A Hon, 1877. augusztus (15. évfolyam, 197-225. szám)
1877-08-02 / 198. szám
198. szám, XV. évfolyam. Eladóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt —kr. 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Csütörtök, augusztus 2. Szerkesztési iroda. Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szelemi részét ilető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HÓIT XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : 1A»Hon« megjelen naponkint kétszer.) Augusztus hóra .... ( frt. Augussztus—octoberre . 15 » Augusztus-decemberre 10 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évegyedenkint. 1 forint. UIT" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk.a kiadó hivatala. Budapest, augusztus 1. Részletes mozgósítás s adott körülmények között a teljes mozgósítás elhatároztatott. Hogy ennek a horderejét megítélhessük, előbb számba kell vennünk, hogy rendes hadseregünkből tettleges szolgálatban van 250 ezer ember, s ezek között a tüzérségnek és lovasságnak igen nagy része, s hogy ezekből már eddig is tekintélyes rész minden mozgósítás nélkül, rendes dislocatiók útján a csatatér közelében van összpontosítva, úgy hogy a hozzájáruló tartalékkal ez oly tekintélyes haderőt képez, mely a helyzetet jelenben teljesen uralni fogja. S ez már maga actió. S hogy ezt az oroszok bizonyára így fogják felfogni, arra készen lehetünk. Akármilyen jó szolgálatot tegyenek is ellenzéki lapjaink Andrássynak az által, hogy ez intézkedést devalválni törekesznek, hogy irányzatát gyanúsítják, az itthoni magyar közönségen kívül senkivel sem fogják elhitetni, legkevésbé az oroszszal, hogy ez a tény nem az oroszra gyakorol nyomást. Az 1854—55-ki keleti hadjáratban is »csak« annyit tett Ausztria, hogy hadsereget állított fel az oroszok oldalában. Pedig mi volt akkor Ausztria Oroszországra nézve, és mi most? A Schwarzenberg- és Bach-kormányozta Ausztria s a mostani Andrássy és Tisza vezetése alatt álló osztrák-magyar birodalom. Talán mégis van valami különbség? Az összes hadviselő ellenfelek iránt nem volt az orosz diplomatia úgy feldühödve, mint Ausztria ellen. Ennek a nem harczoló hadseregnek a felállítása lehetetlenné tette a a Pruth mögött tétlenül álló orosz hadseregnek a Törökország elleni diversiót, mikor az összes egyesült seregek, még Omer pasa törzshadai is átkeltek a Krímbe s a Duna és a Balkán fedetlenül voltak hagyva. Az oroszoknak e dühe nem maradt ideális kedély állapotnak. Lengyelországban nagy hadtestet vontak össze, s még élnek azok a katonák, a kik az akkori osztrák hadseregben szolgáltak s ezerével látták bajtársaikat a kemény téli táborozásban elhullani Galicziában s a forró nyári napokban Moldva-Oláhországban. A harcztalan hadjárat mind a két félnek ötvenezer halottjába került és ötszáz millió forintjába. Ez talán »plátói«mozgósítás volt? Az osztrák kormánynak bizonyos tudata volt a felől, hogy őt ezért Oroszország haddal fogja megtámadni; az orosz gárda, az északi tengerpart minden helyi csapatai meg voltak már indítva ellene. Németországot bejárták Oroszország megbízottjai Izsakoff és Koczebue, keresve Ausztria ellen a szövetséget s december 26-án Miklós czár egy rettenetes proklamácziót intézett a népeihez, amiben fölhívja azokat az átalános fölfegyverkezésre, hogy egyesült erővel induljanak a hitetlenek ellen : »kezünkben a vassal s szívünkben a kereszttel«, s februárban már százezrei a jobbágyoknak voltak fölfegyverezve, hogy Ausztriára rohanjanak, a midőn Omer pasa eupatoriai győzelme Miklós czár számára meghozta a koporsószeget. Csupán a czár halála akadályozta meg a háború kitörését Ausztria és Oroszország között. És miért ? Egy ilyen »plátói« mozgósításért, amilyen most van elhatározva. Ez, az igaz, hogy még nem hadüzenet , nem is ellenségeskedés ; de hogy Oroszország számításait halomra dönti, azt majd megtudjuk az Oroszországból áthangzó nyilatkozatokból. A magyar közvélemény elé addig is ezt a kérdést teszszük föl : »Tartják-e olyan jó magyar hazafinak, olyan alkotmányos érzelmű kormányférfinak , olyan előrelátó államférfinak és a dynasztia olyan hűséges támaszának Andrássyt és Tiszát, mint amilyen volt hg Schwarzenberg és Bach ?« Jókai Mór. — A mobilizátió költségét, írja a »D. Ztg.,« 30 millióra akarják tenni, de tapasztalás szerint a katonai actiók kiszámíthatlanok. A krími háború idején is elkerülték a háborút és megelégedtek néhány csapat mozgósításával. És a három háborús esztendő, melyekben egyetlen egy osztrák puskát sem sütöttek el, belekerült 114 millióba, a hadügyi kormányzat saját bevételeinek levonásával. Ezen költségek fedezése végett 700 milliót névértékben kellett fölvenni (1854-ki sorjegyek 50 millió, angol kölcsön 35 millió, nemzeti kölcsön 611 millió.) E három év deficitje 450 milliót tett. Érdekesnek tartjuk ehhez még közölni a »N. fr. Pr.« számitását, mely szerint a mozgósítás 20— 25 millióba kerülne; ezen költség a közös activák elzálogosítása útján fogna fedeztetni. Azonban a közös activák közül, melyek összesen 39 milliót képviselnek, csak a következő vasúti papírok bírnak lombard értékkel: cseh északi, első erdélyi, Ferencz József, kassa-oderbergi és Rudolf vasút papírjai, melyek nominális értéke 23 millió, árfolyam szerinti értéke 10 millió, lombard értéke pedig 8 millió. A mozgósításhoz még szükséges 17 milliót Ausztria és Magyarország között a 68.6 ; 31.4 arány szerint kellene megosztani, és így esnék Ausztriára 11.66, Magyarországra pedig 5.34 millió. Preuis miniszter a politikai helyzetre való tekintetből nem fizette a banknak a 10 milliót, melylyel annak tartozott, pedig lett volna miből. Ezen összeg hadi tartalék gyanánt jön visszatartva és elég lesz Ausztria részletének fedezésére. De a magyar pénzügyminiszter is a banknál neki nyitott 120 milliónyi hitelt csak részben vette igénybe és 4,5 millió még rendelkezésére áll, mely összeg most a mozgósítás által előidézett költségek fedezésére fog fordíttatni. E szerint mindkét pénzügyminiszter azon helyzetben van, hogy az előleges követelményeknek eleget tegyenek. — A bécsi lapok véleményeiből közöljük a következőket: A »Presse« előadván a minisztertanács határozatairól eddig ismeretessé tett részleteket, így ír: »Lehet, hogy monarchiánknak eddigi semlegességi politikájához való ragaszkodása nincs ínyére a harczias török barátoknak, akik azt kívánják, hogy Ausztria a nyakára menjen Oroszországnak, azzal sem törődve, ha emiatt a világ lángba borul , és ép oly kevéssé van ez kedvükre azoknak a sajátságos rajongóknak, kik nem kevesebbet követelnek tőlünk, mint hogy az orosz hadsereg kíséretében csatlakozzunk a Konstantinápoly elleni keresztes háborúhoz. Megfelel azonban hazánk jól felfogott érdekeinek, gondoskodni arról, hogy Ausztria a békekötésnél megmondja a magáét s ha a dolgok a Balkán félszigeten új alakot öltenek, hatalmi állását megőrizhesse. A »Fremdenblatt« így nyilatkozik: Ausztria-Magyarországnak semmi oka sincs, de nem is kívánja, hogy épen most nyúljon olyan rendszabályokhoz, melyet Orosz- vagy Törökország iránt ellenséges érzelműeknek magyarázhatnának. Csak a parancsoló szükség kényszerítheti arra, hogy határozottabb magatartást vegyen fel ott, ahol érdekei nem annyira közvetlenül sértethetnek, mint inkább veszélyeztetve lehetnek. Ausztria-Magyarország nem érzi a kalandok után való ellenállhatatlan ösztönt, elég gondja van a saját házában, nem hogy még a határokon túl is azt keresse. Fedezni akarja magát a mostani háború és következményeinek bajai ellen, ha azonban a béke előbb vagy utóbb napirendre kerül, úgy akar ott állani, hogy követeléseinek jogosultságát s elidegeníthetlen érdekeinek tekintetbe vételét kellő nyomatékkal képes legyen érvényesíteni. Csak e szempontból lehet felfogni és magyarázni azon rendszabályokat, melyek a mai nagy minisztertanácsnak esetleg gyümölcsei lesznek. A sokszorosan meghurczolt közvélemény remélhetőleg hamar tisztába és megnyugvásra jut ez iránt. De odakint fogják méltatni e rendszabályokat annyira, azok akiket illet, hogy tán nem is lesz szükséges végrehajtani egész terjedelmében azt, ami ma elhatároztatott. A »N. fr. Presse« így ír : »A kérdés, hogy minő magatartást fog tanusítni a monarchia a keleti eseményekkel szemben, nem döntetett el a minisztertanácsban, csak elnapoltatott, bízva Andrássy gr. vezetésében továbbra is. Ez bizonyára nem pozitív eredmény s azt lehetne kérdezni, hogy ugyan érdemes volt-e ezért a minisztereket minden irányból sietve ide hívni, hogy ide jőve, azt határozzák, miszerint egyelőre nem határoznak semmit, hanem bíznak abban, hogy Andrássy gróf meg fogja oldani a csomót. De nem akarunk részakaratuak lenni, hanem megelégedésünket nyilvánítjuk a fölött, hogy a félelmes részleges mozgósítás nem vitetik azonnal keresztül. Ma ez, a kormány akarata ellenére is, demonstrácziónak látszanék Oroszország javára, a kedélyeket Magyarországon és a német-osztrákoknál, hevesen felizgatta volna, egy szóval igen hibás sakkbuzás lett volna. — Mollináry és a határőrvidéki vasút. A zágrábi »Nav. Nov.« ezeket írja: »A magyar országgyűlés elé terjesztett vasúti törvényjavaslat oly intézményeket tartalmaz, melyek ellen Mollináry tábornok folytonosan és következetesen küzdött azon pillanattól kezdve, mióta azt az utóbbi években a magyar kormány előterjesztette, mert oly intézkedések foglaltatnak abban, melyek a határőrvidék érdekeinek hátrányára vannak, s az együttes állam érdekeinek sem nyújtanak semmiféle hasznot. Hogy a zimony-mitrovitzi vonal a zimony-sziszeki vasúttól elkülönittetik s az előbbinek építése bizonytalan időre elnapoltatik, nem csak nagy hátrányára van a határőrvidéknek és a monarchiánk (! ?), hanem az építést is roppantul megdrágítja, s feltételezi, hogy az investitiókra vonatkozó alap annyira felemésztessék, hogy mindjárt ezen két adus is, figyelembe nem véve a törvényjavaslatban foglalt egyéb kedvezőtlen intézkedéseket, Mollináryra nézve lehetlenné teszik, hogy a szóban forgó törvényjavaslat eshetőleges keresztülvitelében részt vegyen. Nem igaz tehát, hogy a sok tárgyalás alkalmával, mik a parancsnokló tábornok és a magyar kormány között 1875. évben folytak, egyezség jött volna létre; s annál kevésbé igaz, hogy Mollináry báró a magy. kir. kormány törvényjavaslatába beleegyezett volna.« — Hát aztán ? — Muszka hang monarchiánk politikájáról. A »St. Petersb. Wied.« ezeket írja: »Az osztrák-magyar politika a háború előtt, sőt ennek kezdetén egy részből Oroszországnak és Montenegrónak kedvezett, de mióta a montenegróiaknak sikerült a törököket határaiktól elűzni, változást szenvedett s ezen fejedelemség iránt ellenséges indulatú lett. Ebből a czikkbe azt következteti, hogy a bécsi kabinet csak azért engedte meg Montenegrónak fegyvert fogni, mert azt hitte, hogy a törökök által legyőzetik. Bécsben kellemetlen gondot okoznak az orosz hadsereg győzelmei s Törökország politikai és hadiképtelensége. A sajtót és a kormányköröket boszantja az oroszok minden sikere. A kezdetben Oroszországnak kedvező politika igyekszik most Oroszországtól minden természetes szövetségest elkülöníteni s harcterét oly területre korlátozza, ahol a törökök legnagyobb ellenállása várható. Mindebből az következik, hogy a bécsi kabinet Oroszországra vonatkozólag is a barátságos politika álarcza alatt valami titkos szándéklatokat táplál. A „HON“ TÁRCZÁJA. Csorog tűz, Elbeszélések. Mindenféle igazhivő népek történetéből irta Jókai Mór. (MÁSODIK RÉSZ.) Riumin. III. (34. Folytatás.) Az öszszet leszidta a zsarnokot becsületesen. »Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te bordánál a pusztában lakó szentnek ennivalót, ahogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopot a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő, foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok látni!« S azzal odahajitott hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított s csörtetve tűnt el a bozót között A paripák ijedve nyerítettek rejtekeikben. A szent leány a párducz eltűnése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkínálta őt a kulaccsal. »Nem, nem!« szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem bírták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába elbújhatott s még azután sokáig hangzott ki e sirbolti üregből: »Jefta lyányát elnyelé — Máglyaláng — Oh Jehova nézz reánk!« »Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idegenek tanyáznak,« monda az öszszet, »annálfogva azt teszszük, hogy egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál elébb te!« Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alulni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden álmodik. A hajnalsugár verte csak fel. A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában igy szólt: »Hol van a hugom?« Arról a húgáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszno Zelo kertjében sétált karöltve. »Ott van!« szólt Mézebeusz, az odúra mutatva. »Már dalol.« A zsolozsma felhangzott a mélyből: »Jefta lyányát elnyelő Máglyaláng. Oh Jehova nézz reánk.« »Siessünk innen!« A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhitatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének. IV. Az »angyalok fiainak« tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett. Az irtványföld nagy táblákban volt mivelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet mutatott fel, a legújabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva , együtt miveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A moralcsik telepben a communismus uralkodik. A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó ízléssel készült épületek, magas tetőkkel, amiknek szarufás keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s onnan rézöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös kert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanúskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatió nyomát árulja el: a kerékvágást. A moralcsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszúak, alacsony tömzsi kereküek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva. A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtattassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szívesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek. Munkaideje volt: búzatakarítás, de azért a legelső férfi, akit megszólítottak, otthagyta a meg-rakott szekerét az útfélen, hogy elvezesseőket a sztaroszt házához. Meglepő volt, hogy ebben az országban, ahol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltűnő sajátsága volt a népnek, hogy amíg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifjú asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. Ami künn járt, az vén asszony volt. A sztaroszt háza, hova Riumint és utitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a bútorok csinosak s különösen tiszta minden. A sztaroszt maga jó húsban levő, magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkivüliség az angyalok fiainál , mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetiségét tovább terjeszteni s azontúl »szent« lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek : ez okozta a kivételt a szabály alól. A sztaroszt maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szudum-Káléig, ahol még damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, amiknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolcvan teherhordó öszvér állt, amiket utazásai alkalmával pénzért fogadott abehaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszt gazdag ember volt. Az egész község tehetősségről tanúskodott. A nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, amit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kívül mindent le akarna magáról vetkőzni, ami orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hízelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harcrot nem visel, tűr minden bántalmat, mindenért megbocsát: maga nem lop, nem csak, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; amit a sztaroszt, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy új proselytákat szerezzenek vele. És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak. És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést. Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberi nem kiirtására esküdtek össze. Mesés gazdagságuk, amit össze tudnak gyűjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlámnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát. Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, amely a Kaukázus belsejébe viszen, ahol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az éremérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az öszszet által megsugatta a sztarosztnak, hogy ők mindketten oszszet keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni. A staroszt azt mondta nekik : »maradjatok addig a házamnál, mig a szent fölavatás ünnepe elkövetkezik.« A sztarosztnak felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Mercetisz mindig elaludt alatta. Riuminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házigazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel , de mindig másnapra halasztotta a kérdést. Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát balla megrendülni, amit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül. Ugyancsak a strófák, az égrekiáltó refrainnel: »Oh Jehova nézz reánk !« Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt. Fölkelt az ágyából s addig kutatott, mig a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellékszobába beláthatott. A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító színekkel festve s virágokkal körülkoszorúzva. E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsú termetét csak egy lenge vékony gyapjúing fedte ; de azonfölül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain hullámzó hosszú hajsátora, mely térdeltében a földet seperte. A leányka finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhitat volt kifejezve. Úgy tűnt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerü tünemény. Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni? Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e ? Elővette cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezde annak búrjain. Erre rögtön félbeszakadt az ének: a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmúlt előle. »Csakugyan álmodtam ezt is,« mondá magában és tovább aludt. Ujabbi mozzanat a vámügyben. Bécsből, a mozgósítási hírek mellett, a vámügyben egy új mozzanat híre is érkezett. A két kormány szakminiszterei újra értekeztek a tariftaügyben, és egy vámügyi konferentia is tartozik. Legalább a hír azt mondja. Ha az újabb tanácskozások tárgya,történjenek azok bár, akár csak a kormány kebelében, akár azon kívül) — az, hogy: quid nunc és quid tunc? Vagyis — mit kell tenni most, midőn Németországgal a kereskedelmi alkudozások fennakadtak, és mit kell tenni akkor — ha végképen megszakadnak? Ha, mondom, erről van szó a tanácskozásokban, akkor nagyon örülünk azoknak, mert mihelyest önmagunkba térünk és vizsgáljuk, ha vájjon nem követeltünk-e Németországtól olyan dolgokat, miket elhagyhatunk, anélkül, hogy valódi érdekeinknek ártanánk, akkor rá fogunk jönni, hogy módosítni lehet és kell az előlegesen megállapított tariffán, vagy legalább azon maximális tételeken, melyek Németország által nehezen fogadhatók el, és még inkább el lehet állani az appretoripar azon megszorításaitól, melyek, állítólag, Németország főnehézségét képezik. Azt hiszszük, hogy tariffapolitikánk czélja nem lehet a nemzetközi szerződéseket lehetetlenné tenni és így ezek útjából el kell hárítani mindazon akadályt, melyet valódi érdekeink nem követelnek. Mi legalább nem tudjuk elképzelni, hogy épen Németország, melylyel a legszabadelvűbb kereskedelmi viszonyunk van, és amely ez irányhoz ragaszkodik is, olyant követeljen tőlünk, aminek következtében készebbek legyünk lemondani a tarifta-szerződések előnyeiről és elutasítva magunktól minden lehető concessiót, repressáliáknak és vámemeléseknek tegyük ki magunkat. A német kormány legalább is van oly pressió alatt, a véd vámosok részéről, mint e monarchia kormányai; különösen legújabban, a frankfurti gyűlés alkalmával épen monarchiánk ellen indult a követelések egész pressiója; de ezzel szemben, ugyan a gyűlésen, a német kormány feje Hoffmann kijelente, hogy »mi nem utasíthatjuk vissza, vizsgálat nélkül, az osztrák javaslatokat. Egy német államférfi sem tehetne így, mindenek előtt szükségképen meg kell kísérlemi egyezségre jutni, és csak miután annak lehetetlensége konstatáltatok, kell lemondani a szerződéskötés eszméjéről.« Mert azon nézeten van a kancellár, hogy nem lenne okos dolog a német kereskedelmet megfosztani egy Ausztriával kötött szerződés biztosítékától. Csakis ez a helyes vámpolitika, és ha a németeket ez vezérli, akkor a mi részünkről sem lenne okos dolog ellenkező iránynak hódolni és megfosztani a monarchia kereskedelmét egy németországi szerződés biztosítékaitól, mert mi lennénk a vesztes fél. Nem csak azért, mert főleg Magyarország fizetné meg nem csak a mi vámtételeinket, de Németország repressálióit is , hanem azért is, mert ha a véd vámosoknak sikerül szakítani Németországgal, mely kereskedelmünk háromnegyedrészét felöleli, akkor igen könnyen szerződésen kívüli állapotba helyezik, monarchiánkat egész Európával szemben, mert Olaszországgal, Francziaországgal és Angliával szemben még több követelésünk van, mint Németországgal szemben, és ez államokkal kisebb forgalmunk van, tehát aránylag kevesebbet vesztenénk (annyival is inkább, mert kevésbé vagyunk repressáliáiknak kitéve) és többet nyernénk a szakítással, mint Németországgal szemben. Bár azt is hazánk fizetné meg. Míg Németországnak az Appreturverfahrennel és czukor-praemiummal törünk borsót az orra alá, a pénzügyi vámok útján tervezett 11 milliónyi jövedelmi többletet leginkább Olaszország és Francziaország czikkein vennék meg , a szövetipar védelmét pedig leginkább Angliával szemben gyakorolnék. Ha tehát Németországgal szakítunk, könnyen következik a többi. Persze, hogy a védvámosok ezt szeretnék. Hirdetik az autonóm tarista dicsőségét. A »D. Ztg.« egész czikksorozatban fejtegeté azt , melynek főargumentuma az, hogy autonóm tariffa védi az ipart, bár nem elkerülhetetlenül jár vámemelésssel , annál kevésbé repressáliával, hisz Svájcz is autonóm tariffával bír, mégis jó viszonyban van minden állammal és szabad kereskedő. Épen ezen fordul meg az egész. Ha azért akarnák nálunk az autonóm tariffát, hogy olyan tariffánk legyen, mint Svájcznak, mi sem félnénk sem ettől, sem a repressálióktól ; de nálunk az autonóm tariffa eszköz a vámemelésre, sőt oka is ennek , ezért nem kell. Nem kell különösen most, midőn a