A Hon, 1877. július (15. évfolyam, 166-196. szám)
1877-07-26 / 191. szám
Reggeli kiadás. 191. I/Am. XV. évfolyam. Budapest, 1877. Csütörtök, Julius 211. Kiadó-hivatal: Barátok tere. Athenaeum-épület földszint ElölEy.pirósiIfj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................tart — kb. 3 hónapra.........................................12 » — » \z esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként . 1 » — » \z előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda, Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HÓIT X v dili évfolyamára. Előfizetési árak :A »8 . a» meg jelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... S frt. Augusztus—octoberre . 6 » Augusztus -decemberre 10 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnerfv-deohint 1 forint. m r Az elődzetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A 'Hon« s serk. s kiadó hivatala. Budapest, julius 25. A koronaörökös önállósága. A mai hivatalos lap hozza a Rudolf koronaörökös önállóvá tételével kapcsolatos legfelsőbb intézkedéseket. A királyi atya meleg köszönetét fejezi ki a nevelőnek, fia testi és szellemi fejlesztése körüli fáradozásaiért ; a régebben nagykorúvá lett és most már önálló koronaörökös tanulmányait bevégezte és tegnap óta szabad elhatározására van bizva mindaz, mit ezentúl tanulni, tenni vágy. Monarchiában nem kis jelentőségű tény ez, mert az alkotmány és parlamentarizmus legszigorúbb formái közt is, sok befolyása van az uralkodónak , úgy a külügyek, mint a belpolitika folyamára. És nálunk, a kettős monarchiában, az alkotmány még oly aktív és direkt kötelességeket is ró az uralkodóra, melyektől más államok uralkodói meg vannak kímérve ; nálunk az államok és nemzetek különbözősége, alkotmányi, nemzeti és vallási sokfélesége — oly nehéz politikai és társadalmi állást jelöl ki az uralkodónak, hogy csak a legnagyobb szorgalom, tapintat és bölcsesség segedelmével felelhet meg azon sok érdekek kiegyeztetésével járó feladatnak, melyre Lajthán túl a császár, Lajthán innen a király egy személyben, sokszor önmagában küzdelemmel, hivatva van, így tehát nem közömbös sem a monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve, hogy Rudolf koronaörökös eddigi tanulmányait, tapasztalatait és érzelmeit mikép fejleszti tovább önálló életpályáján. Ismeretei és érettsége, illetékesek tanúbizonysága szerint, korát meghaladják, de a biztos vezetők és az atyai gondok oly védszárnyai alatt fejlettek ezek, hogy a kísértet lehetősége, az önálló elhatározás mindennapi Hercules-útja nem okozhatott kételyt, aggodalmat neki és az elhatározás felelősségét sem érezhették sem a koronaörökös, sem azok, kik körülötte vannak, vagy a nemzetek, melyik vezetésére lesznek bízva, és személyét hódolattal veszik körül. Nem lesz közvetlenül uralkodásra hivatva és ő ép úgy, mint a monarchia minden tagja óhajtja, hogy minél később következzék ez be, királyi atyja életének, épségének boszszú volta érdekében ;de addig is a közvélemény szeme élénk figyelemmel kíséri nemcsak fejlődésében, de tetteiben is, és Árgusszemekkel lesi, hogy kívánsága szerint, minden tekintetben méltóvá legyen állásához, hivatásához. • Elismerjük, hogy az osztrák és magyar monarchiában legnehezebb az uralkodó állása , mert az ügyek halmaza miatt, a szó teljes értelmében bureaukrata kell, hogy legyen; az ügyek bonyolultsága és sokfélesége államférfiúi képzettséget követel tőle; a monarchia nemzetközi állása a legéberebb diplomatát is próbára teszi az uralkodói trónon; a nemzeti szokások, nyelvek, alkotmányos, sokfélesége sokoldalú és nagy képzettséget és e mellett oly tapintatot, oly fennkelt gondolkozást és részrehajlatlan magas judiciumot követelnek az uralkodótól, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tehet eleget azoknak, a leghivatottabb és legképzettebb is. És ha a koronaörökös királyi atyja bő tapasztalatait és hódolatot keltő magatartását, már trónra lépte előtt elsajátítja, az érett kor és jó nevelés azon fogékonyságával, mely kevés embernek és uralkodónak jutott osztályrészül, akkor sok csalódástól és keserű tapasztalástól fogja megóvni önmagát és monarchiáját egyaránt. Ezért örülhet a nemzet és a monarchia ép úgy mint a koronaörökös annak, hogy nagykorúságot és befejezett nevelést ért el oly körülmények közt, mikor még sok ideig lehet kilátása arra, hogy a trón körül és nem a trónon kell tapasztalatait szereznie. Sokkal szerencsésebb e tekintetben még királyi atyjánál is, mert egy konzolidált és alkotmányos monarchia gépezetének békés szemléléséből, a nemzetek lojalitásának és czéljainak megismeréséből, a monarchia létfeltételeinek hoszszas szemléléséből bő tapasztalatokat meríthet magának, válság, rázkódás nélkül és nyugalommal teheti azokat félre, hogy monarchiája és saját dynasztiája közös javára, minden csalódás nélkül, biztos kézzel és következetességgel, alkalmazhassa. Ha így használja fel a koronaörökös önállóságát, akkor az a hódolat és szeretet, melylyel a monarchia népei királyi atyja és iránta viseltetnek, fokozódva fogja trónjának biztos alapját képezni! Úgy legyen! — Külügyi kormányunk, mint egy bécsi lap írja, el van határozva meggátolni egy esetleges török-orosz külön egyezkedést,de a russephi- ek annál inkább óhajtják azt. Ragusában és Diakovárban lázas tevékenység uralkodik s az udvar köreiben és a katonai pártban élénken óhajtják, hogy maga Oroszország diktálja a békefeltételeket a portának. Az olasz politikáról az »Italie,« mely közel viszonyban áll az olasz kormányhoz, az osztrák és magyar lapokban elterjedt hírekkel szemben határozottan állítja, hogy »Olaszország most épen olyan helyzetben van, mint a minőben szokott lenni más években ilyenkor.« »Olaszország külügyi politikáját, mondja a félhivatalos lap — mindig azon kívánság hatotta át, hogy a calamitások, melyek a háborúval járnak, mielőbb véget érjenek, de soha sem járt ks egymaga külön. Minden lépése bizonyítja, hogy nem különítette el magát azon hatalmaktól, melyek a conferenczián részt vettek. Az utóbbi időben Olaszország a hatalmaknál egy collectiv lépést sürgetett az elveszettnek hitt Montenegró érdekében, de miután a hatalmak nem állottak rá, Olaszország sem tett semmit és alkalmazkodott a hatalmak akaratához. Különben is ezen lépést az események feleslegessé tették. Adakozás a dévai magy. k. reáliskolai segélyzőegyesület javára. K.-K.-H a 1 a s ró 1 beküldetett hozzánk 24 írt 50 kr Eddigi gyűjtésünk 1843 írt 01 kr összesen 1867 frt 51 kr 3 db cs. arany, 3 db ezüst forintos és 1 db szász ezüst tallér. A Halasról küldött összeget a következő sorok kíséretében kaptuk: Tekintetes szerkesztő úr! A kis-kun-halasi ifjúság julius hó 21-kén a »Sóstófürdő« táncztermében »a dévai reáliskolai segélyző egyesület« javára nyári tánczvigalmat rendezett, mely a legjobb időben meg is tartatott. A jótékony czólu mulatság ugyan nem jövedelmezett, mindamellett a halasi áldozatkész közönség és a rendezőség adakozásából 24 ft 50 krtvan szerencsénk becses lapjának beküldeni, hogy rendeltetése helyére juttatni szíveskedjék. Felülfizettek : Török Elek ur 50 kr, özv. Zseny Józsefné asszony 2 frt, Szilády Mór ur 1 frt, Deák Péter ur 50 kr, Kovács Benő ur 50 kr. Adakoztak: Spühler Lajos ur 1 frt, Csorba Mari k. a. 50 kr, Pap Anna k. a. 50 kr, Nyikos Péterné asszony 1 frt, Bikády László ur 1 frt, Karacs Teréz k. a. 50 kr, Závodszky Józsefa k. a. 50 kr, Hoffer Mari k. a. 50 kr, Hoffer Teréz k. a. 50 kr, Novák Rudolf ur 1 frt, özv. Tóth Józsefné asszony 1 frt, B. L. ur 50 kr, M. J. ur 1 frt, Hofmeister J. ur 1 frt 50 kr, a rendezőség részéről 9 frt 50 kr, öszszesen 24 frt 50 kr. Midőn a t. közönség részvételéért és adakozásáért köszönetünket nyilvánítjuk, el nem mulaszthatjuk a vidéki városok ifjúságát buzdítani, hogy nyári mulatságait hasonló jótékony czélra rendezze, s igy, habár lassan is, elérhetjük óhajtásunk teljesítését, hogy a segélyző egyesület fáradozását siker koronázza. K.-K.-Halas, jul. 24. A halasi ifjúság. Mi is azon nemes és nemzeti ügy nevében, melyet a dévai segélyző egyesület előmozdítni hivatva van, örömmel nyugtázzuk ez újabb hazafias adományt, őszinte köszönetet mondva érte a halasi lelkes fiatalságnak, rendezőségnek és közönségnek. A halasi fiatalság fenebbi buzdításához csatoljuk mi is a magunkét, megjegyezve még azt is, hogy a szegény hunyadmegyei eloláhosodott magyarság megmentésére leginkább azon vidékekről várhatnánk segélyt, melyeken, hála isten, tömören lakik a magyar elem s melyeken alig s csak elvétve hangzik egy-egy idegen szó. Jusson eszükbe ezen áldott vidékek lakosainak, hogy hazaszerte nem mindenütt úgy van ám; vannak vidékek pl. Hunyadban, melyben közel 15.000 főnyi tőzsgyökeres, magyar eredetű és nevű lakosság elfeledte nyelvét, mely lakosságot pedig okvetlenül vissza kell szereznünk a nemzet számára. És honnan várhatnánk több joggal segélyt, mint épen a legmagyarabb vidékekről ? Igaza van a halasi fiatalságnak, midőn mondja, hogy »lassan« karolja fel a társadalom ezen ügyet. De ez a viszonyokban (háborús idő, tömérdek más adakozás és a szegénység is) leli magyarázatát; de mi az eddigi eredményből ítélve nem csüggedünk s meg vagyunk győződve ezen ügy diadaláról. Egy fél éve, hogy tart e mozgalom s ez idő alatt, daczára a kedvezőtlen viszonyoknak, a dévai segélyegyesület alaptőkéje 1400 ftról felszaporodott mintegy 6000 ftra. Még ha csak ilyen mérvben is folynak az adakozások jövőre, pedig jobb időket is remélünk, 5-6 év alatt jelentékeny sikert fogunk felmutathatni. Azon adakozásokon kívül, melyek lapunk utján küldetnek az említett czélra s miket e helyen szoktunk nyugtázni, majdnem szakadatlanul folynak az adakozások az ország minden részéből direkt magához a segélyegyesülethez. Ezen utóbbi adakozásokat Déváról jött közlemények folytán lapunk újdonsági rovatában nyugtázzuk rendesen. — Csak kitartás, buzgalom és egy kis áldozatkészség, és az ügy győzni fog. — »A török birodalom kitörlendő az európai államok sorából. Ez a jelszó, melyet a »Ruszkij Mir« nevű orosz lap legutóbbi számában hangoztat, Oroszország feladata, e lap szavai szerint csak akkor nyer megoldást, mikor a török főhaderő Stambulig vagy még tovább visszavettetik. Törökországot kitörülni kell az európai államok sorából, amelyek között oly régen már a keresztények hivatalos hóhérjául szerepelt. A török uralomnak tökéletes megsemmisítése a balkáni félszigeten és az ottani keresztény nemzetiségek a törökök által eltiport történelmi jogainak visszaállítása — ez a mostani háború czélja, mely által az összes volt orosz török háborúktól különbözik. Nekünk, úgymond, oly ellenséggel van dolgunk, hogy békéről vele szó sem lehet. A törökök uralmuk fentartásáért harczolnak, nekünk pedig ezen uralmat teljesen ki kell ragadnunk bűnös kezükből. Gondolható-e valami bűnös egyezmény a keresztények öldöklői és védői között; az elkorhadt törökség, mely Bizáncz talaját csunyítja, szenyezi be, s a nagy Oroszország között, mely tetőtől talpig fegyverben áll a keleti kérdésnek nevezett emez örökös gyalázat végleges eltávolítása végett? A béke csak akkor fog majd jönni, mikor nem lesz többé Törökország Európában. Más békét nem kívánhat sem az orosz nemzet, sem azon rokon népfajok, amelyek tőle felszabadításukat várják. Mi békeszerető nemzet vagyunk (!) s azért kell, hogy véglegesen befejezzük a feladatot, amelyet mi már annyiszor csak feléből teljesítettünk. A keleti kérdés mind nekünk, mind a balkáni keresztényeknek sok vérébe került már. A mostani háború utolsó háborúnk lesz Törökországgal. A régi keleti birodalom birtokai megszabadulván a török járomtól, uj életre lesznek hivatva; a romokból végtére keresztény kelet emelkedik fel, mely leveti a homályos félholdat s helyébe fényes keresztet vesz fel. Meghonosul majd a béke a Balkán áldott földjén a görög - szláv tartományokban, a Duna és a Bosporus partjain, de ezen béke a török birodalom temetése után Konstantinápolyban az átalános európai congressuson fog aláíratni. A török diplomaták nyugodtak lehetnek, nem velük fognak a béke feltételeiről tárgyalni Konstantinápolyban. Nagy és Anglia és a porta. A »Times« jelenti, hogy az angol kormány már elhatározta, miszerint a Besikaöbölben levő angol flotta legközelebb Gallipoliba fog menni s rövid idő alatt már útban lesznek kelet felé az angol csapatok. E tények mutatják, hogy Anglia mind jobban-jobban kezdi elhagyni a semlegességet s készül az actióra. Daczára az angol királynő semlegességi proklamácziójának, Derby lord azon jegyzékéből, melyben emberül megadta a választ Gortsakoff herczeg hadszeneti sürgönyére, már lehetett következtetni, hogy Anglia nem fog tétlen maradni, hanem megkezdi az actiót, mihelyt annak idejét elérkezettnek fogja látni. És Anglia csakugyan lépést tart az oroszok hadiactiójával. Az orosz sereg dunai átkelésére azzal felelt Anglia, hogy a Besika-öbölbe küldött hat hadihajót, az oroszok balkáni átkelésére pedig azzal válaszol, hogy fölszereli csapatait, útnak indítja keletre, a besikai flottát pedig Gallipoliba küldi. Jó. De hát miért teszi mindezt Anglia? Ez az, ami fölött most még homály van. Midőn Layard, szambuli angol követ a szultánnál kihallgatáson volt és czélzást tett annak lehetőségére, hogy az angol flotta a Bosporus vizeire is fog esetleg szállni, a török uralkodó igy szólt: »Hogyan érti ön azt, hogy az angol flotta ide jöhessen? Mint Törökország szövetségesei, avagy mint semleges hatalom akarnak önök idejönni? Első esetben egy szövetségi szerződést fogunk aláírni és tárt karokkal fogadandjuk önöket. Második esetben az önök ittléte igen súlyos inconvenientiákra vezetne. Kormányomnak még elég ereje van ahhoz, hogy maga őrködjék az ország belső nyugalma fölött és hadseregem a Dunánál még nincs megsemmisítve.« így nyilatkozott a szultán és szavaiból kilátszik először az, hogy a portán még mind nem tudják hányadán vannak Angliával, s hogy az angol flottát a csapatokkal együtt csak akkor látnák szívesen a tengerszordokban, ha azok mint Törökország szövetségei jelennének meg ottan. De a bizonytalanság soká már nem tarthat. Tudva van, hogy Oroszország követeli a Dardanellák és a Bosporus megnyitását, Anglia pedig ellenzi, úgy ezt, mint Konstantinápolynak az oroszok általi megszállását. — Már most, mint több oldalról jelentik, a Balkánon átkelt oroszok (és itt különösen megjegyzendő egy bécsi lap konstantinápolyi tudósítása, mely eszerint az oroszok nem csak a Sipka-szorost, hanem a Balkán valamenynyi átjáratát hatalmukba kerítették) — mondjuk, a Balkánon átkelt orosz sereg egy része Nikápoly ostromzár alá vétele alatt vagy annak eleste után egyenesen Gallipoliba nyomul, hogy onnan a Dar ummummmmmmmämmmmMmwaomtximBeamDmmmmmmiamimammmaasm i a t m A „HON“ TÁRCZÁJA. Görög tűz. Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mór. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. (30. Folytatás.) II. Mire Riumin visszatért a csapatja által megszállt lánhoz, már ott várta az előre küldött öszszei kalauz. Alacsony, szikár alak volt, világos szinü kaukázusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, amit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsip, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensilák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangós dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcsessel, hogy »omnia mea mecum porto.« Amint Riumin egyedül maradt vele a bán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az öszszel a fajánál szokásos üdvözlet után, ami abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végig húzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: »Bizd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.« »Te fogsz a vezetőm lenni?« kérdé tőle cserkeszül. . . »Én.« »Tudod hová megyünk?« »Egy országba, amit nem tudunk hol van?« »Hiszed, hogy rátalálunk ?« »Hogy odatalálunk, azt hiszem, hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.« »Miről gondolod ?« »Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.« »Megölték őket ?« »Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.« Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, amiket vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukázusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a »vad.« E közben az oszszel neki gyürkőzött s a magával hozott dióbéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinüvé lett. »Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé ?« kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. »Nem hiszed, hogy felismerik bennem kiejtésemről az idegent.« »Sőt bizonyos, hogy felismerik az »ide gent«, mert itt minden völgy népe más nyelvet beszél, hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. »Tamara királynő hősregéje«, »a grazi királynő vérboszuja« olyan dalok, amikkel a fazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsmát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra, mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.« Riumin megkisérte próbáját adni a hangjának. Az öszszet el volt tőle ragadva. »Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.« »Hát a cserkeszek bort is isznak ?« »De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.« »De a próféta megtiltotta a boritalt.« »A meghalt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.« »Hát az kicsoda ?« »A Daal a »suani« nép istene, a kik között az»Udi« az urallkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.« »S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?« »Csak az »elátkozottak« völgyein áthatolhassunk épkézláb.« »Kik azok az elátkozottak?« »Azt neked jobban kellene tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajadbeli népek, akik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. Ahány ault alakítanak, s annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztény, egyik azt mondja: »raszkolnik,« a másik »moraltsik;« a harmadik »bespopovezi;« a negyedik »skoptsi;« megint tovább a »chlistik,« akik a bolhát meg nem t ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyer-mekeket elássák élve; vagy még aztán a »dudoborszik.« Ezek mind gyűlölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva, mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az »rz« betűt, akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a »baslovecsniék« közé tévedsz, ott járod meg híresen. Azoknak a vallása azt kívánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. Ahová a magatok keresztény faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.« »Hát te nem vagy keresztény!« »Oh igen. Mi öszszetek mind keresztények vagyunk.« »Mikor kereszteltek meg ?« »Legelőször most két éve, s azóta minden évben egyszer.« »Tehát hétszer? »Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden öszszer, aki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. — S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jól esik.« »Tökéletes igazad van. Hát aztán keresztény istentiszteletre el szoktál-e járni ?« »Ha hozzájutok, eljárok a duchobortaikhoz.« »De hát miért a duchobortzikhoz ?« »Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.« »De tudod-e, hogy azok nem igazhivők , ha ■ nem eretnekek ?« »Hiszen próbáltam az igazhivők között is , de oroszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz ? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen föltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. »Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre ?« Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, amit senki sem értett. Gondoltam : az én rám nem tartozik. Mondok az egyik komámnak : »hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?« Rámförmedt, hogy ne lármázzak. »Még a csikaját is odaadom ráadásul«, mondok. Erre befogták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott , de engem nem kínált. Nagyon untam a dolgot : akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre, de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán nekifogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. »Mélyítek lopta el a kovámat ?« mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok szépen kérve : »add ide kölcsön a kovádat.« Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém : a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázzsal : »utcza de jó, hogy épen jön, mondok neki : adsza egy kis tüzet a pipámba !« Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, ahonnan kidobtak, holott senkit se bántottam ? Riumin el se mosolyodott. Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, ami a belmetet összetartja s engedé az öszszettől a dereka körül csavargattatni az övét, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir - szövet volt, szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai : az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák , az a fehér aranyos öv. »Mi a neved ?« kérdezé Riumin az oszszettől. »M c z c h e t i s z.« ! »Furcsa!« ! »Eiz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.« »S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek ? Mezhetisz !« »Amire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, ami annyit tesz, hogy »zdravtroustje !« (légy üdvöz.) Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha bírókra kerül a dolog. Riumin ennek se nevetett. Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát. »No hát nem vagy a legszebb cserkesz ?« És Riumin még arra sem mosolyodott el, ami pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék , mikor a tükörben meglátja magát, szokatlan álcrában. »Még az anyád sem ismerne reád«, mondá az öszszet. »Hallod elezcetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te ?« »Én uram ? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül ?« »No, és elég mélyen vettem a hangot?« »Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is a melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni ? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczai aszonyok és gyermekek hangja. Amint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt mesziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. Aki elmosolyodik, az idegen ! az moszkó ! A cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, húga volna ellenség fogságában, s folyvást azon töré a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?« Riumin, belőled jó cserkesz lesz! (Folytatása következik.) JawsBmiRwaiL” szent a mi czélunk és nagy áldozatokat is igényel teljes és visszavonhatlan érvényesítésére.