A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)
1877-10-01 / 256. szám
256. szám, XV. évfolyam. Kiadóhivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épillet földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt —kr. 6 hónapra......................................12» ___ » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1877. Hétfő, október. 1. Szerkesztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás A HOT XV-dik évfolyamára. Elöngetési árak: (A »Hon« meg jelen naponkint kétszer.) oetotocor hóra....................... . frt. october-novemberre , , 4 » october—decemberre . . . » Az esti kiadás póttal külön küldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« axork. ■ kiadó hivatala. Budapest, szeptember 30. Nevezetesebb hadi eseményeket a távirda ma sem jelentett, azonban a helyzet néhány nap óta lényegesen megváltozott az oroszok előnyére. A vert had kezdi összeszedni magát s a nap nap után érkező segédcsapatok a hadseregre morális tekintetben is hatással vannak. Mondják, hogy a czár békét óhajt, de az orosz trónörökös nem akarja ily szégyenletesen befejezni engedni e hadjáratot. Az orosz hadseregben nagyobb erővel dolgoznak, mint valaha azon, hogy, ha lehetséges, e hadsereg még némi előnyöket vívhasson ki ez évben. És úgy látszik, hogy az időjárás is kedvezőbbre fordult s lehetővé fogja tenni még darab ideig a hadakozást. Arról tehát, mint előbb hinni lehetett, hogy az oroszok hirtelen át fognak takarodni a Dunán, szó sincs többé; ellenkezőleg a czárevicsia, Miklós főherczeg is újabb acióra készülnek. Plevnát rendszeres ostrom alá kezdik venni a muszkák, csakhogy ez nem oly könnyű feladat, mert emberanyagon kívül, amit az orosz fővezénylet, úgy látszik, legkevésbé sem kimél, hiányzanak az ostromhoz megkívántató anyagok. A török táborból eredt hírek azt mondják ugyan, hogy Ozmán pasa hadállásait többé semmi veszély nem fenyegeti, van bőségesen élelmi lőszere, erődei teljesen jó karban vannak, katonái lelkesek diadalaiktól, szóval Plevna bevehetetlen. Ezzel szemben azonban az orosz táborban levők úgy okoskodnak, hogy a pár nap múlva teljes számmal megérkezendett segédhadak által a Plevna előtti orosz haderő 100 ezer főre fölszaporodik, a még mindig 25,000 főt számláló román haderőn kívül. Ezen hadsereggel erősebben körül lehet zárolni Plevnát, mint idáig volt. És ekkor Ozmán pasa egész 50,000 főnyi serege egy négyszögmértföldre lesz körülzárva, ami tekintve azt, hogy Plevnán 14,000 török sebesült van, nagyon kényelmetlenné fogja tenni Ozmán pasa helyzetét és így Plevna előbb utóbb orosz kézre jut, így okoskodnak az oroszok. De azt hiszszük, ezen számításban nagy tévedés van. A muszkák alighanem kevésre becsülik Ozmán haderejét; a Plevnába ment segédcsapatok létszámát is az orosz hivatalos jelentés csak 10,000 emberre tette; török forrás szerint ellenben 20 ezer ember ment volna Plevnába, és így tévedhetnek az egész haderő becslésében. De nagyon is sokra teszik a török sebesültek számát. 14,000 török sebesült katona nem lehet Plevnában, Ozmán pasának negyedrész akkora vesztesége sem volt, mint a muszkáknak. Reméljük is, hogy ha az oroszok folytatni akarják a plevnai harczokat, úgy pórul fognak járni, mint jártak idáig. Mehemed Alival szemben az ágostai német újság szerint szintén százezer főnyi orosz hadsereg fog állni és pedig hét teljes hadosztály, miután utóbbi napokban három gárda egy gyalogsági hadosztály intéztetett oda. Tirnovánál és a Balkán-bejáratokhoz közel leginkább orosz lovas lovas csapatok állnak, jeléül annak, hogy a fővezénylt még mindig nem akar lemondani kedvencz eszméjéről, Rumélia inváziójáról, mit az is bizonyít, hogy Gurkó tábornok a gárdalovassági hadosztálylyal szintén a Balkánba szándékozik menni. Látni való ebből, hogy a török győzelmes hadseregekre még nagy feladatok várnak, az északi óriás összeszedi minden erejét, eddig még csak félig van legyőzve. Reméljük azonban, hogy a törökök győzelme teljes lesz, s ha még annyi hadakat zudít is Oroszország a török birodalomra, a szabadságáért, integritásáért s nemzeti fennállásáért hős elszántsággal küzdő megedzett török nemzet ki fogja verni előbb utóbb földjéről az orosz inváziót. Szerbia hadi actiója ismét előtérbe lépett, mégpedig sokkal komolyabban, mint eddig bármikor. Oly forrásokból jelentik most ezt, melyek tapasztalat szerint mindig jól vannak informálva. Muszka és Oláhország minden erejüket összeszedik, hogy Szerbiát háborúba rántsák és ez annál könnyebben sikerül, mert Szerbiának is forró vágya: zsákmányra szert tenni, ha csak lehet. A szerb hadsereg, ezúttal is, mint tavaly, négy részre lesz osztva és úgy kezdi meg az actiót. A »Pol. Corresp.« nek táviratilag már jelzett belgrádi tudósítása következőleg hangzik : »Gruics hadügyminiszter Boskovics, Radovanovics, Turakovics és Kosmanovics belföldi nagykereskedőkkel már megkötötte a szerződést a Drinánál, Jávornál, Moravánál és a Timoknál felállítandó négy szerb hadtest élelmezésére vonatkozólag. 256 szekérnyi élelmezési vonat már el is indíttatott a Jávorhoz.« Ugyanezen forrás jelenti Szerajevóból, szept. 28 ikáról a következőket: »A Boszniában rendelkezés alatt álló öszszes török csapatok parancsot kaptak, hogy azonnal részint Herczegovinába Mostár felé, részint pedig a szerb határhoz nyomuljanak. Máz Kárpata főkormányzóhoz érkezett sürgöny tudatja, hogy 14 szerb zászlóalj nyomul a bosnyák ha-tárhoz. Ennélfogva Banjaluka és Travnikból néhány dandár katonaság és pár száz basibozuki ágyúval a szerb határhoz küldetett, Herczegovinába pedig sürgősen küldetett néhány zászlóalj rendes katonaság két hegyi üteggel és 170 lótehernyi munitióval. A bosnyák bégek készeknek nyilatkoztak a harczba menni, ha a más helyre alkalmazott V egy pasa helyett egy derék parancsnokot kapnak.« Ily dolgok vannak készülőben közvetlen határaink tőszomszédságában. Nem szabad felednünk, hogy a montenegróiak már oly előre tolták hadállásaikat Herczegovinában, hogy igen közel vannak a szerb határhoz Visegrád irányában s igy épen nem volna lehetetlen, hogy a Dránához már elküldött 14 zászlóalj szerb katonaság egyesüljön a montenegróiakkal és elözönöljék e tartományokat, melyek betűszerinti értelemben megvannak tisztítva a török katonaságtól, melyre más helyeken is szüksége van a hazának. Az eddig történt szerb hadi készülődésekről az augsburgi »Alig. Ztg.« a következő érdekes levelet közli Belgrádból, szept. 19-ikéről: »Szeredeff herczeg, a belgrádi orosz agenturának volt titkára, később Ignatieff másodtitkára Konstantinápolyban még más két orosz tiszt kíséretében Tirnovóból Belgrádba küldetett és Miklós nagyherczeg az által találta fején a szöget, hogy küldötteinek egy millió rubelt tömött a zsebébe, hogy ezen összeggel siettessék Szerbia actióját. A herczeg csak pár napig volt Belgádban s a pénz, mely a hadügyérnek aranyban kifizettetett, átadatott a pénzügyminiszternek, mire megalakíttatott, mint külön hatóság, a hadikincstár igazgatása. Külön bureau és külön könyvvezetés alakíttatott és úgy látszott, hogy Szerbia rövid időn actióba lép. Még Czeredeff herczeg szeme láttára, ki gyakran jelent meg ,Kán oldalán, kiadatott a mozgó stasi parancs. Midőn az orosz főhadiszállásról azon hir érkezett, hogy ezen millió rubel csak épen a legszükségesebbekre való s rövid idő alatt egy második millió fog küldetni aranyban, még nagyobban siettetve jön a mozgósítás. A gyalogságnak valamennyi zászlóalja új egyenruhát kapott. A hivatalnokok azonnal az intendaturai szolgálattételre szoríttattak.. Ezen sors ért L t h csyiskulai tanítót, ennélfogva kom nappal előbb megnyitott iskolákat ismét be kellett zárni. A néptől erőszakkal élelmiszerek szereztettek be az egész activ hadsereg számára, mely 80 zászlóaljból ( 500 ember) áll, 24 napra számítva. Az activ hadsereg és az első osztályú milicz a táborba hivatott. A táborokat szorosan a határ mellett ütötték föl, mint pl. Vukanja, Szuponácz, Pandirale, Vratarnicza és Nyegotin előtt. A nemzeti miliczia számára Bécsben, Brünnben és Párisban téli ruha lön megrendelve; téli lábbelit Bécsből és Prágából rendeltek meg, még pedig igen rövid határidő mellett. Minden szerb, ki valaha tiszt volt, erőszakkal ismét a seregbe soroztatott. Az, ki ezen rendszabályoknak nem engedelmeskedett, mint közlegény állíttatott a sorba. Az ütegek is hadilábra állíttattak. Minden üteghez 118 (?) lé és 1100 grár,át van számítva. Ostromágyúkat a legnagyobb sietséggel készütnek. Nagy gyorsasággal gyűjtik az élelmiszereket is 60.000 ember és 6000 ló számára. . Vavarint, Alexinácz, Karanovácz és Nyegotin leraktáraiban máris harmadfélmillió akó búza, tengeri és árpa és 3 millió aka széna és szalma van egybegyűjtve. Télire főleg sok hüvelyes vetemény van összehalmozva. A hadsereg számára 8000 ökröt vásárolnak össze. A hadi pénztárból mindent készpénzzel fizetnek. A hadügyminiszter rendelkezései egy közvetlenül bekövetkező hadi actió szellemében és értelmében vannak megtéve . .Eddig már mindén tiszt elfoglalta állását; minden dandár megkapta már a bepecsételt indulási parancsot s a timoki, moravai, jávori és drinai hadseregek parancsnokai utasítást kaptak, hogy embereiket minden perezben készen tartsák. Ezeknél fogja. Szerbiában az egész kereskedelmi élet pang.« ] Szerbia tehát menetkészen áll Bulgáriabé, Bosznia felé már meg is indult. Előbb mindenesetre Bosznia felé, mert itt legkevesebb az ellenség - s mert hamarább lehet egyesülni e pontokon a montenegróiakkal, mint pl. Plevnánál a muszkákkal és oláhokkal. Nagyon jellemzi e tény a szerb vitézséget , s még inkább jellemzi a muszka hatalmat, mely ilyen vitézség támogatására szorult. Mit szól mindezekhez Andrássy gróf? Ha eddig szerettünk oly olcsón azzal kérkedni ,hogy Ozdén plevnai győzelmei nagyobb részt monarchiánk azon magatartásának köszönhetők, hogy nem engedte meg a muszkáknak az oldaltámadást, vájjon mivel fogunk dicsekedni akkor, ha ez oldaltámadást a szerbek sikeresen viszik keresztül a muszkák helyett? Mint tudjuk, Andrássy gróf monarchiánk semlegességének egyik feltételéül azt is tűzte ki, hogy Oroszország ne tolja a háborút közvetlenül határainkhoz. És mit látunk? Azt, hogy Oroszország határainkra tolja a háború égő üszkét. Ezt is el fogjuk nézni? Mi lesz aztán »érdekeink megóvásának« politikájából ? Még másfelől is nyugtalanító hírek érkeznek, nevezetesen Olaszországból, melynek kormánya az őszi hadgyakorlatokra behívott katonáságpottt rorterror.ít a „Acr. 1*1. alatt tartotta vissza. Az új tüntető németolasz barátság folytán máris fennebb hordozzák az orrukat a talián uriak. Kezdenek már nyíltabban és hangosabban beszélni Savoya és Nizza visszafoglalásáról. Várjon efféle czélokra kell az olasz hadsereg, vagy tán keleten akar is megpróbálkozni ? Muszkaországból az az örvendetes hír érkezik, hogy fölötte nagy az elégiletlensége miatt a szenátus azt határozta, hogy a czárt hazahívja a csatatérről. forradalom kitörésétől tartanak. Ez nem volna része Muszkaországban. De élünk a gyanúperrel, hogy ezt az orosz államtanács csak ürügyül használja fel, hogy a czárnak megkönnyítse a hazamenetelt, mely annyi kudarcz után fölötte nehéz a nagytekintélyű és hatalmú (?) vérszomjas czárra. Az oláhok is megelégelték már a plevnai dicsőséget. Haza akarják »hívni« az ármádiát. Bár tennék. De ha nem teszik is, majd visszaküldik a törökök. ~ Ausztria legközelebbi jövőjéről elmélkedik a»Deutsche Ztg.«-ban dr. Heinrich Jaques, s a következő eredményre jut: Oroszország vereséges vereségei a szláv nemzetiségi eszmének, a szláv nemzetiségi eszme vereségei pedig diadalok azon állami eszmének, amelyen Ausztria fenállása s jövője alapul. Ha azonban a háború Törökországra nézve végződnék szerencsétlenül, más következményekkel is járna az, mint csak a keleti keresztények sorsának javításával. Magával hozná az Oroszország rejtegetett és nyilvános patronátusának kiterjedését az egész szláv világ s így az ausztriai szláv világ felé is. Nem messze állnánk akkor amaz időtől, amelyben egy új orosz államférfi ismételni merné több osztrák tartományról, a mit a muszka hadvezér 1849-ben a világosi fegyverletevés után saját urának Magyarországról jelenteni vakmerősködött: »Magyarország fölséged lábai előtt fekszik.« Ily gyalázat ismétlődésétől mentsen meg minket Ausztria jó szelleme. Üdvözöljük hát azt a belterjes, ha mindjárt nem is zajos tüntetésekben nyilvánuló áramlatot, melyet a németosztrák tartományok közvéleményében a török ügy mellett érvényesülni látunk. Üdvözöljük azt a szintén túláradó mozgalmat is, mely Magyarországon nyilvánul. Legalább a monarchia német és magyar népességének ismét alkalma van egy történetileg főfontosságú pillanatban meggyőződni életérdekeik szolidaritásáról, ami a kiegyezési tárgyalásokban mindkét félre békéltetőleg fog hatni. A külügyi interpellácziókra Budapesten s Bécsben adott válaszokról így ír a »Nordd. A. Zig«. A beadott interpellácziókra való válasz alakjában főfontosságú nyilatkozatok kerültek tegnap az osztrák-magyar monarchia mindkét országgyűlése elé, melyek legilletékes részről adatván, az összmonarchia állását a délkeleti zavarokhoz a legvilágosabban s legkielégitőbben körülirták. Aki a keleti zavarok egyes fázisait csak felületes figyelemmel kísérte is, ez által képes lesz az osztrák-magyar államférfiak közléseit ismert tényekkel ellenőrizni s helyességüket megbírálni. Rögtön be fogja látni, hogy azok mindenkép megállják helyüket. A gondos, a következetes figyelő tovább megy. Ránézve Auersperg s Tisza fejtegetése nem lesz alkalmi válasz alkalmi kérdésre, hanem programra, melynek megvan2£Í.NiílL & J^L9^na]a^i^Jv.Al§PvJon_alai _ is ősi parlamentben mondottak: először abban, hogy Ausztria-Magyarország minden fordulatra, melyet a keleti kérdés vehet, készen áll; továbbá abban, hogy semminő fordulat sem érvényesülhet a monarchia nélkül vagy a monarchia ellen; végre harmadszor abban, hogy Ausztria-Magyarország keleti érdekeinek megotalmazása az európai hatalmakkal való jó egyetértés és összhang alapján fog eszközöltetni. Úgy Auersperg herczeg, mint Tisza Kálmán érdemül számíthatják maguknak, hogy szavaik által a hazaszeretet , az európai szolidaritás öntudatát azon meggyőződésben erősítették, hogy azon jelentős befolyás, mely fölött a habsburgi monarchia rendelkezik, nagy szempontok által vezetve, a három császár szövetség keretének megfelelőleg, nagy czélok felé vezettetik. Különösen Németország rokonszenves megelégedéssel fog tudomást venni Tisza úr azon nyilatkozatáról, hogy Magyarország viszonyai a német birodalomhoz jövőben is oly szívélyes jelleggel fognak bírni, mint eddigelé. A „HON“ TÁRCZAJA. Valami a párbajról. »Isten ujját látjuk benne. Gyermekében bűnhődik az apa, kinek módjában, sőt kötelességében állott meghozatni a törvényt ama gyilkosságok ellen, melyet párbajnak nevez a világ.« Egy lapban olvasunk ilyenforma sorokat, mely azzal az igénynyel szokott kilépni olvasói elé, hogy ő tolmácsolja egyedül híven a keresztyénség szeretetteljes, szelíd tanait, a megbocsátást, a türelmet és a sorsunkban való önmegadást. — E szent lap tartja hivatásának idézni a boszuálló Jehovát, ki megfenyíti az apák vétkeit harmad- és negyedsziglen. És teszi ezt olyan alkalomból, melynek megrendítő voltát a pogány idegennek is érezni kellene legalább annyira, hogy a mélyen sújtott érdekeltek sziveltépő fájdalma iránt kímélettel legyen. Nem, a keresztyén evangélium nem tanítja ezt! s nem is foglalkoznánk vele, a ki igy fogja föl hivatását s kíméletlen kézzel markol bele a sebbe, melyre még a legfásultabb kebel is szeretne találni, ha tudna, a vigasztalásnak egy zsongitó szavát. De mivel itt oly állítással találkozunk, melyet talán sokan osztanak , a nyilvánosság emberének kötelessége szembe szállni vele. A szomorú esetről magáról legjobban szeretnénk nem beszélni. Elég az, hogy ez irányozta a közfigyelmet egy oly társadalmi kérdés felé, mely koronkint föl fölmerül s azóta foglalkoztatja az emberi elmét, mióta elme, van az emberi nemben. Igen , Káin és Ábel története föl-fölmerül és végighúzódik s at, emberi nem történetén. És nem sikerült azt megoldani, nemlétezővé tenni. A kriminalisták legtöbbet foglalkoztak vele, és úgy találták, hogy azt nem akadályozta meg sem , előre láthatólag nem is fogja soha semmiféle szigorú intézkedése a tételes törvénynek. Az elégtételszerzésnek igazságtalan, vétkes, embertelen neme, és — nem is elégtételszerzés s mégis ragaszkodnak hozzá az emberek. És bizonynyal fognak is mindaddig, míg lesznek a társadalomban oly sérelmek, melyekért akár maga a társadalom, akár a törvény jobb, fényesebb, igazi elégtételt nem ad. Pedig ily sérelmek vannak. Nincs helyén most rámutatni, melyek azok, elég legyen annyit említenünk, hogy azokért egy királyunk pallosjogot adott a férfinak. S ha e jogával nem él , megveti, kineveti, megbélyegzi, és nevetség tárgyává teszi a társadalom ma is. S ha szeret , elítélik, mint gyilkost. Ki meri állítani, hogy ez a szörnyű dilemma, a társadalom és törvény e homlokütése, meg van oldva ? Ki mutatta meg a borzasztó helyzetből kivezető s a társadalom és a törvény helyeslésével egyaránt találkozó utat ? De ez a kérdés sok más kérdéssel van összeszőve , kérdésekkel, melyek a jogrenden nyugvó társadalomnak alapját képezik s nehéz úgy bolygatni, hogy azok is meg ne inogjanak belé. De az az egy bizonyos, hogy a párbaj legkevésbé mondható ily kivezető útnak a köteles tekintetek egy oly collisiójából, mely minden collisió között leginkább alkalmas arra, hogy a párbajt plausibilissé tegye. Mert érdekeim sérelme ellen oltalmat találhatok a törvényben, a becsület oly magasan áll, hogy azt más senki, csak az ember önmaga sértheti meg s idegen támadás ellen megvédi a közbecsülés, — de van oly eset, melyben vagy a törvény, vagy környezetem elmarasztal okvetetlen, ki nem kerülhetem. S nem számíthatva mind a kettő védelmére: keresnem kell egy módot, melyet a társadalom elfogad, a törvény pedig elnéz. És megtalálom a párbajt. Ezt a társadalom, fonákul ugyan, de tényleg, nem csak elfogadja rehabilitáló módnak, de még a hősiesség, lovagiasság nimbusával is körülvesz. Avagy nem tettem-e ki magamat is ugyanannak a veszélynek, mely elé ellenfelemet állni kényszerítem? A törvény ? Az pedig elnézi e módot, vagy, ha már ■ épen nem teheti, enyhén ítéli meg. Mert mi haszna ítélné meg szigorun ? Mi haszna volt a szigorú fenyítéknek, mely alá úgy a tridenti zsinat, mint a világi törvényhozások vetették ? Él és I burjánzik ma ie s egész családok boldogságát dúlja föl. Midőn a törvényszéki bajvivások, istenítéletek, mielyeknél »Deum bellantibus adesse credebant«, —jajsan kint leszorultak , ugyancsak szigorúan kezdték “arni azokat, a kik magánviszályaikat fegyverrel kezökben vélték elintézhetőknek. . . I. Lipót 1682-ben kiadott rendelete szerint mind a kihívott, mind pedig azok, a kik a párbajnál akár mely minőségben részt vettek palloshalálra voltak ítélendők, még az esetben is, ha senki ott meg nemsebesült. A parancs maga így hangzik: »Közvetlenül kell értesülnünk, hogy ama komoly parancsok, melyek több ízben a verekedés, erőszakos támadások, kihívások, cartell-küldések s mindennemű injuriák ellen kiadattak, már “feledésbe mentek s párbajok, sőt halálesetek történnek oly személyeken, kik nekünk, a keresztyénségnek és a közügynek még hasznos szolgálatokat tehettek volna s megölettek sokszor az örök üdvösség elvesztésével. Ez által megsértetik a mindenható, isten igazságos haragja kihivatik, az átalános biztonság megháborittatik, a keresztyén szeretet kipusztul, s mi ez üzelmeket továbbra is megtűrni nem akarjuk. Parancsoljuk tehát, maradjon minden ember békén, kardot, haneha önvédelmére rántani ne merjen, s ha valaki hiszi, hogy sérelme esett, tegyen panaszt elöljáróinál. Senki sem köteles az ily tilos kihívásnak engedve megjelenni s ez által nem szenved becsületében, jó hitében és nemesi méltóságában. De ha mégis történnék egy ily pártviadal, ne csak a kihívó és a kihívás elfogadója, hanem a közbenjáró személyek is, a.m. a segédek, a tanácsadók és felbujtatók — még ha sebesülés nem történt is — a pallos által irgalmatlanul az életből halálba küldessenek. Ha a párbajvívó, vagy részes, megszökik , necsak javat koboztassanak el, de ellene in effigie a hadi törvény szerint keveset is indittassék s az ítélet végrehajtassák úgy, mintha jelen lenne. Vagyonát tartja a fiskus, amig csak nem jelentkezik. Neje, gyermekei tartáspénzt kapjanak. Ha a bűnös elhalt, vagyona kiadassék örököseinek. Még a ki a kihivást elfogadja is, anélkül, hogy a párbajnál megjelennék, szigorúan fenyittessék.« Magyar törvény a párbaj ellen nem intézkedik. De a Mária Terézia által 1752-ben kiadott királyi leirat csaknem szóról szóra ugyanazon szigorú fenyíték alá veti. A vívókat, segédeket s mindazokat, a kik tanácscsal vagy tettel elésegiték, halállal fenyiti, még ha a párbajban nem történt is halál vagy súlyos sérülés. A kivégzett vivő kivégeztetése helyén teme-ztendő el. A menekülő javai haláláig elkoboztatnak, arczképük bitóra szegeztetik. — Már maga a kiki-vás s annak elfogadása is — ha nem követte is párbaj — tiz évi várfogsággal, vagy börtönnel s azonfelül száműzetéssel, hivatalvesztéssel és birsággal sujtatik. — Azonfelül sújtja a kánoni büntetés, mely még a halottnak se kegyelmez s kiássa a szentelt földből és a vesztőhelyen temeti el. És e kiszabott büntetésen enyhíteni a birónak nem szabad. Ezt mondja a kir. leirat. De bizony a gyakorlat azért még is enyhített azon, s már az 1843-as büntetőjavaslat csak az oly párviadalt bünteti mint gyilkosságot, melynél az egyik fél halála előre kiköttetett, máskülönben, halálesetnél is, csak mint vétkes vigyázatlanságból történt emberölést. Sebesülés a párbajban a súlyos testi sértés büntetését vonja maga után. De közkereset alá a párbaj csak halál vagy teljes tébolyodottság esetén kerül, máskülönben magánpanaszra van szükség, hogy a hatóság eljárjon a tettes ellen. A segédek nem üldöztetnek, hacsak nem voltak felbujtatók. Elég szigorú rendszabály még ez is, szigorúbb az osztrák büntető törvénynél, melynél a halálos párbaj is legfeljebb húsz évig terjedhető börtönnel buttatik, amíg a katonai büntetőtörvény ennél is enyhébb, tíz évben állapítván meg a maximumot, kivéve, ha a halál előre kiköttetett. A franczia Code pénat a párbajt, mint külön bűntettet, nem is említi, s a többi újabb törvényhozások is csak börtönbüntetés-,sőm sújtják. Egész skálája ez a törvényeknek, szigorúbb, enyhébb, de ahol fennállottak vagy fennállanak, fennállt velők és fennáll a párbaj ma is. Csak egy kultus-nemzet van Európában, mely a párbajt, mint esztelen hóbortot s elégtételszerzésre egyátalán nem alkalmas eszközt, ki tudta küszöbölni, még pedig gyökeresen. Az angol az. Aki ott párbajra biv valakit, szánó tekintettel találkozik legföljebb. Azt pedig alig meri állítani valaki, hogy az angol gyáva. Személyes bátorságra nézve bizonynyal nem áll hátrább másnál, sőt az életetet hidegen odavető bátorság, az őrültséggel határos vakmerőség példáira, igazán mondhatni, sehol sem akad az ember oly nagy számban, mint az angolok közt. Történelmük , az öt világrészben lengő lobogóik tanuskodnak arról, s bizony sok párbajhől fogna meghátrálni amaz életkockáztató vállalkozások elől, melyeket az angol még csak különös virtusnak sem talál. Hisz mulatságai is csupa halálos veszedelem s helyesen jegyzi meg valaki, hogy Angliában több ember veszti el évenkint életét a rókavadászatokon, mint Franczia- és Németországon együtt párbajokban. S ezek az emberek, kik könnyelműen, sőt kárhozatos módon vetik koczkára az életet minden lépten-nyomon: a párbajt oly embertelenségnek tartják, melytől arczába kellene szökni az ember vérének és a fiú csodálkozik, ha olvasná, hogy apja harmincz-negyven év előtt oly tettet követhetett el, melyet ő csak a barbárok között tartott lehetőnek. Ne váljon az egykori szintén párbaj mániában szenvedő Albiont talán valamely bölcs és derék törvény bírta rá e nagy változásra ? Óh nem. A társadalom maga. Megunta borzadni a »becsület-codex« által szentesített gyilkolástól. 1829-ben Wellington, aki akkor első miniszter s úgyszólván az állam oszlopa volt, még becsületbeli kötelességének ismerte megvívni Winchilsen lorddal. S ekkor történt, hogy az egyes párbajesetek által már akkor is többször fölzaklatott közvélemény egész hatalmával fölzúdult az önvédelem jogával való erut és hazug visszaélés ellen. De a magas aristokráczia, mely pedig a divatot csinálja, akkor nem sokat gondolt az egész közvéleménynyel. Amint azonban nyomban e párbaj után egy csapláros fia egy szalagkereskedő segéddel szintoly komoly s még véresebb párbajt vívott, mint Wellington herczegé volt, föltámadt a párbaj-ellenzők kezében egy fölötte éles és legyőzhetetlen fegyver, a szatíra. Ennek aztán az arisztokráczia sem tudott ellenállni. Az akkori botránykrónika még megemlékezik Lord Cardigan, és még később Manroe őrnagy párbajáról. De ez, 1843-ban volt aztán az angolok közt angol földön az utolsó párbaj. Háromszázhuszonhat derék ifjú állott össze, katona és polgári állású, Anglia legelőkelőbb családjaiból valók és megalakították a párbajok elleni szövetkezést. A hadügyminisztérium által kibocsátott kemény törvény a párbajok ellen, a bírák és esküdő’ szigorú ítélete az itt-ott még mutatkozó nelök ellen, kiket most már a tény végelárulni és följelenteni erénynek tarthatatlanul igen elősegité ez üdvöslését, de e szövetkezés nélkül épna semmire, mint nem ment az Irézia rendelete. Ez kell itt is. Magának , — kezébe venni a dolgot, saját biztonsága érdekében, — mert a párbaj elleni törvény egyedül nem fogja megakadályozni tovább tenyészésében e szörnyű előítéletet s csak arra való lesz, hogy kijátszszák, mint hogy kijátszák a rablás elleni törvényt a haramiák, a lopás elleni törvényt a tolvajok. A társadalomnak kell itt védekezni, minden rendelkezésére álló eszközzel, s hadat üzenni az őrült mániának és folytatni azt minden lehető fegyverrel. Legyen az a komoly intelem vagy a maró szatíra fegyvere, s tiszteletre méltóbb fegyver lesz bizonynyal mint amit a párbajban használnak.