A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-13 / 267. szám

268. szám. XV. évfolyam. Esti kiadás: Budapest, 1877. Szombat, október 13. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házh­oz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra ......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1­­ — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Barátok­ tere, Athena­um-épület. A lap szelemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentellen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. ■*- Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok, tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, október 13. Az erdélyi betörés ügyében, egészen biz­tos forrásból értesülünk, hogy az egész dolog , valótlan, legfölebb tendentiosus kohol­mány. A kormány kérdést tett épen a »Ro­mánul «-ban kijelölt pontokon, ott semmit sem tudnak az egészből. Egyébiránt mégis érdekesnek tartjuk közölni a »P. Napló« kö­vetkező­ sorait: Baka-Arama (máskép Baka di Arama), helye­sebben Bája de Ráma a magyar határon Mehádiától 5 kilométer távolságra fekszik. Innen az úgynevezett magyar Sil folyó egy nagyobb mellékágának völgyén vezet a járható út Brebinari felé, honnan az nyugat­­nak fordul Csernecsi, illetőleg Turnu-Szeverin s a Duna felé. Bája de Rámától Csernecsig az út Brebi­­narin át 64 kilométer (mintegy 8 német mértföld.) A legközelebbi török határ ide délre: Rakovicza 48 kilométer távolság, honnan Yiddin gyalog csapatok által is egy nap alatt kettős menetben elérhető. Magyar csapat czélja egy e helyütt megkisér­­lett betörésnél nem lehet más közvetlenül, mint a turnu-szeverin-krajovai vasutat szétrombolni s oláh és orosz segédcsapatoknak a szerbekkel Kladován át leendő összeköttetését elvágni. Másod­sorban pedig szükségképeni czélja a viddini török sereggel érint­kezésbe lépni s ezzel a visszavonulást biztosítani. E két czél elérésére tekintve a több, mint 110 kilométernyi távolságot, a ki nem kerülhető népes városokat, az ezen városokban elhelyezett számos helyőrséget, s a közbe eső Dunát, legalább 6— 10.000 főből álló s alkalma­san fölszerelt csapat vol­na szükséges. Ekkor a magyar csapat Mehádia táján észrevét­len össze nem gyűlhetett. A szomszédos Hunyad, Szörény, Krassó vármegyék lakossága tisztán oláh. A legközelebbi vidék, hol magyarság tömegesen la­kik, minden irányban legalább 200 kilométer távol­ságra fekszik. És ez okból biztosan állítható, hogy a rámai magyar betörés üres ráfogás s az egész vakhit vala­mely, a hegyek közül kibukkant kóbor oláh csapat requisitiójává reducálódik, melyhez az Oláhország­ban épen most újólag rendelt ujonczozás előli szöke­vények adják a contingenst. Ha ugyan a »Rom­anul«­­nak általában van némi igaza, Szerbia magatartásáról jelentik Belgrádból a »Pol. Corr.« nek, hogy ott a szerbek úgy gerálják magukat, mintha Szer­bia azonnal megtámadni fogná Törökorszá­got. Egyre küldik a katonaságot és ágyúkat a határokhoz. Azonban Szerbia actiójában annyival inkább lehet kételkedni, mert a ne­vezett forrás bukaresti tudósítása szerint a mérvadó orosz körökben arról panaszkodnak, hogy Szerbia keresve keresi az ürügyeket, hogy semleges maradhasson. Csak az a kérdés, váljon ezen bukaresti tudósítások nem azon czélból téteznek-e közzé, hogy a világot Szerbia tulajdonképeni czéljai és elhatározása iránt tévútra vezessék? Mert a tavalyi szerb­török háború előtt is ugyanilyen fogásokkal áltatták a világot, míg Szerbia csakugyan bele­ment a háborúba. Mióta Persiani orosz főkonzul Bel­­grádba érkezett, igen élénken folynak közte és a szerb kormány között a tárgyalások. Külsőleg is minden oda mutat, mintha Szer­bia actiója már elhatározott dolog volna. S ha még­sem törtek még be a szerb csapatok Törökországba, ennek oka főleg az orosz-szerb »állítólagos« szerződésben van. Oroszország ugyanis kezdettől fogva vona­kodott valamely concret kötelezettséget el­vállalni Szerbiával szemben, kivéve azt, hogy a hadi költségeket viselni ígérkezett, egyebekre nézve csak azon átalános nyilatkozatot tette, hogy védelmébe veszi Szerbiát, támogatni fogja annak politikai fej­ődését. A más­mdik millió rubel is Belgrádba érkezett s a sz­rb hadügyminisztérium pénztárába folyt. Eddig tán el is költezett. Mi a szerb katonai rendszabályokat il­leti, a hadsereg négy részre osztatott. A ti­m­­oki hadsereg Horvatovics, a moravai Lesjanin, a j­uvori Nikolics s a drinai Alimpics vezérlete alatt áll. Ha csakugyan háborúra kerülne a dolog — folytatja a ne­veztük forrás belgrádi tudósítása — akkor a szerbek minden hadüzenet nélkül egy­szerűen átlépik a határt, hogy »megmentsék az Ó-Szerbiában lakó szerbeket a török já­rom alól« — de a­honnan minden valószínű­­ség szerint véres fejjel fognak visszavezetni — mondjuk mi. A Belgiumban megrendelt 40.000 Chas­­s pot-fegyver Kladován át Belgrádba ér­kezett. — A magyar renterés ezeket jelenti a »N. fr. Pr.« . Az aranyjáradék aláírásának pontos vég­összegét illetőleg még a hollandi és belga aláírási helyekről ismeretlen az eredmény. Mindenesetre a felénél jóval több jegyeztetett, Magyarország 12, Ausztria 8, Németország 20 millióval részesek, s így a várakozásnak teljesen megfeleltek. Párisban a vá­lasztások, Londonban a pénz drágulása ártott a ki­bocsátásnak.­­ A befolyó összegből nagyobbrészt a magyar pénzügyi miniszter részesül, a consortium ellenben csak csekély quótával, az első egyezség ha­­tározmányainak megfelelőleg, melyek szerint a con­sortium köteles a pénzügyigazgatás szükségletei ere­jéig ennek elsőbbséget engedni. — Orosz socialistikus összeeskü­vés. Egy okt. 9-én kelt szentpétervári sürgöny a »D. T.« szerint azt jelenti, hogy nagy társadalmi összeesküvésnek jutottak a nyomába, mely messze ki­terjed egész Oroszországban és a társadalom minden rétegét áthatotta. Idáig már 600 embert fogtak el. Ugyane lap egyszersmind azt is tudatja, hogy Né­metország kormánya beleegyezett abba, hogy kiadja mindazokat az orosz szökevényeket, kik a besorozta­­tás elül német területre menekültek. A „BION“ TÁRCZÁJA.___ RÓZSI­KA. Történet a véres forradalomból, irta Mell villa White. XVIII. Fejezet. A nagy hazugság. (28. Folytatás.) Azon ösztön, melyet mindenki elfojtani igyek­szik, mely soha nem alszik és soha nem csal, figyel­meztető a Wolverinet, hogy mily vékony ama fonal, melylyel e férfit magához csatolja, kit a józan ész és tapasztalat határozott szava ellenére oly drágán sze­ret. Elszakadhat az, attól tartott, a legkisebb rán­tásra, sőt egy csinosabb, egy újabb arcz mosolya is halomra döntheti egész alkotmányát, melyet oly fá­radságosan épített törékeny alapra. Montarbasnak Rózsikát bizonyára már el kellett volna felednie, ha ezen különös eset elő nem adja ma­gát. Most azonban régi szeszélye egész erejével újra feltámadhat, mint az övéhez hasonló jellemeknél tör­ténni szokott. Tőle nagyon is kitelik az, hogy elhagy­ja a nőt, kinek boldogsága egyedül az ő kegyétől függ, és hogy átruházza másra sekélyes érzelmeit, me­lyekért ő, a Wolverine, kész lenne megbánás nélkül feláldozni büszkeségét s nagyravágyását. Mikép szerethetett egy olyan férfit ? Miért sze­rette meg jobban állhatatlanságáért s miért nem volt szive ? Nagy hatalom Eros és Anteros, a piruló arany fürlü Cupido s az ő pajkos kis fekete öcscse. Van szerelem, mely felmagasztal, és szerelem, melybealja­­sit; nehéz megmondani, hogy melyik az erősebb a kettő közül. — S igy hát ma estére várja Montarbast — szólt Leonie, azon törve eszét, hogy mi által tarthat­ná Rózsikától távol a grófot és azzal a nyugodtsággal szólt, melynek köszönhető befolyását nagy részben mások fölött, kik kevésbé tudtak magukon uralkodni. — Minden pillanatban várom, — felesé Veres­konty mámi boltja ajtajához menve. Csakugyan, no lám, ott jön Coupe téte-tel a karján, most tértek be erre az utczára. A nők leleményessége ritkán fogy ki, és min­dig találnak valami mentséget, hogy főfájásuk van, a­­ ruhán kell valamit igazítani, vagy a gyerekek után­­ nézni, melyben egy nő mindenkor készséggel a segít­ségére van társának. Leonie egy tükörhöz futott, mely a bolt hátsó részében volt s attól egy boszos felkiál­tással fordult el. — Így nem találkozhatom vele! Nem mehet­nék-e fel, hogy a hajamat megigazítsam, úgy nézek ki, mintha madárféc­keket szedtem volna ? Mondom, igy nem ereszthetek férfit magam elé. — Fusson föl, — szólt az öreg asszony, a­ki előtt ezen panasz sem kevésbé volt jelentékeny, mint lett volna harmincz év előtt,­­ a garádic­csal szem­ben levő szobába. A kulcsot a zárban fogja találni. Hozza ott rendbe magát, ne zavarja, az alvót, és az­tán majd jöjjön le, a mikor akarja. Én magam is fia­tal voltam s szint igy gondolkoztam annak idején. Ah, mennyire imádták a barna nőket az én korom­ban. Az emberek visszafordultak volna, hogy egy ilyen szép fehér arczot lássanak, mint a magáé! Rózsikának alig volt ideje a réstől, a­hol hall­­gatódzott, visszamenni vánkosára s tettetni, mintha aludnék, mialatt Leonie zaj nélkül a szobába jött. XIX. Fejezet: A férfiak mindig csalfák voltak. Ha Vereskonty mári újra leány lett volna, ma­ga is beleszeretett volna ebbe a csinos grófba, mi­alatt Coupe-téte karjára támaszkodva, vígan belép­delt a boltba. Montarbas egyike volt azoknak, kik egészen a jelennek szeretnek élni. Uj barátai szokásaihoz alkalmazkodva, felha­gyott a hajporzással s csinos tojásdad arcza a sötét barna fürtöktől körülövezve annyival szebben né­zett ki. Egy aranygombos kék kabát, fehér mellény, nanking nadrág és legyűrt hosszú szárú csizma kar­csú termetének arányos idomait igen jól kitüntették, s mialatt széles karimájú kalapját leemelte, azzal az udvariassági praeczizióval, melyet semmiféle republi­­kanismus el nem törülhet a franczia nemzetnél, a háziasszony kénytelen volt magában beismerni, hogy nincs semmi oly bájos, mint a patriciusi vér! Coupe­téte mellett állva, ki őt ruhában és modorban utá­nozta, olyan volt, mint egy sétapalcta egy bunkós bot mellett, mint egy telivér egy mészáros lova mellett. Beszélt a Jakobinusokról s szintúgy társa is ; egyikük sem volt hajlandó ajkait Vereskonty mámi pálinkájába áztatni, De az öreg asszony olyan szíves­séggel látta őket s egyre barátságosabb, forradal­mibb és összefüggéstelenebb lett minden kortyin­­tás után. Úgy látszott, a mámi megfeledkezett Leonieról és az indítványozott fölkelésről, melynek a számára egy csapat amazont ígért toborzani a czéhihez tartoz­­­zókból. Ignorálta Coupe tétet is majdnem egészen és leü­lt pulpitusa mögé, Montarbasra pislangatva ; va­­­lamit mormogott az angyalról, melyet hatalmába ke­rített s melyet odafent tartogat, hogy vegye nőül a gróf, de azonnal. A jövő héten, holnap — vagy miért nem ma este ? Itt élhetnénk ebben a lakásban. — Ő vinné a háztartást nekik, s örökölnék az üzletét, majd ha Ő meghal. Az jó üzlet. Ak ! ő tudja, hogy mibe fog. Montarbas egy pohárka pálinkát hörpintgetve, elég figyelmesen hallgatódzott, eleinte megvető gu­­nyoros hangulatában mulatságosnak tetszett előtte az öreg asszony mosolygása, aztán fokozatosan érdek­lődni kezdett, a mint az asszony mindinkább magasz­talni kezdő rejtélyes vendégének szépségét, kit el­csukva tart, hogy a gróf menyasszonyává tehesse. — Menjen és nézze meg — mondá az öreg asszony, szemét forgatva és fejével nagyot bólintva. — Itt van, vegye a kulcsot. Nem, benne hagytam. Mindegy. Alva fogja őt találni. Ab !­kópé , ő az alvó szépség, ki száz évre alszik és te vagy a csinos ki­rályfi. Mi ! A köztársaság királyfia. Armand ur, bo­csánat Coupe-téte polgártárs­­ egészségére. Igyunk még egyet urak. A forradalomra, s az egész világ szabadságáért! Aztán fejét hatalmas barna karjaira nyugtat­va, melyeket az asztalon keresztbe tett, nyugtalan, mámoros álomba merült. — Ez nem mulatságos, polgártárs, — mondá Coupe-téte, ki italát megitta. Én jó éjt kívánok ön­nek, visszamegyek a Jakobinusokhoz, az alatt pedig csak mulassa magát tetszése szerint. Montarbas sem kívánt egyebet. Vereskonty mámi beszédéből, ki több ízben fölemlité a Rózsika nevét, és azon leírásból, melyet a fogoly szépségéről tartott, nagy megelégedéssel győződött meg arról, hogy a lányka, ki üldözése elől idáig szerencsésen el tudott menekülni, végre hatalmában van, itt ugyan­ebben a házban, úgyszólván bilincsekbe verve, a me­nekülés minden reménye nélkül. Csak egy pillanatra állt meg, hogy meggyőződjék, vájjon csakugyan el­aludt-e a múmi, és a­mint Coupe-téte kiment az ut­czára, ő maga fölment a lépcsőn : keze hideg, arcza száraz volt, szive dobogott, mint nem dobogott azóta, mikor fiú volt. Igen, minden rendben van , itt van a feljárat s ott a kívülről bezárt ajtó, a kulcs a zárban, meg-­­ forditá azt zajtalanul s kisértet módjára surrant be a szobába. A teljes sötétségben csak tapogatózva mehetett előre, mintha vak lett volna, az alvó erős lélegzete által vezéreltetve a pamlag felé. A nő egészen be volt burkolva a takaróval. Enyhén érinte meg vállát, keblének hajlását, mig megtalálta a kezet, mely a takaró fölött félig nyitva volt feledve. Bele lopta magáét abba, és lágy fokozó­dó kézszoritással súgva szólt: »Rózsika.« »His!« Ütere szilajon vert. Tehát itt van saját szabad akaratából, már nem fut előle, nem gyűlöli őt. Tán várta, kívánta is, hogy eljöjjön. Sem félelem, sem harag nem volt kifejezve ezen alig hallható figyel­meztetésben, csak a legnagyobb óvatosság hang­lejtése. — Szerelmem! — suttog­ a fülébe, oly közel hozzá, hogy érzékelte még bajának illatja is hatni látszott: — kincsem, angyalom! mily régen követem, mig végre megtaláltam! meg kellett volna halnom, ha téged örökre elvesztettelek volna. Nem örül-e a te szived is, hogy kezemet kezedben érezheted, Ró­­zsikám, szivem szive ?« Száz igenlő válasz látszott kifejezve lenni ama lágy félénk kézszoritásban s a halk, félig elfojtott só­hajban. — És most — folytatá, halkan súgva — mi nem fogunk elválni többé soha! Elhagyjuk Párist elhagyunk mindent, visszamegyünk Montarbasra. Az én Rózsikám lesz a kastély úrnője. Majd együtt bolyongunk, kezet kézben tartva, saját erdőinken át a derült nyári ég alatt, boldogan és szerelmesen mint a madárkák, melyek a sűrü bokrokból dalolnak nekünk. Te parasztos ruhádat fogod viselni, de a leggazdagabb kelméből készítve, és mi csak egymás­nak fogunk élni. Szólj hozzám én egyetlenem, mondj csak egy szót, csak egy igen kis szót! Ha a gróf arcza nem lett volna nagyon közel, a nő felelete elveszett volna, oly gyengén lett az ki­lehelve az édes nyitott ajkakból. — De maga mást szeret! — Hát kit? — A Wolverinet. — A Wolverine! — ismétlé oly erélylyel, hogy csak a kezében tartott kéz egy óvó szorítása akadá­­lyozó abban, hogy fennhangon ne kezdjen beszélni. A nép hölgyét! a clubok asszonyát! Mi! Egy női ru­hába öltözött embert, kinek férfiereje, férfiérzelmei vannak, kinek még a hangja is olyan, mint egy fér­fié! Soha nem törődtem vele. Ne húzódjon el tőlem. Az igazat mondom kegyednek. Nem törődtem soha senki mással, csak kegyeddel. Rózsikám, nem is fogok soha mással törődni, a­mig csak élek. — Hihetek-e önnek ? — Mivel győztem meg. Esküszöm mindenre, a­mi a legszentebb, mindenre, a mi a legdrágább előt­tem ! Nevemre, atyám becsületére, anyám szellemére, magára kegyedre, Rózsikám, és az örömkönyekre, melyek szememben fakadnak, hogy e drága kezet megint a magaméban tarthatom. A szeméhez szok­ta azt, és e férfi olyan jó szí­nész volt, annyira beleélte magát szerepébe, hogy egy könyv kiesett, mely mint az olvasztott ón ége­tett. A végső fájdalom, nem kevésbé mint a végső veszély, gyakran teljes nyugalomba kényszeríti az idegeket. Egy reszketés nem árulta el, hogy a nő megsértve érzi magát, csak fogása lett szorosabb a férfi ujja körül, mialatt ezt sugá­r .Az öné vagyok. Tegyen velem amit akar, csak bocsássa be a világosságot, és vigyen el innen!« Montarbas az ablaktáblához ugrott s pár má­­sodpercz alatt kinyitá azt, bebocsátva a lemenő nap sugarait a szobába. Aztán megfordult, hogy jutal­mát átölelje, és megállt legyökerezve, tátott szájjal bámulva, szigorún — mintha kővé vált volna. (Folytatása következik.) Országgyűlési tudósítás: A képviselőház ülése október 13. Elnök: Ghyczy; jegyzők: Gullner, Beöthy, Orbán. A miniszterek közül jelen vannak: Tisza, Pé­­chy, Széll, Perczel, Trefort, Szende, Bedekovics, Wenckheim. Elnök pár jelentéktelen kérvény bemutatása után így szól: T.­líáz ! A tegnapi ülést a közbejött eset miatt korábban bezárni voltunk kénytelenek. Azon helyiség, a­hol némi füst és szikrák látszottak a karzat alján, a közlekedési minisztérium által ki­küldött egy főmérnök és Ybl építész úr által meg­vizsgáltatott és ennek folytán jelenthetem a t. ház­nak, hogy az eset oka a következő: A régi kályha 10 esztendő alatt megromolván, uj szerkezetű kályha állíttatott föl. Ezen uj kályha jobb szerkezettel bír­ván, jóval kevesebb fűtést igényel, mint a régi kály­ha. Erre azonban figyelem nem volt fordítva és a kályha úgy füttetett be, mint azelőtt szokásban volt. Ennélfogva oly intenzív melegség fejlődött ki, hogy azon cső, a­mely a meleget a terembe fölvezeti, egészen átmelegedvén, az ott levő párkánynak stu­­katárjában levő nád égni kezdett és egy kis része csakugyan el is égett. Egyébiránt a vizsgálat tökéle­tesen konstatálta, hogy sem a gerendázatban, sem a faszerkezetben a legkisebb kár sem történt; a geren­dák egészen épek, még csak meg sem perzselődtek, a­mit pedig a tegnap idejekorán megérkező tűzoltók leromboltak, az az éjjel, a­mennyire lehetett, helyre állíttatott, és a napnak azon részében, a­midőn ülés nincs, tökéletesen helyre fog állíttatni. Jövőre egy­részt intézkedés létetett, hogy az újonnan felállított kályha úgy füttessék, amint a szerkezet kívánja; másrészt nagyobb biztonság végett egy pléhtábla sze­­geztetett oda, a­hol a fűtőnyílás van, hogy még az I esetben is, ha a fűtésben hiba történnék, a párkányt a veszély ne fenyegesse. Remény­em ennélfogva, hogy a ház teljes biztosságban tanácskozhatik. Ezután felolvastatik az interpellácziós könyv, a­melybe Simonyi Ernő interpellácziója van bejegyezve,­­ a muraszombati járásbíróság ügyében. Az ülés végén fog benyújtatni. Következik a napirend, a szeszadó javaslat áta­lános tárgyalásának folytatása. Wahrmann Mór: T. ház! Tegnap félbesza­kított beszédemet csak egynéhány igen rövid észre­vétellel szándékozom kiegészíteni. Ezen egynéhány észrevétel főleg az úgynevezett kiviteli kedvezmé­nyekre vonatkozik, a­melyekre nézve bizonyos körök­ben valóságos idiosyncrasia uralkodik. Azt mondják igen sokan, és ezt értelmes emberek mondják, értjük mi azt tökéletesen, hogy annak, a­ki a szeszt az or­szágból kiviszi, azon adó, a­melyet itt fizetett, és a­mely fogyasztási adó jellegével bír, visszatéríttessék; de egyátalában nem foghatjuk föl, hogy miért térít­tessék vissza neki nagyobb összeg, mint a­mennyit itt fizetett. (Fölkiáltások: Ez igaz!) Azt mondják, az iparnak ilyen támogatását nem értjük, ez határozottan az adófizetők zsebéből történik egynéhány érdekelt előnyére, és hogy csak igen csekély számúak azok, a­kik tényleg kiviszik a szeszt, és a­kik élvezik a kedvezményt, míg a többi sok szeszt főző, a­ki a kivitelre nem dolgozik vagy nem dolgozhatik, ebben a kedvezményben nem része­sül. (Fölkiáltások: Ez igaz !) Most is azt hallom, hogy ez igaz. Én részemről igaznak nem tekintem sem az egyiket sem a másikat, és épen ezen téves fel­fogás ellen szándékozom egynéhány szót még koc­­­káztatni. (Halljuk! Halljuk!) Abban a viszonyban, a­mely az állam és a szeszgyártás közt létezik, a hypokrisisnek egy bizo­nyos neme van. Az állam azt mondja: közgazdasági érdekeim határozottan követelik, hogy minél több szesz gyár­­tassék az országban, mert hiszen a szeszgyártás je­lentékeny eszköz arra, hogy a föld javíttassék és hogy bizonyos mértékben visszaadassék a földnek az, a­mi tőle elvonatott ; másrészt ugyanaz az állam azt mondja: etnk­ai szempontból azt óhajtom, hogy mi­nél kevesebb szesz fogyasztassék az országban, mert a szeszfogyasztás ártalmas, s demoralizálja a népet. Ebből a dilemmából miképen menekülhet az állam ? Csak azon az utón, hogy azt mondja: c­élom az, hogy itt szesz gyártassék, de ne itt igyák meg, hanem vitessék ki és igyák meg mások; ha már most azt akarom, hogy szesz itt gyártassék, és a gyártás fejlesztessék, de másfelől nem óhajtom, hogy a ter­­­­melt szesz itt fogyasztassék, a­mi nálunk — és ezt nem szabad szem elől téveszteni — mint bortermelő országban csakis a bortermelés rovására történhetik, erre más mód nincs, mint kedvezmények árán is le­hetővé tenni, hogy az itt gyártott szesznek egy része kivitessék. Minél nagyobb rész vitetik ki, ez annál kedvezőbb az ország közgazdaságára nézve, mert itt marad a moslék, a trágya, a lisztes anyagokból, a­mi­­ a talaj javítására okvetlenül szükséges és kimegy az,­­ a­mi a népet corrumpálja, demoralizálja. Az államnak ilyen körülmények között köteles­sége oda törekedni, a­mint itt helyesen mondatott, hogy helyes tarifta, helyes kereskedelmi politika által­­ adassék meg az országnak annak lehetősége, hogy a szesz kivitessék, és másrészt ott, a­hol a verseny olyan országokkal, a­melyek sokkal könnyebben ké­pesek a maguk terményét kivivni, nehéz, a kivitel kedvezmények által támogattassék. Ha az ország ér­deke ez, hogy itt a talaj javíttassék, ez pedig a szesz­nek mennél nagyobb termelése által érhető el, az csak úgy lehetséges, ha a kivitelre megadatik a lehe­tőség : támogatni kell azt, ki ezen két érdek érvénye­sítését lehetővé teszi. Igazságtalan volna ez az esetben, ha — mint másrészről állíttatott — csak az az egynéhány ex­­porteur, a­ki tényleg a kivitelt eszközli, élvezné a kedvezményeket. De ez nem áll, mert ha itt több ter­meltetik, mint a­mennyi itt szükségeltetik, kivitel azonban nincs, ennek következménye azon örök tör­vény szerint, a­mely átalánosan ismeretes, hogy a kereslet és kínálat szabályozza az árakat, az, hogy okvetlenül oly ára lesz itt a szesznek, a mely mellett a szesztermelő üzletét egyátalában folytatni nem bírja. Ha azonban a termelt mennyiség bizonyos ré­sze innen kimegy s ennélfogva kevesebb készlet ma­rad az országban, az a rész, mely az országban eladatik, igy kedvezőbb körülmények közt adatik el, mintha a kivitel lehetősége elenyésznék. Tehát ha néhány azzal foglalkozó, úgynevezett szeszfinomító gyár nagyobb kivitelt képes a külföldre eszközölni, ennek az a következése, hogy itten emelkednek az árak azok részére is, kik nem visznek ki és így ezek is veszik annak hasznát, hogy kivitel van. Ha a szeszfinomító gyár képes veszteség nél­kül a külföldre kivinni szeszt, a nyers szeszt megve­heti azoktól, kik külföldi kivitelre nem dolgozhatnak és ez­által nekik biztosítja, hogy ne legyenek kényte­lenek potom áron elvesztegetni a szeszt. Azon perez­­ben, melyben ezt nem képes eszközölni, a termelők­nek nyakán marad a szesz és minden úton-módon kell hogy meneküljenek tőle, a legnagyobb veszteség­gel is. Tehát azon kedvezmény, mely az egyiknek nyújtatik, határozottan kiegyenlíttetik azon árkülön­bözet által, mely a másikra nézve eléretik. És így nem áll azon ellenvetés, hogy ez csak egyesek elő­nyére történik, s nem áll az sem, hogy az adófizetők rovására történik, mert a­mely perezben mi az adót úgy szavazzuk meg, mint a­hogy itt javasoltatik, meg­adjuk tényleg a térítményi kedvezményt s a valóság­ban leszállítjuk a fogyasztási adót átalánosságban abban az arányban, melyben a kiviendő mennyiség a termelt mennyiséghez áll. Nem egyéb ez tehát, mint apasztása azon adó­tételnek, melyet mi pl. okáért ma a szőnyegen levő adótörvényjavaslatban 10 krral megállapítunk. Ma­gyarország viszonyai pedig olyanok, hogy okvetlenül szükséges nekünk — mint már tegnap voltam bátor kifejteni — többet termelni, mint az országban fo­­gyasztatik. Tehát okvetetlenül oda kell iparkodnunk, hogy a kivitel lehető legyen. Mert a­mely perezben nem lesz lehetséges, itt a fogyasztás az előbb emlí­tett okoknál fogva nem emelkedvén, a gyárak egy részének tönkre kell mennie. Ezt akarni nem le­het. Én azért tartom ezt szükségesnek előadni, mert eddig elé nem volt kifejtve, miért ellenezzük mi any­­nyira a terményadót. A terményadót a theoretikusok nagyon pártol­ják, különösen azok, kik ideális adórendszereket tar­tanak keresztülvihetőknek. Mi, kik a gyakorlati élet terén állunk, átlátjuk, hogy ilyen adórendszer viszo­nyaink mellett helytelen lenne. Mi olyan adórend­szert akarunk behozni, mely az ország érdekének megfelel, habár némileg ellentétben áll is a theoria tanaival. Ha a terményadó inoperative behozatnék, mint ez bizonyos körökben, főleg Lajthán túl szándékol­­tatik, elesnék a térítményi kedvezmények lehetősége. Csak ha az átalányozási rendszert fogadjuk el, és olyan tétel mellett fogadjuk el, mely nem szorítja az illetéket a szeszmérő gép felállítására és a termény­adó rendszerének elfogadására, csak azon esetben van meg azon lehetőség, hogy az előbb említett érde­keinket támogatni és védeni képesek leszünk. T. hát! Főczélja a fenforgó adótörvénynek: itt fejleszteni az ipart s a kivitelt lehetővé tenni. Főleg kormánykörökben azonban azon térütményi kedvezmény ellen még azon ellenvetést is hallottam fölhozatni, hogy a külföld nem igen lesz hajlandó érdekeink ezen túlságos védelmét tűrni s hogy ennél fogva maga is ellenünk a retorzió politikájához fog folyamodni. Hivatkoznak itt azokra, mik a czukor­­kérdés tárgyában Anglia, Francziaország, Belgium, Hollandia által részben már történtek, részben ké­szülőben vannak. Én ezen ellenvetést magamévá nem tehetem. Én e részben csak két különböző államot ismerek; olyant, mely maga is termelő és ugyanazon helyzet­ben van, melyben mi vagyunk, hogy t. i. terményei­nek egy részét külföldre akarja küldeni és ott eladni, s olyant, mely maga nem termel eleget és a fogyasz­tásra nézve utalva van a bevitelre. Az utóbbi államoknak érdekében van, hogy mennél olcsóbb szesz vitessék be hozzájuk s ennélfog­va nem láthatják magukra nézve károsnak, ha szesz­termelő államok mennél nagyobb kiviteli praemiumot adnak. Ők a bevitelnél fiskális vámjaikkal vannak ér­dekelve. Minél olcsóbb a szesz, mely az ily államba behozatik, annál könnyebb a fiskális vámok érvénye­sítése és emelése, mert a közönség az ily olcsó szeszt elfogyasztja. Minél drágább a szesz, mely behozatik, annál kevésbé van megadva a lehetőség ezen adót behozni vagy emelni, mert a drága szeszt nem igen fogyasztják el. Ha a kivitellel foglalkozó a kivitelnél kedvez­ményben részesül, akkor határozottan olcsóbban ké­pes eladni gyártmányát. Ha ily kedvezményben nem részesül, akkor drágább árt kell szabnia. Ily viszo­nyok mellett tehát az ily államoknál retorzióról egy­átalában nem lehet szó. Szó lehet retorzióról oly államok részéről, me­lyek velünk versenyezni akarnak, melyek azt akar­ják, hogy ne mi vigyük ki szeszünket, hanem hogy ők vihessék ki gyártmányukat, mint ez eddig is nagy részben történt. Ezen államokat semminemű adó­­rendszer által a mi érdekünkben kapacitálni nem lehet. Ezek otthon mindig oly adópolitikát fognak inaugurálni és követni, mely az ő érdeküknek megfelel, úgy, mint a mi kötelességünk itt is oly politikát inaugurálni és követni, mely a mi érdekünknek felel meg. Mennyiben lehetséges nekik azután ezen gazda­sági érdekeknek kiegyenlítését az ő fiskális érdekük­kel létrehozni, ez az ő dolguk, ép úgy, mint a mi dolgunk, meddig és minő pontig vagyunk mi képesek ezen általunk szem előtt tartott gazdasági érdekeket támogatni s azokat a fiscus érdekeivel összeegyeztet­ni. Ezekkel tehát a compenzatiót mindig más téren kell hogy keressük, mert itt oly érdekellentét ural­kodik köztünk és azon államok közt, hogy ezen a téren az áthidalás lehetetlen. Annál fogva a retor­ziótól itt sem félek, s ezt üres ijesztgetésnek tartom. Az előttünk fekvő törvényjavaslat úgy, mint azt a pénzügyi bizottság beterjesztette, mindezen szempontokat követte, azon tételek alapján áll, me­lyek mindazt lehetővé teszik, a­mit beszédemben ki­fejteni bátor voltam. Annálfogva én azt, mint az egyezség első lépését tekintve, elfogadom. (Helyeslés.) Apponyi Albert gr. : A tárgyalásnak kettős substrátuma van : Simonyi Ernő határozati javas­lata s a pénzügyi bizottság által fogalmazott szesz­adójavaslat. Simonyi Ernő javaslatát ismét két részre osztja szóló ; az első rész a jelen javaslat tár­gyalását akkorra kívánja halasztatni, mikor a ki­egyezés összes ügyeire vonatkozó jelentések tárgyal­hatók lesznek ; a másik rész pedig azt javasolja,­­ hogy az összes kiegyezés napoltassék el a keleti há­ború utánig. Ő kérni fogja, hogy e két rész külön tű­zessék ki szavazásra, mert e második részt semmi esetre nem tudná emez idő határozatlanságában el­fogadni, nemcsak gyakorlati szempontból nem, de azért sem, mert még implic­ite sem akarná beismer­ni, hogy a kiegyezési viszályok bármely körülmények közt sem öltenek oly mérvet, mely monarchiánk kül­ügyi föllépését megzsibbaszthatná. (Helyeslés jobb­­ról.) Simonyi javaslatának első részét azonban elfo­gadja, bár attól tart, hogy ez még a ház múltkori, a napirendre vonatkozó szavazata által superáltatott. Mindenekelőtt, a dolog érdemére átmenve.

Next