A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)
1877-10-18 / 272. szám
273. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1877. Csütörtök, október 18. Kiadó-hivatal: Barátok tere. Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás 331 O 2sT XV-dik évfolyamára. Előfizetési árak : (A »Hon« megyeien naponkint kétszer. October hóra....................... 8 fr. october-novemberre . . 4 » October—decemberre . . 6 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« axerk. b kiadó hivatala. Budapest, október 17. A napirend taktikája. Ma a képviselőházban is szóba jött az, mi egy pár nap óta a képviselők közt élénk eszmecsere tárgyát képezi, és tegnap óta hírlapi utón is vitattatik. Ez a kiegyezési tárgyalásokban követendő taktika kérdése, mely újólag fölmerült, az osztrák parlament által, a szeszadótörvényben tett nevezetes változások és kiegyezési bizottságának azon határozata következtében, hogy a bankügyét, sőt valószínűleg a czukoradó kérdését is, a vámügynek nemzetközi elintézéséig, illetőleg annak a parlamentek elé hozásáig — a napirendről leveszi. Ez az eljárás, melyet a gyenge osztrák kormány megakadályozni nem tudott, méltán provokálja a gyanút, sőt az ellenszenvet is Ausztria irányában, és akár ebből a szempontból kiindulva, akár abból, a melyet a »P. Ll.« tegnap ismertetett czikke kifejtett, hogy t. i. ily magatartással szemben a magyar országgyűlési tárgyalások csak növelik az ellentéteket — sok jogosultsággal bir : akár az ellenzéki kifogás a tárgyalás ellen, akár a kormánypárti aggodalom, azoknak, ilyen viszonyok közt való sikere iránt. De — »audiatur et altera pars!« És ma, midőn Ürményi éa gróf Apponyi szóba hozák az ügyet a képviselőházban ; midőn inditványozák, hogy a czukoradó és a többi kiegyezési javaslat egyelőre a napirendről levétessék . Tisza és Széll is kifejték a kormány álláspontját, mely egyenesen azon egyszerű tételben foglalható össze, hogy ha más nem is képes megtartani szavát, a magyar kormány azt be akarja váltani, és már csak azért is ragaszkodik a napirendhez, mert azon arányban, melyben az osztrákok fondorkodnak, kell nekünk az egyenes után megmaradni, hogy akár a kiegyezés meghiúsulásáért, akár, elkésése következtében, a provizóriumért, minket okolni senki előtt sem lehessen ; mihez járul a Széll által hangsúlyozott azon parlamentáris szempont is, hogy Magyarországra nézve, még közös ügyekben sem lehet mérvadó, a másik fél taktikája, reánk nézve csak az a kötelező, amit a magyar országgyűlés elhatároz, és ha az osztrákoknak tetszik a compromissumtól eltérő napirendet és elvi határozatokat hozni,ez nem fenyegetheti a magyar országgyűlés határozatát, habár épen ennek következtében veszélyeztetheti a kiegyezést. És e tekintetben, az ellenzéknek épen arra kellene törekedni, hogy a magyar kormány és képviselőház minél határozottabban megkösse magát, mert ekkor sokkal kevésbé következhetik be, az ellenzék által hirdetett, újabb concessiók lehetősége, mintha, épen ennek lehetőségét helyezzük kilátásba, úgy az osztrákok, mint a kormány számára, azáltal, hogy azok újabb követeléseitől való félelemből, megállunk a tanácskozásokban és várjuk , mit kell és lehet még engedni. Ha tehát azon bizalmatlansággal viseltetünk a kormány és a többség iránt, melyet az ellenzék hirdet, akkor épen a tárgyalásokat kellene siettetni, hogy vagy épen ne legyen lehetséges a concessió, vagy nagy nehézségek árán. De ha az ellenzéki taktika, czéljaival, így ellentétben áll, figyelemre méltó a kormánypárti aggodalom, mert ezt a kiegyezést, az osztrákok magatartása és az idő rövidsége következtében, nagyon fenyegetettnek látja és e sok valószínűséggel bíró nézettel szemben, a kormány nagy felelősséget vállal magára, a tekintetben, hogy: először a képviselőház működése meddő nem lesz; és másodszor: az kompromittálva nem lesz. Mert az tény, hogy ha mi már a compromissum és a kormányjavaslatok érdekében lemondunk azon előnyről, hogy az osztrákok által, tárgyalás közben nyújtható »Blösse«ket fölhasználjuk; ha kiteszszük magunkat annak, hogy a saját elhatározásunktól függő, hasznos belreformokat, budgetet, büntető codexet, az idén el ne végezzük, akkor nagyon rajta kell lenni a kormánynak azon, hogy se a tárgyalás kárba ne menjen, se visszafelé, azaz — újabb compromissumok elé ne vezettessék az. Mi bízunk a kormányban, hogy ez nem fog megtörténni, és amennyiben az első nem tisztán tőle függ , annyiban csak számítási csalódással foghatnak vádolni; de a második eset már jobban kompromittálná őt; és mert az ellenzéki fölfogás ebből az indokból, ebből a feltevésből indult ki, azért szavazta meg a kormánypárt ma is a tárgyalások folytatását, a napirendhez való ragaszkodást. De, jó lesz megérteni Bécsben azt, hogy ezt bizony csak a kormány iránti bizalomból tette a többség, és egyátalában nem azért, mintha akár a kiegyezés sorsát biztosítva látná, akár ezért további concessiókra hajlandó lenne, akár pedig ne érezné azt a fölháborodást az osztrák fogások miatt, melyet a sajtó kifejezett és melyet az ellenzék, jogosultan, használt föl! — Az országgyűlési szabadelvű párt 1. év okt. hó 18-án délután 6 órakor értekezletet tart. Tárgy: a czukoradó. — A kiegyezés dolgában Magyarországon fölmerülő komoly aggodalmakra csak a frivol gúny hangján tud felelni a bécsi sajtó bizonyos része, így a »Deutsche Zeitung« így elmélkedik: »Nem a kiegyezés elvetésétől félnek a magyar urak. Hogy az Andrássy-Tisza-féle alkudozási mesterség gyümölcsei ölükbe hullanak, igen jól tudják, de ők türelmetlenek. Alig tudják várni, hogy a kiegyezés kész legyen. Az osztrák képviselőház szerintük igen lassú ütemben dolgozik. A mai vészkiáltásoknak az a czéljuk, hogy a reichsrathot neki bátorítsák, hogy a provizórium esetleges szüksége elenyészszék. Ha a reichsrath beleengedi magát lovaltatni a kiegyezéserővel való keresztülhajtásába, mint az megtörtént a kényszerhelyzet emlékezetes esztendejében, úgy fenforog a remény, hogy már 1878-ban be lesznek söpörhetők a második kiegyezési Campagne valóságos vívmányai.« Ha a magyar részről nyilvánuló aggo k „HON“ TÁRCZÁJA. Fiáth Ferencz emlékiratai. (Életem és élményeim. Irta B. Fiáth Ferencz Budapest, 1878. Tettey Nándor és társa. 2 kötet. Ára 4 fzt.) (Gy. A.) Tettey Nándor könyvkereskedő »Magyar kor- és életrajzok cabinet könyvtára« czím alatt új vállalatot indított meg, melynek érdekességén kívül kétségkívül történeti jelentősége is lesz. Az első kötet Nedeczky István Deákról írt művének második kiadását tartalmazza, a következők B. Fiáth emlékiratait. Fiáth, az agg conservativ politikus, Veszprémmegye főispánja s b. Sennyey Pál ipa, nem tartozik ugyan elsőrangú államférfiaink közé, de tevékenysége, szép természetes esze s ügyes modora mindenkor szép helyet biztosítottak számára ujabbkori eseményeink közepette s különösen a negyvenes években s szabadságharczunk folyama alatt viselt dolgai több tekintetben történelmi érdekűek. Fiáth nem iós műve, mint előszavában is írja, csak újabban a nemzeti kaszinóban történt társalgás eredménye, oly módon, hogy a hatvan éven felül levő öreg tisztán emlékezetéből jegyezte föl a rég elmúlt eseményeket, természetesen nem a memoire íre közvetlenségével, hanem azon reflexiók befolyása alatt, melyet hosszas tapasztalatok s a politikai pártállások fejlődése nyújt. De ha ez okból ezen memoireokat nem lehetséges is egyenesen történeti kutforrásoknak tekintenünk, szerző élénk s, mint minden jelből látszik, teljesen őszinte elbeszélése különösen a negyvenes évekre vonatkozólag megbecsülhetlen. Érezte ezt az író maga is s szabadságharczunk lefolyása után alig említ meg röviden néhány tényt s ezek nagy része is átalános dolgokkal áll összeköttetésben. Fiáth a régi conservativ párthoz tartozik. Atyja a vidéki gentry előkelő tagja volt Veszprém-s Fehérmegye határain s az ifjú, kinek nevelésére a kath. klérus jelentékeny befolyást gyakorolt, mely befolyás, habár ildomosan s mérsékelt szinezetben, e művén is meglátszik, az ifjú Fiáth mind a két megyében csaknem egyszerre kezdette meg nyilvános szereplését. Mint minden ifjú, ő is az ellenzékhez tartozott kezdetben. Eldicsekszik vele, hogy a közterhek közös viselését e megyékben ő indítványozta először s legelső megyei szereplése a még csak 21 éves ifjúnak 1836-ban az volt, hogy az országgyűlési ifjak elfogatása ügyében az udvarhoz küldöttség menesztését indítványozta s úgy ebben, mint más ügyekben is a pecsovics Rohonczy orra alá borsot tört. 1840- ben azonban nézete lassan kint átalakulni kezdett. Ő ezt lényegileg a franczia forradalom történetével alaposbb megismerkedésének tulajdonítja, valódi oka azonban átalános neveltetési irányán kívül főkép abban állott, hogy 1839 tavaszán a főnemességgel közelebbről megismerkedett. Kezdetben Széchenyi hívei közé számította magát s nagy szeretettel emlékezik meg mesterének egy estélyéről, midőn állítólag pártjának alakulására az első lépéseket megtette. Az ország szine-javát gyűjtötte össze egyik este lakásán a nemes gróf, mint előadja s hosszas sötét színezetű beszédben előadta nekik az ország hiányait, hátramaradásunkat minden téren s indítványozta, hogy pártot kell alakítani, mely odahasson, hogy »Szent István hajdan dicső koronája beleolvadjon az ausztriai császár koronájába«, hogy igy Ausztria anyagi s szellemi jólétében részesüljön. E felhívás ellen Wesselényi Miklós erőteljesen, Desewffy Emil simábban, de szintén határozottan szólt. Ekkor maga Széchényi kinyilatkoztatta, hogy ő is csak próbára akarta tenni a magyarokat s ezután kifejtvén reformterveit, határozatba ment egy párt alakítása, melynek jelszava legyen: »a józan, biztos haladás, és békés átalakulás itthon, s Ausztriávali viszonyunknak a pragmatica sanctió alapján további fentartása«. — Az értekezlet napját különben nem jelöli meg. Szerzőnk valódi szereplése 1840-ben kezdődött, midőn egy nap Fehérmegye alispánjának s egyszersmind országgyűlési követének választatott meg. Működésének egyik ágáról sem bírunk ezen emlékiratok átolvasása után annyi tudomással, mint vadászkalandjairól s párbajairól. Ez utóbbiban szerző meglehetős ügyes volt. Működése azonban otthon sem tetszett, s különösen Madarász László vezetése alatt az ellenzék igyekezett őt megbuktatni 1843-ban, de sikertelenül s még ez alkalommal, habár nagy nehezen s véres zaj után győzött is. Ezen időben nősült is meg. Működéséről sem az országházban, sem a megyén nem tudunk meg jelentékeny dolgokat, miután inkább csak adomákat szed össze. 1845-ben 29 éves korában a magyar helytartó tanácshoz valóságos tanácsosnak neveztetett ki. Ezen idő alatt tett egy kis utat Olaszországban is. Működése, mint maga mondja, megnyerte a nádor tetszését is. Mint helytartótanácsos kibérelte a vörösberényi uradalmat a tanulmányi alapból s ez alkalommal Kossuth Lajossal, a »tekintetes miniszter úrral« is vitája volt, ki a szerződést nem akarta helyben hagyni. A szabadságharcz kezdetéről nem nagy melegséggel nyilatkozik, holott mint nemzetőri kapitány ő is tényleg harczolt a ráczok ellen. Annál részletesebben emlékszik meg későbbi dolgairól. Elmondja, hogy ő az alkotmányért folytatott küzdelmet helyeselte, de midőn a király is nyilatkozott a »forradalmárok« ellen, dynastikus érzete emlékeztette kötelességére, annyival inkább, mert Zichy Ödön (helyesebben Jenő) s Lamberg megöletése hősítőleg hatottak reá. 1849 jan. 4-én — micsoda előzmények folytán ? nem írja — Windischgrätz herczegtől parancs érkezett hozzá, hogy Fehérvárra menjen le Horváth ezredeshez. Éjjel elment, de szerencsétlenségére a magyarok kezébe jutott,kik őt Fehérmegye hatóságának Abán tartott gyűlése határozatából Debreczenbe akarták kisérni, útközben azonban a császári katonák által megszabadittatott s Budára menvén, ott királyi biztossá neveztetett ki. E minőségben ápril végéig maradt s azután Bécsbe költözött, s csak a szabadságharcz vége után tért vissza birtokaira. A hazát ért szomorú csapások s a mart. 4-ki hírhedt patens elkeserítették, de miután a király magánfogadtatásban részeltette ,elfeledém minden bajomat s a legboldogabb halandó levélt.« Fiáth nyilvános életének második részéből, mely 1860-ban kezdődött, midőn főispánná neveztetett, alig közöl mást, mint egy pár ünnepélyes beszédet s azon tényeket, hogy a korteskedések alkalmával a kormánypárt javára jelentékeny szolgálatot tett. Az októberi diploma idejéről, melynek kiadatását kizárólag Ausztria pénzügyi helyzete romlásának tulajdonítja s a későbbi vajúdásokról alig szól valamit. Nagyobb befolyása ezen időben nem lehetett s csak az 1864-ks év nyarán érintkezett többször Nádasdy Ferenczczel a kibékülés ügyében, ajánlván neki, hogy állítsa helyre a korona a magyar kanczelláriát, helytartótanácsot és megyéket, azután hívjon össze egy, az 1848-ki törvények alapján megválasztandó országgyűlést ad hoc t. i. az 1848-ki törvények módosítására. Deák Ferenczczel többször érintkezett ugyan, de csak megyei kérdésekre nézve. — Ép oly sivár volt írónk társadalmi működése is ezen időben. Hazai s német lapokban több czikket közlött, különösen a 60-as években, aláírt a nemzeti színház s lovarda alapjára, gazdasági egyesületekben is részt vett, de sehol sem volt kezdeményező s csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy 1875. februárban »Értsük meg egymást« czim alatt külön röpiratot adott ki a volt conservativ pártról. Fiáth magán jellegének, a mint e rajzból kitűnik, fővonása a gavallérság. Egyetlen alkalommal cselekszik az ellen, midőn Madarász Lászlót haragjában a kanállopás miatt megtámadja, azonba erről is megbánólag nyilatkozik. Párbajt viv s ezáltal élethalál közt lebeg több hónapon át, mert nyilvános táncz alkalmával, pimasz ember nőket bántalmaz, szegény ember létére a választási költségeket fedezi , mindenütt jóakaratu egyénnek mutatja magát. Azon elbeszélése, hogy császári biztos korában a vádló leveleket olvasatlanul elégeti s lehetőleg minden egyént megszabadít, nagyon magán hordja az igazság bélyegét. Fiáth, mint a conservativ párt tagjainak legnagyobb része, még akkor is, midőn gondolkozásmódja , tettei a nemzet érzelmeivel ellentétben állanak, bírja olvasói becsületét, mert látja belőle, hogy nem magánérdekéért működik. A két kötetes könyv, melynek vázlatát közöltük fentebb, a közérdekű tárgyakon kívül számos családi s társadalmi viszonyt jellemez s tüntet fel. Az ily műveknek leginkább e tekintetben szokott nagy előnyük lenni. Egyes nagy alakok közvetlen jellemzése, némely esemény részletes leírása a művelődéstörténelemre nézve igen becses adatot szolgáltat. Fiáth műve e tekintetben nem oly becses, mint méltán várni lehetne. Nagy embereink közül ő alig ismertet valakit részletesebben, a fehér-s Veszprém megyei notabilitások jellemrajza igen kevés olvasót érdekel. Társadalmi viszonyaink közül legjobban s legtanúságosabban vannak jellemezve a megyei korteskedések a 40-es években, de e tárgy irodalmunkban már meglehetősen ismeretes. Nem mondjuk azonban ezzel, hogy a mű e tekintetben érdektelen volna. Fiáth művének első kötetéből a nagyobb rész, a másodikból is jelentékeny részlet kizárólag ily tárgyakkal foglalkozik s a figyelmes olvasó sok oly érdekes megjegyzést talál abban, melyet egy tárcza keretében felemlíteni teljes lehetetlen, de a mely mégis nézetének élénkítésére szolgál. Megemlítjük végül, hogy a mű tiszta jövedelme a magyar írók segélyegyesülete tőkéjének gyarapítására fog fordíttatni. halmak az osztrák közélet minden tényezője részéről ily válaszra találnak, annak igen szomorú eredményei lehetnek még. A czukoradóról szóló törvényjavaslat tárgyalása a képviselőház mai határozata értelmében a holnaputáni ülés napirendjére tűzetett ki. Minthogy azoban többek részéről újólag is aggodalmak merültek föl a tekintetben, hogy az osztrák birodalmi gyűlés tárgyalásaival szemben meg lesz-e számunkra a kellő garancia, valószínű, hogy a tárgyalások hosszabb időre fognak terjedni. A kiegyezési javaslatok tárgyalásának megállapításakor ugyanis elnökileg kimondatott s jegyzőkönyvbe is vézetett az alsóháznak az a határozata, mely szerint az összes kiegyezési javaslatok egyszerre terjesztendők szentesítés alá. E határozat most jegyzőkönyvi kivonatban valószínűleg közöltetni fog a felsőházzal is azon alkalomból, mikor az első kiegyezési javaslat oda tárgyalás, illetőleg hozzájárulás végett átküldetik, úgy halljuk, hogy a főrendiház e tárgyalással épen nem fog sietni, úgyhogy még a jövő héten sem fogja tárgyalni egyik javaslatot sem. A galicziai lengyelek tudvalevőleg egy feliratot intéztek a reichsrathbeli lengyel képviselőkhöz, kérve ezeket, hogy a keleti politika tárgyában lépjenek föl a képviselőházban. (Lapunk annak idején közölte volt a feliratot.) Erre most a bécsi lengyel klub nevében annak elnöke Grocholski a lengyel lapokban egy választ tesz közzé, melyben az mondatik, hogy a reichsrathbeli lengyel képviselők nagyra becsülik amaz indokokat, melyek honfitársaikat ama felirat tömeges aláírására bízták, nem viseltetnek közönynyel ama legnemesebb érzelmek iránt, melyek a feliratot átlengik és azt létrehozták, de kötelességük, mint képviselőknek, tekintettel lenni arra, nehogy lépésükkel a lengyel nemzeti ügy ellenségeinek malmára hajtsák a vizet. A teendő lépésekért a felelősség egyedül a képviselőkre hárul, azt velük senki meg nem osztja s igy a klub tagjai kénytelenek fentartani maguknak a cselekvés szabadságát úgy a parlamenti eszközök, mint a megválasztandó idő tekintetében.Engedjék polgártársaink, igy szól a válasz, hogy arra kérjük önöket, miszerint ápolják azt a hazaszeretet, mely a belátáson és eszélyen alapulván, egyedül képes megóvni minket új csapásoktól egy oly időben, mikor a rajtunk ütött sebek még nem hegedtek be. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a nép többségének érzelmeivel egyetértőleg cselekszünk, mely nép az egész történelmen keresztül türelmének, kitartásának és bátorságának oly ritka tanujeleit adta, mely bátorság abban áll, hogy viharos időkben ne csak közhasznú tényeket vigyünk végbe, hanem ártalmas cselekedeteket hagyjunk abba.« — A franczia választások eredményéről így ír a konzervatív köztársasági párt nagy tekintélyű közlönye, a »Journal des Debats«: »A választások eredménye megerősíti minden reményünket. Daczára az erkölcsi és anyagi pressiónak, mely felülmúlta a császárság legnagyobb erőszakoskodásait, a köztársaságiak roppant többséget vívtak ki. A feloszlatott kamara meg van boszulva ama bántalmak, sérelmek és rágalmak miatt, melyekkel öt hónapon át elhalmozták. Az átalános szavazatjog visszaadta a kamarának a mandátumot, melyet tőle idő előtt elragadtak. Soha kormány nem nyújtotta ki ennyire a parlamenti interregnumot és soha kormány ellenfeleivel szemben ily gyűlöletes eszközökhöz nem folyamodott. A választási pressió elérte a brutalitás utolsó határait. A vidék a terrorizmusnak egy neme alatt nyögött; a közigazgatás, közoktatás, pénzügy, vasút, minden felforgatva jön a hivatalos jelöltségek javára. Az ország ellenállt a rettenetes támadásnak. A nemzet lelkiismerete föllázadt azok ellen, kik elfojtani akarták. Az október 14-ei választások a méltatlanul elnyomott és megvetett igazság, jog és értelem legeklatánsabb tiltakozását képezik. Némely választókerületek engedtek a hatalom brutális és törvénytelen pressiójának, de megmaradt a többségünk, egy roppant többség, melylyel a mostani kormány egyetlen egy napig sem lesz képes kijönni. A május 16-ki politikát az ország szigorúan, tökéletesen és megmásulatlanul elítélte. Mi nem kívántunk, nem vártunk többet. A gouvernementális kisebbség fel fog bomlani a maga nyomorult viszályai által, míg a republikánus többség okulva az utolsó hónapok tanulságaiból, egyetértőbb, fegyelmezettebb és szilárdabb lesz mint valaha. A győzelem tehát biztosítva van. A kormány előtt csak egyetlen egy út áll : meghajolni a nemzeti souverainitás előtt és lemondani az őrült és bűnös tusáról, melyet Francziaország akarata ellenére indított meg.« — A franczia választásokhoz. A lefolyt választásokból kiemeljük még a következő nevezetesebb adatokat. A republikánusok közül Ju- les Ferry Saint-Diében megbuktatta Ravinel orle-anistát, Lockroy Aixban Paul Rigaud bonapartis- fiát, Philippoteaux az ismert sedani maire, ki Fourtou pressiója alatt hivataláról lemondott, megbuktatá Aug. Róbert monarchistát. Marcére volt belügyminiszter Avennesben Bottieau bonapartistát, Perin, kinek kardja előtt a hírhedt Cassagnac megfutott, Limogesban választatott meg. Madier de Montjau Forcheron monarchistát győzte le Valenceban, Labadié, kit választóihoz intézett manifestuma miatt perbe fogtak, Prat bonapartistát verte le Aixban. Choiseul Melunben választatott meg Hennecourt monarchista ellen. A bonapartisták közül a nevesebbek a következők : Janvier de la Motte, ki Loisel ellenében választatott meg Bernayben, Cuneo d'Ornano De la Main ellen Cognacban, Jolibois Lamercier ellen Saintesben, a páduai herczeg Carrel ellen Rambouilletben, Murat Dijonban Copenas ellen, Haentjens Mansban Pallard-Duclerc ellen. A legitimista képviselők közül de Mun és Léon hg. győztek, az első Pontivyben le Magnet orvos ellen, a másik Ploermelben Carouge nemzetgazda ellen. Kellert Belfortban választák meg Grosjean volt praefekt ellen, de la Roche Jaquelin Bressuirben Jouffrault főtnácsos ellen győzött. — Muszka-chinai háború. E tárgyról egyszerre két orosz lap i s valószínűnek találjuk, hogy a török háború mellett az oroszoknak még a chinaikkal is meggyűl a bajuk. A kurdzsai tartomány adhat okot a viszályra Bizonyítani is fölösleges, — úgy mondanák — mily befolyásnak lesz tulajdonítható, ha itt is tusára kerül a dolog. Igazságot kell szolgáltatni az angol politika mesterségességének és az angol hazafiság állhatatosságának. Segíti a portát, bujtogatja Chinát, miliókat költ egy lengyelmagyar divízió létesítésére, fenyegeti Görögországot, nyomást gyakorol Perzsiára s Szerbiát az akcióról lebeszélni igyekszik! Külpolitikánk. Monarchiánk külügyi politikája a keleti kérdésben lassan ugyan, de mégis kezd tisztábban kivehető alakot ölteni. Oroszország, amint ma már biztosan állíthatni, nem maga jószántából, hanem a körülmények kényszerítő nyomása alatt indította meg a háborút Németország és Ausztria-Magyarország tanácsai ellenére. Ha Francziaország ma azt a hangadó szerepet játszaná, mint az ötvenes években, e háborúból természetesen nem lett volna semmi, a mai viszonyok közt azonban, azon határozott ígéret után, hogy Ausztria- Magyarország érdekei respektáltatni fognak, a háborút nem lehetett megakadályozni. De ne higgje senki, hogy a két barátságos hatalom azon föltevés mellett s azon tudatban hunyt szemet Oroszország vállalatának, hogy a porta könnyű szerrel leveretik, Konstantinápolyból hamarosan Czergrád lesz, honnan a legkeményebb békeföltételek diktáltatnak. Ellenkezőleg, a két barátságos nagyhatalom el volt arra készülve, hogy a harmadik barát hosszú, nehéz küzdelemhez fogott, melynek végeredménye korántsem álland arányban a hozott áldozatokkal. Oroszország ezúttal ép azon tévedésben élt s és olyan illúziókban ringatta magát,mint Francziaország 1870-ben. Emez Berlinbe akart sétálni a papíron levő ezredekkel s azt hitte, Délnémetország cserben fogja hagyni éjszaki testvéreit az ország függetlenségéért, nagyságáért vívott nemzeti háborúban , amaz Sztambulba akart sétálni szintén papíron levő ezredekkel s azt hitte, Törökország hadseregét cserben hagyja az ozmanlik népe, melyet nem lelkesít a függetlenség vágya, s mely előtt a haza ismeretlen fogalom. Ott volt Grammont, itt Ignatieff, ott Leboeuf, Frossard — itt Mihály — Nikoláj, Leviczky Nikopolsiczky stb. De a bécsi és berlini kabinet máskép ítélt a leendő helyzetről. Ezek hosszú, véres háborút prognostizáltak, melyben a porta meglehet leveretik, de Oroszországig kimerül. Azok, kik egyes hírlapi czikkek után ítélnek, vaksággal vádolták a monarchia külügyi politikáját, s ha ma azt írja valaki, hogy voltak, kik véres, váltakozó szerencsével vívandó, hosszadalmas háborút jövendöltek, azt mondják : könnyű Plevna után jósolgatni. De aki a történelmet forgatja, Plevna előtt is jósolhatott valamit. Az 1828—29-ki orosz-török háborúban a porta épen nem volt elkészülve, rendes hadserege alig volt s a két évi háború eredménye az lett, hogy a 150.000 főnyi orosz hadsereg 30.000 re olvadt le, s ha porosz befolyás nem sürgeti s meg nem kötteti a drinápolyi békét, Diebitsch-Zabalkanszky sorsát megpecsételi a körülötte kitört tömeges népfölkelés. Nem lehetett titok e kabinetek előtt, hogy Oroszország — hiába kérkedik 80 millió lakosával s a föld egyötödét felölelő uralmával, — fél millió katonánál még akkor sem birt többet síkra állítani, midőn saját bőrét védte, pl. a krími háborúban. Mindezt az ágostai »Alig. Zeitung« hosszan és szépen kifejtette a háború előtt fél évvel. Kimondta többek közt, hogy Oroszország, ha csak a legvégsőkhöz nem folyamodik, Bulgáriába 300.000 embernél többet nem képes küldeni. Ugye a törököknek Bolgárországban csaknem 200.000 főnyi katonája volt, előtte a Duna, mellette nehezen bevehető vagy bevehetetlen várak, mögötte a Balkán. Lehetett-e ily körülmények közt agyontiprástól tartani? S ha ezt a történelem fonalán bebizonyítóták politikai lapok s katonai szakközlönyök s ha a keleti viszonyokba beavatottak kimutatták, hogy a mozlimok közt Midhát óta a patriotizmus szokatlan hévvel nyilatkozik, ne sejthette volna a bécsi és berlini kabinet, hogy Oroszországra nagyon is ráillenek a Phoebus szavai, hogy: »magna petis Phaeton!« Igaz, a körülmények a föltevésnél is gyöngébbnek, tehetetlenebbnek mutatták Oroszországot s erősebbnek, szivásabbnak Törökországot. De a következmények átalában igazat adtak azoknak, kik