják el, midőn a szerbség döntő harczot viv a törökök ellen s a koszov­ói mezőt boszálja meg. S mig ez igy történik, az alatt Klapka, a magyarok je­les fia és tábornoka, Törökországba megy az ottani haderőt megszemlélni s netáni tanácscsal szolgálni. »Törökországban — igy is — magyar légiók alakul­nak, a magyarországi szerbségnek pedig nemcsak kezeit kötik le, hanem zsebeit is elzárják. A szerbe­ket azonban mindezzel nem provokálják, annál ke­vésbé rémítik el. A szerbek szerencséseknek érzik magukat, mert a nagy szerb állam hajnalát várják.« Hát csak várják ! Budapest, 1876. Péntek, aug 1­4.’ Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. . . Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad*­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-kivitalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. A keleti ügyekről. (Válaszul Salamon urnak.) Lapunk tegnap reggeli számában azzal kezdi czikkét Salamon úr, hogy elégtételül számítja be ma­gának azt, miszerint én a »felhozott tényállást« elis­mertem. Hogy a hármas szövetség nem »szent szö­vetség« s hogy a törökországi ügyek iránt monar­chiánk, Anglia és Oroszország van legközelebbről érdekelve , ezt ismertem­ el. Nem akarom zavarni Salamon úr ártatlan örömét, legyen neki elégtételül az, hogy elismertem a­mit soha senki józan észszel kétségbe nem vont. Hanem fölötte nevetséges dolog, kivált komoly embertől, előállni azzal, hogy ő majd mond olyat, a­mit lapjaink ismételve nem csépeltek el s a végén aztán kisül, hogy lappáliákkal tölti meg czikkét. Vagy ne lépjen föl valaki ily praetensiókkal, vagy ha föllép, hát akkor feleljen is meg azoknak. Salamon úr fölfedezte azt a nagy igazságot, hogy a nap világít és melegít, én pedig nem vontam kétség­be azt az igazságot. Legyen büszke új donat­új fölfe­dezésével. Azt is nagy hűhóval dobra veri Salamon úr, hogy ő mennyire tanulmányozta a keleti tartományok történelmét, »felekezeti politikai és nemzetgazdasági viszonyait.« Ez a kétkedés akaratlanul is eszem­be juttatja, hogy első gymnazista koromban volt nekem egy szörnyű gyarló iskolatársam , ki soha sem tudta a leczkéjét s valahányszor a tanár felszólította vagy csak egy szóval is bántotta , pityeregve azzal védte magát, hogy : »Ich hitt, ich hab gelernt.« A tanár pedig azt felelte, hogy : »Ja, ja, — gelernt, aber nicht erlernt!« És eszembe jut a mese is az egérről, mely egy egész könyvtáron keresztül rágta magát s mégis soványan került ki. Én azt tartom, hogy sokkal helyesebb, fér­fiasabb és méltóságosabb dolog nem hivatkozni két­kedve a tett tanulmányokra, hanem úgy megírni va­lamit, hogy abból kilássék­ a tanulmány vagy a­mi még ennél is több , hogy kilássék, miszerint az em­ber csakugyan érti is a­mit tanulmányozott: »Das Werk soll den Meister leben.« Mert bizonyos az, hogy a tanulás, tanulmányozás még nem jelenti a tanult, tanulmányozott dolgok s azok szellemének megértését. Semmi sem illustrálja ezt jobban, mint Salamon úr u. n. »tanulmányozása« és az eredmény, melyet abból felmutatni képes. Ha S. ur mindazon tanulmányok után, melyeket »már évekkel ennek előtte« szerzett, szerencsésen ki tudta sütni, hogy Boszniának vizei a Szávába folynak s hogy e tarto­mány területén még erdők is találhatók : a geogra­­phus világ ezen szintén eddig ismeretlen nagy fölfe­dezést, mint »felhozott tényállást« el fogja ismerni, de ezen »ridiculus mus«-ért bizony kár volt éveket feláldoznia. Salamon úr azt mondja, hogy ő elejétől fogva »nem bírta felfogni,« miért lehetne ve­szélyes Magyarországra nézve Szerbia, Bosznia­ és Montenegró egyesülése. Már, hogy Salamon úr vala­mit nem bír felfogni, az igaz, sajnálatra méltó dolog ugyan, de oka bizonyára nem én vagyok, az­oknak valahol másutt kell lenni. Ha egy oly ember, ki — mint maga mondja — sok tanulmányt tett s még­sem birja felfogni, hogy Magyarországra nézve veszélyes lehet a délkeleti szomszédban nagyobb szláv állam alakulása, melyből lassanként és fokozatosan egy nagy Délszlávia növi ki magát : itt kapac­itálni már nem lehet, »da hört alles auf.« Szerbia és Bosznia egyesüléséről — »h­a Montenegrót ráadásul hozzá­­veszszük is« — azt mondja S­­ur, hogy »két üres zsá­kot ha összekötünk, lesz belőle egy üres átalvető.«Igaz, épen olyan üres, mint némely embernek a feje, ki nem bírja felfogni, hogy amaz átalvetőt könnyen meg lehet tölteni a rubelekkel, s hogy az egye­sülésben, bármiként csűrjük, csavarjuk is a dolgot , erő van. Ezt semmiféle rabulisztikával eltusolni nem lehet. Ha így nem volna, miért törekednék Szerbia Boszniának és Bulgáriának, Montenegró pedig Her­­czegovinának elfoglalására s miért támogatna Orosz­ország is ily törekvéseket ? És ha semmi más érv nem volna is, mely feltüntesse Salamon úr okosko­dásának veszélyes voltát, magában elegendő az a kö­rülmény, hogy Ilovajszki, orosz történetíró a »Russkij Mir« hasábjain a mellett tör lándzsát, hogy Bosznia Szerbiához, Herczegovina pedig Monteneg­róhoz csatoltassék. A­mit Oroszországban akarnak keleten, az reánk nézve jó semmiesetre sem lehet.­— Igen sajátságos, hogy egy magyar történész felfo­gása találkozik e pontban az orosz historikuséval ! A­mi Salamon úr azon állítását illeti, hogy ha Ausztria Magyarország elfoglalná Boszniát, »bizto­sabban megtartható provincziánk egy sem volna ezen délieknél,« — elég lesz egyszerűen csak rámutatni arra, hogy hiszen azok tartoztak már egyszer hoz­­zánk, mégis elszakittattak tőlünk. Biztosítom S. urat, hogy nincs ember, ki fity­málná a történelem jelentőségét a politikai combina­­tióknál, csak aztán érteni kell hozzá, de az igenis nevetséges, mikor valaki, ha kell, ha nem kell, borúra derűre historizál s úgy tesz, mint a nagyokat mon­dani szerető vadász, ki fülénél fogva rántja elő az al­kalmat, hogy elbeszélhesse kalandjait. És itt meg kell még jegyeznem, hogy Salamon úr ismét »nem bírta felfogni« a politikus csizmadia tulajdonképeni pointjét. Nem az a politikus csizmadia, ki pl. vala­mely tudomány ágat ignorálni akar, hanem az, ki bele­kotnyeleskedik mindenbe, hozzá szól mindenhez, de a­nélkül, hogy a dolgok mélyére hatott volna , a be­­t­ű nála a fődolog és nem a szellem, így pl. Sa­lamon úr megtanulta a históriából, hogy Bosznia minő viszonyban állt a magyar koronához Nagy Lajos alatt, s most elő­áll és azt mondja, hogy a história megmutatta, mit kell Boszniával csinál­ni : »maradjon külön fejedelemség, vagy akár királyság, mint Nagy Lajos idejé­­ben.« És Salamon úr, nem lát veszélyt abban, ha tö­rök szláv provincziák egymásután államokká ala­kulnak. S. ur azt hiszi, hogy a­mi Nagy Lajos alatt tán helyes és épen nem veszedelmes volt, ez most öt­száz esztendő múlva is az. Feledi, hogy akkor mily ha­talmas volt Magyarország, melynek három tenger mosta partjait ; feledi, hogy délkeleten a nép akkor nem volt szaturálva panszlávisztikus eszmékkel, mint most . Oroszország nem csinált a Balkánon propa­gandát, mint most, mely végezéljában nem egy­ik mint egy nagy déli szláv állam alapítása, mely első­sorban Magyarországot fenyegeti elnyeléssel, mely­­nek kísérletei ellen önfentartási ösztönünknél fogva mindent el kell követnünk ; feledi, hogy egy akár h­absburgi főherczeg fejedelemsége alatti vasallus Bosznia mindig alkalmas hadműveleti terrénuma le­het az osztrák reactiónak Magyarország ellen, mely Ausztria és Bosznia két tüze közé szorittatnék ; szó­val feledi egy félezred év átalakulásait és szemet huny a concret viszonyok előtt. És még­is Salamon úr vádol másokat, hogy nem »elfogulatlanul számító politikát« űznek. Pedig a­mit ő fiz, az már nem is politika. Az egyéb. Szinte meg is mondom, hogy mi. A­ki ily módon tudja felhasználni a történelmet és számos évi tanulmányait politikai tekintetben, isten bizony nem lehet az más, mint politikus csizmadia. Ha engem számos évi tanulmányaim ily conclusiók­­ra és eredményre vezetnének, nemcsak nem kérked­ném tanulmányaimmal, de sőt megtagadnám m­ég azt is, hogy valaha könyv forgott a kezemben. A „HON“ TÁRCZAJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a „Cometh up as a flower“ szerzőjétől. Első kötet. (20. Folytatás.) XIII. A bazár napja elérkezett; egyidejűleg megjöt­tek Constance barátnői, a De Grey kisasszonyok, ha­­sonlókép azok fivére, kit közönségesen De Grey Dicknek hívtak, hogy miért, azt nem tudjuk, miután a pap Károlynak keresztelte. A nagy nyílt bricska, mely oly nagy benyomást tett Eszterre, midőn a bra­­toni vasúton megérkezett s St. John kis versenyko­csija állottak az ajtó előtt, ezen utóbbiba egy nagy fekete ló volt fogva s előtte egy czimeres s diszöl­­tönyben levő csinos fiú állott. »Hogyan oszoljunk meg ?« kérdé Miss Blessing­­ton, kilőve a kapu alól s szétbontván feh­ér napernyő­jét. »Hányan vagyunk ? Adél, Georgina, Miss Cra­ven és én — ez négy s a két ur, az haj. St. John, ön Miss Ge Greyt viszi el ?« »Igen örvendenék rajta,« válaszolá az ifjú las­san és vontatva s nem nézve fel a virágcsokorról, a mely ruhájára volt erősítve, »de, úgy hiszem, hogy már régebben eligérkeztem, hogy Miss Cravent fogom megkocsikáztatni. Kegyed még soha sem volt ver­senykocsin, nemde ?« mondá kérőleg fordulva a leány­hoz, hogy ismételje azon hazugságot, melyet iránta való szeretetből épen most mondott. »Soha!« felelé a leány, hidegen mosolyogva. »S most, midőn látom, hogy mily magasra kell itt felmászni s mily közel jut az ember azon négylábú ördöghöz, egyátalában nincs kedvem azt megkísérte­ni. Én feloldom önt ígérete alól, ha ugyan létezett ilyen , harmár szabad választanom, nekem jobban tetszik —­­soha sem emlékszem jól a kocsik nevére — a bricska, társaskocsi, landau vagy hogy hívják ?« Az ifjú egy perczig meglepetve s csodálkozva nézett reá ; azután elfordult gyorsan, hogy elrejtse zavarát, melyről tudta, hogy bizonynyal fölismerhető lesz arczán s egy szó vagy sóhaj nélkül fölsegitette a legöregebb, legkövérebb s leglustábbat a De Grey kisasszonyok közül a versenykocsiba s elhajtott vele. Eszter a nagy kényelmes kocsiba ült s úgy érezte magát, mintha jelenleg méltóságosabb lett volna ; sokszorosan megvizsgálta De Grey Georgina aranyszínű haját s szenvedélytelen arczát s alázato­san bevallotta magának, hogy az ő toillette-je igen szerény a vele szemközt ülő hölgy dúsgazdag csipké­zetével szemben. »Ha ő azt hiszi, hogy eldobhat engem, jó lesz, ha én megelőzöm« mondá­m magában, mereven tekint­ve hátravetett s lecsüggő fátylára »ily esetekben min­denkor jobb kezdeményezőnek lenni. Jobb lett volna oly magas ülésen utazni, hová már a por sem hat , azonban miért szoktassam magam az aristokratikus kocsikhoz ? Targoncza, szekér, talyiga, ezek lesznek azon járművek, melyekkel életem további napjaiban meg kell ismerkednem ; miért kényeztessem el ma­gam az által, hogy oly luxushoz szokjam, mely drága nekem ?« St. John is szomorú társalgást tartott ez alatt magával, habár egy hangözön, melyből Nilson, Ro­meo és Julia, Schneider, álom, Holland House, kerti kirándulás s más szavak hallatszottak ki, szünet nél­kül ömlött fülébe azon irányból hol társnője ült. »Őszinte leány mindenesetre ; neki nem tetszik az én társaságom s nem is tetteti, mintha szeretné azt ; csak addig tűrt engem, mig hasznára voltam, mint valami kutya, hordozván őt. Miért nem szeretnek en­gem az asszonyok ? Miben van a hiba ? Bennem, vagy abban, mit mondok s cselekszem ? Javítható-e ez vagy nem?­ * * * Tizenhét perczc­el két óra után, a Melford vá­rosház órája szerint, gyűlni kezdettek a látogatók ; három vagy négy kocsi, hét vagy nyolcz szekér, ki­­lencz vagy tiz pony fogat robogott, ment s döczögött fel Melford utczáin. A házak mellett gyermekek vol­tak felkapaszkodva valamely kiálló tárgyra. A doc­tor háza pirosra, festve s ablakaiban, még pirosabb bogyóju növényekkel jobboldalt maradt el, midőn a városba értek. A doctor és neje ott álltak a rézki­­lincscsel biró ajtó előtt — a nő még a régi korból való asszonyság s a kapu diszitése megfelelt ezen időnek. A városház szürke homokkőből építve, tekinté­lyes helyet foglalt el a piaczon ; kapuja boltozatos volt, s ez alatt szegény férfiak s nők állottak fekete kalapokkal, melyeknek hivatása volt, hogy megtöltse erszényüket apró pénzzel s sziveiket a legkitűnőbb erénynyel — a keresztyén szeretettel. A terem oldalain kis asztalok voltak felállítva s ezen asztalok mellett egész sereg ifjú nő állott, készen arra, hogy kifejtse minden ügyességét atyja, szeretője, fivére s bárki más kizsebelésére. Miss Blessington asztala szomszéda volt a sze­gény Mrs. Tomkinénak, a feltoni pap kövér, már kissé öreges nejének — épen úgy mint sok idegen városról mondják, hogy a márványpaloták s alacsony viskók egymás mellett állanak ; mert hiszen a minő viszony van a viskó s márvány palota közt, épen oly viszony volt a szegény Mrs. Tomkins és Miss Bles­sington melfordi áruasztala között is. Mrs. Tomkins reménye nővérébe volt vetve, az eléggé csinos eleven Smith kis asszonyba, ki, hogy karcsúságát mutassa, derekára egy kutya nyaklán­­czát tette s kaczéran két borzas csomó hajat eresz­tett le kövér vállaira. Ők szamóczát s rózsabimbókat árultak, darabját félkoronáért, az ügyvédbojtárok­nak s gyógyszerészsegédeknek, s más ifjaknak, a minek szoktak lenni Melford városában. Miss Blessington szomszédjai a másik oldalon a Denzil kisasszonyok voltak, egy szomszéd baronet leányai, ki iránt Sir Thomas már húsz év óta a leg­lángolóbb gyűlölséggel viseltetett, mivel egykor legyőzte őt a kerületi főnökségre versenygésben . Denzil Bolinda, egy öreges ifjú nő, sovány s sárgás­­bőrű, hasonlítva valamely kóróhoz a mező virágai között ; Priscilla, egy kerekszemü, eleven szőke leány, kiről tisztelői azt szokták mondani, hogy a szarvas könnyűségével rendelkezik. Mr. Gerard és Mr. De Grey karon fogva csa­tangoltak köröskörül a teremben, birálgatva kissé az árukat s még sokkal inkább az áruló nőket. Ők nem nagyon vonzódtak egymáshoz, azonban ki ne von­zódnék megszokott szomszédjához, ha egyszer telje­sen Msgpnek közt találja magát? Mert ily elhagya­tottaknak érezték magukat Melfordban St. John és Dick, az egyedüli két tekintélyes férfiú mint ők hit­ték, ezen falusi urak vad csoportjában, mely között most karon fogva sétáltak, hogy kölcsönösen megvéd­­ék egymást azok barbársága ellen. »úgy látszik, hogy kegyetek jól iparkod­nak árulni« jegyzé meg St. John, ki vándorlásai után végre horgonyt vetett Miss Blessington asztala mellett, s megszólita Esztert, habár nehezére esett is azon sértő magaviselet után, melyet ma reggel, tapasztalt s mely után egyátalán nem volt biztos fe­lőle, hogy váljon udvarias hizelgése jól fog-e fogad­tatni, annyival inkább, mert mögötte s barátja mö­gött három vén asszony s egy pap várakozott a vá­sárlásra. »Talán lesz ön is oly szives s hozzájárul műkö­désünk eredményének gyarapításához valamit vásá­rolván« mondá Miss Craven hidegen és szárakon. »Engedje meg, hogy ezt a szivartárczát ajánljam fi­gyelmébe ; nem csúnya s nem is drága, de ily alka­lommal, mint a mai, nem is volna illő alkudozni a tárgyak felett.« »Kegyed csinálta?« »Igen , de kérem, ne legyen oly udvarias, hogy csak azért vagy bármily hasonló okból vásá­­sárolja meg; itt igen sok szép munkában lehet válo­gatnia.« S ezzel a leány elfordult tőle más vevőkhöz, örülvén rajta, hogy megszabadulhatott. »Szabad kérdenem, mi az ára ennek?« kérdé Mr. De Grey, könyed bizalmassággal hajolva Miss Smith vállai felé (midenki ily bizalmas Miss Smith iránt ; ez az ő legnagyobb vonzereje) s ujjai között felemelve egy rettenetesen bojtozott házi sapkát. »Egy font, tizenegy shilling, hat és fél penny« válaszolá a fiatal leány élénken megörülve, hogy ta­lálkozik oly vevője is, kit az egész teremben ismer­nek, mint a Felton Hall vendégét. »Azonban, kedve­sem!« monda szokatlan nyomatékkal hangsúlyozva e szót »még szebb darab is van valahol, ha csak meg­találnám — magam csináltam, ha ugyan ez ajánlat­­kép szolgálhat. Itt van, itt van !« mondá végül ne­vetve. »Kételkedhetik fölötte?« felelé, a férfi előbbi szavaira s sétapálczája fejét szájába fogva mereven s kihivólag tekintett a leányra. A terem időközben teljesen megtelt s igen me­leg lett . Melford városainak terme kicsiny volt s nemcsak az egész város, de a megye déli része is oda­szorult belé. Ennek következménye oly magas hőség lett, mely sokaknak vesz kedvet s az eltépett ruhák miatt végetlen bánatot okozott ; mely bánat valószí­nűleg a régi szokás ellentéte, midőn az emberek fáj­dalmukban ruhájokat tépik össze. Ezen melegség da­czára több leány, a különböző áruhelyek kiküldöt­tei, szerte szét­bolyongott s erőszakkal fögdosták az aláírókat a sorsjátékra. Az emberszeretet csaknem teljesen megváltoztatja a nemi sajátságokat ; a leg­szerényebb s leginkább visszavonuló nők ezen alka­lommal valóságos Moenadokká lesznek. De a legbuzgóbb s legkevésbé visszariasztható ezen gyűjtők között Miss Denzil Priscilla Volt. Gyor­san repült szerteszéjjel mindenfelé taposva s lök­­dösözve s szétbomlott haja hátán szárnyát képezni látszott. Ő azonban legkevésbé sem gondolt azzal, hogy néz ki jelenleg ; egyedüli gondja csak az volt, hogy senkit se szalasszon el s minél többeket adóz­tasson meg. Sir Thomas Gerard épen most lépett be. Mél­­fordba lovagolt hivatalos teendők miatt s a közben eszébe jutott, mily alkalmas dolog lesz szitkozódni a bazár fölött az ebéd alatt, ha megnézi. Kezében lovagkorbácscsal s agyában azon gondolattal, mily jó volna ezt az árulók vállán megpróbálni, nyomult előre, midőn végre összeütközött a fáradhatlan Pris­­cillával. »Oh! Sir Thomas , legyen oly szíves, vegyen tőlem sorsjegyet egy sakktáblára, oly szép­­ fehér alakok vannak piros mezőn, vegyen kérem, igen csinos !« »Mire, Miss Priscilla !« »Egy sakktáblára?« »Ah ! a legostobább dolog, mit csak valaha ki­­találtak« mondá a baronet durván. »Ha egyenesen azt akarták volna, hogy az embereket kirabolják ■ azután fejeknél fogva a tüzbe dobják, e czélra jobb eszközt soha sem találtak volna.« »Tehát már bedobták önt fejénél fogva a tüz­be valamikor ? kérdé Proczi kisasszony neheztelve s magában hozzá tette »mert ha megtörtént volna cso­dálnám, hogy oly bolond is akadt, ki ismét kihúzott onnan.« »Nem s nem is lesz soha, mig eszemnél leszek« mondá az udvarias öreg tovább menve. Egy pillanatra némán állott meg Piroska, meg­­hökkenve ezen esettől ; de csakhamar feltalálva ma­­gát gyorsan tovább futott s megkínált jegyeivel egy vén leányt, kinek már volt jegye, s egy szegény kis öszbevegyülő papot, kinek erszényében nem volt sem­­mi ily drága holmikra stb. (Folytatása következik.)

Next