A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-18 / 272. szám

273. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Csütörtök, október 18. Kiadó-h­ivatal: Barátok­ tere. Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás 331 O 2sT XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megyeien naponkint kétszer.­ October hóra....................... 8 fr­­. october-novemberre . . 4 » October—decemberre . . 6 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« axerk. b kiadó­ hivatala. Budapest, október 17. A napirend taktikája. Ma a képviselőházban is szóba jött az, mi egy pár nap óta a képviselők közt élénk eszmecsere tárgyát képezi, és tegnap óta hír­lapi utón is vitattatik. Ez­­ a kiegyezési tár­gyalásokban követendő taktika kérdése, mely újólag fölmerült, az osztrák parlament által, a szeszadótörvényben tett nevezetes változá­sok és kiegyezési bizottságának azon határo­zata következtében, hogy a bankügyét, sőt valószínűleg a czukoradó kérdését is, a vám­ügynek nemzetközi elintézéséig, illetőleg an­nak a parlamentek elé hozásáig — a napi­rendről leveszi. Ez az eljárás, melyet a gyen­ge osztrák kormány megakadályozni nem tudott, méltán provokálja a gyanút, sőt az el­lenszenvet is Ausztria irányában, és akár eb­ből a szempontból kiindulva, akár abból, a melyet a »P. Ll.« tegnap ismertetett czikke kifejtett, hogy t. i. ily magatartással szemben a magyar országgyűlési tárgyalások csak nö­velik az ellentéteket — sok jogosultsággal bir : akár az ellenzéki kifogás a tárgya­lás ellen, akár a kormánypárti aggodalom, azoknak, ilyen viszonyok közt való sike­re iránt. De — »audiatur et altera pars!« És ma, midőn Ürményi éa gróf Apponyi szóba hozák az ügyet a képviselőházban ; midőn inditvá­­nyozák, hogy a czukoradó és a többi kiegye­zési javaslat egyelőre a napirendről levétes­sék . Tisza és Széll is kifejték a kormány ál­láspontját, mely egyenesen azon egyszerű té­telben foglalható össze, hogy h­a más nem is képes megtartani szavát, a magyar kor­mány azt be akarja váltani, és már csak azért is ragaszkodik a napi­­­rendhez, mert azon arányban, melyben az osztrákok fondorkod­­nak, kell nekünk az egyenes után megmaradni, hogy akár a kiegyezés meghiúsulásáért, akár, elkésése következtében, a provizóriumért, minket okolni senki előtt sem le­hessen ; mihez járul a Széll által hangsúlyo­zott azon parlamentáris szempont is, hogy Magyarországra nézve, még közös ügyekben sem lehet mérvadó, a másik fél tak­tikája, reánk nézve csak az a kötelező, a­mit a magyar országgyűlés elhatároz, és ha az osztrákoknak tetszik a compromissumtól el­térő napirendet és elvi határozato­­kat hozni,ez nem fenyegetheti a magyar országgyűlés határozatát, habár épen en­nek következtében veszélyeztetheti a­­ ki­egyezést. És e tekintetben, az ellenzéknek épen arra kellene törekedni, hogy a ma­gyar kormány és képviselőház minél határo­zottabban m­egkösse magát, mert ekkor sokkal kevésbé következhetik be, az ellen­zék által hirdetett, újabb concessiók lehető­sége, mintha, épen ennek lehetőségét he­lyezzük kilátásba, úgy az osztrákok, mint a kormány számára, az­által, hogy azok újabb követelése­i­t­ő­l való félelemből, meg­állunk a tanácskozásokban és várjuk , mit kell és lehet még engedni. Ha tehát azon bizalmatlansággal visel­tetünk a kormány és a többség iránt, melyet az ellenzék hirdet, akkor épen a tárgyalá­sokat kellene siettetni, hogy vagy épen ne legyen lehetséges a concessió, vagy nagy ne­hézségek árán. De ha az ellenzéki taktika, czéljaival, így ellentétben áll, figyelemre méltó a kor­mánypárti aggodalom, mert ezt a kiegye­zést, az osztrákok magatartása és az idő rö­vidsége következtében, nagyon fenyegetett­­nek látja és e sok valószínűséggel bíró nézet­tel szemben, a kormány nagy felelősséget vál­lal magára, a tekintetben, hogy: először a képviselőház működése meddő nem lesz; és másodszor: az kompromittálva nem lesz. Mert az tény, hogy ha mi már a compromis­­sum és a kormányjavaslatok érdekében le­mondunk azon előnyről, hogy az osztrákok által, tárgyalás közben nyújtható »Blösse«­­ket fölhasználjuk; ha kiteszszük magunkat annak, hogy a saját elhatározásunktól függő, hasznos belreformokat, budgetet, büntető co­­dexet, az idén el ne végezzük, akkor nagyon rajta kell lenni a kormánynak azon, hogy se a tárgyalás kárba ne menjen, se visszafelé, az­az — újabb compromissumok elé ne ve­zettessék az. Mi bízunk a kormányban, hogy ez nem fog megtörténni, és a­mennyiben az első nem tisztán tőle függ , annyiban csak szá­mítási csalódással foghatnak vádolni; de a második eset már jobban kompromittálná őt; és mert az ellenzéki fölfogás ebből az indokból, ebből a feltevésből indult ki, azért szavazta meg a kormánypárt ma is a tárgya­lások folytatását, a napirendhez való ragasz­kodást. De, jó lesz megérte­ni Bécsben azt, hogy ezt bizony csak a kormány iránti bizalomból tette a többség, és egyátalában nem azért, mintha akár a kiegyezés sorsát biztosítva lát­ná, akár ezért további concessiókra hajlandó lenne, akár pedig ne érezné azt a fölháboro­­dást az osztrák fogások miatt, melyet a sajtó kifejezett és melyet az ellenzék, jogosultan, használt föl! — Az országgyűlési szabadelvű párt 1. év okt. hó 18-án délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgy: a czukoradó. — A kiegyezés dolgában Magyaror­szágon fölmerülő komoly aggodalmakra csak a fri­vol gúny hangján tud felelni a bécsi sajtó bizonyos része, így a »Deutsche Zeitung« így elmélkedik: »Nem a kiegyezés elvetésétől félnek a magyar urak. Hogy az Andrássy-Tisza-féle alkudozási mesterség gyümölcsei ölükbe hullanak, igen jól tudják, de ők türelmetlenek. Alig tudják várni, hogy a kiegyezés kész legyen. Az osztrák képviselőház szerintük igen lassú ütemben dolgozik. A mai vészkiáltásoknak az a czéljuk, hogy a reichsrathot neki bátorítsák, hogy a provizórium esetleges szüksége elenyészszék. Ha a reichsrath bele­engedi magát lovaltatni a kiegyezés­erővel való keresztülhajtásába, mint az megtörtént a kényszerhelyzet emlékezetes esztendejében, úgy fen­­forog a remény, hogy már 1878-ban be lesznek sö­­pörhetők a második kiegyezési Campagne valóságos vívmányai.« Ha a magyar részről nyilvánuló aggo­­ k „HON“ TÁRCZÁJA. Fiáth Ferencz emlékiratai. (Életem és élményeim. Irta B. Fiáth Ferencz Budapest, 1878. Tettey Nándor és társa. 2 kötet. Ára 4 fzt.) (Gy. A.) Tettey Nándor könyvkereskedő »Ma­gyar kor- és életrajzok cabinet könyvtára« czím alatt új vállalatot indított meg, melynek érdekességén kí­vül kétségkívül történeti jelentősége is lesz. Az első kötet Nedeczky István Deákról írt művének máso­dik kiadását tartalmazza, a következők B. Fiáth em­lékiratait. Fiáth, az agg conservativ politikus, Veszprém­­megye főispánja s b. Sennyey Pál ipa, nem tartozik ugyan elsőrangú államférfiaink közé, de tevékenysége, szép természetes esze s ügyes modora mindenkor szép helyet biztosítottak számára ujabbkori eseményeink közepette s különösen a negyvenes években s szabad­ságharczunk folyama alatt viselt dolgai több tekin­tetben történelmi érdekűek. Fiáth nem i­ó­s műve, mint előszavában is írja, csak újabban a nemzeti ka­szinóban történt társalgás eredménye, oly módon, hogy a hatvan éven felül levő öreg tisztán emlékeze­téből jegyezte föl a rég elmúlt eseményeket, termé­szetesen nem a memoire íre közvetlenségével, hanem azon reflexiók befolyása alatt, melyet hosszas tapasz­talatok s a politikai pártállások fejlődése nyújt. De ha ez okból ezen memoireokat nem lehetséges is egyenesen történeti kutforrásoknak tekintenünk, szerző élénk s, mint minden jelből látszik, teljesen őszinte elbeszélése különösen a negyvenes évekre vo­natkozólag megbecsülhetlen. Érezte ezt az író maga is s szabadságharczunk lefolyása után alig említ meg röviden néhány tényt s ezek nagy része is átalános dolgokkal áll összeköttetésben. Fiáth a régi conservativ párthoz tartozik. Aty­ja a vidéki gentry előkelő tagja volt Veszprém-­s Fehérmegye határain s az ifjú, kinek nevelésére a kath. klérus jelentékeny befolyást gyakorolt, mely befolyás, habár ildomosan s mérsékelt szinezetben, e művén is meglátszik, az ifjú Fiáth mind a két megyé­ben csaknem egyszerre kezdette meg nyilvános sze­replését. Mint minden ifjú, ő is az ellenzékhez tarto­zott kezdetben. Eldicsekszik vele, hogy a közterhek közös viselését e megyékben ő indítványozta először s legelső megyei szereplése a még csak 21 éves ifjú­nak 1836-ban az volt, hogy az országgyűlési ifjak elfogatása ügyében az udvarhoz küldöttség menesz­tését indítványozta s úgy ebben, mint más ügyekben is a pecsovics Rohonczy orra alá borsot tört. 1840- ben azonban nézete lassan kint átalakulni kezdett. Ő ezt lényegileg a franczia forradalom történetével ala­­posbb megismerkedésének tulajdonítja, valódi oka azonban átalános neveltetési irányán kívül főkép ab­ban állott, hogy 1839 tavaszán a főnemességgel kö­zelebbről megismerkedett. Kezdetben Széchenyi hí­vei közé számította magát s nagy szeretettel emlé­kezik meg mesterének egy estélyéről, midőn állítólag pártjának alakulására az első lépéseket megtette. Az ország szine-javát gyűjtötte össze egyik este lakásán a nemes gróf, mint előadja s hosszas sötét színezetű beszédben előadta nekik az ország hiányait, hátramaradásunkat minden téren s indítványozta, hogy pártot kell alakítani, mely odahasson, hogy »Szent István hajdan dicső koronája beleolvadjon az ausztriai császár koronájába«, hogy igy Ausztria anyagi s szellemi jólétében részesüljön. E felhívás ellen Wesselényi Miklós erőteljesen, Desewffy Emil simábban, de szintén határozottan szólt. Ekkor maga Széchényi kinyilatkoztatta, hogy ő is csak próbára akarta tenni a magyarokat s ezután kifejtvén reform­terveit, határozatba ment egy párt alakítása, mely­nek jelszava legyen: »a józan, biztos haladás, és bé­kés átalakulás itthon, s Ausztriávali viszonyunknak a pragmatica sanctió alapján további fentartása«. — Az értekezlet napját különben nem jelöli meg. Szerzőnk valódi szereplése 1840-ben kezdődött, midőn egy nap Fehérmegye alispánjának s egyszer­smind országgyűlési követének választatott meg. Mű­ködésének egyik ágáról sem bírunk ezen emlékira­tok átolvasása után annyi tudomással, mint vadász­kalandjairól s párbajairól. Ez utóbbiban szerző meg­lehetős ügyes volt. Működése azonban otthon sem tetszett, s különösen Madarász László vezetése alatt az ellenzék igyekezett őt megbuktatni 1843-ban, de sikertelenül s még ez alkalommal, habár nagy nehe­zen s véres zaj után győzött is. Ezen időben nősült is meg. Működéséről sem az országházban, sem a me­gyén nem tudunk meg jelentékeny dolgokat, miután inkább csak adomákat szed össze. 1845-ben 29 éves korában a magyar helytartó tanácshoz valóságos tanácsosnak neveztetett ki. Ezen idő alatt tett egy kis utat Olaszországban is. Műkö­dése, mint maga mondja, megnyerte a nádor tetszé­sét is. Mint helytartótanácsos kibérelte a vörös­­berényi uradalmat a tanulmányi alapból s ez alka­lommal Kossuth Lajossal, a »tekintetes miniszter úr­ral« is vitája volt, ki a szerződést nem akarta hely­ben hagyni. A szabadságharcz kezdetéről nem nagy meleg­séggel nyilatkozik, holott mint nemzetőri kapitány ő is tényleg harczolt a ráczok ellen. Annál részleteseb­ben emlékszik meg későbbi dolgairól. Elmondja, hogy ő az alkotmányért folytatott küzdelmet helye­selte, de midőn a király is nyilatkozott a »forradal­márok« ellen, dynastikus érzete emlékeztette köte­lességére, annyival inkább, mert Zichy Ödön (helye­sebben Jenő) s Lamberg megöletése hősítőleg hatot­tak reá. 1849 jan. 4-én — micsoda előzmények foly­tán ? nem írja — Windischgrätz herczegtől parancs érkezett hozzá, hogy Fehérvárra menjen le Horváth ezredeshez. Éjjel elment, de szerencsétlenségére a magyarok kezébe jutot­t,kik őt Fehérmegye hatóságá­nak Abán tartott gyűlése határozatából Debreczenbe akarták kisérni, útközben azonban a császári kato­nák által megszabadittatott s Budára menvén, ott királyi biztossá neveztetett ki. E minőségben ápril végéig maradt s azután Bécsbe költözött, s csak a szabadságharcz vége után tért vissza birtokaira. A hazát ért szomorú csapások s a mart. 4-ki hírhedt patens elkeserítették, de miután a király magánfo­gadtatásban részeltette ,elfeledém minden bajomat s a legboldogabb halandó levélt.« Fiáth nyilvános életének második részéből, mely 1860-ban kezdődött, midőn főispánná neveztetett, alig közöl mást, mint egy pár ünnepélyes beszédet s azon tényeket, hogy a korteskedések alkalmával a kormánypárt javára jelentékeny szolgálatot tett. Az októberi diploma idejéről, melynek kiadatását kizá­rólag Ausztria pénzügyi helyzete romlásának tulaj­donítja s a későbbi vajúdásokról alig szól valamit. Nagyobb befolyása ezen időben nem lehetett s csak az 1864-ks év nyarán érintkezett többször Nádasdy Ferenczczel a kibékülés ügyében, ajánlván neki, hogy állítsa helyre a korona a magyar kanczelláriát, hely­tartótanácsot és megyéket, azután hívjon össze egy, az 1848-ki törvények alapján megválasztandó ország­gyűlést ad hoc t. i. az 1848-ki törvények módosításá­ra. Deák Ferenczczel többször érintkezett ugyan, de csak megyei kérdésekre nézve. — Ép oly sivár volt írónk társadalmi működése is ezen időben. Hazai s német lapokban több czikket közlött, különösen a 60-as években, aláírt a nemzeti színház s lovarda alapjára, gazdasági egyesületekben is részt vett, de sehol sem volt kezdeményező s csak a teljesség ked­véért jegyezzük meg, hogy 1875. februárban »Értsük meg egymást« czim alatt külön röpiratot adott ki a volt conservativ pártról. Fiáth magán jellegének, a mint e rajzból kitű­nik, fővonása a gavallérság. Egyetlen alkalommal cselekszik az ellen, midőn Madarász Lászlót harag­jában a kanállopás miatt megtámadja, azonba erről is megbánólag nyilatkozik. Párbajt viv s ezáltal élethalál közt lebeg több hónapon át, mert nyilvános táncz alkalmával, pimasz ember nőket bántalmaz, szegény ember létére a választási költségeket fedezi , mindenütt jóakaratu egyénnek mutatja magát. Azon elbeszélése, hogy császári biztos korában a vádló le­veleket olvasatlanul elégeti s lehetőleg minden egyént megszabadít, nagyon magán hordja az igazság bélye­gét. Fiáth, mint a conservativ párt tagjainak legna­gyobb része, még akkor is, midőn gondolkozásmódja , tettei a nemzet érzelmeivel ellentétben állanak, bírja olvasói becsületét, mert látja belőle, hogy nem magán­érdekéért működik. A két kötetes könyv, melynek vázlatát közöl­tük fentebb, a közérdekű tárgyakon kívül számos családi s társadalmi viszonyt jellemez s tüntet fel. Az ily műveknek leginkább e tekintetben szokott nagy előnyük lenni. Egyes nagy alakok közvetlen jellemzése, némely esemény részletes leírása a műve­­lődéstörténelemre nézve igen becses adatot szolgál­tat. Fiáth műve e tekintetben nem oly becses, mint méltán várni lehetne. Nagy embereink közül ő alig ismertet valakit részletesebben, a fehér-­s Veszprém megyei notabilitások jellemrajza igen kevés olvasót érdekel. Társadalmi viszonyaink közül legjobban s legtanúságosabban vannak jellemezve a megyei korteskedések a 40-es években, de e tárgy irodal­munkban már meglehetősen ismeretes. Nem mondjuk azonban ezzel, hogy a mű e tekintetben érdektelen volna. Fiáth művének első kötetéből a nagyobb rész, a másodikból is jelentékeny részlet kizárólag ily tárgyakkal foglalkozik s a figyelmes olvasó sok oly érdekes megjegyzést talál abban, melyet egy tárcza keretében felemlíteni teljes lehetetlen, de a mely mégis nézetének élénkítésére szolgál. Megemlítjük végül, hogy a mű tiszta jövedelme a magyar írók segélyegyesülete tőkéjének gyarapí­tására fog fordíttatni. halmak az osztrák közélet minden tényezője részéről ily válaszra találnak, annak igen szomorú eredmé­nyei lehetnek még.­­ A czukor­adóról szóló törvény­­javaslat tárgyalása a képviselőház mai határozata értelmében a holnaputáni ülés napirendjére tűzetett ki. Minthogy azoban többek részéről újólag is aggo­dalmak merültek föl a tekintetben, hogy az osztrák birodalmi gyűlés tárgyalásaival szemben meg lesz-e számunkra a kellő garancia, valószínű, hogy a tár­gyalások hosszabb időre fognak terjedni. A kiegye­zési javaslatok tárgyalásának megállapításakor ugyanis elnökileg kimondatott s jegyzőkönyvbe is vé­zetett az alsóháznak az a határozata, mely szerint az összes kiegyezési javaslatok egyszerre terjeszten­­dők szentesítés alá. E határozat most jegyzőkönyvi kivonatban valószínűleg közöltetni fog a felsőházzal is azon alkalomból, mikor az első kiegyezési javaslat oda tárgyalás, illetőleg hozzájárulás végett át­küldetik, úgy halljuk, hogy a főrendiház e tárgyalás­sal épen nem fog sietni, úgy­hogy még a jövő héten sem fogja tárgyalni egyik javaslatot sem.­­ A galicziai lengyelek tudvalevőleg egy feliratot intéztek a reichsrathbeli lengyel képvi­selőkhöz, kérve ezeket, hogy a keleti politika tárgyá­ban lépjenek föl a képviselőházban. (Lapunk annak idején közölte volt a feliratot.) Erre most a bécsi lengyel klub nevében annak elnöke Grocholski a len­gyel lapokban egy választ tesz közzé, melyben az mondatik, hogy a reichsrathbeli lengyel képviselők nagyra becsülik amaz indokokat, melyek honfitársai­kat ama felirat tömeges aláírására bízták, nem visel­tetnek közönynyel ama legnemesebb érzelmek iránt, melyek a feliratot átlengik és azt létrehozták, de kö­telességük, mint képviselőknek, tekintettel lenni arra, ne­hogy lépésükkel a lengyel nemzeti ügy ellenségei­nek malmára hajtsák a vizet. A teendő lépésekért a felelősség egyedül a képviselőkre hárul, azt velük senki meg nem osztja s igy a klub tagjai kénytelenek fentartani maguknak a cselekvés szabadságát úgy a parlamenti eszközök, mint a megválasztandó idő te­kintetében.­­Engedjék polgártársaink, igy szól a vá­lasz, hogy arra kérjük önöket, miszerint ápolják azt a hazaszeretet, mely a belátáson és eszélyen alapul­ván, egyedül képes megóvni minket új csapásoktól egy oly időben, mikor a rajtunk ütött sebek még nem hegedtek be. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a nép többségének érzelmeivel egyetértőleg cselekszünk, mely nép az egész történelmen keresztül türelmének, kitartásának és bátorságának oly ritka tanujeleit adta, mely bátorság abban áll, hogy viharos időkben ne csak közhasznú tényeket vigyünk végbe, hanem ártalmas cselekedeteket hagyjunk abba.« — A franczia választások eredmé­nyéről így ír a konzervatív köztársasági párt nagy tekintélyű közlönye, a »Journal des Debats«: »A választások eredménye megerősíti minden reményün­ket. Daczára az erkölcsi és anyagi pressiónak, mely felülmúlta a császárság legnagyobb erőszakoskodásait, a köztársaságiak roppant többséget vívtak ki. A feloszlatott kamara meg van boszulva ama bántalmak, sérelmek és rágalmak miatt, melyekkel öt hónapon át elhalmozták. Az átalános szavazatjog visszaadta a kamarának a mandátumot, melyet tőle idő előtt elragadtak. Soha kormány nem nyújtotta ki ennyire a parlamenti interreg­­numot és soha kormány ellenfeleivel szemben ily gyűlöletes eszközökhöz nem folyamodott. A v­á­l­a­s­z­­tási pressió elérte a brutalitás utolsó határait. A vidék a terrorizmusnak egy neme alatt nyögött; a közigazgatás, közoktatás, pénzügy, vasút, minden felforgatva jön a hivatalos jelöltségek javára. Az ország ellenállt a rettenetes támadásnak. A nemzet lelkiismerete föllázadt azok ellen, kik el­fojtani akarták. Az október 14-ei választások a méltatlanul elnyomott és megvetett igazság, jog és értelem legeklatánsabb tiltakozását képezik.­­ Némely választó­kerületek engedtek a hatalom brutális és törvénytelen pressiójának, de megma­radt a többségünk, egy roppant többség, melylyel a mostani kormány egyetlen egy napig sem lesz képes kijönni. A május 16-ki politikát az ország szigorúan, tökéletesen és meg­­másu­latlanul elítélte. Mi nem kívántunk, nem vártunk többet. A gouvernementális kisebbség fel fog bomlani a maga nyomorult viszályai által, míg a republikánus többség okulva az utolsó hóna­pok tanulságaiból, egyetértőbb, fegyelmezettebb és szilárdabb lesz mint valaha. A győzelem tehát biz­tosítva van. A kormány előtt csak egyetlen egy út áll : meghajolni a nemzeti souverainitás előtt és le­mondani az őrült és bűnös tusáról, melyet Franczia­­ország akarata ellenére indított meg.« — A franczia választásokhoz. A lefolyt választásokból kiemeljük még a következő­­ nevezetesebb adatokat. A republikánusok közül Ju-­­ les Ferry Saint-Diében megbuktatta Ravinel orle-­­­anistát, Lockroy Aixban Paul Rigaud bonapartis- f­iát, Philippoteaux az ismert sedani maire, ki Four­­tou pressiója alatt hivataláról lemondott, megbuktatá Aug. Róbert monarchistát. Marcére volt belügymi­niszter Avennesben Bottieau bonapartistát, Perin, kinek kardja előtt a hírhedt Cassagnac megfutott, Limogesban választatott meg. Madier de Montjau Forcheron monarchistát győzte le Valenceban, La­­badié, kit választóihoz intézett manifestuma miatt perbe fogtak, Prat bonapartistát verte le Aixban. Choiseul Melunben választatott meg Hennecourt mo­­narchista ellen. A bonapartisták közül a nevesebbek a követ­kezők : Janvier de la Motte, ki Loisel ellenében vá­lasztatott meg Bernayben, Cuneo d'Ornano De la Main ellen Cognacban, Jolibois Lamercier ellen Saintesben, a páduai herczeg Carrel ellen Rambouil­­letben, Murat Dijonban Copenas ellen, Haentjens Mansban Pallard-Duclerc ellen. A legitimista képviselők közül de Mun és Léon hg. győztek, az első Pontivyben le Magnet orvos el­len, a másik Ploermelben Carouge nemzetgazda el­len. Kellert Belfortban választák meg Grosjean volt praefekt ellen, de la Roche Jaquelin Bressuirben Jouffrault főt­nácsos ellen győzött. — Muszka-chinai háború. E tárgyról egyszerre két orosz lap i­ s valószínűnek találjuk, hogy a török háború mellett az oroszoknak még a chinaikkal is meggyűl a bajuk. A kurdzsai tartomány adhat okot a viszályra Bizonyítani is fölösleges, — úgy mondanák — mily befolyásnak lesz tulajdonít­ható, ha itt is tusára kerül a dolog. Igazságot kell szolgáltatni az angol politika mesterségességének és az angol hazafiság állhatatosságának. Segíti a portát, bujtogatja Chinát, miliókat költ egy lengyel­magyar divízió létesítésére, fenyegeti Görögorszá­got, nyomást gyakorol Perzsiára s Szerbiát az akc­ió­­ról lebeszélni igyekszik! Külpolitikánk. Monarchiánk külügyi politikája a keleti kérdésben lassan ugyan, de mégis kezd tisz­tábban kivehető alakot ölteni. Oroszország, a­mint ma már biztosan állíthatni, nem maga jószántából, hanem a körülmények kénysze­rítő nyomása alatt indította meg a háborút Németország és Ausztria-Magyarország taná­csai ellenére. Ha Francziaország ma azt a hangadó szerepet játszaná, mint az ötvenes években, e háborúból természetesen nem lett volna semmi, a mai viszonyok közt azonban, azon határozott ígéret után, hogy Ausztria- Magyarország érdekei respektáltatni fognak, a háborút nem lehetett megakadályozni. De ne higgje senki, hogy a két barátságos hata­lom azon föltevés mellett s azon tudatban hunyt szemet Oroszország vállalatának, hogy a porta könnyű szerrel leveretik, Konstanti­nápolyból hamarosan Czergrád lesz, honnan a legkeményebb békeföltételek diktáltatnak. Ellenkezőleg, a két barátságos nagyhatalom el volt arra készülve, hogy a harmadik barát hosszú, nehéz küzdelemhez fogott, melynek végeredménye korántsem álland arányban a hozott áldozatokkal. Oroszország ezúttal ép azon tévedésben élt s és olyan illúziókban ringatta magát,­­­­mint Francziaország 1870-ben. Emez Berlin­be akart sétálni a papíron levő ezredekkel s azt hitte, Délnémetország cserben fogja hagy­ni éjszaki testvéreit az ország függetlensé­géért, nagyságáért vívott nemzeti háborúban , amaz Sztambulba akart sétálni szintén papí­ron levő ezredekkel s azt hitte, Törökország hadseregét cserben hagyja az ozmanlik népe, melyet nem lelkesít a függetlenség vágya, s mely előtt a haza ismeretlen fogalom. Ott volt Grammont, itt Ignatieff, ott Leboeuf, Frossard — itt Mihály — Nikoláj, Leviczky Nikopol­siczky stb. De a bécsi és berlini kabinet máskép ítélt a leendő helyzetről. Ezek hosszú, véres háborút prognostizáltak, melyben a porta meglehet leveretik, de Oroszországig kimerül. Azok, kik egyes hírlapi czikkek után ítélnek, vaksággal vádolták a monarchia külügyi politikáját, s ha ma azt írja valaki, hogy voltak, kik véres, váltakozó szerencsé­vel vívandó, hosszadalmas háborút jövendöl­tek, azt mondják : könnyű Plevna után jósolgatni. De a­ki a történelmet forgatja, Plevna előtt is jósolhatott valamit. Az 1828—29-ki orosz-török háborúban a porta épen nem volt elkészülve, rendes hadserege alig volt s a két évi háború eredménye az lett, hogy a 150.000 főnyi orosz hadsereg 30.000 re olvadt le, s ha porosz befo­lyás nem sürgeti s meg nem kötteti a driná­­polyi békét, Diebitsch-Zabalkanszky sorsát megpecsételi a körülötte kitört tömeges nép­fölkelés. Nem lehetett titok e kabinetek előtt, hogy Oroszország — hiába kérkedik 80 millió la­kosával s a föld egyötödét felölelő uralmával, — fél millió katonánál még akkor sem birt többet síkra állítani, midőn saját bőrét védte, pl. a krími háborúban. Mind­ezt az ágostai »Alig. Zeitung« hosszan és szé­pen kifejtette a háború előtt fél évvel. Kimondta többek közt, hogy Oroszország, ha csak a legvégsőkhöz nem folyamo­dik, Bulgáriába 300.000 embernél többet nem képes küldeni. Ugy­e a törököknek Bolgár­országban csaknem 200.000 főnyi katonája volt, előtte a Duna, mellette nehezen beve­hető vagy bevehetetlen várak, mögötte a Balkán. Lehetett-e ily körülmények közt agyon­­tiprástól tartani? S ha ezt a történelem fonalán bebizonyí­tó­t­ák politikai lapok s katonai szakközlö­nyök s ha a keleti viszonyokba beavatottak kimutatták, hogy a mozlimok közt Midhát óta a patriotizmus szokatlan hévvel nyilatko­zik, ne sejthette volna a bécsi és berlini kabi­net, hogy Oroszországra nagyon is ráillenek a Phoebus szavai, hogy: »magna petis Phaeton!« Igaz, a körülmények a föltevésnél is gyön­gébbnek, tehetetlenebbnek mutatták Orosz­országot s erősebbnek, szivásabbnak Tö­rökországot. De a következmények átalában igazat adtak azoknak, kik

Next