A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)
1877-08-25 / 219. szám
219. szám, XV. évfolyam. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra.........................................6 írta kr. 6 hónapra .........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. 1-111 II III— «■UHUM— .... I -I ,niii-i- -I-, ■ .... nftBtltr»» W«Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1877. Szombat, aug. 26. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épütet. A lap szellemi részét illető mindén közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől ingadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HireSTETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó hivatal'£ '.Bárátok* tgj'e. Athjenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOU XV -dik évfolyamára. Előfizetési árak . A »fion« meg jelen naponkint kétszer.) September hóra .... 3 írt. September-octoberre . 4 » September —novemberre 6 » September-decemberre 8 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetős árnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, » »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« **nk, * kiadó-blutalit, Budapest, augusztus 24. „A genfi conventió megsértése.“ A konstantinápolyi osztrák-magyar követ, Zichy gróf másuztatott, hogy az ottani német és olasz követekhez csatlakozva, tegyen »komoly előterjesztést« a portának amiatt, hogy a török katonaság a muszka foglyokon elkövetett kegyetlenségek által »megsértette a genfi conventiót.« Ez a legújabb diplomátiai adtus. És meg kell vallani, hogy igen szomorúan illustrálja az európai viszonyokat. Van-e emberséges érzelmű ember, ki ne tudná helyeselni — bármelyik harczoló félhez vonzza is különben rokonszenve — midőn látja, hogy a háború zónáján kivül eső hatalmak az emberiség magasabb érdekeinek és érzelmeinek sugallata folytán közbeszólnak s tiltakozva, roszalva megakadályozni igyekeznek, hogy a háború, mely különben is, magában véve is elég nagy csapás , vadállati dühöngéssé, exstirpatióvá fajuljon ? A semleges hatalmaknak ilyenkor bizonyára igen szép és nemes szerep jut osztályrészül , nem érintetve közvetlenül a háború által fölkorbácsolt féktelen szenvedélyektől, őrködni a fölött, hogy a harczoló felek szigorúan megtartsák legalább ama korlátokat, melyek nemzetközileg megállapítva, szükségeseknek és kötelezőknek ismertettek el. Ha a semleges hatalmak híven teljesítik e tisztet, bizonyára a korszellem, az előhaladott műveltség s hozzá még nemzetközi szerződések szellemében járnak el és cselekednek. És nem lehet józan ítéletű ember, ki ez ellen kifogást tehetne. De viszont mit szóljunk ahhoz, midőn látjuk, hogy a humanismus és a nemzetközi szerződések nevében fölszólaló hatalmak kétféle mértékkel mérik a »humanismust« és a »genfi conventiót?« Pedig ezt cselekszik, midőn recriminálnak a portánál a törökök részéről állítólag elkövetett kegyetlenségek miatt , de tudomást sem látszanak venni a muszka-bolgár hóhérlásokról. Úgy tudjuk pedig, hogy a genfi conventiót nemcsak a muszka vandálok védelmére alkották, hanem minden nemzet számára, melyet az a szerencsétlenség ér, hogy háborúba bonyolódik. Jól van, ha a török megsértette a hadviselés emberiségi szabályait, tiltakozzanak ellene, róják meg, — de aztán ne feledkezzenek meg a muszka hatalomról sem, mely tudvalevőleg egyedüli oka és fölidézője a mostani háborúval járó borzalmaknak. Humanismus! Nemzetközi jog! Minő satyra. Ki vétett többet és vakmerőbben ezek ellen, mint épen a muszka hatalom? És hol voltak a most tiltakozó hatalmak akkor, midőn a muszka hatalom tavaly a szerb-török hadjárat alkalmával a legflagránsabbul sértette meg és játszta ki a genfi conventiót ? Hol voltak akkor, midőn a muszka hordák átkeltek a Pruthon és az oláh határon, még mielőtt kiadatott volna a hadszenet? Igen, a humanismus és a nemzetközi szerződések csak addig jók, míg a muszka hatalom azok leple alatt űzheti népjogellenes garázdálkodásait. És ha ezt a gyűlöletes szerepet csak a muszka hatalom játszaná, még hagyján, a kancsuka birodalmától mást úgy sem várhatunk: egész története inficiálva van az emberi jog és szabadság ellen elkövetett merényletekkel. De fölötte szomorú és leverő fogalmat nyerünk Európa erkölcsi sülyedéséről, midőn látjuk és tapasztaljuk, hogy művelt, szabad nyugati hatalmak is segédkezet nyújtanak a muszka jogtiprásnak. Pedig azért, mert Törökországnak nincsen szerencséje (? ?) a »hármas szövetség«-hez tartozhatni, —a jogjog marad, melyet legkevésbé volna helyén azon fél javára egyoldalulag magyarázni, mely nem szokott jogot és törvényt respektálni soha. A Konstantinápolyban fölszólalt hatalmak nem a humanismusnak, hanem a muszkának tettek szolgálatot; —e kettő pedig úgy elüt egymástól, mint a tűz a víztől; s mi a mondottaknál fogva csak nagyon sajnálni és rászalni tudjuk azt, hogy Andrássy gróf egy ily lépésre vállalkozni jónak látta. Ezt csak úgy lehet helyre hozni, ha a muszka főhadiszálláson hasonló »komoly előterjesztés« létezik « E lépést azzal indokolja egy bécsi levelező, hogy a törökök által elkövetett szabályellenességek bebizonyított tények, azonban a porta nem tudatta a hatalmakkal a muszkák embertelenségeit. Ez nyilván hazugság. Hisz a lapokban is volt közölve a török külügyminiszter azon jegyzéke, melyben a muszka-bolgár bandák embertelenségeinek egész hosszú bűnlajstroma volt fölsorolva. Ugyanazon hivatalos adatokra alapított jegyzékben felszólíttattak a hatalmak, hogy a humanismus nevében tegyenek lépéseket az orosz kormánynál. De hát a berlini kabinet porosz durvasággal fogadta a török követet, mikor ez a jegyzéket átnyújtandó volt. Rá se hederítettek. A muszka panaszait diplomatiai actió tárgyává tették, a törökeit »mint alaptalanokat« figyelembe sem vették. Pedig csak az nem tudja, hogy a muszkák mészárlásokat vittek végbe, aki nem akarja tudni. Az angol hivatalos okmányok s Európa legtekintélyesebb lapjainak hareztéri tudósítói az ismert jegyzőkönyvben eléggé megmutaták, mit mivett a hareztéren a muszka és szövetségese, a bolgár. Ezeket megerősíthette volna hivatalosan az osztrák - magyar katonai képviselő is,csakhogy míg az európai muszka hadseregnél két osztrákmagyar katonai képviselő is van, a török seregnél nincs egy sem. Tulajdonképen az egyetlen alap, melyre a reerimináló hatalmak hivatkoznak, Liegnitz porosz őrnagy jelentése, ki Gurkó seregével átkalandozott a Balkánon. De kicsoda Liegnitz? olyan »klassikus« tanú e az, hogy az ő szava után indulva három hatalom diplomátiai lépéseket tegyen ? Liegnitz: a porosz királynak, azaz a muszka császár nagybátyjának katonája. És ezzel meg van mondva minden. Ez pajtáskodás, atyafiság, komaság a magas politikában — a jogérzet, igazság s a népek érdekei ellenére. (Nem jó iskola ez a népek dynasztikus szellemben való nevelésére.) Ezért kezdte meg ez ügyben maga a német kormány az initiatívát, mi pedig, mint jámbor szövetséges,a kik csk arra valók vagyunk, hogy egyik »szövetségesünk« jobbra, a másik balra harczoljon az orrunknál fogva, készséggel csatlakoztunk a német initiativához. Csakhogy ez nem osztó igazság, különösen nem valódi humanismus, hanem afféle orosz értelemben vett humanizmus. Ez nem egyéb, mint pártfogolás és demonstráczió az orosz mellett. Nagyon sajnáljuk, hogy monarchiánk e lépés által úgy van föltüntetve, mintha helyeselné és szentesitné az orosz atrocitásokat. Ez ellen pedig mi tiltakozunk. Sz. Gy. — Az oláh-muszka szövetségi szerződésre vonatkozólag távirják Csernoviczból a »N. fr. Pr.-«nek . »Az orosz diplomatia az Oláhországgal való szövetségi szerződés elvetéséhez ragaszkodott, de Cogolnicsán Bécsben, támogattatva az ottani orosz követ által megkapta az engedélyt arra nézve, hogy az oláh sereg cooperálhasson egy meghatározott területen. Ennélfogva az oláh sereg a Vid folyó és Szerbia között fog cooperálni, ott Károly fejedelem fog kommandirozni, függetlenül az orosz parancsnokságtól. Mindenki előtt talány, hogy miként lesz képes Oláhország föntartani seregét föltéve , hogy a háború a télen át fog húzódni. — Oláh muszka »humanismus.« Bukarestből a következőket távirják aug. 24-dikén a »P. Ll.«-nak : »Egy sebesültekkel terhelt vonat (köztük négy török) megérkeztekor egy valóban felháborító jelenetnek voltam szemtanúja. Az oroszok, kik a muszka sebesültek kötelékeit megújították, kényszerítették a nehezen sebesült törököket, hogy a vagyonból kiszálljanak és állást foglaljanak. De z sebkötelékeiket nem újították meg. Oláh Mariszto A „HON“ TÁRCZÁJA. Adalék a nemzeti színház megnyitásához. A »Hon« e hó 22-ki száma érdekes összeállítást közölt tárczájában abból az alkalomból, hogy a nemzeti színházat negyven év előtt e napon megnyitották. Talán nem lesz érdektelen, ha e megnyitásra vonatkozólag egy adalékot közlünk a kuliszszák mögül. Déryné Széppataki Róza jegyezte föl az alábbi sorokat nagyérdekű naplójában, melyből több közlemény jelent meg közelebb a »Vasárnapi Ujság«-ban. Déryné az úttörő színésznők egyik legjelesebbike volt, a dalműnek Magyarországon első meghonosítója, de drámai, kivált a naiv szakmába tartozó szerepeknek is kitűnő személyesítője, ki rangban egyenlő állást foglalt el a legelső magyar művészekkel. 1794-ben született Jászberényben, már 1808-ban játszott Láng társaságában, mely még a Rondella-korszak előtt, a Hacker-házban tartá előadásait. A nemzeti szinház megnyitásakor az ő kitűnő tehetségét is megnyerte a színházi választmány s az első előadáson neki is szerepe volt. Naplóját, mely a legérdekesebb emlékiratok egyike s igen sok becses irodalom — és művészettörténeti adatot tartalmaz s korrajzi tekintetben valóban ritka irodalmi terméknek mondható, 1872-ben irta, tehát 78 éves korában Miskolczon, hol visszavonulva élt s még azon évben el is hunyt. Déryné a hires kassai társaságnak volt egyik vezértagja, mely társaságból tudvalevőleg a pesti magyar színház személyzetének elsőrendű tagjai kerültek ki. E társaság az időben, melyre a pesti színház megnyitása esett, Székesfehérvárott és Balaton-Füreden játszott operákat és drámákat, így fölváltakozva — írja Déryné — együtt maradtunk egész addig, míg a színház Pesten elkészült annyira, hogy már nemsokára játszani lehetett benne. Ekkor fölszólító leveleket kaptunk mind különkülön, akikkel a részvényes urak szerződni akartak s megkívánták, hogy egy hóval előbb, mielőtt megnyílik a színház, megjelenjünk, hogy a tagokkal egyezkedhessenek és ezek az előadandó játékokra elkészülhessenek. Elérkezett a nap, melyen az egész társaság föl volt rendelve a t. Földváry Gábor úr elnöklete alatt s a többi főrészvényes urak jelenlétében tartott egyezkedési összejövetelre. Mindenik taggal külön egyezkedtek. Úgy gondolom, mert már nem jut eszembe tisztán, hogy én voltam a nők közül az első, akivel készek akartak lenni, — de az is lehet, hogy akkor már az egész társasággal tisztában voltak. Előszólítottak. Nekem soha se volt arra gondom, másnak mennyi havi fizetése van, — a mennyiben megegyeztem, abban megállapodtam s nem kértem soha jobbítást. Úgy rémlik előttem, hogy eddig hatvan pengő forintom volt havidijam és tán négy jutalomjátékom egy évben. Most tehát kérdezték tőlem, mennyi havi dijt kívánok. »Bocsánatot kérek, mondom, én nem szerződhetek egész évre, mert szerződtetve vagyok Kassára s már október elsején ott kell lennem.« »Abból bizony nem lesz semmi! — kiáltott fel Földváry úr, — magának itt kell maradni, innen egy toppot se megy!« Én elkezdettem kaczagni: »De hát mi lesz Kassából, ha én nem megyek haza?« — »No bizony elég soká volt már ott, maga innen nem megy, egy szó mint száz.« Az a kedves szelíd Fáy András úr meg elkezdi : »Édes Rózikám ! mit gondol maga ? Hiszen még ha ott volna is, szárnyakra kellene most kelnie, hogy mentős előbb itt lehessen, midőn egyszer végre sikerült maguknak nyugvó pontra találni a hosszú vándorlás után ! Ne ellenkezzék ! Maga itt kezdte pályáját, itt kell végeznie.« Amint ránéztem s azt a mézes szavat hallottam, nem volt bátorságom ellentmondani. Csak haboztam. Mátrai Gábor úr is megszólalt : »Hát itt tudna most bennünket hagyni , hiszen csak itt várhat magára dicsőség. Jól rendezett társasággal játszhatni, jó orchestrum mellett énekelni! Más az mint holmi falun !« Nem tudtam ellenvetést tenni. Most ismét Fáy András úr kérdezett: »Hát csak mondja meg, mi havi díjt kíván ? Csak előre figyelmeztetem, túl ne feszítse a húrt, mert még most nagyon szűken kell gazdálkodnunk, ne reméljenek hát mindjárt az elején aranyesőt. A kassza még most nem lesz képes nagyra terjeszkedni. Áldozott a nemzet, maguknak is áldozni kell, hogy majdan, ha erős kősziklán áll az alap, szedhessék áldozatuk gyümölcsét. »Száz pengőt kap, — kiáltá közbe Földváry úr az ő szenzorhangjával, — azért többet mindenikénél, mert énekesnő. Száz pengőt és egy jutalomjátéikot, punktum. De hallja csak Déryné ! A nagy szomorújátékokban Kántorné játsza a nagy szerepet két, maga pedig tartozik eljátszani az »Elevenholt a házaspárban« Hagymánét. — No hiszen szépen degradál engem a tekintetes úr — mondám kaczagva. — De még aztán Mariskámat is a »Tündérkastélyban.« — Ő igen — mondám, — én nem szoktam viszszaküldeni egy szerepet sem, amelynek meg tudok felelni. Meg volt kötve a szerződés. Elkövetkezett a szinház kinyitás ideje. Már csak egy hét volt hátra s — Kántorné még se jött! ! Ez mindent nagy izgatottságba hozott, de kivált a s szinház derék megteremtőjét, ki annyi szorgalommal igyekezve küzdött, csakhogy teljesüljön akarata és hogy a kinyitásnál egy se hiányozzék a tehetségesek közül. S épen ő, kinek szereposztálya épen nem volt betöltve senki által még akkor, az a nehéz szereposztály, a tragikai hősnőké, melyekben ő oly nagy volt, épen ő, ki midőn Budán játsztunk, legtöbbet járt át Pestre, megnézni, mennyire gyarapodott már a munka, s mindannyiszor vitt a kőműveseknek néhány követ, hogy ő is segít a mentős előbbi elkészítéséhez, — mert miként mondá, az az ő hajléka, az fogja őt majd táplálni öregségében! . . . . De a játék ki volt tűzve, annak már változni nem lehetett, még csak három nap volt hátra. Ekkor elhatározták, hogy ha nem jelent meg a kinyitásra, nem is kell többé. Ez kemény szó vola! — De most mégis ki lesz hát, aki méltólag elfoglalhatja azon szereposztályt, hogy aztán a mellett meg is maradjon, és a kinek személye is megfelelő legyen a nagyszerű hősnők szerepkörének ? Erre senki se volt alkalmasabb, mint a fiatal s még akkor ilyes matrónák és római hősnők szerepében gyakorlatlan Laborfalvi Róza. S azt a roppant szerepet ez a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani ! De volt Laborfalvi Rózának királyi termete, s még hozzá az ő szépsége is nagy, fekete, beszélő szemei ! Ez mind kipótolta, ami talán ily első szerepben gyengeség mutatkozott is, — de még annak tudása is, hogy nem lehetett máskép. És mi több, a borzasztó forróságban, ami akkor ott volt, még a könnyű ruhákban is majd összefőtt az ember. Fáncsy volt a jelmezetes öltözetekre a fölügyelő rendező, és ő oly szigorun ragaszkodott mindahhoz, ami a nemzetek viseletét tárgyazta, hogy attól egy tőbegyig se hátrált. S igy a fekete posztóból készült három rős hoszszu uszálylyal, a térdig leérő nyitott, szörnyű bő ujjakkal, s ismét ugyanazon kelméből készült nyakig befödött derékkal és térdig érő bő tunikával: a szegény gyermekleánynak még a hajáról is — nem csepegett, de — folyt a halálos veríték. De azért a szegény Róza átúszta a tengert és legyőzte feladatát. Ámbár egy szót se kellene szólanom a megnyitásról, — mert azt már egy kissé érdemesebb tollvezetők leírták, ki tudja, hányszor és hány csatában, de néhány sort mégis ide jegyzek. Nem volnék bátor a tollat a tintába mártani, hogy átalán fogva a kinyitásról szóljak, mert azt nem az én tollamra bízták, s nem is teszem, — nem! Az én soraim csak az öltöző szobáig visznek, no aztán egy kicsit a színpadra is föl kell menni, — mert bej ! »minden ember maga érzi: czipője lábát hol vérzi!« Bizony az enyémet is megvérezte, de nem a lábamat, hanem az erszényemet. Tehát föl kell menni, minthogy mindenkinek meg kellett jelenni, aki csak lélekzeni tudott, ha csak egy-két sor szerepet is elmondani az »Árpád ébredése« szimű darabban. Következéskép nekem is volt egy kis szerepem. Azt mondák mindig, hogy oly világos lesz akkor a színpad, hogy még a gombostűt is meg lehet látni a deszkázaton. Én egy dáma szerepét mondottam, aki az uj színházba megyen, s ott unszolja a járkálókat: nézzék, ott az uj színház, menjünk s több efféle. Nagy világosság lesz, gondolom. És bizony én egészen új ruhában akarok fellépni, mert ha kicsi is a szerep, de fontos az alkalmatosság, aztán ha van is ruhám, de az már sokat utazott. Csináltattam tehát egy egészen új fehér atlaszruhát , de már a fejdiszem se legyen ócska, csináltatok egy szép fehér krepp-turbánt. De még anynyira ment a balgaságom, hogy minden új legyen rajtam, még legyezőt is újat vettem. Ezt csak azért írom le, hogy mennyi költségbe vertem magamat örömömben, hogy az új színházban játszhatom. — Tehát szépen föl voltam öltözve — azaz hogy lettem volna. De mielőtt fölmennék az öltözőbe, legyen szabad egy kissé az udvaron megállnom és széjjel tekintenem. Belül csillogott, ragyogott minden, amit a nézők szeme láthatott, — de az udvaron! . . . . Minthogy Földváry Gábor úr akaratának tel l jesedésbe kellett menni, hogy azon napon ki kell nyílni a színháznak törik-szakad: hát ki is nyílott az, még pedig teljes dicsőséggel. De az udvaron! Arra minden erőmegfeszítés mellett sem értek rá, hogy eltakaríthattak volna az útból mindent. Itt volt még egy halom homok, amott a masteres láda, tova halomra hányva az építők szerszáma, — itt egy csomó kavics, amott egy kőhalom, egész az udvar hátulsó részéig. Alig lehetett az öltöző szobákig behatolni. Amint benyitunk a nők öltözőjébe, — még a falak meszeletlenek, asztal egy sincs, valamennyi nő mind azon egy szobában, — szent isten, hogy férünk el itt annyi sokan ? Hamar összerögtönöztek a szolgák felslágokból öltöző asztalokat, —• de nincs fogas. Hová algatjuk öltözékeinket ? Szegeket vertek a falakba, ott függött az én szép új atlaszruhám is a vakolatlan falon. Még ez mind csak-csak, de oly kiállhatatlan forróság volt, hogy nem győztük a homlokunkat törülgetni. — A férfiaknál azon módon. Tán e melegséget is az öröm izgatottsága okozta, — én úgy gondoltam. De az én vig kedvem mindjárt lehangolódott, midőn leveszem egész vágygyal uj ruhámat a szegről, — s látom, hogy a falhoz ért oldala oly lágy, oly nedves lett a fal izzadságától, hogy csaknem csepegett. Mit volt mit tennem, csak felöltöztem bele. Midőn már fel voltunk öltözve, én nem állhattam a dicsőséget, fölmentem a színpadra, hogy az első függöny mögül kikandikáljak, nagy publikum van-e ? — Tömve, zsúfolva! Hátrafelé megyek, ahol egy leeresztett függöny mögött ott guggol Telepi koma, már a játékra felöltözve, egy nagy ecsettel a kezében még akkor is valamit színezve s nagy buzgón igyekszik egy nagy zöld fazékból valamit mázolgatni. — Ide ne jöjjön, komácska, mert mindjárt rá festek a fehér ruhájára egy zöld erdőt! __kiáltá ijedten közeledtemre. Minden is széjjel feküdt még ott nála rendetlenségben, de az a függöny nem repült föl azon este, hát az nem volt baj. De baj volt az, hogy én ott mindent látni akartam s nem vettem észre, hogy az utolsó állat mellett oda volt dugva egy nagy menykő dézsa, tele kimusz-festékkel, melyet a szolgák vigyázatlanul tevén oda, az oldalára kilocscsantottak. Már megszólalt a zene, sereglettek föl a szinészi tagok az előjátékra, — én csak sétálók ott nagy becrata nők« a »vörös kereszt«-től, kik frissítőket és tiszta fehérneműt osztogattak, megtagadtak a vérben, szenyben sinlődő törököktől minden kegyadományt. A jelenlevők közül senkinek sem volt bátorsága a szegény török betegeknek segélyt nyújtani, attól való félelemben, hogy mint kém elfogatik. Orosz uralom alatt nem lehet emberül cselekedni.« _ J — A zágrábi »Obzor« szerint Mollináry nak két havi szabadságoltatásáról Zágrábban is beszélnek, hogy azonban visszalépése vagy hoszszabb időre való szabadságoltatása bevégzett ténye arról e pillanatban semmi bizonyosat nem tudhatni. Csak az az egyedül való és bizonyos dolog, hogy Mollináry parancsnokló tábornok erősen áll határozata mellett s nem veend részt a magyar közlekedési miniszter által tervezett vasútnak keresztülvitelében. (Helyesen. Egyébiránt meglehet, nem is lesz rá alkalma.) Az újvidéki »Zasztava« belgrádi levelezője szerint a szerb kormányválságról és kormányváltozásról szárnyra kelt hírek minden alapot nélkülöznek. Szerbiában, ami a kormányerisist illeti, minden csendes s minden a régiben van, azon egy különbséggel, hogy Mihajlovics Sztevcsa miniszterelnök megrongált egészsége helyreállítása czéljából szabadságot kapott, s a fejedelemtől nyert szabadságidejét fürdőn Karlsbadban tölteni. A közmunkaminiszteri teendőkkel Jovánovics Vladimir pénzügyér bízatott meg távollétének tartamára. (Ami pedig a miniszterelnökségi agendákat illeti, a Mihajlovics-kabinet megalakultával, Risztics János külügyér a miniszteri tanács alelnökségével megbizatván, az elnökminiszter távollétében az elnökséget magától értve a helyettes elnök, Risztics vezeti. Ezen helyettesítésről fejedelmi ukáz nem is jelent meg.) A horvát bán Budapesten. (V.) Mazuranics bán ma Budapestre jött. A magyar kormány hivatta s ezzel csak kötelességet teljesített. A közvélemény máris megsokalta a szabad kezet, mely a horvát kormánynak s a jelszót tőle vevő elemeknek a legkülönbözőbb kérdések körül adva látszott lenni, és ha a félhivatás czélja közvetlenül nem is ez volt, a külpolitikai tüntetéseken kezdve, a vasutügyig s a vele összeköttetésben levő egész sor kérdésekig sok elintézni való leszen magyar kormány és horvát bán közt, sok kérdezni való az előbbi, sok magyarázni és mentegetni való az utóbbi részéről. Szándékunk sincs, kedvünk sincs a horvát tüntetéseket s a mi azokban politikátlan s a magyar nemzeti és állami érzületre kihívó van, mind a báni kormány rovására írni. Még kevésbé tulajdonítjuk neki azon határőrvidéki agitácziót, mely mérveiben s irányában egész veszedelmes jelleget öltött. Tudjuk : mind a kettő nélküle, részben tudtán kívül, sőt némileg tán ellene harapódzott el. Ennek daczára az is nyilvánvaló másrészt, hogy a horvát kormány létezésének összes eddigi stádiumaiban nem tudott eléggé imponálni a közvéleménynek, sőt gyönge eszköznek bizonyult a különböző izgatások kezében s annyi erővel soha nem rendelkezett, hogy amit jónak, igaznak, helyesnek tudott, azt védelmezze olyan támadások ellen is hatálylyal, melyek efemér népszerűségnek örvendtek. Így történt, hogy az annexió politikáját Horvátországban úgy szólva ellentmondás nélkül terjeszthetik s hirdethetik a közvélemény nevében szereplő szubverzív elemek . Így történt, hogy ama, Mollináry nevében kezdeményezett határőrvidéki agitáczió, mely egy vasutügy körül forgott ugyan, de voltakép alkotmányos sarkelvek ellen intéztetett, Horvátországból is oly visszhangot nyert, mely arra mutat, mintha Horvátország alkotmányos elemei is helyeselnék az alkotmányosság ama granicsári magyarázatát. Ez türhetlen állapot. Magyarország elég sok áldozatot hozott és hoz Horvátország érdekeiért arra, hogy ne tűrje, mikép ott szövetségesre találjon minden, ami az ő érdekeire, méltóságára és nemzeti érzületére vészes és megalázó. S azonfölül Horvátországot a legjogosabb önérdek szempontjai is utalhatják arra, hogy az eddig követett ösvényről térjen le. Mindaz a subverzív agitáczió, mely ellene tör az alkotmányos formák szerint Magyarországon érvényesülő iránynak: hiába akarják az ellenkezőt hinni a zágrábi urak, ellenük is kiv éllel, az ő czéljaik előmozdítását is késlelteti, hazaszeretetük legszebb s egyedül józan álmainak valósítását is akadályozza Főleg áll ez a határőrvidéki vasutügyben megindult mozgalomról. Nem is oly rég történt, a horvát urak bizonyára jól emlékeznek még reá, midőn a meghasonlás Mazuranics és Mollináry közt úgyszólva, kiegyenlíthetlennek látszott. A horvát urak voltak azok, kik eme, Horvátország alkotmányos, polgáriasító s a végvidék status quójának fentartására ezérz a Mollináryféle irány közt megindult harczban szövetségesül a magyar kormány és közvélemény támogatását sürgették. Nem is hiába. Bár a mostani idők nem alkalmasak ilyetén tervekre s azért közvetlen közelben szó azok valósításáról alig lehet, a magyar kormány mégis nyíltan, szokott őszinteséggel tudtára adta a horvátoknak, hogy a horvát határőrvidéknek polgári Horvátországgal egyesítését óhajtja, siettetni véli, s egyátalán előmozdítja. Nem tetszik-e úgy a horvát uraknak, hogy a vasut-agitáczióban olyas valami nyilvánul, ami jogczimet szeretne teremteni e polgárosítás s ez egyesítés lehetőségének in infinitum halogatására? Nem veszik-e észre, hogy a tábornok s ügyvéde, ki egy ország kormányánál s összes szakközegeinél tájékozottabban véli intézhetni egy ország vasútügyeit, elsősorban nekik adja ki a közeljövőre a határőrvidék minden közigazgatási és kormányzati ágazatából a Lautpassot? S nem gondolják-e meg, hogy ilyetén tendenciák