A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)

1877-08-25 / 219. szám

219. szám, XV. évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra.........................................6 írt­a kr. 6 hónapra .........................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. 1-111 II III— «■UHUM— .... I -I ,niii-i- -I-, ■ .... nftBtltr»» W«Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1877. Szombat, aug. 26. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épütet. A lap szellemi részét illető mindén közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől ingad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HireSTETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­ hivata­l'£ '.Bárátok* tgj'e. Athjenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívásA HOU X­V -dik­ évfolyamára. Előfizetési árak .­­ A »fi­o­n« meg jelen naponkint kétszer.) September hóra .... 3 írt. September-octoberre . 4 » September —novemberre 6 » September-decemberre 8 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetős ár­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, » »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« **nk, * kiadó-blutalit, Budapest, augusztus 24. „A genfi conventió megsértése.“ A konstantinápolyi osztrák-magyar kö­vet, Zichy gróf másuztatott, hogy az ottani német és olasz követekhez csatlakozva, te­gyen »komoly előterjesztést« a portának a­miatt, hogy a török katonaság a muszka fog­lyokon elkövetett kegyetlenségek által »meg­sértette a genfi conventiót.« Ez a legújabb diplomátiai adtus. És meg kell vallani, hogy igen szomorúan illus­­trálja az európai viszonyokat. Van-e ember­séges érzelmű ember, ki ne tudná helyeselni — bármelyik harczoló félhez vonzza is külön­ben rokonszenve — midőn látja, hogy a há­ború zónáján kivül eső hatalmak az emberi­ség magasabb érdekeinek és érzelmeinek su­gallata folytán közbeszólnak s tiltakozva, ro­­szalva megakadályozni igyekeznek, hogy a háború, mely különben is, magában véve is elég nagy csapás , vadállati dühöngéssé, ex­­stirpatióvá fajuljon ? A semleges hatalmaknak ilyenkor bizonyára igen szép és nemes szerep jut osztályrészül , nem érintetve közvetlenül a háború által fölkorbácsolt féktelen szenve­délyektől, őrködni a fölött, hogy a harczoló felek szigorúan megtartsák legalább ama kor­látokat, melyek nemzetközileg megállapítva, szükségeseknek és kötelezőknek ismertettek el. Ha a semleges hatalmak híven teljesítik e tisztet, bizonyára a korszellem, az előhaladott műveltség s hozzá még nemzetközi szerződé­sek szellemében járnak el és cselekednek. És nem lehet józan ítéletű ember, ki ez ellen ki­fogást tehetne. De viszont mit szóljunk ahhoz, midőn látjuk, hogy a humanismus és a nemzetközi szerződések nevében fölszólaló hatalmak két­féle mértékkel mérik a »huma­­nismust« és a »genfi conventiót?« Pedig ezt cselekszik, midőn recriminálnak a portánál a törökök részéről állítólag elkövetett kegyet­lenségek miatt , de tudomást sem látszanak venni a muszka-bolgár hóhérlásokról. Úgy tudjuk pedig, hogy a genfi conventiót nem­csak a muszka vandálok védelmére alkották, hanem minden nemzet számára, melyet az a szerencsétlenség ér, hogy háborúba bonyo­lódik. Jól van, ha a török megsértette a hadvi­selés emberiségi szabályait, tiltakozzanak el­lene, róják meg, — de aztán ne feledkezze­nek meg a muszka hatalomról sem, mely tudvalevőleg egyedüli oka és fölidézője a mostani háborúval járó borzalmaknak. Humanismus! Nemzetközi jog! Minő satyra. Ki vétett többet és vakmerőbben ezek ellen, mint épen a muszka hatalom? És hol voltak a most tiltakozó hatalmak akkor, mi­dőn a muszka hatalom tavaly a szerb-török hadjárat alkalmával a legflagránsabbul sér­tette meg és játszta ki a genfi conventiót ? Hol voltak akkor, midőn a muszka hordák átkeltek a Pruthon és az oláh határon, még mielőtt kiadatott volna a hadszenet? Igen, a humanismus és a nemzetközi szerződések csak addig jók, míg a muszka hatalom azok leple alatt űzheti népjogellenes garázdálkodásait. És ha ezt a gyűlöletes szerepet csak a musz­ka hatalom játszaná, még hagyján, a kancsu­ka birodalmától mást úgy sem várhatunk: egész története inficiálva van az emberi jog és szabadság ellen elkövetett merényletekkel. De fölötte szomorú és leverő fogalmat nye­rünk Európa erkölcsi sülyedéséről, midőn látjuk és tapasztaljuk, hogy művelt, szabad nyugati hatalmak is segédkezet nyújtanak a muszka jogtiprásnak. Pedig azért, mert Tö­rökországnak nincsen szerencséje (? ?) a »hár­mas szövetség«-hez tartozhatni, —­a jog­­jog marad, melyet legkevésbé volna helyén azon fél javára egyoldalulag magyarázni, mely nem szokott jogot és törvényt respektálni soha. A Konstantinápolyban fölszólalt hatal­mak nem a humanismusnak, hanem a musz­kának tettek szolgálatot; —­e kettő pedig úgy elüt egymástól, mint a tűz a víztől; s mi a mondottaknál fogva csak nagyon sajnálni és rászalni tudjuk azt, hogy Andrássy gróf egy ily lépésre vállalkozni jónak látta. Ezt csak úgy lehet helyre hozni, ha a muszka főhadi­szálláson hasonló »komoly előterjesztés« lé­tezik « E lépést azzal indokolja egy bécsi leve­lező, hogy a törökök által elkövetett szabály­ellenességek bebizonyított tények, azonban a porta nem tudatta a hatalmakkal a muszkák embertelenségeit. Ez nyilván hazugság. Hisz a lapokban is volt közölve a török külügyminiszter azon jegyzéke, melyben a muszka-bolgár bandák embertelenségeinek egész hosszú bűnlajstroma volt fölsorolva. Ugyanazon hivatalos adatokra alapított jegy­zékben felszólíttattak a hatalmak, hogy a hu­manismus nevében tegyenek lépéseket az orosz kormánynál. De hát a berlini kabinet porosz durvasággal fogadta a török követet, mikor ez a jegyzéket átnyújtandó volt. Rá se hederítettek. A muszka panaszait diplomatiai actió tárgyává tették, a törökeit »mint alap­talanokat« figyelembe sem vették. Pedig csak az nem tudja, hogy a muszkák mészárlásokat vittek végbe, a­ki nem akarja tudni. Az angol hivatalos okmányok s Európa legtekintélyesebb lapjainak hareztéri tudósí­tói az ismer­t jegyzőkönyvben eléggé megmu­­taták, mit mivett a hareztéren a muszka és szövetségese, a bolgár. Ezeket megerősíthette volna hivatalosan az osztrák - magyar kato­nai képviselő is,csakhogy míg az európai muszka hadseregnél két osztrák­magyar katonai képviselő is van, a török seregnél nincs egy sem. Tulajdonképen az egyetlen alap, melyre a reerimináló hatalmak hivatkoznak, Liegnitz porosz őrnagy jelentése, ki Gurkó seregével átkalandozott a Balkánon. De kicsoda Liegnitz? olyan »klassikus« ta­nú e az, hogy az ő szava után indulva három hatalom diplomátiai lépéseket tegyen ? Lieg­nitz: a porosz királynak, azaz a muszka császár nagybátyjának ka­tonája. És ezzel meg van mondva minden. Ez pajtáskodás, atyafiság, komaság a magas politikában — a jogérzet, igazság s a né­pek érdekei ellenére. (Nem jó iskola ez a né­pek dynasztikus szellemben való nevelésére.) Ezért kezdte meg ez ügyben maga a német kormány az initiatívát, mi pedig, mint jám­bor szövetséges,a kik cs­k arra valók va­gyunk, hogy egyik »szövetségesünk« jobbra, a másik balra harczoljon az orrunknál fogva, készséggel csatlakoztunk a német initiati­­vához. Csakhogy ez nem osztó igazság, különö­sen nem valódi humanismus, hanem afféle orosz értelemben vett humanizmus. Ez nem egyéb, mint pártfogolás és demonstráczió az orosz mellett. Nagyon sajnáljuk, hogy mon­archiánk e lépés által úgy van föltüntetve, mintha helyeselné és szentesitné az orosz atrocitásokat. Ez ellen pedig mi tiltakozunk. Sz. Gy. — Az oláh-muszka szövetsé­gi szerződésre vonatkozólag távirják Cser­­noviczból a »N. fr. Pr.-«nek . »Az orosz diplomatia az Oláhországgal való szövetségi szerződés elvetésé­hez ragaszkodott, de Cogolnicsán B­é­c­s­b­e­n, tá­­mogattatva az ottani orosz követ által megkapta az engedélyt arra nézve, hogy az oláh sereg cooperál­­hasson egy meghatározott területen. Ennélfogva az oláh sereg a Vid folyó és Szerbia között fog coope­­rálni, ott Károly fejedelem fog kommandirozni, füg­getlenül az orosz parancsnokságtól. Mindenki előtt talány, hogy miként lesz képes Oláhország föntarta­­ni seregét föltéve , hogy a háború a télen át fog hú­zódni. — Oláh muszka »humanismus.« Bu­karestből a következőket távirják aug. 24-dikén a »P. Ll.«-nak : »Egy sebesültekkel terhelt vonat (köz­tük négy török) megérkeztekor egy valóban felhá­borító jelenetnek voltam szemtanúja. Az oroszok, kik a muszka sebesültek kötelékeit megújították, kény­­szerítették a nehezen sebesült törököket, hogy a­­ vagyonból kiszálljanak és állást foglaljanak. De z sebkötelékeiket nem újították meg. Oláh Mariszto­ A „HON“ TÁRCZÁJA. Adalék a nemzeti színház megnyi­tásához. A »Hon« e hó 22-ki száma érdekes összeállí­tást közölt tárczájában abból az alkalomból, hogy a nemzeti színházat negyven év előtt e napon megnyi­tották. Talán nem lesz érdektelen, ha e megnyitásra vonatkozólag egy adalékot közlünk a­­ kuliszszák mögül. Déryné Széppataki Róza jegyezte föl az alábbi sorokat nagyérdekű naplójában, melyből több közle­mény jelent meg közelebb a »Vasárnapi Ujság«-ban. Déryné az úttörő színésznők egyik legjelesebbike volt, a dalműnek Magyarországon első meghonosítója, de drámai, kivált a naiv szakmába tartozó szerepek­nek is kitűnő személyesítője, ki rangban egyenlő állást foglalt el a legelső magyar művészekkel. 1794-ben született Jászberényben, már 1808-ban játszott Láng társaságában, mely még a Rondella-korszak előtt, a Hacker-házban tartá előadásait. A nem­zeti szinház megnyitásakor az ő kitűnő tehetségét is megnyerte a színházi választmány s az első előadá­son neki is szerepe volt. Naplóját, mely a legérdeke­sebb emlékiratok egyike s igen sok becses irodalom — és művészettörténeti adatot tartalmaz s korrajzi tekintetben valóban ritka irodalmi terméknek mond­ható, 1872-ben irta, tehát 78 éves korában Miskol­­czon, hol visszavonulva élt s még azon évben el is hunyt. Déryné a hires kassai társaságnak volt egyik ve­zértagja, mely társaságból tudvalevőleg a pesti magyar színház személyzetének elsőrendű tagjai kerültek ki. E társaság az időben, melyre a pesti színház megnyitá­sa esett, Székesfehérvárott és Balaton-Füreden ját­szott operákat és drámákat, így fölváltakozva — írja Déryné — együtt ma­radtunk egész addig, míg a színház Pesten elkészült annyira, hogy már nemsokára játszani lehetett ben­ne. Ekkor fölszólító leveleket kaptunk mind külön­­külön, a­kikkel a részvényes urak szerződni akartak s megkívánták, hogy egy hóval előbb, mielőtt meg­nyílik a színház, megjelenjünk, hogy a tagokkal egyezkedhessenek és ezek az előadandó játékokra el­készülhessenek. Elérkezett a nap, melyen az egész társaság föl volt rendelve a t. Földváry Gábor úr elnöklete alatt s a többi főrészvényes urak jelenlétében tartott egyez­kedési összejövetelre. Mindenik taggal külön egyez­kedtek. Úgy gondolom, mert már nem jut eszembe tisztán, hogy én voltam a nők közül az első, a­kivel készek akartak lenni, — de az is lehet, hogy akkor már az egész társasággal tisztában voltak. Előszólí­­tottak. Nekem soha se volt arra gondom, másnak mennyi havi fizetése van, — a mennyiben megegyez­tem, abban megállapodtam s nem kértem soha job­bítást. Úgy rémlik előttem, hogy eddig hatvan pengő forintom volt havidijam és tán négy jutalomjátékom egy évben. Most tehát kérdezték tőlem, mennyi havi dijt kívánok. »Bocsánatot kérek, mondom, én nem szer­ződhetek egész évre, mert szerződtetve vagyok Kas­sára s már október elsején ott kell lennem.« »Abból bizony nem lesz semmi! — kiáltott fel Földváry úr, — magának itt kell maradni, innen egy toppot se megy!« Én elkezdettem kaczagni: »De hát mi lesz Kassából, ha én nem megyek haza?« — »No bizony elég soká volt már ott, maga innen nem megy, egy szó mint száz.« Az a kedves szelíd Fáy András úr meg elkez­di : »Édes Rózikám ! mit gondol maga ? Hiszen még ha ott volna is, szárnyakra kellene most kelnie, hogy mentős előbb itt lehessen, midőn egyszer végre sikerült maguknak nyugvó pontra találni a hosszú vándorlás után ! Ne ellenkezzék ! Maga itt kezdte pályáját, itt kell végeznie.« A­mint ránéztem s azt a mézes szavat hallot­tam, nem volt bátorságom ellentmondani. Csak ha­boztam. Mátrai Gábor úr is megszólalt : »Hát itt tud­na most bennünket hagyni , hiszen csak itt várhat magára dicsőség. Jól rendezett társasággal játszhat­ni, jó orchestrum mellett énekelni! Más az mint hol­mi falun !« Nem tudtam ellenvetést tenni. Most ismét Fáy András úr kérdezett: »Hát csak mondja meg, mi havi díjt kíván ? Csak előre figyelmeztetem, túl ne feszítse a húrt, mert még most nagyon szűken kell gazdálkodnunk, ne reméljenek hát mindjárt az ele­jén aranyesőt. A kassza még most nem lesz képes nagyra terjeszkedni. Áldozott a nemzet, maguknak is áldozni kell, hogy majdan, ha erős kősziklán áll az alap, szedhessék áldozatuk gyümölcsét. »Száz pengőt kap, — kiáltá közbe Földváry úr az ő szenzorhangjával, — azért többet mindenik­é­nél, mert énekesnő. Száz pengőt és egy jutalomjáté­­i­kot, punktum. De hallja csak Déryné ! A nagy szo­­­­morújátékokban Kántorné játsza a nagy szerepe­­t két, maga pedig tartozik eljátszani az »Elevenholt a házaspárban« Hagymánét. — No hiszen szépen de­gradál engem a tekintetes úr — mondám kaczagva. — De még aztán Mariskámat is a »Tündér­kastélyban.« — Ő igen — mondám, — én nem szoktam visz­­szaküldeni egy szerepet sem, a­melynek meg tudok felelni. Meg volt kötve a szerződés. Elkövetkezett a szinház kinyitás ideje. Már csak egy hét volt hátra s — Kántorné még se jött! ! Ez mindent nagy izgatottságba hozott, de kivált a s szinház derék megteremtőjét, ki annyi szorgalommal igyekezve küzdött, csakhogy teljesüljön akarata és hogy a kinyitásnál egy se hiányozzék a tehetségesek közül. S épen ő, kinek szereposztálya épen nem volt betöltve senki által még akkor, az a nehéz szerep­osztály, a tragikai hősnőké, melyekben ő oly nagy volt,­­ épen ő, ki midőn Budán játsztunk, legtöbbet járt át Pestre, megnézni, mennyire gyarapodott már a munka, s mindannyiszor vitt a kőműveseknek né­hány követ, hogy ő is segít a mentős előbbi elkészí­téséhez, — mert miként mondá, az az ő hajléka, az fogja őt majd táplálni öregségében! . . . . De a játék ki volt tűzve, annak már változni nem lehetett, még csak három nap volt hátra. Ekkor elhatározták, hogy ha nem jelent meg a kinyitásra, nem is kell többé. Ez kemény szó vola! — De most mégis ki lesz hát, a­ki méltólag elfoglalhatja azon szereposztályt, hogy aztán a mellett meg is maradjon, és a kinek személye is megfelelő legyen a nagyszerű hősnők szerepkörének ? Erre senki se volt alkalmasabb, mint a fiatal s még akkor ilyes matrónák és római hősnők szerepé­ben gyakorlatlan Laborfalvi Róza. S azt a roppant szerepet ez a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és elját­szani ! De volt Laborfalvi Rózának királyi termete, s még hozzá az ő szépsége i­s nagy, fekete, beszélő sze­mei ! Ez mind kipótolta, a­mi talán ily első szerepben gyengeség mutatkozott is, — de még annak tudása is, hogy nem lehetett máskép. És mi több, a borzasztó forróságban, a­mi akkor ott volt, még a könnyű ruhákban is majd összefőtt az ember. Fáncsy volt a jelmezetes öltözetekre a föl­­­­ügyelő rendező, és ő oly szigorun ragaszkodott mind­ahhoz, a­mi a nemzetek viseletét tárgyazta, hogy attól egy tő­begyig se hátrált. S igy a fekete posztóból készült három rős hosz­­szu uszálylyal, a térdig leérő nyitott, szörnyű bő ujjakkal, s ismét ugyanazon kelméből készült nyakig befödött derékkal és térdig érő bő tunikával: a sze­gény gyermekleánynak még a hajáról is — nem cse­pegett, de — folyt a halálos veríték. De azért a sze­gény Róza átúszta a tengert és legyőzte feladatát. Ámbár egy szót se kellene szólanom a megnyi­tásról, — mert azt már egy kissé érdemesebb tollve­­zetők leírták, ki tudja, hányszor és hány csatában, de néhány sort mégis ide jegyzek. Nem volnék bátor a tollat a tintába mártani, hogy átalán fogva a kinyi­tásról szóljak, mert azt nem az én tollamra bízták, s nem is teszem, — nem! Az én soraim csak az öltöző szobáig visznek, no aztán egy kicsit a színpadra is föl kell menni, — mert bej ! »minden ember maga érzi: czipője lábát hol vérzi!« Bizony az enyémet is­ megvérezte, de nem a lá­bamat, hanem az erszényemet. Tehát föl kell menni, minthogy mindenkinek meg kellett jelenni, a­ki csak lélekzeni tudott, ha csak egy-két sor szerepet is elmondani az »Árpád ébre­dése« szimű darabban. Következéskép nekem is volt egy kis szerepem. Azt mondák mindig, hogy oly világos lesz ak­kor a színpad, hogy még a gombostűt is meg lehet látni a deszkázaton. Én egy dáma szerepét mondottam, a­ki az uj színházba megyen, s ott unszolja a járkálókat: néz­zék, ott az uj színház, menjünk s több efféle. Nagy világosság lesz, gondolom. És bizony én egészen új ruhában akarok fellépni, mert ha kicsi is a szerep, de fontos az alkalmatosság, aztán ha van is ruhám, de az már sokat utazott. Csináltattam tehát egy egészen új fehér at­laszruhát , de már a fejdiszem se legyen ócska, csi­náltatok egy szép fehér krepp-turbánt. De még any­­nyira ment a balgaságom, hogy minden új legyen rajtam,­­ még legyezőt is újat vettem. Ezt csak azért írom le, hogy mennyi költségbe vertem magamat örömömben, hogy az új színházban játszhatom. — Tehát szépen föl voltam öltözve — azaz hogy lettem volna. De mielőtt fölmennék az öltözőbe, legyen sza­bad egy kissé az udvaron megállnom és széjjel te­kintenem. Belül csillogott, ragyogott minden, a­mit a nézők szeme láthatott, — de az udvaron! . . . . Minthogy Földváry Gábor úr akaratának tel­ l jesedésbe kellett menni, hogy azon n­apon ki kell­­ nyílni a színháznak törik-szakad: hát ki is nyílott az,­­ még pedig teljes dicsőséggel. De az udvaron! Arra­­ minden erőmegfeszítés mellett sem értek rá, hogy elta­karíthattak volna az útból mindent. Itt volt még egy halom homok, amott a masteres láda, tova halomra hányva az építők szerszáma, — itt egy csomó kavics,­­ amott egy kőhalom, egész az udvar hátulsó részéig.­­ Alig lehetett az öltöző szobákig behatolni. A­mint benyitunk a nők öltözőjébe, — még a falak meszeletlenek, asztal egy sincs, valamennyi nő mind azon egy szobában, — szent isten, hogy fé­rünk el itt annyi sokan ? Hamar összerögtönöztek a szolgák felslágokból öltöző asztalokat, —• de nincs fogas. Hová algatjuk öltözékeinket ? Szegeket ver­tek a falakba, ott függött az én szép új atlaszruhám is a vakolatlan falon. Még ez mind csak-csak, de oly kiállhatatlan forróság volt, hogy nem győztük a homlokunkat tö­­rülgetni. — A férfiaknál azon módon. Tán e melegséget is az öröm izgatottsága okozta, — én úgy gondoltam. De az én vig kedvem mindjárt lehangolódott, midőn leveszem egész vágy­­gyal uj ruhámat a szegről, — s látom, hogy a fal­hoz ért oldala oly lágy, oly nedves lett a fal izzad­ságától, hogy csaknem csepegett. Mit volt mit ten­nem, csak felöltöztem bele. Midőn már fel voltunk öltözve, én nem állhat­tam a dicsőséget, fölmentem a színpadra, hogy az első függöny mögül kikandikáljak, nagy publikum van-e ? — Tömve, zsúfolva! Hátra­felé megyek, a­hol egy leeresztett füg­göny mögött ott guggol Telepi koma, már a játékra felöltözve, egy nagy ecsettel a kezében még akkor is valamit színezve s nagy buzgón igyekszik egy nagy zöld fazékból valamit mázolgatni. — Ide ne jöjjön, komácska, mert mindjárt rá festek a fehér ruhájára egy zöld erdőt! __kiáltá ijedten közeledtemre. Minden is széjjel feküdt még ott nála rendet­lenségben, de az a függöny nem repült föl azon este, hát az nem volt baj. De baj volt az, hogy én ott mindent látni akartam s nem vettem észre, hogy az utolsó állat mellett oda volt dugva egy nagy menykő dézsa, tele kim­usz-festékkel, melyet a szolgák vigyá­zatlanul tevén oda, az oldalára kilocscsantottak. Már megszólalt a zene, sereglettek föl a szinész­­i tagok az előjátékra, —­ én csak sétálók ott nagy be­­crata nők« a »vörös kereszt«-től, kik frissítőket és tiszta fehérneműt osztogattak, megtagadtak a vér­ben, szenyben sinlődő törököktől minden kegyado­mányt. A jelenlevők közül senkinek sem volt bátor­sága a szegény török betegeknek segélyt nyújtani, attól való félelemben, hogy mint kém elfogatik. Orosz uralom alatt nem lehet emberül cselekedni.«­­ _ J — A zágrábi »Obzor« szerint M­o­lli­nár­y n­a­k két havi szabadságoltatásáról Zágrábban is beszélnek, hogy azonban visszalépése vagy hosz­­szabb időre való szabadságoltatása bevégzett tény­e arról e pillanatban semmi bizonyosat nem tudhatni. Csak az az egyedül való és bizonyos dolog, hogy Mollináry parancsnokló tábornok erősen áll határo­zata mellett s nem veend részt a magyar közlekedési miniszter által tervezett vasútnak keresztülvitelében. (Helyesen. Egyébiránt meglehet, nem is lesz rá al­kalma.)­­ Az újvidéki »Zasztava« belgrádi levelezője szerint a szerb kormányválságról és kormány­változásról szárnyra kelt hírek minden alapot nélkülöznek. Szerbiában, a­mi a kormányerisist ille­ti, minden csendes s minden a régiben van, azon egy különbséggel, hogy Mihajlovics Sztev­­csa miniszterelnök megrongált egészsége helyre­állítása czéljából szabadságot kapott, s a fejedelem­től nyert szabadságidejét fürdőn Karlsbadban töl­­ten­i. A közmunkaminiszteri teendőkkel Jovánovics Vladimir pénzügyér bízatott meg távollétének tar­tamára. (A­mi pedig a miniszterelnökségi agendákat illeti, a Mihajlovics-kabinet megalakultával, Risztics János külügyér a miniszteri tanács alelnökségével megbizatván, az elnökminiszter távollétében az el­nökséget magától értve a helyettes elnök, Risztics vezeti. Ezen helyettesítésről fejedelmi ukáz nem is jelent meg.) A horvát bán Budapesten. (V.) Mazuranics bán ma Budapestre jött. A magyar kormány hivatta s ezzel csak kö­telességet teljesített. A közvélemény máris megsokalta a szabad kezet, mely a horvát kormánynak s a jelszót tőle vevő elemeknek a legkülönbözőbb kérdések körül adva lát­szott lenni, és ha a félhivatás czélja közvetle­nül nem is ez volt, a külpolitikai tüntetése­ken kezdve, a vasutügyig s a vele összekötte­tésben levő egész sor kérdésekig sok elintézni való leszen magyar kormány és horvát bán közt, sok kérdezni való az előbbi, sok magya­rázni és mentegetni való az utóbbi részéről. Szándékunk sincs, kedvünk sincs a hor­vát tüntetéseket s a mi azokban politikátlan s a magyar nemzeti és állami érzületre kihívó van, mind a báni kormány rovására írni. Még kevésbé tulajdonítjuk neki azon határőrvi­déki agitácziót, mely mérveiben s irányában egész veszedelmes jelleget öltött. Tudjuk : mind a kettő nélküle, részben tudtán kí­vül, sőt némileg tán ellene harapód­zott el. Ennek daczára az is nyilvánvaló más­­­­részt, hogy a horvát kormány létezésének összes eddigi stádiumaiban nem tudott eléggé imponálni a közvéleménynek, sőt gyönge esz­köznek bizonyult a különböző izgatások ke­zében s annyi erővel soha nem rendelkezett, hogy a­mit jónak, igaznak, helyesnek tudott, azt védelmezze olyan támadások ellen is ha­­tálylyal, melyek efem­ér népszerűségnek ör­vendtek. Így történt, hogy az annexió politikáját Horvátországban úgy szólva ellentmondás nélkül terjeszthetik s hirdethetik a közvéle­mény nevében szereplő szubverzív elemek . Így történt, hogy ama, Mollináry nevében kezdeményezett határőrvidéki agitáczió, mely egy vasutügy körül forgott ugyan, de volta­­kép alkotmányos sarkelvek ellen intéztetett, Horvátországból is oly visszhangot nyert, mely arra mutat, mintha Horvátország alkot­mányos elemei is helyeselnék az alkotmá­nyosság ama granicsári magyarázatát. Ez türhetlen állapot. Magyar­ország elég sok áldozatot hozott és hoz Horvátország ér­dekeiért arra, hogy ne tűrje, mikép ott szö­vetségesre találjon minden, a­mi az ő érde­keire, méltóságára és nemzeti érzületére vé­szes és megalázó. S azonfölül Horvátországot­­ a legjogosabb önérdek szempontjai is utal­hatják arra, hogy az eddig követett ösvény­ről térjen le. Mind­az a subverzív agitáczió, mely el­lene tör az alkotmányos formák szerint Ma­gyarországon érvényesülő iránynak: hiába akarják az ellenkezőt hinni a zágrábi urak, ellenük is kiv éllel, az ő czéljaik előmozdítá­sát is késlelteti, hazaszeretetük legszebb s egyedül józan álmainak valósítását is akadá­lyozza Főleg áll ez a határőrvidéki vasutügy­­ben megindult mozgalomról. Nem is oly rég történt, a horvát urak bizonyára jól emlékeznek még reá, midőn a meghasonlás Mazuranics és Mollináry közt úgyszólva, kiegyenlíthetlennek látszott. A hor­vát urak voltak azok, kik eme, Horvátország alkotmányos, polgáriasító s a végvidék sta­tus quójának fentartására ezérz a Mollináry­­féle irány közt megindult harczban szövetsé­gesül a magyar kormány és közvélemény tá­mogatását sürgették. Nem is hiába. Bár a mostani idők nem alkalmasak ilyetén tervek­re s azért közvetlen közelben szó azok való­sításáról alig lehet, a magyar kormány mégis nyíltan, szokott őszinteséggel tudtára adta a horvátoknak, hogy a horvát határőrvidéknek polgári Horvátországgal egyesítését óhajtja, siettetni véli, s egyátalán előmozdítja. Nem tetszik-e úgy a horvát uraknak, hogy a vasut-agitáczióban olyas valami nyil­vánul, a­mi jogczimet szeretne teremteni e polgárosítás s ez egyesítés lehetőségének in infinitum halogatására? Nem veszik-e észre, hogy a tábornok s ügyvéde, ki egy ország kor­mányánál s összes szakközegeinél tájékozot­tabban véli intézhetni egy ország vasútügyeit, első­sorban nekik adja ki a közel­jövőre a határőrvidék minden közigazgatási és kor­mányzati ágazatából a Lautpassot? S nem gondolják-e meg, hogy ilyetén tendenc­iák

Next