A Hon, 1876. november (14. évfolyam, 262-288. szám)

1876-11-22 / 280. szám

monarchia biztosítására évenként száz milliónyi pénz­­áldozattal és egy millió ember munkaerejének felál­dozásával építünk, nincs-e ingatag alapon építve. És az ily kételyek bizonyára nem alkalmasak a monar­chia iránti odaadás érzelmeit emelni, a­melyekre pe­dig ép a jelen pillanatban nagyobb szükség van, mint valaha. Mielőtt a jelen fejlemények tanulságairól szólna, kijelenti, hogy szerinte a monarchia összetar­­tozandóságának legszilárdabb alapját keleten való hivatása képezi, a­melyről, ha lemond, az összetarto­zás kapcsáról mond le, mert Ausztriának nem jut­ván más tér, Magyarország kizsákmányolását lenne kénytelen folytatni, s ez megtörténvén, elszegénye­dett szövetségben élnie mi kedve­s érdeke sem lenne s igy előbb-utóbb oda hajlanék Németországhoz. Magyarországra nézve, folytatja szóló, a dol­gok ily fejlődése végzetes lenne annál inkább, mivel a dolgok ily fordulata mellett Ausztriában mindinkább lábra kapna az a nézet, mintha a monarchiai kapcso­lat ideiglenes lenne, mintha Magyarország nem örö­­kös társ, hanem ideiglenes zsákmány lenne, melynek gazdasági erejét nem szükséges kímélni, mert hisz­ ha itt nincs többé mit, nyitva áll az út Germania felé. Az érdekközösség, mely ma még a monarchia két fele közt legalább a jövő reményében fennáll, a jelölt eshetőség bekövetkeztével a leghatározottabb érdek­ellentétté válnék s az abból fejlődő küzdelemben min­dig hazánknak — mint a gyöngébb félnek kellene a rövidebbet húzni. De a monarchiára nézve is vég­zetes lenne a fordulat. Eltekintve attól, hogy a monar­chia nagyhatalmi állásáról csak addig lehet szó, míg Magyarország a vállalt terhek viselésére képes ; — eltekintve attól, hogy ama nagyon korlátolt piac­, melyet az elszegényedő és ingatag gazdasági alapon álló Magyarország Ausztriának nyújt, nem képezhet biztos alapot Ausztria ipari termelésének sem, elte­kintve ezektől, tagadhatlan tény az — és a mostani osztrák hangulat ecclatánsan bizonyítja,­­ hogy a monarchiára nézve a központ, futó erőkkel szemben csupán egy erős, vagyonos, vételképes Magyarország képezi az összetartó kapcsot. Mindaddig, míg Magyarország jólétben van, a monarchia fajtának­ része ragaszkodni fog a Magyar­­országgal való kapcsolathoz, mert ez összeköttetés jövedelmező, de mihelyt Magyarország elszegénye­dett,­­ meglazul az összetartozó kapocs, és a köz­pont, futó erők ellensúlyozására nem lesz semmi köz­ponti vonzó erő. Pénzügyi és közgazdasági politikánk szempontjaib­ól, mi a tanulság mindezekből ? Először is speciális magyar szempontból mindenek­előtt az, hogy Magyarország jövője biztosítása tekintetében nem támaszkodhatik senkire, csak önerejére. Minél vi­harosabbá lesznek a forrongások, annál határozottab­ban ki fog tűnni, hogy Magyarország csak annyit nyom a latban, mennyi súlyt neki saját népének mű­veltségi és vagyoni ereje kölcsönöz. — Tehát a nem­zet vagyoni erejét, mely kulturális haladásának is alapja, nem szabad feláldozni semmi úgynevezett po­litikai tekintetnek. A jó­indulatot a védelmet nem le­het megvásárolni semmiféle pénzügyi áldozatokkal. Ugyan kérdem, mit használt az Magyarország­nak, hogy azon áldozatokon kívül, melyeket az osz­trák állam adóssági járulék fejében vállalt 1867-ben beleegyezett oly kereskedelmi szövetségbe, mely, mint ma már az egész ország tudja, az indirect adók­nál, a vámok által megdrágított osztrák iparczikkek fogyasztásánál, az indirect adók restitutiójánál stb. évenként számos milliókkal megkárosította hazánkat. Kiszámítható, hogy azon összegek, melyeket Magyar­­ország a lefolyt 10 év alatt ily módon Ausztriának ajándékozott, a lehető legalacsonyabb számítás szerint is évenként legalább 20—30 millióra rúg, tehát any­­nyira mennyit egy fél milliárd frt. kamatra tesz. Azon áldozat, hogy ezen terhet Magyarország viselte, vájjon emelte-e az osztrákoknak jó indulatát hazánk iránt, vájjon növelte-e hazánk politikai biztonságát, hazánk tekintélyét a külföld előtt, hazánk hitelét, s az európai közvélemény rokonszenvét ? Bizonyára nem, sőt ellenkezőleg, minél szegényebbek lettünk ép ezen áldozatok súlya alatt, minél ziláltabbá váltak pénzügyi viszonyaink, annál élesebb lett a gúny ha­zánk gazdálkodása és gazdasági nyomora fölött, (Igaz ! Úgy van ! a szélső baloldalon) annál nagyobb kíméletlenséggel aknázzák ki szerencsétlen helyzetün­ket azon szövetségeseink, kiknek ez áldozatokat hoz­tuk azon törekvéseink meghiúsítására, melyekre nézve jogunkat szerződésileg fentartottuk. Oly társsal vagy féllel szemben a lehető legro­­szabb politika áldozatot áldozatra tetézni, mert min­den áldozat ép ellenkező czélra vezet, mint a­mit el­érni akarunk. Mert minden millió, melyet a »ma­gunkéból« oda áldozunk, nem növeli az az ellenfél jó­indulatát, ellenben növeli saját rovásunkra azon ha­talmat, melyet minden pillanatban ellenünk fölhasz­nálni kész. (Élénk helyeslés a szélső­baloldalon) és csökkenti saját erőnket, melyet védekeznünk kellene és a­mi még ezeknél is roszabb, csökkenti azon ér­deket, melylyel a velünk való jó viszonyok és össze­­tartozandóságnak a másik félre nézve is bizni kell. Mert a­mint fentebb is mondtam, egy jólétben levő Magyarország kívánatos szövetséges társ­a egy el­szegényedett Magyarország legfeljebb rabszolgá­nak jóv­áttér ezután a költségvetésre, a kormány pénzügyi politikájában rászalja, hogy a nemzetgaz­dasági czélokat szem elől téveszti, s nem tartja a pénzügyet a nemzetgazdaság egy alárendelt részé­nek. A­mit a miniszter a budget reálisabbá tételének mond, az nem egyéb, mint az adóképesség alább szál­lása. Az oly politika, mely a hasznos beruházásokat szünteti meg, elítéli önmagát, helyteleníti a fősúly­­nak a direkt adókra helyezését, holott az — képle­gesen szólva — magának a vetőmagnak megtámadá­sa, míg az indirect adó kikerül a kalász hulladé­kából. A jelen budget tételeit négy csoportba osztja, holt terhekre, ezek 101 milliót tesznek ; aztán a szu­­vereinitási költségek 7 */­millió, a hadseregi kiadá­sok 41 millió, a jövedelmek beszedése 521/2 millió, s így összesen 204 millió , e kiadásból a voltaképi ál­lami czélokra nem jut semmi, ezeknek mind 30 mil­lióból kellene kikerülniök, vagyis más szóval állami czéljaink fedezésére és csak a defic­it jut. Bizonyítgatja ezután, hogy van mód leküzde­ni e defic­itet, csak szabaduljunk azon terhektől, me­lyeket a gazdasági közösség miatt szenvedünk, s me­lyet az indirekt adóknál szóló 9 millióra, a vámnál 27 millióra tesz. Ez együtt 36 millió, mely nem csak a defic­itet fedezné, hanem az egyenes adók leszállí­tását is lehetségessé tenné. Az eddigi politika sikertelenségében ő nem a magyar államélet képtelenségét látja, mert e politika nem volt magyar, nem nemzeti, hisz még a nemzet la­kosai számát is fogyasztotta, vagy legalább nem gya­rapította, mert míg az utóbbi 30 év Anglia népes­ségét 71 °/0-al, Poroszországét 90°/0-al növelte, Ma­gyarországét 69-ig csak 7°/0-al szaporító, azóta pedig 143.000-rel fogyasztó. Beszédét így fejezi be: " Én csak azon politikát tartom nemzeti politi­kának, mely a nemzet gyarapodását, erejének, számá­nak arányos növekedését vonja maga után, ez a he­lyes közgazdasági politika. Azon politika, mely fő­­czélul tűzi ki a nemzet anyagi gyarapodását, a gaz­dasági erőknek tervszerű széles fejlesztését, s ennek nyomán a nemzetben szunyadó szellemi erőknek kifej­tését. Csupán az ily politika óvhatja meg a nemzetet szomszéd népek túlszárnyalásától, csupán ez lánczol­­hatja maradandó­­kapcsokkal az idegen nyelvű népe­ket a magyar állam eszméjéhez, csupán ez biztosíthat­ja számunkra az emberi művelődés nagy művében azon szerepet, mely épen a keleti alakulásokkal szem­ben Magyarországra vár, melyet betölteni kötelessé­günk, melynek betöltésétől függ életképességünk és jövőnk. És az idő nem vár. Azon borongás, mely a keleti láthatáron felvonul, talán az utolsó intelem, melylyel a világ­történelem geniusa Magyarország­hoz szól, hogy tegye meg kötelességét. Tegyük meg kötelességünket, még nem késő. (Éljenzés és helyes­lés a baloldalon.) Helfy Ignácz szerint a jelen budget nem egyéb, mint a tavainak ismétlése. Tagadja, mintha a pénz­ügyi bizottság jelentésében foglaltak a bizottság tag­jainak véleménye lenne, mert ily indítványt tett ugyan a pénzügyminiszter, de az nem fogadtatott el, hanem a miniszterelnöké, a­mely egész más tartalmú volt. A jelentésbe mégis a pénzügyminiszteré jutott, a­mi fölött, ismerve az előadó jólelkűségét, nem csodálkozik (Derültség,­ de igen­is azon, hogy a mi­niszterek miért tesznek indítványokat az ellenőrzé­sükre hivatott pénzügyi bizottságban. Reméli külön­ben, hogy a bizottság elnöke is igazat fog szolgáltat­ni neki. Bizonyítgatja ezután, hogy Tisza február 3-ai beszédét sem váltotta be, hogy a kereskedelmi szer­ződés revíziójánál s a fogyasztási adóknál nem vívott ki semmit, hanem közössé tette azt az ügyet is, a­mi nem volt az, a bankügyét s nem hogy ebből fiskális hasznunk lenne, még megtörténhetik, hogy mi fize­tünk a banknak érte. Vitatja helytelenségét annak, hogy a 80 mil­liós adósság ügyének kérdésessé tételébe a magyar kormány belenyugodott, mikor a tények e részben nyilvánvalók voltak ; utal arra, hogy a G7 iki törvé­nyek szerint is csak méltányosságból vállaltunk el egy részt az osztrák államadósságból, jogérvényesen nem terheltetett semmi ; választott bíróságra pedig lehet jogi kérdést bízni, de méltányosságit nem. (He­lyeslés a szélsőbalról.) A kisbirtokosok ügyében rászalja, hogy a­mit a nagybirtokosok ügyében megtett úgy a 48-ki, mint a későbbi absolut kormány, a kisbirtokosokért nem tette meg a magyar kormány. Annál meglepőbb ez, mert Tisza 74-ben Gh­yczy minisztersége idején csak azon föltétel alatt szavazta meg a 153 milliós köl­csön második felét, ha abból a kisbirtokososztály köl­csönben részesül. Ezután a külügyi kérdésekre tér, s tagadja, mint­ha ily kérdésekben a közvélemény nyilvánulását más­hol is úgy elleneznék, mint nálunk, másutt még jegyzé­kekben is hivatkoznak rá. Tagadja, mintha az ő inter­­pellác­iójára adott válaszban bármi megnyugtatót mondott volna, mert az, hogy a kormány az ország ér­dekeinek megóvására törekszik, olyan mondás, a­mit untig ismételt Bach is. Mélhatlannak tartja, hogy a ház jelentse ki, mit ért ez érdekek alatt s azért pár­tolja Simonyi Ernő határozati javaslatát. (Helyeslés balról.) Tisza Kálmán miniszterelnök : T. ház ! Nem szándékozom a költségvetésről magáról elmondottak c­áfolatába ereszkedni. Azt gondolom, az ez irány­ban felhozottakra el fogja mondani a maga nézeteit és meg fogja c­áfolni a felhozottakat az, a­kit ez min­denesetre első­sorban illet, tisztelt kollegám a pénz­ügyminiszter. Én inkább az átalános parlamenti szempont­ból felhozottakra kívánok reflectálni Kénytelen le­szek egy pár szót szólani azoknak egynémelyikére nézve is, amik egyenesen személyemet illetőleg fel­hozattak, bocsánatot kérve a háznak épúgy, mint az országnak, melynek ideje és előnye rovására ezek történnek, ha ezt tenni kénytelen vagyok, de hárítva ezért a felelősséget azokra, kik nagy érdeket látsza­nak helyezni arra, hogy én egykor-máskor mit mond­tam vagy gondoltam. Hogy legelőször is az átalános parlamenti szem­pontokból felhozottakra reflektáljak, mindenekelőtt Irányi Dániel képviselő úr egy szavát fogom fölemlí­teni, mely ma visszhangra is talált. Tenni fogom ezt azon tisztelettel, melylyel Irányi Dániel képviselő úr irányában — habár nézeteink talán majd minden­ben elejétől fogva eltértek — mindenkor visel­tettem. A t. képviselő úr azt mondja, hogy a kor­mány vagy változtassa meg politikáját, vagy köszön­jön le. Engedelmet kérek, de bocsássanak meg, ha én akkor, midőn a parlamentáris princípiumok korrect­­ségéről beszélnek, azt mondom, hogy ez a felszólítás sem egyik, sem másik irányban igazán nem correkt, parlamentáris szempontból , arra szólítani fel a kor­mányt, hogy változtassa meg politikáját, nem correkt, mert ez quasi az volna, hogy oda utasíttassék, hogy tegye azt, és járjon el úgy, a­mint mások jónak tartják, nem pedig úgy, a mint maga tartja jónak, ami csakugyan a Parlamentarismus szempontjából meg nem állhat. De nem konkrét ez azért sem, mert egy kormányt nem kell felszólítani arra, hogy hagyja el helyét, mert e felszólítás egyes képviselőtől — bár ki legyen is az — semmi parlamenti súlylyal nem bírhat, ha pedig a többség van abban a nézetben, — hogy a kormány politikája rész, ez már nem fölszólí­­tás, hanem kötelezés arra­, hogy a kormány az alkot­­mányszerű s rendelkezésre álló két mód közül az egyiket válaszsza. (Élénk helyeslés a középen.­ És higyje el a képviselő úr, nem tartozom azokhoz, kik azt hirdetik, és a­kik panaszkodnak, hogy mily rop­pant teher a kormányon lenni, bár talán jobban ér­zem ezt, mint igen sok más, de higyje el az igen­t, képviselő úr, hogy a mai viszonyok közt csakugyan jár ez annyi felelősséggel és oly súlyos felelősséggel, hogy én józaneszű embert nem képzelek, ki passió­ból, vagy nagyravágyásból ragaszkodnék ahhoz a helyhez, melynek minden sok tövise mellett máskor rózsát is teremnek, míg most a rózsák legfeljebb — ha működésünkön az ég áldása lesz — a jövőben fog­nak számunkra megnyílni. (Igaz!) De épen ily nehéz per ezekben, mint a maiak, nemcsak azt mondom, hogy egy fölszólításra nem kö­teles a kormány ez irányban hallgatni , hanem azt mondom, hogy politikai gyávaság nélkül (Élénk he­lyeslés a középen) helyét elhagynia nem szabad ad­dig, míg a törvényhozás faktorainak támogatásában részesül. (Élénk tetszés a középen.) Könnyű viszonyok közt egy megsértés, sértett hiúság, egyes apróbb kérdésben is ezért nem érthet és följogosít mindenkit a kormányzati hely elhagyására , de a­ki ezt ma ezen okoknál fogva tenné, meggyőző­désem szerint helyt adna azon legalább is igen való­színű föltevésnek, hogy a felelősségtől való félelem folytán ürügyül használt föl valamely alkalmat arra, hogy azon felelősségtől meneküljön. (Igaz­­ a kö­zépen.) Ugyancsak parlamentáris szempontból lett on­nét fölhozva és megtámadva, a­mi a pénzügyi bi­zottságban történt, Mocsáry Lajos képviselő úr azt mondotta, hogy a parlamentarizmus depravatiója az, hogy egy bizottság jelentésében majdnem úgy­­azon szavak fordulnak elő, melyeket egy miniszter szokott használni, és Helfy képviselő úr épen most befejezett beszédjében azt jegyezte meg, hogy nem is helyes, hogy a kormány tagjai bizottságban indítványt te­gyenek vagy elmondják nézeteiket arra nézve, hogy mit határozzon a bizottság. A­mi az elsőt illeti, én azt gondolom, hogy a parlamentarizmus depravatiója nem abban rejlik, hogy a ház bizottságának többsége s maga a ház is, — mert hisz csak addig maradhat meg a kormány, a­mig ez így van —­ ugyanazon eszméket s talán ugyanazon szavakkal fejezi ki, mint a kormány szok­ta tenni, hanem igenis a Parlamentarismus deprava­­tiója volna az, ha a kormány megmaradhatna, habár a ház bizottságának s magának a háznak többsége mást mond is, mint a kormány. (Helyeslés a középen.) Azon theória, melyet a t. képviselő úr felho­zott, egyenesen a kisebbség kormányzási rendszerére vezetne, a­melyben elég részünk volt hajdan és nem hiszem, hogy valaki alája visszavágyódnék. (Tetszés a középen.) A­mi pedig a másikat illeti, megvallom, én azt tartom, hogy midőn a kormánynak javaslatai utasít­­latnak valamely bizottsághoz, a kormánynak ott kö­telessége is, de joga is elmondani saját nézeteit, ki­fejezni azon nézetét, hogy mit tart a bizottság által helyesen határozandónak, s ugyan mi ez — h­a úgy tetszik — egyéb, mint indítvány tétele az iránt, hogy a kormány felfogása szerint helyesen mit határozhat a bizottság. Természetes, hogy a bizottságot senki­­sem kötelezheti arra, hogy ezen indítványt elfogadja; de ismétlem, ha a kormány jelen van a bizottságban, s ha még hozzá, miként a képviselő úr mondotta, azt mondjuk, hogy a bizottság arra való, hogy a kormány eljárását, irányát tetteit bírálja, a dolog legegyszerűbb természete azt kívánja, hogy ezen kor­mánynak jogában is kell lennie azt mondani, hogy igen­is bizottság, én úgy látom, hogy az előttünk fek­vő adatok alapján ezt volna helyes mondanod.­ Ettől a jogtól a kormányt sehol semmi viszonyok közt megfosztani nem lehet. (Helyeslés a középen.) A bizottságon és annak többségén áll, azt ha­tározni, a­mit a kormány óhajt, vagy annak épen az ellenkezőjét. S különben is én arra nézve, a­mit a t. képviselő úr felhozott, meg kívánom még jegyezni azt, hogy a p. v. bizottságnak igen t. elnöke meg fogja mond­hatni, hogy ő mit gondol, de azt, hogy mit határozott a bizottság, hogy mi volt a bizottság többségének né­zete, a bizottság elnöke ép oly kevéssé mondhatja meg, mint a képviselő úr, vagy én. S utoljára is én nem tudom, hogy mi szándékból fektettetik oly nagy súly arra, hogy ez, vagy az, vagy amaz történt a pénzügyi bizottság kebelében. Hiszen, hogy mi tör­tént, tudva van, mert minden nap hűségesen lettek a tárgyalások a lapokban referálva. De különben is, ha történt hiba, miután a kép­viselő úr, és ezt igen helyesen teszi, ő sem szándé­kozik az előadó urat azzal vádolni hogy készakarva mást vett volna fel a jegyzőkönyvbe, mint a­mi hatá­­tároztatott : mondom ha történt hiba, engedelmet ké­rek, kiket sújthat ezért a vád ? Az előadó vagy a jegyző — bárki legyen — felteszi a határozatot úgy, a­mint ő felfogta. Ha a határozat nem felel meg a bizottság többsége néze­tének, azon többségnek módjában van ezt megmon­dani és az authentizáláskor visszaállítani a határo­zatot úgy, a­hogy a többség értelmezte. Ha ez nem történt és ha van hiba, a hiba mindenesetre azokat terheli és hanyagsággal, ha akarja a ház, azokat vá­dolhatja, akik működésükben úgy jártak el, hogy ak­kor nem voltak jelen, midőn ezen bajon, ha csakugyan történt hiba, segíteni lehetett volna, (ügy van­­ a közepén). Egyébiránt én ezt sem kívánom. Hiszen a bizottság csak javasol, s ezt még nem dönt a vilá­gon semmi fölött. A bizottság kifejezi a maga néze­tét, és a t. házon áll, azt el­fogadni, vagy elvetni. Az országra és a pénzügyi politikára nem az lesz befo­­lyással, a­mit a pénzügyi bizottság mondott, hanem az a­mit a ház el fog határozni. (Élénk helyes­lés a közepén.) Valóban, ha, mint a képviselő úr fel­­szóllítása után ezt igen szívesen felteszem róla,­­ az egyes egyének irányában a vádaskodást el akarjuk mellőzni, akkor engedje meg, hogy annak, hogy a fölött vitatkozzunk, hogy a pénzügyi bizottságban mi történt és hogy annak jelentése mennyiben felel meg a többség nézetének és mennyiben nem, semmi néven nevezendő gyakorlati hasznát nem látom. (Helyeslés a közepén.) Midőn az előttem szóló t. képvviselő úr a pénzügyi bizottságban történteket érintette, bár nem nevezte meg, igazolta minden felemlítés nélkül egy ott követett eljárásomat. Ugyanis a t. képviselő úr a pénzügyi bizottság tárgyalása egyik napján ugyan­azokat hozta fel, miket a vámszövetségről, a vámras­­titutióról, a bankról és mindezekről elmondott és en­gem azok iránt mintegy interpellált, mire én azt vá­laszoltam, hogy azon alkalommal nem felelek, mert meg vagyok róla győződve, hogy javított kiadásban ugyanazokat a képviselőházban nem­sokára meghal­lom és akkor lehet rájuk felelni. A t. képviselő úr er­re fejét rázta, de m­ég ma bebizonyította, a­hogy én jobban ismertem mint ő maga magát. (Élénk de­rültség !) A t. képviselő úr azt mondja, hogy a kormány maga elejtette azon eszközöket, a­melyeket a mi­niszterelnök a képviselő úr által idézett beszédében kijelölt. Én, t. képviselőház, ezen állítását a képviselő úrnak határozottan tagadom. Nem fogok most ezen kérdésekről, úgy a­mint előttem többen tették, tüze­tesen nyilatkozni, nem pedig azért, mert, miként sze­rencsém is lesz épen Helfy képviselő úrral szemben rámutatni, nem is egészen jó oly dolgok fölött vitat­kozni, és bírálatba ereszkedni, melyeknek valóságos hiteles szövege még nem ismeretes, mert az emberen igen könnyen megeshetik, hogy oly valamit támad meg, a­mi valósággal nem is létezik. De egyátalában is ezen kérdések, a­mennyire előlegesen megvitathatók voltak eszmekeltés és tájékozás érdekében, már több­ször megvitattattak, tüzetes megvitatásuk pedig, azt kell reménylenünk, hogy a küszöbön áll és így ma azoknak tüzetes bírálatába bocsátkozni, ismét azt tartom, hogy tökéletesen felesleges. Csak röviden kí­vánom megjegyezni, hogy a­mint a t. képviselő úr maga is felhozta, én akkor felemlítettem, hogy a vámszerződés revízióját kell úgy eszközölni, hogy az a defic­it leszállításának egyik módjává váljék. A tö­rekvés, melyet a kormány ebben követett, és melyet el is ért részben, ugyanerre irányult, tehát határo­zottan nem áll, hogy a kormány a defic­it elenyész­­tetésének ezen módját elejtette volna. Azután említette a képviselő úr az indirect adókat. Egyik alakja annak, a­mely által az indirect adók a defic­it leszállítására szolgálhattak volna, az egyezményekben, igaz, nem lett érvényesítve, de azért maga azon kérdés is, hogy az indirect adók reformja útján is főleg államgazdászati szempontból is lehes­sen hatni arra, hogy az ország jobb létre­jöjjön, és a defic­it lejebb szállíttassék, elejtve épen nem lett, sőt ez irányban megtörténtek minden szükséges in­tézkedések, melyek szintén a ház elé fognak annak idején terjesztetni. A­mi pedig magát a bankkérdést illeti, az volt és az ma is egyik legfőbb érv arra, hogy ezen kérdés tisztán, határozottan nemzetgazdászati szempontok­ból tekintetett a kormány által, hogy ennek hatása hamarább lehessen az országra nézve érvényesíthető, mintha a kormány ez irányban más utat választott volna. E kérdést is azon szempontból, hogy hazánk jobb létének elérésére és a defic­it elenyészhetésére hatni lehessen, a kormány tehát egyátalán nem ej­tette el. Azt mondá a t. képviselő úr, hogy a kormány a bankügyből közös ügyet csinált. Ha a képviselő úr előtt lesz annak idejében a banktörvény és a banksta­­tútum és ha mi fogjuk azt beterjeszteni, meg fog róla győződni, hogy közös ügyet a bankügyből a kormány per absolute nem csinált. Lehet egy ügynek bizo­nyos megoldása iránt egyezményre lépni, de azért azon ügy közjogi fogalmak szerint közös ügygyé téve egyátalán még nincs. (Igaz ! Úgy van ! Felkiáltások a szélsőbalon. Ez mindegy !) Ha a t. képv. urak azt mondják, hogy ez mindegy, hogy ez az által már kö­­zös ügygyé van téve , akkor ugyan kérdem, minő alapon támadnak meg bennünket, hogy nem érvényesítettük az országnak a külön vámterülethez való jogát ? Erre nézve ezelőtt 10 évvel tíz évre egyezmény köttetett. Ha az áll, hogy ily egyezmény által közös ügy támad, hogy ez esetben az önállósághoz nincs meg többé a jog, akkor többé ne vádoljanak bennünket, hanem vigyázzanak, mert hamar elhiszik önöknek, hogy az országnak nincs joga — a­mit én ugyan határozot­tan is tagadok — (Hosszas élénk helyeslés a középen.) A képviselő úr áttért azután a 80 millió bank­adósság kérdésére. Igen keményen vádolja, hogy egyfelől elismertük, hogy tartozhatunk, másfelől vá­dol azzal, hogy midőn az 1867-ki kiegyezési tör­vény nem kötelezettségről, de méltányossági szem­pontokról beszél, mi meg engedjük, hogy kötelezett­ség szabassék reánk. Ha a t. képviselő úr megvárta volna bírálatával, míg ismeri azon törvényjavaslatot, mely az iránt be fog nyújtatni, meg vagyok győződve, hogy éles elméjével elég megtámadható pontot kere­sett volna rajta — talált volna-e alaposan megtá­­madhatót, az más kérdés — de épen azon szempont­ból nem fogta volna megtámadni, mert meg fog róla győződni, hogy épen azon törvényjavaslat is tisztán, határozottam, kizárólag azon méltányossági alapon fog állani, melyen az 1867-iki törvényc­ikk áll, vala­mint arról is meg fog győződni, hogy a kormány azt, hogy Magyarország tartozik, el nem ismerte. Nem fogom szemben azokkal, miket a képviselő úr fölho­zott, fölhozni azokat, mik más részről e részben elő­adattak, nem pedig azért, mert magam is azt hívén, hogy jogilag Magyarország itt nem tartozik, — Ma­gyarország álláspontját az által, hogy viszhangja le­gyek mások érveléseinek, gyengíteni nem fogom. De azt kérdem a képviselő úrtól, hogy ha két fél áll szemben egymással, — legyen az magános, állam vagy egy monarchiának két állama, oly időben és helyen, a­hol az ököljog már kiment a divatból, váj­jon mi módja van annak, hogy midőn évek hosszú során már az egyik fél azt hiszi, hogy nem tartozik,a má­sik meg róla azt hiszi, hogy tartozik. Sem magánosok, sem államok közt nincs más mód, mint az, hogy döntsön elfogulatlan hiró, dönt­sön a factum fölött, melyet ez esetben az képez, vál­jon azon 80 millió be volt-e véve az akkori államadós­ságok közé vagy nem ? E fölött dönteni az adatok alapján lesz hivatása azon bíróságnak. És meglehet azt is hibának fogja tekinteni a képviselő úr, de ebben engedelmet kell kérnem : én követelem azt, hogy Magyarországról és a magyar törvényhozásról mindenki feltegye, hogy ha valamit állít, azt bona fide komoly meggyőződésből állítja, de midőn ezt a magunk számára követelem, a másik résznek époly következetes, ép oly régi állításától sem tagadhatom meg, hogy ha nem tartom is alaposnak, követelése bona fide meggyőződéséből ered , és ha két komoly meggyőződés áll szemben egymással, ismétlem, hogy ha az ököljogra hivatkozni nem akarunk, nincs más mód mint elfogulatlan bíró által eldöntetni a kérdést. Kívánok még szólani a kisbirtokosok intézeté­ről. Kemény vád emeltetett itt ellenünk több felől, különösen Helfy képviselő úr részéről, aki szíves volt szembe állítani az 1848-iki törvényhozásnak s az absolut kormánynak a nagy­birtokosokkal szemben követett eljárását, a mostani kormánynak a kis­bir­tokosokkal szemben követett eljárásával. Én, t. hát, nem is akarok e szempontból a különböző pénzügyi helyzetekre hivatkozni, de biztosítom a t. házat­, hogy a magyar kormány azon segélyt, melyben a magyar a földhitelintézet részesült, a kisbirtokosok hitelintézetének is az első felszólításra kilátásba he­lyezte, nem hogy megtagadta volna, de positive ki­látásba helyezte. Hanem azt mondta a magyar kor­mány, igenis ily vállalatot támogatni a kormánynak is kötelessége s e kormány, bármily nehezek legyenek is a pénzügyi viszonyok,­­ kész ez irányban a törvényhozás elé lépni, de nem lehet, hogy a kor­mány állítsa fel az intézetet. (Helyeslés.) Így volt ez a nagy földhitelintézetnél is. Ott megadatott az 500.000 frtnyi segély, úgy hogy ha a többi alapí­tók részéről legalább ennyi összeg bejő és a befizeté­sek a magányosok és a kormány részéről egy­forma 1/0-ban teljesítetnek. S ez az, a­mi fölött a kisbirtokosok hitelintézete ma főleg megakadt, hogy t. i. azon igen t. urak, kik az alapítással foglalkoznak, és kik, ha,létesítik az inté­zetet, mindenesetre igen nagy érdemeket fognak ma­guknak szerezni, ezen feltételeket nem találták elfo­gadhatónak. Nem ott van tehát a baj, hogy a kor­mány nem akar annyit tenni, a­mennyit a másik földhitelintézetnél tett, de ott van a baj, hogy az illető urak nem tartják elégségesnek, hogy annyi tétezik s e fölött van most a kérdés a kormány és azok közt, kik ez ügyben fáradoznak. Különben lesz még mód ezt a törvényhozás előtt bővebben is megbeszélni. Én a dolog minden fázisára nézve állíthatom, hogy a kormány épen nagy tanújelét adta annak, mennyire szívén fekszik a kisebb birtokosok ügyén segíthetni, midőn dac­ára nehéz helyzetünknek, ismételten vál­lalkozott arra, hogy a törvényhozás előtt azon ösz­­szegnek ily c­élra való felhasználását, ha a magányo­sok részéről is megtörténik az, a­minek történnie kell, ajánlatba hozza. Arra is figyelmeztetnem kell a t. képviselő urat, hogy nem áll az a hivatkozás, melyet nem ma, ha­nem, ha jól emlékezem 3 évvel ezelőtt mondott beszé­­demr­e tett. Akkor nem arról volt szó, hogy átalában kisbirtokosok segélyeztessenek, hanem arról, hogy az ország nagy részében akkor uralgott igen nagy mérvű ínségen segítessék az­által, hogy olcsó kölcsönök nye­rése lehetővé tétessék. Nem állandó intézkedés akart az tehát lenni, hanem a sürgős szükség esetére szá­mított intézkedés s ha kisebb mérvben is, de ha jól em­lékszem más­fél millió erejéig az mégis történt. Te hát ! A több felől emlegetett keleti kérdés­ről lényegileg és tartalmilag szólni nem akarok, de kötelességemnek tartom egy­felől a parlamenti eljá­rás szempontjából, másfelől azon szempontból hozzá­szólni, hogy kérjem a t. házat, hogy legalább is ha elfeledni készek is a helyzetek közt némi különséget, egyforma mértékkel mérjenek a magyar kormánynak és más kormányoknak. Legelőbb is megjegyzem, hogy én Mocsáry képviselő úrral annyiban, hogy nem szabad ellensé­geinknek tekintenünk a török birodalomban élő ke­resztény népeket, tökéletesen egyetértek. Még hozzá­teszem, hogy nem szabad, hogy ellenségeinknek te­kintsük a hazánkban élő szláv népfajokat sem. A kettő közt ez irányban különbséget tenni nem aka­rok. A különbségtétel csak ott következik — és saj­nos, hogy akkor rászalja a t. képviselő úr — midőn valaki hazánk szláv ajkú lakói közül a haza ellené­ben követ el vétkes eljárást, mert akkor igenis kü­lönbséget kell tenni köztük, és azokat, kik hazánk határain belül teszik ezt, a kormánynak nemcsak joga, hanem kötelessége a törvény szigorával sújtani. (Élénk helyeslés és tetszés a középen ) Azt azonban, hogyan bírja a képviselő úr össze­egyeztetni azon három tételt, melyet tegnap felállí­tott, megvallom, felfogni képes nem vagyok. Ezt azért hoztam elő, mert talán a képviselő úr majd ké­pes lesz megmagyarázni. A t. képviselő úr fölállítja azt a thesist, — ter­mészetesen elfogadva Simonyi Ernő határozati javas­latát, hogy Magyarországra nézve a török birodalom integritása életkérdés ; ezután fölállítja azt a thesist, hogy Oroszország a török birodalomban lakó szlávok kedvéért a török birodalmat föl akarja bon­­tani ; harmadikul fölállítja azon thesist, hogy nekünk pedig a török birodalomban lakó népek érdekében concurrálni vagyis hezitálni kell Oroszországgal. Már most, ha Oroszországnak szándéka a török bi­rodalmat ama népek érdekében fölbontani s ha mi meg hezitálni kezdünk Oroszországgal azon népek érdekében , akkor, hogyan fogjuk azt tenni, mit Si­monyi Ernő képviselő úr kíván , azt én gyönge eszemmel fölfogni képes nem vagyok. (Élénk de­rültség). Arra, a­mit Helfy képviselő úr fölhozott, igen röviden fogok válaszolni. Az egyik az, hogy a közvé­leményre figyelmezni kötelessége minden kormány­nak, s hogy a közvéleményre még jegyzékek is hivat­koznak. Ez utóbbi már nem kötelesség, de gyakran szokásos és szokás olyankor is, mikor a hivatkozás hamis, hogy az arra való hivatkozással nyomás gya­koroltassák másokra. De mindkettő még per abso­lute nem vonja maga után azt, hogy alkotmányos or­szágokban is az lettt volna a kormányoknak irány­zata, hogy e tekintetben a törvényhozó testületeknek határozatát provokálják. Ne menjük messze. A t. képviselő úrnak is van tudomása az Angliában nem régen lezajlott mozgalomról. Hangosan követelték, még­pedig azon szempontból, a­kik tették, a­miből a t. képviselő úr kiindult, hogy hivassák össze a parla­ment, hogy nyilatkozzék. Azon angol kormánynak, melyről nem hiába mondatik, hogy a közvélemény in­téseire hallgatni szokott, azon angol kormánynak eszébe sem jutott a parlamentet összehívni. Tudta, hogy ismeri és ismerheti anélkül is az ország közvé­leményét és érezte azt is, hogy sem magát, sem a tör­vényhozást az­által, hogy határozatokat provokál, e nehéz viszonyok közt egy előre lekötött bizonyos irányban gátokkal körülvennie nem szabad. De mindamellett az angol kormány nyilatko­zataival , a német kormány nyilatkozataival a t. képviselő urak meg vannak elégedve. Én magam is azt hiszem, hogy sem az egyik, sem a másik mást, többet nem mondhatott, mint a­mit mondott. De mit mondott az angol miniszterelnök, nem a törvényhozó testületben ugyan,hanem pohár közt? Azt mondotta, hogy mi akarjuk a békét, de a­ki Angolország érde­keit sérti, annak ellenében mi hatalmasak, erősek va­gyunk, s meg fogjuk védeni érdekeinek bárki ellen. A német kormány mit mondott ? Akarja a békét és declarálja, hogy Németország fiainak egy csepp vére sem fog omlani, ha azt Németország érdeke vagy becsülete nem kívánja. Mindkettő helyesen mondot­ta, és a képviselő urak ezt helyesnek és elégségesnek találták. Mit mondtunk mi? Akarjuk a békét, de min­den esetben akarjuk az osztrák magyar monarchia érdekeit megóvni. Már hogy kivéve a szavakat lénye­gilegesek közt mi a különbség, azt én részemről be­látni nem tudom, és a­mit elég megmondani az an­gol és a német kormánynak, annál többet várni a magyar kormánytól határozottan nem lehet (Élénk helyeslés.) És, te hát­­ állíthatom még azt is szemben az­zal, a­mit a t. képviselő úr mondott, hogy határozati javaslatokat hozni ily ügyekben csakugyan nem szo­kás. Anglában igen nagy fontosságú, nagy horderejű külügyi viták folytak az utolsó évtizedben is, de azok­nak végét nem képezte határozat­hozatala. Ha azt tartja az ellenzék a kormányról, vagy úgy érzi a kor­mány maga, hogy az ilynemű vita helyzetét megin­gatta, vagy ha a kormány azt hiszi, hogy szüksége van a nehéz viszonyok közt pr­egnánsul kifejezni, hogy bírja az ország bizalmát, egy-két vagy több nap­pal azután, hogy az ily vita lezajlott és határozat nélkül befejeztetett : vagy az ellenzék veti fel a bizalmi kér­dést, vagy a kormány teszi ezt, és ha ezen bizalmi kérdés igenlőleg üt kik a kormányra nézve, marad álásán és viszi az ügyeket tovább ; ha tagadólag üt ki, átadja helyét azoknak, a­ki a háznak bizalmát bírják. De mivel Angliában a változó kormányok szokták ismerni egy kormánynak ily viszonyok közti teendőit, azon kormány, a­mely ennek folytán a régi­nek helyébe ül, és oly kérése fog idő előtt a bonyo­dalmakkal szemben követendő eljárásáról, nyilatkoz­ni, mint a­mely lelépett, csak hogy ezt neki a ház, mely bizalmával tiszteli meg, elnézi. Ez az, mit szerintem parlamenti módon az or­szág minden veszélyeztetése nélkül eszközölni lehet, s hogy nálunk könnyebben legyen eszközölhető, ez csak a t. képviselő uraktól függ. Tegnap Mocsáry J. képviselő úr hangsúlyozta, hogy a ház a különböző oldalairól jövő kritikával mennyire értenek egyet, és mennyire értenek egyet a kormány iránti bizalmat­lansággal. Pótolják meg az urak ezt még egygyel, ért­senek egyet abban is, hogy kikben bíznak meg utá­nunk és a helyzet igen könnyűvé lesz téve. (Élénk he­lyeslés.) Csak­hogy ez nincs meg addig, míg miként Mocsáry képviselő úr ezt tegnap is tette, a további teendőket illetőleg mindazokkal vitáznak, kikkel a bi­zalom hiányára nézve egyet­értenek. (Élénk derült­ség és tetszés.) Azon itt fölhozott ügyre, a­melyet már kétszer hallottam említeni, ama bizonyos fáklyás zene ügyé­re nézve, azt tartom, lesz alkalmam szólni, midőn a nem is tudon, melyik képviselő úr által beadott kérvény alapján a kérvényi bizottság a t. háznak je­lentést fog tenni ; erre nézve tehát — mondom —, most részletesebben nem nyilatkozom, azonban most előre is beismerem egy tévedésemet és jelzett állás­pontomat is. Igenis tévedtem abban — és sajnálom, hogy tévedtem — hogy azt hittem, hogy az egyetemi ifjúság, úgy mint ezt a fiatalság hajdan tenni szokta, egy a tettéből az országra háromolható veszélyre őt figyelmeztető hazafias szóra hallgat. Ebben tévedtem. (Mozgás). De a­mi álláspontomat illeti, az már előre is kénytelen vagyok kimondani, hogy azt semmi szín alatt nem tartom lehetőnek, hogy az történjék, a­mi­nek jelei azonnal mutatkoztak, hogy ez ország fiai az ország különböző részeiben, mint török és mint muszka párt kezdjenek sorakozni. (Élénk helyeslés és tetszés a középen.) Mert az én meggyőződésem az — és ezzel fejezem be beszédemet és kifejezem irányo­mat, Magyarországnak és az osztrák magyar monar­chiának nem szabad sem török, sem orosz, sem fran­­czia, sem német politikát követni, hanem kell követ­nie a magyar-osztrák monarchia érdekpolitikáját. (Hosszas zajos tetszésnyilvánítások a középen.) Elnök : Holnap 10 órakor az átalános vitat­kozás folytattatni fog. Ülés vége 2 óra 25 p. A fővárosi képviselők választása. A fővárosi törvényhatósági közgyűlés tagjaira a választások eredménye ma össze van állítva. A virilisekre beadott szavazatokat ma estig szintén összeszámlálták, s a névsor összeállítta­­tott. Hivatalos kimutatás szerint a most lefolyt vá­lasztásoknál összesen 1928 szavazat adatott be. A következőkben közöljük az értékképviselők névsorát s az egyes nevek után a szavazatok számát, a­mik az illetőre beadattak. A megválasztott értékképviselők névsora betű­rendben a következő : A központi bizottság által a fővárosi értékkép­viselők közül bizottsági tagokat ajánltatnak : Anda­­házy László 1920, Andorffy Károly 1924, dr. Ará­nyi Lajos 1926, Bachmayer György 1923, Balassa István 1917, Barhó Ferencz 1926, Baumann József 1925, Baumann Károly 1923, Baumgarten Fülöp

Next