A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)

1876-09-17 / 224. szám

Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, 221. szám, XIV. évfolyam. Kialló-ivatal : Barátok tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj : Postán k­onilvs, VH­gy Budapesten házhoz hordva regival( és esti kiadás együtt : 3 hönsflíra ''Vf . . • • • • • ® ^ 8 hónapra........................■ • • Az esti kiadás postai kü­lönkü­léseért i­ e.iülözetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Budapest, 1876. Vasárnap, sept. 17. Szerkesztési iroda 3 Barátok­ tere, Athenaeum-és Miási A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás HOST ixirv-dik­ évi folyaméi­». Félévre................... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy hé­ra .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre po­tai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, sept. 16. Politizálás nélkül. A kormány tagjai a fővárosban vannak, minden előkészület megtörténik az őszi »cam­pagne«-ra és örömmel konstatálhatjuk, hogy az ország helyzete, a pártviszonyok, a kor­mány előkészületei és maga a társadalom is oly prognostikont nyújtanak, mely csak rög­töni és heves izgatás esetén hiúsítná meg azt a reményt, hogy higgadtan fogunk a mun­kához. És ha e reményünk teljesedik, ezt kö­szönhetni fogjuk annak, hogy az ország, a kormány és a törvényhozás a politiká­tól úgyszólván kipihente magát. Mert évek óta nem volt már oly kedvező »holt sai­son «-unk erre, mint az idei. A párttusa el­hallgatott, a törvényhozás idejében hazament, nem voltak zajos választógyűlések, a kor­mány szabadon, zavartalanul pihent és dol­gozott ; egy érdekfeszítő és érdekeinket leg­közelebbről érintő háború daczára , a közön­ség és napisajtó békés egyetértésben, úgy­szólván, egyhangúságban, kontemplálta az eseményeket és szorítja a külügyi kormányt érdekeink védelmére ; a közigazgatás átala­kulása is csendesen, szenvedélytelenül jön munkába véve; a megyék szokatlan gyorsan végeznek, és a reformmunka , a politikai, pénz­ügyi és igazságügyi reform terén zajtalanul halad. A felületes vizsgálót ez a zajtalanság és a párttusa­sz elnémulása abba a tévedésbe ejti, hogy tespedés van, hogy a közöny ter­jed. Nem tagadjuk, hogy az utóbbinak nyo­­­maira,­ előjeleire mi is akadtunk itt-ott, mely részben hatósági hibának (pl. Budapesten) részben a polgárok azon magyar beteg­ségének rávható fel, hogy hol nagy akc­ió, párttusa nincs, ott résztvenni nem éreznek magukban kedvet , de az ered­mények mégis azt bizonyítják, hogy tes­pedés nincs és a pillanatnyi vagy átmenetes okokból származó közöny is, az életé­r­d­e­k­e­t keltő hatása alatt oszlani fog. Mert biz ahhoz szokni kell, hogy politika helyett közigazgatással foglalkozzék az önkormány­zat és még inkább szokni kell ahhoz a sok részletes feladathoz, ahhoz az új formá­hoz, mely most reá vár. De ennek daczá­ra, sőt épen ezért: a közönyt átme­­netesnek tartjuk, mely ellen sikerrel küzd­het mindenki és köteles is küzdeni, ki tudja,­­ hogy mily fontos érdekeink forognak koczkán. Azonban­­ visszatérünk czikkünk kiin­duláspontjára, és ez annak örömteljes kon­­statálása, hogy Magyarország egy holt sai­­sont csaknem kizárólagosan társadalmi ak­­czióval töltött , még­pedig oly átalános erély­­lyel, oly nagy eredmény­nyel, állami és tár­sadalmi szempontból egyaránt, hogy sok évi társadalmi és politikai akczió sem volt képes ily sok irányú és nagyfontosságú működést és eredményt felmutatni. — És meg vagyunk győződve, hogy az, a­mi e nyáron történt kultúrát, politikai és hadászati szempontból, egyaránt és sokkal nagyobb mér­tékben gazdagstó, erősíitő államunkat és társadalmunkat , mint sok politikai erő­feszítés is még több párttusa. Pedig hát úgyszólván kizárólag a társa­dalom vette kezébe a működést. És a­mit véghez vitt, az nem puszta frázis, mint sok politikai »akc­ió.« Igaz, hogy a­helyett, hogy »hazaárulónak« neveztük volna egymást, csi­náltunk méhészgyűlést, gabinavásárt, ekever­senyt, lókiállítást ; nem próbáltuk meg az » agyon «-beszélést, hanem e helyett szobrot emeltünk Dugonicsnak, Nyárynak, megü­ltük József nádor évszázados ünnepét, nem ki­abáltuk az »átkos közös ügyet,« hanem létre­hoztuk a szegedi iparkiállítást és elmentünk a természettudósokkal Márma­­rosba, vagy a történetbúvárokkal Gömör­­be, az ország természeti és történeti kin­cseit kutatni; nem lehet­ félni a leszava­zástól és mégis érdeket keltett az a két nemzetközi kongressus, mely hazánkba any­­nyi európai tudóst vonzott, hogy mi megis­merjük eszméiket és egyéniségüket és ők megismerjék kultúránkat, törekvéseinket. Már most, ha elgondoljuk, hogy a föld­népet, korteskedés vagy pártoskodás helyett az foglalta el, hogy megtisztelje a haza és világ tudósait, hogy ez elvétve bár hozzá ju­tott egy-egy eszméhez, mely előtte új volt, egy-egy névhez, melyet nem ismert; hogy látta, hogy az ipar és szorgalom, a tudomány és mű­v­eltség mily érdeket kelt föl a külföld előtt, mily szoros kötelékekkel köti ezt ha­zánkhoz ; meggyőződünk, hogy ezzel bizonyá­ra még nem sokat tanult ugyan, de mégis oly eszmekörbe jutott, mely üdvösen fog hatni gondolkozására. És a­minek hasznát nem veszi a nép, azt értékesíthette az intelligentia , hisz a »táblabíró« hódolt a legidegenszerűbb tudo­mányoknak ; a természet és statisztika titkai­ba pillantott be , érezte az Európához fűző kötelékek hatását, látogatott tudós gyűlést, iparkiállítást, és — nem politizált. Mind­ennek jótékony, társadalmunkat erősítő, gazdagító, emelő hatása kimaradha­­tatlan. És ennek visszahatása természetesen fog mutatkozni az államon is. Különben en­nek is kijutott a politikanélküli­­ akczió. A király erdélyi útja : a szászoknak, a kato­naságnak és Romániának egyaránt imponált és ennek nemzeti épúgy, mint nemzet­közi szempontból egyaránt nagy fontossá­ga van. . . . Hogy pedig hazánk egy pár hét alatt politika nélkül, többet emelkedett a külföld előtt tekintélyben, hitelben, mint sok évi po­litikai akc­ióval, az mély meggyőződésünk. . . . Távol legyen tőlünk, hogy a politikai­­ élet ellen írjunk. Az lételemünk, sőt létfölté­telünk és reánk illik leginkább Aristoteles mondása, hogy az ember »tun politikon« , de rá kell­ mutatnunk, hogy »extra politicum« is van élet, még­pedig áldásos, szép élet, mely oly erőt ad az államnak és társadalomnak is, milyenre a politika nem képes. Ennek a tapasztalásnak is vegyük hasznát! H. S. — Ma ő felsége a miniszterek közül Tiszát és Szélit fogadta, kik az országgyűlési teen­dőkről és a bécsi alkuról tettek jelentést őfelségének.­­ A mai főispáni konf­erentiára a belügyminisztériumban mintegy hatvan főispán je­lent meg. Ennek tárgya volt : a közigazgatási bizott­ság szervezése körüli eszmecsere ; azon szabályrende­letek és utasítások megbeszélése, melyek egyfelől a bizottságok technikai munkájának beosztására, el­végzésére vonatkoznak , másfelől az egyes szakmi­nisztériumoknak a közigazgatási bizottsággal való viszonyát szabályozzák. Nevezetesen : egyik kérdés az, hogy a bizottsághoz tartozó irodai munka, igtatós, levéltári kezelés, mely közegek által legyenek elvé­gezve. Továbbá : azon állami hivatalnokok fegyelmi ügye is, kik a közigazgatási bizottságnak nem tagjai, egyik tárgyát képezék a konferenciának. Mindez külön utasításokban és szabályrendeletekben lesz szabá­lyozva, melyek legnagyobb része már megvan , sőt a mai minisztertanács már az ultimátumot is rá­tette. A főispánok leginkább a miniszter belső tájé­kozására lőnek kikérdezve, azon nehézségek vagy ag­godalmak iránt, melyek helyi vagy más körülmények miatt ezek keresztül­vitelében felmerülhetnek és azok módosítását szükségessé teszik. — Mint értesítenek, a »Nemzet­i Hírlap« egyik közelebbi számának, a minisztériumban történendő változásokról szóló hírét illetékes helyen, teljesen valótlannak jelzik, s fentartják a »Hongnak erre vonatkozó dementijét. Úgy­szintén, — ugyancsak a fentebbi forrás szerint — minden alapot határozot­tan nélkülöz a »Nemzeti Hírlap« azon további állí­tása is, mintha a miniszterelnök magán­társalgásban ígéretet tett volna, az Ausztriával bevégzendő tár­gyalások után, minisztériumát újjá szervezni. Mind e hírek légből kapottak. - - Csernajeff és a czár. Cserna­­jeff következő üdvözlő sürgönyt küldött a czárnak ennek névnapja alkalmából : »Sire ! Az orosz tisztek és felségednek minden úti alattvalója leglojá­lisabb s legőszintébb szerencsekivánataikkal járulnak az ünnepélyhez. Mindnyájan, kik itt va­gyunk, forrón imádkozunk istenhez, hogy felséged­nek a humanitásra oly jótékony és a k­ü­l­­földre oly szükséges életét bosszúra nyújtsa. A szerb hadsereg szent vallásunk ellensé­geire szórt golyók és kartácsok tüze közt üli meg ez ünnepet.« Erre Gortsakoff herczeg a czár nevé­ben következőleg válaszolt : »Ő felsége, legkegyelmesebb császárunk meg­bízott engem, hogy élénk megelégedését fejezzem ki az ön sürgönyében foglalt szerencsekivánatok iránt. Ő felsége felhívja önt, hogy fe­jezze ki annak jó akaratát a de­rék hadsereg iránt és mondja meg annak, hogy ő felsége élénk ér­deklődéssel kiséri a szerbek hős harczának f­olytatását ellensé­geik ellen. — Az orosz lapokból. Ferencz József császár király születésnapjának a kosztajniczai törökök és a Dvor határszéli községben a keresztyén b­o­s­n­y­á­k menekültek részéről történt megünnepeléséről a »Pester Lloyd« és a bécsi »Poll. Corr.« által hozott közlemények a »Moskovskija Viedomosti«-t következő megjegy­zésre indítja : A magyar kormány Pesten Török­ország területi sérthetlensége mellett van, a bécsi német kormány pedig Bosznia bekeblezése által szívesen megsértené ezen területi épséget. Ferencz József császár születésnapjának ünneplése alkalmat szolgáltatott mind a két kormánypárt közlönyeinek politikai programmjuk nevében való felszólam­­lásra.­­ Előadván a fent idézett két közlemény rö­vid tartalmát, következőképen végzi : így tehát ugyanazon török-horvát határon egy részről az »elnyomott« és »leigázott« török-kereszté­nyek ájtatosan imádkoznak a császárért, a megmen­tőért, más részről pedig az elnyomók és ezen keresz­tyének leigázói hangoztatnak a levegőben ünnepélyes fölköszöntéseket ugyanazon császárnak csakhogy nem ám a rabok fölszabadításáért! A farkas is jól lakott, a bárány is ép ! A tervezett külföldi békefeltételekről ezen lap így nyilatkozott : Hasonló tervek készítése mutatja nekünk, mit kell tartani a fegyverszünet léte­sítésére irányzott fáradozások őszinteségéről. Oly tervek nem a lecsendesitést , hanem uj za­varokat és uj vérontást ígérnek s nehezedjék ezen vér azoknak a fejére, kik a piros posztó mellett el­més műfogások felfedezésére fecsérlik el erejüket, hogy a status quot még az összes történtek után is fentartsák. A »Novoje Vremia«,ban Sándor czárne­­­ e n a­p­j­á­n­ak Belgrádban véghez ment ünnepléséről írván, boszankodik azon, hogy a törökök ezen a napon Deligrádmál elkezdték a harczot, ugyanazon órában talán, mikor az ünnepélyes harangszó imára hívta a népet. Neki úgy tetszik, hogy a törökök ezt szándékosan tették. Ez talán, úgymond, ugyan­azon gonoszság, ugyanazon gyűlölet, melyek a muzul­mán hadseregek fővezéreit kalauzolják s melyek sugalmazzák nekik mindazt, a mi nemzeti érzületet sértheti, a mi a háború nyomorúságait a barbár ember­telen mészárlás csapásait növesztheti. Ez alkalommal az angol kabinetre mér egy pár csapást, mondva : A keleti kérdés nemzeti kérdés. Ez nem háborúra törekvő valamely uralkodó dicsvágyának vagy abbeli óhajtásának eredménye, hogy nagyobb-kisebb földterületet nyerjen vagy hogy a legyőzött ellenségen hadisarc­ot vegyen meg. A keleti kérdés lényegét az elnyomott nemzet tör­vényes követeléseinek kielégítése képezi — oly követeléseknek, melyek legelső emberi és pol­gári szükségleteit érintik. De ezt kezdetben sen­ki sem akarta elismerni, Oroszországon kívül s épen azért a Disraeli-féle tory-kabinet politikája irántunk való nyilt ellenséges indulat által tűnt ki. Angolországban a miniszterek és hivatalos személyek mindenekelőtt az állam szolgái, országuk érdekeinek oltalmazói s ezen czél kedvéért ők, mint hivatalos tényezők süketek, az átalános emberi érzelmek és magasztos­ eszmék iránt. A nemzeti érdek reájuk nézve istenség, a melynek még az egyéni meggyőző­dés, az igazság és emberségesség, hozatnak áldozatul. Sőt még a törökök állatias dac­análjait Bolgáror­szágban csak kac­agással fogadták a miniszteri pa­dokon az angol parlamentben stb. Az angol népgyűlésektől czikkíró nem vár sok jó eredményt. Nézete szerint addig, míg az angol nemzetben nyilvánuló ezen meleg rokon­­szenv az elnyomott nemzetiségek iránt kormányrend, szabályokban találand kifejezést, azoknak nagyobb része, kiket ezen rokonszenv illet , a török ké­sek alatt pusztul el. Az angolok észjárása, összes gondolkozási módja, szokásai, messze állnak a szlávok szokásaitól, ott ellenük sokkal több előítélet van még, semhogy az angol nemzet rokonszenve rövid idő alatt elég erős legyen, hogy a szövevényes kormánygépeze­­tét cselekvésre indítsa. Apróságok. Hadgyakorlat itt, hadgyakorlat ott, — minde­nütt csak hadgyakorlat. »Erőpazarlás, improductiv, költekezés, roppant mennyiségű holt tőke, az erők elvonása a productív munkától«, — mondja a köz­gazda. »Lefegyverkezés !« — kiáltja a cultura s phi­­lantr­opia ideális, buzgó embere. »Szükséges önvé­delem, — biztosítása a nemzeti, állami létnek, bizto­sítása a békés fejlődésnek, az erők kipróbálása a megpróbált tásnak netán bekövetkező napjaira«, — mondja a katona és politikus. * Melyiknek van igaza ? Mindegyiknek — rész­ben. A különböző szempontok és irányok kiegyez­tetése korunk feladata. Gondoskodni az állam védő­képességéről, de úgy, hogy más állami czélok csor­bát ne szenvedjenek, hogy Mars ne ragadja el azt, mi a múzsákat illeti, hogy a katona ne költse el azt, mi a tanár, a művész, az iparos illetménye volna, hogy a kardon és szuronyon kívül maradjon vas az eke s a gép számára is, hogy az Uctatius ágyú torka ne nyelje el azt , mire igényt for­mál a malomgarat, hogy az erős karon kívül, mely elsüti az ágyút s a ravaszt, maradjon még bőven elég, mely ügyesen forgatja a kalapácsot, vésőt és gyalut, hogy ne enyészszen lőporfüstbe az, mitől a gyárak füstje tápot nyer, — mind ez, mondjuk, a kor legne­mesebb s egyszersmind legnagyobb feladatainak egyike. A törekvés, melynek czélja az e téren észlel­hető aránytalanságok kiegyenlítése és összhangba hozatala, mind sürgetőbben, mind hatalmasabban lép előtérbe s nemzetközi jelleget ölt. Hogy czélját el is fogja érni, nézetünk szerint csak idő, ha mindjárt hosszú idő kérdése. * De bár mennyire legyenek is nagyok e téren az aránytalanságok s bár mennyire súlyosak az áldoza­tok, melyeket a hadügynek s védrendszernek hozunk, egy elismerő, egy jó szó mely a fejedelemtől jön, mely arról győz meg minket, hogy az áldozatok nem vesztek kárba, édes kárpótlást nyújt sok mindenért. A király látva Gyulán honvédeink hadgyakorlatait, büszkén és örömmel eltelve, azt mondá, hogy »erre egy nem­zet sem képes. Ezt c­sak mi tudjuk ten­ni.« így nyilatkozott a fő hadúr. Nincs magyar, ki, tudomásul véve e szavakat, ne érezné magát egy fővel magasabbnak, mint eddig. A hadászat »művé­szetében« fölébe helyez a hadúr minden nemzetnek. De bár­mennyire is dagaszsza ez ítélet nemzeti büszke­ségünket, ennél is becsesebb az, hogy a király per »mi« beszél rólunk. Úgy van : »mi.« Hisz nálunk mindig el­­válhatlan fogalom volt a nemzet és király. Jól esik na­gyon igy viszonozva látni az átalános nemzeti érzüle­tet, mely minden magyar szivében és ajkán él s mely­nek a költő e szavakban adott kifejezést : » A legelső magyar ember a király.« Érdekazonosságban levőnek tudtuk mindig a királyt és nemzetet, és úgy iden­tifikáltuk azt emezzel, mint a »magyarok istenét« , mily örömest veszszük a »mi«-t, és oly büsz­kén mondjuk, hogy a »mién­k«. Legyen szilárd és örökké zavartalan nemzet és király közt a viszony, melyet e szavak kifejeznek.* » Honvédségünk, e féltett nemzeti kincsünké az érdem, hogy kitűnő magatartásával a királyt ily fö­lötte megtisztelő és emlékezetes nyilatkozatra bírta. Nem először történik különben, hogy a honvédség fényt áraszt a magyar névre. A meglepő benne csak az, hogy a honvédség még oly szervezet nélkül is, minőt neki Ürményi és társai szántak,ki tudja vívni a király s a nemzet becsülését — sőt mint a tapasztalatok mutatják, évről évre mindjobban. Azt kezdjük hinni, hogy a honvéd az Ürményi által nyújtott mankó nél­kül is meg tud állni a talpán. Gyula pedig fényes he­tűkkel írja fel évlapjaira, hogy ott ez évben a magyar honvédség egy nagy csatát nyert : leverte el­lenségeit, a rosz akaratot, irigységet, alaptalan gán­­csoskodást, kisebbítést. És bevett, vagy jobban mond­va tartósan biztosított magának egy erős várat : a király szivét. * De van egy körülmény, mely magasan kiemel­kedő történeti momentummá teszi a honvédségnek Gyula mellett tanúsított bravourját s a király jel­­­­zett szavait. Ólom nehézzé lesz a toll a kézben, midőn e kö­­­­rülményre rámutat, mert ellentétes érzelmek hatása A „HON“ TÁRCZÁJA. ___ Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. második kötet. (39. Folytatás.) Hirtelen eszébe jutott Brandon kérő szava : »ígérje meg, Eszti, hogy nem csókolja meg !« Ha megcsókolja, a halál magvát szívja be magába. Rög­tön fölkelt s a holttetem fölé hajolva, reszkető forró ajkait odanyomá annak elhidegült ajkához. Azon szokatlan érzés, mely a meghaltak s élők érintkezése alkalmával gyenge borzongást okoz idegeiben, nem tudta őt visszatartani. Újból s újból megcsókolta azt ama rettentő remény által ösztönöztetve s tompa han­gon mondá »Kedvesem ! kedvesem — add nekem a halált, add ide !« Azután ismét visszatért hitetlensé­ge. Ez nem Jakab, hanem valaki más. Talán valami­kor még meglátja őt. A jelen tapasztalat igen szo­morú, de a leány föltette magában, hogy mindent el­fog majd Jakabnak mondani, ha egykor vele talál­kozik. A hitetlenség után tompa közömbösség jött. A leány újólag letérdelt, könyökeit az ágyra támasz­totta s kövesült szemeit az ott fekvő halottra me­­reszté ; vigyázott reá ; folytonosan, félbeszakítás nél­kül nézegette ezen »elrepült madár héját« mint egy régi bölcsész oly meghatóan mondá. Nem tudta, mennyi ideje, hogy itt van ; nem birt tudomással a felől sem, hogy mily régen térdepel, midőn valaki be­lépett, kezét vállára tette, s nyájas komolysággal igy szólt hozzá : »Jöjjön, kedvesem !« »Hiszen én nem csinálok semmi roszat !« felelé a leány tompán s szemei folyvást oly mereven néztek. »Jöjjön, kedvesem !« mondá a férfi ismét, nem igyekezvén okoskodni vele, de oly rábeszélő, kérő hangon szólva hozzá, a mint az elkényeztetett bete­ges gyermekekhez szoktunk szólani. A leány sem »igen«-t, sem »nem«-et nem mon­dott , nem egyezett bele, de nem is állott ellen s igy félig vezettetve kivitte a férfi őt a szobából s a sze­gény Jakabot ott hagyták egyedül befedett s virá­gokkal borított ágyán fekve. II. Az ablakfüggönyöket leeresztették ; szokott jel ez, melylyel a nép mintegy azt akarja mondani : »Ne nézz oda, ott csak a halált látnád !« Nehány szomszéd a környékből felkerekedett, megtudakolta, hogy van Miss Craven s értésükre esett, hogy igen jól. A szolgák közül mindenik a másik dolgát végezte ; az egész háztartásban érdekes átalános zavar volt, sok lárma s kiabálás s a konyhában a látogatók egész özöne. Brandon ide s oda járt, magára vállalva azon fáradságos munkát, hogy Jakab utolsó útját ren­dezze s e mellett karon fogva kisérgette anyját s nő­véreit, kik, felfegyverkezve bibliával, énekes könyvek­kel s a »Bánatos szivüek elmélkedései «-vel, buzgón vetekedtek egymással, hogy Eszter lelkét megnyer­jék az örö­k hit vigasztaló szavai által. Eszter maga egy ideig egészen élettelenül volt, mint a szép márványszobor amaz emeleten levő te­remben. »És kedves ajka néma, szótalan, Szólítják, keltik, hívják untala­n, Nem él­red, nem szól : minden hasztalan.« Bárki lenne is az, ki most ajkát vagy arczát megérinteni merészlené, ő nem tudna ellenállani : nyu­godtan ül egy karosszékben a társalgó szobában, térdé­re könyökölve ; a szolgák minden félórában theát hoz­nak neki (úgy látszik, hogy a thea a nagy fájdalom szükséges kiegészítője) s megkínálják őt, hogy »tes­sék. « így ül egész napon át a karszékben — meg­kísértvén, hogy szomorkodjék s sírjon. Sára is ott volt mellette s elbeszélve neki a részleteket, fivére utolsó óráiról , meg kellett hallgatnia, mig e nő — arczán gyorsan lepergő könyekkel — elmondta, hogy »Mr. Brandon ott volt a szegény urfival folytonosan már kezdettől fogva, s hogy ha saját édes testvére lett volna is, nem lehetett volna szivesebb irányában« s hogy felölelte őt s fejét vállára fektette. »Az urfi sokkal könnyebben tudott lélegzeni, a szegény drága ifjú ur — s ő utoljára oly kedvesen beszélt s azt mondá »Isten áldjon meg, öreg ficzkó ! Bizony, ha megmaradnék, sokat tennék érted« és hogy,, két órakor megkérdezte, hány óra van most — mi mind­nyájan tudtuk, mit jelent ez — s hogy ezután ela­ludt Mr. Brandon karjai közt,­­ hogy épen akkor, midőn az óra nyolczat ütött, egyet köhintett — épen igy — egy kissé mosolygott s egy percz alatt min­den, de minden oda lett !« Mindez igen érzékeny dolog volt, de Esztert még sem hatotta meg. Fel­kelt, körül járt a terem­ben, megnézte az ő felső ruháját s kalapját, megcsó­kolta keztyüit, melyeken még valami nyoma látszott azon kedves kéznek, mely egykor benne volt. Elgon­dolta, mily­en társa volt ő neki egész életén át; eszébe jutottak azon ajándékok, melyeket neki adott s hogy alig ment valaha a városba, a nélkül hogy va­lami kis emléket ne hozott volna számára ; vissza­em­lékezett az utolsó öt font értékű bankjegyre, melyet oly nagy fáradsággal takarított meg s oly örömmel adott neki ; elgondolta, mily gyenge s ifjú volt sze­gény. De mindez semmi hatással sem volt reá ; úgy tetszett neki, mintha valami érzékeny történetet hal­lana egy idegenről vagy hogy a történetet önmaga képzeli. Az egész nap eltelt s ő teljesen elgyengült, de visszautasított minden eledelt. Mintha valami ter­mészetellenes, rettenetes dolog volna abban, hogy éhezzünk s szomjúhozzunk, mig Jakab halott; ő nem engedhette meg magának ezen dolgot ; nem evett, ütere gyorsabban vert s lassan kint egész beteggé lön. Itt félig alva, félig eszméletlenül feküdt. Eltelt a reggel és este s megérkezett a temetés napja. Azt hitték, hogy a temetés megtörténhetik tudta nélkül, azonban nem volt igy. Most, midőn Ja­kab legutoljára hagyta el otthonát, nem ment le a lép­csőkön oly könnyű léptekkel, mint máskor, hanem erős lábak topogása s idegen hangok mormogása ki­sérték ki őt. Hogyan lett volna lehetséges, hogy ne hallja meg a halottvivők csoszogó lépteit ? Megtört lábakkal vánszorgott az ablakhoz, szemei mereven tekintettek az egyszerű koporsóra, melynek börtönében volt a kedves halott bezárva, látta az ünnepélyt s a feketébe öltözött gyászolókat. Ezen gyászolók száma igen kevés volt, mivel Jakab habár most önállóbb volt, mint a leghatalmasabb fejedelem, életében szegény s nem jelentékeny egyén volt , azon út, melyet az ifjú életének kioltásával a halál okozott, a társadalomban nem volt nagy jelen­tőségű. Az ablaknál állva keserű bánat kelt fel ben­ne, hogy nincs több ember, ki szomorkodnék Jakab fölött. Gyengeségében e tudat nagyon hatott reá, lelki fájdalmának forrásai megnyíltak s keservesen elkezdett zokogni ; sokan azt mondták, hogy talán ezen sirás nélkül, meg is halt volna ; de én nem hi­­­szem, mert hogyan volna lehetséges, hogy a bánat, a mi természetes elemünk, inkább megölne bennünket, mint a viz a halat, vagy a lég a madarat ? III. A sir, miután elnyeli martalékát ismét rendes, örökké kielégíthetlen állapotába lép. Ez a természet törvénye, bölcs s a legegyszerűbb értelem által is felfogható , hogy minden teremtett lény, melynek fejlődő élete van, létrejö, gyarapszik, megérik, hanyat­lik s elvész. Azonban miért van az oly gyakran, hogy a hanyatlás s elveszés megelőzi a megérést ? Miért van az megengedve, hogy féreg rágja meg a még erőteljes törzset, hogy a halál rák módon ha­ladva a ki nem fejlődött életet pusztítsa ? Miért van az, hogy oly sok kis dadogó gyermek, kik még nem is öröklötték azon értelmi fejlődést, mely az emberi lényt születésénél fogva megilleti, ki lesz ragadva anyja szerető karjai közül s a kisded sírban találja lakhelyét, mintha Hartley Coleridge szerint isten csak azért teremtette volna őket, hogy Krisztus meg­mentse őket. A hatalmas anyatermészet nagyban pusztít, miután tudja, hogy anyaga nem fogyhat el soha. Jakabot is letették a hideg sírba. Senki sem gúnyolja őt ezentúl, senki sem fog roszat mondani fe­lőle , mert hiszen az elhagyatott, szótalan s feleletre nem képes halottakról roszat mondani rosz szívre, gyáva lelkületre mutat, annyival inkább, ha ezen ha­lott egy még csaknem fejletlen egyén.A gyászolók ha­zamentek, letették a gyászt kalapjukról s oda adák nejeiknek, hogy azok ékítményekre használják. A vén Luath pedig ott feküdt tovább is a tornáczon még mindig várakozva, figyelmesen hallgatva minden közelgő lépésre, de reménye szűnt s midőn a nap leszállt, a távozó nap felé hosszan, keservesen vonított. És Eszter ? — »Ne szomorkodjék miatta . —­­ szerencsésebb lett, most már az égben van !« így vi­gasztalták őt sírása közben, mint átalában mondani szokták, ha szeretteink elhagynak bennünket , de mi­alatt azt mondták, ő csak azt érezte, hogy ezek csak szavak, oly üresek s mindennapiak, mint azon köszö­nések, melyeket a piaczon közönyös ismerőseinkkel váltani szoktunk. Vajjon biztos lehetett-e arról, hogy e változás valóban boldog volt? Hiszen az ismertről az ismeretlenre történt a változás, a mérsékelt s is­mert részról s a valószínű, középszerű jó állapotból talán a rettegés s átkozottság végtelenségébe kell jutnia. Hol van azon ég, azon ígéret földje, hová oly biztosan utasítjuk halottainkat ? Mi van azon magas kék boltozat mögött, mely elégg tisztán s határozot­tan tekint reánk, hogy ama kedves eldorádó előcsar­noka legyen? Oh nem! Az emberi tudomány, mely hasonlóan a kiváncsi romboló gyermekhez egyszerre oly végtelenül sokat s oly végtelenül keveset talált ki, ezen tudomány azt mondja nekünk, hogy az égbolto­zat semmi egyéb, mint ritka levegő. A leány megrázkódva gondolkozott e tárgyról ,tehát maga az ég sem egyéb, mint ritka levegő ? Létezik-e a menny valahol.« Talán ennek egész léte­zése csak a szegény emberi szív által gyöngéden készített képzelem, melynek hivatása, hogy a végte­len reménynek legalább árnyékát megmentse reá nézve, midőn a valódi remény már oly rég eltűnt ? Nem egy gyöngéd csalás ez, melyet önmaguk gyako­rolnak, hogy megmentsék magukat ama sötét kétség­­beeséstől, mely elkerülhetlenül megjön, midőn szeret­teinket kell elvesztenünk, vagy midőn az élet rövid folyama után magunknak is át kell mennünk a bi­zonytalan jövőbe ? Oh ! világosság ! világosság ! Mi jön a nagy isten azt mondá : »Legyen világossá­g« az anyagi világban, miért nem mondta azt a szellemiekre nézve? Tudom, hogy lelkem örökké fog élni! Tudom hogy az bennem van, hogy e felett még a leghatal­masabb, legkevésbé kielégíthető szörnyeteg sem bir hatalommal, azon szörnyeteg sem, hol a klassikus regékénél nagyobb rombolással teszi rattá a szépet, kinek műve a rombolás s kinek itala a kenyer. Azonban mind­ennek mi haszna ! miként bizhatom én halhatatlanságomban, ha nem tudom, hogy a végtelen, megmérhetetlen idő hol s minő körülmények között fog eltelni ?« (Folytatása következik.)

Next