A Hon, 1878. február (16. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-23 / 49. szám

49. szám. XVI. • évfolyam. Budapest, 1878. Szombat, február 23. Kiadó-hivatal: Dr.Játok-tere. Athenaeum-épület földszint Előfizet»'­»! dij: Postán leül:’ vagy Budapesten házhoz hordva regge­li és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 frt — kr. 6 hónapra ...........................................12» — » Az esti kiadás postai külünküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 * — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési Iroda s Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét ilető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás H­­O 2*T XYI-dik évfolyamára. A­­fi o nt megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre................................... 6 frt Félévre.................................................12 » Egy hónapra ............................ 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. m 1 Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. A »Hon« szerk. a kiadóhivatala. Budapest, február 22. A képviselőháziból. Ma három pont keltett nevezetesebb vi­tát, a vámszövetségről szóló törvényjavaslat tárgyalásánál. Az egyik a Lloyd ellenőrzé­séről, illetőleg subventiójáról szóló határozat; a másik : a vámértekezletekre vonatkozó in­tézkedés ; a harmadik az öt évi felmondás kér­dése. Az utóbbi fölött a vita csak megkezde­tett. Bittó tette meg azon indítványt, hogy az öt évi fölmondást clausura vétessék föl az új szerződésbe is, és Somssich szólalt fel a mel­lett. Tagadhatatlan, hogy az érv ez indít­vány mellett, mit Somssich hozott fel, hogy ha talán rosszul ütne ki a szerződés, legyen a nemzetnek módjában azt fölmondani, de ez­zel szemben nagyon figyelemre méltó az, amit a kormány hangsúlyoz, hogy t. i. a fölmon­dási jog csak erre irányzott folytonos izga­tássá, esetleg rövid időközben, a monarchia két fele közti izgatott alkudozásokra és a külfölddel szemben bizonytalanságra vezet , mit épen a kereskedelmi szerződések sintené­­nek meg, a­melyek érdekében Bittó a clausu­­lát fölvétetni akarja. A pro és contra érveket az ember a szerint dönti el, a­mint egyfelől : kivihetőnek tartja a módosítványt és másfe­lől rossznak tartja a szerződést. Mert e két esetben és ennek mértékében, természetes, hogy a felmondási clausula mellett van az em­ber , de miután a kormány e tárgyban már tett kísérletet és az meghiúsult, így a többség nem fogja magára vállalni a felelősséget, hogy a felmondási clausula miatt a válságot föl­idézze. Nem azért sem, mert biz az a felmon­dás rizikóval jár. Igaz, hogy javulhat reánk nézve a helyzet, de rosszabbulhat is, és más­felől : a helyzet javulását leginkább a bel­­nyugalom, szakadatlan törvényhozási, kor­mányzási működés, állandó, biztos viszony a külfölddel és Ausztriával mozdítja elő; és mindezt az állandó vámügyi, közjogi izgatás, folytonos alkudozás csak akadályozza. Így áll előttünk a kérdés, a maga egé­szében. De épen nem fogadhatjuk el Bittó azon argumentumát, hogy a fölmondási clausula eszköz lenne a kereskedelmi szerződések biz­­tosítására, mert ha a szerződéses politikának öt évig kell szünetelnie, hogy ekkor a vám­szövetség felmondásával érvényesüljön, akkor úgy sem érvényesülhet, és ha a szerző­déses politika biztosítására egy oly eszközt kötünk ki magunknak, melyhez négy évig nem is nyúlhatunk, akkor azt úgy sem biz­tosítók, mert erre most lenne szükség! Somssich mégis pártolá Bittót. Sőt mea culpat is mondott — a Deákpárti kormányok elleni működése miatt. Somssich e­mel­ékes kifakadásai, melyekkel inkább mél­tánytalanul elitélte Szlávyt, Bittót, Ghy­­czyt, minthogy azokról »erélyt, bátorságot és határozottságot« nem tételezett fel és bukta­tásukról elmondta a »mea culpát«, — csak oly nagymérvű impressionabilitásról tesznek tanúságot, hogy az ember önkénytelenül arra a gondolatra jó: az, a­ki így szánja-bánja eddigi tetteit, nem fogja-e megbánni mostani cselekedeteit is ? És ha ez megfelel az etniká­­nak , nem felel meg az elhatározás és elő­relátás azon biztosítékának, melyet egy döntő államférfitól követelhetünk. A Lloyd ügye azon véletlen körül­mény következtében került elő, hogy a vám­szövetség 6. §-nak két passusa — épen úgy, mint, eddig — kimondja, hogy e vállalatot ellenőrzi a közös külügyér és an­nak subventiója ennek budgetjébe vétetik fel. Ezt a többség függőben kivánta tartani, míg a Lloyd ügye önállóan el nem intéztetik. De Lichtenstein — ezt nem tudva — már tegnap betanult egy dictiót a szöveg ellen, és annak nem volt szabad a hazára nézve elveszni. Így tehát — panaszkodva az orosz gabonaszállításról, a 700 ezer forint sub­­ventióról, mik az érdemleges tárgyalásra tar­toznak, — indítványozta ama két passusnak nem függőben hagyását, de egyenes törlését. És mindazok, kik támogatók, pedig érdemes szónokok, mint Molnár Aladár, Szilágyi De­zső, Ürményi, gr. Zichy, Pulszky és a két Simonyi, erőnek erejével azt akarták bebi­zonyítani, hogy a függőben hagyás a kér­désnek prejudikál és annak a két passusnak kihagyása nem. Sőt tovább mentek: beszélt Szilágyi a Lloyd uj közjogi állásáról és elfelejté, hogy semmi sem változott, beszélt Pulszky, Zichy új közös ügyről, holott m­i­n­­d­e­n a régi maradt, kárhoztatta a­z­t­­. Si­monyi Lajos és a törvény szövege még minisztersége alatt meg volt állapítva; emle­getett Szilágyi Dezső compensationalis theo­­riát és senki soha itt egy szót sem szólott erről. Ilyen érvekkel szemben, megáll az ember esze. Mert azt csakugyan jól mondá Széli, hogy soha indítvány, mely függőben hagyásra vonatkozott, praejudiciumnak nem mondatott; most két óráig bizonyíták az el­lenkezőt ; komoly, eszes emberek. Ez a »ház« oly mérvű paroxismusáról tesz tanúságot, milyenről fogalmunk sem volt. Az említett két passus, elismerjük, és úgy helyén lehet a Lloydról szóló, szintén közös törvényben, minthogy ellenőrzéséről, subventiójának hovátartozásáról van szó , mint a­hogy fölvétetett ide. De épen ennek ilyen vagy amolyan eldöntése és átalában a Lloyd ügye, egyik nézet rovására sincs praeoccupálva — a függőbenhagyással. Ezt meg nem érteni vagy félremagyarázni csak­ugyan nehéz. Nos ez még nem elég! Elé­jő a 21. §-ban azon határozat, hogy a két kormány és a külügyminiszter hívhatnak össze vám­­conferentiát hivatalnokokból és szakértőkből, a vámszerződések és kereskedelmi ügyek előkészítésére, az az anyaggyűjtésre, megbe­szélésére. Természetes, hogy ennek illetékes­sége, a consultativum votumig sem megy, mert csak eszmecserére és nem határozatho­zatalra, annál kevésbé kötelező határozatra van hivatva. És ebből, a legfeljebb fölösleges, de semmi esetre sem veszélyes intézkedésből, csinálnak közjogi vitát. Még pedig kik? A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy hirhedett kalandor a XVII-ik századból. Regényes korrajz XXII r­észben. Irta Jókai Mór, Második rész. A rablók között­(17. Folytatás.) A karácsony éj. Őszszel kezdtük el az ostromot s én olyan szé­pen vezettem azt, hogy a deczember is ott talált ben­nünket. Háromszor is megváltoztattam az ostromlö­­veg helyét s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett nagy kárt a falakban. A Nyedzviedz ugyan mindig sarkalt, hogy men­jünk közelebb a bástyákhoz; lám azoknak az ágyú­golyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s egy­szer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb pontot, a honnan a varacsot egész sikerrel lehetett volna lövetni s kényszeritett, hogy ott állít­sam fel az ágyamat. Szót kellett fogadnom, de én mialatt a sánczokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska lőport helyezek el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam a Nyedviedznek, hogy vi­gyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát ásnak alánk: az éjjel jól hallottam, a­mint a föld alatt dolgoztak, a földre helyezett dob bőrén a ráhin­tett borsószemek csak úgy tánczoltak. Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, a ki a várból idáig vakandokmunkát mer csi­nálni s csak azért is ott maradt a következő éjjel is, a lövetés sikerét megfigyelni. Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszá­lat dugtam bele az elrejtett lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert óvatos­nak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt, lőtávolon kívül meg tudta érezni a kanócz sza­gát, ha valahol lesben elrejtett ellenség várt reá, így nem érezhette azt meg. A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor épen a Nyedzviedz a mellvédnek támaszkodva, bá­mult a kilőtt golyó után, úgy kellett őt a lábánál fogva kihúznom a sánczkosarak alól. Azért kutya­baja sem lett, hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, a­honnan tűzaknával elérik az embert s tanácsomra megint visszamentünk a tá­voli dombra. Azzal biztattam a zúgolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli fagyok, akkor a vizárkok is mind befagynak s nekünk könnyű munkánk lesz a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban elhallgattam előlük, hogy a hőforrás soha sem engedi befagyni a sánczárkokban a vizet s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is , de a sánczárok be nem fagy. E közben szépen eljött a karácsony. Rám néz­ve sokszorosan várva várt nap. Az örök kalendáriu­mot ott hordtam az órám lánczára akasztva. Báseli munka volt mind a kettő. Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsony szombat reggele : északi szél fújt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem lehetett lát­ni. Épen ilyen időre számítottam. Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár épen nem volt látható a hófergeteg miatt : a haj­­demákok mind a sátoraikba húzódtak, s ott ittak és koczkáztak. — De hát mire koczkáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál tartani ? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Soha sem volt ked­vem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt benne. Én az alatt, mig minden sátorban folyt a tivor­nya, hangzott a részeg­­ árma, káromkodás, csendesen meghúzódtam a magam sátorában s visszagondoltam elmúlt éveimre, mi minden történt velem ezen a szent napon ? elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve, az első mézeskalácsbábot le­vettem a karácsonyfáról s aztán sajnáltam megenni, mert aranyos volt. Aztán eljutottam a viszpa­ ográdi házikóig s azon gondolkoztam, hogy a­mig én itt a hótól félig betemetett sátorban hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok kongását, közeledő paripák dobogását, vájjon az alatt az én kis Madusomnak el­készült-e már a betlehemi jászolkája. A berdiezovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére. Körülöttem valamennyi sátor­ban danoltak trágár dalokat. A vezér sátorában a pó­pa egy misének a paródiáját énekelte. Künn a szél szétzavarta az égen a fehőket, a holdvilág előtt száz­féle boszorkány alak repült végig, egész zajostul, min­denféle torzidomokat öltve : azok ilyenkor mind talál­kozót tartanak. A berdiezovi várbástyákon lehetett látni a proczesziót, a­mint a tömérdek lámpások hosz­­szú sora a templom felé elvonult. A szél az alatt, mint az éles homokot, úgy szitálta az apró, de sűrű havat ide lent. Egyszer aztán, a­mit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a lódobaj egész közelből kez­dett hangzani. Most értek el a sziklaútra, melyről a szél elseperte a havat: a­míg a síkon a mély hóban gázoltak, nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visz­­novieczky herczeg dragonyosai! A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűz­ve, a­mikor a hajdemákok a dorbézolástól elgyalázva, sátoraikban fognak beverni. Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy én az vagyok és nem amaz! Hirtelen kibújtam a sá­toromból, nyakamba kaptam a köpönyegemet s el­kezdtem szaladni torony irányában Berdiczow felé. A­mint az első futamodás után megálltam lélekzetet venni, s visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam azt a boszorkány futást, a­mit eddig az égen, csakhogy a széllel ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt gázoló Szent- György alakok, villám kardjaitól paskolva; ádáz fu­tás, üldözés , a fehér havon fekete tömegeknek előre hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemá­­kokkal ? nem tudom, mert én megint a lábam közé kaptam a földet és futottam, még csak el nem értem a vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem eresztették értem a felvonó hidat. Az éjféli misének épen akkor volt vége. A szer­zetesek bosszúnyelű lámpásaikkal a templomi kör­menetet vezették és énekelték a dicsérő zsolozsmát, a­mit azután a mögöttük járuló polgárok s a kolos­torba szoruló mindenféle nyomorékok, sánták, bénák b­orusa utánuk zengett. Hej hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos proczessió, a­mint eléjük álltam a mennyezetvivők­nek ezzel a szóval: »itt van a Visznovieczky herczeg , veri a hajdemákokat!« Hej hogy félbeszakadt egy­szerre a zsolozsma,hogy rivall­a egyszerre minden to­rok : »ad arma!« hej hogy hagyták ott maguk a meny­­nyezetvivő senatorok a perjelt az utcza közepén, hogy puskáikért haza szaladjanak, még a sánták is féllábon ugráltak s mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyújtott sátorainak világánál a bás­tyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a felmentő sereg elől hanyar-homlok rohantak, a merre nyitva volt a világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hídon keresztül ki a csatamezőre, a barátok kereszttel ke­zükben vezették elől, s a koldusok, mankóval kezük­ben, biztatták hátul a kirohanó sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a Lajdemákokban, mind azoknak, a­kiknek a dragonyosok már levág­ták a fejeiket, még a lábaikat is levágd­lva. Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezúttal nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekül­em mind ebből a vesze­delemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam a­­z Istennek. És ezzel végződött az én rablói életpályám. Itt szünetet tartott a vallomást tevő vádlott, magának is szüksége lévén a pihenésre, a birái­­nak is. (»Cogito, mondá a nagyherczeg, hogy reus a causa kimenetele által rehabitálta magát: a meny­nyit vétett, annyit helyrehozott. Isteni miraculum által salvalódott, s nem illik ott, a hol a mennyei biró absolutiót adott, a földi bíráknak condemnálni.) (»Oh hiszen ha kegyelmességed rábízza erre a calefactorra, hogy magyarázza ki a gonosz tetteit, ez mind a huszonkettőt úgy feleztezomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni!« mondá erre a soltész.) (»Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleál­­taszék!«) (Folytatása következik.) Pulszky, Paczolay, Kerkapoly. Paczolay nemcsak vámparlamentet lát benne, de cen­­tralisatiót, siratja miatta függetlenségünket. Kerkapoly és Pulszky a külügyminiszternek adnak jogot külkereskedelmi szerződések kö­tésére,­­ de nem arra, hogy e czélból tanácsot kérjen szakértőktől. Pulszky pláne az »Uberrumpolástól« fél egy oly intézmény­nél, mely­­ nem határozhat, nem foganasít­­hat semmit, melynek szavát a kormányok és törvényhozások függetlenül, csonkíthatlan jogkörrel, annyiba veszik, amennyibe tetszik. Mi ez? ha nem paroxismus? Valóban sajnáljuk az illető urakat és a házat, mert így lehetetlen a higgadt tanács­kozás. Hanem azért a kormány többség­e nő, ma 30 volt, tegnap 26 — a horvátokon kívül! — Az országgyűlési szabadelvű párt f. évi február hó 24-dikén vasárnap délután 6 órakor értekezletet tart. — A delegációk elé, melyeknek össze­ülte a jövő hó elején most már kétségtelen, mint a »Pr.« írja, a közös kormány azzal a kéréssel fog já­rulni, hogy a költségvetési provisoriumot juli 1-ig hosszabbítsák meg. A provisorium ugyanis márczius végén lejár, s a közös költségvetés letárgyalása addig lehetetlen. A »Pr.« szerin Andrássy késznek nyilatko­zott a delegációk költségvetési bizottságaiban a bud­­get-provizorium tárgyalásakor újból exposét adni a külügyi helyzetről.­­ Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét G­o r­o v e elnök megnyitván, tárgyalás alá vétetett a vámszövetségi javaslat 22. czikke. Az értekezlet két tagja aggodalmát fejezvén ki az öt éves fölmondási záradék kihagyása miatt: — Tisza miniszterelnök, Teleszky, Máriássy S., V­á­r­a­d­y, S­z­­­á­v­y, hosszabb nagy hatást kel­tett s az egész kiegyezésre kiterjeszkedő beszéde, valamint Falk, Wahr­mann és Jókai beható nyomós érveléseik után az értekezlet a czikket vál­tozatlanul elfogadta. A tárgyalás folytatása a jövő vasárnap tar­tandó értekezletre halasztatott. — A képviselőház erdőügyi bizott­sága tegnapi ülésében letárgyalta az erdőtörvényja­­vaslat 109—164. §§-ait. Vitára adott okot főleg a törvényjavaslat 110. §-a, mely szerint az erdőégés oltása körül a közigazgatási tisztviselő által elköve­tett mulasztás mint kihágás büntetendő; továbbá a 119. §. azon határozata, hogy­ a 2-ed fokú bíróság elnöksége az alispánra és nem a főispánra bizassék, valamint a 163. §-nál felhozott azon indítvány, hogy az erdőkihágás iránt hozott ítéletben a károsult ja­vára megállapított kártérítés is hivatalból hajtassék végre. E §§-ok, illetőleg indítványok eldöntése a kö­vetkező ülésig függőben hagyatott. A 115. §-ban foglalt kivételes intézkedésekre nézve azon módosítás fogadtatott el, hogy ezen intéz­kedések iránt ne csak a belügyminiszter határozzon első és utolsó fokban, hanem első fokban a közigaz­gatási bizottság és a másodfokban a belügyminiszter. A §. szövegezését a jövő ülésre halasztá a bizottság. A 122., 156. és 157. §§-okban a kir. ügyésznek a 2-ed fokú bíróság üléseiben való jelenléte tekin­tetében mutatkozó ellenmondások egyértelmű szöve­gezés által egyenlítettek ki. A többi §§-ok — a javaslat 164-ik § áig — lé­nyegtelen módosításokkal elfogadtattak. — A politikai helyzetről a »D. Tel.« ezt írja : Pera, febr. 18. Okunk van azt hinni, hogy szláv érzelmű agitátió van folyamatban, a czélból, hogy Anglia politikája a jelen pillanatban ily irány­ban befolyásoltassék. Valószínű, hogy Konstantiná­poly valamint Drinápoly felől egyidejűleg el akarják majd hitetni azt, miszerint az ottomán főváros elfog­lalása tárgyában táplált aggodalmak alaptalanok. Az angol hajóraj visszavonása 25 kilométernyire Konstantinápolytól, kényszeríté az oroszokat, letenni Konstantinápoly megszállásáról. Valószínű azonban, hogy erre a legkisebb ürügyet föl fogják használni és a fővárosba be fognak vonulni. Három orosz tiszt már megérkezett a városba s nincs tudomásom ar­ról, hogy valamely különös megbízásból volnának itt. — A congressus megtartásáról a »D. Tel.« bécsi tudósítója jelenti, hogy valamennyi nagyhatalom elfogadta a congressusra való meghi­­hivást s beleegyeztek abba, hogy a congressus Ba­­den-Badenben tartassák; azonban nehézség merült fel a határnapra nézve s valószínűleg ezért is volt az oka annak hogy Derby gróf a múlt északai parla­menti ülésen oly tartózkodással nyilatkozott a con­­ferentia kérdéséről. Gorcsakov hg azt tartja, hogy korai volna a conferentiának összeülni, mielőtt legalább az előzetes békefeltételek Orosz- és Török­ország köl aláírva nem lettek , de másfelől Ausztria azt tartja hogy Oroszországnak ugyan joga van egy programmal állni a conferentia elé, de ugyanez a joga meg van a többi hatalmaknak is. Andrássy gróf attól tart, hogy ha a külön béke a porta és sz.-péter­­vári kabinet közt meglesz kötve, Oroszország ezt mint fait accomplit hozza a conferentia elé. Oroszország­nak éppúgy érdekében áll, mint Európa többi részé­nek, hogy a békefeltételek ne legyenek véglegesen stipulálva, mielőtt a congressus által revideáltatnak. Oroszország ekkér meglesz kimérve a lealázástól, ha Európa netán elvetne feltételeket. Az osztrák kor­mány azt hiszi, hogy Oroszország engedni fog ezen erővel szemben s hogy a congressus 14 nap múlva összeülhet. Andrássy gróf és környezete azt hiszik, hogy Bismarck támogatni fogja abban őt, hogy az orosz csapatok ne tartsák Bulgáriát huzamos ideig meg­szállva. Bismarck ha, mondják itt, kényszeríteni fogja Oroszországot visszatérni a három császárszövetség eredeti álláspontjára, mely szerint Európa egy részé­ben, tehát Törökországban sem lehet egy hatalom­nak döntő befolyása a három hatalom helyett. Ha Oroszország egymagának döntő befolyást vindi­álna Törökországra, ezzel megsértené a három császár szövetség alapeszméjét. — Német lapok Bismarck beszédé­ről. A berlini lapok átalában tetszéssel nyilatkoz­nak a német birodalmi kanczellár beszédéről. A »Nordd. Allgemeine Ztg.« így ir : Az átalános feszült várakozásnak, melylyel Európa a kanczellár nyilatkozatait várta, megfelel az a benyomás, melyet e beszéd mindenütt keltett. Világosan és érthetően kifejezte Bismarck Németor­szág mostani feladatát, mely abban áll, hogy a béke mellett működjék, a­nélkül, hogy az iskolamestert játszaná, a­nélkül, hogy »saját békénkén mások béké­jét megvásárolnék.« Nem lehet kételkedni, hogy a nap történetének commentátorai Bismark fejtegetését saját álláspontjuk szerint fognák igyekezni magya­rázni, de a legszűkebb keblű pártszellem is hiába fog eltérést keresni azon vonaltól, melyhez a német politika a keleti zavarok kezdete óta mindig ragasz­kodott, a melynek a német nép épen úgy köszönheti a béke fentartását, a mint ennek fő része volt abban, hogy a délkeleti Európában dúlt harcz localis ma­radt s e jellegét remélhetőleg meg is fogja őrizni. A »Post,« mely az úgynevezett »nagy követek pártjának« közlönye, Bismarck beszédéről így nyilat­kozik : A herczeg megvizsgálta a háború valószínűsé­gét és tagadja azt. Azt mondja: Mivel Oroszország nem gondolhat arra, hogy Európa, ha követeléseit el­veti, háborúval kényszerítse ezt engedékenységre; e szerint a fegyver, a­mely fölött rendelkezik, a kér­dés elterpedése lenne, s Oroszország a megnyert posi­­tiókon állva maradna, a­nélkül, hogy birtokának elis­merését megnyerné. Ez eszköz arra kényszerítené Oroszországot, hogy a nehéz és költséges fegyverke­zést beláthatatlan időkig folytassa, ellenes bizalmat­lanságát növelje s egyesített felhővé tömörítse őket. Ausztria fegyvere ellenben az offensiva lenne. Ha győzelmét ki akarná használni a régi állapotok visz­­szaállítására, még mindég nem kerülné el azt a sor­sot, hogy ő legyen a jövendő állapotok kiosztója a Balkán félszigeten. E kiosztói szerep, úgy­mond a Bis­marck nem igen lehet irigylendő Oroszországra néz­ve, s Ausztria nyugodtan bevárhatja mily gyümöl­csöket fog az Oroszországnak teremni. Bizonyára nem a föltétlen uraság, vagy a feláldozó szövetség gyümölcsét a felszabadított törzsek részéről, a mint félénk dilettánsok vélik. A »K­reuzeitun­g« mérlegelvén a kanczel­lár nyilatkozatait, Ausztria és Oroszország felől igy szól: Nyomatokkal hangsúlyozta a herczeg, mily ér­­tékes volt Oroszország barátsága Németországra, és hogy ő soha sem vállalna felelősséget azért ily rég kipróbált barátságot az európai bíró szerepéért fel­áldozni. De ép oly kevéssé akarja Oroszországért a más nemzetekkel való békét feláldozni és Oroszor­szágnak az által örömet szerezni, hogy helyére mi álljunk ki a síkra. Meleg szavakkal emeli ki a kan­czellár az Ausztriával való őszinte és szíves viszonyt. E kölcsönös bizalom alapján reméli, hogy Németor­szág barátságos tanácsa által a békét fenntarthatja, a nélkül, hogy Európában iskolamester legyen s a békét hatalmi eszközök alkalmazása által igyekezzék fentartani. Hogy Németország a Windhorst által különö­sen hangsúlyozott osztrák érdekeket nem fogja figyel­men kívül hagyni, kitűnik azon válaszból, melyet a kanczellár e beszéde után mondott. A német nép nagy többségében egynek érzi magát császárjának és kanczellárjának a német érdekeket és becsületet védő s európai békére törekvő politikájával. Az ultramontán »Germania« azon véle­ményben van, hogy a vitának oly eredménye volt, a­melylyel a német nép megengedhetik, és ez az, hogy a német birodalmi gyűlés egyhangúlag mellette nyi­latkozott az osztrák-magyar monarchia integritá­sának. »Az ólom-nehezék.« Bismarck herczeg ama hires »parlamenti ebéd« alkalmával tett nyilatkozataiban Né­metországot azon »ólom-nehezéknek« mondá, mely szükség esetén Európa netán megdön­tött, vagy megdöntéssel fenyegetett egyensú­lyának bábuját ismét talpra állítja, föl­egye­nesíti. Egy ideig nem minden alap nélkül lehe­tett kételkedni abban, hogy Németország csakugyan ily szerepet tölt be. Kételkedni le­hetett pedig a tények ujjmutatása folytán, melyek azt látszottak bizonyítni, hogy Né­metország ólomsúlylyal nehezedik ugyan az európai viszonyokra, de a súly nem az aequi­­librium fentartása, hanem annak épen érde­kei ellenére gyakoroltatik. Az az ólomnehe­zék Muszkaországot juttatta túlsúlyra Eu­rópában, mi­által meg jön, — ha nem is dönt­ve, de mindenesetre — megingatva az euró­­pal egyensúly. Szerencsére Csak me­ging­at­­v­a, mert mikor már a megdöntés veszélyé­nek néztünk volna elébe, az »ólom-nehezék« végre működésbe jött s teljesitni kezdi kije­lentett hivatását és rendeltetését. A német parlamentben folyt nagyfon­­tosságu külpolitikai debatteról szóló kimerítő tudósitás előttünk fekszik s most már jelenté­kenyen több okunk van megelégedve lenni Bismarck nyilatkozataival s átalában a német birodalmi gyűlésen történtekkel, mint az első hiányos és megcsonkított távirati tudósítások után közvetlenül. Átolvasva az egész német parlamenti vitát a keleti kérdés fölött, nyu­godt lélekkel mondhatjuk, hogy az »ólom­nehezék« a helyes irány felé kezd gravitálni. Már a múlt alkalommal is találtunk a »vas kanczellár« beszédében elég oly pontot és ujj­mutatást, melyekkel meg lehetünk elé­gedve s most még fokozzák bennünk ezen impressiót a német képviselők akkori s a né­metországi sajtó újabb nyilatkozatai. Bismarck — mondhatni demonstrativ — megjegyzései Andrássyhoz való meghitt, őszinte és minden kétszínűséget kizáró barát­ságáról , ama pontokról, melyek Németorszá­got és monarchiánkat Keleten egyaránt érdek­lik, a reánk nézve lehető legkedvezőbb kiegé­szítést és magyarázatot lelik a német képvi­selők­­ a német közvélemény orgánumainak nyilatkozataiban. S most még inkább állít­hatjuk, mint valaha, hogy monarchiánk tel­jesen bírja a német nemzet rokon­­szen­v­é­t, mit egy német lap így fejez ki:

Next