A Hon, 1876. szeptember (14. évfolyam, 210-235. szám)
1876-09-17 / 224. szám
Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, 221. szám, XIV. évfolyam. Kialló-ivatal : Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán konilvs, VHgy Budapesten házhoz hordva regival( és esti kiadás együtt : 3 hönsflíra ''Vf . . • • • • • ® ^ 8 hónapra........................■ • • Az esti kiadás postai különküléseért i e.iülözetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Budapest, 1876. Vasárnap, sept. 17. Szerkesztési iroda 3 Barátok tere, Athenaeum-és Miási A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás HOST ixirv-dik évi folyaméi». Félévre................... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy héra .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre potai utalványokat kérünk használni,melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerülnek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, sept. 16. Politizálás nélkül. A kormány tagjai a fővárosban vannak, minden előkészület megtörténik az őszi »campagne«-ra és örömmel konstatálhatjuk, hogy az ország helyzete, a pártviszonyok, a kormány előkészületei és maga a társadalom is oly prognostikont nyújtanak, mely csak rögtöni és heves izgatás esetén hiúsítná meg azt a reményt, hogy higgadtan fogunk a munkához. És ha e reményünk teljesedik, ezt köszönhetni fogjuk annak, hogy az ország, a kormány és a törvényhozás a politikától úgyszólván kipihente magát. Mert évek óta nem volt már oly kedvező »holt saison «-unk erre, mint az idei. A párttusa elhallgatott, a törvényhozás idejében hazament, nem voltak zajos választógyűlések, a kormány szabadon, zavartalanul pihent és dolgozott ; egy érdekfeszítő és érdekeinket legközelebbről érintő háború daczára , a közönség és napisajtó békés egyetértésben, úgyszólván, egyhangúságban, kontemplálta az eseményeket és szorítja a külügyi kormányt érdekeink védelmére ; a közigazgatás átalakulása is csendesen, szenvedélytelenül jön munkába véve; a megyék szokatlan gyorsan végeznek, és a reformmunka , a politikai, pénzügyi és igazságügyi reform terén zajtalanul halad. A felületes vizsgálót ez a zajtalanság és a párttusasz elnémulása abba a tévedésbe ejti, hogy tespedés van, hogy a közöny terjed. Nem tagadjuk, hogy az utóbbinak nyomaira, előjeleire mi is akadtunk itt-ott, mely részben hatósági hibának (pl. Budapesten) részben a polgárok azon magyar betegségének rávható fel, hogy hol nagy akció, párttusa nincs, ott résztvenni nem éreznek magukban kedvet , de az eredmények mégis azt bizonyítják, hogy tespedés nincs és a pillanatnyi vagy átmenetes okokból származó közöny is, az életérdeket keltő hatása alatt oszlani fog. Mert biz ahhoz szokni kell, hogy politika helyett közigazgatással foglalkozzék az önkormányzat és még inkább szokni kell ahhoz a sok részletes feladathoz, ahhoz az új formához, mely most reá vár. De ennek daczára, sőt épen ezért: a közönyt átmenetesnek tartjuk, mely ellen sikerrel küzdhet mindenki és köteles is küzdeni, ki tudja, hogy mily fontos érdekeink forognak koczkán. Azonban visszatérünk czikkünk kiinduláspontjára, és ez annak örömteljes konstatálása, hogy Magyarország egy holt saisont csaknem kizárólagosan társadalmi akczióval töltött , mégpedig oly átalános erélylyel, oly nagy eredménynyel, állami és társadalmi szempontból egyaránt, hogy sok évi társadalmi és politikai akczió sem volt képes ily sok irányú és nagyfontosságú működést és eredményt felmutatni. — És meg vagyunk győződve, hogy az, ami e nyáron történt kultúrát, politikai és hadászati szempontból, egyaránt és sokkal nagyobb mértékben gazdagstó, erősíitő államunkat és társadalmunkat , mint sok politikai erőfeszítés is még több párttusa. Pedig hát úgyszólván kizárólag a társadalom vette kezébe a működést. És amit véghez vitt, az nem puszta frázis, mint sok politikai »akció.« Igaz, hogy ahelyett, hogy »hazaárulónak« neveztük volna egymást, csináltunk méhészgyűlést, gabinavásárt, ekeversenyt, lókiállítást ; nem próbáltuk meg az » agyon «-beszélést, hanem e helyett szobrot emeltünk Dugonicsnak, Nyárynak, megültük József nádor évszázados ünnepét, nem kiabáltuk az »átkos közös ügyet,« hanem létrehoztuk a szegedi iparkiállítást és elmentünk a természettudósokkal Mármarosba, vagy a történetbúvárokkal Gömörbe, az ország természeti és történeti kincseit kutatni; nem lehet félni a leszavazástól és mégis érdeket keltett az a két nemzetközi kongressus, mely hazánkba anynyi európai tudóst vonzott, hogy mi megismerjük eszméiket és egyéniségüket és ők megismerjék kultúránkat, törekvéseinket. Már most, ha elgondoljuk, hogy a földnépet, korteskedés vagy pártoskodás helyett az foglalta el, hogy megtisztelje a haza és világ tudósait, hogy ez elvétve bár hozzá jutott egy-egy eszméhez, mely előtte új volt, egy-egy névhez, melyet nem ismert; hogy látta, hogy az ipar és szorgalom, a tudomány és műveltség mily érdeket kelt föl a külföld előtt, mily szoros kötelékekkel köti ezt hazánkhoz ; meggyőződünk, hogy ezzel bizonyára még nem sokat tanult ugyan, de mégis oly eszmekörbe jutott, mely üdvösen fog hatni gondolkozására. És aminek hasznát nem veszi a nép, azt értékesíthette az intelligentia , hisz a »táblabíró« hódolt a legidegenszerűbb tudományoknak ; a természet és statisztika titkaiba pillantott be , érezte az Európához fűző kötelékek hatását, látogatott tudós gyűlést, iparkiállítást, és — nem politizált. Mindennek jótékony, társadalmunkat erősítő, gazdagító, emelő hatása kimaradhatatlan. És ennek visszahatása természetesen fog mutatkozni az államon is. Különben ennek is kijutott a politikanélküli akczió. A király erdélyi útja : a szászoknak, a katonaságnak és Romániának egyaránt imponált és ennek nemzeti épúgy, mint nemzetközi szempontból egyaránt nagy fontossága van. . . . Hogy pedig hazánk egy pár hét alatt politika nélkül, többet emelkedett a külföld előtt tekintélyben, hitelben, mint sok évi politikai akcióval, az mély meggyőződésünk. . . . Távol legyen tőlünk, hogy a politikai élet ellen írjunk. Az lételemünk, sőt létföltételünk és reánk illik leginkább Aristoteles mondása, hogy az ember »tun politikon« , de rá kell mutatnunk, hogy »extra politicum« is van élet, mégpedig áldásos, szép élet, mely oly erőt ad az államnak és társadalomnak is, milyenre a politika nem képes. Ennek a tapasztalásnak is vegyük hasznát! H. S. — Ma ő felsége a miniszterek közül Tiszát és Szélit fogadta, kik az országgyűlési teendőkről és a bécsi alkuról tettek jelentést őfelségének. A mai főispáni konferentiára a belügyminisztériumban mintegy hatvan főispán jelent meg. Ennek tárgya volt : a közigazgatási bizottság szervezése körüli eszmecsere ; azon szabályrendeletek és utasítások megbeszélése, melyek egyfelől a bizottságok technikai munkájának beosztására, elvégzésére vonatkoznak , másfelől az egyes szakminisztériumoknak a közigazgatási bizottsággal való viszonyát szabályozzák. Nevezetesen : egyik kérdés az, hogy a bizottsághoz tartozó irodai munka, igtatós, levéltári kezelés, mely közegek által legyenek elvégezve. Továbbá : azon állami hivatalnokok fegyelmi ügye is, kik a közigazgatási bizottságnak nem tagjai, egyik tárgyát képezék a konferenciának. Mindez külön utasításokban és szabályrendeletekben lesz szabályozva, melyek legnagyobb része már megvan , sőt a mai minisztertanács már az ultimátumot is rátette. A főispánok leginkább a miniszter belső tájékozására lőnek kikérdezve, azon nehézségek vagy aggodalmak iránt, melyek helyi vagy más körülmények miatt ezek keresztülvitelében felmerülhetnek és azok módosítását szükségessé teszik. — Mint értesítenek, a »Nemzeti Hírlap« egyik közelebbi számának, a minisztériumban történendő változásokról szóló hírét illetékes helyen, teljesen valótlannak jelzik, s fentartják a »Hongnak erre vonatkozó dementijét. Úgyszintén, — ugyancsak a fentebbi forrás szerint — minden alapot határozottan nélkülöz a »Nemzeti Hírlap« azon további állítása is, mintha a miniszterelnök magántársalgásban ígéretet tett volna, az Ausztriával bevégzendő tárgyalások után, minisztériumát újjá szervezni. Mind e hírek légből kapottak. - - Csernajeff és a czár. Csernajeff következő üdvözlő sürgönyt küldött a czárnak ennek névnapja alkalmából : »Sire ! Az orosz tisztek és felségednek minden úti alattvalója leglojálisabb s legőszintébb szerencsekivánataikkal járulnak az ünnepélyhez. Mindnyájan, kik itt vagyunk, forrón imádkozunk istenhez, hogy felségednek a humanitásra oly jótékony és a külföldre oly szükséges életét bosszúra nyújtsa. A szerb hadsereg szent vallásunk ellenségeire szórt golyók és kartácsok tüze közt üli meg ez ünnepet.« Erre Gortsakoff herczeg a czár nevében következőleg válaszolt : »Ő felsége, legkegyelmesebb császárunk megbízott engem, hogy élénk megelégedését fejezzem ki az ön sürgönyében foglalt szerencsekivánatok iránt. Ő felsége felhívja önt, hogy fejezze ki annak jó akaratát a derék hadsereg iránt és mondja meg annak, hogy ő felsége élénk érdeklődéssel kiséri a szerbek hős harczának folytatását ellenségeik ellen. — Az orosz lapokból. Ferencz József császár király születésnapjának a kosztajniczai törökök és a Dvor határszéli községben a keresztyén bosnyák menekültek részéről történt megünnepeléséről a »Pester Lloyd« és a bécsi »Poll. Corr.« által hozott közlemények a »Moskovskija Viedomosti«-t következő megjegyzésre indítja : A magyar kormány Pesten Törökország területi sérthetlensége mellett van, a bécsi német kormány pedig Bosznia bekeblezése által szívesen megsértené ezen területi épséget. Ferencz József császár születésnapjának ünneplése alkalmat szolgáltatott mind a két kormánypárt közlönyeinek politikai programmjuk nevében való felszólamlásra. Előadván a fent idézett két közlemény rövid tartalmát, következőképen végzi : így tehát ugyanazon török-horvát határon egy részről az »elnyomott« és »leigázott« török-keresztények ájtatosan imádkoznak a császárért, a megmentőért, más részről pedig az elnyomók és ezen keresztyének leigázói hangoztatnak a levegőben ünnepélyes fölköszöntéseket ugyanazon császárnak csakhogy nem ám a rabok fölszabadításáért! A farkas is jól lakott, a bárány is ép ! A tervezett külföldi békefeltételekről ezen lap így nyilatkozott : Hasonló tervek készítése mutatja nekünk, mit kell tartani a fegyverszünet létesítésére irányzott fáradozások őszinteségéről. Oly tervek nem a lecsendesitést , hanem uj zavarokat és uj vérontást ígérnek s nehezedjék ezen vér azoknak a fejére, kik a piros posztó mellett elmés műfogások felfedezésére fecsérlik el erejüket, hogy a status quot még az összes történtek után is fentartsák. A »Novoje Vremia«,ban Sándor czárne e n apjának Belgrádban véghez ment ünnepléséről írván, boszankodik azon, hogy a törökök ezen a napon Deligrádmál elkezdték a harczot, ugyanazon órában talán, mikor az ünnepélyes harangszó imára hívta a népet. Neki úgy tetszik, hogy a törökök ezt szándékosan tették. Ez talán, úgymond, ugyanazon gonoszság, ugyanazon gyűlölet, melyek a muzulmán hadseregek fővezéreit kalauzolják s melyek sugalmazzák nekik mindazt, a mi nemzeti érzületet sértheti, a mi a háború nyomorúságait a barbár embertelen mészárlás csapásait növesztheti. Ez alkalommal az angol kabinetre mér egy pár csapást, mondva : A keleti kérdés nemzeti kérdés. Ez nem háborúra törekvő valamely uralkodó dicsvágyának vagy abbeli óhajtásának eredménye, hogy nagyobb-kisebb földterületet nyerjen vagy hogy a legyőzött ellenségen hadisarcot vegyen meg. A keleti kérdés lényegét az elnyomott nemzet törvényes követeléseinek kielégítése képezi — oly követeléseknek, melyek legelső emberi és polgári szükségleteit érintik. De ezt kezdetben senki sem akarta elismerni, Oroszországon kívül s épen azért a Disraeli-féle tory-kabinet politikája irántunk való nyilt ellenséges indulat által tűnt ki. Angolországban a miniszterek és hivatalos személyek mindenekelőtt az állam szolgái, országuk érdekeinek oltalmazói s ezen czél kedvéért ők, mint hivatalos tényezők süketek, az átalános emberi érzelmek és magasztos eszmék iránt. A nemzeti érdek reájuk nézve istenség, a melynek még az egyéni meggyőződés, az igazság és emberségesség, hozatnak áldozatul. Sőt még a törökök állatias dacanáljait Bolgárországban csak kacagással fogadták a miniszteri padokon az angol parlamentben stb. Az angol népgyűlésektől czikkíró nem vár sok jó eredményt. Nézete szerint addig, míg az angol nemzetben nyilvánuló ezen meleg rokonszenv az elnyomott nemzetiségek iránt kormányrend, szabályokban találand kifejezést, azoknak nagyobb része, kiket ezen rokonszenv illet , a török kések alatt pusztul el. Az angolok észjárása, összes gondolkozási módja, szokásai, messze állnak a szlávok szokásaitól, ott ellenük sokkal több előítélet van még, semhogy az angol nemzet rokonszenve rövid idő alatt elég erős legyen, hogy a szövevényes kormánygépezetét cselekvésre indítsa. Apróságok. Hadgyakorlat itt, hadgyakorlat ott, — mindenütt csak hadgyakorlat. »Erőpazarlás, improductiv, költekezés, roppant mennyiségű holt tőke, az erők elvonása a productív munkától«, — mondja a közgazda. »Lefegyverkezés !« — kiáltja a cultura s philantropia ideális, buzgó embere. »Szükséges önvédelem, — biztosítása a nemzeti, állami létnek, biztosítása a békés fejlődésnek, az erők kipróbálása a megpróbált tásnak netán bekövetkező napjaira«, — mondja a katona és politikus. * Melyiknek van igaza ? Mindegyiknek — részben. A különböző szempontok és irányok kiegyeztetése korunk feladata. Gondoskodni az állam védőképességéről, de úgy, hogy más állami czélok csorbát ne szenvedjenek, hogy Mars ne ragadja el azt, mi a múzsákat illeti, hogy a katona ne költse el azt, mi a tanár, a művész, az iparos illetménye volna, hogy a kardon és szuronyon kívül maradjon vas az eke s a gép számára is, hogy az Uctatius ágyú torka ne nyelje el azt , mire igényt formál a malomgarat, hogy az erős karon kívül, mely elsüti az ágyút s a ravaszt, maradjon még bőven elég, mely ügyesen forgatja a kalapácsot, vésőt és gyalut, hogy ne enyészszen lőporfüstbe az, mitől a gyárak füstje tápot nyer, — mind ez, mondjuk, a kor legnemesebb s egyszersmind legnagyobb feladatainak egyike. A törekvés, melynek czélja az e téren észlelhető aránytalanságok kiegyenlítése és összhangba hozatala, mind sürgetőbben, mind hatalmasabban lép előtérbe s nemzetközi jelleget ölt. Hogy czélját el is fogja érni, nézetünk szerint csak idő, ha mindjárt hosszú idő kérdése. * De bár mennyire legyenek is nagyok e téren az aránytalanságok s bár mennyire súlyosak az áldozatok, melyeket a hadügynek s védrendszernek hozunk, egy elismerő, egy jó szó mely a fejedelemtől jön, mely arról győz meg minket, hogy az áldozatok nem vesztek kárba, édes kárpótlást nyújt sok mindenért. A király látva Gyulán honvédeink hadgyakorlatait, büszkén és örömmel eltelve, azt mondá, hogy »erre egy nemzet sem képes. Ezt csak mi tudjuk tenni.« így nyilatkozott a fő hadúr. Nincs magyar, ki, tudomásul véve e szavakat, ne érezné magát egy fővel magasabbnak, mint eddig. A hadászat »művészetében« fölébe helyez a hadúr minden nemzetnek. De bármennyire is dagaszsza ez ítélet nemzeti büszkeségünket, ennél is becsesebb az, hogy a király per »mi« beszél rólunk. Úgy van : »mi.« Hisz nálunk mindig elválhatlan fogalom volt a nemzet és király. Jól esik nagyon igy viszonozva látni az átalános nemzeti érzületet, mely minden magyar szivében és ajkán él s melynek a költő e szavakban adott kifejezést : » A legelső magyar ember a király.« Érdekazonosságban levőnek tudtuk mindig a királyt és nemzetet, és úgy identifikáltuk azt emezzel, mint a »magyarok istenét« , mily örömest veszszük a »mi«-t, és oly büszkén mondjuk, hogy a »miénk«. Legyen szilárd és örökké zavartalan nemzet és király közt a viszony, melyet e szavak kifejeznek.* » Honvédségünk, e féltett nemzeti kincsünké az érdem, hogy kitűnő magatartásával a királyt ily fölötte megtisztelő és emlékezetes nyilatkozatra bírta. Nem először történik különben, hogy a honvédség fényt áraszt a magyar névre. A meglepő benne csak az, hogy a honvédség még oly szervezet nélkül is, minőt neki Ürményi és társai szántak,ki tudja vívni a király s a nemzet becsülését — sőt mint a tapasztalatok mutatják, évről évre mindjobban. Azt kezdjük hinni, hogy a honvéd az Ürményi által nyújtott mankó nélkül is meg tud állni a talpán. Gyula pedig fényes hetűkkel írja fel évlapjaira, hogy ott ez évben a magyar honvédség egy nagy csatát nyert : leverte ellenségeit, a rosz akaratot, irigységet, alaptalan gáncsoskodást, kisebbítést. És bevett, vagy jobban mondva tartósan biztosított magának egy erős várat : a király szivét. * De van egy körülmény, mely magasan kiemelkedő történeti momentummá teszi a honvédségnek Gyula mellett tanúsított bravourját s a király jelzett szavait. Ólom nehézzé lesz a toll a kézben, midőn e körülményre rámutat, mert ellentétes érzelmek hatása A „HON“ TÁRCZÁJA. ___ Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Cometh up as a flower« szerzőjétől. második kötet. (39. Folytatás.) Hirtelen eszébe jutott Brandon kérő szava : »ígérje meg, Eszti, hogy nem csókolja meg !« Ha megcsókolja, a halál magvát szívja be magába. Rögtön fölkelt s a holttetem fölé hajolva, reszkető forró ajkait odanyomá annak elhidegült ajkához. Azon szokatlan érzés, mely a meghaltak s élők érintkezése alkalmával gyenge borzongást okoz idegeiben, nem tudta őt visszatartani. Újból s újból megcsókolta azt ama rettentő remény által ösztönöztetve s tompa hangon mondá »Kedvesem ! kedvesem — add nekem a halált, add ide !« Azután ismét visszatért hitetlensége. Ez nem Jakab, hanem valaki más. Talán valamikor még meglátja őt. A jelen tapasztalat igen szomorú, de a leány föltette magában, hogy mindent elfog majd Jakabnak mondani, ha egykor vele találkozik. A hitetlenség után tompa közömbösség jött. A leány újólag letérdelt, könyökeit az ágyra támasztotta s kövesült szemeit az ott fekvő halottra mereszté ; vigyázott reá ; folytonosan, félbeszakítás nélkül nézegette ezen »elrepült madár héját« mint egy régi bölcsész oly meghatóan mondá. Nem tudta, mennyi ideje, hogy itt van ; nem birt tudomással a felől sem, hogy mily régen térdepel, midőn valaki belépett, kezét vállára tette, s nyájas komolysággal igy szólt hozzá : »Jöjjön, kedvesem !« »Hiszen én nem csinálok semmi roszat !« felelé a leány tompán s szemei folyvást oly mereven néztek. »Jöjjön, kedvesem !« mondá a férfi ismét, nem igyekezvén okoskodni vele, de oly rábeszélő, kérő hangon szólva hozzá, a mint az elkényeztetett beteges gyermekekhez szoktunk szólani. A leány sem »igen«-t, sem »nem«-et nem mondott , nem egyezett bele, de nem is állott ellen s igy félig vezettetve kivitte a férfi őt a szobából s a szegény Jakabot ott hagyták egyedül befedett s virágokkal borított ágyán fekve. II. Az ablakfüggönyöket leeresztették ; szokott jel ez, melylyel a nép mintegy azt akarja mondani : »Ne nézz oda, ott csak a halált látnád !« Nehány szomszéd a környékből felkerekedett, megtudakolta, hogy van Miss Craven s értésükre esett, hogy igen jól. A szolgák közül mindenik a másik dolgát végezte ; az egész háztartásban érdekes átalános zavar volt, sok lárma s kiabálás s a konyhában a látogatók egész özöne. Brandon ide s oda járt, magára vállalva azon fáradságos munkát, hogy Jakab utolsó útját rendezze s e mellett karon fogva kisérgette anyját s nővéreit, kik, felfegyverkezve bibliával, énekes könyvekkel s a »Bánatos szivüek elmélkedései «-vel, buzgón vetekedtek egymással, hogy Eszter lelkét megnyerjék az örök hit vigasztaló szavai által. Eszter maga egy ideig egészen élettelenül volt, mint a szép márványszobor amaz emeleten levő teremben. »És kedves ajka néma, szótalan, Szólítják, keltik, hívják untalan, Nem élred, nem szól : minden hasztalan.« Bárki lenne is az, ki most ajkát vagy arczát megérinteni merészlené, ő nem tudna ellenállani : nyugodtan ül egy karosszékben a társalgó szobában, térdére könyökölve ; a szolgák minden félórában theát hoznak neki (úgy látszik, hogy a thea a nagy fájdalom szükséges kiegészítője) s megkínálják őt, hogy »tessék. « így ül egész napon át a karszékben — megkísértvén, hogy szomorkodjék s sírjon. Sára is ott volt mellette s elbeszélve neki a részleteket, fivére utolsó óráiról , meg kellett hallgatnia, mig e nő — arczán gyorsan lepergő könyekkel — elmondta, hogy »Mr. Brandon ott volt a szegény urfival folytonosan már kezdettől fogva, s hogy ha saját édes testvére lett volna is, nem lehetett volna szivesebb irányában« s hogy felölelte őt s fejét vállára fektette. »Az urfi sokkal könnyebben tudott lélegzeni, a szegény drága ifjú ur — s ő utoljára oly kedvesen beszélt s azt mondá »Isten áldjon meg, öreg ficzkó ! Bizony, ha megmaradnék, sokat tennék érted« és hogy,, két órakor megkérdezte, hány óra van most — mi mindnyájan tudtuk, mit jelent ez — s hogy ezután elaludt Mr. Brandon karjai közt, hogy épen akkor, midőn az óra nyolczat ütött, egyet köhintett — épen igy — egy kissé mosolygott s egy percz alatt minden, de minden oda lett !« Mindez igen érzékeny dolog volt, de Esztert még sem hatotta meg. Felkelt, körül járt a teremben, megnézte az ő felső ruháját s kalapját, megcsókolta keztyüit, melyeken még valami nyoma látszott azon kedves kéznek, mely egykor benne volt. Elgondolta, milyen társa volt ő neki egész életén át; eszébe jutottak azon ajándékok, melyeket neki adott s hogy alig ment valaha a városba, a nélkül hogy valami kis emléket ne hozott volna számára ; visszaemlékezett az utolsó öt font értékű bankjegyre, melyet oly nagy fáradsággal takarított meg s oly örömmel adott neki ; elgondolta, mily gyenge s ifjú volt szegény. De mindez semmi hatással sem volt reá ; úgy tetszett neki, mintha valami érzékeny történetet hallana egy idegenről vagy hogy a történetet önmaga képzeli. Az egész nap eltelt s ő teljesen elgyengült, de visszautasított minden eledelt. Mintha valami természetellenes, rettenetes dolog volna abban, hogy éhezzünk s szomjúhozzunk, mig Jakab halott; ő nem engedhette meg magának ezen dolgot ; nem evett, ütere gyorsabban vert s lassan kint egész beteggé lön. Itt félig alva, félig eszméletlenül feküdt. Eltelt a reggel és este s megérkezett a temetés napja. Azt hitték, hogy a temetés megtörténhetik tudta nélkül, azonban nem volt igy. Most, midőn Jakab legutoljára hagyta el otthonát, nem ment le a lépcsőkön oly könnyű léptekkel, mint máskor, hanem erős lábak topogása s idegen hangok mormogása kisérték ki őt. Hogyan lett volna lehetséges, hogy ne hallja meg a halottvivők csoszogó lépteit ? Megtört lábakkal vánszorgott az ablakhoz, szemei mereven tekintettek az egyszerű koporsóra, melynek börtönében volt a kedves halott bezárva, látta az ünnepélyt s a feketébe öltözött gyászolókat. Ezen gyászolók száma igen kevés volt, mivel Jakab habár most önállóbb volt, mint a leghatalmasabb fejedelem, életében szegény s nem jelentékeny egyén volt , azon út, melyet az ifjú életének kioltásával a halál okozott, a társadalomban nem volt nagy jelentőségű. Az ablaknál állva keserű bánat kelt fel benne, hogy nincs több ember, ki szomorkodnék Jakab fölött. Gyengeségében e tudat nagyon hatott reá, lelki fájdalmának forrásai megnyíltak s keservesen elkezdett zokogni ; sokan azt mondták, hogy talán ezen sirás nélkül, meg is halt volna ; de én nem hiszem, mert hogyan volna lehetséges, hogy a bánat, a mi természetes elemünk, inkább megölne bennünket, mint a viz a halat, vagy a lég a madarat ? III. A sir, miután elnyeli martalékát ismét rendes, örökké kielégíthetlen állapotába lép. Ez a természet törvénye, bölcs s a legegyszerűbb értelem által is felfogható , hogy minden teremtett lény, melynek fejlődő élete van, létrejö, gyarapszik, megérik, hanyatlik s elvész. Azonban miért van az oly gyakran, hogy a hanyatlás s elveszés megelőzi a megérést ? Miért van az megengedve, hogy féreg rágja meg a még erőteljes törzset, hogy a halál rák módon haladva a ki nem fejlődött életet pusztítsa ? Miért van az, hogy oly sok kis dadogó gyermek, kik még nem is öröklötték azon értelmi fejlődést, mely az emberi lényt születésénél fogva megilleti, ki lesz ragadva anyja szerető karjai közül s a kisded sírban találja lakhelyét, mintha Hartley Coleridge szerint isten csak azért teremtette volna őket, hogy Krisztus megmentse őket. A hatalmas anyatermészet nagyban pusztít, miután tudja, hogy anyaga nem fogyhat el soha. Jakabot is letették a hideg sírba. Senki sem gúnyolja őt ezentúl, senki sem fog roszat mondani felőle , mert hiszen az elhagyatott, szótalan s feleletre nem képes halottakról roszat mondani rosz szívre, gyáva lelkületre mutat, annyival inkább, ha ezen halott egy még csaknem fejletlen egyén.A gyászolók hazamentek, letették a gyászt kalapjukról s oda adák nejeiknek, hogy azok ékítményekre használják. A vén Luath pedig ott feküdt tovább is a tornáczon még mindig várakozva, figyelmesen hallgatva minden közelgő lépésre, de reménye szűnt s midőn a nap leszállt, a távozó nap felé hosszan, keservesen vonított. És Eszter ? — »Ne szomorkodjék miatta . — szerencsésebb lett, most már az égben van !« így vigasztalták őt sírása közben, mint átalában mondani szokták, ha szeretteink elhagynak bennünket , de mialatt azt mondták, ő csak azt érezte, hogy ezek csak szavak, oly üresek s mindennapiak, mint azon köszönések, melyeket a piaczon közönyös ismerőseinkkel váltani szoktunk. Vajjon biztos lehetett-e arról, hogy e változás valóban boldog volt? Hiszen az ismertről az ismeretlenre történt a változás, a mérsékelt s ismert részról s a valószínű, középszerű jó állapotból talán a rettegés s átkozottság végtelenségébe kell jutnia. Hol van azon ég, azon ígéret földje, hová oly biztosan utasítjuk halottainkat ? Mi van azon magas kék boltozat mögött, mely elégg tisztán s határozottan tekint reánk, hogy ama kedves eldorádó előcsarnoka legyen? Oh nem! Az emberi tudomány, mely hasonlóan a kiváncsi romboló gyermekhez egyszerre oly végtelenül sokat s oly végtelenül keveset talált ki, ezen tudomány azt mondja nekünk, hogy az égboltozat semmi egyéb, mint ritka levegő. A leány megrázkódva gondolkozott e tárgyról ,tehát maga az ég sem egyéb, mint ritka levegő ? Létezik-e a menny valahol.« Talán ennek egész létezése csak a szegény emberi szív által gyöngéden készített képzelem, melynek hivatása, hogy a végtelen reménynek legalább árnyékát megmentse reá nézve, midőn a valódi remény már oly rég eltűnt ? Nem egy gyöngéd csalás ez, melyet önmaguk gyakorolnak, hogy megmentsék magukat ama sötét kétségbeeséstől, mely elkerülhetlenül megjön, midőn szeretteinket kell elvesztenünk, vagy midőn az élet rövid folyama után magunknak is át kell mennünk a bizonytalan jövőbe ? Oh ! világosság ! világosság ! Mi jön a nagy isten azt mondá : »Legyen világosság« az anyagi világban, miért nem mondta azt a szellemiekre nézve? Tudom, hogy lelkem örökké fog élni! Tudom hogy az bennem van, hogy e felett még a leghatalmasabb, legkevésbé kielégíthető szörnyeteg sem bir hatalommal, azon szörnyeteg sem, hol a klassikus regékénél nagyobb rombolással teszi rattá a szépet, kinek műve a rombolás s kinek itala a kenyer. Azonban mindennek mi haszna ! miként bizhatom én halhatatlanságomban, ha nem tudom, hogy a végtelen, megmérhetetlen idő hol s minő körülmények között fog eltelni ?« (Folytatása következik.)