A Hon, 1877. március (15. évfolyam, 53-79. szám)

1877-03-03 / 55. szám

55. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Szombat, márt. 3. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési d­ij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 fit — kr. 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » •*­ » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. ——— I'' Budapest, márt. 2. Az uzsoratörvény a főrendeknél. A főrendek is elfogadták az uzsoratör­vényt azon módosítással, hogy a szerződés­ben kikötött és a felvett összeg közti különb­séget világosabban fejezék ki és­­a non numerata pecuniae elvét teljes érvényre emelék. Ez által a törvény lényegében vál­tozás nem történt, de annak absurditása még hivebben jön kifejezve. Pedig a főrendek elé már oly állapotban került a javaslat, hogy annak szerzői is megijedtek tőle. Mert nem csak a tőkeforgalom és kamatmeghatározás szabadságát rontja az meg, de midőn a már fennálló szerződések vagy betáblázott tar­tozások kamatait is leszállítja 8°/o-ra, akkor visszaható erőt tulajdonít a törvénynek és mikor a «non numerata pecunia« elvét úgy akarja érvényesíteni, hogy a szerződéseket támadja meg, akkor a jogbiztonság követel­ményeit játsza ki és végtelen sok perlekedés­nek nyit zárt kaput. A kamatmeghatározással a főrendek nem is foglalkoztak. Eötvös Dénes félte ugyan a vidéki takarékpénztárakat és általában helye­sen érvelt az egész törvényjavaslat ellen, de még a tudós szatmári püspök is oly kevéssé hódolt a nemzetgazdaság elveinek, hogy azok átalánosságát kereken tagadta. Igaz, hogy vannak e téren részletes rendszabályok és speciális viszonyok, melyek külön megítélést tesznek szükségessé; igaz, hogy a társadalmi viszonyokat törvények által idomíthatjuk, d­e a hitel és pén­zforgalom szabály­a­it nem kellett volna, hogy Schlauch ezek közzé sorolja, mert a hitelképesség ép úgy, mint hitelszükséglet és annak kielégítése mindenütt egyforma szabályok alatt fejlődik, legyen bár a hottentotta vagy az angol társadalom­ról szó. A­kik ezeket ignorálják, nem csuda, ha Czirákyval felkutatják a régi törvényeket és triumphussal mutatják be: II. András mint üzé ki az izmaelitákat, II. Lajos a fuggereket és hogy az 1622-ki vagy 1715. 51. és 1723. 120-ik törvények kamat-, illetőleg tőkeelkob­zással büntetik az uzsorásokat. Igen, ennek van raisonja, bizonyítja az, hogy hasonló büntetés van érvényben Amerika több álla­mában a 7—10°/6-on felül kölcsönzőkre; de hogy eredménytelen az ilyen rendszabály, azt nemcsak a mi történetünk, de az is bizo­nyítja, hogy az amerikai államok közül leg­újabban az albany-i törvényhozás szünteti meg e rendszabályt és rövid időn megszűn­nek azok mindenütt. Azonban Schlauch főargumentuma (az említett katheter-socialista nézeten kívül) az volt, hogy Francziaország is fenntartja az 1807. törvényt, sőt 1851-ben szigorúbbá tette azt. Ez áll, csakhogy mióta a magyar képviselőház ez ügyet tárgy­alá, ez is megvál­tozott, mert T r­u e 11 e indítványára a fran­­czia parlament, bizottsága ellenzése daczára, sürgősnek jelenté ki (persze a pénzügyminisz­ter és sok szakértő támogatásával) az 1807. törvény eltörlését. És ez, közelebbről meg fog történni. Tehát az uzsoratörvény barátainak és Schlauchnak főargumentuma ezzel elesik. A főrendek között akadt azonban (báró Nyáry Gyulában) olyan rigorosus is, ki a váltóra is ki akará terjeszteni az uzsoratör­vényt ; de már ettől a felsőház is visszariadt — nem találván a corpus delictit, t. i. a ka­matot. De azért az 1840. évi 16. tczikkel szemben is visszamenést képez a törvényja­vaslat, mert az legalább a kereskedőket és kereskedelmi üzleteket átalában kivette az uzsoratörvény alól, míg az uj javaslat csak a bejegyzett c­égeket szabadítja fel az alól és midőn a »non numerata pecunia« kifogásá­nak érvényt akar szerezni, oly sok csalásra és perlekedésre készíti elő az utat, hogy az igaz­ságszolgáltatás, melyet a nagy kamatok meg­­ítélésének szégyenétől akarnak megóvni, sok­kal kellemetlenebb vesződséggel lesz kényte­len küzdeni. Egyébiránt a főrendek beszéltek a felvi­­vidék szesziparának állapotáról, de nem fej­tek ki azon indokokat, melyek a javaslat el­fogadására bírták őket, vagy azon garantiá­­kat, melyek annak sikerét biztosítják, mert mikor az 1868-iki törvényt kezdék okolni az uzsora miatt, akkor Perczel miniszternek volt annyi határozottsága és tárgyilagossága, hogy megmondja, miszerint bizony az uzsoratörvé­nyek megszüntetésének közös hatását a jó évek alatt 1868—1873 közt senki észre nem vette, csak az üzletválság és üzletpangás, vala­mint rosz termések óta érezzük az uzsorát. Ezzel a helyes logikával rá­ letett volna jön­ni arra a következtetésre is, hogy ha rendes viszonyok közt öt évig nem volt baj az uzso­ratilalom megszüntetése miatt, az utóbbi 4 év bajait a közel fekvő üzleti és gazdasági sze­rencsétlenségeknek és nem az uzsoratörvény hiányának kell tulajdonítani. És így az or­voslást is közgazdasági téren és nem jogi rendszabályban kell keresni. Az elfogadott javaslattal elérjük azt, hogy a rendes hitelforgalomból a magánuzsora titkos utaira megy a pénz (mert 8°o most m­ég sok rendes hitelnél sem elég); elérjük azt, hogy a telekkönyves szerződés hitele megtámadható lesz, hogy bíróságaink több lő­perrel lesznek terhelve,­­ és a szegény, meg­­­­szorult ember ép úgy, sőt még jobban eshe­tik az uzsora áldozatául, ha a közgazdasági javulás be nem áll , mint most. De lesz uzsoratörvény. És ezt a főren­dek komolyan veszik. Jelentésük indokolá­sában felhívják a kormányt, hogy a büntető­kodexben büntetésről is gondoskodjék. Igaz, hogy az osztrák kormány is megtette ezt Ga­líciában és ez legalább nem közgazdasági ab­surdum, mint a kamatmeghatározás. De hogy­­a nép gyakori pénzszü­ksége és tudatlan­ságáénak fel­h­sználása, mikor és mily mó­don lesz csalá­nk qualifikálható, és hogy ez miként legyen büntetendő, azt ép oly kevéssé tudnók meghatározni, a főrendek kívánságára, mint a­hogy az osztrák törvényjavaslat vagy a franczia törvény átalános (a »rendsze­res« uzsora fenyítendő) határozatai ered­ményt nem mutatnak fel.­­ A közigazgatási bizottság mai ülésében folytatta a gyámügyről szóló tvjavaslat részletes tárgyalásait. A 184. és 135. §§. a felhívási per és biztosítási intézkedések bővebb körülírása tekintetéből, a bel­ügyminiszter óhajtása szerint újabban szövegezen­­dőknek határoztattak. A 139. §. első bekezdéséből a törvény rendes útjának fentartása kihagyatott, mivel a 144. §-ban a szükséges intézkedésekről gondoskodva van. A 144. § a szövegbeli rövidítésekkel fogadta­tott el és egy év helyett hat hónapi határidő álla­píttatott meg az önjogosulttá vált egyén által tehető észrevételekre. A 145. § ban az egy évi határidő hat hóra szállíttatott le. A 146. és 156. §§. irályi változtatásokkal fo­gadtattak el, nemkülönben a 157. §. A 160-dik §. lényegtelen módosítással elfo­gadtatott. A bizottság a tvjavaslat tárgyalásában a 162. §-ig haladt. A kormány részéről jelen volt : T­i­s­z­a Kál­mán mint elnök belügyminiszter.­­ A pénzügyi bizottság mai ülésében tárgyalás alá vette először a honvédség had­rendszerinti állományára előírt felszerelési czikkek beszerzéséből keletkezett többlet fedezésére szükséges póthitelről szóló törvényjavaslatot, mely a felszerelési készletek kiegészítése czéljából 1876-ra 212,532 ft 66 krt,­­ 1877-re ugyanannyit kér rendkívüli póthitelként megszavaztatni. Szende miniszter hivatkozik a javaslathoz csatolt indokolásra, s hangsúlyozza, hogy kötelessé­get vélt teljesíteni, midőn a fennforgott viszonyok közt a honvédség teljes felszerelés­éről gondoskodik. Zsedényi a bizottság jelentésében nem tartja szó nélkül hagyhatónak azt, hogy a miniszter saját felelősségére, az országgyűlés felhatalmazás nélkül ily rendkívüli költségeket tegyen. Wahrmann azt tartja főkérdésnek, vajon a rendkívüli körülmények, melyek e kiadást igazolják, akkor merültek-e fel, midőn az országgyűlés együtt nem volt. E kérdésre igennel válaszol s a költségeket megszavazza, csak azt tartván megjegyzendőnek, hogy a miniszter az országgyűlés egybegyűltével rög­tön jelentést tegyen. A bizottság többi tagjai helyes­léssel nyilatkozván a miniszter eljárása fölött, a tör­vényjavaslat átalánosságban elfogadtatott, a részle­teknél azonban a bizottság elhatározta, hogy az egész­ben 637.538 ft 50 kmnyi összegből az 1876-iki bud­get terhére csak annyi számoltassák el, amennyi 1876-ban tényleg kiadatott, a többi pedig az 1877-ik s 1878-ik évek közt oszlassák fel. Ezután tárgyalás alá vette a bizottság a p b y­­-­loxera-rovar kiirtása czéljából szükséges újabb 80,000 forint póthitelről szóló tör­vényjavaslatot. T­r­e­f­o­r­t miniszter bemutatá a phylloxera ki­irtása tárgyában tartott szakértői értekezlet jegyző­könyvét, mely szerint az értekezlet többsége a mes­terséges irtási eljárás folytatása mellett nyilatkozott. Somssich az iránt óhajtott volna felvilágo­sítást, minő eredménye volt az eddigi irtási kísérle­teknek, mert neki nincs hite az egészben s a kiirtást kivihetlennek tartja. Kenessey 6. tanácsos hivatkozik arra, hogy a kiirtás külföldön sikerült, s nálunk is sikert mutat. A kormány a legnagyobb erélylyel jár el a kiirtás körül, Kerkápoly az irtás folytatása esetében sem helyeselheti azt, hogy a szőlőtulajdonosnak phylloxe­ras földje kitisztittatván, neki még kárpótlás adassák. Csak katonaság alkalmazása mellett tartja lehetőnek az évrendszabályok sikeres alkalmazását Helfy nem járul a javaslathoz, miután az újabb kiadásért senki sem helyezhet kilátásba biztos sikert. Pulszky, Szontagh Pál ugyanily értelem­ben nyilatkoznak. A bizottság hosszabb vita után Tisza és T­r­e­f­o­r­t miniszterek indítványára határozatát el­halasztja, míg e tárgyban szakértőket és szőlőgazdá­kat fog meghallgatni. A katonaság részére 1873—1876-ban kiszolgál­tatott előfogatokért járó dijpótlékokból származó ki­adások fedezésére szükséges 25,356 frtnyi póthitel­­törvényjavaslat vita nélküli megszavazásával az ülés véget ért.­­ A képviselőház igazságügyi bi­zottsága ma délután tartott ülésében első­sorban hitelesítette a büntetőtörvénykönyv tárgyalása foly­tán létrejött utóbbi megállapodásait. A rágalmazás­ról szóló fejezet ez alkalommal egy új §-sal bővítte­tett, mely szerint «rágalmazást követ el s egy évig terjedhető fogsággal büntetendő az is, ki más ható­ság előtt bűntettel vagy vétséggel vádol, a mennyi­ben vádja valótlannak bizonyul s cselekménye hamis vádat nem képez.­ Ez után egy­­javaslatot vett tár­gyalás alá a bizottság, melynek értelmében az igaz­ságügyminiszter felhatalmaztatik arra, hogy a buda­pesti kir. ítélő tábla biráiból kisegítő birákat alkal­maztasson ideiglenesen a legfőbb itélőszéknél s a sem­­mitőszéknél—P­erczel miniszter részletesen indo­■ holván a­­javaslatot, a bizottság azt úgy átalánosság­ban, mint részleteiben elfogadta, s ezzel az ülés vé­get ért. — Midbát pasa bukásának okairól mind újabb meg újabb verziókat közölnek a külföldi lapok, így a »Köln. Zcg.«-nak írják a török főváros­ból, hogy Midbát minden tekintetben kiváló és nagy­­tehetségű férfiú, de fölötte nélkülözte a tapintatot, melyre pedig főleg neki, egy új, alkotmányos rend­szer életbeléptetésénél, egy oly államban, mint Tö­rökország, igen nagy szüksége lett volna. Már hiva­tala elvállalásakor közvetlenül egész sorsát követte el a tapintatlanságoknak, melyekkel igen sok érzé­kenységet sértett, ugyannyira, hogy vezérkedése csak­hamar veszélyesnek tűnt fel. Ő egészen theóriásban élt s az emberekkel mitsem törődött. Az alkot­mányban proklamált elvek folyományaként tekin­tette azt, hogy a szultán szuverainitása és hatalma mind újabb korlátok közé szorittassék. A szultáni mindenhatóság helyébe a miniszteri despotismust akarta helyezni, melyet természetesen a nagyvezér gyakorolt volna. Egy alkalommal ezt írá a szultánnak: »Ha az állam hitelezői a pénzügyminiszternél mi­­kozni fognak, el fogom küldeni felségedhez, hogy ki­elégítse követeléseiket.« Ily modorban és ily praeten­­siókkal lépvén fel Midhát, mind veszélyesebbnek­­ tűnt fel hivataloskodása, úgy hogy a szultán elhatá­­­­rozta a nagyvezér száműzetését, és pedig azért ezt, mert ha bukása után is Törökországban marad a sér­tett és ambitiósus Midhát, nagy veszélyekbe sodor­hatta volna a trónt és az országot, mert párthívei nagy számmal voltak és lelkesedéssel ragaszkodtak hozzá. Ezen­ tudósítás is megerősíti azt, hogy Midhát bu­kása nem alterálja a megkezdett alkotmányos élet fej­lődését. — Gladstonhoz egy­ szentpétervári »volt diplomata« a »Journal de Saint Peters­­bourg« hasábjain hosszabb levelet közöl, mely főleg Hardy angol hadügyminiszternek, az angol alsóház­ban tett nyilatkozataival polemizál. E volt diplomata így okoskodik: A keleti ügyekben az eszméknek két sorát lehet megkülönböztetni, szerinte a keleti kér­dés, részben a j­o­g kérdése, részben az érdekeké. Ezt a kettőt igen gyakran összetévesztik, s innét tá­madnak a zavarok. Európa, midőn kimondá, hogy Törökország fennállása nem a törökök érdekében, de Európa nyugalma és békéje miatt szükséges, ak­kor a keleti kérdés az érdekek kérdése volt. A török kormányzat azonban 20 év lefolyása alatt nem csak semmit nem tett Európa békéjének biztosítására, sőt oda juttatá a dolgot, hogy a béke és nyugalom állan­dóan veszélyeztetve van. Az érdek kérdés e szerint semmire reducálódik. A szigorú jog tekintetéből kétségtelen, hogy azon állam, melynek európai garanciára van szüksé­ge, hogy fenállhasson, már virtualiter elvesztő függet­lenségét, és Európa, mely azt saját érdekéből tartja fenn, jogosan cselekszik, ha reá kényszert gyakorol. A viszonyos jog tekintetében a keleti kérdésnél mindenek előtt a szerződések veendők figyelembe. De a szerződések, melyekben Törökország független­sége és integritása biztosíttatott, a portára nézve azon kötelezettséggel bírtak, hogy végrehajtja a ha­talmak által követelt reformokat. Ez elengedhetetlen nem csak erkölcsileg de anyagilag is, mivel a porta, mint Európa békéjének, nyugalmának, egyensúlyának és a rendnek eleme nem existálhat, csak azon fölté­tel alatt, ha keresztyén alattvalóinak igazságos és jó adminisztratiót nyújt. — Mi következik ebből ? Az, hogy azon pillanatban, midőn a porta nem tölti be e kötelezettséget, Európa is föl van mentve a szer­ződések alól, vagy pedig joga van kényszeríteni a török kormányt saját kötelezettségeinek teljesítésére. Ezt kellett volna felelnie Gladstonenak az orosz »volt diplomata« szerint Hardy hadügyminiszter azon állítására, hogy ha Törökországra kötelezők a szerződések, kötelezők azok Európára is. Előfizetési felhívás: ÜE30 O IfcT tesi X.­V­ilitát évfolyamjára­­l e évre........... 12 frt Negyedévre ... B frt Egy hóra .... 2 frt Az esti kiadás postai különküldéséért fe­lülfizetés évnegyedenkint........................... 1 frt jpgr- Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5,10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest,Ferencziek tere,Athenaeum-épület küldendők. A­ »Hon« kiadóhivatala A „HON“ TÁRCZÁJA. Nemzeti színház. »Ifjabb Fromont és Jocsb Eisler.« Dráma öt felvonásban. ír­ták Daudet Alfonz és Bólét Adolf. Ford. Huszár Imre. Először adatott a nemzeti színpadon márczius 2-án.) »Brement jeune et Risler ainé« a regény mes­teri műnek van elismerve. A párisi életből vett leg­több regénytől egészen elüt a színezés ama diskré­­cziója által, mely minden oly hangot, mely az erköl­csi érzéket sértené, kizár.Szerkezete igazán művészi. Jellemrajzai biztos kézzel vannak festve, s alapos tanulmányra mutatnak. A cselekmény menete nyu­godt, természetes, következetes. A benne előforduló események sima folyamát nem zavarja semmi, a­mi erőszakoltnak, keresettnek volna mondható. Az egyik helyzet okszerűen következik a másikból. A­ránylag szerény eszközökkel van benne előidézve a megrázó hatás. Szellem, kedély, élet, igaz és ál­barátság, tiszta, benső, eszményi s mellette buja, érzéki, megvásárol­ható szerelem, áruló szemfényvesztés, alacsony hálát­lanság, nyárspolgári szűkkeblűség szolgáltatják a cse­lekmény indokait. A figyelemre méltó könyv olva­sása közben egyszer vidám hangulatra ébreszt, majd megszomorít; de borzalommal tekintünk a végzetes homályba, melyet egy határtalan könnyelműség idéz elő, s midőn a boszóló nemezis megjelentével a sze­gény megcsalatott ember, ki már csak a testvéri sze­­retetben bízott, ebben is csalódva, kétségbe esik s az élet utolsó békéit is leoldja magáról: — megrendü­lünk egész valónkban, lelkünk legmélyebb mélyéig. Az iró tolla hatalmával, mint egy varázsvesszővel, kénye-kedve szerint játszott velünk. A regény oly bepillantást nyit bizonyos társa­dalmi rétegekhez, mely irtózattal tölt el, s megláttat­ja velünk, hová sülyedhet az isten képére teremtett ember. A franczia akadémia helyesen cselekedett, midőn páratlan elismeréssel jutalmazta e könyvet. A regény meséje aránylag kevés sorban is ösz­­szefoglalható: Risler Vilmos, a derék kézműves, el­hagyván hazáját,Helvécziát,egy párisi kárpitos gyárá­ban talál alkalmazást s nem sokára gyárvezetővé lesz. Igazán atyai szeretettel gondoskodik sokkal ifjabb fivéréről,Ferenczről, ki Vilmos költségén járja a párisi iskolát s fényes sikerrel letevén V­izsgáit, mérnöknek készül s e minőségben alkalmazást is talán a suezi csatorna munkáinál. Vilmos akarja, hogy Ferencz vegye el Szidóniát, a vele egy emeleten lakó , hozzá baráti vonzalommmal viseltető házaspár leányát. A szülők, Chébe­ur és neje, bele is egyeznek s az eljegy­zés végbe megy. Ekkor Szidónia egy falusi jószágon, hová őt barátnője Claire, a szomszédban lakó gyáros leánya, — épen azé, kinél Risler alkalmazva van — meghitta,megismerkedik Claire unokabátyjával, Geor-­­­ges-zsal, ki, már t. i. a maga módja szerint, bele is­­ szeret s a kis Szidónia tartózkodó kaczérsága által a­­ »végletekig« hajtatva, házasságot ígér neki. Természetes, hogy most már Szidónia hallani­­ sem akar róla, hogy a szegény Ferenczhez menjen­­ nőül s ez aztán nehéz szívvel indul egyptomi útjára, s nem is sejtve, hogy egy más leány, a kis sánta Desi- ■ rée, egy volt színész leánya, ki szintén ugyanabban a­­ házban lakik, mennyire szereti. Ekkor egy vadászat alkalmával Risler főnöke,­­ Fromont, életét veszíti. Risler megjelen a Chébe-csa­­l­­ádnál­­ jelenti, hogy Fromont Georges, az ő mostani­­ főnöke, nagybátyja végakarata szerint nőül akarja venni unokahúgát, Clairet, s minthogy az üzlet veze­tésére nem tartja magát elég képesnek, őt, Rislert akarja maga mellé társul venni. Szidónia, habár a hit nem érinti kellemesen, nem véteti azt észre, később azonban súlyos beteg­ségbe esik. Egy reggel megjelen Rislernél Chébe asz­­szony s képéből egész kikelve mondja neki : »Kép­zelje csak, Szidónia önt szereti, azért nem akart Fe­­renczhez menni.« A negyvenkét éves Vilmos eleinte alig akar hinni füleinek, mindazonáltal nem igen haragszik, s csakugyan, nem sok időre rá megtörténik az esküvő. Az új házaspár a Fromont-féle házban vesz lakást s Risler mint férj és mint egy gazdag gyár tulajdonos­társa, a legboldogabb embernek képzeli magát. Egy új találmánynyal foglalkozik, mely a Bromont-gyárat minden versenytársnak fölébe emelendi s e közben nem veszi észre, hogy Szidónia hová téved s hogy üzlettársával, Georges-szal oly útra lépett, mely mind­inkább eltávolítja a házastársi hűség útjáról s hogy gavallérját határtalan fényűzésével oly kihágásokra csábítja, hogy a Fromont-ház csakhamar a bukás szé­lére jut. Planus Zsigmond, a ház becsületes öreg könyv­vivője, ki teljesen elidegenedik honfitársától és benső barátjától, Rislertől, abban a hitben, hogy ez is tud­ja és kizsákmányolja e gyalázatos helyzetet, — Fe­­renczet értesíti az itt végbemenő dolgokról. Ez meg­érkezik, látja, hogy bátyja mindenben ártatlan, azon van, hogy a gyalázatos asszonyt leálcrázza. De a ra­vasz nő, kit ő még most sem szűnt meg szeretni, úgy körül tudja hálózni, hogy végre levelet ir neki, mely­ben bevallja szerelmét s arra kéri, szökjék meg vele. E levéllel oly eszközt ad a borzasztó asszony kezébe, melylyel az Ferenczet nemcsak féken tarthatja, de magát rajta meg is boszulhatja. Ferencz csak ekkor látja, milyen tőrbe esett, elhagyja Párist, a kis De­­sirée pedig, ki megérkeztéből uj reményt merített, kétségbeesve a vízbe veti magát. A Fromont-ház ügyei eközben annyira össze­­bonyolódnak, hogy a helyzet többé nem titkolható. A véletlen tisztába hozza a dolgok állását Risler és a könyvvivő közt. Vilmos megdermed, mintha vil­lám csapta volna meg. Neje épen bált rendez. Föl­siet, lehozza a bűnös asszonyt s kényszeritni akarja,­­ hogy kedvese nejének jelenlétében térden kérjen bo­csánatot. Szidónia felugrik s kirohan az ajtón. Risler neje ékszereivel, saját értékpapírjaival s kis birtoka eladásával elhárítja a gyalázatos bukást, s ezzel be nem érve, csakhogy az üzletet újra felvirágoztassa, lemond tulajdonostársi minőségéről , lesz, a mi volt, gyárvezető és mintarajzoló. Találmánya segítségével az üzlet újra lábra kap s örök időkre biztosítva van. Pár nappal ama szörnyű éj után Risler a leve­lek közt talál egy levelet és egy csomagot, mely az ő tulajdon kezéhez szól. Az irás a neje kezeirása. Mind a kettőt átadja a könyvvivőnek felbontatlanul, hogy őrizze meg. Risler még most is szereti nejét s re­ményit, hogy az meg fogja bánni bűnét s egykor ta­lán... De a levél nem megy ki eszéből. Mit írhatott? Egy reggel maga lévén a pénztárban, nem állhat el­lent a kísérletnek. Hirtelen felnyitja a fiókot, melybe Planus a két tárgyat tette, — a levél nincs már ott. Annál inkább fölébred neje iránti szerelme. Boldog­­talannak érzi magát. Egy nap híre jön, hogy találmánya a manches­teri kiállításon jutalomban részesül s e fölötti örö­méből bátorságot merítve, kérdi barátját, hova lett a level? Ez magával vitte volt s azt ígéri neki, hogy az örömnapot megünneplendők, együtt vacsoráljanak, s az éjét nála töltsék. Vacsora után egy kávéházi dal­versenyre mennek. Risler az énekes társulat prima­­donái közt megpillantja a nejét, Szidóniát. Csak nem eszméletlenül tér haza barátja karján. Szív­­gyöngeségén azonban győz a harag. S aztán hisz meg van még öcscse, Ferencz. Ez most az ő egyetlen re­ményhorgonya. Ezentúl együtt fognak élni s ecscse boldogsága lesz majd az övé is. Az éjféli órában felkölti az öreg könyvvezetőt nővére hangja a mellékszobából: nem hallotta-e a borzasztó sóhajtást Risler szobájából ? Mindketten hallgatóznak. Onnan felhangzik a velőkig ható kiál­tás: »Ferencz! Ferencz!« »Szegény ember!« sóhajt fel Plantus. Midőn reggel benyit a szobába, üresnek találja. Az ágy érintetlen, az ablak nyitva s kitárva a szekrény, hová Plantus a levelet és csomagot rej­tette volt. A levél eltűnt. A csomag ott hevert fel­bontva az asztalon, a tizenhét éves Szidónia arczké­­pével. Plantus kirohant s ott találta a becsületes Rislert a kapurácsra fölakasztva. Már akkor nagy néptömeg állta körül. »Tehát mégis megölt,« kiáltá Plantus térdre roskadva és keservesen sírva. Ekkor egy katonatiszt valami összegyürött papirt pillantott­­ meg a halott kezében . Ferencz levele volt az Szidó­niához. Az asszony árulása ellen még volt ereje, de a testvér árulása lesújtotta őt. Az öreg könyvvivő elsietett. Reggel hat óra volt. A város ébredezni kezdett. Az aggastyán szivé­ben lázadó harag dúlt. »Alávaló, gyalázatos!« kiáltá, összeszorított ököllel fenyegetve a levegőbe. Az el­menők nem tudták elképzelni, az asszonyt káromol­­ja-e vagy e várost. — Ez a regény vége, mely a mai napig, tehát negyedfél év alatt huszonöt ki­adást ért. Ennek a regénynek is meg­van az a többivel közös jellemvonása, hogy a költői igazságszolgálta­tással ugyancsak kegyetlenül bánik el. De az újabb franczia irodalomnak, úgy látszik, ez oly átalános rész sajátsága, melyet ott már nem is vesznek rósz néven. Megszokták, hogy minden újabb regény irány­regény, minden újabb dráma iránydráma legyen s ez az áramlat még a jelesebb írókat is magával sodorja s ritka mű az olyan, mely tisztán a szépet, a költőit tekintené domináló czélnak. Daudet e regényének hatása fölháboritó. A legbecsületesebb ember elpusztul nyomorultan egy gonosz nő miatt, hány becsületes ember előfordul a regényben, mind bűnhődik, míg a gazok mindent szárazon visznek el. Ezt aestetikailag nem lehet he­lyes, mert az megköveteli az igazságszolgáltatást, mely itt arctul van csapva. De Daudetnek, valamint korának épen az a fő czélja. Felháborítani, haragra indítani akar a társadalom viszásságai és elvete­mültsége ellen s ezt a czélt bizonynyal jobban éri el a költői igazságszolgáltatás rovására, mintha meg­jutalmazná a jókat és megbüntetni a gonoszakat s ekkép­p kibékítene a társadalom gonoszságával, mely ellen épen lázitani akar. Hanem a mi a regényben sikerül, nem követke­zés, hogy a drámában is sikerül. A regényirónak módjában van a kiáltó színeket, a túlerős fővonáso­kat lágyítani, enyhíteni a detailrajzban s valószínűvé tenni a részletek által, a­mi magában véve nem az. A drámairó azonban nem teheti azt, mert rá nem ér , igen gyakran megesik, hogy a­minek valószínűségé­ben senki fenn nem akadt, mikor regényalakban ol­vasta, színpadon előadva absurdumnak tűnt fel előtte. A legtöbb dramatizált regénynyel így vagyunk, s elég hivatkoznunk Hugo Victor »Nyomorult«-jainak nálunk is oly rendkívüli hatására s az ebből gyártott »Gályarab«-ra, mely egy-két előadás után örökre le­tűnt a színpadról, daczára, hogy egy oly művész ke­zében volt a főszerep, mint Egressy. Daudet regényének dramatizálása, melyről Bó­lét Adolf segítségével maga a szerző gondoskodott, sokban elüt a regénytől. A szerző érezte, hogy az a regény a színpadon borzasztó viszás hatást keltené s igyekezett egybiteni magán a szövegen, magán a mesén. Tudta, hogy úgy, a­mint eredetileg írva volt, a deszkákon nem állhatna meg De még e változtatás, ez enyhítés mellett is szörnyű egy dráma ez! Dumas »Idegen nő«-jét semmi nemes indok nem vezeti tetteiben, de még érzéki sem. Gúnyos kaczaj­­jal, czinikus őszinteséggel vallja meg, hogy csak a pénz az, melynek kedvéért egész családokat pusztít el. Borzasztó egy asszony ! De Daudet Szidóniájához képest angyal. Oly nő ez, a­kinek kebléből a hit, a szeretet, az igazság utolsó szikrája is kihalt, sivár, hideg számítás mind, a­mit tesz, a­mit mond s való­ban a színpadon csak akkor lehet jogosultsága, ha úgy tekintjük mint ijesztő példát. A szerzők a francziák avatottságával igyekez­tek a cselekmény szörnyű komoly és elszomorító sö­tét alapszínét vndorabb alakokkal és jelenetekkel eny­híteni, úgy hogy a főszemély jellemének lehangoló hatása mégis csökken némileg s nem ejti teljesen két­ségbe a nézőt minden erkölcsi érzéket kihívó alap­hangjával. A dráma Risler és Szidónia esküvőjével kezdő­dik. A menyasszony atyja, egy tönkre jutott kiske­reskedő haragszik, hogy őt, az örömapát nem res­­pectálják eléggé s otthagyja a vendégséget. Komikai személy, valamint Delabelle is, a volt színész, Desi­­rée atyja, ki haragszik a világra, mely az ő talentu­mát nem ismerte föl s erőnek erejével szavalni akar az esküvőn. Az egész első felvonás, mely ügyesen van Békekötés után, Törökország a maga módja és rendje szerint megköté fellázadt vazallusával a bé­két. A nagy nemzeti szerb szkupstina szente­­­ssté azt. A porta nem úgy bánt el a szerbek­kel, mint szokott elbánni a győztes ellenfél a levert ellenséggel. Nem­­ engedékenységé­nek, békülékenységének páratlan jelét adta, midőn elállott régibb szigorú békefeltételei­től s oly módon egyezett ki Szerbiával, hogy ez semmi sérelmet, lealázót nem találhat a békében. Szerbia kezdte a háborút, Szerbia jön megverve orosz szövetségesével együtt — és mégis megtartó helyzetét minden elő­nyével, melylyel bírt a háború előtt. Ha sok szerb esett el a csatatéren, ha Szerbia déli része elpusztítva, ha a háború sok költségbe került, ezt maga kereste s maga okozta ön­magának Szerbia. De hűtlen lázadásáért semmi büntetés­ben nem részesült. Sőt kilátásba van helyez­ve az, hogy némi határigazitásban fog ré­szesülni a Drinánál A porta nemeslelküleg el-

Next