A Hon, 1877. szeptember (15. évfolyam, 226-255. szám)

1877-09-12 / 237. szám

287. szám, XI. évfolyam. 05 1877. Szerda, szent. 12. ffiíiflWff, ■:•-.- V-'CSí &3S&ä*S!&5M|* rr- -« r^Vä^«»^»iäe^/a* *c^*»*t>^i«!äS3SatÄSÖV* Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épültei föoldszint, Előütcelési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ráadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12» — » Az esti kiadás postai különkinldéséért felülfizetés negyedévenként . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Szerkestetési iroda : Barátok­ tere, Athenaeum-épület. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEM szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. Előfizetési félftivás A HOF XV-dik­ évfolyamára. Si­fizetési árak: (A »Bon« je a g j 81 e ii naponkint kétezer.) September hóra .... 13 fart. September—Octobers'® . »A » September- novemberre 6 » September-decemberre 8 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »isa* szerit, s kiadó-M­atala. HOMBssanasissioasiimaesaiasMisasKiten­ Budapest szeptember 11. Megmozdult a görög is. Úgy lessük a plevnai hírt, hogy alig veszszük észre, hogy megmozdult a görög is. Az angol előterjesztés ép oly kevéssé tartá ezt vissza, mint nem Romániát és Szerbiát Andrássy gróf haragja és a német consul á­l­­litólagos csitítása. Hiába: ezek a fehér szár zsoldjában vannak, utolsó forradalmi eszközei. A hatalmak és a görög fészkelődés­­nél legközvetlenebb érdekelt Anglia elnézik e vakandok munkát, vagy azért, mert az erő­feszítés hiábavalóságára számítnak; vagy azért, mert ezzel több okot és jogalapot akarnak nyerni arra, hogy a­­»fehér ez­ert« az esetleges eredményektől is tel­jesen és tökéletesen megfoszszák. Más föltevéssel menteni sem tud­juk a hatalmakat. A nemzet még vár, még remél .... várja és reméli a török győzel­meket, de ezek hiányában is érdekeink tel­jes megvédését . . . Érzéseink és érdekeink annyi szála van összekötve a mostani há­ború eredményével, hogy annak esélyei sze­rint hullámzik a nemzet hangulata. Talán túlságosan is idegesek vagyunk, talán túlsá­gos sokat várunk a törököktől és keveset bí­zunk önmagunkban. Annyi bizonyos, hogy ha a török egymaga tönkre teszi Oroszországot annyira, hogy ez lemond nemcsak hódítási vagy foglalási, de még vezérszerepi, felsza­badítói igényeiről, czéljairól is, akkor min­dent megnyertünk, a­mit érdekeink e téren követelnek. És ha ez Törökország kizáróla­gos érdeme, integritásának, sőt regenerate­jának egyedüli biztosítéka lesz, az nemcsak, hogy szégyenérzetet nem kelthet bennünk, de némi felmentésül szolgál a kormánynak, azon nehéz vádakkal szemben, melyekkel a türelmetlen és érdekeit féltő nemzet sok ré­tegében vádolják. Nem állíthatja akkor sem senki, hogy ez eredményre való számí­tásból foglalt el semleges állást, sőt mu­tatott , sok t­kintetben , engedékenységet Orosország iránt, mert erre bizony nem szá­míthatott senki; még csak azt sem merte senki reméleni, hogy Törökország csak any­­nyi eredményt is képes lesz felmutatni, a­mennyit eddig felmutatott. De ha szeren­csén­ek lesz is tulajdonítható az a kedvező helyzet, hogy legkisebb áldozatunk nélkül, nem csak érdekeink megóvattak, de a leg­jobb szomszédság biztosítva és természetes ellenségünk leverve van; azért az eredmény mégis a külügyi kormány mérsékelt maga­tartásának is javára válik; és ha nem is iga­zolja a háború előtti magatartást, bizonyá­ra kimenti az eredmény bevárását. De ha az oroszok szégyenszemre és po­litikai tekintélyüknek épen nem nagy emelé­sére, épen a legyalázott djunisi harcrosok vagy a megvetett román tüzérség «kitűnő« működéséből és a lenézett görögök guerilla segítségéből merítnének annyi erőt, hogy Tö­rökország győzelmét megakadályozzák vagy épen megverjék ezt (mit felteszü­nk azért, hogy optimismussal senki se vádolhasson), akkor bizony Európa hatalmasságai vagy ha ezek nem is, d,e l,£jiaJ,GJLL.ÜL ay' chiánkAaklmég^^-^^tel­e­n­ü­l kivívott evefipwWrd­ Sokat emlegették a háború local­izálását. Oroszország és Törökország kizárólagos pár­baját, mely egy harmadik beavatkozását annyival kevésbé tűri, mert Európa ép oly kevésbé adta felhatalmazását a támadásra, a­mely feltétlenül el van határozva a status quót, bár »javítva« fenntartani. Ez a magyarázat volt a legalaposabb és legkedvezőbb, mit külügyi politikánk nyerhe­tett , de ennek első fele már teljesen meg­hiúsulva van. A háború nincs locali­­z­á­l­v­a. R­o­m­á­n­i­a, S­z­e­r­b­i­a és Görög­ország Oroszország szövetsége­sévé és harczoló féllé lön; ezt a két utóbbira is ráfoghatjuk, mert csak napok , vagy egy katasztróp­a felhasználása választja el őket ettől. Mivel igazolandjó Európa diplomatiája, hogy a programmjába ütköző dolgokat tétle­nül nézi, és Oroszországnak jogtalan támadá­sához engedi csatlakozni satelleseit is, melyek közül kettő hűbéri viszonyban van a portával, de ezek föllépése is : alattvalói lázadásnak, tehát közönséges belügynek annyival kevés­bé nevezhető , mert nemzetközi szerződések biztosítéka alatt élő államocskákról van szó? Ezt csak úgy teheti, ha az esetben, hogy Törökország teljes büntetést nem tudna mér­ni a támadó fejére ; Európa fogná azt meg­tenni. És ha Európa nem tenné , monarchiánk vállalkoznék arra. Őszintén megmondjuk, hogy ez nemcsak joga és érdeke, de kötelessége is , mert még csak a »hatalmas« Oroszország iránti azon gyöngéd (bár igazolatlan) tekintetek sem tarthatják vissza, melyek annyi conces­­sió és elnézés szülő okai voltak, hogy a pro­­vocatió kerültessék. Ugyan már akkor provo­­cálta Oroszország a nemzetközi jog és egyen­súly minden hívét, monarchiánk minden érdekét; de ezentúl, Oroszország kifáradva, el­­gyengülve lesz : sem félelem, sem lojalitás ” J O -mu iiMBiM wir—'T" "T-B mi­­­­­r nem tarthat vissza attól, hogy úgy a diplo­­matítibű­n, mint a nemzetközi egyensúlyban és még inkább a határviszonyokban helyre A „HON“ TÁRCZÁJA. Th­iers Adolf. Thiers’Adolf Lajos, mint tudva van, Marseilles­­ben született 1797 ápril 15-én. Az első császárságtól ösztöndíjat élvezett szülővárosa főtanodájában, és mialatt itt tanulmányait végeze, a megbukott Napóle­on Szent Helénába vándorolt. Thiers pártfogója vesztén nem soká tűnődve, az Aixi jogiskolába iratko­zott be s ügyvéddé lön. Az iskola padjain ismerkedett meg Mignetvel, kivel a legszorosabb baráti viszony­ba lépett. Aix azonban csekély szórakozást s igen szűk cselekvési tért nyújthatott a marseillesi kiskereskedő nagyratörő fiának. Egy tény azonban Thiersnek itt töltött ifjúsági életéből megérdemli a fölemlítést. E városkának ugyanis volt egy kis irodalmi élete, volt akadémiája, mely jutalmakat osztott ki. 1818 vagy 1819-ben pályadij lön kitűzve egy Vauvernagues fölött tartandó dicsbeszédre. Thiers a pályázók közt volt, a vizsgáló bizottság az ő munká­jának ítélte az elsőséget, a királyi párti akadémia megbotránkozott e fölött, s megvonta a díjat a csá­szári ösztöndíjas ifjútól. A közelebbi évben ugyane tárgyban tűzött ki díjat az Aixi akadémia, a pályázó munkálatok közt ott volt még mindig Thiers visszautasított dicsbeszé­de, mely azonban egy most Párisból érkezett é­­­o­s e mellett alig bírta megnyerni az accessit-et. Mily nagy volt azonban az aixi akadémikusok bámulata, midőn a párisi pályamunka mellett volt jeligés levelet föl­bontván, abban ismét Thiers Adolf Lajos nevét ol­vasták, ki ugyanis e második dicsbeszédét Párisból juttató az aixi akadémiához. Nem volt mit tennie az aixi akadémiának, ki kelle adni a díjat a másodszor is győztes ifjúnak. * * * 1821-ben Mignet Párisba utazott el s Thiers nyomban követte kebelbarátját. A két ifjú a passage Montesquieu egyik negyedik emeleti szobájában lak­tak együtt, valamint nem sok évvel ezután is együtt találjuk őket a külügyminisztérium fényes termeiben. Mignet a »Courier frangais,« Thiers a »C­o­n­stitutionnel« ellenzéki lapoknak lőnek munka­társai. A »Constitutionnel« akkor rendkívül jó lábon állott. A csak néhány ezer frankos részvény­­nyel megindított lap tiszta jövedelme több mint fél millióra növekedett. Thiers fényes fizetésben része­sült s a lap általa mind nagyobb hitelnek örvendett. íme minő életet élt azon időben a jövendőbeli nagy férfiú. Minden nap reggeli öt órakor már mun­kaasztalánál ült, mély tanulmányokba merülve vagy hirlapczikkeket írva; délben a szerkesztőségben volt, hol ütegeit rendezte; este a politikai körök leg­tevékenyebb termeiben jelent meg, hallgatva, kérdezős­ködve, tanulva mindig, hogy újabb fegyvereket gyűjt­sön a sajtó hatalmának. A múlt s jelen — a könyvek s emberek eme tanulmányozása közben írá meg Thiers, anélkül hogy észrevette volna,a franczia forradalom tör­ténetét, ezen akkor vakmerőnek tartott művet, melylyel, mint a »Constitutionnel« hasábjain folyta­tott polémiájával Thiers bebizonyítani igyekezett, hogy az 1789-ki forradalom folytatói a szabad­ság védelmezői, s hogy ama forradalom ellenségei a szabadelvű intézményeknek is ellenségei. A mű roppant hatást gyakorolt. * * * A restauráczió balvégzetes útra tért, a Charte üres szóvá vált, a zsarnokuralom fölényre jutott. Az ellenzék természetesen mind hevesebb jelleget öltött, a hírlapi vita elkeseredetté vált. Roger-Collard így szólt egy napon Thiershez : »Ön nagyon hevesen tá­madja meg őket, ... ön jól viszi a dolgot. Ez nekem nincs ínyemre, .... de mit tehetek róla ? Az igazság az ön részén van.« Roger-Collard feje volt a doctrinai­ iskolának. 1829. augusztus 8-án megbukott a Martignac­­kabinet s a Polignac-miniszterium megalakítása mi kétséget sem hagyott fen a kormány reactionárius tervei fölött. Valóságos harczra kellett tehát készülni, vé­deni hüvelyknyiről hüvelyknyire a Charte által biztosított jogokat, követelni annak foganatosítását minden áron s bármily veszélylyel szemben. Ez volt szándéka Thiersnek s e szándékát közölte is a »Con­stitutionnel« tulajdonosaival, kik félénken s habozva hallgatták őt. Ekkor Carrel Armand egy új lap alapítását javaslá neki, mely bátran védelmezze a nemzetet a ha­talom ellen. Így született a »National«, melynek főszerkesz­tői lőnek: Thiers, Mignet s Carrel Armand. Igen súlyos volt Francziaország helyzete. Po­­lignac herczeg azon emberek közé tartozott, kik a hazába visszatérve, semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek s az 1814-ki charta igen nagylelkű engedménynek látszott ezek előtt, kik csak boszu után vágytak. A e b a r t­e vala tehát az alap, me­lyen ellenük harczolni kellett. »Zárjuk be őket a chart­e-ba, mint az Ugolino tornyába,« — mondá Thiers. íme programmja a »National«-nak, mely ak­kor rendkívüli befolyást gyakorolt s fölért egy had­sereggel. A franczia hírlapirodalom történetében a »National« igen nevezetes helyet foglal el. A sajtóban levén képviselve az ellenséges erő, a sajtó ellen fordult a hatalom egész dühe. Megkezdődvén a sajtóperek, Thiers ezekre heves h­irlapczikkekkel válaszol s egy vakmerő kér­dést hoz szőnyegre. Január 5-én a National egy czikket közöl e czím alatt: »A költségvetés teljes megtagadása.« Január 6-án a Moni­teur egy rendelettel válaszol, mely egybehívja a ka­marákat, s Thiers másnap a királyi előjog czím alatt egy új czikket közöl, melyben a Charte hírhedt 14-ik czikkelyét vitatta meg. E czikk valódi forradalmat idézett elő. A királypártiak elmélete ez volt: Miután a ki­rálynak jogában áll kinevezni minisztereit, a kama­rának nincs jogában megbuktatni azokat. Az alkot­mányos jognak még akkor első elemeiben voltak, s Thiers czikkei megannyi ékesen szóló lapjaiul szol­gálnak e jog fejlődésének. Ekkor írta meg Thiers ama másik czikket, melynek örök nevezetességű czi­­me vala: »le Roi régne et ne gouverne pas.« Az absolutismus bástyáiban meg vala törve a rés; a kérdés dynastikussá vált; s azalatt közele­dett a kamarák megnyitási napja s a reactionarius lapok, a dictatura szükségét, a királyi hatalom tör­vény fölöttiségét fejtegették. A királynak, mondák, kötelessége megmenteni Francziaországot egy ember által s ez ember szerintök Polignac herczeg vala! * * * A parlament megnyílik s a trónbeszéd e sza­vakban végződik: »Ha bűnös ármánykodások aka­dályokat emelnének kormányom elé, erőt fogok találni azok legyőzésére azon elhatározásomban, hogy a köznyugalmat fen akarom tartani minden áron.« Stereotyp mondatok, melyek Francziaországban min­den korszakban ismétlődnek. A kamara titkos ülésben gyűl össze a válasz­­felirat szerkesztése végett. Emlékezetes ülés volt. »Sire, a Charte, melyet mi fölséged fölséges fivére­m bölcseségének köszönhetünk, szentesíti az ország beavatkozási jogát a közérdekek megvitatása s meg­állapításába. E beavatkozási jog azt igényli, hogy a kormány egyetértésben legyen a nép szavazatával... Sire, lojalitásunk, hódoló tiszteletünk parancsolják kijelenteni, hogy ez egyetértés nem létezik ! . . . Sire, Francziaország nem akarja az anarchiát és oly ke­véssé, mint fölséged nem akarja a despotismust!« E válaszfölirat hire hihetetlen forrongást idé­zett elő. A nyilvános tárgyalás a legnagyobb izgatott­ság közt folyt le. A royalista jobboldal dühöngött, de azért a fölirat meg lön szavazva. A kamara el­len napolva s aztán föloszlatva. Az uj választások kormányellenesen ütöttek ki. Hire járt, hogy a minisztérium nem fogná egybehívni a kamarákat, s július 21-én a National egy czikket közölt, melyben e szavak valának olvashatók: »Francziaországnak nincsenek zsandárjai, de van bátorsága, és senki sem fogja büntetlenül elnyom­ni őt.« Kevés nappal ezután tétetnek közzé a híres ordonnanc­e-ok. Első c­z­i­k. »A sajtószabadság meg van szüntetve........« A hírlapírók mind oda sietnek a »N­ational« szerkesztőségébe. Thiers első szavai ezek valának: »Nem szabad magunkat alávetni az ordonnance-ok­­nak. Il faut un acte — tévé hozzá s minden hírlapban közölni kell azt.« Rövid vitatkozás után el­len fogadva Thiers javaslata, ki maga írta meg a hírlapírók tiltakozását, melyet azonnal negyvenhárman írtak alá. A tiltakozás végszavai va­lának : »A kormány elvesztette ma a törvényesség jellegét, mely engedelmességet parancsol. Mi ellent­­állunk neki. Francziaország tudni fogja, meddig ter­jedhet az ő ellenállása . . . .« Egy rendőrügynök megjelenik a »N­ational« nyomdájában s széttöri a sajtógépet. A kár azonnal helyrehozatik s a tiltakozás ezer meg ezernyi pél­dányban megy szét Párisban. A hirlapi hivatal köz­pontjává válik a mozgalomnak, mely az utczán kez­dődött minden különös initiativa nélkül. Egy fiú egy követ hajított egy zsandárra, ki kardvágással vála­szolt, s ezért életével lakott. Egy munkás ölte meg őt. Július 28-án kezdődött a harcz a torlaszokon, 29-én veszve volt X. Károly ügye. Az első orleanista kiáltványt Thiers szerkeszté, mely a »National« nyomdájából kikerülvén Páris utczáin e kiáltással fogadtatik: »Vive le duc d’ Orléans!« Thiers a herczeghez ment és másnap királyi helytartót kapott az ország. Augustus 9-én a királyi helytartóból lett király magához hivató Thierst ily kérdést intézve hozzá: Etes vous ambitieux, monsieur Thiers? A király miniszteri tárczára gondolt. Az ifjú íróból lett államférfiú megelégedett egy alállamtitkári állo­mással. 1832. octóber 11-én belügyminiszterré lön, igen súlyos körülmények közt, midőn Berry her­­czegnő franczia partra szállva a royalista mozgalom élére állott. Ez kezdete e nagy férfiú életpályájának, me­lyet hacsak a legfutólagosabban is akarnánk ismer­tetni, tíz ily hirlapi tárcza sem volna elégséges; szo­rítkozzunk tehát még néhány bírálati jegyzetre föl­használva Charles Philaréte hátrahagyott emlék­jegyzeteit.*­ik # »Igen jellemző Talleyrand ama mondása, ki midőn egy szellemdús hölgy szemére hányta, mért fo­gadja el termeiben Thierst, e p­a­r­v­e­n­u­t, igy vála­szolt : Thiers nem parvenu, hanem a­r­r­i­v­é ? Thiers megérkezett, még mielőtt született volna. Thiers született képviselő, író, történész, festő, pénz­ügyér, művész, tábornok, biztos a siker iránt, kész mindenre, azt lehetne mondani, hogy Krályával együtt született, mely egyszerű, világos, tüzetes, bámulatos úgy a leírásban, mint az elbeszélésben. * * * » . .. Mily rendkívüli Bábel Thiers eloquen­­tiája! Liberalismus az absolutismusban; egyház az államban; állam az egyházban; bastille a szabadság­ban, theismus a római catechismusban, parlamenti rendszer a monarchikus egységben. Alig lehet belőle kiigazodni. A szabadság Te Deumát énekli I. Napo­leon sátra alatt; Voltaire miséjét mondja IX. Pius kápolnájában. S mindamellett mit sem zavar össze : ő állitjuk azt a harmóniát, melyet Oroszország a diplomatiában, — régen megzavartak. Ha ezt sem teszi meg külügyi kormá­nyunk , a­kkor a folyt­athatiTiárom­ császár« politikátJ^^iu^^ekpORfRíSt'"*' u,r"lu — A szeszadó törvényjavaslatot az osztrák kiegyezési bizottság szeptember 10-dikén tartott ülésén folytatólag tárgyalván, azt a 87-dik czikkig elfogadta. A 26 ik czikknél Plener előadó számokkal kimutatja, hogy az é­v utolsó kikezdésé­ben megszabott adótétel 60 százalékos fölemelésnek felel meg, utalt a m. bizottság határozataira is, mire a­z változatlanul elfogadtatott. A mezőgazdasági szeszfőzdéknek adandó kedvezményeket illetőleg az albizottság a következő javaslatot tette : Oly szeszfőzdék, melyeknél a naponkint földolgozan­dó czefre 35 hectoliter űrtartalmat meg nem halad, 20 százalék, 35—45 hectoliterig 10 százalék (!) ked­vezmény adandó, de egy hectoliter űrtartalomra leg­alább 5 hectar földnek kell esni. Mayer előadó a 20 százalékos kedvezményt 45 hectoliter űrtartalomnál sokalja, Beer ellenben ezt védi, szavazásra bocsáttat­ván a kérdés, az albizottság javaslata elfogadtatott. A tárgyalás további folyamában a bizottság nem tett lényeges módosítást a tvjavaslaton.­­ A konstantinápolyi német és fran­­czia nagykövetek egy jegyzéket nyújtottak át a por­tának, mely a szalonikii gyilkosságban részt vett bűnösök kiszolgáltatását követeli, mivel Törökország nem képes a kiszabott büntetés végrehajtásáért ke­zességet nyújtani. A szalonikii gyilkosok közül hár­mat, kik öt évi kényszermunkára ítéltettek, a viddini kormányzó az ottani börtönből állítólag kieresztette, úgy hogy ezek most Szalonikiben szabadon járnak. A jegyzék nagy megbotránkozást keltett a porta körei­ben s a tett előterjesztések alapján a szalonikii kor­mányzó azonnal utasíttatott, hogy a gonosztevőket fogassa el.­­ Az osztrák -magyar monarchia és Németország közt folyó vámügyi alkudo­zásról berlini levelezők azt állítják, hogy az alkudo­zások, ha nem egészen reménytelenek is, de kevés re­ményt nyújtanak. E jelentések szerint a jelenlegi bé­csi értekezletekben a megkötendő szerződésnek csak mellékes pontjaival foglalkoztak kiválóan, míg a főpontok (vasvámok és appreture-eljárás) közvetle­nül a bécsi és berlini kabinetek közt tárgyaltatnak. Ha erre nézve elvileg egyezség jött létre, a részletes ha­tározván­yok ismét a közös alkítdozóknak fognak elé­jük terjesztetni, a­mikor aztán semmi nevétségre nem adnak okot.­­ Hogy azonban a két kabinet közti közvetlen érintkezésre vonatkozólag hogy áll­nak a kilátások, azt ez idő szerint, a­ki azokban részt nem vesz, nem tudhatja, csak gyaníthatja, hogy az eredmény a szerződés megkötésére kedvező lesz. A szaloniki-mitroviczai vasút igaz-­­­gatóságát a szalonikii kormányzó értesíti, hogy a török kormány néhány nap múlva nagy csapatszállí­­tásokat fog e vonalon eszközöltetni. E csapatok, mint Szalonikiből jelentik,­­ i­s b­e­szállíttatnak. A jeni-zágrai tábornak, mely a mahaleszi síkon és a Balkanban fekszik, megerősítésén nagyban dolgoznak. A tábor parancsnoka S­a­k­i­r pasa. Az erősítések, melyek nagyobbára csak földművekből állnak, e hó végén befejeztetnek s akkor 20—25 ezer embert befogadhatnak. A tábor nyugati részén a kazánsiki út közelében, néhány nagyobb bástyát emelnek. — Egy német publicista a muszka politikáról. Egy újabb bizonyítéka annak, hogy a német sajtó és közvélemény épen nem helyesli a Berlinből hivatalosan cultivált moszkovitaságot. Springer Antal német publicistának az »Im neuen Reich« czím­ű folyóiratban megjelent czikke, mely­ben az van kifejtve, hogy Németország épenséggel semmi bálával sem tartozik Oroszországnak. Hogy a német egység a franczia-német háború által kiviva­­tott, azt Németország nem a czárnak, hanem első­sorban az osztrák német népnek (no meg egy kicsit tán Magyarországnak is. — Szerk.) kö­szönheti Németország, miután amannak határozott magatartása csirájában elfojtotta némely bécsi körök boszuterveit. Ennélfogva — folytatja Springer — nagy hálátlanság lenne az osztrák-német nép irányá­ban, ha a német kormány támogatná a pétervári ka­binet keleti politikáját, minthogy ennek teljes dia­dalra juttatása a legnagyobb mértékben fenyegetné az osztrák németek politikai helyzetét. Végül ezen igazságokat mondja a nevezett író: »Az első igazság az, hogy azon állammal szem­ben, mely mindig a kíméletlenséget írta zász­­lójára, és mely a­mióta fennáll, mindig az e­g­o­i­s­­mus politikáját folytatta, a cselekvés zsinór­­mértékéül egyedül a saját érdek szolgálhat. És ez az orosz állam. Továbbá, egy oly néppel szemben, mely faj­rokonai által naponta gyűlöletet hir­det és terjeszt ellenünk, szeretetteljes bi­zalom, vagy odaadás épen nem volna helyén. És ez az orosz nép. Továbbá: egy nép, mely ellen irtó háború indíttatott, melyet Európából kiűzni szeret­nének némelyek, melynek ellenében a nemzetközi jog­tanai hatályon kívül helyeztetének, kétségbeesett helyzetben van s ha örökösen a fejére olvasták s azzal vádolták, hogy vadállati természetű és most ki is mutatja vadállati természetét, ezen egy értelmes ember sem fog csodálkozni. És ezen nép a törö­k. Végül igazság az is, hogy ha nem gátoljuk meg Ausztria lassankinti összeomlá­sát »Oroszország ravaszsága általi »tö­­rökösitését«, saját hatalmunkat, sőt nemzetiségünket és culturánkat a leg­nagyobb veszélynek tesszük ki.« Német moszkovitaság. * ' ____ e_ . ^__|, német birodalom diplomatiája a muszka ér­dekek szekerét tolja, még pedig akkora cynis­­mussal és leplezetlen részrehajlással, hogy bízvást el lehet mondani, miszerint a hiva­talos Németország muszkább a muszkánál. A »hivatalos« Németországról beszélünk, mert a német nemzet s annak független saj­­­­tója nem kevésbé utálja a muszka hatalom istentelen erőszakoskodásait, mint mi magya­rok s ha »német moszkovitaságról« van szó, ez alatt csak a hivatalos Németországot ért­jük. De elég baj ez is. Ennek a kezében van a hatalom s azt teszi, a­mit épen akar ; mert a német nép, bár nagy számú és egyöntetű, de nem ismeri az erély és önállóság azon fo­kát, melylyel meghiúsíthatná azt, az utálatos és Németországra mindenesetre megalázó muszka satellesi szerepet, melyre a német dip­lomata vállalkozott. No az igaz, hogy az európai kultúra, a szabadság s az emberiség magasabb érdekei sokat nyertek a német birodalom egységessé tétele által! Ki hitte volna, hogy Németor­szág, mihelyt egységessé tesz, első­sorban arra fogja felhasználni hatalmát, hogy sze­kerét tolja Európa legbarbárabb, legzsarno­­kabb hatalmának? Pedig az a politika, melyet most a hiva­talos Németország űz, nem német nemzeti politika. Legtávolabbról sem az. Az egés­z német moszkovitaságnak Vilmos császár személyes s­y­ni path­iája és az orosz czárhoz való rokonsági viszonya képezi alapját. Igen vesze­delmes és ingatag alap, mely csakhamar meg­­boszulhatja magát. Egy kiválóan dynasztikus politika soha sem lehet tartós, soha sem lehet biztos, s mert, mint ez esetben is, a népek érdekeibe ütközik, a dynasztia ellen ingerli a népek érzelmeit. Nyilvános titok, hogy Vilmos császár Ischlben Muszkaország érdekében korteske­dett az osztrák-magyar uralkodónál. A genfi conventió állítólagos megsértése miatt ismét a német kormány kezdeményezte a diploma­­tiai lépést a portánál. Hogy az oláh »hősök«­­nek most Plevnánál van alkalmuk »kitüntet­ni« magukat muszka érdekben, az ismét a német politika eredménye. Oda állítottak a bukaresti trónra egy »porosz hadnagy ócskát,« egy Hohenzollern herczeget, kinek nem az a feladata, hogy oláh nemzeti politikát űzzön, hanem az, hogy muszka érdekeket szolgáljon, hogy népét vágóhídra vigye a muszka czár és Vilmos császár szép szemeiért. De aligha­nem meg­­keserüli a romániai »kis« Károly a plevnai napokat. Az otthon maradt oláh nép már fö­lötte ingerült a miatt, hogy Oláhországot Berlinből kormányozzák s a német és orosz uralkodók rokonságáért az oláh népnek, mely elég boldogul élt a porta fenhatósága alatt, vérét kell ontania Bulgária csatamezőin.­­ Ennek a politikának eddig az az eredménye, hogy az oláh lapok kezdik már mind bátran-Vilmos császár nyíltan és fennen mani­­festálja moszkovitaságát. Kimondja, hogy m­íg Oroszország nem győz, a német diplomatia perhorreskál minden békeközvetítési kísérle­­tet; azonkívül a német császár a ma muszka ezredét oly szavakkal küldi a csatá­­re, me­lyek ismét nagyfokú moszkovitáso­król tesz­nek tanúságot; s mint egyik lapt­­sunk érte­sül, a német diplomatáétól az edd­­ieknél még erélyesebb lépéseket lehet várni Törökország ellen és a muszka hatalom érdekében. Nagyon szép ! A vén német császár uralkodása valósá­ges csapás Európára. Muszkaország sohasem merészkedett volna azt tenni, mit a két utolsó év alatt tett, ha Berlinből nem biztatják való támogatással. És hogy mily bénítólag hat monarchiánkra is a német moszkovitaság, a fennebb mondottak után felesleges tovább fejtegetni. A dolgok ilyetén állásában semmit sem

Next