A Hon, 1877. október (15. évfolyam, 256-285. szám)

1877-10-23 / 277. szám

278. szám. XV. évfolyam. Reggeli kiadás Budapest, 1877. Kedd, október 23. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva • reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................6 frt — kr. 6 hónapra......................................12» — » Az esti kiadás postai különküldéséért felü­lfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenbaum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás J L. H O IfcT XV-dii­k évfolyamára. Előfizetési árak: (A »Hone megjeleli naponkint kétizer.) november hóra.................... S frt. november-decemberre . 4 * Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. IBST" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hone kiadó hivataléba (Barátok­ tere Athenaeum • épület) küldendő. & »Men« sserk. n kiadó­ hivatala, ^c»r-^^i-'?gg«esaflg­aaasaesghaa8a»BsisM»usmBi­rsnirsi'n»Min­'ag?ag? Budapest, október 22. Az utolsó órában. A­mióta a Németországgal folyó alkudo­zásokkal foglalkoztunk e lapokban, azóta, úgy látszik, nem sokat haladtak azok előre, sőt az osztrák kormány egyik félhivatalos lapja most azzal akarja megijeszteni a világot, hogy a sikerre való kilátások minimumra re­dukálódtak. Ezt azonban azon egyszerű okból nem vagyunk hajlandók hinni, mert Hassel­­bach csak az este érkezett Bécsbe, az újabb berlini utasítással, melyet Bismarck is átné­zett és így annak tartalmát, mitől részben függ a siker, czikkíró nem ismerhette. Sőt azon körülményből következtetve, hogy leg­utóbb csak a vászonvám és borkérdés képe­zett nehézséget, hogy már Olaszország is fel­szólítva jön az alkudozásra készülésre, sőt ez­zel közöl­tetett is: a finánczvámok terve, mely leginkább vele szemben lenne érvényesítendő, mi hajlandóbbak vagyunk az ellenkezőt kö­vetkeztetni ; ebben a reményünkben megerő­sít az a körülmény is, hogy már az osztrák parlamenti körök is kezdik emanczipálni ma­gukat a védvámos áramlat alól, melynek ta­lán csak hízelegni akarnak azok, kik az alku­dozások sikertelenségét hirdetik, vagy épen­­ douce violence­­-t akarnak gyakorolni a kor­mányokra , hogy­­ szakítsanak. Az osztrák haladópárt interpellációja ellenkező, és szerin­tünk helyesebb irányban gyakorolja ez­t és ha mi is ebben az irányban sürgetjük a megol­dást, most, az alkudozások utolsó perczeiben is, ez azért van, mert még csak az alkudozási taktika sem tart vissza attól, hogy követeljük a szerződések megkötését; mert, úgy vagyunk meggyőződve, hogy ha Németország conces­­siókat követel e tekintetben és e követelések képezik a nehézségeket , azok nem a magyar érdek rovására, sőt nem is a monarchia sza­bad forgalmának kárával, lesznek eloszlatha­­tók vagy kielégíthetők. Miután, mint hírlik, megegyezés jött lét­re Németországgal az appretur eljárás és a szövetvámok, sőt a gyapotárúk osztályozása iránt is, nem hiszszük, hogy az osztrák ipar vagy a magyar fogyasztó — és viszont — megbánná azt, ha (ez a függő kérdés !) a fo­nal kivitel vámmentessége és másfél marknyi vámja közül bármelyik lép érvénybe , és azt az egész monarchia érdeke követeli, hogy a selyemáruk vámja, bár ezek leginkább bírják meg a vámemelést , oly magasra ne emeltes­sék, hogy a behozatalt megrontsa , mert az­zal csak vámjövedelmünket csökkentjük és idebenn ez iparágnak nem biztosítunk föl­virágzást ott, hol erre a viszonyok nem ked­vezők, arról pedig meg vagyunk győződve hogy e pontban csak ez esetben hiusul, meg az alkudozás , mert Németország legin­kább fél selymet hoz be és ez még érték és és luxuriositás szempontjából sem vámolható meg magasan. Más tekintet alá esik e te­kintetben : Olaszország, és ha ezzel kö­zölve van már egy memorandumban, hogy a selyemáruk, olaj, bor és gyarmatáruk vámjának felemelése van czélba véve, ez ellen bizonyos határig, Magyarországnak nem lehet kifogása, és ha Németország­gal sikerül a szerződés, akkor nem leszünk kedvezőtlen helyzetben Olaszországgal szem­ben sem, mert forgalmunk 4/s­-öd részének szerződéses tételei mellett, kellő hatást gya­korolhatunk Olaszországra is, hogy még a fen­tebb említett vámemeléseinket is elfogadja; de ha Olaszország látja, hogy Németország felé megrontatik kivitelünk, a szerződések megszakítása folytán, akkor tudni fogja, hogy a forgalom utat kíván törni magának más felé, és kizsákm­ányolja ezt. De sürgős és szükséges a szerződés, nemcsak nemzetközi, hanem belügyi szempontból is. Nem említjük itt fel a fogyasztók átalános érdekét, nem a forgalom biztosítékát, melyet csak állandó szerződés nyújthat; nem az ipar fejlődési kö­vetelményeit, mely félgyártmányainak és munkájának drágulásában fizetné meg a szerződés hiányát; de tisztán parlamentá­ris szempontból sürgetjük e megoldást A két parlament a tariftához köti a vámügy tárgya­lását: Magyarországra, és azt hiszszük, Auszt­ria parlamentjére nézve is, a taristának szer­ződéses alakja legelfogadhatóbb, ez köny­­nyítné meg leginkább a vámszerződés és vámközösség elfogadását. Azt hiszszük, érzik és tudják ezt a kormányok is.­­ A bankügyi vita hosszú és érde­kes lesz. A szabadelvű pártból föliratta rá magát Kautz Gyula és Bajk Miksa ; az ellenzék árnyala­taiból egy egész légió ; mint mondják, már eddig 32. — A jobboldali ellenzék tegnapi pártértekezletén — mint a »K. N.«-ben ol­vassuk — elhatározta, hogy a bankügyi törvény­­javaslatot, tekintettel arra, hogy az önálló bank fel­állítását a valuta helyreállítása előtt kivihetőnek, s ha kivihető volna, ennek m megkísértését czélszerűnek nem tartja, egyszerűen elfogadja.­­ A pénzügyi bizottság okt. 24 én d.e. 10 órakor veszi tárgyalás alá, a határőrvidéki vasút­ról, a diósgyőri vasgyár költségeinek fedezéséről, a Budapesten építendő zálog-fiókintézetről, a gyalui uradalom visszaváltásáról szóló törvényjavaslatokat, továbbá jelentését a függő államadósságokat ellen­őrző bizottságnak, és dr. Szabó Alajos állatorvos kérvényét fizetésének szaporítása iránt; végre a szeszadó iránti­­javaslat némely szakaszaira tett módosításokat. A 80 milliós bankadósságról szóló egyezménynek a bankügyi bizottságban történendő fölvételéről nincs semmi szó; ellenkezőleg valószínű, hogy annak fölvétele még soká fog késni. — Miért óhajtja a szultán a békét, A. »Köln. Zig« párisi levelezője azt írja, hogy azért is óhajtja a szultán a békét, mert szouverain jogait és kiváltságait félti a Midbatisták alkotmányos tö­rekvései ellen. M­i­d­h­á­t hívei közé tartozik S­z­u-­­­ej­mán és O­szmán pasa is. Ez pedig aggasztja a szultánt. Szulejmán nem azért neveztetett ki a du­nai keleti török sereg főparancsnokának, mintha ked­velt ember volna a szerailban, hanem épen a szerail kívánsága ellenére, mert a közvélemény sürgette an­nak előléptetését. A szultán tehát meg fogja ragad­ni az alkalmat a békekötésre, mihelyt csak némileg elfogadható és tisztességes feltételek fognak előtte állani, melyeket népe előtt tisztességgel elfogadhat,­­ aztán meg fog menteni az uralkodói előjogokból annyit, a­mennyit csak lehet. Ezzel összevág egy bécsi lapnak közleménye, melyben Mahmud Damat pasa, a szultán sógo­rának kárhozatos befolyása van sötét színekben fest­ve. Ha a szultán félti uralmát az alkotmány hívei­től, ez csak a reactionárius és hatalomvágyó sógor áskálódásainak, álnok rémítgetéseinek a következ­ménye ; s ha Mahmud Damat pasa korlátlan hatalma a szultán fölött­­továbbra is megmarad, nem lehetet­len, hogy e szerencsétlen ember még új válságot hoz Törökországra. »A török katona előtt mindenkinek tisztelettel kell meghajolni — mondá a napokban egy államférfi, ki ismeri a divánban s a szerályban mű­ködő rugókat, — de épen nem érdemelnek tiszteletet némely emberek, kik Törökország sorsára nagy be­folyással bírnak.« Ez alatt a szultán sógorát értette, kit az európai diplomatic azon része is, mely jó in­dulattal viseltetik az oszmán birodalom iránt, csak a legnagyobb ellenszenvvel és nehezteléssel lát a hatal­mi paleton.­­ A franczia parlamenti válasz­tások alkalmával beadott szavazatok tábláza­tos összegezését közlik a republikánus lapok. Kitű­nik ebből, hogy a republikánusok kaptak 4.273,296 szavazatot, a bonapartisták 1.849,463, a többi monarchisták pedig 1.722,010 szavazatot. A re­publikánusok továbbá (86-ból) 56 megyében kaptak absolut többséget egyesült ellenfeleik fölött. Az ösz­­szes monarchista koalitió fölött 701,818 szavazat­­többséget vívtak ki a republikánusok. Továbbá a re­publikánusok 2.423,828 szavazattal kaptak többet, mint a bonapartisták és 2.551,286-tal többet, mint a többi monarchisták. (Nincsenek még ide számítva a gyarmatok: Martinique, Guadeloupe, Réunion, s az Inde française, melyek még nem választottak, de melyek mindig a republikánusok sorait szokták gya­rapítói.) — Vége a szerb-muszka barátság­nak. A »Szovrem. Iszviest.« nevű muszka lap telje­sen fölmondja a barátságot a szerbeknek a miatt, hogy ők akcziójukért szerfelett drága árt szabnak s Bosznia bekeblezését illetőleg erre nézve biztosítékot kívánnak Oroszországtól. Prosit! mondja az orosz lap ha Szerbia maga elfoglalja Boszniát, Oroszország­ másokat sem fog ösztönözni arra, hogy ezen elfog­lalást akadályozzák. Mit követelhet Szerbia?Hogy Oroszország ezen tervet megtisztítsa az akadá­lyoktól, röviden szólva, hogy Ausztriával hábo­rút viseljen , ha ez utóbbi a szerb fejedelem­ség nyugat felé terjeszkedését meg nem engedné! Nem lenne ez igen drága ár a 30 ezer emberből álló mindenesetre kétes segítségért orosz segélypénzek mellett? Oly elkerülhetlen-e Oroszországnak ezen. 30 ezer ember? Volt alkalmas pillanat, mikor a szerb haderő nem harcra, hanem csak puszta mozdulata hasznos lett volna, de ezen pillanat eltűnt.­­ Oroszor­szág, a szerb hazafiak nézete szerint, köteles a pénzt millió számra költeni, száz meg száz­ezer embert feláldozni, hogy örömet okozzon a Pie­mont szerepéről ábrándozó fejede­lemség hatalomvágyának. Miért ? Hol van kötelezettségünk, hogy a fejedelemséget mostani ha­táraiban garantírozzuk ? Ezen 30 ezer emberben a kikért annyit alkudunk? A szláv testvériségben? Ez szép eszme de a jelenlegi kalmárajánlat gúnyt űz belől­­­e. Ki ilyen ajánlattal fellépni mer, az már kirekesztette magát a testvéri­ségből. Az orosz kabinet le nem alacsonyíthatja magát annyira, hogy elfogadja a feltételt, me­lyet említeni is sértés. De a szerb kormánynak meg kellene fontolnia, hogy a fejede­lemség léterét veti a mérlegbe. A szlávság legforróbb hívei, ezek között­ mi is első­sor­ban tanácsoljuk, hogy vonják meg a párt­fogoló kezet oly fejedelemségtől, mely hála­képességét északi szomszédjától kölcsönözte. Segít­­ségtek nélkül Oroszország el nem vész, de az orosz nemzet tudni fogja legalább, mennyire fajult el a szerb nép. Az első keleti háború nyújtott már ne­künk tanulságot, mennyire lehet becsülni a szerb testvéri érzelmet, e leczkét nagylelkűleg elfelejtet­tük. Ha a mostani háború is szolgáltat nekünk ily tanulságot, ez lesz az utolsó, ekkor majd az orosz nemzet is ki fogja mondani visszavonhatlan elhatá­rozását.« Szó a mi szó, de Szerbia megérdemelte ezen uj módú kancsukát a muszka laptól, mely méltán sora­­kozik a czár ismeretes gyalázó szavaihoz, melyekkel a szerb »hadsereget leteremtette.« Mindez persze fö­lötte alkalmas a szerb-muszka viszony megszilár­dítására. Budapest, okt. 22. A fővárosban gróf Károlyi Sándor felhí­vása folytán tegnap és ma megtartott tisza­­szabályozási értekezlet igen nevezetes meg­állapodásokra jutott, mint azokat esti lapunk­ban közöltük s alantabb folytatólag közöljük. Korszakot alkotó ez értekezlet a Tiszaszabá­lyozás ügyében, mert helyes alapra igyekszik visszavezetni az egész szabályozási művet és azt folytatni ott, a­hol az több évvel ezelőtt félbeszakadt. A folyamszabályozás terén a Tiszasza­­bályozás majdnem páratlan a maga nemében. Hazánk legtermékenyebb része, a magyar al­földnek mintegy 200 mértföldnyi területe volt az árvíznek kitéve mindaddig, mig a sza­bályozási munkálat Vásárhelyi és Paleocapa terve szerint s aztán Pasetti és Plerrich közre­működésével nagyban keresztül nem vitetett. És midőn a legsürgősebb intézkedések végre voltak hajtva, s a nagy művet már-már befe­jezettnek hitte a közönség, akkor a régi ve­szély egyes pontokon újra, még pedig az előbbeinél fenyegetőbb mértékben lépett fel és sok millió forintra menő károkban kitűnt, hogy a vész még nincs elhárítva, hogy a nagy mű még távolról sincs befejezve, hogy több ezer munkás kéznek kell még a Tiszaszabá­­lyozáson dolgozni, hogy több millió forintot kell még a szabályozási és védművekbe be­építeni. És ez nem is lehet meglepő. Kétszáz mértföldnyi területet a fenyegető árvizektől megmenteni, oly feladat, melyet csak több nemzedéknek helyesen átgondolt tervszerű és következetesen kitartó munkálkodása oldhat meg. Egész Európa bámulatát érdemli ki ha­zánk, ha e nagy mű igazán szerencsésen végre lesz hajtva. Maga az eredeti terv, nagyban és egészben véve, helyes, csak lelkiismeretesen és minden részletében a helyi viszonyoknak megfelelőleg kell azt keresztül vinni. E meg­győződésnek volt kifejezője az 1850 ben ala­kított központi bizottság s midőn 1857-ben a decentralisatió keresztül vitetett s a négy helyhatóság és hat folyamosztály felállittatott s a megyei hatóságoknak a szabályozási ügyekbe oly nagy befolyás engedtetett, csak az történt, hogy a locális viszonyok mellett a nagy terv egyetemes áttekintése háttérbe szorult. És innen származott azután a visszásság, hogy a munkálatok nem kellő egymásután­ban hajtottak végre, hogy a felső részeken az átmetszések nagy sietséggel készültek, az alsó részeken pedig a töltésépítések ezekkel nem tarthattak lépést. Mindegyik megye csak a maga határában igyekezett az árvíztől meg­szabadulni, s a­mit ez irányban tett, az nem ritkán a szomszédos alsóbb megye veszedel­mét növelte. A 15 millió forintnyi kölcsön­művelet, mely 1857-ben iniciáltatott, bizonyítja azt, hogy az egész szabályozási terv már eredeti­leg sokkal nagyobbszerű­nek volt tervezve, mint a­minek az azóta mostanig tett munká­latok valának, melyek a kölcsönnek csak ki­sebb részét is vették igénybe. A Tisza 86 mértföldnyi vonal hosszúságon másfélszáz mértföldnyi kanyarulatokat tesz, az átmetszé­sek által tehát csakhamar egy harmadrészszel meg lehetett rövidíteni a folyam medrét és rö­vid idő alatt száz meg százezer hold árteret művelés alá venni. Ahhoz tehát a kétségnek még csak árnyéka sem férhet, hogy nemzet­­gazdasági szempontból a szabályozás már­is kifizette magát, daczára annak, hogy némely helyeken az egyes építővállalkozók nem min­denkor kellő lelkiismeretességgel hajták végr­e az elvállalt munkálatokat. De hogy a decentralizáció uralma alatt a nagy szabályozási mű munkálataiba az egyes társulatok aránytalan előhaladása sze­rint bizonyos szaggatottság, sőt mondhatjuk, zitáltság állott be, mely az utóbbi árvizek alkalmával sajnos eredményekre vezetett, elannyira, hogy az alföld veszedelme a sza­bályozás előtti időket meghaladó mértékben A „HON“ TÁRCZÁJA. Hugo legújabb könyve.*) (Befejező közlemény.) Ismertetésünk befejezésére közlünk a könyv indi­viduálisan legérdekesb részéből, abból, mely magára Hugo Viktorra vonatkozik,néhány lapot. A Cournetnál tartott értekezlet, mely a harcz megkezdését más napra határozta, éjfélkor ért véget. Egy ismeretlen, de feltűnően finom kinézésű úr igy szólt hozzám: — Hugo Viktor úr, hol tölti ön az éjét? Erre e perczig nem is gondoltam. Pedig haza mennem nem lett volna eszélyes. — Igazán nem tudom — feleltem. — Tiszteljen meg azzal, jöjjön hozzám. — Szívesen. Átadta névjegyét, de la R. volt a neve s a nie Caumartinen lakott. Prefet volt az ideiglenes kor­mány idején, most kocsija várt rá. Felültünk s mint­hogy Baudin azt mondta, hogy ő Cournet-nél tölti az éjt, átadtam neki R. ur lakczimét, hogy utá­nam küldhessen, ha valami értesíteni valót hall. Áthaladtunk majd egész Párizson. Nagy csen­det láttunk mindenütt. Éjfél után egy óra volt, mire megérkeztünk R. úrhoz. A kocsi egy rácsos udvar előtt állt meg, ajtaját R. ur saját kulcsával nyitotta ki. Jobbról, mindjárt a kapu mellett, lépcső vezetett föl R. ur elkülönzött lakásába. Fényesen bútorozott szalonba léptünk, melyet egy éji mécs világított meg, s melyet a háló­szobától egy kis, harmad részben nyitott ajtó választott el. B­­ár bement a hálószobába s pár percz múlva kilépett onnét egy bájos fehér arczu, szőke hölgy társaságá­ban, ki pongyolában, lebontott hajjal, szépen, üdén, bámulón, de mégis szívesen tekintett reám, a fiatal szemek azon tévetegségével, melyek csak kecseseb­bekké teszik azokat. A nőt most ébresztette föl férje. Egy perczig megállt szobája küszöbén, mosolygott, mintha álmában tenné, aztán megütközve emelte sze­meit hol rám, hol férjére, szegényke tán soha sem gondolt még a polgárháborúra, s most íme egészen *) Hisioire d’un crime Deposition d’un témoin. Paris ‘ almami X.evy, editeur 1877, durván jelent az meg előtte, egy idegen képében, ki késő és idején menhelyért esedez. Ezer bocsánatért esedeztem nála, mit az töké­letes kegyességgel fogadott s felhasználta az alkal­mat, hogy — megölelje s megcsókolja kis, két éves leánykáját, ki a szalon fala mellett bölcsőjében pi­hent ; s azért, hogy gyermekét megcsókolhatta, bizo­nyára bőven megbocsátá nekem üldözöttnek is, hogy fölébresztettem őt. Mig beszélgettünk, R. ur tüzet gyújtott a kan­dallóban, neje meg — egy vánkossal s két takaróval — pompás ágyat rögtönzött a kandallóval szemközti pamlagon, mely kissé rövid volt ugyan, de megtold­­tuk egy karszékkel. Baudin trónja a gyűlés alatt nálam maradt; ír­tam vele nőmhöz pár sort s R.-né asszony oly kegyes volt, hogy megígérte, hogy személyesen viszi el azt másnap hozzá. Zsebeimet kiürítvén, egy páholyra ta­láltam az olasz opera másnapi előadására ; fölajánl­­tam szives háziasszonyomnak. Rátekintek a bölcsőre s e két boldog ifjú lény­re, aztán magamra gondolok, borzas fejemre, rendet­len öltözetemre, sáros csizmáimra s komor bensőmre, és az egész úgy tűnt fel előttem, mintha a csalogá­nyok fészkébe egy bagoly lopódzott volna be. Néhány peres múlva R­­ur­s neje eltűntek szo­bájukban, a közbeeső ajtót becsukták, én meg telje­sen felöltözve elterültem a pamlagon s a nyugodt fé­szek csakhamar visszanyerte általam megzavart édes csöndjét. A hadseregek közti háború előestéjén lehet aludni, a polgárok közti csata hajnalán nem lehet. Egymás után hallgattam, a­mint a közeli templom órája a negyedórákat ütötte, az ablakaink alatti ut­­czán egész éjen át zörögtek a Párisból menekülő ko­csik ; folytonosan, gyorsan, mint mikor valami bál végén távozik a közönség. Nem tudván aludni, föl­keltem. Félrehúztam az ablak függönyeit; teljes volt a sötétség; nem ragyogott egy csillag sem; zord szél kergette egymásra az ég legvastagabb fel­legeit. Az alvó gyermek arczát néztem hát, így vártam be a hajnalt. Megjött az is. R. úr kérésemre megmagyarázta, hogyan távozhatom el a nélkül, hogy bárkit felkeltsek. Megcsókoltam a gyer­­­­mek homlokát s ki­mentem a szalonból. Betettem az ajtót, — nehogy fölébreszszem a háziakat — s oly csöndesen a mint csak tudtam lementem a lépcsőn. Az ajtót kinyitva, az utczán voltam. — Elhagyott volt az, még a legkisebb boltok is zárva voltak. Azóta sem láttam R. urat. Megtudtam, hogy száműzetésem idején irt hozzám, de levelét elfogták. Azt hiszem később kiköltözött Francziaországból. E meghatott­­ sorok vigyék meg hozzá emlékezetemet. A rue Caumartin a rue Saint-Lazarra nyílik, arra mentem. E közben nappalodni kezdett. Minden lépten nyomon málkás bérkocsik értek utat; a barrei vasút felé tartottak. Járókelők is kezdtek mutat­kozni. Itt láttam meg a falon az első falragaszt, mely az új minisztérium megalakulását jelenté. Letéptem. Mikor a place Bredához értem, már álltak ott bérkocsik. Felfogadtam egyet. Nagyon közel voltam lakásomhoz, a kisértés igen erős volt, haza mentem. Mikor végig mentem az udvaron, a portás bámuló arczczal tekintett rám. Csöngettem. Inasom Izidor nyitott ajtót s meglátva nagyot kiáltott: — Ön az uram! Az éjjel el akarták fogni. — Bementem nőm szobájába, ki még feküdt, de nem aludt; ő beszélte el a történteket. Tizenegykor feküdt le. Éjfél után félórával, abban a félálomban, mely nagyon hasonlít az álmat­lansághoz, férfi hangokat hallott. Úgy tetszett, mintha Izidor az előszobában beszélne valakivel. Eleinte nem akart törődni a dologgal, de az mindegyre tartott. Akkor fölkelt s csöngetett. Izidor bejött. — Van itt valaki ? kérdezte tőle. — Van, asszonyom. — Ki? — Valaki, a ki urunkkal akar szólni. — Az úr nincs itthon. — Ezt mondtam én is. — S az a valaki még­sem távozott ? — Nem, asszonyom. Azt mondta, hogy minden áron beszélnie kell Hugó Viktor úrral,­­ hogy meg­várja. Izidor a hálószoba küszöbén állt. Mig beszélt, megjelent mögötte egy magas, vállas, felöltőbe bur­kolt s az alatt fekete öltönyt viselő alak. Hugó Viktorné meglátta e csöndben hallgató alakot. — Ön akar beszélni, uram, Hugó Viktorral ? — Én, asszonyom. — Nincs itthon. — Lesz szerencsém megvárni őt asszonyom. — Nem jő haza. — Pedig beszélnem kell vele. — Uram, ha valami rá nézve hasznos dolgot akar közölni vele, bízvást rám bízhatja; híven elmon­dom neki. — Vele magával kell beszélnem, asszonyom. — De miről van szó ? Politikai ügy talán ? A férfi nem felelt. — S a politika dolgában, folytatta nem, miről lehet szó? — Azt hiszem, asszonyom, hogy e részben min­den véget ért. — Minő szellemben ? — Az elnök szándéka szerint. Nem mereven rá tekintett a férfira s igy szólt hozzá: — Ön férjemet elfogni jött, uram. — Úgy van asszonyom, felelt a férfi, s kinyi­totta felöltőjét, mely mögött látható volt a rendőri jelvény. Percznyi hallgatás után igy folytatá: — Rend­őrbiztos vagyok s parancsom van elfogni Hugo Vik­tort. Kutatást kell intéznem s végig kell keresnem a házat. — Mi az ön neve uram ? szólt Hugo Viktorné. — Nevem Hívért. — Ismeri ön az alkotmányt ? — Ismerem, asszonyom. — Tehát tudja, hogy a nép képviselői sérthet­­lenek ? — Tudom, asszonyom. — Jól van, uram, viszonzá a nő hidegen. Ön hát tudja, hogy bűnt követ el. Az ilyen napoknak, minek a maiak, megszokott lenni a holnapjuk. Men­jen tegye dolgát. Hívért mester valami magyarázatfélét, vagy önigazolást kisértett meg; azt a szót mormogta, hogy »lelkiismeret«, azt hebegte »becsület«. Hugo Vik­­torné ki nyugodt volt eddig, nem állhatta meg, hogy némileg keményen közbe ne vágjon. — Tegye a dolgát uram s ne okoskodjék, ön tudja, hogy a hivatalnok, ki kezét meri emelni egy népképviselőre, szentségtörést követ el. Tudja, hogy a képviselőkkel szemben az elnök sem több, mint bármely más hivatalnok; kötelessége ép úgy teljesí­teni rendeleteiket, mint a többiek s ön mégis ide mer jönni elfogni akarni egy képviselőt, mint gonoszte­vőt ! Pedig voltakép csak egy gonosztevő van itt, kit el kellene fogni s az j­ön. Hívért mester lesütötte fejét s eltávozott a szo­bából s a félig nyitott ajtó mögött nem látta, hogy a jó húsban levő, jól öltözött biztos mögött két vagy nyolcz rongyos, tépett alak áll; a farkasok voltak, kiket egy kutya vezetett. Kikeresték a lakást, itt-ott kinyitottak egy szekrényt s eltávoztak, szomorú arczczal, tette hozzá Izidor. Főleg Hívért biztos ur volt levert, egy perezre azonban mégis fölhevült. Izidor, kit bántott az, hogy urát ilyetén módon keresik, boszantani merészkedet a biztost. Kihúzott egy fiókot s igy szólt: — Nézze meg, nincs-e talán itt. — A rendőrbiztos tekintetében dühös villám jelent meg s igy kiáltott: — Szolga, vi­gyázz magadra. — Pedig ő volt a szolga. Több kéziratomat elvitték. Azonban minden perezben visszajöhettek, — valóban vissza is jöttek eltávozásom után pár percz múlva; — megöleltem hát nőmet, lányomat, ki még aludt, nem keltettem föl, s eltávoztam. Az udvarban néhány rémült szomszéd várt rám; nevetve kiáltottam feléjük: — Még nem fogtak el!... Idáig tart a rész, melyet Hugo könyvének ezen szakaszaiból közleni akartunk. Az ezután következő fejezet a Sainte Antoine torlasz melletti — sikerte­len — küzdelmet írja le, melyről Hugo — a többiek türelmetlensége folytán — elkésett. (E fejezetet egész terjedelmében közöltük volt.) A további fejezetek a munkás egyesületnek adott ellenszegülési rendeleteket, Baudin holttestének a kórházból elszállítását, a szabadon maradt képvi­selők nyilatkozatát stb. adják. Ez utóbbinak határozványai következők : Első czikk : Bonaparte Lajos letétetik elnöki tisztéről. Második czikk: Minden polgárnak s hivatalnok­nak meghagyatik, hogy bünrészesség terhe mellett óvakodjanak engedelmeskedni neki. Harmadik czikk. A legfelsőbb törvényszék ál­tal deczember 2-án hozott határozat, mely Bonaparte Lajost az árulás bűnében vétkesnek mondja ki, közzé tétetik s végrehajtatik. Ennek folytán minden kato­nai s polgári hatóság megkerestetik, hogy kötelesség­­mulasztás terhe mellett nyújtson segédkezet a neve­zett ítélet végrehajtására.« Tudni való tény, hogyan teljesítették ezt a ha­tóságok. Ennek elbeszélését s részletezését azonban Hugo könyvének deczember 2-án megjelenendő má­sodik kötetében ígéri. Tán akkor alkalmunk lesz is­mertetni ezeket is.

Next