A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)

1877-08-02 / 198. szám

198. szám, XV. évfolyam. Eladó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —­kr. 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztési iroda.­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét ilető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HÓIT XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : 1A»Hon« megjelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... ( frt. Augus­sztus—octoberre . 15 » Augusztus-decemberre 10 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­egyedenkint. 1 forint. U­IT" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok­ tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk.­a kiadó­ hivatala. B­udapest, augusztus 1. Részletes mozgósítás s adott körülmé­nyek között a teljes mozgósítás elhatároz­tatott. Hogy ennek a horderejét megítélhessük, előbb számba kell vennünk, hogy rendes had­seregünkből tettleges szolgálatban van 250 ezer ember, s ezek között a tüzérségnek és lo­vasságnak igen nagy része, s hogy ezekből már eddig is tekintélyes rész minden mozgósítás nélkül, rendes dislocatiók útján a csatatér közelében van összpontosítva, úgy hogy a hozzájáruló tartalékkal ez oly tekintélyes haderőt képez, mely a helyzetet jelenben tel­jesen uralni fogja. S ez már maga actió. S hogy ezt az oroszok bizonyára így fogják felfogni, arra készen lehetünk. Akármilyen jó szolgálatot tegyenek is ellenzéki lapjaink Andrássynak az által, hogy ez intézkedést devalválni törekesznek, hogy irányzatát gyanúsítják, az itthoni magyar közönségen kívül senkivel sem fogják elhi­tetni, legkevésbé az oroszszal, hogy ez a tény nem az oroszra gyakorol nyomást. Az 1854—55-ki keleti hadjáratban is »csak« annyit tett Ausztria, hogy hadsereget állított fel az oroszok oldalában. Pedig mi volt akkor Ausztria Oroszországra nézve, és mi most? A Schwarzenberg- és Bach-kormá­­nyozta Ausztria s a mostani Andrássy és Ti­sza vezetése alatt álló osztrák-magyar biro­dalom. Talán mégis van valami különbség? Az összes hadviselő ellenfelek iránt nem volt az orosz diplomatia úgy feldühödve, mint Ausztria ellen. Ennek a nem harczoló hadseregnek a felállítása lehetetlenné tette a a Pruth mögött tétlenül álló orosz hadsereg­nek a Törökország elleni diversiót, mikor az összes egyesült seregek, még Omer pasa törzshadai is átkeltek a Krímbe s a Duna és a Balkán fedetlenül voltak hagyva. Az oroszoknak e dühe nem maradt ideá­lis kedély állapotnak. Lengyelországban nagy hadtestet vontak össze, s még élnek azok a katonák, a kik az akkori osztrák hadseregben szolgáltak s ezerével látták bajtársaikat a kemény téli táborozásban elhullani Galicziá­­ban s a forró nyári napokban Moldva-Oláh­­országban. A harcztalan hadjárat mind a két félnek ötvenezer halottjába került és ötszáz millió forintjába. Ez talán »plátói«­mozgósítás volt? Az osztrák kormánynak bizonyos tu­data volt a felől, hogy őt ezért Oroszország haddal fogja megtámadni; az orosz gárda, az északi tengerpart minden helyi csapatai meg voltak már indítva ellene. Németorszá­got bejárták Oroszország megbízottjai Izsakoff és Koczebue, keresve Ausztria ellen a szövet­séget s dec­ember 26-án Miklós czár egy ret­tenetes proklamácziót intézett a népeihez, a­mi­ben fölhívja azokat az átalános fölfegyverke­zésre, hogy egyesült erővel induljanak a hi­tetlenek ellen : »kezünkben a vassal s szí­vünkben a kereszttel«, s februárban már százezrei a jobbágyoknak voltak fölfegyve­rezve, hogy Ausztriára rohanjanak, a midőn Omer pasa eupatoriai győzelme Miklós czár számára meghozta a koporsószeget. Csupán a czár halála akadályozta meg a háború ki­törését Ausztria és Oroszország között. És miért ? Egy ilyen »plátói« mozgó­sításért, a­milyen most van elhatározva. Ez, az igaz, hogy még nem hadüzenet , nem is ellenségeskedés ; de hogy Oroszország számításait halomra dönti, azt majd megtud­juk az Oroszországból áthangzó nyilatkoza­tokból. A magyar közvélemény elé addig is ezt a kérdést teszszük föl : »Tartják-e olyan jó magyar hazafinak, olyan alkotmányos érzel­mű kormányférfinak , olyan előrelátó ál­lamférfinak és a dynasztia olyan hűséges tá­maszának Andrássyt és Tiszát, mint a­milyen volt hg Schwarzenberg és Bach ?« Jókai Mór. — A mobilizátió költségét, írja a »D. Ztg.,« 30 millióra akarják tenni, de tapasztalás szerint a katonai actiók kiszámíthatlanok. A krími háború idején is elkerülték a háborút és megeléged­tek néhány csapat mozgósításával. És a három há­borús esztendő, melyekben egyetlen egy osztrák pus­kát sem sütöttek el, belekerült 114 millióba,­­ a hadügyi kormányzat saját bevételeinek levonásával. Ezen költségek fedezése végett 700 milliót névérték­ben kellett fölvenni (1854-ki sorjegyek 50 millió, an­gol kölcsön 35 millió, nemzeti kölcsön 611 millió.) E három év defic­itje 450 milliót tett. Érdekesnek tartjuk ehhez még közölni a »N. fr. Pr.« számitását, mely szerint a mozgósítás 20— 25 millióba kerülne; ezen költség a közös acti­­v­á­k elzálogosítása útján fogna fedeztetni. Azonban a közös activák közül, melyek összesen 39 milliót képviselnek, csak a következő vasúti papírok bírnak lombard értékkel: cseh északi, első erdélyi, Ferencz József, kassa-oderbergi és Rudolf vasút papírjai, me­lyek nominális értéke 23 millió, árfolyam szerinti ér­téke 10 millió, lombard értéke pedig 8 millió. A moz­gósításhoz még szükséges 17 milliót Ausztria és Ma­gyarország között a 68.6 ; 31.4 arány szerint kellene megosztani, és így esnék Ausztriára 11.66, Magyar­­országra pedig 5.34 millió. Preuis miniszter a politi­kai helyzetre való tekintetből nem fizette a banknak a 10 milliót, melylyel annak tartozott, pedig lett vol­na miből. Ezen összeg hadi tartalék gyanánt jön vissza­tartva és elég lesz Ausztria részletének fedezésére. De a magyar pénzügyminiszter is a banknál neki nyitott 12­0­ milliónyi hitelt csak részben vette igény­be és 4,5 millió még rendelkezésére áll, mely összeg most a mozgósítás által előidézett költségek fedezé­sére fog fordíttatni. E szerint mindkét pénzügymi­niszter azon helyzetben van, hogy az előleges köve­telményeknek eleget tegyenek. — A bécsi lapok véleményeiből közöljük a következőket: A »Presse« előadván a miniszterta­nács határozatairól eddig ismeretessé tett részlete­ket, így ír: »Lehet, hogy monarchiánknak eddigi semlegességi politikájához való ragaszkodása nincs ínyére a harczias török barátoknak, a­kik azt kíván­ják, hogy Ausztria a nyakára menjen Oroszország­nak, azzal sem törődve, ha emiatt a világ lángba bo­rul , és ép oly kevéssé van ez kedvükre azoknak a sa­játságos rajongóknak, kik nem kevesebbet követel­nek tőlünk, mint hogy az orosz hadsereg kíséretében csatlakozzunk a Konstantinápoly elleni keresztes há­borúhoz. Megfelel azonban hazánk jól felfogott érde­keinek, gondoskodni arról, hogy Ausztria a békekö­tésnél megmondja a magáét s ha a dolgok a Balkán félszigeten új alakot öltenek, hatalmi állását meg­őrizhesse. A »Fremdenblatt« így nyilatkozik: Ausztria-Magyarországnak semmi oka sincs, de nem is kívánja, hogy épen most nyúljon olyan rendszabá­lyokhoz, melyet Orosz- vagy Törökország iránt ellen­séges érzelműeknek magyarázhatnának. Csak a pa­rancsoló szükség kényszerítheti arra, hogy határozot­tabb magatartást vegyen fel ott, a­hol érdekei nem annyira közvetlenül sértethetnek, mint inkább veszé­lyeztetve lehetnek. Ausztria-Magyarország nem érzi a kalandok után való ellenállhatatlan ösztönt, elég gondja van a saját házában, nem hogy még a hatá­rokon túl is azt keresse. Fedezni akarja magát a mostani háború és következményeinek bajai ellen, ha azonban a béke előbb vagy utóbb napirendre kerül, úgy akar ott állani, hogy követeléseinek jogosultsá­gát s elidegeníthetlen érdekeinek tekintetbe vételét kellő nyomatékkal képes legyen érvényesíteni. Csak e szempontból lehet felfogni és magya­rázni azon rendszabályokat, melyek a mai nagy mi­nisztertanácsnak esetleg gyümölcsei lesznek. A sok­szorosan meghurczolt közvélemény remélhetőleg ha­mar tisztába és megnyugvásra jut ez iránt. De oda­kint fogják méltatni e rendszabályokat annyira, azok a­kiket illet, hogy tán nem is lesz szükséges végre­hajtani egész terjedelmében azt, a­mi ma elhatá­roztatott. A »N. fr. Press­e« így ír : »A kérdés, hogy minő magatartást fog tanusítni a monarchia a keleti eseményekkel szemben, nem döntetett el a miniszter­­tanácsban, csak elnapoltatott, bízva Andrássy gr. ve­zetésében továbbra is. Ez bizonyára nem pozitív ered­mény s azt lehetne kérdezni, hogy ugyan érdemes volt-e ezért a minisztereket minden irányból sietve ide hív­ni, hogy ide jőve, azt határozzák, miszerint egyelőre nem határoznak semmit, hanem bíznak abban, hogy Andrássy gróf meg fogja oldani a csomót. De nem akarunk részakaratuak lenni, hanem megelége­désünket nyilvánítjuk a fölött, hogy a félelmes részleges mozgósítás nem vitetik azonnal keresztül. Ma ez, a kormány akarata ellenére is, demonstrá­­cziónak látszanék Oroszország javára, a kedélyeket Magyarországon és a német-osztrákoknál, hevesen felizgatta volna, egy szóval igen hibás sakkbuzás lett volna. — Mollináry és a határőrvidéki vasút. A zágrábi »Nav. Nov.« ezeket írja: »A ma­gyar országgyűlés elé terjesztett vasúti törvényjavas­lat oly intézményeket tartalmaz, melyek ellen Molli­náry tábornok folytonosan és következetesen küz­dött azon pillanattól kezdve, mióta azt az utóbbi években a magyar kormány előterjesztette, mert oly intézkedések foglaltatnak abban, melyek a határőrvi­dék érdekeinek hátrányára vannak, s az együttes ál­lam érdekeinek sem nyújtanak semmiféle hasznot. Hogy a zimony-mitrovitzi vonal a zimony-sziszeki vasúttól elkülönittetik s az előbbinek építése bizony­talan időre elnapoltatik, nem csak nagy hátrányára van a határőrvidéknek és a monarchiánk (! ?), hanem az építést is roppantul megdrágítja, s feltételezi, hogy az investitiókra vonatkozó alap annyira fel­­emésztessék, hogy mindjárt ezen két ad­us is, figye­lembe nem véve a törvényjavaslatban foglalt egyéb kedvezőtlen intézkedéseket, Mollináryra nézve lehet­­lenné teszik, hogy a szóban forgó törvényjavaslat es­­hetőleges keresztülvitelében részt vegyen. Nem igaz tehát, hogy a sok tárgyalás alkalmával, mik a pa­rancsnokló tábornok és a magyar kormány között 1875. évben folytak, egyezség jött volna létre; s an­nál kevésbé igaz, hogy Mollináry báró a magy. kir. kormány törvényjavaslatába beleegyezett volna.« — Hát aztán ? — Muszka hang monarchiánk po­litikájáról. A »St. Petersb. Wied.« ezeket írja: »Az osztrák-magyar politika a háború előtt, sőt en­nek kezdetén egy részből Oroszországnak és Monte­negrónak kedvezett, de mióta a montenegróiaknak sikerült a törököket határaiktól elűzni, változást szenvedett s ezen fejedelemség iránt ellenséges indu­­latú lett. Ebből a czikkb­e azt következteti, hogy a bécsi kabinet csak azért engedte meg Montenegrónak fegyvert fogni, mert azt hitte, hogy a törökök által legyőzetik. Bécsben kellemetlen gondot okoznak az orosz hadsereg győzelmei s Törökország politikai és hadiképtelensége. A sajtót és a kormányköröket boszantja az oroszok minden sikere. A kezdetben Oroszországnak kedvező politika igyekszik most Oroszországtól minden természetes szövetségest elkülöníteni s harc­terét oly területre korlátozza, a­hol a törökök legnagyobb ellenállása várható. Mindebből az következik, hogy a bécsi kabinet Oroszországra vonatkozólag is a barátságos politika álarcza alatt valami titkos szándéklatokat táplál. A „HON“ TÁRCZÁJA. Csorog tűz, Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mór. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. III. (34. Folytatás.) Az öszszet leszidta a zsarnokot becsületesen. »Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te bordánál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a­hogy meg­osztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopot a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétá­nak zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő, foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányér­nyaló párduczot. Most sem akarok látni!« S azzal odahajitott hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított s csörtetve tűnt el a bozót között A paripák ijedve nyerítettek rejtekeikben. A szent leány a párducz eltűnése után is resz­ketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól köl­csön meleget. Riumin még egyszer megkínálta őt a kulac­csal. »Nem, nem!« szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem bírták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a széna­ágyába elbújhatott s még azután sokáig hangzott ki e sirbolti üregből: »Jefta lyányát elnyelé — Máglyaláng — Oh Jehova nézz reánk!« »Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert­­ arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idege­nek tanyáznak,« monda az öszszet, »annálfogva azt teszszük, hogy egyikünk ébren marad s fegyve­resen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál elébb te!« Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alulni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden álmo­­­­dik. A hajnalsugár verte csak fel. A mint felébredt s körül­tekintett, félálom má­morában igy szólt: »Hol van a hugom?« Arról a húgáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszno Zelo kertjében sétált karöltve. »Ott van!« szólt Mézebeu­sz, az odúra mutatva. »Már dalol.« A zsolozsma felhangzott a mélyből: »Jefta lyányát elnyelő Máglyaláng. Oh Jehova nézz reánk.« »Siessünk innen!« A bozóton át kivehető volt a csapás, a­mit az áhitatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének. IV. Az »angyalok fiainak« tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás kö­­zepett. Az irtványföld nagy táblákban volt mivelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tar­lót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet muta­tott fel, a legújabb törés, fehér virágával tatárkave­tést árult el. Ez a föld nincs felosztva , együtt miveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A mo­­ralcsik telepben a communismus uralkodik. A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó ízléssel készült épületek, magas tetőkkel, a­mik­nek szarufás keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes me­derbe van szorítva s onnan rézöntöző csatornák ve­zetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kö­tik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyü­mölcsös kert van, s a mosolygó gazdag termés gon­dos ápolásról tanúskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatió nyomát árulja el: a kerékvágást. A mo­­­ralcsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszúak, alacsony tömzsi kereküek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva. A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy­ az angyalok fiainak városába befogadtattassanak. Cserkesz ruhá­juk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az ide­gent szívesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek. Munkaideje volt: búzatakarítás, de azért a legelső férfi, a­kit megszólítottak, otthagyta a meg-­­­rakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse­­őket a szta­­roszt házához. Meglepő volt, hogy ebben az országban, a­hol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem horda­nak magukkal. Az is feltűnő sajátsága volt a nép­nek, hogy a­míg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifjú asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. A­mi künn járt, az vén asszony volt. A sztaroszt háza, hova Riumint és utitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a bútorok csinosak s különösen tiszta minden. A sztaroszt maga jó húsban levő, magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép su­­hancz fia. Ez ugyan rendkivüliség az angyalok fiai­nál , mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetiségét tovább terjeszteni s azontúl »szent« lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egy­szerre születtek : ez okozta a kivételt a szabály alól. A sztaroszt maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegy­verekkel járt egész Szud­um-Káléig, a­hol még da­­maskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szövete­ket hordott vissza, a­miknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolc­van teherhordó öszvér állt, a­miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abehaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd fal­vakból. A sztaroszt gazdag ember volt. Az egész község tehetősségről tanúskodott. A­­ nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, a­mit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kívül min­dent le akarna magáról vetkőzni, a­mi orosz. Vala­mennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem het­­venkedik, de nem is hízelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harcrot nem visel, tűr minden bántal­­mat, mindenért megbocsát: maga nem lop, nem csak, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; a­mit a sztaroszt, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy új pro­­selytákat szerezzenek vele. És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak. És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyet­len üldözést. Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhité­nek egyetlen alapelve. Ők az emberi nem kiirtására esküdtek össze. Mesés gazdagságuk, a­mit össze tudnak gyűj­teni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk szá­mára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájá­nak, mint minden hitetlene az izlámnak és Buddhá­nak és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát. Riumin azt a tervet gondolta ki magában,­­ hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tet­tetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valame­lyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a­mely a Kaukázus belsejébe viszen, a­hol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az éremérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az öszszet által megsugatta a sztarosztnak, hogy ők mindketten osz­szet keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe át­térni. A staroszt azt mondta nekik : »maradjatok ad­dig a házamnál, mig a szent fölavatás ünnepe elkö­vetkezik.« A sztarosztnak felesége is volt. Szikár, rideg te­kintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű te­remtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Merc­etisz min­dig elaludt alatta. Riuminnak többször a nyelvén volt már meg­kérdezni házi­gazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel , de mindig másnapra halasz­totta a kérdést. Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát balla megrendülni, a­mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül. Ugyancsak a strófák, az égrekiáltó refrainnel: »Oh Jehova nézz reánk !« Most egy mélabúsan csen­gő leányhang énekelte azt. Fölkelt az ágyából s addig kutatott, mig a ge­rendák között, mikből a közfal össze volt róva, vala­hol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellék­­szobába beláthatott. A szobában gyertya égett egy asztalon s mel­lette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minő­ket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító színekkel festve s virágokkal körülkoszorúzva. E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek kar­csú termetét csak egy lenge vékony gyapjúin­g fedte ; de azonfölül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain hullámzó hosszú hajsátora, mely térdeltében a földet seperte. A leányka finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhitat volt kifejezve. Úgy tűnt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerü tünemény. Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni? Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e ? Elővette cziteráját s a szobájába áthang­zó éneket kisérni kezde annak búrjain. Erre rögtön félbeszakadt az ének: a mellékszo­bában sötét lett, a varázstünemény elmúlt előle. »Csakugyan álmodtam ezt is,« m­ondá magában és tovább aludt. Ujabbi mozzanat a vámügyben. Bécsből, a mozgósítási hírek mellett, a vámügyben egy új mozzanat híre is érkezett. A két kormány szakminiszterei újra értekez­tek a tariftaügyben, és egy vámügyi konfe­­rentia is tar­tozik. Legalább a hír azt mondja. Ha az újabb tanácskozások tárgya,­­történje­nek azok bár, akár csak a kormány kebelé­ben, akár azon kívül) — az, hogy: quid nunc és quid tunc? Vagyis — mit kell tenni most, midőn Németországgal a kereskedelmi alku­dozások fennakadtak, és mit kell tenni akkor — ha végképen megszakadnak? Ha, mon­dom, erről van szó a tanácskozásokban, ak­kor nagyon örülünk azoknak, mert­ mihe­lyest önmagunkba térünk és vizsgáljuk, ha vájjon nem követeltünk-e Németországtól olyan dolgokat, miket elhagyhatunk, a­nél­kül, hogy valódi érdekeinknek ártanánk, akkor rá fogunk jönni, hogy módosítni lehet és kell az előlegesen megállapított tariffán, vagy legalább azon maximális tételeken, me­lyek Németország által nehezen fogadhatók el, és még inkább el lehet állani az appretor­­ipar azon megszorításaitól, melyek, állítólag, Németország főnehézségét képezik. Azt hisz­­szük, hogy tariffapolitikánk czélja nem lehet­ a nemzetközi szerződéseket lehetetlenné tenni és így ezek útjából el kell hárítani mind­azon akadályt, melyet valódi érdekeink nem követelnek. Mi legalább nem tudjuk elképzelni, hogy épen Németország, melylyel a leg­­szabadelvűbb kereskedelmi viszonyunk van, és a­mely ez irányhoz ragaszkodik is, olyant követeljen tőlünk, a­minek következ­tében készebbek legyünk lemondani a ta­rift­a-szerződések előnyeiről és elutasítva magunktól minden lehető conc­essiót,­­ re­­pressáliáknak és vámemeléseknek tegyük ki magunkat. A német kormány legalább is van oly pressió alatt, a véd vámosok részéről, mint e monarchia kormányai; különösen legújabban, a frankfurti gyűlés alkalmával épen monar­chiánk ellen indult a követelések egész pres­­siója; de ezzel szemben, ugyan a gyűlésen, a német kormány feje Hoffmann kijelente, hogy »mi nem utasíthatjuk vissza, vizsgálat nélkül, az osztrák javaslatokat. Egy német állam­férfi sem tehetne így, mindenek előtt szükség­képen meg kell kísérlemi egyezségre jutni, és csak miután annak lehetetlensége kon­statáltatok, kell lemondani a szerződéskötés eszméjéről.« Mert azon nézeten van a kan­­c­ellár, hogy nem lenne okos dolog a né­met kereskedelmet megfosztani egy Ausztriával kötött szerződés biztosíté­kától. Csakis ez a helyes vámpolitika, és ha a németeket ez vezérli, akkor a mi részünk­ről sem lenne okos dolog ellenkező iránynak hódolni és megfosztani a monarchia kereske­delmét egy németországi szerződés biztosíté­kaitól, mert mi lennénk a vesztes fél. Nem csak azért, mert főleg Magyarország fizetné meg nem csak a mi vámtételeinket, de Német­ország repressálióit is , hanem azért is, mert ha a véd vámosoknak sikerül szakítani Németországgal, mely kereskedelmünk három­negyedrészét felöleli, akkor igen könnyen szerződésen kívüli állapotba helyezik, mon­archiánkat egész Európával szemben, mert Olaszországgal, Francziaországgal és Angliá­val szemben m­é­g több követelésünk van, mint Németországgal szemben, és ez államok­kal kisebb forgalmunk van, tehát arány­lag kevesebbet vesztenénk (annyival is inkább, mert kevésbé vagyunk repressáliáik­­nak kitéve) és többet nyernénk a szakítással, mint Németországgal szemben. Bár azt is hazánk fizetné meg. Míg Németországnak az Appreturverfahren­nel és czukor-praemi­­ummal törünk borsót az orra alá, a pénz­ügyi vámok útján tervezett 11 milliónyi jövedelmi többletet leginkább Olasz­ország és Francziaország czikkein ven­­nék meg , a szövetipar védelmét pedig leg­inkább Angliával szemben gyakorolnék. Ha tehát Németországgal szakítunk, könnyen kö­vetkezik a többi. Persze, hogy a védvámosok ezt szeret­nék. Hirdetik az autonóm tarista dicsőségét. A »D. Ztg.« egész czikksorozatban fejtegeté azt , melynek főargumentuma az, hogy autonóm tariffa védi az ipart, bár nem elkerülhetetle­nül jár vámemelésssel , annál kevésbé repressáliával, hisz Svájcz is autonóm tariffá­­val bír, mégis jó viszonyban van minden ál­lammal és szabad kereskedő. Épen ezen fordul meg az egész. H­a azért akarnák nálunk az autonóm tariffát, hogy olyan tariffánk legyen, mint Svájcznak, mi sem fél­nénk sem ettől, sem a repressálióktól ; de ná­lunk az autonóm tariffa eszköz a vámemelés­re, sőt oka is ennek , ezért nem kell. Nem kell különösen most, midőn a

Next