A Hon, 1876. augusztus (14. évfolyam, 179-209. szám)
1876-08-04 / 182. szám
182. szám, XIV. évfolyam. Kiadó-hivatal : Barátok tere, Athenaeum épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt is írt — ki 12 » — » 3 hónapra ......................................... 6 hónapra ........................................... Az esti kiadás postai kinönküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 10 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 99 Előfizetési felhívás a HDIT XJTV-dik évi folyamára. itt: ifié:':':: IS Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre potai utalványokat kérünk használni,melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5,10 írton felül pedig 10 krba kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Perencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon“ kiadóhivatala, éké» Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, augusztus 3. Az új franczia vámpolitika. Az ipari életben és vámügyi forgalomban egyik legérdekesebb és legtanulságosabb esemény Elszasz és Lotharingiának Németországba kebelezése Mert egy pár évig átmenetes intézkedésekkel enyhítve volt ugyan az a válság, melytől félt egyfelől Francziaország gyapot és nyomó, festő iparának, illetőleg annak legnagyobb telepeinek elvesztése miatt, és másfelől : maga a német hasonnemű ipar az előrehaladt mulhousei gyáraknak a német iparral való vámmentes versenyétől. De most, midőn már teljesen vége szakadt az ideiglenes állapotnak, bátran lehet állítani, hogy a válság nem következett be, és hogy Francziaország ipari tevékenysége teljes mértékben pótolta a roppant erőveszteséget ; míg másfelől, anélkül, hogy a német ipart megrontották volna, az elszászi gyártelepek nem igénylik még azt a protekciót sem, melyet Francziaország vámtételeiben élveztek ; noha Németország csaknem vámmentesen ereszti be határain a gyapot iparczikkeket. A franczia vámügyi bizottság konstatálja ezt és levonja abból azt a következtetést is, hogy a legféltettebb (mert Anglia legerősebb versenyének kitett) gyapot iparczikkeknél sem kell visszamenni , tehát meg lehet tartani a szerződéses tariftát. Igaz, hogy ezzel még nem sok van mondva, mert Raoul Duval egy összehasonlító táblázatban kimutatja, hogy a franczia vámtételek magasabbak nemcsak a németországi, de a belga, olasz, hollandi, svájczi és osztrák-magyar vámtételeknél is. Úgy, hogy pl. az utóbbiakra nézve bátran állíthatjuk, hogy az angol pótszerződés tételeinek azon emelése, mely a bécsi alku következtében be fog következni, sem fogja a franczia tételeket meghaladni, miből nem annyira az osztrák követelések igazolását vonjuk le (mert ezt lehetetlenné teszi érdekünk), de legalább azt a gyenge reményt, hogy Anglia, ha eltűri, repressáliák nélkül, a franczia vámtételeket, talán a mi vámtételeink alapján is hajlandó lesz az előnyös alkura. Feljegyzésre méltó, hogy úgy a gyapot mint a gyapjú és len, szóval az egész fonal és szövetiparra nézve két nehéz kérdésben nagyon közelednek egymáshoz az európai szakértők. Az egyik a fonalak és szövetek osztályozása, azoknak szálszáma, súlya és nyers vagy festett alakban való megjelenése szerint, így a franczia szakértők is a fonalaknál a hármas (nyers, fehérített, festett) osztályozást, azoknak súly és kosz szerint való alosztályozásával (több mint 15 alosztályban) fogadják el és szabják ki ezekre a specifikus vámot. De párhuzamosan megtartanak két főosztályt, az egyszerű és sodrott fonalak közt. Viszont : nem csak a szöveteknél, de a posztoknál, sőt most a szőnyegeknél és mindenféle jute-czikkeknél elfogadják a négyszögméternek súlyához mért osztályozást , sőt ezt a vegyes (gyapjú-gyapot)-kelméknél is keresztül viszik , ami egyike a legnehezebb kérdéseknek. Másfelől a nyomás és festés, sőt az egész appretur-üzlet (melyet most a confektionsüzletre is kiterjeszteni szeretnének) kezd nagyobb fontosságot nyerni a franczia szakértők előtt is , főleg amióta az elszászi ipartelepek idegen vámterületet képeznek. Noha ebben sem a bizottságok, sem a kereskedelmi tanács megállapodásra nem jutottak, de felhívják a törvényhozás figyelmét e kérdésre, melynek nálunk is nagy fontossága van. Másfelől komoly aggodalmat okoz a francziáknak egy ezzel rokonkérdés : a fogyasztási adók áthárításának, visszatérítésének és az illető czikkek, ideiglenes (hat hóra) terjedő vámmentes forgalmának kérdése. És midőn a bizottságok Anglia, Francziaország és Belgium versenyképességét hasonlítják össze, kimutatják jelentéseikben, hogy az olcsóbb angol kőszenet, pénzt minden iparágban pótolja a szállítási költség és olcsóbb, sőt ügyesebb franczia munka ; csak a tökéletesebb gépek hiánya és a fogyasztási adók nagyobb terhe képezi a franczia iparosok hátrányát és ezért kell amazok beszerzésére , emezek enyhítésére törekedni ; de másfelől konstatálva van az, hogy tökéletesebb gépeket azon iparágak igyekeznek szerezni, melyek védelemben nem részesülnek , de a nyomasztó petroik és főleg a belga fogyasztási adók előnyei és a nagy visszatérítések oly hátrányt képeznek a franczia czukor, szesz és ezzel együtt a bőrgyártásra nézve is, melyek miatt Francziaország igen sokat veszít. Ez azért érdekel minket, mert minket is hasonló bajok nyomnak és akadályoznak versenyképességünkben, és másfelől azt a figyelemre méltó jelenséget is észlelhetjük a franczia jelentésekből, hogy sem a versenyképesség viszonyainál, sem az összeállítási költségek kiszámításánál, sehol az egyenes adókat számításba nem veszik. Ez nálunk nagy különbséget nem képez, mert nem nagy teher az, sem Francziaországban, sem Angliában. De különben is az egyenes adóknak, az ipari költségek közt elenyésző csekély és kiszámíthatlan részük van. Ily alapeszmék vezették a franczia szakértőket a vámtételek megállapításánál. Átlag 10 százalékra vannak azok fektetve; fonaloknál 77, szöveteknél 16 százalék, az átlagos tétel, selyemnél alig 1 százalék. De, hogy a specifiáus vámoknál sok nehézséggel kell küzdeni és sok hiba, túlterhelés származhatik : kitűnik abból, hogy most, miután a »főkereskedelmi« tanács megállapíta a tariffát, az egyes iparosok sok hibát fedeztek föl abban, mert, szerintük, a mostani tételeknél is nagyobb terhet róttak az illető czikkekre. És ami fő, átalános hibaképen van konstatálva, hogy a kisebb értékű czikkek (nagyobb súlyoknál fogva) ugyanazon osztályokban vagy alosztályokban aránytalanul vannak terhelve. Ez gyökeres hiba, mely, hogy elválhatlan-e a specificus vámoktól, mint ellenségei mondják, csak az egyes tételek szorgos megvizsgálásából tűnik ki. Ez lesz a franczia törvényhozás feladata és ez a munka vár a magyar kormányra és törvényhozásra is. Hegedűs Sándor. . . A szerbek soraiban. Sok magyar olvasónak feltűnhetett pár héttel ezelőtt egy csatatéri hír, mely a szerbek részleges sikeréről ten jelentést, melyet, ha jól emlékszünk a Drina mentén, egy Be nitzky nevű magyar ezredes vezetése, alatt vivtak ki. A hirt akkor kacsának vették, s mint ilyen hamar feledségbe került. Újabban azonban e hirnek van folytatása is. Tudakozódásokra ugyanis, melyek a közvetlenül érdekeltek részéről történtek, oly jelenségek tűntek elő, melyek majdnem mint bizonyost sejtetik, hogy a szerb táborban emlegetett Benitzky nem más, mint az 1868-ban oly titokteljesen eltűnt Benitzky Lajos, volt honvédezredes , kinek esete akkor oly nagy zajt költött s a legtarkább föltevésekre adott alkalmat. A személyazonosság nincs ugyan konstatálva, de az említett jelek mellett a lehetőség annál is inkább fenforog, mert a tetemen, mely 1868 októberében Benitzky holttestekép eltemettetett, a végfeloszlás oly stádiuma volt észlelhető, mely fölismerésre nem vezethetett. Csak egy ruhadarab volt, mi Benitzkyre utalt, ez azonban korántsem vehető a személyazonosság oly bizonyítékául, minőnek akkor vétetett. Benitzky viszonyai eltűnésekor ziláltak voltak s nem lehetetlen, hogy egy nagy katastrófát került ki általa. Mindezért természetesen az utolsó betűig nem állhatunk jót, de az bizonyos, hogy az eltűnthöz közel álló körökben mindezt teljes valószínűnek látták, s mint ilyent tágabb körben is emlegették. Az újvidéki »Zásztava« Kaszapinovics Szvetozár pancsovai lakos elfogatásáról vezérczikkben emlékezvén meg, panaszkép említi föl, hogy az itteni szerbek ősei nem igen gondolhatták, hogy utódaik — »legérdemesebb férfiaik« — a börtön falai között lesznek kénytelenek a szerbek győzelmeiről (?) tudomást venni. Mit szólnának a szerbek hős ősei, kik a magyar földet a törököktől megtisztították, ha látnák, hogy a szerbek legjelesbjeit akkor zárják el, midőn a szerbség döntő harczot viv a törökök ellen s a koszovói mezőt boszálja meg. S mig ez igy történik, az alatt Klapka, a magyarok jeles fia és tábornoka, Törökországba megy az ottani haderőt megszemlélni s netáni tanácscsal szolgálni. »Törökországban — igy is — magyar légiók alakulnak, a magyarországi szerbségnek pedig nemcsak kezeit kötik le, hanem zsebeit is elzárják. A szerbeket azonban mindezzel nem provokálják, annál kevésbé rémítik el. A szerbek szerencséseknek érzik magukat, mert a nagy szerb állam hajnalát várják.« Hát csak várják ! Budapest, 1876. Péntek, aug 14.’ Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. . . Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad*tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-kivitalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. A keleti ügyekről. (Válaszul Salamon urnak.) Lapunk tegnap reggeli számában azzal kezdi czikkét Salamon úr, hogy elégtételül számítja be magának azt, miszerint én a »felhozott tényállást« elismertem. Hogy a hármas szövetség nem »szent szövetség« s hogy a törökországi ügyek iránt monarchiánk, Anglia és Oroszország van legközelebbről érdekelve , ezt ismertem el. Nem akarom zavarni Salamon úr ártatlan örömét, legyen neki elégtételül az, hogy elismertem amit soha senki józan észszel kétségbe nem vont. Hanem fölötte nevetséges dolog, kivált komoly embertől, előállni azzal, hogy ő majd mond olyat, amit lapjaink ismételve nem csépeltek el s a végén aztán kisül, hogy lappáliákkal tölti meg czikkét. Vagy ne lépjen föl valaki ily praetensiókkal, vagy ha föllép, hát akkor feleljen is meg azoknak. Salamon úr fölfedezte azt a nagy igazságot, hogy a nap világít és melegít, én pedig nem vontam kétségbe azt az igazságot. Legyen büszke új donatúj fölfedezésével. Azt is nagy hűhóval dobra veri Salamon úr, hogy ő mennyire tanulmányozta a keleti tartományok történelmét, »felekezeti politikai és nemzetgazdasági viszonyait.« Ez a kétkedés akaratlanul is eszembe juttatja, hogy első gymnazista koromban volt nekem egy szörnyű gyarló iskolatársam , ki soha sem tudta a leczkéjét s valahányszor a tanár felszólította vagy csak egy szóval is bántotta , pityeregve azzal védte magát, hogy : »Ich hitt, ich hab gelernt.« A tanár pedig azt felelte, hogy : »Ja, ja, — gelernt, aber nicht erlernt!« És eszembe jut a mese is az egérről, mely egy egész könyvtáron keresztül rágta magát s mégis soványan került ki. Én azt tartom, hogy sokkal helyesebb, férfiasabb és méltóságosabb dolog nem hivatkozni kétkedve a tett tanulmányokra, hanem úgy megírni valamit, hogy abból kilássék a tanulmány vagy ami még ennél is több , hogy kilássék, miszerint az ember csakugyan érti is amit tanulmányozott: »Das Werk soll den Meister leben.« Mert bizonyos az, hogy a tanulás, tanulmányozás még nem jelenti a tanult, tanulmányozott dolgok s azok szellemének megértését. Semmi sem illustrálja ezt jobban, mint Salamon úr u. n. »tanulmányozása« és az eredmény, melyet abból felmutatni képes. Ha S. ur mindazon tanulmányok után, melyeket »már évekkel ennek előtte« szerzett, szerencsésen ki tudta sütni, hogy Boszniának vizei a Szávába folynak s hogy e tartomány területén még erdők is találhatók : a geographus világ ezen szintén eddig ismeretlen nagy fölfedezést, mint »felhozott tényállást« el fogja ismerni, de ezen »ridiculus mus«-ért bizony kár volt éveket feláldoznia. Salamon úr azt mondja, hogy ő elejétől fogva »nem bírta felfogni,« miért lehetne veszélyes Magyarországra nézve Szerbia, Bosznia és Montenegró egyesülése. Már, hogy Salamon úr valamit nem bír felfogni, az igaz, sajnálatra méltó dolog ugyan, de oka bizonyára nem én vagyok, azoknak valahol másutt kell lenni. Ha egy oly ember, ki — mint maga mondja — sok tanulmányt tett s mégsem birja felfogni, hogy Magyarországra nézve veszélyes lehet a délkeleti szomszédban nagyobb szláv állam alakulása, melyből lassanként és fokozatosan egy nagy Délszlávia növi ki magát : itt kapacitálni már nem lehet, »da hört alles auf.« Szerbia és Bosznia egyesüléséről — »ha Montenegrót ráadásul hozzáveszszük is« — azt mondja Sur, hogy »két üres zsákot ha összekötünk, lesz belőle egy üres átalvető.«Igaz, épen olyan üres, mint némely embernek a feje, ki nem bírja felfogni, hogy amaz átalvetőt könnyen meg lehet tölteni a rubelekkel, s hogy az egyesülésben, bármiként csűrjük, csavarjuk is a dolgot , erő van. Ezt semmiféle rabulisztikával eltusolni nem lehet. Ha így nem volna, miért törekednék Szerbia Boszniának és Bulgáriának, Montenegró pedig Herczegovinának elfoglalására s miért támogatna Oroszország is ily törekvéseket ? És ha semmi más érv nem volna is, mely feltüntesse Salamon úr okoskodásának veszélyes voltát, magában elegendő az a körülmény, hogy Ilovajszki, orosz történetíró a »Russkij Mir« hasábjain a mellett tör lándzsát, hogy Bosznia Szerbiához, Herczegovina pedig Montenegróhoz csatoltassék. Amit Oroszországban akarnak keleten, az reánk nézve jó semmiesetre sem lehet.— Igen sajátságos, hogy egy magyar történész felfogása találkozik e pontban az orosz historikuséval ! Ami Salamon úr azon állítását illeti, hogy ha Ausztria Magyarország elfoglalná Boszniát, »biztosabban megtartható provincziánk egy sem volna ezen délieknél,« — elég lesz egyszerűen csak rámutatni arra, hogy hiszen azok tartoztak már egyszer hozzánk, mégis elszakittattak tőlünk. Biztosítom S. urat, hogy nincs ember, ki fitymálná a történelem jelentőségét a politikai combinatióknál, csak aztán érteni kell hozzá, de az igenis nevetséges, mikor valaki, ha kell, ha nem kell, borúra derűre historizál s úgy tesz, mint a nagyokat mondani szerető vadász, ki fülénél fogva rántja elő az alkalmat, hogy elbeszélhesse kalandjait. És itt meg kell még jegyeznem, hogy Salamon úr ismét »nem bírta felfogni« a politikus csizmadia tulajdonképeni pointjét. Nem az a politikus csizmadia, ki pl. valamely tudomány ágat ignorálni akar, hanem az, ki belekotnyeleskedik mindenbe, hozzá szól mindenhez, de anélkül, hogy a dolgok mélyére hatott volna , a betű nála a fődolog és nem a szellem, így pl. Salamon úr megtanulta a históriából, hogy Bosznia minő viszonyban állt a magyar koronához Nagy Lajos alatt, s most előáll és azt mondja, hogy a história megmutatta, mit kell Boszniával csinálni : »maradjon külön fejedelemség, vagy akár királyság, mint Nagy Lajos idejében.« És Salamon úr, nem lát veszélyt abban, ha török szláv provincziák egymásután államokká alakulnak. S. ur azt hiszi, hogy ami Nagy Lajos alatt tán helyes és épen nem veszedelmes volt, ez most ötszáz esztendő múlva is az. Feledi, hogy akkor mily hatalmas volt Magyarország, melynek három tenger mosta partjait ; feledi, hogy délkeleten a nép akkor nem volt szaturálva panszlávisztikus eszmékkel, mint most . Oroszország nem csinált a Balkánon propagandát, mint most, mely végezéljában nem egyik mint egy nagy déli szláv állam alapítása, mely elsősorban Magyarországot fenyegeti elnyeléssel, melynek kísérletei ellen önfentartási ösztönünknél fogva mindent el kell követnünk ; feledi, hogy egy akár habsburgi főherczeg fejedelemsége alatti vasallus Bosznia mindig alkalmas hadműveleti terrénuma lehet az osztrák reactiónak Magyarország ellen, mely Ausztria és Bosznia két tüze közé szorittatnék ; szóval feledi egy félezred év átalakulásait és szemet huny a concret viszonyok előtt. És mégis Salamon úr vádol másokat, hogy nem »elfogulatlanul számító politikát« űznek. Pedig amit ő fiz, az már nem is politika. Az egyéb. Szinte meg is mondom, hogy mi. Aki ily módon tudja felhasználni a történelmet és számos évi tanulmányait politikai tekintetben, isten bizony nem lehet az más, mint politikus csizmadia. Ha engem számos évi tanulmányaim ily conclusiókra és eredményre vezetnének, nemcsak nem kérkedném tanulmányaimmal, de sőt megtagadnám még azt is, hogy valaha könyv forgott a kezemben. A „HON“ TÁRCZAJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a „Cometh up as a flower“ szerzőjétől. Első kötet. (20. Folytatás.) XIII. A bazár napja elérkezett; egyidejűleg megjöttek Constance barátnői, a De Grey kisasszonyok, hasonlókép azok fivére, kit közönségesen De Grey Dicknek hívtak, hogy miért, azt nem tudjuk, miután a pap Károlynak keresztelte. A nagy nyílt bricska, mely oly nagy benyomást tett Eszterre, midőn a bratoni vasúton megérkezett s St. John kis versenykocsija állottak az ajtó előtt, ezen utóbbiba egy nagy fekete ló volt fogva s előtte egy czimeres s diszöltönyben levő csinos fiú állott. »Hogyan oszoljunk meg ?« kérdé Miss Blessington, kilőve a kapu alól s szétbontván fehér napernyőjét. »Hányan vagyunk ? Adél, Georgina, Miss Craven és én — ez négy s a két ur, az haj. St. John, ön Miss Ge Greyt viszi el ?« »Igen örvendenék rajta,« válaszolá az ifjú lassan és vontatva s nem nézve fel a virágcsokorról, a mely ruhájára volt erősítve, »de, úgy hiszem, hogy már régebben eligérkeztem, hogy Miss Cravent fogom megkocsikáztatni. Kegyed még soha sem volt versenykocsin, nemde ?« mondá kérőleg fordulva a leányhoz, hogy ismételje azon hazugságot, melyet iránta való szeretetből épen most mondott. »Soha!« felelé a leány, hidegen mosolyogva. »S most, midőn látom, hogy mily magasra kell itt felmászni s mily közel jut az ember azon négylábú ördöghöz, egyátalában nincs kedvem azt megkísérteni. Én feloldom önt ígérete alól, ha ugyan létezett ilyen , harmár szabad választanom, nekem jobban tetszik —soha sem emlékszem jól a kocsik nevére — a bricska, társaskocsi, landau vagy hogy hívják ?« Az ifjú egy perczig meglepetve s csodálkozva nézett reá ; azután elfordult gyorsan, hogy elrejtse zavarát, melyről tudta, hogy bizonynyal fölismerhető lesz arczán s egy szó vagy sóhaj nélkül fölsegitette a legöregebb, legkövérebb s leglustábbat a De Grey kisasszonyok közül a versenykocsiba s elhajtott vele. Eszter a nagy kényelmes kocsiba ült s úgy érezte magát, mintha jelenleg méltóságosabb lett volna ; sokszorosan megvizsgálta De Grey Georgina aranyszínű haját s szenvedélytelen arczát s alázatosan bevallotta magának, hogy az ő toillette-je igen szerény a vele szemközt ülő hölgy dúsgazdag csipkézetével szemben. »Ha ő azt hiszi, hogy eldobhat engem, jó lesz, ha én megelőzöm« mondám magában, mereven tekintve hátravetett s lecsüggő fátylára »ily esetekben mindenkor jobb kezdeményezőnek lenni. Jobb lett volna oly magas ülésen utazni, hová már a por sem hat , azonban miért szoktassam magam az aristokratikus kocsikhoz ? Targoncza, szekér, talyiga, ezek lesznek azon járművek, melyekkel életem további napjaiban meg kell ismerkednem ; miért kényeztessem el magam az által, hogy oly luxushoz szokjam, mely drága nekem ?« St. John is szomorú társalgást tartott ez alatt magával, habár egy hangözön, melyből Nilson, Romeo és Julia, Schneider, álom, Holland House, kerti kirándulás s más szavak hallatszottak ki, szünet nélkül ömlött fülébe azon irányból hol társnője ült. »Őszinte leány mindenesetre ; neki nem tetszik az én társaságom s nem is tetteti, mintha szeretné azt ; csak addig tűrt engem, mig hasznára voltam, mint valami kutya, hordozván őt. Miért nem szeretnek engem az asszonyok ? Miben van a hiba ? Bennem, vagy abban, mit mondok s cselekszem ? Javítható-e ez vagy nem? * * * Tizenhét perczcel két óra után, a Melford városház órája szerint, gyűlni kezdettek a látogatók ; három vagy négy kocsi, hét vagy nyolcz szekér, kilencz vagy tiz pony fogat robogott, ment s döczögött fel Melford utczáin. A házak mellett gyermekek voltak felkapaszkodva valamely kiálló tárgyra. A doctor háza pirosra, festve s ablakaiban, még pirosabb bogyóju növényekkel jobboldalt maradt el, midőn a városba értek. A doctor és neje ott álltak a rézkilincscsel biró ajtó előtt — a nő még a régi korból való asszonyság s a kapu diszitése megfelelt ezen időnek. A városház szürke homokkőből építve, tekintélyes helyet foglalt el a piaczon ; kapuja boltozatos volt, s ez alatt szegény férfiak s nők állottak fekete kalapokkal, melyeknek hivatása volt, hogy megtöltse erszényüket apró pénzzel s sziveiket a legkitűnőbb erénynyel — a keresztyén szeretettel. A terem oldalain kis asztalok voltak felállítva s ezen asztalok mellett egész sereg ifjú nő állott, készen arra, hogy kifejtse minden ügyességét atyja, szeretője, fivére s bárki más kizsebelésére. Miss Blessington asztala szomszéda volt a szegény Mrs. Tomkinénak, a feltoni pap kövér, már kissé öreges nejének — épen úgy mint sok idegen városról mondják, hogy a márványpaloták s alacsony viskók egymás mellett állanak ; mert hiszen a minő viszony van a viskó s márvány palota közt, épen oly viszony volt a szegény Mrs. Tomkins és Miss Blessington melfordi áruasztala között is. Mrs. Tomkins reménye nővérébe volt vetve, az eléggé csinos eleven Smith kis asszonyba, ki, hogy karcsúságát mutassa, derekára egy kutya nyaklánczát tette s kaczéran két borzas csomó hajat eresztett le kövér vállaira. Ők szamóczát s rózsabimbókat árultak, darabját félkoronáért, az ügyvédbojtároknak s gyógyszerészsegédeknek, s más ifjaknak, a minek szoktak lenni Melford városában. Miss Blessington szomszédjai a másik oldalon a Denzil kisasszonyok voltak, egy szomszéd baronet leányai, ki iránt Sir Thomas már húsz év óta a leglángolóbb gyűlölséggel viseltetett, mivel egykor legyőzte őt a kerületi főnökségre versenygésben . Denzil Bolinda, egy öreges ifjú nő, sovány s sárgásbőrű, hasonlítva valamely kóróhoz a mező virágai között ; Priscilla, egy kerekszemü, eleven szőke leány, kiről tisztelői azt szokták mondani, hogy a szarvas könnyűségével rendelkezik. Mr. Gerard és Mr. De Grey karon fogva csatangoltak köröskörül a teremben, birálgatva kissé az árukat s még sokkal inkább az áruló nőket. Ők nem nagyon vonzódtak egymáshoz, azonban ki ne vonzódnék megszokott szomszédjához, ha egyszer teljesen Msgpnek közt találja magát? Mert ily elhagyatottaknak érezték magukat Melfordban St. John és Dick, az egyedüli két tekintélyes férfiú mint ők hitték, ezen falusi urak vad csoportjában, mely között most karon fogva sétáltak, hogy kölcsönösen megvédék egymást azok barbársága ellen. »úgy látszik, hogy kegyetek jól iparkodnak árulni« jegyzé meg St. John, ki vándorlásai után végre horgonyt vetett Miss Blessington asztala mellett, s megszólita Esztert, habár nehezére esett is azon sértő magaviselet után, melyet ma reggel, tapasztalt s mely után egyátalán nem volt biztos felőle, hogy váljon udvarias hizelgése jól fog-e fogadtatni, annyival inkább, mert mögötte s barátja mögött három vén asszony s egy pap várakozott a vásárlásra. »Talán lesz ön is oly szives s hozzájárul működésünk eredményének gyarapításához valamit vásárolván« mondá Miss Craven hidegen és szárakon. »Engedje meg, hogy ezt a szivartárczát ajánljam figyelmébe ; nem csúnya s nem is drága, de ily alkalommal, mint a mai, nem is volna illő alkudozni a tárgyak felett.« »Kegyed csinálta?« »Igen , de kérem, ne legyen oly udvarias, hogy csak azért vagy bármily hasonló okból vásásárolja meg; itt igen sok szép munkában lehet válogatnia.« S ezzel a leány elfordult tőle más vevőkhöz, örülvén rajta, hogy megszabadulhatott. »Szabad kérdenem, mi az ára ennek?« kérdé Mr. De Grey, könyed bizalmassággal hajolva Miss Smith vállai felé (midenki ily bizalmas Miss Smith iránt ; ez az ő legnagyobb vonzereje) s ujjai között felemelve egy rettenetesen bojtozott házi sapkát. »Egy font, tizenegy shilling, hat és fél penny« válaszolá a fiatal leány élénken megörülve, hogy találkozik oly vevője is, kit az egész teremben ismernek, mint a Felton Hall vendégét. »Azonban, kedvesem!« monda szokatlan nyomatékkal hangsúlyozva e szót »még szebb darab is van valahol, ha csak megtalálnám — magam csináltam, ha ugyan ez ajánlatkép szolgálhat. Itt van, itt van !« mondá végül nevetve. »Kételkedhetik fölötte?« felelé, a férfi előbbi szavaira s sétapálczája fejét szájába fogva mereven s kihivólag tekintett a leányra. A terem időközben teljesen megtelt s igen meleg lett . Melford városainak terme kicsiny volt s nemcsak az egész város, de a megye déli része is odaszorult belé. Ennek következménye oly magas hőség lett, mely sokaknak vesz kedvet s az eltépett ruhák miatt végetlen bánatot okozott ; mely bánat valószínűleg a régi szokás ellentéte, midőn az emberek fájdalmukban ruhájokat tépik össze. Ezen melegség daczára több leány, a különböző áruhelyek kiküldöttei, szerte szétbolyongott s erőszakkal fögdosták az aláírókat a sorsjátékra. Az emberszeretet csaknem teljesen megváltoztatja a nemi sajátságokat ; a legszerényebb s leginkább visszavonuló nők ezen alkalommal valóságos Moenadokká lesznek. De a legbuzgóbb s legkevésbé visszariasztható ezen gyűjtők között Miss Denzil Priscilla Volt. Gyorsan repült szerteszéjjel mindenfelé taposva s lökdösözve s szétbomlott haja hátán szárnyát képezni látszott. Ő azonban legkevésbé sem gondolt azzal, hogy néz ki jelenleg ; egyedüli gondja csak az volt, hogy senkit se szalasszon el s minél többeket adóztasson meg. Sir Thomas Gerard épen most lépett be. Mélfordba lovagolt hivatalos teendők miatt s a közben eszébe jutott, mily alkalmas dolog lesz szitkozódni a bazár fölött az ebéd alatt, ha megnézi. Kezében lovagkorbácscsal s agyában azon gondolattal, mily jó volna ezt az árulók vállán megpróbálni, nyomult előre, midőn végre összeütközött a fáradhatlan Priscillával. »Oh! Sir Thomas , legyen oly szíves, vegyen tőlem sorsjegyet egy sakktáblára, oly szép fehér alakok vannak piros mezőn, vegyen kérem, igen csinos !« »Mire, Miss Priscilla !« »Egy sakktáblára?« »Ah ! a legostobább dolog, mit csak valaha kitaláltak« mondá a baronet durván. »Ha egyenesen azt akarták volna, hogy az embereket kirabolják ■ azután fejeknél fogva a tüzbe dobják, e czélra jobb eszközt soha sem találtak volna.« »Tehát már bedobták önt fejénél fogva a tüzbe valamikor ? kérdé Proczi kisasszony neheztelve s magában hozzá tette »mert ha megtörtént volna csodálnám, hogy oly bolond is akadt, ki ismét kihúzott onnan.« »Nem s nem is lesz soha, mig eszemnél leszek« mondá az udvarias öreg tovább menve. Egy pillanatra némán állott meg Piroska, meghökkenve ezen esettől ; de csakhamar feltalálva magát gyorsan tovább futott s megkínált jegyeivel egy vén leányt, kinek már volt jegye, s egy szegény kis öszbevegyülő papot, kinek erszényében nem volt semmi ily drága holmikra stb. (Folytatása következik.)