A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)

1877-07-25 / 190. szám

Kiadó­hivatal 1: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggel és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kr. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. 190. szám. IV. évfolyam. Budapest, 1877. Szerda, julius 25. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás H­O 3^T XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hond meg jelen naponkint kétszer.) Julius hóra ................................ S írt, Julius—septemberre ■ . 6 » Julius-decemberre . . IS » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. ~ Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon* kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. & »Hon* »sark. a kiadó­ hivatala. Budapest, július 24. A keleti csomó bonyolódik,­­ahelyett, hogy a megoldáshoz közelednék. Anglia már öt csapatszállító hajót tart menetkészen, melyek közül három már holnap, szerdán indul a Földközi tengerre az ottani angol tengeri állomások helyőrségének teljes létszámra való emelésére, — »a bizonytalan és nyugtalaní­tott európai helyzet« miatt, mint ezt Derby lord mondá a felsőház tegnapi ülésén. A Be­­sika-öbölben, a Dardanellák átjáratánál hor­gonyzó angol flotta pedig azon a ponton áll, hogy Gallipoliba evezzen. — Olaszország is a tarenti öbölbe küldötte flottáját, kö­zel szomszédságba Albániával. Monte­negró újra megkezdte a támadást és ostrom alá fogta Niksicset. Görögország 30 mil­lió drachma kölcsönt vesz fel s figyelő állás­ba helyezi magát, lesve az alkalmas pillana­tot, melyben­­a kelet legeivilisáltabb s leg­­culturképesebb népeleme, a hellenismus« ér­dekében síkra szálljon. Oláhország »had­seregét« szerencsésen beolvasztá a muszka seregbe s igy az a szomorú dicsőség hárul az oláhokra, hogy a muszkák oldalán rátámad­nak egy oly nemzetre, mely nekik mindig jóakarójuk volt, s mely a kis ujjával sem bán­totta őket. Szerbia a maga részéről szin­tén »figyelő csapatokat« kezd összevonni a szerb-török határon s gondoskodik pénzről. . . . Mindenfelől sietnek keletre, mint a Mindezekhez járul most az a mi, hogy az uj török külügyér azt tanácsolta volna a szultánnak, hogy N­a­m­i­k pasát külön mis­sióval küldje a czárhoz. Az a missió pedig békés jellegű volna. íme concretebb alakban való feltűnése azon esélynek, melyről vasár­napi számunkban szólottunk, hogy a porta magát mindenfelől veszélyekkel környezve látván és segélyre egy oldalról sem számít­hatván, hátat fordit a »közbenjáró« s jóaka­­ratu hatalmaknak, melyek bűnös indolentiá­­ján múlt, hogy a dolgok oda fejlődtek, a hol most látjuk: egyenesen a muszkához pártol, — gonoszabb már ez sem lehet, mint a többi s megkísérli vele a pactumot. Ez a hír érzé­kenyen találhat hatalmat, Angliát és monar­chiánkat, melyek eddig azt az álláspontot foglalták el, hogy ám verekedjék az orosz - törökkel, de a békét kizárólag maguk között meg nem köthetik. A háború lehet és legyen is orosz-török háború, de a békekötés európai jellegű legyen,­­ azaz olyan, hogy létre ne jöhessen a többi­­ hatalmak, különösen pedig monarchiánk és Anglia befolyása és beleegyezése nél- l kül. Miért? Mert főleg e két hatalom van ér-­­­dekelve a háború következményei által. Monarchiánk részéről illetékes helyekről sugalmazott bécsi levelezők azt a büszke szót hangoztatják, hogy »keleten egy falu sorsa sem dőlhet el Ausztria-Magyarország bele­egyezése és jóváhagyása nélkül.« Ha ez így van és óhajtandó, hogy így legyen, akkor természetes, hogy külügyi kormányunk nem fogja megengedhetni, hogy Oroszország tet­szése szerint diktálja a békét, valamint nem engedheti meg azt sem, hogy külön paktáljon a török a muszkával. Az, hogy a porta most bocsátkozzék az oroszszal bárminő alkudozásba, nem hihető. Törökország Európában még nem mérte ösz­­sze fegyvereit a muszkával. Hadserege a vár­­négyszögben, nyugaton és a Balkán déli lá­bánál még ép, sértetlen. Minden vesztett csa­ta nélkül kapitulálni a török nem fog. A had­­vezényletben történt változások sem enged­nek arra következtetést vonni, mintha a por­ta most békéről álmodoznék. A török fegy­verek becsülete is, mely pedig Kis-Ázsiában nem bizonyult üres szónak, megkívánja előbb a komoly összetűzést. De a Namik pasa mis­siójáról szárnyra bocsátott hír annyit minden­esetre elárul és sejtet, hogy a porta egy vesz­tett csata után a hatalmak közbenjárását mel­lőzve, direkt az orosz kormánynyal kíván érintkezésbe lépni. De ha a porta döntő csaták előtt bocsát­kozik alkudozásba a czárral és komolyan ter­veli a békét, ez nem lesz egyéb, mint egy merész sakkhúzás, melylyel siettetni fogja Anglia és főleg monarchiánk beleszólását, il­letőleg beavatkozását. Ez egy igen alkalmas módja annak, melylyel monarchiánkat tét­lenségéből kimozditni és esetleg actióra birni lehet. Mert, hogy most Oroszország a bé­kéért könyörgő portának oly feltételeket­ szabna, melyeket Ausztria-Magyarország nem ^10^1^1^. helyben, a­ z alig ^szenved kétséget. S ha az ügyességéről átalánosan ismert tö­rök diplomatia egy oly eszközhöz folyamo­dik, melylyel actióra bírjon más hatalmakat is, melyek azt állítják magukról, hogy meg­védendő érdekeik vannak keleten, Törökor­szág szempontjából csak helyes lehet. De ak­kor lesz aztán igazán összehongolódva a ke­leti kérdés csomója. — Az olasz kormány — a­z M­­H szerint, behitta a Magyarországon tartózkodó hadköte­les olasz alattvalókat, mint szintén valamennyi 1856 és 1857-ben született s besorozott ifjat, mert egy 80,000 főnyi hadtest állíttatik föl Olaszországban. — Anglia és Muszkaország. A »Novoje Vremia« megütközik azon, hogy az angol conservativ sajtó a balkáni átkelés hírére vitázni kez­dett Konstantinápoly miatt. »Ez különös. Hiszen Konstantinápoly nem angol gyarmat s Törökország nem Angolország hűbéres állama. Ugyanazon ha nem még nagyobb joggal az orosz lapirodalom viszályt támaszthatna Indiának birtoka miatt. De Oroszor­szágban alig merné valaki a merész kérdést felvetni míg India tőlünk tisztességes távolban áll. A távol keleten levő erőnkről szerény vélemény mellett sem tagadható, hogy előbb vagy utóbb Orosz­ország India küszöbén fog állani, mely leggazdagabb de egyszersmind legkevésbé szl­­árd angol gyarmat. Nem észszerű tehát, mikor az angol tory kormány az angol érdekekről Oroszor­szág minden lépését az európai délkeleten akadályoz­va gondoskodik. Oroszországban senki sem kíván há­borút Angliával, de ennek nincs azon jelentősége,hogy Oroszország tűrné, hogy neki Anglia Törökországot illetőleg békefeltételeket diktáljon, vagy a hadviselés feltételeit szabja. A múlt évben a kis Szerbia figyel­men kívül hagyta az angol kabinet intéseit és taná­csait s ha azt Szerbia tehette, Oroszország nem Szer­bia.« Czikkiró említi, hogy Bismarck nem akarta a közvetítést elvállalni s Oroszországot a félúton meg­állítani, s ebből azt következteti, hogy ennek barát­ságát nagyra becsüli. Igaz, szól tovább az orosz lap, mi Németországgal szomszédok vagyunk, Angliától pedig Európában tengerek, Ázsiában pedig puszták, sivatagok és hegyek választanak el bennünket, de ezek nem áthághatatlan területek. Bármikép fejeztessék be a mostani háború, békekö­tés által Konstantinápolyban vagy­ Konstantinápolyon kívül . Oroszország törekedni fog Ang­liának mindenáron szomszédja lenni. — A lengyel kérdés:« Varsóban Cyrillus és Methodius napján nem rég pánszláv ünnepélyt tar­tottak. Az e czélra rendezett eszem-iszomon mintegy 100 résztvevő jelent meg, nagyobbára orosz hivatalno­kok és tanárok, köztök néhány lengyel is. Az obu­gát áldomások közt egy volt, mely a lengyel testvérekkel való kiengesztelődést éltette.­­• Az orosz sajtó némi idő óta foglalkozni kezd az oroszok és lengyelek közti kiengesztelődéssel. Hirlapirók és publicisták szelidebb húrokat kezdenek pengetni a lengyelekkel szemben s utat-módot keresnek az »egyezkedésre.« Ez irányban főleg, a mint történetiró ismeretes Gradovszky tanár működik, ki több czikket irt már e tárgyban, mely a külföldi lengyel menekültek közt is élénk eszmecserét idézett elő. Mindez persze csak abstract discussió még, mert az orosz kormányrendszer Lengyelországban a legcsekélyebb változást sem szenvedte. Mindeneset­re jellemző, hogy a pétervári sajtóiroda elnézi a kérdés szellőztetését, s egy pétervári félhivatalos lap közzétette Gradovszky czikkeit és az emigránsok ál­tal erre adott válaszokat, melyek az oroszoknak sok keserű igazságot mondtak szemükbe. A lengyelek legnagyobb része azonban megbotránkozással uta­sítja vissza ez eszmét. A budapesti lengyel egyesü­­sületben Golemberszky elnök a múlt vasárnap e tárgyról szólván, oda nyilatkozott, hogy a lengyelek, kik egy évszázadon át az oroszok áldozatai voltak, ja cm DJduCtiv muei huuiaicalULd. Ionuț« — »Bulletin officiel des commu­nes,« a törvények népszerű kiadása ilyen czim alatt jelenik meg Francziaországban a kormány felügye­lete alatt. A »Bulletin« ily rendeltetését maga a törvény határozza meg, s a mairek kötelesek azt hivatalukban kifüggeszteni. Július 6-ki számában azonban a »Bulletin« egészen más dolgokat tartal­mazott, mint a törvények népszerű kiadását; politi­­tikai czikkek voltak benne, és pedig oly szellemben és oly czélzattal, hogy a parasztokkal elhitessék, mi­kép Mac Mahon marsainak joga van 1880-ig szeszé­lyes akaratát az országénak ellenébe helyezni, s hogy ő e jogot fel fogja használni egész a mondott időig. Ha az ország kétszer-háromszor felküldi is a republiká­nus képviselőket Versaillesba, a marsai mindannyi­szor feloszlatja őket. Az ellenzékkel szavazni, írja e hivatalos községi értesítő, annyi, mint új bonyodalma­kat, új válságokat idézni föl; most csak a marsai je­löltjeire kell szavazni, ez biztosítja a békét, a rendet, felvirágoztatja a vállalatokat. A politikát hagyjuk 1880-ra. Eltekintve e törvénytelenségtől, hogy a törvé­nyeknek a néppel közlésére szánt hivatalos közlönyt a kormány a legarczátlanabb korteskedésre használja fel, a »Bulletin« ezenkívül még a legközönségesebb gyalázkodással és szidalmakkal illeti a köztársasági képviselőket. A jul. 1-én tartott katonai szemléről írván, egy czikkben a következőket mondja a 363 köztársasági képviselőről : »A commune-nek az 1871-iki gyújto­gatásnak és polgárháborúnak párthí­vei, kiket a marsal Páris utczáin levert és szétti­port, nem voltak jelen e nagy katonai ünnepélyen. Egyet sem lehetett ott látni a 363 radikális kö­zül, kiknek programmja a hadsereg leszerelése és el­nyomása, a minthogy szétrombolni és desorganisálni akarnak ők mindent, a mi még megmaradt, hogy jól­létünket és nagyságunkat biztosítsa. Tartózkodtak részt venni e lélek­emelő hazafias ünnepen s nem csat­lakoztak e nemzeti demonstrátióhoz.« E rágalmak ellenében a köztársasági képvise­lők jogügyi bizottságának tagjai most egy manifestu­­mot tettek közzé, melyben konstatálván a kormány ez újabb tényének a törvénynyel ellenkező voltát, a fölött a következő véleményt mondották: 1. A 363 képviselőnek mindegyike jogosulva van a »Bulletin«-ban foglalt rágalmak szerzője ellen a törvényes üldözést megindítani; 2. ez üldözés há­rom év alatt bármikor megindítható; 3. ez üldözés mindazon megye törvényszéke előtt megindítható, a­hova az incriminált irat megküldetett; 4. az üldözés úgy a nyomdász, mint a szerző vagy a »Bulletin Of­ficiel des communes« szerkesztője ellen indítható; 5. a belügyminiszter, mint a­ki a polgárjog szerint ez ügy­ben felelős, megidézhető. Aláírva : Lenard, Allou, Cremieux, Jules Fav­­­­re, Herold, Leon Renault, Mimerel, Durier, Bozé­­rian, Léon Clery és Emm. Arago.­­ Az angol csapat­szállító hajók hír szerint 25,000 katonát fognak a Föld­közi tengerre vinni; a létszámból 18,000 Galli­poliba, 7000 pedig Málta szigetére fogna szál­líttatni. Oroszország — Bulgáriában. Mikor Derby megígérte az angol felső­­háznak, hogy a muszka czár azon proclamá­­tiójának, melyet a bolgárokhoz intézett, hi­teles szövegét fogja előterjeszteni, miután háromféle variáns is van : akkor az orosz kormány ellenében az első vádirat előterjesz­tését ígérte meg, mert ettől a proclam­átiótól datálódik a hivatalos Európa kiáb­rándulása Oroszország békés czéljai iránt táp­lált illusióiból. És a­mint felmerült a kétely, fürfeeszöve jan az esz, és arra a meggyőződésre jutott most e­gész Európa, hogy igaza volt Napóleonnak: ha levakarják az oroszt, tatár van alatta. A török fegyverek hatalmas érin­tésére, oly­annyira lehámlott a muszka had­seregről, sőt a kormányról is (mert e­z pa­rancsol annak) a civilisatió vékony fénymáza, és oly erővel tört ki a barbárság ős természete, hogy több, mint másfélszáz el­­pusztított bolgár falunak a lakói és Ardahán női egyaránt szomorú bizonyságot tehetnek arról, hogy Oroszország hadjáratától nem vár­hat nyereséget sem a moralitás, sem a huma­­nismus, sem a civilizatió. Sőt, ha mélyebben tekintünk a dolgok­ba, meggyőződhetünk arról is, hogy nem csak az ideiglenes hadjárat, de az állandó orosz administrate sem terem szebb gyümölcsö­ket, mert ha Bulgáriában a haláskodás he­lyét a kancsuka és Szibéria foglalja el, hová már a h­arcztérről is szállítják az új lakókat ; ha a hérem és vesztegetés corruptióját , a vérfertőztetés, orosz pálinkaivás, katonai és közigazgatási corruptió foglalja el; ha a mu­­sul­mán vallási türelmet, az ismeretes, erősza­kos óhitű »compelle intrare« váltja fel , ak­kor bizony a külső alak változik, de a barba­­rismus csak növekedik. Ha Európát és különösen Angliát fellá­­zítá a törökök kegyetlensége­­ Bulgáriában, most ugyancsak itt, az elfoglalt és meg­hódolt védtelen falvakon és nőkön gyakorol­ja az orosz humanism­us és civilisatió, sokkal vérfagyasztóbb, átalánosabb és rendszeresebb kegyetlenségeit. És ha védtelenség bizonyítja azt, hogy a háború ki nem mentheti azokat, a társadalmi viszonyok és politikai ellentétek mindenkit meggyőzhetnek, már a priori, ar­ról is, hogy az orosz adminisztráció vagy fenhatóság, még be nem bizonyított jó szándé­ka mellett, sem lesz képes még csak annyira tűrhető állapotot sem teremteni Bulgáriában, milyent a török kormányzat, számos mulasz­tása és nagy hátramaradása mellett is, fel­mutat. Mert ha a keresztyének helyett a mo­hamedánok ellen fordul, a programmszerűleg előre jelzett, földrablás, közigazgatási és igaz­ságszolgáltatási részrehajlás (és erre biztos következtetést vonhatunk a kiengesztelhetet­­len ellentétekből, a háborúból származó gyű­löletből és Oroszország eddigi magaviseleté­ből) akkor sem a közigazgatás és igazság­szolgáltatás nem javulhat, sem a civilisatió és humanismus nem nyerhet Oroszország fogla­lása vagy hódítása által. Elhasznált példa Lengyelország sorsa, és ha emlékezetbe is idézzük, nem akarjuk alkal­mazni, mert Bulgáriában a földbirtok, a társa­dalmi és vallási viszonyok, a távolság, a hódítás új kelete, a faj­különbség sokkal nagyobb n­e­­hézségeket és áthágítatlan akadályokat fogna egy orosz reformtörekvés elé hárítani, még ha jó akarattal és részrehajlatlansággal in­dulna is az meg, mint a­milyenekre Oroszor­szág Lengyelországban talált. Hát még ha tekintetbe veszszük a biztos lázongások által provokált orosz kegyetlenségeket, a távolság által ellenőrizhetlen orosz adminisztratió vis­szaéléseit (mert még otthon is rendszeres és átalános a zsarolás és lopás és Ázsiában híres emléket hagyott hátra mindenütt az orosz katonai és polgári kormányzat; most is: Kauffmann nairobi tempói vérlázítók­ és az előre tervezett földfelosztás hatásait, a szük­ségszerű orosz nyelv ráerőszakolását, akkor tiszta fogalmat szerezhetünk magunknak ar­ról, hogy milyen lesz az orosz reform és czi­­vilizáczió hatása Bulgáriában a közigazga­tási, iskolai, igazságszolgáltatási téren. Örö­kös lázongás, örökös vérengzés, örökös zsa­rolás és örökös katonai uralom lesz az,­­hisz Oroszország polgári administratiót még s­e­h­o­l sem tudott szervezni!) Ha ettől várja Eu­rópa a civilizatió és humanismus terjedését a keleti kérdés megoldását, ám tűrje, de ha illusiókat és pedig véres illusiókat nem táp­lál, nem teheti ezt s­ em. A „HON“ TÁRCZÁJA. „Shakespeare jellemképei." Othello. (Befejező közlemény.) A féltékenység kísértete, melyet Jago eltávo­lító igyekvése által csak erőteljesebben felidéz, Othel­lo gyanútlan lelkében eleinte ellenállásra talál. De ha komolyan gondolkozunk az ellenállást kifejező szavak fölött: »Mi ez ? Hiszed, hogy én féltékenyen fognék epedni ? S a holoi változásit Uj s uj gyanúkkal jegyzem ? Nálam egy Lesz a gyanú s az elhatározás! Gidó legyek, ha engem ily silány, Légből kapott, csalóka buborék Nyugodt szivemből kiforgatni tud ! Én még avval féltővé nem leszek, hogy Nem szép, mulat, vagy társalgást szeret, Vidám beszédű, tánczol, énekel. Mindez csak szebbé teszi az erényt. Attól se félek, hogy hiányaimért Ő csalfa lesz vagy hozzám hűtelen, Mert szeme volt mikor megszeretett. Nem ! Jago nem ! Látnom kell, mielőtt Gyanút meritnék. A gyanú után Bizonyítékot! S ha bizonyíték van : Egyszerre vége, féltés­­s szerelemnek !« rögtön észreveszszük, hogy a seb már vérzik, csak bevallani nem akarja még. S hogy ez így van, eléggé bizonyítják a rövid, szakgatott válaszok, melyeket Jago szavaira ezután ad s a fellázadt kedély kitöré­se, mely a zászlótartó távozása után, a hűtlenség gondolatának e szavakkal: »Jobb , béka lennék pincze gőziben, Mint annak, a kit szeretek, szivében Más bírjon egy zugot.« alakot kölcsönöz. A képzelet csapongása megkezdő­dik, sejteni kezdjük, hogy az alvó természeti erők felébredtek s rohamra készülnek. Desdemona megje­lenése a féltékenység ördögét egy pillanatra elné­mítja ugyan, neje kérdéseire a férj, röviden bár, de­­ még nyugodtan felel, ám bensejében forr a méreg s midőn tépelődve ismét megjelenik, már látható az űr, melyet a nő hűségébe vetett bizalmának elvesztése rohamosan vájt! Az öröm és a kéj tárgyait, dicsvá­gyának czéljait, mindent a mi eddig éltető, hasztalan podgyászkép eldobja magától, tevékenységének kö­zepette napi munkáját bevégzettnek látja; szemeink előtt tépi le élte fájáról a zöld lombokat, s száraz gal­­­lyá válik, keservében igy kiáltva fel: »Ab de igy oda Örökre nyugtam megelégedésem! Isten veled már, harcz vidám zaja, Holott a nagyravágyás szép erény ! Isten veled már, tüsszögő lovam, Pergő dob, éles síp, vad harsonák, Királyi zászló, villogó aczél, Fény, pompa, minden harczi készület ! S te szörnyű ágyú, mely vad torkodon Az ég haragját durván dörgeted.« Hallgass ! Othelló napja már lejárt ! A keserv hangja csakhamar haraggá változik; a hűtlenség biztossága ugyanis mindentől megfosztja őt s igy a kétely, dühének minden hullámát keservé­nek okozójára zuditja : »Ficzkó­­ tanút rá, hogy nem szajha volt, Bizonyítékot kézzel foghatót! Vagy halhatatlan lelkem üdvére, Ebnek szüleined jobb lett volna, mint Hogy ingerelj !« A gondolat s a nézet a borzalmasba megy át. Itt úgy, mint mindenütt az erő nagysága tör elő ! E kifakadás megingatja Jago lábai alatt a talajt;saját biztossága kedvéért is szorosabbra húzza tehát Othello körül a hálót; hátrálnia nem lehet; a fel­idézett szenvedély, a terv kivételét kényszerrel sür­geti, sőt mi több, eredeti szándékán is túlhajtja; a kívánt bizonyíték előállítását kénytelen megígérni. Hisz' a nászajándék, az eperkés kendő kezei közt van. Cassio álma s ama biztosítás, hogy Desdemona ken­dőjét Cassio kezei között látta: Othello előtt a hűt­lenség bizonyítéka. A kétely, a nyugtalanság, a szen­vedély viharának ad helyet. A boszúvágy első kitö­rése, az éktelenség jellemével bir, mert Othello, hogy kifejezése minél rettentőbb legyen, kezével, —­ úgy szólván — a hegy után nyúl, a midőn igy fakad ki: »A czudar ! Bár volna negyvenezer élete, Mert egy kevés, — boszom lehűteni!« Desdemona hűtlenségéről meggyőződve lép ez­után a férj a nő elé s kéri a kendőt. A láz már átha­totta egész lényét, nyakán a gúny vegyítette harag, minden tettetés daczára is kitör. A végzetes kendő­nek eredetéről költött mesével egyrészről meg akarja Desdemonával értetni ama súlyt, melyet a kendőre fektet, másrészt szenvedélye őrültségét tárja föl előt­tünk. Othello e mesét, a borzalmasságig csigázott képzelődés izgatottságával mondja el s­ama sza­vakban : »Ha elvész, Vagy másnak adnád, helyrehozhatatlan Csapás követné !« a kendő megőrzésével összefüggő végzetet kettős ér­telemben foglalja össze. E szavak elmondásakor te­hát az alakítónak nemcsak ama félelmet, mely az elveszés bizonyosságától remeg, hanem ama fájdalom­­érzetet is ki kell emelnie, a­mely Othellót e gondo­latnál megrendíti. Desdemona zavara, ki a beszéd fonalát — elég szerencsétlenül — Cassio visszahe­lyezésére akarja vezetni, Othellót csak dühösebbé teszi, a kendő előállítását sürgető parancsait hívja ki, s a hűtlenség biztosságának megalapítására újabb táplálékot nyújt! III. A negyedik felvonásban Othello vas természe­tét a kedély kínjai, phisikailag is kimentik. A Jago által sugalmazott s bizonyosnak állított házasságtö­rés erejét megtöri. A hűtlenség bizonyítékait, össze­függés nélkül, a lázas ingerültség, a boszu kifakadá­­saival fűszerezve sorolja föl, s midőn e szavakkal: »Hah! orr — fül — ajak — minden!« saját arczá­­nak szerecsen képződésére utalva, a gúny ostorát ön­maga ellen fordítja, egy pillanatra önkívüli álla­potba esik. Az alakító színész­­ az ájulással végződő jelenetet úgy érzékítse, mint a hős testi és lelki erejét föloszlató benső forradalom eredmé­nyét, s Othellót a negyedik felvonásban úgy mu­tassa be, mint az előzmények folytán kimerült em­bert! Hisz a képzelet megszűnt már csaponga­­ni, eltompult; válaszai komor fejtörést jeleznek csak s ájulása után inkább szaggatott felkiáltáshoz, mint összefüggő beszédhez hasonlítanak. Ily vak szenvedéllyel szemben Jago mindent merhet, a mór lelkében a legügyetlenebb gyanúsítás is megfogam­­zik. A drámai szerkezet kiváló művészetéről tanús­kodik azon tény, hogy Jago, míg Othellót a szenve­dély egészen le nem igázta, a legravaszabb, a legki­­számítottabb fogásokhoz folyamodott, most azonban előrelátó bölcseségét elejté s Desdemona ellen a leg­durvább gyanút súgta a mór fülébe. Ama, párbeszéd, melyet Jago, Cassióval rende­zett, s melynek Othello fültanuja, Desdemona meg­­öletését, határozattá érleli. Othello már annyira tapja a szenvedélynek, hogy Jago, a legnagyobb vak­merőséggel Desdemonára irányíthatja a gúnyt, a ka­cajt, a ledér kifejezéseket, melyekkel Cassio, Biankát illeti. Miután Othelloban az ítélő tehetség forrása kiapadt, legkevésbé sem csodálkozhatunk, ha Jago hazugságai hitelre találnak sőt inkább bizonysá­gát láthatjuk ebben annak, miszerint a szenvedély hullámai a mór feje fölött csakugyan összecsaptak. A düh kifakadásai mellett, a balvégzet kegyetlensé­ge, s a Desdemonát megsemmisítő kénytelenség ér­zete által kisajtolt fájdalom sóhajait is ott halljuk. E gyöngyszavak: »Oh a világon nem volt ily édes teremtés! Méltó, hogy egy király mellett pihenjen, s az szolgáljon neki!« és: »Dalával a medvét megszeli­­dítheté!« eléggé igazolják azt. Rövid mondatai, a nyers természeti hangok jellemével bírnak, melyeket a kedély — akaratlanul — terel a felszínre. Az érzé­kitőre itt azon nehéz föladat vár, miszerint a düh, a fájdalom és a gúny kitöréseivel, a benső föloszlás mélységét is ki kell tüntetnie, s a hallgatót azon meggyőződésre kell bírnia, hogy Othellóban egy nagy­szerű s erőteljes természet, a szenvedélynek menth­et­­len áldozata lett! A düh rakonczátlan kitöréseit csak Desdemo­­nának megpillantása, beszéde, a mélyen sértett sze­líd nő szellemi lehellete képes még egy pillanatra a velőt rázó kín következő kifejezésére olvasztani: »Ha tetszenék »Istennek , engem fiúval látogatni, S mint zápor fialb­a tarfejemre a Csapás, veszély, gyalázat és nyomor, 8 reményeimmel a sors foglya lennék . Még is találnék szivem egy zugásian Egy csöp türelmet. 8 igy kitenni még Czélpontul a gúny hideg mutató Ujjának, — óh ! — de ezt is elviselném Nyugodtan. Ám — hol szivem kincseit Leástam, a hol élnem kell, vagy épen Nem élnem , hol a forrás van, miből Létemnek árja foly, vagy végkép kiapad . — Kiűzve lennem innen is, vagy ezt Posvány gyanánt látnom, hol undokán But fiókafaj költ, — Ofi ! fordulj el itt Szent türelem, szép rózsa arczu cherufi! S mint a pokol, oly zordan nézz te is.« E fájdalmas hangulat azonban csakhamar ör­dögi gúnyba csap át, a­mely a legaljasabb jelzővel sem irtózik Desdemonát illetni. Othellónak, Cassio halála fölötti diadalkiáltásához, melyben dühe ösz­­pontosul:­­ Szajha ! kedvesed Verébe ’fekszik, — rajtad most a sor Szivemben szemed büvereje bágyad, Véreddel mosom meg fertőzött ágyad !« a gyilkosság véres művét megelőző, magánbeszéd csatlakozik. E magánbeszédet a mór, határtalan fáj­dalom kifejezésével kezdi ugyan, de ama gondolat, hogy tette által csak a jog ítéletét hajtja végre, elné­mítja azt. Othello kedélyhangulatának borzalmas­sága ugyanis, a midőn igy okoskodik: »Van rá okod, van rá okod, szivem­ ! Óh, hadd hallgassam azt el tőletek Szűz csillagok ! Van rá okod. — De nem — Vérét nem rontom ; meg se karczolom E bőrt, — a mely fehérebb mint a hó — S simább mint a sirkő alabástroma. De halnia kell , hogy most meg ne csaljon !s abban rejlik, hogy daczára Annik, miszerint egy őrült szenvedély lánczait csörgetve, a legegyszerűbb tények megítélésére is képtelen, mégis a végzet vég­rehajtójának tekinti magát s tettében az igazság ki­fejezését látja. A kedély e megtörése, a benső lény e ziláltsága, a szenvedély ítélőszéke is ! A szenve­dély különös büntetése után kérdezősködni, ép oly' köl­­tőitlen mint a­mily bölcst­elen dolog, mert a kedélyálla­­pot, melyet a szenvedély előidéz, már maga büntetés. Alapja, a­mint kifejtettem, erkölcsi,de romboló alakja, ördögi hatalma, már jogtalan s igy vétkes, s az ebből eredő lelki kín, a büntetés. Othello tehát a boszóló angyalt önmagában hordja ! Az oly érzékitő színész, a­ki Desdemona meggyilkoltatásánál, a feldúlt ke

Next