A Hon, 1876. november (14. évfolyam, 262-288. szám)
1876-11-22 / 280. szám
monarchia biztosítására évenként száz milliónyi pénzáldozattal és egy millió ember munkaerejének feláldozásával építünk, nincs-e ingatag alapon építve. És az ily kételyek bizonyára nem alkalmasak a monarchia iránti odaadás érzelmeit emelni, amelyekre pedig ép a jelen pillanatban nagyobb szükség van, mint valaha. Mielőtt a jelen fejlemények tanulságairól szólna, kijelenti, hogy szerinte a monarchia összetartozandóságának legszilárdabb alapját keleten való hivatása képezi, amelyről, ha lemond, az összetartozás kapcsáról mond le, mert Ausztriának nem jutván más tér, Magyarország kizsákmányolását lenne kénytelen folytatni, s ez megtörténvén, elszegényedett szövetségben élnie mi kedves érdeke sem lenne s igy előbb-utóbb oda hajlanék Németországhoz. Magyarországra nézve, folytatja szóló, a dolgok ily fejlődése végzetes lenne annál inkább, mivel a dolgok ily fordulata mellett Ausztriában mindinkább lábra kapna az a nézet, mintha a monarchiai kapcsolat ideiglenes lenne, mintha Magyarország nem örökös társ, hanem ideiglenes zsákmány lenne, melynek gazdasági erejét nem szükséges kímélni, mert hisz ha itt nincs többé mit, nyitva áll az út Germania felé. Az érdekközösség, mely ma még a monarchia két fele közt legalább a jövő reményében fennáll, a jelölt eshetőség bekövetkeztével a leghatározottabb érdekellentétté válnék s az abból fejlődő küzdelemben mindig hazánknak — mint a gyöngébb félnek kellene a rövidebbet húzni. De a monarchiára nézve is végzetes lenne a fordulat. Eltekintve attól, hogy a monarchia nagyhatalmi állásáról csak addig lehet szó, míg Magyarország a vállalt terhek viselésére képes ; — eltekintve attól, hogy ama nagyon korlátolt piac, melyet az elszegényedő és ingatag gazdasági alapon álló Magyarország Ausztriának nyújt, nem képezhet biztos alapot Ausztria ipari termelésének sem, eltekintve ezektől, tagadhatlan tény az — és a mostani osztrák hangulat ecclatánsan bizonyítja, hogy a monarchiára nézve a központ, futó erőkkel szemben csupán egy erős, vagyonos, vételképes Magyarország képezi az összetartó kapcsot. Mindaddig, míg Magyarország jólétben van, a monarchia fajtának része ragaszkodni fog a Magyarországgal való kapcsolathoz, mert ez összeköttetés jövedelmező, de mihelyt Magyarország elszegényedett, meglazul az összetartozó kapocs, és a központ, futó erők ellensúlyozására nem lesz semmi központi vonzó erő. Pénzügyi és közgazdasági politikánk szempontjaiból, mi a tanulság mindezekből ? Először is speciális magyar szempontból mindenekelőtt az, hogy Magyarország jövője biztosítása tekintetében nem támaszkodhatik senkire, csak önerejére. Minél viharosabbá lesznek a forrongások, annál határozottabban ki fog tűnni, hogy Magyarország csak annyit nyom a latban, mennyi súlyt neki saját népének műveltségi és vagyoni ereje kölcsönöz. — Tehát a nemzet vagyoni erejét, mely kulturális haladásának is alapja, nem szabad feláldozni semmi úgynevezett politikai tekintetnek. A jóindulatot a védelmet nem lehet megvásárolni semmiféle pénzügyi áldozatokkal. Ugyan kérdem, mit használt az Magyarországnak, hogy azon áldozatokon kívül, melyeket az osztrák állam adóssági járulék fejében vállalt 1867-ben beleegyezett oly kereskedelmi szövetségbe, mely, mint ma már az egész ország tudja, az indirect adóknál, a vámok által megdrágított osztrák iparczikkek fogyasztásánál, az indirect adók restitutiójánál stb. évenként számos milliókkal megkárosította hazánkat. Kiszámítható, hogy azon összegek, melyeket Magyarország a lefolyt 10 év alatt ily módon Ausztriának ajándékozott, a lehető legalacsonyabb számítás szerint is évenként legalább 20—30 millióra rúg, tehát anynyira mennyit egy fél milliárd frt. kamatra tesz. Azon áldozat, hogy ezen terhet Magyarország viselte, vájjon emelte-e az osztrákoknak jó indulatát hazánk iránt, vájjon növelte-e hazánk politikai biztonságát, hazánk tekintélyét a külföld előtt, hazánk hitelét, s az európai közvélemény rokonszenvét ? Bizonyára nem, sőt ellenkezőleg, minél szegényebbek lettünk ép ezen áldozatok súlya alatt, minél ziláltabbá váltak pénzügyi viszonyaink, annál élesebb lett a gúny hazánk gazdálkodása és gazdasági nyomora fölött, (Igaz ! Úgy van ! a szélső baloldalon) annál nagyobb kíméletlenséggel aknázzák ki szerencsétlen helyzetünket azon szövetségeseink, kiknek ez áldozatokat hoztuk azon törekvéseink meghiúsítására, melyekre nézve jogunkat szerződésileg fentartottuk. Oly társsal vagy féllel szemben a lehető legroszabb politika áldozatot áldozatra tetézni, mert minden áldozat ép ellenkező czélra vezet, mint amit elérni akarunk. Mert minden millió, melyet a »magunkéból« oda áldozunk, nem növeli az az ellenfél jóindulatát, ellenben növeli saját rovásunkra azon hatalmat, melyet minden pillanatban ellenünk fölhasználni kész. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) és csökkenti saját erőnket, melyet védekeznünk kellene és ami még ezeknél is roszabb, csökkenti azon érdeket, melylyel a velünk való jó viszonyok és összetartozandóságnak a másik félre nézve is bizni kell. Mert amint fentebb is mondtam, egy jólétben levő Magyarország kívánatos szövetséges társa egy elszegényedett Magyarország legfeljebb rabszolgának jóváttér ezután a költségvetésre, a kormány pénzügyi politikájában rászalja, hogy a nemzetgazdasági czélokat szem elől téveszti, s nem tartja a pénzügyet a nemzetgazdaság egy alárendelt részének. Amit a miniszter a budget reálisabbá tételének mond, az nem egyéb, mint az adóképesség alább szállása. Az oly politika, mely a hasznos beruházásokat szünteti meg, elítéli önmagát, helyteleníti a fősúlynak a direkt adókra helyezését, holott az — képlegesen szólva — magának a vetőmagnak megtámadása, míg az indirect adó kikerül a kalász hulladékából. A jelen budget tételeit négy csoportba osztja, holt terhekre, ezek 101 milliót tesznek ; aztán a szuvereinitási költségek 7 */millió, a hadseregi kiadások 41 millió, a jövedelmek beszedése 521/2 millió, s így összesen 204 millió , e kiadásból a voltaképi állami czélokra nem jut semmi, ezeknek mind 30 millióból kellene kikerülniök, vagyis más szóval állami czéljaink fedezésére és csak a deficit jut. Bizonyítgatja ezután, hogy van mód leküzdeni e deficitet, csak szabaduljunk azon terhektől, melyeket a gazdasági közösség miatt szenvedünk, s melyet az indirekt adóknál szóló 9 millióra, a vámnál 27 millióra tesz. Ez együtt 36 millió, mely nem csak a deficitet fedezné, hanem az egyenes adók leszállítását is lehetségessé tenné. Az eddigi politika sikertelenségében ő nem a magyar államélet képtelenségét látja, mert e politika nem volt magyar, nem nemzeti, hisz még a nemzet lakosai számát is fogyasztotta, vagy legalább nem gyarapította, mert míg az utóbbi 30 év Anglia népességét 71 °/0-al, Poroszországét 90°/0-al növelte, Magyarországét 69-ig csak 7°/0-al szaporító, azóta pedig 143.000-rel fogyasztó. Beszédét így fejezi be: " Én csak azon politikát tartom nemzeti politikának, mely a nemzet gyarapodását, erejének, számának arányos növekedését vonja maga után, ez a helyes közgazdasági politika. Azon politika, mely főczélul tűzi ki a nemzet anyagi gyarapodását, a gazdasági erőknek tervszerű széles fejlesztését, s ennek nyomán a nemzetben szunyadó szellemi erőknek kifejtését. Csupán az ily politika óvhatja meg a nemzetet szomszéd népek túlszárnyalásától, csupán ez lánczolhatja maradandókapcsokkal az idegen nyelvű népeket a magyar állam eszméjéhez, csupán ez biztosíthatja számunkra az emberi művelődés nagy művében azon szerepet, mely épen a keleti alakulásokkal szemben Magyarországra vár, melyet betölteni kötelességünk, melynek betöltésétől függ életképességünk és jövőnk. És az idő nem vár. Azon borongás, mely a keleti láthatáron felvonul, talán az utolsó intelem, melylyel a világtörténelem geniusa Magyarországhoz szól, hogy tegye meg kötelességét. Tegyük meg kötelességünket, még nem késő. (Éljenzés és helyeslés a baloldalon.) Helfy Ignácz szerint a jelen budget nem egyéb, mint a tavainak ismétlése. Tagadja, mintha a pénzügyi bizottság jelentésében foglaltak a bizottság tagjainak véleménye lenne, mert ily indítványt tett ugyan a pénzügyminiszter, de az nem fogadtatott el, hanem a miniszterelnöké, amely egész más tartalmú volt. A jelentésbe mégis a pénzügyminiszteré jutott, ami fölött, ismerve az előadó jólelkűségét, nem csodálkozik (Derültség, de igenis azon, hogy a miniszterek miért tesznek indítványokat az ellenőrzésükre hivatott pénzügyi bizottságban. Reméli különben, hogy a bizottság elnöke is igazat fog szolgáltatni neki. Bizonyítgatja ezután, hogy Tisza február 3-ai beszédét sem váltotta be, hogy a kereskedelmi szerződés revíziójánál s a fogyasztási adóknál nem vívott ki semmit, hanem közössé tette azt az ügyet is, ami nem volt az, a bankügyét s nem hogy ebből fiskális hasznunk lenne, még megtörténhetik, hogy mi fizetünk a banknak érte. Vitatja helytelenségét annak, hogy a 80 milliós adósság ügyének kérdésessé tételébe a magyar kormány belenyugodott, mikor a tények e részben nyilvánvalók voltak ; utal arra, hogy a G7 iki törvények szerint is csak méltányosságból vállaltunk el egy részt az osztrák államadósságból, jogérvényesen nem terheltetett semmi ; választott bíróságra pedig lehet jogi kérdést bízni, de méltányosságit nem. (Helyeslés a szélsőbalról.) A kisbirtokosok ügyében rászalja, hogy amit a nagybirtokosok ügyében megtett úgy a 48-ki, mint a későbbi absolut kormány, a kisbirtokosokért nem tette meg a magyar kormány. Annál meglepőbb ez, mert Tisza 74-ben Ghyczy minisztersége idején csak azon föltétel alatt szavazta meg a 153 milliós kölcsön második felét, ha abból a kisbirtokososztály kölcsönben részesül. Ezután a külügyi kérdésekre tér, s tagadja, mintha ily kérdésekben a közvélemény nyilvánulását máshol is úgy elleneznék, mint nálunk, másutt még jegyzékekben is hivatkoznak rá. Tagadja, mintha az ő interpellációjára adott válaszban bármi megnyugtatót mondott volna, mert az, hogy a kormány az ország érdekeinek megóvására törekszik, olyan mondás, amit untig ismételt Bach is. Mélhatlannak tartja, hogy a ház jelentse ki, mit ért ez érdekek alatt s azért pártolja Simonyi Ernő határozati javaslatát. (Helyeslés balról.) Tisza Kálmán miniszterelnök : T. ház ! Nem szándékozom a költségvetésről magáról elmondottak cáfolatába ereszkedni. Azt gondolom, az ez irányban felhozottakra el fogja mondani a maga nézeteit és meg fogja cáfolni a felhozottakat az, akit ez mindenesetre elsősorban illet, tisztelt kollegám a pénzügyminiszter. Én inkább az átalános parlamenti szempontból felhozottakra kívánok reflectálni Kénytelen leszek egy pár szót szólani azoknak egynémelyikére nézve is, amik egyenesen személyemet illetőleg felhozattak, bocsánatot kérve a háznak épúgy, mint az országnak, melynek ideje és előnye rovására ezek történnek, ha ezt tenni kénytelen vagyok, de hárítva ezért a felelősséget azokra, kik nagy érdeket látszanak helyezni arra, hogy én egykor-máskor mit mondtam vagy gondoltam. Hogy legelőször is az átalános parlamenti szempontokból felhozottakra reflektáljak, mindenekelőtt Irányi Dániel képviselő úr egy szavát fogom fölemlíteni, mely ma visszhangra is talált. Tenni fogom ezt azon tisztelettel, melylyel Irányi Dániel képviselő úr irányában — habár nézeteink talán majd mindenben elejétől fogva eltértek — mindenkor viseltettem. A t. képviselő úr azt mondja, hogy a kormány vagy változtassa meg politikáját, vagy köszönjön le. Engedelmet kérek, de bocsássanak meg, ha én akkor, midőn a parlamentáris princípiumok korrectségéről beszélnek, azt mondom, hogy ez a felszólítás sem egyik, sem másik irányban igazán nem correkt, parlamentáris szempontból , arra szólítani fel a kormányt, hogy változtassa meg politikáját, nem correkt, mert ez quasi az volna, hogy oda utasíttassék, hogy tegye azt, és járjon el úgy, amint mások jónak tartják, nem pedig úgy, a mint maga tartja jónak, ami csakugyan a Parlamentarismus szempontjából meg nem állhat. De nem konkrét ez azért sem, mert egy kormányt nem kell felszólítani arra, hogy hagyja el helyét, mert e felszólítás egyes képviselőtől — bár ki legyen is az — semmi parlamenti súlylyal nem bírhat, ha pedig a többség van abban a nézetben, — hogy a kormány politikája rész, ez már nem fölszólítás, hanem kötelezés arra, hogy a kormány az alkotmányszerű s rendelkezésre álló két mód közül az egyiket válaszsza. (Élénk helyeslés a középen. És higyje el a képviselő úr, nem tartozom azokhoz, kik azt hirdetik, és akik panaszkodnak, hogy mily roppant teher a kormányon lenni, bár talán jobban érzem ezt, mint igen sok más, de higyje el az igent, képviselő úr, hogy a mai viszonyok közt csakugyan jár ez annyi felelősséggel és oly súlyos felelősséggel, hogy én józaneszű embert nem képzelek, ki passióból, vagy nagyravágyásból ragaszkodnék ahhoz a helyhez, melynek minden sok tövise mellett máskor rózsát is teremnek, míg most a rózsák legfeljebb — ha működésünkön az ég áldása lesz — a jövőben fognak számunkra megnyílni. (Igaz!) De épen ily nehéz per ezekben, mint a maiak, nemcsak azt mondom, hogy egy fölszólításra nem köteles a kormány ez irányban hallgatni , hanem azt mondom, hogy politikai gyávaság nélkül (Élénk helyeslés a középen) helyét elhagynia nem szabad addig, míg a törvényhozás faktorainak támogatásában részesül. (Élénk tetszés a középen.) Könnyű viszonyok közt egy megsértés, sértett hiúság, egyes apróbb kérdésben is ezért nem érthet és följogosít mindenkit a kormányzati hely elhagyására , de aki ezt ma ezen okoknál fogva tenné, meggyőződésem szerint helyt adna azon legalább is igen valószínű föltevésnek, hogy a felelősségtől való félelem folytán ürügyül használt föl valamely alkalmat arra, hogy azon felelősségtől meneküljön. (Igaz a középen.) Ugyancsak parlamentáris szempontból lett onnét fölhozva és megtámadva, ami a pénzügyi bizottságban történt, Mocsáry Lajos képviselő úr azt mondotta, hogy a parlamentarizmus depravatiója az, hogy egy bizottság jelentésében majdnem úgyazon szavak fordulnak elő, melyeket egy miniszter szokott használni, és Helfy képviselő úr épen most befejezett beszédjében azt jegyezte meg, hogy nem is helyes, hogy a kormány tagjai bizottságban indítványt tegyenek vagy elmondják nézeteiket arra nézve, hogy mit határozzon a bizottság. Ami az elsőt illeti, én azt gondolom, hogy a parlamentarizmus depravatiója nem abban rejlik, hogy a ház bizottságának többsége s maga a ház is, — mert hisz csak addig maradhat meg a kormány, amig ez így van — ugyanazon eszméket s talán ugyanazon szavakkal fejezi ki, mint a kormány szokta tenni, hanem igenis a Parlamentarismus depravatiója volna az, ha a kormány megmaradhatna, habár a ház bizottságának s magának a háznak többsége mást mond is, mint a kormány. (Helyeslés a középen.) Azon theória, melyet a t. képviselő úr felhozott, egyenesen a kisebbség kormányzási rendszerére vezetne, amelyben elég részünk volt hajdan és nem hiszem, hogy valaki alája visszavágyódnék. (Tetszés a középen.) Ami pedig a másikat illeti, megvallom, én azt tartom, hogy midőn a kormánynak javaslatai utasítlatnak valamely bizottsághoz, a kormánynak ott kötelessége is, de joga is elmondani saját nézeteit, kifejezni azon nézetét, hogy mit tart a bizottság által helyesen határozandónak, s ugyan mi ez — ha úgy tetszik — egyéb, mint indítvány tétele az iránt, hogy a kormány felfogása szerint helyesen mit határozhat a bizottság. Természetes, hogy a bizottságot senkisem kötelezheti arra, hogy ezen indítványt elfogadja; de ismétlem, ha a kormány jelen van a bizottságban, s ha még hozzá, miként a képviselő úr mondotta, azt mondjuk, hogy a bizottság arra való, hogy a kormány eljárását, irányát tetteit bírálja, a dolog legegyszerűbb természete azt kívánja, hogy ezen kormánynak jogában is kell lennie azt mondani, hogy igenis bizottság, én úgy látom, hogy az előttünk fekvő adatok alapján ezt volna helyes mondanod. Ettől a jogtól a kormányt sehol semmi viszonyok közt megfosztani nem lehet. (Helyeslés a középen.) A bizottságon és annak többségén áll, azt határozni, amit a kormány óhajt, vagy annak épen az ellenkezőjét. S különben is én arra nézve, amit a t. képviselő úr felhozott, meg kívánom még jegyezni azt, hogy a p. v. bizottságnak igen t. elnöke meg fogja mondhatni, hogy ő mit gondol, de azt, hogy mit határozott a bizottság, hogy mi volt a bizottság többségének nézete, a bizottság elnöke ép oly kevéssé mondhatja meg, mint a képviselő úr, vagy én. S utoljára is én nem tudom, hogy mi szándékból fektettetik oly nagy súly arra, hogy ez, vagy az, vagy amaz történt a pénzügyi bizottság kebelében. Hiszen, hogy mi történt, tudva van, mert minden nap hűségesen lettek a tárgyalások a lapokban referálva. De különben is, ha történt hiba, miután a képviselő úr, és ezt igen helyesen teszi, ő sem szándékozik az előadó urat azzal vádolni hogy készakarva mást vett volna fel a jegyzőkönyvbe, mint ami hatátároztatott : mondom ha történt hiba, engedelmet kérek, kiket sújthat ezért a vád ? Az előadó vagy a jegyző — bárki legyen — felteszi a határozatot úgy, amint ő felfogta. Ha a határozat nem felel meg a bizottság többsége nézetének, azon többségnek módjában van ezt megmondani és az authentizáláskor visszaállítani a határozatot úgy, ahogy a többség értelmezte. Ha ez nem történt és ha van hiba, a hiba mindenesetre azokat terheli és hanyagsággal, ha akarja a ház, azokat vádolhatja, akik működésükben úgy jártak el, hogy akkor nem voltak jelen, midőn ezen bajon, ha csakugyan történt hiba, segíteni lehetett volna, (ügy van a közepén). Egyébiránt én ezt sem kívánom. Hiszen a bizottság csak javasol, s ezt még nem dönt a világon semmi fölött. A bizottság kifejezi a maga nézetét, és a t. házon áll, azt elfogadni, vagy elvetni. Az országra és a pénzügyi politikára nem az lesz befolyással, amit a pénzügyi bizottság mondott, hanem az amit a ház el fog határozni. (Élénk helyeslés a közepén.) Valóban, ha, mint a képviselő úr felszóllítása után ezt igen szívesen felteszem róla, az egyes egyének irányában a vádaskodást el akarjuk mellőzni, akkor engedje meg, hogy annak, hogy a fölött vitatkozzunk, hogy a pénzügyi bizottságban mi történt és hogy annak jelentése mennyiben felel meg a többség nézetének és mennyiben nem, semmi néven nevezendő gyakorlati hasznát nem látom. (Helyeslés a közepén.) Midőn az előttem szóló t. képvviselő úr a pénzügyi bizottságban történteket érintette, bár nem nevezte meg, igazolta minden felemlítés nélkül egy ott követett eljárásomat. Ugyanis a t. képviselő úr a pénzügyi bizottság tárgyalása egyik napján ugyanazokat hozta fel, miket a vámszövetségről, a vámrastitutióról, a bankról és mindezekről elmondott és engem azok iránt mintegy interpellált, mire én azt válaszoltam, hogy azon alkalommal nem felelek, mert meg vagyok róla győződve, hogy javított kiadásban ugyanazokat a képviselőházban nemsokára meghallom és akkor lehet rájuk felelni. A t. képviselő úr erre fejét rázta, de még ma bebizonyította, ahogy én jobban ismertem mint ő maga magát. (Élénk derültség !) A t. képviselő úr azt mondja, hogy a kormány maga elejtette azon eszközöket, amelyeket a miniszterelnök a képviselő úr által idézett beszédében kijelölt. Én, t. képviselőház, ezen állítását a képviselő úrnak határozottan tagadom. Nem fogok most ezen kérdésekről, úgy amint előttem többen tették, tüzetesen nyilatkozni, nem pedig azért, mert, miként szerencsém is lesz épen Helfy képviselő úrral szemben rámutatni, nem is egészen jó oly dolgok fölött vitatkozni, és bírálatba ereszkedni, melyeknek valóságos hiteles szövege még nem ismeretes, mert az emberen igen könnyen megeshetik, hogy oly valamit támad meg, ami valósággal nem is létezik. De egyátalában is ezen kérdések, amennyire előlegesen megvitathatók voltak eszmekeltés és tájékozás érdekében, már többször megvitattattak, tüzetes megvitatásuk pedig, azt kell reménylenünk, hogy a küszöbön áll és így ma azoknak tüzetes bírálatába bocsátkozni, ismét azt tartom, hogy tökéletesen felesleges. Csak röviden kívánom megjegyezni, hogy amint a t. képviselő úr maga is felhozta, én akkor felemlítettem, hogy a vámszerződés revízióját kell úgy eszközölni, hogy az a deficit leszállításának egyik módjává váljék. A törekvés, melyet a kormány ebben követett, és melyet el is ért részben, ugyanerre irányult, tehát határozottan nem áll, hogy a kormány a deficit elenyésztetésének ezen módját elejtette volna. Azután említette a képviselő úr az indirect adókat. Egyik alakja annak, amely által az indirect adók a deficit leszállítására szolgálhattak volna, az egyezményekben, igaz, nem lett érvényesítve, de azért maga azon kérdés is, hogy az indirect adók reformja útján is főleg államgazdászati szempontból is lehessen hatni arra, hogy az ország jobb létrejöjjön, és a deficit lejebb szállíttassék, elejtve épen nem lett, sőt ez irányban megtörténtek minden szükséges intézkedések, melyek szintén a ház elé fognak annak idején terjesztetni. Ami pedig magát a bankkérdést illeti, az volt és az ma is egyik legfőbb érv arra, hogy ezen kérdés tisztán, határozottan nemzetgazdászati szempontokból tekintetett a kormány által, hogy ennek hatása hamarább lehessen az országra nézve érvényesíthető, mintha a kormány ez irányban más utat választott volna. E kérdést is azon szempontból, hogy hazánk jobb létének elérésére és a deficit elenyészhetésére hatni lehessen, a kormány tehát egyátalán nem ejtette el. Azt mondá a t. képviselő úr, hogy a kormány a bankügyből közös ügyet csinált. Ha a képviselő úr előtt lesz annak idejében a banktörvény és a bankstatútum és ha mi fogjuk azt beterjeszteni, meg fog róla győződni, hogy közös ügyet a bankügyből a kormány per absolute nem csinált. Lehet egy ügynek bizonyos megoldása iránt egyezményre lépni, de azért azon ügy közjogi fogalmak szerint közös ügygyé téve egyátalán még nincs. (Igaz ! Úgy van ! Felkiáltások a szélsőbalon. Ez mindegy !) Ha a t. képv. urak azt mondják, hogy ez mindegy, hogy ez az által már közös ügygyé van téve , akkor ugyan kérdem, minő alapon támadnak meg bennünket, hogy nem érvényesítettük az országnak a külön vámterülethez való jogát ? Erre nézve ezelőtt 10 évvel tíz évre egyezmény köttetett. Ha az áll, hogy ily egyezmény által közös ügy támad, hogy ez esetben az önállósághoz nincs meg többé a jog, akkor többé ne vádoljanak bennünket, hanem vigyázzanak, mert hamar elhiszik önöknek, hogy az országnak nincs joga — amit én ugyan határozottan is tagadok — (Hosszas élénk helyeslés a középen.) A képviselő úr áttért azután a 80 millió bankadósság kérdésére. Igen keményen vádolja, hogy egyfelől elismertük, hogy tartozhatunk, másfelől vádol azzal, hogy midőn az 1867-ki kiegyezési törvény nem kötelezettségről, de méltányossági szempontokról beszél, mi meg engedjük, hogy kötelezettség szabassék reánk. Ha a t. képviselő úr megvárta volna bírálatával, míg ismeri azon törvényjavaslatot, mely az iránt be fog nyújtatni, meg vagyok győződve, hogy éles elméjével elég megtámadható pontot keresett volna rajta — talált volna-e alaposan megtámadhatót, az más kérdés — de épen azon szempontból nem fogta volna megtámadni, mert meg fog róla győződni, hogy épen azon törvényjavaslat is tisztán, határozottam, kizárólag azon méltányossági alapon fog állani, melyen az 1867-iki törvénycikk áll, valamint arról is meg fog győződni, hogy a kormány azt, hogy Magyarország tartozik, el nem ismerte. Nem fogom szemben azokkal, miket a képviselő úr fölhozott, fölhozni azokat, mik más részről e részben előadattak, nem pedig azért, mert magam is azt hívén, hogy jogilag Magyarország itt nem tartozik, — Magyarország álláspontját az által, hogy viszhangja legyek mások érveléseinek, gyengíteni nem fogom. De azt kérdem a képviselő úrtól, hogy ha két fél áll szemben egymással, — legyen az magános, állam vagy egy monarchiának két állama, oly időben és helyen, ahol az ököljog már kiment a divatból, vájjon mi módja van annak, hogy midőn évek hosszú során már az egyik fél azt hiszi, hogy nem tartozik,a másik meg róla azt hiszi, hogy tartozik. Sem magánosok, sem államok közt nincs más mód, mint az, hogy döntsön elfogulatlan hiró, döntsön a factum fölött, melyet ez esetben az képez, váljon azon 80 millió be volt-e véve az akkori államadósságok közé vagy nem ? E fölött dönteni az adatok alapján lesz hivatása azon bíróságnak. És meglehet azt is hibának fogja tekinteni a képviselő úr, de ebben engedelmet kell kérnem : én követelem azt, hogy Magyarországról és a magyar törvényhozásról mindenki feltegye, hogy ha valamit állít, azt bona fide komoly meggyőződésből állítja, de midőn ezt a magunk számára követelem, a másik résznek époly következetes, ép oly régi állításától sem tagadhatom meg, hogy ha nem tartom is alaposnak, követelése bona fide meggyőződéséből ered , és ha két komoly meggyőződés áll szemben egymással, ismétlem, hogy ha az ököljogra hivatkozni nem akarunk, nincs más mód mint elfogulatlan bíró által eldöntetni a kérdést. Kívánok még szólani a kisbirtokosok intézetéről. Kemény vád emeltetett itt ellenünk több felől, különösen Helfy képviselő úr részéről, aki szíves volt szembe állítani az 1848-iki törvényhozásnak s az absolut kormánynak a nagybirtokosokkal szemben követett eljárását, a mostani kormánynak a kisbirtokosokkal szemben követett eljárásával. Én, t. hát, nem is akarok e szempontból a különböző pénzügyi helyzetekre hivatkozni, de biztosítom a t. házat, hogy a magyar kormány azon segélyt, melyben a magyar a földhitelintézet részesült, a kisbirtokosok hitelintézetének is az első felszólításra kilátásba helyezte, nem hogy megtagadta volna, de positive kilátásba helyezte. Hanem azt mondta a magyar kormány, igenis ily vállalatot támogatni a kormánynak is kötelessége s e kormány, bármily nehezek legyenek is a pénzügyi viszonyok, kész ez irányban a törvényhozás elé lépni, de nem lehet, hogy a kormány állítsa fel az intézetet. (Helyeslés.) Így volt ez a nagy földhitelintézetnél is. Ott megadatott az 500.000 frtnyi segély, úgy hogy ha a többi alapítók részéről legalább ennyi összeg bejő és a befizetések a magányosok és a kormány részéről egyforma 1/0-ban teljesítetnek. S ez az, ami fölött a kisbirtokosok hitelintézete ma főleg megakadt, hogy t. i. azon igen t. urak, kik az alapítással foglalkoznak, és kik, ha,létesítik az intézetet, mindenesetre igen nagy érdemeket fognak maguknak szerezni, ezen feltételeket nem találták elfogadhatónak. Nem ott van tehát a baj, hogy a kormány nem akar annyit tenni, amennyit a másik földhitelintézetnél tett, de ott van a baj, hogy az illető urak nem tartják elégségesnek, hogy annyi tétezik s e fölött van most a kérdés a kormány és azok közt, kik ez ügyben fáradoznak. Különben lesz még mód ezt a törvényhozás előtt bővebben is megbeszélni. Én a dolog minden fázisára nézve állíthatom, hogy a kormány épen nagy tanújelét adta annak, mennyire szívén fekszik a kisebb birtokosok ügyén segíthetni, midőn dacára nehéz helyzetünknek, ismételten vállalkozott arra, hogy a törvényhozás előtt azon öszszegnek ily célra való felhasználását, ha a magányosok részéről is megtörténik az, aminek történnie kell, ajánlatba hozza. Arra is figyelmeztetnem kell a t. képviselő urat, hogy nem áll az a hivatkozás, melyet nem ma, hanem, ha jól emlékezem 3 évvel ezelőtt mondott beszédemre tett. Akkor nem arról volt szó, hogy átalában kisbirtokosok segélyeztessenek, hanem arról, hogy az ország nagy részében akkor uralgott igen nagy mérvű ínségen segítessék azáltal, hogy olcsó kölcsönök nyerése lehetővé tétessék. Nem állandó intézkedés akart az tehát lenni, hanem a sürgős szükség esetére számított intézkedés s ha kisebb mérvben is, de ha jól emlékszem másfél millió erejéig az mégis történt. Te hát ! A több felől emlegetett keleti kérdésről lényegileg és tartalmilag szólni nem akarok, de kötelességemnek tartom egyfelől a parlamenti eljárás szempontjából, másfelől azon szempontból hozzászólni, hogy kérjem a t. házat, hogy legalább is ha elfeledni készek is a helyzetek közt némi különséget, egyforma mértékkel mérjenek a magyar kormánynak és más kormányoknak. Legelőbb is megjegyzem, hogy én Mocsáry képviselő úrral annyiban, hogy nem szabad ellenségeinknek tekintenünk a török birodalomban élő keresztény népeket, tökéletesen egyetértek. Még hozzáteszem, hogy nem szabad, hogy ellenségeinknek tekintsük a hazánkban élő szláv népfajokat sem. A kettő közt ez irányban különbséget tenni nem akarok. A különbségtétel csak ott következik — és sajnos, hogy akkor rászalja a t. képviselő úr — midőn valaki hazánk szláv ajkú lakói közül a haza ellenében követ el vétkes eljárást, mert akkor igenis különbséget kell tenni köztük, és azokat, kik hazánk határain belül teszik ezt, a kormánynak nemcsak joga, hanem kötelessége a törvény szigorával sújtani. (Élénk helyeslés és tetszés a középen ) Azt azonban, hogyan bírja a képviselő úr összeegyeztetni azon három tételt, melyet tegnap felállított, megvallom, felfogni képes nem vagyok. Ezt azért hoztam elő, mert talán a képviselő úr majd képes lesz megmagyarázni. A t. képviselő úr fölállítja azt a thesist, — természetesen elfogadva Simonyi Ernő határozati javaslatát, hogy Magyarországra nézve a török birodalom integritása életkérdés ; ezután fölállítja azt a thesist, hogy Oroszország a török birodalomban lakó szlávok kedvéért a török birodalmat föl akarja bontani ; harmadikul fölállítja azon thesist, hogy nekünk pedig a török birodalomban lakó népek érdekében concurrálni vagyis hezitálni kell Oroszországgal. Már most, ha Oroszországnak szándéka a török birodalmat ama népek érdekében fölbontani s ha mi meg hezitálni kezdünk Oroszországgal azon népek érdekében , akkor, hogyan fogjuk azt tenni, mit Simonyi Ernő képviselő úr kíván , azt én gyönge eszemmel fölfogni képes nem vagyok. (Élénk derültség). Arra, amit Helfy képviselő úr fölhozott, igen röviden fogok válaszolni. Az egyik az, hogy a közvéleményre figyelmezni kötelessége minden kormánynak, s hogy a közvéleményre még jegyzékek is hivatkoznak. Ez utóbbi már nem kötelesség, de gyakran szokásos és szokás olyankor is, mikor a hivatkozás hamis, hogy az arra való hivatkozással nyomás gyakoroltassák másokra. De mindkettő még per absolute nem vonja maga után azt, hogy alkotmányos országokban is az lettt volna a kormányoknak irányzata, hogy e tekintetben a törvényhozó testületeknek határozatát provokálják. Ne menjük messze. A t. képviselő úrnak is van tudomása az Angliában nem régen lezajlott mozgalomról. Hangosan követelték, mégpedig azon szempontból, akik tették, amiből a t. képviselő úr kiindult, hogy hivassák össze a parlament, hogy nyilatkozzék. Azon angol kormánynak, melyről nem hiába mondatik, hogy a közvélemény intéseire hallgatni szokott, azon angol kormánynak eszébe sem jutott a parlamentet összehívni. Tudta, hogy ismeri és ismerheti anélkül is az ország közvéleményét és érezte azt is, hogy sem magát, sem a törvényhozást azáltal, hogy határozatokat provokál, e nehéz viszonyok közt egy előre lekötött bizonyos irányban gátokkal körülvennie nem szabad. De mindamellett az angol kormány nyilatkozataival , a német kormány nyilatkozataival a t. képviselő urak meg vannak elégedve. Én magam is azt hiszem, hogy sem az egyik, sem a másik mást, többet nem mondhatott, mint amit mondott. De mit mondott az angol miniszterelnök, nem a törvényhozó testületben ugyan,hanem pohár közt? Azt mondotta, hogy mi akarjuk a békét, de aki Angolország érdekeit sérti, annak ellenében mi hatalmasak, erősek vagyunk, s meg fogjuk védeni érdekeinek bárki ellen. A német kormány mit mondott ? Akarja a békét és declarálja, hogy Németország fiainak egy csepp vére sem fog omlani, ha azt Németország érdeke vagy becsülete nem kívánja. Mindkettő helyesen mondotta, és a képviselő urak ezt helyesnek és elégségesnek találták. Mit mondtunk mi? Akarjuk a békét, de minden esetben akarjuk az osztrák magyar monarchia érdekeit megóvni. Már hogy kivéve a szavakat lényegilegesek közt mi a különbség, azt én részemről belátni nem tudom, és amit elég megmondani az angol és a német kormánynak, annál többet várni a magyar kormánytól határozottan nem lehet (Élénk helyeslés.) És, te hát állíthatom még azt is szemben azzal, amit a t. képviselő úr mondott, hogy határozati javaslatokat hozni ily ügyekben csakugyan nem szokás. Anglában igen nagy fontosságú, nagy horderejű külügyi viták folytak az utolsó évtizedben is, de azoknak végét nem képezte határozathozatala. Ha azt tartja az ellenzék a kormányról, vagy úgy érzi a kormány maga, hogy az ilynemű vita helyzetét megingatta, vagy ha a kormány azt hiszi, hogy szüksége van a nehéz viszonyok közt pregnánsul kifejezni, hogy bírja az ország bizalmát, egy-két vagy több nappal azután, hogy az ily vita lezajlott és határozat nélkül befejeztetett : vagy az ellenzék veti fel a bizalmi kérdést, vagy a kormány teszi ezt, és ha ezen bizalmi kérdés igenlőleg üt kik a kormányra nézve, marad álásán és viszi az ügyeket tovább ; ha tagadólag üt ki, átadja helyét azoknak, aki a háznak bizalmát bírják. De mivel Angliában a változó kormányok szokták ismerni egy kormánynak ily viszonyok közti teendőit, azon kormány, amely ennek folytán a réginek helyébe ül, és oly kérése fog idő előtt a bonyodalmakkal szemben követendő eljárásáról, nyilatkozni, mint amely lelépett, csak hogy ezt neki a ház, mely bizalmával tiszteli meg, elnézi. Ez az, mit szerintem parlamenti módon az ország minden veszélyeztetése nélkül eszközölni lehet, s hogy nálunk könnyebben legyen eszközölhető, ez csak a t. képviselő uraktól függ. Tegnap Mocsáry J. képviselő úr hangsúlyozta, hogy a ház a különböző oldalairól jövő kritikával mennyire értenek egyet, és mennyire értenek egyet a kormány iránti bizalmatlansággal. Pótolják meg az urak ezt még egygyel, értsenek egyet abban is, hogy kikben bíznak meg utánunk és a helyzet igen könnyűvé lesz téve. (Élénk helyeslés.) Csakhogy ez nincs meg addig, míg miként Mocsáry képviselő úr ezt tegnap is tette, a további teendőket illetőleg mindazokkal vitáznak, kikkel a bizalom hiányára nézve egyetértenek. (Élénk derültség és tetszés.) Azon itt fölhozott ügyre, amelyet már kétszer hallottam említeni, ama bizonyos fáklyás zene ügyére nézve, azt tartom, lesz alkalmam szólni, midőn a nem is tudon, melyik képviselő úr által beadott kérvény alapján a kérvényi bizottság a t. háznak jelentést fog tenni ; erre nézve tehát — mondom —, most részletesebben nem nyilatkozom, azonban most előre is beismerem egy tévedésemet és jelzett álláspontomat is. Igenis tévedtem abban — és sajnálom, hogy tévedtem — hogy azt hittem, hogy az egyetemi ifjúság, úgy mint ezt a fiatalság hajdan tenni szokta, egy a tettéből az országra háromolható veszélyre őt figyelmeztető hazafias szóra hallgat. Ebben tévedtem. (Mozgás). De ami álláspontomat illeti, az már előre is kénytelen vagyok kimondani, hogy azt semmi szín alatt nem tartom lehetőnek, hogy az történjék, aminek jelei azonnal mutatkoztak, hogy ez ország fiai az ország különböző részeiben, mint török és mint muszka párt kezdjenek sorakozni. (Élénk helyeslés és tetszés a középen.) Mert az én meggyőződésem az — és ezzel fejezem be beszédemet és kifejezem irányomat, Magyarországnak és az osztrák magyar monarchiának nem szabad sem török, sem orosz, sem franczia, sem német politikát követni, hanem kell követnie a magyar-osztrák monarchia érdekpolitikáját. (Hosszas zajos tetszésnyilvánítások a középen.) Elnök : Holnap 10 órakor az átalános vitatkozás folytattatni fog. Ülés vége 2 óra 25 p. A fővárosi képviselők választása. A fővárosi törvényhatósági közgyűlés tagjaira a választások eredménye ma össze van állítva. A virilisekre beadott szavazatokat ma estig szintén összeszámlálták, s a névsor összeállíttatott. Hivatalos kimutatás szerint a most lefolyt választásoknál összesen 1928 szavazat adatott be. A következőkben közöljük az értékképviselők névsorát s az egyes nevek után a szavazatok számát, amik az illetőre beadattak. A megválasztott értékképviselők névsora betűrendben a következő : A központi bizottság által a fővárosi értékképviselők közül bizottsági tagokat ajánltatnak : Andaházy László 1920, Andorffy Károly 1924, dr. Arányi Lajos 1926, Bachmayer György 1923, Balassa István 1917, Barhó Ferencz 1926, Baumann József 1925, Baumann Károly 1923, Baumgarten Fülöp