A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)
1877-10-13 / 267. szám
268. szám. XV. évfolyam. Esti kiadás: Budapest, 1877. Szombat, október 13. Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Barátok tere, Athenaum-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentellen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. ■*- Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok, tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, október 13. Az erdélyi betörés ügyében, egészen biztos forrásból értesülünk, hogy az egész dolog , valótlan, legfölebb tendentiosus koholmány. A kormány kérdést tett épen a »Románul «-ban kijelölt pontokon, ott semmit sem tudnak az egészből. Egyébiránt mégis érdekesnek tartjuk közölni a »P. Napló« következő sorait: Baka-Arama (máskép Baka di Arama), helyesebben Bája de Ráma a magyar határon Mehádiától 5 kilométer távolságra fekszik. Innen az úgynevezett magyar Sil folyó egy nagyobb mellékágának völgyén vezet a járható út Brebinari felé, honnan az nyugatnak fordul Csernecsi, illetőleg Turnu-Szeverin s a Duna felé. Bája de Rámától Csernecsig az út Brebinarin át 64 kilométer (mintegy 8 német mértföld.) A legközelebbi török határ ide délre: Rakovicza 48 kilométer távolság, honnan Yiddin gyalog csapatok által is egy nap alatt kettős menetben elérhető. Magyar csapat czélja egy e helyütt megkisérlett betörésnél nem lehet más közvetlenül, mint a turnu-szeverin-krajovai vasutat szétrombolni s oláh és orosz segédcsapatoknak a szerbekkel Kladován át leendő összeköttetését elvágni. Másodsorban pedig szükségképeni czélja a viddini török sereggel érintkezésbe lépni s ezzel a visszavonulást biztosítani. E két czél elérésére tekintve a több, mint 110 kilométernyi távolságot, a ki nem kerülhető népes városokat, az ezen városokban elhelyezett számos helyőrséget, s a közbe eső Dunát, legalább 6— 10.000 főből álló s alkalmasan fölszerelt csapat volna szükséges. Ekkor a magyar csapat Mehádia táján észrevétlen össze nem gyűlhetett. A szomszédos Hunyad, Szörény, Krassó vármegyék lakossága tisztán oláh. A legközelebbi vidék, hol magyarság tömegesen lakik, minden irányban legalább 200 kilométer távolságra fekszik. És ez okból biztosan állítható, hogy a rámai magyar betörés üres ráfogás s az egész vakhit valamely, a hegyek közül kibukkant kóbor oláh csapat requisitiójává reducálódik, melyhez az Oláhországban épen most újólag rendelt ujonczozás előli szökevények adják a contingenst. Ha ugyan a »Romanul«nak általában van némi igaza, Szerbia magatartásáról jelentik Belgrádból a »Pol. Corr.« nek, hogy ott a szerbek úgy gerálják magukat, mintha Szerbia azonnal megtámadni fogná Törökországot. Egyre küldik a katonaságot és ágyúkat a határokhoz. Azonban Szerbia actiójában annyival inkább lehet kételkedni, mert a nevezett forrás bukaresti tudósítása szerint a mérvadó orosz körökben arról panaszkodnak, hogy Szerbia keresve keresi az ürügyeket, hogy semleges maradhasson. Csak az a kérdés, váljon ezen bukaresti tudósítások nem azon czélból téteznek-e közzé, hogy a világot Szerbia tulajdonképeni czéljai és elhatározása iránt tévútra vezessék? Mert a tavalyi szerbtörök háború előtt is ugyanilyen fogásokkal áltatták a világot, míg Szerbia csakugyan belement a háborúba. Mióta Persiani orosz főkonzul Belgrádba érkezett, igen élénken folynak közte és a szerb kormány között a tárgyalások. Külsőleg is minden oda mutat, mintha Szerbia actiója már elhatározott dolog volna. S ha mégsem törtek még be a szerb csapatok Törökországba, ennek oka főleg az orosz-szerb »állítólagos« szerződésben van. Oroszország ugyanis kezdettől fogva vonakodott valamely concret kötelezettséget elvállalni Szerbiával szemben, kivéve azt, hogy a hadi költségeket viselni ígérkezett, egyebekre nézve csak azon átalános nyilatkozatot tette, hogy védelmébe veszi Szerbiát, támogatni fogja annak politikai fejődését. A másmdik millió rubel is Belgrádba érkezett s a szrb hadügyminisztérium pénztárába folyt. Eddig tán el is költezett. Mi a szerb katonai rendszabályokat illeti, a hadsereg négy részre osztatott. A timoki hadsereg Horvatovics, a moravai Lesjanin, a juvori Nikolics s a drinai Alimpics vezérlete alatt áll. Ha csakugyan háborúra kerülne a dolog — folytatja a neveztük forrás belgrádi tudósítása — akkor a szerbek minden hadüzenet nélkül egyszerűen átlépik a határt, hogy »megmentsék az Ó-Szerbiában lakó szerbeket a török járom alól« — de ahonnan minden valószínűség szerint véres fejjel fognak visszavezetni — mondjuk mi. A Belgiumban megrendelt 40.000 Chass pot-fegyver Kladován át Belgrádba érkezett. — A magyar renterés ezeket jelenti a »N. fr. Pr.« . Az aranyjáradék aláírásának pontos végösszegét illetőleg még a hollandi és belga aláírási helyekről ismeretlen az eredmény. Mindenesetre a felénél jóval több jegyeztetett, Magyarország 12, Ausztria 8, Németország 20 millióval részesek, s így a várakozásnak teljesen megfeleltek. Párisban a választások, Londonban a pénz drágulása ártott a kibocsátásnak. A befolyó összegből nagyobbrészt a magyar pénzügyi miniszter részesül, a consortium ellenben csak csekély quótával, az első egyezség határozmányainak megfelelőleg, melyek szerint a consortium köteles a pénzügyigazgatás szükségletei erejéig ennek elsőbbséget engedni. — Orosz socialistikus összeesküvés. Egy okt. 9-én kelt szentpétervári sürgöny a »D. T.« szerint azt jelenti, hogy nagy társadalmi összeesküvésnek jutottak a nyomába, mely messze kiterjed egész Oroszországban és a társadalom minden rétegét áthatotta. Idáig már 600 embert fogtak el. Ugyane lap egyszersmind azt is tudatja, hogy Németország kormánya beleegyezett abba, hogy kiadja mindazokat az orosz szökevényeket, kik a besoroztatás elül német területre menekültek. A „BION“ TÁRCZÁJA.___ RÓZSIKA. Történet a véres forradalomból, irta Mell villa White. XVIII. Fejezet. A nagy hazugság. (28. Folytatás.) Azon ösztön, melyet mindenki elfojtani igyekszik, mely soha nem alszik és soha nem csal, figyelmeztető a Wolverinet, hogy mily vékony ama fonal, melylyel e férfit magához csatolja, kit a józan ész és tapasztalat határozott szava ellenére oly drágán szeret. Elszakadhat az, attól tartott, a legkisebb rántásra, sőt egy csinosabb, egy újabb arcz mosolya is halomra döntheti egész alkotmányát, melyet oly fáradságosan épített törékeny alapra. Montarbasnak Rózsikát bizonyára már el kellett volna felednie, ha ezen különös eset elő nem adja magát. Most azonban régi szeszélye egész erejével újra feltámadhat, mint az övéhez hasonló jellemeknél történni szokott. Tőle nagyon is kitelik az, hogy elhagyja a nőt, kinek boldogsága egyedül az ő kegyétől függ, és hogy átruházza másra sekélyes érzelmeit, melyekért ő, a Wolverine, kész lenne megbánás nélkül feláldozni büszkeségét s nagyravágyását. Mikép szerethetett egy olyan férfit ? Miért szerette meg jobban állhatatlanságáért s miért nem volt szive ? Nagy hatalom Eros és Anteros, a piruló arany fürlü Cupido s az ő pajkos kis fekete öcscse. Van szerelem, mely felmagasztal, és szerelem, melybealjasit; nehéz megmondani, hogy melyik az erősebb a kettő közül. — S igy hát ma estére várja Montarbast — szólt Leonie, azon törve eszét, hogy mi által tarthatná Rózsikától távol a grófot és azzal a nyugodtsággal szólt, melynek köszönhető befolyását nagy részben mások fölött, kik kevésbé tudtak magukon uralkodni. — Minden pillanatban várom, — felesé Vereskonty mámi boltja ajtajához menve. Csakugyan, no lám, ott jön Coupe téte-tel a karján, most tértek be erre az utczára. A nők leleményessége ritkán fogy ki, és mindig találnak valami mentséget, hogy főfájásuk van, a ruhán kell valamit igazítani, vagy a gyerekek után nézni, melyben egy nő mindenkor készséggel a segítségére van társának. Leonie egy tükörhöz futott, mely a bolt hátsó részében volt s attól egy boszos felkiáltással fordult el. — Így nem találkozhatom vele! Nem mehetnék-e fel, hogy a hajamat megigazítsam, úgy nézek ki, mintha madárféckeket szedtem volna ? Mondom, igy nem ereszthetek férfit magam elé. — Fusson föl, — szólt az öreg asszony, aki előtt ezen panasz sem kevésbé volt jelentékeny, mint lett volna harmincz év előtt, a garádiccsal szemben levő szobába. A kulcsot a zárban fogja találni. Hozza ott rendbe magát, ne zavarja, az alvót, és aztán majd jöjjön le, a mikor akarja. Én magam is fiatal voltam s szint igy gondolkoztam annak idején. Ah, mennyire imádták a barna nőket az én koromban. Az emberek visszafordultak volna, hogy egy ilyen szép fehér arczot lássanak, mint a magáé! Rózsikának alig volt ideje a réstől, ahol hallgatódzott, visszamenni vánkosára s tettetni, mintha aludnék, mialatt Leonie zaj nélkül a szobába jött. XIX. Fejezet: A férfiak mindig csalfák voltak. Ha Vereskonty mári újra leány lett volna, maga is beleszeretett volna ebbe a csinos grófba, mialatt Coupe-téte karjára támaszkodva, vígan belépdelt a boltba. Montarbas egyike volt azoknak, kik egészen a jelennek szeretnek élni. Uj barátai szokásaihoz alkalmazkodva, felhagyott a hajporzással s csinos tojásdad arcza a sötét barna fürtöktől körülövezve annyival szebben nézett ki. Egy aranygombos kék kabát, fehér mellény, nanking nadrág és legyűrt hosszú szárú csizma karcsú termetének arányos idomait igen jól kitüntették, s mialatt széles karimájú kalapját leemelte, azzal az udvariassági praeczizióval, melyet semmiféle republikanismus el nem törülhet a franczia nemzetnél, a háziasszony kénytelen volt magában beismerni, hogy nincs semmi oly bájos, mint a patriciusi vér! Coupetéte mellett állva, ki őt ruhában és modorban utánozta, olyan volt, mint egy sétapalcta egy bunkós bot mellett, mint egy telivér egy mészáros lova mellett. Beszélt a Jakobinusokról s szintúgy társa is ; egyikük sem volt hajlandó ajkait Vereskonty mámi pálinkájába áztatni, De az öreg asszony olyan szívességgel látta őket s egyre barátságosabb, forradalmibb és összefüggéstelenebb lett minden kortyintás után. Úgy látszott, a mámi megfeledkezett Leonieról és az indítványozott fölkelésről, melynek a számára egy csapat amazont ígért toborzani a czéhihez tartozzókból. Ignorálta Coupe tétet is majdnem egészen és leült pulpitusa mögé, Montarbasra pislangatva ; valamit mormogott az angyalról, melyet hatalmába kerített s melyet odafent tartogat, hogy vegye nőül a gróf, de azonnal. A jövő héten, holnap — vagy miért nem ma este ? Itt élhetnénk ebben a lakásban. — Ő vinné a háztartást nekik, s örökölnék az üzletét, majd ha Ő meghal. Az jó üzlet. Ak ! ő tudja, hogy mibe fog. Montarbas egy pohárka pálinkát hörpintgetve, elég figyelmesen hallgatódzott, eleinte megvető gunyoros hangulatában mulatságosnak tetszett előtte az öreg asszony mosolygása, aztán fokozatosan érdeklődni kezdett, a mint az asszony mindinkább magasztalni kezdő rejtélyes vendégének szépségét, kit elcsukva tart, hogy a gróf menyasszonyává tehesse. — Menjen és nézze meg — mondá az öreg asszony, szemét forgatva és fejével nagyot bólintva. — Itt van, vegye a kulcsot. Nem, benne hagytam. Mindegy. Alva fogja őt találni. Ab !kópé , ő az alvó szépség, ki száz évre alszik és te vagy a csinos királyfi. Mi ! A köztársaság királyfia. Armand ur, bocsánat Coupe-téte polgártárs egészségére. Igyunk még egyet urak. A forradalomra, s az egész világ szabadságáért! Aztán fejét hatalmas barna karjaira nyugtatva, melyeket az asztalon keresztbe tett, nyugtalan, mámoros álomba merült. — Ez nem mulatságos, polgártárs, — mondá Coupe-téte, ki italát megitta. Én jó éjt kívánok önnek, visszamegyek a Jakobinusokhoz, az alatt pedig csak mulassa magát tetszése szerint. Montarbas sem kívánt egyebet. Vereskonty mámi beszédéből, ki több ízben fölemlité a Rózsika nevét, és azon leírásból, melyet a fogoly szépségéről tartott, nagy megelégedéssel győződött meg arról, hogy a lányka, ki üldözése elől idáig szerencsésen el tudott menekülni, végre hatalmában van, itt ugyanebben a házban, úgyszólván bilincsekbe verve, a menekülés minden reménye nélkül. Csak egy pillanatra állt meg, hogy meggyőződjék, vájjon csakugyan elaludt-e a múmi, és amint Coupe-téte kiment az utczára, ő maga fölment a lépcsőn : keze hideg, arcza száraz volt, szive dobogott, mint nem dobogott azóta, mikor fiú volt. Igen, minden rendben van , itt van a feljárat s ott a kívülről bezárt ajtó, a kulcs a zárban, meg- forditá azt zajtalanul s kisértet módjára surrant be a szobába. A teljes sötétségben csak tapogatózva mehetett előre, mintha vak lett volna, az alvó erős lélegzete által vezéreltetve a pamlag felé. A nő egészen be volt burkolva a takaróval. Enyhén érinte meg vállát, keblének hajlását, mig megtalálta a kezet, mely a takaró fölött félig nyitva volt feledve. Bele lopta magáét abba, és lágy fokozódó kézszoritással súgva szólt: »Rózsika.« »His!« Ütere szilajon vert. Tehát itt van saját szabad akaratából, már nem fut előle, nem gyűlöli őt. Tán várta, kívánta is, hogy eljöjjön. Sem félelem, sem harag nem volt kifejezve ezen alig hallható figyelmeztetésben, csak a legnagyobb óvatosság hanglejtése. — Szerelmem! — suttog a fülébe, oly közel hozzá, hogy érzékelte még bajának illatja is hatni látszott: — kincsem, angyalom! mily régen követem, mig végre megtaláltam! meg kellett volna halnom, ha téged örökre elvesztettelek volna. Nem örül-e a te szived is, hogy kezemet kezedben érezheted, Rózsikám, szivem szive ?« Száz igenlő válasz látszott kifejezve lenni ama lágy félénk kézszoritásban s a halk, félig elfojtott sóhajban. — És most — folytatá, halkan súgva — mi nem fogunk elválni többé soha! Elhagyjuk Párist elhagyunk mindent, visszamegyünk Montarbasra. Az én Rózsikám lesz a kastély úrnője. Majd együtt bolyongunk, kezet kézben tartva, saját erdőinken át a derült nyári ég alatt, boldogan és szerelmesen mint a madárkák, melyek a sűrü bokrokból dalolnak nekünk. Te parasztos ruhádat fogod viselni, de a leggazdagabb kelméből készítve, és mi csak egymásnak fogunk élni. Szólj hozzám én egyetlenem, mondj csak egy szót, csak egy igen kis szót! Ha a gróf arcza nem lett volna nagyon közel, a nő felelete elveszett volna, oly gyengén lett az kilehelve az édes nyitott ajkakból. — De maga mást szeret! — Hát kit? — A Wolverinet. — A Wolverine! — ismétlé oly erélylyel, hogy csak a kezében tartott kéz egy óvó szorítása akadályozó abban, hogy fennhangon ne kezdjen beszélni. A nép hölgyét! a clubok asszonyát! Mi! Egy női ruhába öltözött embert, kinek férfiereje, férfiérzelmei vannak, kinek még a hangja is olyan, mint egy férfié! Soha nem törődtem vele. Ne húzódjon el tőlem. Az igazat mondom kegyednek. Nem törődtem soha senki mással, csak kegyeddel. Rózsikám, nem is fogok soha mással törődni, amig csak élek. — Hihetek-e önnek ? — Mivel győztem meg. Esküszöm mindenre, ami a legszentebb, mindenre, a mi a legdrágább előttem ! Nevemre, atyám becsületére, anyám szellemére, magára kegyedre, Rózsikám, és az örömkönyekre, melyek szememben fakadnak, hogy e drága kezet megint a magaméban tarthatom. A szeméhez szokta azt, és e férfi olyan jó színész volt, annyira beleélte magát szerepébe, hogy egy könyv kiesett, mely mint az olvasztott ón égetett. A végső fájdalom, nem kevésbé mint a végső veszély, gyakran teljes nyugalomba kényszeríti az idegeket. Egy reszketés nem árulta el, hogy a nő megsértve érzi magát, csak fogása lett szorosabb a férfi ujja körül, mialatt ezt sugár .Az öné vagyok. Tegyen velem amit akar, csak bocsássa be a világosságot, és vigyen el innen!« Montarbas az ablaktáblához ugrott s pár másodpercz alatt kinyitá azt, bebocsátva a lemenő nap sugarait a szobába. Aztán megfordult, hogy jutalmát átölelje, és megállt legyökerezve, tátott szájjal bámulva, szigorún — mintha kővé vált volna. (Folytatása következik.) Országgyűlési tudósítás: A képviselőház ülése október 13. Elnök: Ghyczy; jegyzők: Gullner, Beöthy, Orbán. A miniszterek közül jelen vannak: Tisza, Péchy, Széll, Perczel, Trefort, Szende, Bedekovics, Wenckheim. Elnök pár jelentéktelen kérvény bemutatása után így szól: T.líáz ! A tegnapi ülést a közbejött eset miatt korábban bezárni voltunk kénytelenek. Azon helyiség, ahol némi füst és szikrák látszottak a karzat alján, a közlekedési minisztérium által kiküldött egy főmérnök és Ybl építész úr által megvizsgáltatott és ennek folytán jelenthetem a t. háznak, hogy az eset oka a következő: A régi kályha 10 esztendő alatt megromolván, uj szerkezetű kályha állíttatott föl. Ezen uj kályha jobb szerkezettel bírván, jóval kevesebb fűtést igényel, mint a régi kályha. Erre azonban figyelem nem volt fordítva és a kályha úgy füttetett be, mint azelőtt szokásban volt. Ennélfogva oly intenzív melegség fejlődött ki, hogy azon cső, amely a meleget a terembe fölvezeti, egészen átmelegedvén, az ott levő párkánynak stukatárjában levő nád égni kezdett és egy kis része csakugyan el is égett. Egyébiránt a vizsgálat tökéletesen konstatálta, hogy sem a gerendázatban, sem a faszerkezetben a legkisebb kár sem történt; a gerendák egészen épek, még csak meg sem perzselődtek, amit pedig a tegnap idejekorán megérkező tűzoltók leromboltak, az az éjjel, amennyire lehetett, helyre állíttatott, és a napnak azon részében, amidőn ülés nincs, tökéletesen helyre fog állíttatni. Jövőre egyrészt intézkedés létetett, hogy az újonnan felállított kályha úgy füttessék, amint a szerkezet kívánja; másrészt nagyobb biztonság végett egy pléhtábla szegeztetett oda, ahol a fűtőnyílás van, hogy még az I esetben is, ha a fűtésben hiba történnék, a párkányt a veszély ne fenyegesse. Reményem ennélfogva, hogy a ház teljes biztosságban tanácskozhatik. Ezután felolvastatik az interpellácziós könyv, amelybe Simonyi Ernő interpellácziója van bejegyezve, a muraszombati járásbíróság ügyében. Az ülés végén fog benyújtatni. Következik a napirend, a szeszadó javaslat átalános tárgyalásának folytatása. Wahrmann Mór: T. ház! Tegnap félbeszakított beszédemet csak egynéhány igen rövid észrevétellel szándékozom kiegészíteni. Ezen egynéhány észrevétel főleg az úgynevezett kiviteli kedvezményekre vonatkozik, amelyekre nézve bizonyos körökben valóságos idiosyncrasia uralkodik. Azt mondják igen sokan, és ezt értelmes emberek mondják, értjük mi azt tökéletesen, hogy annak, aki a szeszt az országból kiviszi, azon adó, amelyet itt fizetett, és amely fogyasztási adó jellegével bír, visszatéríttessék; de egyátalában nem foghatjuk föl, hogy miért téríttessék vissza neki nagyobb összeg, mint amennyit itt fizetett. (Fölkiáltások: Ez igaz!) Azt mondják, az iparnak ilyen támogatását nem értjük, ez határozottan az adófizetők zsebéből történik egynéhány érdekelt előnyére, és hogy csak igen csekély számúak azok, akik tényleg kiviszik a szeszt, és akik élvezik a kedvezményt, míg a többi sok szeszt főző, aki a kivitelre nem dolgozik vagy nem dolgozhatik, ebben a kedvezményben nem részesül. (Fölkiáltások: Ez igaz !) Most is azt hallom, hogy ez igaz. Én részemről igaznak nem tekintem sem az egyiket sem a másikat, és épen ezen téves felfogás ellen szándékozom egynéhány szót még kockáztatni. (Halljuk! Halljuk!) Abban a viszonyban, amely az állam és a szeszgyártás közt létezik, a hypokrisisnek egy bizonyos neme van. Az állam azt mondja: közgazdasági érdekeim határozottan követelik, hogy minél több szesz gyártassék az országban, mert hiszen a szeszgyártás jelentékeny eszköz arra, hogy a föld javíttassék és hogy bizonyos mértékben visszaadassék a földnek az, ami tőle elvonatott ; másrészt ugyanaz az állam azt mondja: etnkai szempontból azt óhajtom, hogy minél kevesebb szesz fogyasztassék az országban, mert a szeszfogyasztás ártalmas, s demoralizálja a népet. Ebből a dilemmából miképen menekülhet az állam ? Csak azon az utón, hogy azt mondja: célom az, hogy itt szesz gyártassék, de ne itt igyák meg, hanem vitessék ki és igyák meg mások; ha már most azt akarom, hogy szesz itt gyártassék, és a gyártás fejlesztessék, de másfelől nem óhajtom, hogy a termelt szesz itt fogyasztassék, ami nálunk — és ezt nem szabad szem elől téveszteni — mint bortermelő országban csakis a bortermelés rovására történhetik, erre más mód nincs, mint kedvezmények árán is lehetővé tenni, hogy az itt gyártott szesznek egy része kivitessék. Minél nagyobb rész vitetik ki, ez annál kedvezőbb az ország közgazdaságára nézve, mert itt marad a moslék, a trágya, a lisztes anyagokból, ami a talaj javítására okvetlenül szükséges és kimegy az, ami a népet corrumpálja, demoralizálja. Az államnak ilyen körülmények között kötelessége oda törekedni, amint itt helyesen mondatott, hogy helyes tarifta, helyes kereskedelmi politika által adassék meg az országnak annak lehetősége, hogy a szesz kivitessék, és másrészt ott, ahol a verseny olyan országokkal, amelyek sokkal könnyebben képesek a maguk terményét kivivni, nehéz, a kivitel kedvezmények által támogattassék. Ha az ország érdeke ez, hogy itt a talaj javíttassék, ez pedig a szesznek mennél nagyobb termelése által érhető el, az csak úgy lehetséges, ha a kivitelre megadatik a lehetőség : támogatni kell azt, ki ezen két érdek érvényesítését lehetővé teszi. Igazságtalan volna ez az esetben, ha — mint másrészről állíttatott — csak az az egynéhány exporteur, aki tényleg a kivitelt eszközli, élvezné a kedvezményeket. De ez nem áll, mert ha itt több termeltetik, mint amennyi itt szükségeltetik, kivitel azonban nincs, ennek következménye azon örök törvény szerint, amely átalánosan ismeretes, hogy a kereslet és kínálat szabályozza az árakat, az, hogy okvetlenül oly ára lesz itt a szesznek, a mely mellett a szesztermelő üzletét egyátalában folytatni nem bírja. Ha azonban a termelt mennyiség bizonyos része innen kimegy s ennélfogva kevesebb készlet marad az országban, az a rész, mely az országban eladatik, igy kedvezőbb körülmények közt adatik el, mintha a kivitel lehetősége elenyésznék. Tehát ha néhány azzal foglalkozó, úgynevezett szeszfinomító gyár nagyobb kivitelt képes a külföldre eszközölni, ennek az a következése, hogy itten emelkednek az árak azok részére is, kik nem visznek ki és így ezek is veszik annak hasznát, hogy kivitel van. Ha a szeszfinomító gyár képes veszteség nélkül a külföldre kivinni szeszt, a nyers szeszt megveheti azoktól, kik külföldi kivitelre nem dolgozhatnak és ezáltal nekik biztosítja, hogy ne legyenek kénytelenek potom áron elvesztegetni a szeszt. Azon perezben, melyben ezt nem képes eszközölni, a termelőknek nyakán marad a szesz és minden úton-módon kell hogy meneküljenek tőle, a legnagyobb veszteséggel is. Tehát azon kedvezmény, mely az egyiknek nyújtatik, határozottan kiegyenlíttetik azon árkülönbözet által, mely a másikra nézve eléretik. És így nem áll azon ellenvetés, hogy ez csak egyesek előnyére történik, s nem áll az sem, hogy az adófizetők rovására történik, mert amely perezben mi az adót úgy szavazzuk meg, mint ahogy itt javasoltatik, megadjuk tényleg a térítményi kedvezményt s a valóságban leszállítjuk a fogyasztási adót átalánosságban abban az arányban, melyben a kiviendő mennyiség a termelt mennyiséghez áll. Nem egyéb ez tehát, mint apasztása azon adótételnek, melyet mi pl. okáért ma a szőnyegen levő adótörvényjavaslatban 10 krral megállapítunk. Magyarország viszonyai pedig olyanok, hogy okvetlenül szükséges nekünk — mint már tegnap voltam bátor kifejteni — többet termelni, mint az országban fogyasztatik. Tehát okvetetlenül oda kell iparkodnunk, hogy a kivitel lehető legyen. Mert amely perezben nem lesz lehetséges, itt a fogyasztás az előbb említett okoknál fogva nem emelkedvén, a gyárak egy részének tönkre kell mennie. Ezt akarni nem lehet. Én azért tartom ezt szükségesnek előadni, mert eddig elé nem volt kifejtve, miért ellenezzük mi anynyira a terményadót. A terményadót a theoretikusok nagyon pártolják, különösen azok, kik ideális adórendszereket tartanak keresztülvihetőknek. Mi, kik a gyakorlati élet terén állunk, átlátjuk, hogy ilyen adórendszer viszonyaink mellett helytelen lenne. Mi olyan adórendszert akarunk behozni, mely az ország érdekének megfelel, habár némileg ellentétben áll is a theoria tanaival. Ha a terményadó inoperative behozatnék, mint ez bizonyos körökben, főleg Lajthán túl szándékoltatik, elesnék a térítményi kedvezmények lehetősége. Csak ha az átalányozási rendszert fogadjuk el, és olyan tétel mellett fogadjuk el, mely nem szorítja az illetéket a szeszmérő gép felállítására és a terményadó rendszerének elfogadására, csak azon esetben van meg azon lehetőség, hogy az előbb említett érdekeinket támogatni és védeni képesek leszünk. T. hát! Főczélja a fenforgó adótörvénynek: itt fejleszteni az ipart s a kivitelt lehetővé tenni. Főleg kormánykörökben azonban azon térütményi kedvezmény ellen még azon ellenvetést is hallottam fölhozatni, hogy a külföld nem igen lesz hajlandó érdekeink ezen túlságos védelmét tűrni s hogy ennél fogva maga is ellenünk a retorzió politikájához fog folyamodni. Hivatkoznak itt azokra, mik a czukorkérdés tárgyában Anglia, Francziaország, Belgium, Hollandia által részben már történtek, részben készülőben vannak. Én ezen ellenvetést magamévá nem tehetem. Én e részben csak két különböző államot ismerek; olyant, mely maga is termelő és ugyanazon helyzetben van, melyben mi vagyunk, hogy t. i. terményeinek egy részét külföldre akarja küldeni és ott eladni, s olyant, mely maga nem termel eleget és a fogyasztásra nézve utalva van a bevitelre. Az utóbbi államoknak érdekében van, hogy mennél olcsóbb szesz vitessék be hozzájuk s ennélfogva nem láthatják magukra nézve károsnak, ha szesztermelő államok mennél nagyobb kiviteli praemiumot adnak. Ők a bevitelnél fiskális vámjaikkal vannak érdekelve. Minél olcsóbb a szesz, mely az ily államba behozatik, annál könnyebb a fiskális vámok érvényesítése és emelése, mert a közönség az ily olcsó szeszt elfogyasztja. Minél drágább a szesz, mely behozatik, annál kevésbé van megadva a lehetőség ezen adót behozni vagy emelni, mert a drága szeszt nem igen fogyasztják el. Ha a kivitellel foglalkozó a kivitelnél kedvezményben részesül, akkor határozottan olcsóbban képes eladni gyártmányát. Ha ily kedvezményben nem részesül, akkor drágább árt kell szabnia. Ily viszonyok mellett tehát az ily államoknál retorzióról egyátalában nem lehet szó. Szó lehet retorzióról oly államok részéről, melyek velünk versenyezni akarnak, melyek azt akarják, hogy ne mi vigyük ki szeszünket, hanem hogy ők vihessék ki gyártmányukat, mint ez eddig is nagy részben történt. Ezen államokat semminemű adórendszer által a mi érdekünkben kapacitálni nem lehet. Ezek otthon mindig oly adópolitikát fognak inaugurálni és követni, mely az ő érdeküknek megfelel, úgy, mint a mi kötelességünk itt is oly politikát inaugurálni és követni, mely a mi érdekünknek felel meg. Mennyiben lehetséges nekik azután ezen gazdasági érdekeknek kiegyenlítését az ő fiskális érdekükkel létrehozni, ez az ő dolguk, ép úgy, mint a mi dolgunk, meddig és minő pontig vagyunk mi képesek ezen általunk szem előtt tartott gazdasági érdekeket támogatni s azokat a fiscus érdekeivel összeegyeztetni. Ezekkel tehát a compenzatiót mindig más téren kell hogy keressük, mert itt oly érdekellentét uralkodik köztünk és azon államok közt, hogy ezen a téren az áthidalás lehetetlen. Annál fogva a retorziótól itt sem félek, s ezt üres ijesztgetésnek tartom. Az előttünk fekvő törvényjavaslat úgy, mint azt a pénzügyi bizottság beterjesztette, mindezen szempontokat követte, azon tételek alapján áll, melyek mindazt lehetővé teszik, amit beszédemben kifejteni bátor voltam. Annálfogva én azt, mint az egyezség első lépését tekintve, elfogadom. (Helyeslés.) Apponyi Albert gr. : A tárgyalásnak kettős substrátuma van : Simonyi Ernő határozati javaslata s a pénzügyi bizottság által fogalmazott szeszadójavaslat. Simonyi Ernő javaslatát ismét két részre osztja szóló ; az első rész a jelen javaslat tárgyalását akkorra kívánja halasztatni, mikor a kiegyezés összes ügyeire vonatkozó jelentések tárgyalhatók lesznek ; a másik rész pedig azt javasolja, hogy az összes kiegyezés napoltassék el a keleti háború utánig. Ő kérni fogja, hogy e két rész külön tűzessék ki szavazásra, mert e második részt semmi esetre nem tudná emez idő határozatlanságában elfogadni, nemcsak gyakorlati szempontból nem, de azért sem, mert még implicite sem akarná beismerni, hogy a kiegyezési viszályok bármely körülmények közt sem öltenek oly mérvet, mely monarchiánk külügyi föllépését megzsibbaszthatná. (Helyeslés jobbról.) Simonyi javaslatának első részét azonban elfogadja, bár attól tart, hogy ez még a ház múltkori, a napirendre vonatkozó szavazata által superáltatott. Mindenekelőtt, a dolog érdemére átmenve.