A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)

1877-07-26 / 191. szám

Reggeli kiadás. 191. I/Am. XV. évfolyam. Budapest, 1877. Csütörtök, Julius 211. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere. Athenaeum-épület földszint ElölEy.pirósi­­Ifj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................t­art — kb. 3 hónapra.........................................12 » — » \z esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként . 1 » — » \z előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda,­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HÓIT X v dili évfolyamára. Előfizetési árak :­­A »8 . a» meg jelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... S frt. Augusztus—octoberre . 6 » Augusztus -decemberre 10 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés év­nerfv-deohint 1 forint. m r Az elődzetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A 'Hon« s serk. s kiadó­ hivatala. Budapest, julius 25. A koronaörökös önállósága. A mai hivatalos lap hozza a Rudolf ko­­ronaörökös önállóvá tételével kapcsolatos leg­felsőbb intézkedéseket. A királyi atya meleg köszönetét fejezi ki a nevelőnek, fia testi és szellemi fejlesztése körüli fáradozásaiért ; a régebben nagykorúvá lett és most már önálló koronaörökös tanulmányait bevé­gezte és tegnap óta szabad elhatározására van bizva mindaz, mit ezentúl tanulni,­­ tenni vágy. Monarchiában nem kis jelentőségű tény ez, mert az alkotmány és parlamentarizmus legszigorúbb formái közt is, sok befolyása van az uralkodónak , úgy a külügyek, mint a belpolitika folyamára. És nálunk, a kettős monarchiában, az alkotmány még oly aktív és direkt kötelességeket is ró az uralkodóra, melyektől más államok uralkodói meg vannak kímérve ; nálunk az államok és nemzetek kü­lönbözősége, alkotmányi, nemzeti és vallási sokfélesége — oly nehéz politikai és társa­dalmi állást jelöl ki az uralkodónak, hogy csak a legnagyobb szorgalom, tapintat és bölcsesség segedelmével felelhet meg azon sok érdekek kiegyeztetésével járó feladatnak, melyre Lajthán túl a császár, Lajthán innen a király egy személyben, sokszor önmagában küzdelemmel, hivatva van, így tehát nem közömbös sem a monar­chiára, sem a magyar nemzetre nézve, hogy Rudolf koronaörökös eddigi tanulmányait, ta­pasztalatait és érzelmeit mikép fejleszti to­vább önálló életpályáján. Ismeretei és érett­sége, illetékesek tanúbizonysága szerint, ko­rát meghaladják, de a biztos vezetők és az atyai gondok oly védszárnyai alatt fejlettek ezek, hogy a kísértet lehetősége, az önálló el­határozás mindennapi Hercules-útja nem okoz­hatott kételyt, aggodalmat neki és az el­határozás felelősségét sem érezhették sem a koronaörökös, sem azok, kik körülötte van­nak, vagy a nemzetek, melyik vezetésére lesznek bízva, és személyét hódolattal veszik körül. Nem lesz közvetlenül uralkodásra hivat­va és ő ép úgy, mint a monarchia minden tagja óhajtja, hogy minél később következzék ez be, királyi atyja életének, épségének bosz­­szú volta érdekében ;de addig is a közvé­lemény szeme élénk figyelemmel kíséri nem­csak fejlődésében, de tetteiben is, és Árgus­­szemekkel lesi, hogy kívánsága szerint, min­den tekintetben méltóvá legyen állásához, hivatásához. • Elismerjük, hogy az osztrák és magyar monarchiában legnehezebb az uralkodó állá­sa , mert az ügyek halmaza miatt, a szó tel­jes értelmében bureaukrata kell, hogy le­gyen; az ügyek bonyolultsága és sokfélesége államférfiúi képzettséget követel tőle; a mon­archia nemzetközi állása a legéberebb diplo­matát is próbára teszi az uralkodói trónon; a nemzeti szokások, nyelvek, alkotmányos, sok­félesége sokoldalú és nagy képzettséget és e mellett oly tapintatot, oly fennkelt gondol­kozást és részrehajlatlan magas judiciumot követelnek az uralkodótól, hogy csak a leg­nagyobb erőfeszítéssel tehet eleget azoknak, a leghivatottabb és legképzettebb is. És ha a koronaörökös királyi atyja bő tapasztalatait és hódolatot keltő magatartását, már trónra lépte előtt elsajátítja, az érett kor és jó nevelés azon fogékonyságával, mely ke­vés embernek és uralkodónak jutott osztály­részül,­­ akkor sok csalódástól és keserű tapasztalástól fogja megóvni önmagát és mon­archiáját egyaránt. Ezért örülhet a nemzet és a monarchia ép úgy mint a koronaörökös annak, hogy nagykorúságot és befejezett nevelést ért el oly körülmények közt, mikor még sok ideig lehet kilátása arra, hogy a trón körül és nem a trónon kell tapasztalatait szereznie. Sokkal szerencsésebb e tekintetben még királyi atyjá­nál is, mert egy konzolidált és alkotmányos monarchia gépezetének békés szemléléséből, a nemzetek lojalitásának és czéljainak megis­meréséből, a monarchia létfeltételeinek hosz­­szas szemléléséből bő tapasztalatokat merít­het magának, válság, rázkódás nélkül és nyu­galommal teheti azokat félre,­­ hogy mon­archiája és saját dynasztiája közös javára, minden csalódás nélkül, biztos kézzel és kö­vetkezetességgel, alkalmazhassa. Ha így használja fel a koronaörökös ön­állóságát, akkor az a hódolat és szeretet, m­ely­­lyel a monarchia népei királyi atyja és iránta viseltetnek, fokozódva fogja trónjának biztos alapját képezni! Úgy legyen! — Külügyi kormányunk, mint egy bé­csi lap írja, el van határozva meggátolni egy esetle­ges török-orosz külön egyezkedést,de a russephi-­­ ek annál inkább óhajtják azt. Ragusában és Diakovárban lázas tevékenység uralkodik s az udvar köreiben és a katonai pártban élénken óhajt­ják, hogy maga Oroszország diktálja a békefeltéte­leket a portának.­­ Az olasz politikáról az »Italie,« mely közel viszonyban áll az olasz kormányhoz, az osztrák és magyar lapokban elterjedt hírekkel szem­ben határozottan állítja, hogy »Olaszország most épen olyan helyzetben van, mint a minőben szokott lenni más években ilyenkor.« »Olaszország külügyi politikáját, mondja a fél­hivatalos lap — mindig azon kívánság hatotta át, hogy a calamitások, melyek a háborúval járnak, mielőbb véget érjenek, de soha sem járt ks egymaga külön. Minden lépése bizonyítja, hogy nem különítette el magát azon hatalmaktól, melyek a conferenczián részt vettek.­ Az utóbbi időben Olaszország a hatalmaknál egy collectiv lépést sürgetett az elveszettnek hitt Montenegró érdekében, de miután a hatal­mak nem állottak rá, Olaszország sem tett semmit és alkalmazkodott a hatalmak akaratához. Különben is ezen lépést az események feleslegessé tették. Adakozás a dévai magy. k. reáliskolai segélyző­­egyesület javára. K.-K.-H a 1 a s r­ó 1 bekü­ldetett hozzánk 24 írt 50 kr Eddigi gyűjtésünk 1843 írt 01 kr összesen 1867 frt 51 kr 3 db cs. arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. A Halasr­ól küldött összeget a következő sorok kíséretében kaptuk: Tekintetes szerkesztő úr! A kis-ku­n-halasi ifjúság julius hó 21-kén a »Sóstófürdő« táncztermében »a dévai reáliskolai se­­gélyző egyesület« javára nyári tánczvigalmat rende­zett, mely a legjobb időben meg is tartatott. A jóté­kony czólu mulatság ugyan nem jövedelmezett, mind­amellett a halasi áldozatkész közönség és a rendező­ség adakozásából 24 ft 50 krtvan szerencsénk becses lapjának beküldeni, hogy rendeltetés­e helyére juttat­ni szíveskedjék. Felülfizettek : Török Elek ur 50 kr, özv. Zseny Józsefné asszony 2 frt, Szilády Mór ur 1 frt, Deák Péter ur 50 kr, Kovács Benő ur 50 kr. Adakoztak: Spühler Lajos ur 1 frt, Csorba Mari k. a. 50 kr, Pap Anna k. a. 50 kr, Nyikos Pé­terné asszony 1 frt, Bikády László ur 1 frt, Karacs Teréz k. a. 50 kr, Závodszky Józsefa k. a. 50 kr, Hoffer Mari k. a. 50 kr, Hoffer Teréz k. a. 50 kr, Novák Rudolf ur 1 frt, özv. Tóth Józsefné asszony 1 frt, B. L. ur 50 kr, M. J. ur 1 frt, Hofmeister J. ur 1 frt 50 kr, a rendezőség részéről 9 frt 50 kr, ösz­­szesen 24 frt 50 kr. Midőn a t. közönség részvételéért és adakozá­sáért köszönetünket nyilvánítjuk, el nem mulaszthat­juk a v­i­d­é­k­i vár­o­s­o­k ifjúságát buzdítani, hogy nyári mulatságait hasonló jótékony czélra rendezze, s igy, habár lassan is, elérhetjük óhajtá­sunk teljesítését, hogy a segélyző egyesület fáradozá­sát siker koronázza. K.-K.-Halas, jul. 24. A halasi ifjúság. Mi is azon nemes és nemzeti ügy nevében, me­lyet a dévai segélyző egyesület előmozdítni hivatva van, örömmel nyugtázzuk ez újabb hazafias ado­mányt, őszinte köszönetet mondva érte a halasi lel­kes fiatalságnak, rendezőségnek és közönségnek. A halasi fiatalság fenebbi buzdításához csatoljuk mi is a magunkét, megjegyezve még azt is, hogy a sze­gény hunyadmegyei eloláhosodott magyarság meg­mentésére leginkább azon vidékekről várhatnánk segélyt, melyeken, hála isten, tömören lakik a magyar elem s melyeken alig s csak elvétve hangzik egy-egy idegen szó. Jusson eszükbe ezen áldott vidékek lako­sainak, hogy hazaszerte nem mindenütt úgy van ám; vannak vidékek pl. Hunyadban, melyben közel 15.000 főnyi tőzsgyökeres, magyar eredetű és nevű lakos­ság elfeledte nyelvét, mely lakosságot pedig okvetle­nül vissza kell szereznünk a nemzet számára. És hon­nan várhatnánk több joggal segélyt, mint épen a leg­­magyarabb vidékekről ? Igaza van a halasi fiatalságnak, midőn mondja, hogy »lassan« karolja fel a társadalom ezen ügyet. De ez a viszonyokban (háborús idő, tömérdek más adakozás és a szegénység is) leli magyarázatát; de mi az eddigi eredményből ítélve nem csüggedünk s meg vagyunk győződve ezen ügy diadaláról. Egy fél éve, hogy tart e mozgalom s ez idő alatt, daczára a kedvezőtlen viszonyoknak, a dévai segélyegyesület alaptőkéje 1400 ftról felszaporodott mintegy 6000 ftra. Még ha csak ilyen mérvben is folynak az ada­kozások jövőre, pedig jobb időket is remélünk, 5-6 év alatt jelentékeny sikert fogunk felmutathatni. Azon adakozásokon kívül, melyek lapunk ut­ján küldetnek az említett czélra s miket e helyen szoktunk nyugtázni, majdnem szakadatlanul folynak az adakozások az ország minden részéből direkt magához a segélyegyesülethez. Ezen utóbbi adako­zásokat Déváról jött közlemények folytán lapunk újdonsági rovatában nyugtázzuk rendesen. — Csak kitartás, buzgalom és egy kis áldozatkészség, és az ügy győzni fog. — »A török birodalom kitörlendő az európai államok sorából. Ez a jelszó, melyet a »Ruszkij Mir« nevű orosz lap legutóbbi s­zá­­mában hangoztat, Oroszország feladata, e lap szavai szerint csak akkor nyer megoldást, mikor a török főhaderő Stambulig vagy még tovább visszavettetik. Törökországot kitörülni kell az euró­pai államok sorából, a­melyek között oly régen már a keresztények hivatalos hóhérjául szerepelt. A tö­rök uralomnak tökéletes megsemmisí­tés­e a balkáni félszigeten és az ottani keresztény nemzetiségek a törökök által eltiport történelmi jo­gainak visszaállítása — ez a mostani háború czélja, mely által az összes volt orosz török háborúktól különbözik. Nekünk, úgymond, oly ellenséggel van dolgunk, hogy béké­­ről vele szó sem lehet. A törökök uralmuk fen­­tartásáért harczolnak, nekünk pedig ezen uralmat tel­jesen ki kell ragadnunk bűnös kezükből. Gondolható-e valami bűnös egyezmény a keresztények öl­döklői és védői között; az elkorhadt törökség, mely Bizáncz talaját csunyítja, szenyezi be, s a nagy Orosz­ország között, mely tetőtől talpig fegyve­r­­b­e­n áll a keleti kérdésnek nevezett emez örökös gyalázat végleges eltávolítása végett? A béke csak akkor fog majd jönni, mikor nem lesz többé Törökország Európában. Más békét nem kívánhat sem az orosz nemzet, sem azon rokon népfajok, a­me­lyek tőle felszabadításukat várják. Mi békesze­rető nemzet vagyunk (!) s azért kell, hogy vég­legesen befejezzük a feladatot, a­melyet mi már annyi­szor csak feléből teljesítettünk. A keleti kérdés mind nekünk, mind a balkáni keresztényeknek sok vérébe került már. A mostani háború utolsó hábo­rúnk lesz Törökországgal. A régi keleti biroda­lom birtokai megszabadulván a török járomtól, uj életre lesznek hivatva; a romokból végtére keresztény kelet emelkedik fel, mely leveti a homályos félholdat s helyébe fényes keresztet vesz fel. Meghonosul majd a béke a Balkán áldott földjén a görög - szláv tarto­mányokban, a Duna és a Bosporus partjain, de ezen béke a török birodalom temetése után Konstantiná­polyban az átalános európai congres­­suson fog aláíratni. A török diploma­ták nyugodtak lehetnek, nem velük fognak a béke feltételeiről tárgyalni Konstantinápolyban. Nagy és Anglia és a porta. A »Times« jelenti, hogy az angol kor­mány már elhatározta, miszerint a Besika­­öb­ölben levő angol flotta legközelebb Gal­­lipoliba fog menni s rövid idő alatt már útban lesznek kelet felé az angol csapatok. E tények mutatják, hogy Anglia mind jobban-jobban kezdi elhagyni a semlegességet s készül az actióra. Daczára az angol királynő semlegességi proklamácziójának, Derby lord azon jegyzé­kéből, melyben emberül megadta a választ Gortsakoff herczeg hadszeneti sürgönyére, már lehetett következtetni, hogy Anglia nem fog tétlen maradni, hanem megkezdi az actiót, mihelyt annak idejét elérkezettnek fogja látni. És Anglia csakugyan lépést tart az oro­szok hadiactiójával. Az orosz sereg dunai átkelésére azzal fe­lelt Anglia, hogy a Besika-öbölbe küldött hat hadihajót,­­ az oroszok balkáni átkelésére pedig azzal válaszol, hogy fölszereli csapa­tait, útnak indítja keletre, a besikai flottát pedig Gallipoliba küldi. Jó. De hát miért te­szi mindezt Anglia? Ez az, a­mi fölött most még homály van. Midőn Layard, szambuli angol követ a szultánnál kihallgatáson volt és czélzást tett annak lehetőségére, hogy az angol flotta a Bosporus vizeire is fog esetleg szállni, a török uralkodó igy szólt: »Hogyan érti ön azt, hogy az angol flotta ide jöhessen? Mint Törökország szövetségesei, avagy mint semleges hatalom akarnak önök idejönni? Első esetben egy szövetségi szerződést fogunk aláírni és tárt karok­kal fogadandjuk önöket. Második esetben az önök ittléte igen súlyos inconvenien­­tiákra vezetne. Kormányomnak még elég ereje van ahhoz, hogy maga őrködjék az ország belső nyugalma fölött és hadsere­gem a Dunánál még nincs megsemmisítve.« így nyilatkozott a szultán és szavaiból kilátszik először az, hogy a portán még mind nem tudják hányadán vannak Angliával, s hogy az angol flottát a csapatokkal együtt csak akkor látnák szívesen a tengerszor­dok­ban, ha azok mint Törökország szövetségei jelennének meg ottan. De a bizonytalanság soká már nem tart­hat. Tudva van, hogy Oroszország követeli a Dardanellák és a Bosporus megnyitását, An­glia pedig ellenzi, úgy ezt, mint Konstanti­­nápolynak az oroszok általi megszállását. — Már most, mint több oldalról jelentik, a Bal­kánon átkelt oroszok (és itt különösen meg­jegyzendő egy bécsi lap konstantinápolyi tu­dósítása, mely eszerint az oroszok nem csak a Sipka-szorost, hanem a Balkán valam­eny­­nyi átjáratát hatalmukba kerítették) — mondjuk, a Balkánon átkelt orosz sereg egy része N­i­k­á­p­o­l­y ostromzár alá vétele alatt vagy annak eleste után egyenesen Gallipoliba nyomul, hogy onnan a Dar­­ ummummmmmmmämmmmMmwaomtximBeamDmmmmmmiamimammmaasm i a t m A „HON“ TÁRCZÁJA. Görög tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mór. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. (30. Folytatás.) II. Mire Riumin visszatért a csapatja által meg­szállt l­ánhoz, már ott várta az előre küldött öszszei kalauz. Alacsony, szikár alak volt, világos szinü kauká­zusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, a­mit kiegé­szített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kind­­zsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytar­­tó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyaká­ból lelógó érczsip, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensil­ák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangós dohányzacskót. Ez is elmond­hatta a bölcsessel, hogy »omnia mea mecum porto.« A­mint Riumin egyedül maradt vele a bán to­ronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az öszszel a fajánál szokásos üdvözlet után, a­mi ab­ból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végig húzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljami­­nofftól, a miben csak ennyi volt írva: »Bizd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.« »Te fogsz a vezetőm lenni?« kérdé tőle cser­keszül. . . »Én.« »Tudod hová megyünk?« »Egy országba, a­mit nem tudunk hol van?« »Hiszed, hogy rátalálunk ?« »Hogy odatalálunk, azt hiszem, hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.« »Miről gondolod ?« »Mert már három bátyám elindult erre az út­ra s egy sem tért vissza.« »Megölték őket ?« »Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalan­dozót a cserkesz meg nem öl.« Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Uti­­bőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a­miket vadászkirándulásoknál hasz­nálni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukázusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a »vad.« E közben az oszszel neki gyürkő­­zött s a magával hozott dióbéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinü­­vé lett. »Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatol­hatunk be a hegyek közé ?« kérdé rögtönzött komor­nyikjától Riumin. »Nem hiszed, hogy felismerik ben­nem kiejtésemről az idegent.« »Sőt bizonyos, hogy felismerik az »i­d­e g­e­n­t«, mert itt minden völgy népe más nyelvet beszél, ha­nem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez min­denütt ismeretes. »Tamara királynő hősregéje«,­­ »a grazi királynő vérboszuja« olyan dalok, a­mikkel a fazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecs­­m­át bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra, mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.« Riumin megkisérte próbáját adni a hangjá­nak. Az öszszet el volt tőle ragadva. »Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.« »Hát a cserkeszek bort is isznak ?« »De még mennyire! Hisz ez az őshazája a sző­lőnek.« »De a próféta megtiltotta a boritalt.« »A meghalt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz azokra hallgat és meg­­iszsza, a mit Allah és a D­a­a­l adott.« »Hát az kicsoda ?« »A Daal a »suani« nép istene, a kik között az»Udi« az urallkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.« »S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?« »Csak az »elátkozottak« völgyein áthatolhas­sunk épkézláb.« »Kik azok az elátkozottak?« »Azt neked jobban kellene tudnod. Ti külditek­­ őket ide. A te fajadbeli népek, akik otthon nem tud­­­­nak a többiekkel megférni. A­hány ault alakítanak, s annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztény,­­ egyik azt mondja: »raszkolnik,« a másik »moraltsik;«­­ a harmadik »bespopovezi;« a negyedik »skoptsi;«­­ megint tovább a »chlistik,« a­­kik a bolhát meg nem t ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyer-­­­mekeket elássák élve; vagy még aztán a »dud­obor­­szik.« Ezek mind gyűlölik egymást, s meg nem nyit­ják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a ka­bátod szabva, mint az övék, ha nem úgy veted a ke­resztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az »rz« betűt, akkor nem kapsz tőlük egy falat ke­nyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezet­nek a mocsárba. S ha még a »baslovecsniék« közé tévedsz, ott járod meg híresen. Azoknak a vallása azt kívánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleg­­gel egy szót ki nem vehetsz belőlük. A­hová a maga­tok keresztény faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.« »Hát te nem vagy keresztény!« »Oh igen. Mi öszszetek mind keresztények vagyunk.« »Mikor kereszteltek meg ?« »Legelőször most két éve, s azóta minden év­ben egyszer.« »Tehát hétszer? »Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg ki­­hirdetteté, hogy minden öszszer, a­ki megkeresztelke­­dik, kap egy rubelt, meg egy inget. — S az ing bi­zony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; az­tán egy rubel is jól esik.« »Tökéletes igazad van. Hát aztán keresztény isten­tiszteletre el szoktál-e járni ?« »Ha hozzájutok, eljárok a duchobortaikhoz.« »De hát miért a duchobortzikhoz ?« »Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.« »De tudod-e, hogy azok nem igazhivők , ha ■ nem eretnekek ?«­­ »Hiszen próbáltam az igazhivők között is , de o­roszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz ? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen föltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. »Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre ?« Akkor aztán el­kezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a­mit senki sem értett. Gondoltam : az én rám nem tartozik. Mondok az egyik komámnak : »hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lo­vamért?« Rámförmedt, hogy ne lármázzak. »Még a csikaját is odaadom ráadásul«, mondok. Erre befog­ták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott , de engem nem kínált. Nagyon untam a dolgot : akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre, de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán nekifogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. »Mélyítek lopta el a kovámat ?« mondok az egyik komámnak. Az jól ol­dalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordu­lok szépen kérve : »add ide kölcsön a kovádat.« Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap oda­jön felém : a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele paráz­zsal : »utcza de jó, hogy épen jön, mondok neki : adsza egy kis tüzet a pipámba !« Arra fölkap­tak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy ki­dobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, a­honnan kidobtak, holott sen­kit se bántottam ? Riumin el se mosolyodott. Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgom­bot, ami a belmetet összetartja s engedé az öszszettől a dereka körül csavargattatni az övét, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir - szövet volt, szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember dere­kát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai : az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák , az a fehér aranyos öv. »Mi a neved ?« kérdezé Riumin az oszszettől. »M c z c h e t i s z.« ! »Furcsa!« ! »Eiz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.« »S hát én aztán valahányszor hí­ni akarlak, mindig trüszszentsek ? Mezh­etisz !« »A­mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, a­mi annyit tesz, hogy »zdravtroustje !« (légy üdvöz.) Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha bírókra kerül a dolog. Riumin ennek se nevetett. Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát. »No hát nem vagy a legszebb cserkesz ?« És Riumin még arra sem mosolyodott el, a­mi pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék , mi­kor a tükörben meglátja magát, szokatlan álcrában. »Még az anyád sem ismerne reád«, mondá az öszszet. »Hallod e­lezc­etisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te ?« »Én uram ? Én sohasem v­agyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserke­szül ?« »No, és elég mélyen vettem a hangot?« »Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is a melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni ? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczai aszonyok és gyermekek hangja. A­mint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt mesziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó ka­landokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. A­ki elmosolyodik, az idegen ! az moszkó ! A cserkesz ar­­cza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, húga volna ellenség fog­ságában, s folyvást azon töré a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?« Riumin, belőled jó cserkesz lesz! (Folytatása következik.) JawsBm­­iRwaiL” szent a mi czélunk és nagy áldozatokat is igényel teljes és visszavonhatlan érvénye­sítésére.

Next