A Hon, 1877. szeptember (15. évfolyam, 226-255. szám)
1877-09-19 / 244. szám
244. szám, XV. évfolyam. Kiadóhivatal 1. főrátok-tere, Athenaeum épület földszint. Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéseért felül fizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Szerda, szept. 19. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás ISO I£T XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) October hóra ...... SS frt. October—novemberre . . ., » october—decemberre . . 6 . Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évnegyeden kint 1 forint. KÜT* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalik« (Barátok tere Athenaeum • épület) küldendő, A »Hon« Herk. ■ kiadó hivatala, Budapest, szeptember 18. A hatalmas török fegyverek győzelmének visszfénye volt az, melyben ma este Magyarország fővárosa ragyogott. Mint e kivilágítás szétoszlatá az éj sötétségét s ragyogó pompában tünteté fel fővárosunk palotáit, úgy oszlaták el a diadal fényében felragyogott osmán fegyverek a tévhitet Muszkaország mindenhatóságáról. Visszaragyog az osmán győzelmek fénye mi reánk, magyarokra is. Elsősorban és mindenek fölött mi reánk. Egy velünk rokonnép vívta ki azokat, mely iránt kezdettől fogva nem szőnénk meg rokonszenvünknek kifejezést adni. Tűrnünk kellett az elbizakodott ellenségek gunyját s lenézését, barbároknak nevezteténk e rokonszenv miatt s ime nemcsak nincs okunk pirulni sympathiáinkért, de sőt méltán büszkék lehetünk azokra. Hála nektek osmánok hősi sorsa, hogy ily világra szólólag igazoltátok Európa előtt irántatok táplált rokonszenvünket, életrevalóságtokról nyilvánított hitünk és meggyőződésünket. Büszkék vagyunk reátok. Ti bebizonyitátok, hogy »csak sast nemzenek a sasok s nem szül gyáva nyulat Nubia párducra!« Vakitó fényben ragyog fel újra a félhold, melyet már-már örökre elsötétedni hittek s e fény világánál látjuk összezúzva, bár még nem halálosan, a rettegetett, északi kolossust, és látjuk teljes életerőben óriásilag kimagaslani a »beteg embert.« Adjon a népek istene hosszú-hosszú ilyen »betegséget« Törökországnak és hosszú-hosszú ilyen »egészséget« a muszka hatalomnak. Még egy Plevna, s a miszka »hatalommal« nem áll többé szóba még a montenegrói kecskepásztor sem! És itt, bármily zavarólag hat is az ünnepi hangulatra, nem tehetjük, hogy egy pillantást ne vessünk a salzburgi találkozásra. Sok függ most azon megállapodástól, melyre ott Bismarck és Andrássy jutni fognak. Miben fognak megállapodni, azt természetesen senki sem tudhatja. De egyet mégis a leghatározottabban perborreskálnánk : azt, ha Salzburgban aziránt történnék megállapodás, hogy Németország és monarchiánk diplomáciája vesse közbe magát és kényszerítse a portát, hogy a muszka seregnek adjon fegyverszünetet. Ez volna a lehető legnagyobb fokú injuria, melyet valaha európai diplomába elkövetett Törökország irányában. Mi elhiszszük azt, hogy a második gyermekkorba lépett német uralkodó szeretné fölemelni rokonát , a czárt a porból, melybe tekintélyét, nimbusát s legyőzhetlennek híresztelt hatalmát megforgatták a török fegyverek. Hanem hát erről tegyen maga a német császár, ha tud. De a mi monarchiánknak nem lehet az a feladata, hogy meggátolja barátainkat és egyedüli, hozzá még győztes érdekszövetségeseinket ellenségünk megsemmisítésében. És ezt jelentené az, ha még Andrássy gróf is kezet nyújtana azon tervbe vett pressióhoz, melynek czélja kényszeritni a portát, hogy fényes győzelmei közepette lábhoz tegye a fegyvert s időt engedjen a czárnak, — hogy szétszórt praetoriánus csapatainak dirik-darabjait összeszedve s hazulról uj seregeket bevárva, tovább folytathassa hóditó hadjáratát — és meglehet, tán sikerrel. Ausztria-Magyarország az »entente cordiale« kedvéért eddig is több oly lépésre határozta magát, melyeket más viszonyok között bizonyára nem tett volna. így támogatta a konstantinápolyi conferentián Ignatieff javaslatait, aláírta a londoni jegyzőkönyvet s — hogy többet ne említsünk — legutóbb remonstrált a portánál — Németország kezdeményezésére — a »genfi conventió megsértéséért«, — hallgatással mellőzve a »humánus« czár bérenczei által végbevitt kannibáli embertelenségeket. De mindez hagyján, — mindez csak puszta irás és üres szó volt : conferentia, jegyzőkönyv, remonstrátió semmiben sem zsibbasztották meg Törökország erejét, tényleg nem ártott annak semmit s nem görbült meg azoktól egy hajaszála sem. Azonban most Törökországot fegyverszünetre kényszeritni: ez már nem puszta írás és üres szó, hanem egy igazolatlan ellenséges tett volna azon nemzet irányában, melynek hős fiai a mi érdekeinkért is ontják véröket. Bízunk Andrássy gróf államférfiúi bölcseségében, hogy e lépésre nem fogja magát rászánni, mind a mellett nem tehetők, hogy el ne mondjuk, mit tartanánk egy ily lépésről s nem tehetők, hogy ez öröm és diadalünnep közepette is ki ne terjeszszük figyelmünket a netán keletkezhető veszélyre. És most az a forró kívánsággal zárjuk be sorainkat: adjon Allah az ozmánoknak erőt, kitartást, lelkesedést, hogy a mostani sikerekhez hasonlóakkal fejezzék is be a nagy munkát, melyre kényszerítve lőnek. Anatolia, a Lom és Janka síkjain, Plevnánál s a Sipkaszorosban bebizonyíták, hogy harczban nagyok, hősök, legyőzhetlenek; hogy joggal nevezik a saját nevökről azon három világrészre kiterjedő birodalmat, melyet uralnak, mert azt példátlan hősiséggel, hazaszeretettel és önfeláldozással megvédeni és föntartani is képesek. És ha majdan véget ért a harcz s a vérrel áztatott ozmán földön a béke istennője virágot fakaszt, mutassa meg e rokonnép, hogy a béke műveiben, a culturában, r--------------------------------------—1--------|— A „HON“ TÁRCZÁJA. Az „ítéletnap szentjei.“ Brigham Young, mint a tengeralatti táviró már hetek előtt jelenté, s a mint azt az Amerikából azóta érkezett jelentések megerősiték, elhunyt 77 éves korában. Halála újra feléje s amaz érdekes nép felé irányza a figyelmet, mely sajátságos hitével és társadalmi szervezetével oly egymagában áll a földteke valamennyi népe között, hogy róla megemlékezni, kivált ily alkalomból még az idegrázó politika és harczi események várakozásteli hangulatában se látszik érdektelennek. Amit az őket meglátogatott vagy köztük egy időre meg is telepedett utazók a mormonokról följegyeztek, úgy olvastatja magát, mint valami phantasztikus regény s ha nem tudná az ember teljes bizonyossággal, hogy mindaz való, s hogy maga az élet — a költők e legnagyobbika, — teremté meg e költeménynek látszó jelenséget: hajlandó lenne azt valamely bizarr agyvelő felhevült álmának tartani. Legújabban Schlagintweit, Dixon, Schuhmacher, John Frimont, Hellwald és sok mások köteteket írtak a mormonokról s leginkább e tanulmányokat véve alapul, — megragadjuk mi is ez alkalmat hogy följegyzéseikből fölhasználjuk a nevezetesebb adatokat, melyekből képet óhajtunk vásolni olvasóink elé e különös népről, melyről a társadalomtörténeti író ma se tudja még eldönteni, voltaképen visszaesést jelez-e az emberi nem tömérdek alakban jelentkező fejlődésében, vagy haladást ? vagy ha ezt is, azt is: melyiket nagyobb arányban ? I. Utah és Új-Jeruzsálem. Aki a Sierra-Nevada hegység hótól takart keleti lejtőin lehalad, lehetetlen eltitkolnia a megdöbbenést, melyet az itt elébe táruló szomorú sivatag megpillantására érez. A fák lassan kint törpe bozótnak adnak helyet, egyre sivárabb, pusztább lesz a vidék hogy szinte lehetetlen elképzelni, hogy itt ember élhet. A hegységről leszakadó patakok egész hosszú lánczolatába vesznek el a közbe-közbe igen jelentős ,kény édes vizű tavaknak, melyektől tovább kelet felé ismét a sósvizü tavak hosszú csoportja sorakozik. Ezek között túl a Nevada vidékén legnagyobb a Great Salt Lake (Nagy Sós-tó). Sótartalma oly nagy, hogy abból vastag kéreg rakódott le medenczéjébe s nincs az a hal, mely vizében megélhessen. Midőn emberek kezdtek mellé települni, három akó vízből főztek egy akó sót, — de most már öt akó viz kell egy akó sóhoz, jeléül, hogy a sótartalom jelentékenyen apad, — de még most is olyan , hogy a fürdő ember nem képes hónaljon felül belemerülni. E tó egykor három akkora volt, mint mai nap, midőn hossza 70—80, szélessége 30—35 angol mértföld. Tükre 4210 lábnyi magasságban fekszik a tenger színe fölött. Hét sziget tarkázza vizét, köztük legnagyobb az Antelop, melyen a víz fölött 2000 lábnyira kimagasló hegyek vonulnak végig, több forrással, melyek vize édes. Két magános, óriási fekete szikla, a Stonsbury és Black-Rock mered még ki a tó vizéből. A Nagy-Sós tó a bele omló Jordán folyó által összeköttetésben áll a tőle délkeletre fekvő Utahtó pisztrángokban gazdag édes vizével. De nemcsak a Jordánt, a Weber és a Bear folyókon kívül számos patakokat is vesz föl magába, míg szemmel látható lefolyása nincs. A tó közelében tömérdek forrás fakad, melyeknek gyógyhatása a tett tudományos és tapasztalati kísérletek szerint kétségtelen s hőmérséke különböző. A vízi madarak egész rajai lepik el a tó tükrét, partjain hemzseg a vad, kivált a szarvas, antilop, nyúl stb. A Nagy-Sós-tó medencéje képezi a mormonok jelenlegi lakóhelyét, elfoglalván Utah legnagyobb részét , elnyúlván mintegy 500 mfdnyire a Wasatch-hegységtől egész a Sierra Nevada keleti folyamáig, míg éjszakról délre mintegy 350 mfdon terül el. Maga Utak akkora mint egész Magyarország Erdélylyel, Horváth- és Tótországgal együtt s mindenfelől hatalmas természeti határokkal van körülvéve, melyek a belejuthatást megnehezítik. Kivált kelet felől, hol a borszasztó Rocky Mountains (Sziklahegység) legvadabb része, a Wasatch-hegység emelkedik, tömérdek szűk, mély, szakadékos sziklaöblökkel szorosokkal, meredélyekkel, minőkhöz vadságra hasonlókat a földkerekség legnagyobb hegységeiben is csak elszórtan találni. E sziklaszorosok, melyeken kívül nem vezet más út Utahba kelet felől. Canyonoknak neveztetnek a legnevezetesebbek köztök az Echo és a Weber-canyon az »ördögkapuval« melyen borzasztó technikai akadályok leküzdése után a pacificvaspályát keresztül vezették. »Ami borzalmasat és vérfagyasztót a természet a holt tömegek formáczióiba önthetett — irja egy utazó, — az mind megtalálható a Rocky-Mountain meridionális hegyszövedékében. Örökös hó takarja e hegytömeg kúpjait s azok csilláma mágikus világítást vet a szörnyű, elvadult, s szétszakgatott sötét hegyi tájra.« A pacific-vasut mostani pályája Bear River City mellett fut be a Wasatch-hegységbe, s a Bear River folyónak éjszakra, majd merész kanyarulatban keskeny U alakban délnek forduló folyását követve, visszatér csaknem előbbi helyére, Evaston városába, mely az Echo-canyon kezdetén a világ egyik legszebb völgyében fekszik. A Hanging Rock (Függő Szírt, melyhez itt tömérdek hasonló van)a Castle Rock sima hegyek, melyeken a mormon-fortificatiók emelkednek s egyéb hegyek szegélyezik az Echo-völgy csodás édenét, melyhez méltóképen csatlakozik a roppant medencze, ahol a Nagy Sós-tó terül. »Soha el nem képzelt bizarr természet tárul itt az ember elé, — írja Schuhmacher — egy ugrással átváltozva paradicsomi vidékké, hol enyhe jég és virágillat tölti be a légkört. A legnagyobb ellentétek érintkeznek itten: a vad, a rideg a hegyekben, a szelid, a nyájas lenn a völgyben. Több napot töltöttem e hegyek között, bejártam a szakadékokat, a boszorkány barlangokat (Witches-Caves), s a zord természet szemléletében kifáradva, estére visszatértem kis mormon-szobámba ; de még akkor se tudtam megszabadulni a látottak hatásától s azzal a meggyőződéssel aludtam el, hogy isten nagy műve csak ott érthető meg igazán, ahol még nem érintette emberi kéz. 2000 lábnyi hegyek nyúlnak itt föl, olyan alakban, mint a gomba, mely széles gömbölyű kalapjával védi az idők viharában megvékonyult gyönge szárát. A Hanging Rock körül négy mértföldnyire mindenütt egész függélyesen merednek föl a sziklafalak, s tetejökben ezredévek óta ott áll a gombakalap, daczolva széllel és viharral, de fenyegetőzve mindig, hogy lezuhan. Az ember megáll előtte s önkénytelen várja, hogy míg szeme- láttára bekövetkezik a kikerülhetetlen katasztrófa. Vár, vár, de hiába vár, az oszlopok, pillérek, kupolák és tornyok e különös alakulása rendületlen áll ott irtóztató szépségében, bámulatra és borzadásra késztve a szemlélőt.« Az Echo-Citytől kezdve még nő a természet változatos szépsége. Szűk, magas gránitfalak között visz az út, átsiklik az »ördög sikló«-ján s a szem nem ér rá hosszabban tapadni a váltakozó képek valamelyikére. A Weber-állomáshoz érve a hegyek szelid, zöldelő völgyeknek engednek helyet, melyek tele vannak »az ítélet napja szentjeinek« telepeivel, kik itt fémeket ásnak ki a föld méhéből. Egyszerre úgy tetszik, hogy a gőzmozdonynak egészen útját állja a hegy. A völgy keskeny utczává szűkül, barna gránitfal közé szorulva, a vonat dübörögve rohan lefelé, éles fütytjét sokszorosan visszaveri a szikla s bele jutunk az »ördög kapujá«-ba. E szoros valóban megérdemli nevét. Oly szűk, hogy a vonat átszorulni látszik rajta. A kapu csak egy merész kanyarulatnál nyílik ki ismét. Ez a legszebb részlete az óriási pacific-vasútnak, mely egész Észak-Amerikát átszeli egyik tengertől a másikig. Egy darabon szédítő magasságú falábakon álló hídon robog végig a vonat a nagyszerű szoroson keresztül, s midőn kiérünk belőle, a tágas, kies, verőfényes völgyben ott tárul elénk Utah mosolygó telepeivel a Nagy Sós-tó partján. A tó vize mintha nehéz higany, vagy olvadt ólom lenne, nyugodtan és simán, mozdulatlan aczéltükör gyanánt fénylik lenn a völgyben, a sós víz felszine csak ritkán vet fodrot. Itt a tág rónaság, tavaival, folyóival és patakaival, melyek visszaragyogtatják a déli nap fényét. Festői csoportozatokban tekintenek le a csipkésen szegélyzett hegyek havas tetői a nagy tó óriás tükrébe s a Jordán mellékén ott áll a kertek, fák és virágok városa U j-J e r u z s á l e m, üde patakokkal metszve keresztül kasul. Forrón süt le a tropikus nap, de a hegyekből folyton leáramló hűvös szellők kellemessé enyhítik hevét. Dixon, aki három világrészben utazott be , nagy területeket a föld egyik »legtökéletesebb« tájékának mondja Utah édeni völgyét, »Illatos, megaranyozott jég tölti be különös pompájával a völgyet. Az aequatori nap verőfénye az, mely végig árad a mezőkön, ahol oly sűrűn tenyész a virág, mint valami óriási park virágos szőnyegágyain, és mely visszacsillog a tömérdek tóból, patakokból. Előttünk fekszik a ragyogó város, lombokba borultam A sötét kék tóból biborpiros színben emelkedik ki két sziget s a csodás színezetű képhez impozáns keretet nyit Janak a bőfejű hegyek. A levegő lágy és édes, illatra délszaki, üdeségre éjszaki. Oly tiszta ez a jég, hogy a tóból kimeredő fekete szikla, huszonöt mértföldnyi távolból alig látszik néhány száz fős távolságnyira, míg távolabb a hegykúpok egyetlen egy hegy csúcsának látszanak, holott 60 mértföldnyire esnek egymástól. Nem ily mosolygó volt ez a vidék, mielőtt oda költöztek a mormonok. A Nagy-Sóstó környéke folytatása volt csak ama rengeteg sivatagnak, mely a Sierra Nevadától egész a Mississippi-ig terül 8000 geográfiai mértföldet foglalva magában. Amerika Szaharája ez s abban ezt az oázt a mormonok teremtették. E pusztaságról megragadó képet ir ugyancsak Dixon, »New America« czimü munkájában. »Szomorú sivatag az kőből és homokból. Nincs fa, nincs bokor s nincs édes vizű forrás. Szarvasok, antilopok, lovak és bivalyok csontjai vannak elszórva mindenfelé. Itt-ott egy kő, valamely vándorutas sirát jelzi, akit a Sioux-indiánok vertek agyon. Amott egy nyomorult hulla lóg az akasztófán; tulajdon társai kötötték föl részegen. Az egész út tele van szörnytettek nyomaival. Alig hogy egy vad virág kinő a alajból, még a vékony fűszál is ritkán. Az egész vidéket mintha dér lepte volna meg, finom, fejéres szürke fátyol takarja: a hamu só. Keserű, nyúlós vizű posványok, melyeken kívül ember, állat más vizet nem talál, fertőzteti a levegőt és a belőle ivó ember vérét. Borzasztó hó- és jégviharok szokták keresztül kasul korbácsolni gyakran ez érzéketlen sivatagot s olyankor nincs az az ostor, mely a vontató állatok összebott, reszkető csoportját indulásra birná. Kifogják s ott hagyják, a farkasfalkák és holló-felhők prédájának, melyek a karavánok nyomában van a polgári erényekben s az alkotmányos szabadság meggyökereztetésében ép oly derék, ép oly nagy és dicső, mint a minőnek a harczmezőn látjuk. Annak mi még a plevnai sikereknél is jobban fogunk örülni s ha a harczban tényleg nem segíthettük — de nem is volt rá szükség — annál többet tehetünk s fogunk is tenni nekik a békében. Mi pedig magyarok, Andrássy gróffal egyetemben, adjunk hálát a magyarok istenének, hogy a törökök magukat olyanoknak bizonyították, a minőknek bizonyították......... Szathmáry György. — »Oláhország csillagáénak históriája. Mint a táviratokból is tudva van, »Kis« Károly oláh fejedelem újonnan alapított érdemrendjével, »Oláhország csilagá«-val tüntette (?) ki a czárt. Ennek kis történetkéje is van, mely a »P. Lt.« szerint következő. Midőn az oláh törvényhozás a háború kezdetén egy érezhető szükségnek eleget teendő, a nevezett rendet alapította, egészen a franczia becsületrend mintájára. — Károly fejedelem, az első tűzkeresztség után, melyen Kalafátnál keresztülment, az abban részt vett muszka tiszteket az újdonsült ordóval akarta decorálni. — De igen érthetően tudtára adatott, hogy hagyja abba az egész dolgot, mert Oláhország függetlensége ép oly kevéssé van elismerve, mint Károly erdóalapítási joga és orosz részről nem éreznek kedvet magukban oly lépéshez, mely a pétervári kabinetre azt a gyanút háríthatná, mintha egyoldalúlag akarná kimondani ezen elismerést. A Bukarestbe való bevonuláskor a czár a Hohenzollern ház rendjének nagy keresztjét viselte, »Kis« Károly pedig nem merészkedett neki ismét ajánlatba hozni az oláh csillag nagy csillagját. De most Károly felhasználta a czár szorult helyzetét s midőn ezt a Szt. György-renddel való kitüntetés megköszönése végett Plevna előtt meglátogatta, a czár nyakába tűzte az oláh csiillag nagy csillagját. Az ár, melyet Károly ezen tisztességért fizetett, nem épen nagy , csak épen a gondjára bízott ország tönkrejutása és sok ezer ember sírba szállta, kiket Károly formaliter a vágóhídra vitt. — Zsivkovics osztályfőnök tegnap este visszatért Zágrábba. A feladatok — írja a »P. Lt.« — melyek ide vezettek, megoldottaknak tekintendők; a fiumei zászló-ügyre nézve, melyet Zágrábban nagy állami ügygyé fújták fel, annyiban, hogy Tisza elrendelte, mikép a tényállás megállapítására vizsgálat tartassék. Ami a községi törvény vitás 106. §-át illeti, a horvátoknak tetszésekre bízatott, az egészet kiküszöbölni. Ha azonban a horvátok új adókat akarnának kivetni községi czélok végett, ezt csak a rendes törvényhozás útján eszközölhetik; az előzetes egyezséget a magyar pénzügyminiszterrel a horvát miniszter útján lehet végezni. Nem jelentéktelen dolog különben konstatálni, írja a »P. Ll.,« hogy e határozmány kezdetben csak a városok rendezéséről szóló törvényben volt benne, de nem a községi törvényben is; ő felsége azonban, midőn a javaslat elhatározás végett eléje terjesztetett, figyelmessé lett ez eltérésre s arra, hogy az semmivel sincs indokolva. A magyar kormány és Zsivkovics közt megállapított módosítás ennek következtében mindkét javaslatba fölvétetik. A satellesek, A »fehér czárt« verik — és igy satellesei kezdenek békésebb búrokat, pengetni. — Most már csak »hadgyakorlatra« mennek a »vitéz« szerb seregek, pedig ugyancsak harczi szellem lengé át a fejedelmi konokot, és minden hadiszer fel van halmozva a határon; a görög kormány is elhallgató, bár »a hellenismus« érdekeit ugyancsak fenhangon hirdeté diplomátiai sürgönyében; és sehogy sem akarta kötelezni magát, »hatalmi jogából« fogó cselekvési szabadsága tekintetében ; a bolgár és bosnyák felkelők is elültek — leg-alább az orosz hadseregre és hadi acióra nézve tökéletesen hasznavehetetlennek bizonyultak; csak Románia és Montenegró áll kivont karddal a portával szemben; de úgy, hogy az előbbinek markolatába tört a kard ; az utóbbi pedig kisebb nagyobb győzelmei daczára is, melyeket ideiglenesen kivívhat, a török más irányú nagy actiója miatt, — jobb szeretné, ha nem rántott volna kardot. Legalább így kellene gondolkoznia a »fekete hegyek« urának, ha egy átalában gondolkozik , mert arról ugyan senki sem kételkedik, hogy Niksics, Preszjeka és Bilek »hatalmas erődeinek« elfoglalása daczára — biztos megveretésnek és leveretésnek néz elé Montenegró is. De ez legalább a »becsületet« megmenté. Románia, még eddig legalább, azt sem. Mert a szent György-rend és a tábornoki rang még nem az. Európa nem arra néz, hanem elkényeztetett gyermekének rút hálátlanságát igazságosan látja büntetve eredménytelen elvérzése által, adóssága növekedő terheivel , és a még igen könnyen bekövetkezhető további veszteségekkel, sőt esetleges török hódoltsággal vagy megszállással. Ha ember kevesebb, teher több, jóllét kisebb, nyomor nagyobb, pénz kevesebb, adósság több lesz jövőben Romániában, ez még a legkisebb büntetés, mely érheti; de ez is elégséges arra,, hogy egy pár nemzedékre megtanítsa az oláhokat békességre és lojalitásra. Ebben a leczkében, azzal a különbséggel részesülnek a török alattvalók, hogy a lázadások által okozott pusztításokat, költségeket azon tudatban kell viselniük, hogy a czár sem tud rajtuk segíteni, a portával, a reformok alapján, azon hátgondolat nélkül kell kibékülniük, melyet 50 év óta táplált agitatióval és pénzzel Oroszország bennök, hogy t. i. »a fehér czár« fölszabadítja. Most megkisérle félszázados előkészület és óriási erőfeszítés mellett; a föld és pokol minden eszközét fölhasználta a porta ellen, és mégis hiábavalónak bizonyul erőfeszítése. Viszont az oroszok is meggyőződtek a délszlávok hasznavehetetlenségéről. Ezáltal a délszláv és pánszláv eszme meg van ölve, mert elszakad anyjától , a moszkovitizmustól, mely teljesen tehetetlennek, sőt eszközeiben, föllépésében veszedelmesnek bizonyult reájuk nézve, mert megfoszta őket a békés fejlődés és reformok azon jótéteményeitől, melyekben a porta alatt és a porta által is részesültek volna, ha tökéletesen forradalmi sőt nihilista alapon nem állanak. Jól mondja az »Istók,« ha most köttetik béke, az a szlávság halála; de nem a szláv ajkú fajok és népek értendők ez alatt, hanem a szláv hegemónia, hódítás, kifelé terjeszkedés és forradalom minden alakja: akár muszka, akár szerb, akár bosnyák, bolgár vagy pánszláv alakot, akár északi, akár délszláv képet öltsen bár az. És nemcsak egy most kötendő, Oroszországra nézve máris szégyenetes béke mellett, mire egyátalában nincs kilátás; de a török fegyverek már eddigi hőstettei folytán is, bármikor köttetik meg az, a »fehér czár« elveszté nymbusát és ezzel együtt köddé, buborékká oszlik föl a szláv uralom minden ábrándja. Pedig mily vakmerő léptekkel közeledett és merész követelésekkel lépett fel! Már a legközönségesebb szerb lapocska is azt hirdette, hogy a nyugati civilisatió (és nem csak Törökország) beteg, vén, megromlott, regenerálni kell azt a szláv civilisatióval. Most e követelések nevetségeseknek tűnnek fel, pedig esett volna csak el Törökország diadalmas orosz fegyverek alatt, — nekünk is meggyűlt volna azokkal a bajunk! Most ők bizonyultak korrumpáltaknak, fejletleneknek, erőtleneknek, a gyermek és aggkor hibáival teljeseknek, mert a Karczi tér csak nyers erők mérkőzése ugyan, de mikor nagyszámú milliók évtizedeken át dressirozott ereje tehetetlennek bizonyul egy pár millió hősi ellenállásán, akkor az elemek és alap anyagi, morális ereje egyaránt jellemezve van. És be van bizonyítva az, hogy keleten az államképző és fentartó elem most is a török, melyet sem leverni, sem kiverni, sem nélkülözni ott nem lehet; mert ha nincs hazát védő erő, akkor nincs haza. A »fehér czár« északcsillaga hanyatlik és vele együtt buknak, a megérdemlett arányban, satellesei is. Ez azt jelenti , hogy lesz béke keleten, a mi nekünk nélkülözhetlen biztosíték — fejlődésünkre, anyagi, morális szabadságunkra nézve! A tőrük győzelmek megünneplése a fővárosban. Előkészületek. A falragaszok csak délután 3 órakor tétettek ki, de a hír már reggel óta bejárta a fővárost s mindenütt nagy előkészületek történtek. A czimfestők annyira el voltak foglalva feliratok és transparentek készítésével, hogy alig lettek képesek a rövid idő alatt a megrendeléseknek eleget tenni. Sokan nem voltak képesek egyátalán mécsest s lampionokat kapni s szorultságból poharakban vagy burgonyában helyezték el gyertyáikat. Már délután lobogott néhány zászló s látszott az előkészület, azonban a nagyobb rész csak besötétedéskor kezdett a munkához. Minél inkább közeledett az est, annál népesebbek lettek a körmenetre kirendelt utczák s a hideg szél daczára számtalan ember mozgott fel s alá az előmunkálatok megtekintésére. Leggyújtóbban hatott azon tudat, hogy a fővárosi hatóság is készül kivilágításra. A kolozsvári polgármester, miután számos más vidéki várossal együtt ott is ma tartják a kivilágítást, táviratilag kérdeztette meg a fővárost, hajlandó-e ő is közreműködni ? mire ezen választ nyerte Kamermayer K. polgármestertől: »A kivilágítás a fővárosban ma fog megtartatni. A község, a mennyire a rendelkezésre álló idő rövidsége megengedi, főbb középületeit szintén ki fogja világíttatni.« A főváros minden részében, még a városligeti villákban is készültek az ünnepélyre, sőt az is hizlett, hogy Budán a Sz.-.János legyen, mint amely a főváros környékén a legmagasabb pont, örömtüzek fognak gyujtatni. A kivilágítás. Besötétedés után csakhamar meggyujtattak a lámpák némely házakban, azonban az átalános kivilágítás a felhíváshoz híven 7 óra után kezdődött.