A Hon, 1878. március (16. évfolyam, 54-80. szám)

1878-03-23 / 73. szám

ellensúlyozása ózdijából. Greuter félti a több­ségtől az érdekek meghatározását, mert ez olyan lenne, a­mitől ő kijutna a teremből, in­kább a kormánynak megszavazza a hatvan milliót, de követeli, hogy a monarchiában a nemzetiségi aspi­riióknak szabadtér­i egyen­jogúság adassék, hogy kicsikartassék Orosz­ország kezéből a szláv lobogó, lehetetlenné tétessék erre nézve a Fadejev programmjá­­nak valósítása, míg a volt dalmát helytartó, Fluck az annexió mellett olvasott föl egy beszédet, hogy megszavazhassa az előter­jesztést. Mindez oly ellenkező nézetekre mutat, hogy szerencsésnek tarthatjuk a külügyi kor­mányt, hogy ha azok mellett, és talán azok­kal szemben, határozott czéljai vannak, egy­séges, öntudatos politikát folytat és a külön­böző indokok dac­ára,­­ többséget tud szerezni az osztrákok közt is politikájának. De sokkal rosszabb helyzetben lenne még akkor, ha az osztrák delegáczió kisebb­ségétől kellene irányt és eszközöket kérni politikája számára, mert itt a nézetek, sőt irányok még ellentétesebbek. Tomassczuk ép úgy megnyugszik az abdicatió politikájában, mint Kuranda, Bareuther és Street, de el­lenkező szempontból. A bukovinai professor mélyen bocsátkozott a kérdésbe; ő Bosznia, Herczegovina annexióját, ha csak úgy nem akarunk vele járni, mint Schleswig-Holstein­­nal, természeti szükségnek tartja; igen, mert Bulgária nagysága reá közönyös, és azt Oroszország kezéből háború által sem tartja kiragadhatónak, egyszerűen azért, mert Orosz­ország régen csinál ott propagandát. Igen, de ha ott többé az orosz mint felszabadító nem szerepelhet, mert nem lesz a járom­­ , ha önző czéljainak és erőszakos eszközeinek hatását máris ismerni tanulák a bolgárok, ha ezek oly terjedelemben nyernek autonómiát, sőt talán függetlenséget, hogy azért sem Bosznia és Herczegovina kapcsolata a többi Törökor­szággal fenyegetve nem lesz,sem az orosz befo­lyásra szükség, alkalom nem adatik vagy az tö­kéletesen ellensúlyoztatik, akkor Tomassczuk feltevéseivel együtt, következtetései is elesnek. De ha ő és Street hajlik az annexióra, míg Bareuther után Kuranda kimondja, hogy azt meg nem engedi, ha az egyik sokat remél a congressustól, sőt az orosz czár mérsékletétől is, míg Kuranda abból gúnyt űz, akkor ne­hezen lesz nézetök összeegyeztethető. Az igaz, hogy a c agressustól páter Greuter is fél, mert úgy találja, hogy azoknak megadjuk az árát, de e gondolatot olyan merész humorral illusztrálja, hogy a konstantinápolyi confe­­rentia­­ következményének nézi a hatvan milliót. Hanem azért a szeg fejére ütött, mikor szemére veté a »régi gárdát­nak, hogy 1873-ban kétes vállalatok fölsegélésére meg­szavazta a 80 milliót és most megtagadja az állam érdekeinek védelmére a hatvan milliót. Ez önző osztrák állásponttal szemben egye­dül államférfim, logikus álláspontot Weber képviselte, ki épen készülődésünktől várja Oroszországban a békésebb, mérsékeltebb áramlat fölülkerekedését és nem érti azokat, kik a veszélyeket nem látják, sőt üres biza­lommal, de pénz nélkül küldik Andrássyt a congressusra, hogy ott szava épen azon béke érdekében legyen hatálytalan, vagy azon monarchiát tegye védtelenné, melyért oly nagyon rajongani, látszanak. A magyar közönség levonhatja e vitából is azt a tanulságot, hogy az osztrák áramla­tokkal szemben, a legtöbb, a­mit lehet tenni — Andrássy politikája! Tessék Ausztriától elszakadni, akkor (talán?) lehet magyarabb külpolitikát folytatni — vagy el kell ismerni a concessiók szükségét! — Francziaország belügyi helyzeté­ben a múlt hetekben nevezetes fordulat ment végbe: a szenátus eddig konzervatív-monarchikus elemekből alakult többségének feloszlása, mely a hatalmat e testületben is a republikánusok kezébe juttatta. Elő­ször a colportageról hozott törvény tárgyalása köz­ben volt ez észlelhető,melynél az orleanista szenátorok először hagyták el a legitimista és bonapartista szövet­ségeseiket , ténynyé azonban az elszakadás az ostrom­­állapotról szóló törvény tárgyalása közben lett, mely teljesen a képviselőház szövegezése szerint fogadta­tott el s a szenátus jobb oldalának módosítványai mind megbuktak. Most — igy szól egy párisi levél — a szenátusban is biztos a republikánus vagy leg­alább a kormánypárti többség. A republikánus több­ség, mely most a kamarában is s a szenátusban is túlnyomó, teljes parlamentáris többséget képez. A szenátus mint a népképviselet s az alkotmányos ha­ladás ellentéte megszűnt létezni, valamint az orleanis­ta csoport is mint »alkotmánypárt« megszűnt létez­ni, mert csak mint köztársasági s a köztársaságiak sorában tehet valamit. Ez utóbbi mondás még egy kissé merész ugyan, mert az alkotmányosok végbe­olvadása még nem következett be, de hogy a dolgok ide fejlődnek — valószínű.***** — Orosz lapokból. A »Russkij Mir« és a »St. Petersburgskija Yiedomosti« az orosz-angol háborút közeledni látják. A béke alá van írva — mond a »Yiedomosti« — s minden ha­talom háborúra készül. A béke alá van írva és mégis talán soha sem volt oly közel a háború, mint épen most. Törökország, mely elég erős volt, hogy birto­kainak épségét védje, az Oroszországtól kapott döntő csapás folytán oly helyzetbe jutott, hogy fölosztásá­nak kérdése önmagától előtérbe lép. Mint a vadá­szatnál éhes ebek készek a megpillantott, erejéből kimerült, meglőtt vadra rohanni s darabokra tépni, úgy jelenleg is Angolország tekintetet vetve az el­gyengült, lealázott Törökországra, kész a tengerszo­rosokat és Egyptomot megragadni. Ausztria Bosz­nia és Herczegovina elragadására vágyódik, Szerbiát önállóságától megfosztani és az orosz hadsereget és befolyást Bolgárországból eltávolítani akarja. Qui vivra verra. Oly gyengék vagyunk-e mi, hogy veszít­sük el azt, a­mit szereztünk ? Oly gyengék vagyunk-e mi, hogy tűrjük a mi meg nem engedhető ? A »Russkij Mir« szintén azon meggyőző­dését fejezi ki, hogy az orosz-angol háború valószí­nűsége pillanatról pillanatra erősebb és komolyabb. Míg Oroszország Törökországgal békealkudozásokat folytatott, azalatt Anglia hadi készületeket tett s most már elkészült. Az előbbi kedvező körülmények meg­változtak. »Mily biztosítékunk van, hogy az angolok erős lábra nem állnak a Dardanellákban és Gallipo­­lit második Gibraltárrá nem alakítják át ? Nehéz lesz őket innét kiverni, majdnem lehetetlen, ha a tengerszorosok előbbi félsemlegességének föntartása iránti alkudozások sikerre nem vezetnek. Nekünk el kell foglalnunk a Bosporust s szemmel tartanunk mindaddig, mig az angol hajóraj haza nem tér. Ha Angolország el nem takarodik a Dardanellákból s a szomszédos kisázsiai vizekről, akkor mi is kénytele­nek leszünk kezünkbe venni a Bosporust, a Fekete­tenger természetes kulcsát. Valóságos érdekeink szempontjából ösztenség volna tűrni, hogy mások sa­ját házunk kapujában gazdálkodjanak, s ezen gazdál­kodás ellen megfelelő intézkedéseket meg nem tenni. — Az angol-orosz viszályra nézve írják a »Lloyd«-nak Bécsből. Minden tisztelet mel­lett a »Pol. Corr.« hívei iránt, azt, hogy Angolor­szág tényleg Szentpétervárra ultimátumot intézett volna s abban az ő kongressusi programjának sans­­phrase elfogadását vagy elvetését »kategórikus módon« követelte volna, egyelőre hihetetlennek kell kijelenteni, mert ily alakban kifejezett kívánatot Oroszország bizonyára nem fogadhatna el. A mi informáczióink szerint az a hir a helyesebb, mely szerint Oroszország nem előcongressusra, hanem magára a congressusra akarja bízni, hogy az ha­tározza meg, és­pedig Angolország kívánságához képest per majora — hogy a béke­egyezmény mely pontjai vonandók föltétlenül fóruma elé. Ez a hir nemcsak helyesebb, de észszerűbb is. Hogy más­részt a szentpéterváriak jogosítják-e az angol követelmé­nyeket olyba tekinteni, mint a congressus meghiúsí­tására, vagy tulajdon készülődéseik befejezésére, mindenesetre pedig valamely jelentős tengerészet­­hadászati tény létesítésének lehetővé tételére irány­zott kísérletet, azt kétségbe lehet vonni. A­mi Angolország arra irányzott fáradozásait illeti, hogy osztrák-magyar szövetséget hozzon létre, az ide vonatkozó hirdetések az események egy régebbi fázi­sára nézve találók lehetnek, de aktuális érdekkel annál kevésbé bírhatnak, mert Ausztria-Magyaror­­szág a congressus illetékességére nézve Oroszország újabb időben erősen módosított nézeteihez nyilván közelebb áll, mint Angolország álláspontjához. Az angol és orosz vitás kérdést következőleg kommentálja a »Journal des Debats«. Mint tudva van, Angolország mint a kongressuson való rész­vételének múlhatlan feltételét követeli, hogy a sanstefanói béke teljesen a felhatalmazottak ha­tározatai alá vettessék. Oroszország mindent el­követ, mindent megpróbál, hogy e kötelezettség alól meneküljön. Közli az egyezséget a hatalmak­kal , javaslatba hozza, hogy bízza a kongressusra magára azon pontok meghatározását, melyek európai érdekeket érintenek s melyeket illetékesen fog tár­gyalhatni. Nem mindegy-e ez? kérdi Oroszország. Ha eltérünk is a formában, nem értünk-e egyet a dol­gok lényegére nézve ? Angolország nem hisz neki. Egy egyezséget a kongressus elé terjeszteni, megnyit­ni a vitát minden pontja fölött, annyi-e ez, mint a meghatalmazottak egyikének kényére hagyni, hogy bármely pontnál az előzetes kérdést vesse föl s ellene szegüljön a diskussiónak ? Az első esetben a tárgya­lás jog; a másodikban csak tűrve van az. Az első esetben a kongressus illetékessége a kongressust ma­gát megelőző tekintély következménye ; a második­ban az illetékesség elismerése fakultativ s a kongres­­sustól függ. Az angoloknak jó okuk van hinni, hogy a két helyzet igen különböző; a methodus kérdése az egész, de vannak dolgok, melyekben a módszer minden, vagy legalább is majd minden. — A görög állami hitelezők egyik képviselője B­r­u­c­k­e­r Lajos egy érdekes kis röpira­­tot tett közé angol nyelven. A röpirat néhány nyílt levelet tartalmaz, melyek Gennadiushoz, Görögország angolországi ügynökéhez vannak intézve. Az írja szerző egyikben, hogy leveleit mint azon nemzet ügy­nökéhez intézte, mely becstelen és aljas egyének által félrevezetve, megcsal, meglep és tönkre tesz száz, meg száz családot, a melyek akkor, midőn e nemzet bajban volt, vagyonukat tisztességes föltéte­lek alatt rábízták ;­­ mint azon kormány megbízott­jához, mely folytonosan nem fizetésképtelen, de álnok csődben van, s mint azon király ügynökéhez, ki nyomorult uzsorásoknak és csalóknak buzgó és oda­adó protectora, ha nem czinkosa. Brucker igen súlyos vádakat hoz fel a görög nép ellen. Különbséget kell tenni, mondja egy helyen, a maratoni és athenai népsöpredék közt. A görögor­szági hegyi rablók a soha le nem győzött Klephtek utódai, kik nincsenek minden jóérzés nélkül, kik ha kell, hősiesen megvédik az országot minden hóditó ellen, ezen szegény emberek mindenütt a megvetés tárgyát képezik; de az athenei népsöpredék, mely nem néhány utast rabol ki és tesz tönkre, hanem száz meg száz családot, ez az aljas csőcselék, mely veszély idején mit sem törődnék hazájával, hanem csak drá­ga életével és az elrablott milliókkal, melyeket kül­földi hitelezőktől csalt ki, az athenai canaille, mely már hatvan millió drachmát dugott zsebre a külföldi hitelezőket megillető pénzből, és egy vagy több száz milliót akarna még hasonló úton rabolni, védőket ta­lál, s e kornak történetírója bizonyára fel fogja jegyez­ni, hogy eme gyáva szolgalelkű söpredék championja és dicsőítője közt Angliában két elsőrendű tekintély tüntette ki magát, a »Times« és W. E. Glad­stone ur. — Orosz-román barátság. A buka­resti »Timpul« az orosz-török békeföltételek között Beszarábia visszakövetelésén kívül még más két pon­tot is fölötte sérelmesnek tart Romániára nézve. Sérelmesnek, sőt nevetségesnek tartja azt, hogy az orosz-török egyezmény Romániát ,hadi kárpótlási igényeinek érvényesítésével Törökországgal külön al­kudozásra utasítja. Nézete szerint ugyanis a béke megkötése után szó sem lehet arról, hogy Románia fegyveres kézzel kérjen elégtételt s bizonyára Európa sem engedné meg, hogy a Keleten új zavarok ke­letkezzenek. De ennél sokkal fontosabbnak és talán Besz­arábia visszakövetelésénél is aggasztóbbnak tartja azon stipulatiót, mely szerint Oroszország jogosítva lenne három éven át Rumán­on keresztül közlekedni Bulgáriával s hadseregeit három évig jártatni keresz­­tül-kasul az országban. Ez annyit jelentene, hogy három évre Románia is Bulgáriához lenne csatolva. Három év alatt pedig ki tudja mi minden fog tör­ténni ?! A jelen század második felében nem múlt el 3—4 év a nélkül, hogy valamely főfontosságú ese­mény be ne következett volna. Az osztrák delegációból. Az osztrák delegáció tegnap esti üléséhez táv­irataink pótlásával következőket adjuk. Herbst, mint a javaslat ellenzőinek zárszó­noka így szólt: A delegáczió elhatározta, hogy a 60 milliós hitel fölött a vitát nem folytatja tovább, mert a tárgy ki van merítve. E tekintet már magában elég indok, hogy rövidebb legyek, mint szándékom volt. Tartózkodni fogok mind polémiától, a­mit annál könnyebben tehetek, mert azon urak, kik a javaslatot elfogadták, voltakép minden a javaslat ellen szólot­tak. Az oly bizalmi szavazatok, mint például Greuter mai nyilatkozatában foglaltatik, én szépen megkö­szönném s ha Andrássy ily bizalmi nyilatkozattal megy a berlini konferencziára, az által tekintélyét ott nem valami nagyon emeli. Steiermark képvisel­ő­­jének azon vádjával sem foglalkozom, mintha az el­lenzék arra törekednék, hogy megviselt népszerűsé­gét felfrisítse. Eljárásom ez utóbbi években bizo­nyítja, hogy én népszerűség után nem törekszem, s hogy nincs is szükségem megviselt népszerűségem fölfrisítésére. Ugyanaz a képviselő következetlen­ségről vádolt bennünket, mert mi egyrészt teljes bi­zalmunkat fejeztük ki a miniszter iránt, másrészt pe­dig a hitelt nem szavazzuk meg; ebből azt a követ­keztetést vonta, hogy a tout prix ellenzékeskedünk. Ha ellenzékeskedésünk valóban személyes lenne, helytelen lenne , de a közönséges parlamenti sablon a mi dualisztikus állapotainkra nem alkalmazható. Bizalomteljesen mi csak ama hely felé tekinthetünk, mely változás teljes állami létünkben az egyetlen ma­radandó pontot képezi: bizalomteljesen, hogy a mon­archia véderejére csak akkor fog hivatkozni, ha az erők e megfeszítését valóban életbevágó érdek teszi szükségessé. Csak ez a bizalom nyilatkozik kisebbségi szavazatunkban. E mellett azonban nem mulaszthat­juk el, hogy a benyújtott előterjesztést beható vizsgá­lat alá ne vessük, nem tehetünk úgy, a­hogy Greuter képviselő úr tett, ki a felelősséget egyszerűen a mi­niszterre hárította, mert nekünk meggyőződésünk, hogy az, ki a képviselői megbízást elfogadja, elvállal­ja egyúttal a felelősséget is e megbízatás gyakorlá­sáért, s e felelősséget, melylyel ugyancsak saját lelki­ismeretének tartozik, másra át nem ruházhatja. Több ízben elismertem, hogy a kormány programmjával, mely a béke fentartásában kulminál s minden idegen terület elfoglalását kizárja, egyetértek; egyetértek azzal most is, de vájjon miért kérnek egyszerre tő­lünk 60 milliót? Valami változás következett-e be? Azok, kik megszavazták a javaslatot, igen különböző indokokból tették azt. Az egyik rész annexiót óhajt, a másik rész kompenzác­iót Lengyelországban, a harmadik nagy akc­iót. Maga az előterjesztés alak­talan, az indítványozott határozati javaslat pedig oly sokfélekép érthető, hogy én azt hiszem, az előterjesz­tés, mely ide benyújtatott, eleinte egészen máshova czélzott s most csak azért nem vonatott vissza, mert már be van nyújtva. Fölmerül a kérdés: szükséges-e ez összeg megszavazása? Azt hiszem, nem szükséges Mert ha csakugyan el kell rendelni a mozgósítást, akkor hatvan millióval nem fogják beérketni; össze kellene akkor hívni a parlamenteket, hogy a szüksé­ges pénzt megszavazzák, s akkor a 60 millió is meg lenne szavazható. Én azonban attól tartok, hogy e 60 milliót arra használják, hogy az állam becsületét en­­gagek­ozzák vele s ha csapataink egyszer megindul­nak, a parlamenteknek hallgatniok kellene. Inter ar­­ma silent leges... vagy inkább parlamenta. (Tetszés.) SuesB: Összegezi a keleti kérdés történetét. Törökország felől a korábbi nézet Palmerston azon nyilatkozatában foglalható össze, melyet ez a krími háború kitörése előtt mondott, hogy t. i. nem arról van szó, mi intézkedést kell tennie Törökországban, hanem arról, hogy mi intézkedést nem kell tenni, t. i. hogy e tartományok Oroszország kezébe ne kerül­jenek. Ez volt Ausztria politikája is, míg Beust gró 1866. őszén ki nem jelenté, hogy Ausztria nem akar­ja, hogy Belgrádban azt higyjék, hogy egyedül az orosz kormány hajlandó Szerbia iránt részvétet mu­tatni. Később megjegyeztetett még, hogy a párisi szerződésnek revisióra van szüksége. 1867-ben kezdő­dött azon szláv mozgalom is, mely aztán oly nagy mérveket öltött, s már 1878-ban az osztrák megha­talmazott azt jelenthette Bécsbe, hogy Bolgárország­ban ideiglenes kormány alakult. Az új iskolában oly férfiak növekedtek, kik fölismerték, hogy a gresssz politikára a pénznél és szuronyoknál jobb fegyver is van: t. i. a közszellem áramlata, s azon voltak, hogy ez áramlatot kormányozzák. A legszentebb érzelmek, nemzetiség, vallás, ha­zaszeretet, melyek a legegyszerűbb kebelben is meg­teremnek, egy csomóba egyesittettek s ebből fonatott aztán az az ostor, mely véres nyomait mértföldekre vágta az ország testébe, miglen a csaták tüzében s az elégett falvak füstjében a proclamált eszmények eltűn­tek s nem maradt egyéb, mint az, a mit Gorcsakov néhány évvel ezelőtt a török követnek mondott: »So­­litudinem faciunt, pacem appelant.« A szóló utal azon rendkívüli fontosságra, melyet a vallásos eszmék áramlata a legutóbbi években tett. A keleti kérdést Oroszország mindig mint vallási kérdést fogta föl. A szóló vázolja ezután az orthodox egyház növekedését és fejtegeti annak okait. Ebből azonban nem lehet azt következtetni, hogy Ausztria lépjen közbe, occu­­pálja Boszniát és Herczegovinát s igy vessen gátat az orthodox hit terjeszkedésének. Ausztriának érdekei nem e tájakon feküsznek; a nehézkedés törvényei szerint érdekei őt a Duna völgyére szólítják, és pedig nem a szulinai torkolat felé, hanem azon tájra, mely Szulina és a Vaskapu közt fekszik, azt hiszi, hogy az Ada Kalétól a Vaskapuig terjedő vidéket birni nagy fontosságú lenne a monarchiára. Oroszország évek hosszú sora óta következete­sen agressiv politikát követ. Először elfoglalta Krí­met, aztán Ocsakovot és a Bug melletti földeket, majd Bessarábiát s aztán a dunai fejedelemségeket függelékeivé tette. Most újabb lépést tesz e régóta folytatott politikában. Idézi a nagy Péter testa­mentumának II. czikkét, mely azt mondja, hogy Ausztriát háborúba kell keverni valamely idegen ha­talommal, ha ez nem sikerül, egy török tartományt kell neki adni, s azt ismét elvenni tőle. Ez az orosz politika szabálya. Ez ország szakadatlan agressív politikájában a legnagyobb veszély rejlik az európai békére, s az államférfiak legnehezebb feladata e mozgás elé tartós gátat vetni. A szóló ezután rosszalja a kisebbség langyme­leg politikáját, melynek következménye, ha elfogad­tatnék, nem lenne más, mint hogy barátainkban ké­­telyt támasztana, ellenségeinket fölbátorítaná, s ekkép a békét veszélyeztetné, ő a 60 milliót megszavazván, nem csak bizalommal van a külügyminiszterhez, hanem bizalommal van magunk iránt is, s azt hi­szi, hogy annak megszavazása az Ausztria iránti bi­zalmat másokban is növelni fogja. Kéri a delegátiót a hitel megszavazására. Nézetei a gyülekezet parla­mentáris működéséről eltérnek az előtte szólóétól. Vele egy felelős miniszter áll szemben, s reánézve kétségen kívül fekszik, hogy ha oly indítvány létetett volna, mely a miniszter iránt nyílt bizalmatlanságot fejez ki, ez minden habozás nélkül leteszi tárczáját. A congressus összeülhet, feladata rendkívül nehéz lesz, s nézete szerint nem tractatum, hanem a keleti politikának egészen új rendszere fog abból ki­kerülni. Ennek kidolgozásához hideg vér kell. Szavaz­zunk miniszterünknek bizalmat, ne tagadjuk meg tőle a kívánt hitelt, de ismeri, hogy a minisztert tel­jes felelősség illeti, azé a harcz, de azé a siker érde­me is, melyet reménylünk. Akarjuk, hogy Ausztriá­nak döntő szava legyen a congressuson, nem akarjuk, hogy miniszterünk a congressuson úgy jelenjék meg, mint egy fa, melynek gyökerei hiányzanak, s azért ajánlja a többség indítványának elfogadását. (Élénk tetszés.) Andrássy gróf közös külügyminiszter: Tisz­telt ház! Rendes körülmények közt a kormány azon helyzetben van, hogy az indokokat, melyek valamely előterjesztés benyújtására késztették, csak az utolsó, csak a döntő pillanatban, közvetlen a szavazás előtt kell érvényesítenie. Azon körülmények közt, melyek közt a delegáczió most össze­ült, kötelességemnek tar­tottam, nem ezt az utat követni. Kötelességemnek te­kintetem, mindjárt az első perc­ben világos, szabatos, terjedelmes, a kormánynak a helyzetre s arra vonat­kozó nézeteit, a­mit tenni kell, összefogó exposé által kifejteni a kormány czéljait és vezérelveit. Minden al­kalmat felhasználtam, a­mit a magas delegáczió nyúj­tott, hogy a bizottságokban azzal a nyíltsággal, melyet helyzetem e pillanatban megenged, fölvilágosításo­­kat adjak. Meg voltam tehát győződve, hogy a sza­vazás előtt a mai nyilvános ülésben alig kellene szót emelnem, mert az elmondottakhoz alig lehet vala­mit hozzá­tennem, sem belőlük valamit vissza­vonnom. Csak az a körülmény, hogy többen a szólók kö­zül meg vagyok győződve, hogy a legjobb hiszeműleg­­ a kormány előterjesztését más indokoknak rótták fel, mint a­melyek a kormányt vezették, hogy to­­­­vábbá itt-ott más czélok is lőnek emlegetve, csak ez teszi kötelességemmé, hogy oly röviden, a mint csak lehet, a kormány eredeti indokait emlékezetbe hoz­tam, s az eredetileg igen világos és egyszerű czélt, melyre a kormány törekszik, hacsak lehet még nyil­vánvalóbb kifejezésre hozzam. Mielőtt azonban ezt tenném, — s ígérem, hogy oly röviden teszem, a mint csak lehet, — el nem mu­laszthatom, hogy vissza ne térjek némely nyilatkozat­ra, melyet a kormány javaslatának egy ellenzője tett. Dr. Giskra­d exczellencziája kiváló okot talált a kí­vánt hitel megtagadására abban a körülményben, hogy én Ausztria azon érdekeit, a béke azon föltéte­leit elfeledtem megnevezni, a­melyek teljesítéséért mi készek lennénk teljes erőnkkel síkra szállni, vagy a­melyek foganatosításának megakadályozására haj­landók lennénk vérünket s pénzünket is áldozni. E körülményből a tisztelt doktor úr a titkolódzás vád­ját emelte ellenem. Ez a vád volt uraim az, a­melyre legkevésbé voltam elkészülve. Meg vagyok győződve, hogy, ha utódaim valamelyike, egy jövőbeli külügy­miniszter, fog valamit szememre hányni, úgy az nem az lesz, hogy én azt a szokást hoztam be, hogy keve­set mondunk meg, hanem egész határozottan az, hogy az ellenkezőt cselekedtem, száz szokásba hoz­tam, hogy igen­is sok kérdésre felelünk meg. Igyekezni fogok a titkolódzás vádja ellen két álláspontból védeni magamat, subjektív és objektív álláspontból i. i. A­mi az elsőt illeti, a magas delegáció legtöbb tagjára, mint tanúra, merek hivatkozni. A delegáció, ezen épen most és sokat bántott intézmény, úgy lát­szik, mintha jó oldalakkal is bírna s ezek közül az egyik az, hogy alkalmat nyújt, hogy fölvilágosításo­­kat oly alakban nyújtsunk, mely a minisztert nem hozza azon zavarba, hogy programmot kelljen fölállí­tania, ultimátumokat világgá bocsátania, s hogy a mellett mégis lehetővé teszi, hogy egyes képviselők kivánatainak — a­mit én teljesen értek — engedjen s mielőtt azok szavaznának, bizalmas, nem kompro­mittáló alakban megadja azon fölvilágosításokat, me­lyek szükségesek, hogy a szavazásnál tájékozhassák magukat. Én intézményünk ezen előnyét bőven kihasz­náltam, s önök e részben mindig készen találtak. Egyetlen egyszer nem volt ez így, a közlés megtéte­lére azonban én akkor is késznek nyilatkoztam, a de­legáczió budgetbizottsága volt az, mely ettől engem fölmentett ; mely indokokból, azt önök mindnyájan tudják. Azt hiszem, ezzel a szubjectív részt elintéztem s csak még azt a kérdést teszem, ezután legális do­log-e a­ minisztert a titkolózás vádjával illetni. Áttérek most az objektív álláspontra. Ez né­zetem szerint következőleg formulázható: vagy fo­rognak köztünk és egyéb kormányok közt eltérések fenn, pedig oly természetűek, minőket Giskra­­ ex­­cellencziája érintett, vagy nem. Ha nem forognak fenn, nos akkor elsimulnak a tisztelt szónok mind­azon aggályai, melyeknek háborús politika, provoká­­czió stb. felől kifejezést adott. Ha azonban forognának fenn ilyen eltérések — csak mint föltevést ismerem ezt el — akkor kérdem, azt hiszi-e a tisztelt szónok, hogy ezek kifejtése s a delegáczió plénumában a nyilvánosság előtt való megjelölése a béke fenntar­tására való kilátásokat erősbítette volna. Kérdem, hogy ha a congressustól összeülése előtt el akarjuk vonni azon feladatát, hogy a netán létező eltéréseket véleménycsere s az európai hatalmak közrehatása által kiegyenlítse, s ha e feladatot magunkra akar­­nók vállalni, ez fokozná-e a béke fentartásának ki­látásait vagy az ellenkezőt tenné ? Ha még kételkedtem volna e fölött, a mai ülés egy kitűnő szónoka végleg meggyőzött volna. Az mondatott ma itt: A nemzetközi életben mi veszé­­lyesb sincs, mintha az államok becsülete enyageí­­­oztatik. Aláírom e mondást, s történeti példák­ra tud­nék utalni, a­melyekben az ily módon provokált ulti­mátumok a békét solta, a háborút azonban igen gyak­ran s néha »huszonnégy óra alatt« elő tudták idézni. Érteném tehát, ha ő exczellencziájának álláspontja az lenne, hogy a háborúba lovaljon bele, s akkor ten­né e kérdést. De azt, hogy e követeléssel, hogyan le­het a béke fentartásának érdekében föllépni, teljes­séggel nem tudom felfogni. Ő excellentiája továbbá sok más egyéb ok közt, mely miatt nem szavazza meg a hitelt, azt is felhozza, hogy Talleyrand herczeg a bécsi congres­suson mint a szövetségesek által levert Franczia­ország képviselője katonai hatalom nélkül csak­is diplomácziai fogások által a különböző ha­talmak közt a féltékenység fölkeltése által, meg­tudta menteni veszettnek hitt ügyét s oly eredménye­ket ért el, min­ket senki sem várt. Azután hozzá tette: Az igaz, hogy ő Talleyrand volt. Helyesen volt mondva, az Talleyrand volt — és én nem vagyok Talleyrand. De ép mert nem vagyok az, nem tudom azt a tehetséget igényelni magamnak, hogy már el­veszett ügyeket képes lennék puszta diplomatiai fo­gások által helyre hozni. Azt a csekély tehetséget, a­mi fölött rendelkezem, ennélfogva arra kell hasz­nálnom, hogy az ügyeket ne engedjen elveszni (De­rültség és helyeslés), hanem hogy oly stádiumban vi­gyem a congressus elé, a­melyben csekélyebb erővel is lehetséges még azok megotalmazása. A­mi azon­ban engem csodálkozásra készt, az az, hogy ő excel­­lentiája és azt az államférfit választotta eszményképe gyanánt, kinek a rossz világ azt a mondást adta a szájába: a beszéd arra való, hogy a gondolatot elrejtse. (Derültség.) Ki kell jelenteni, hogy én nem vagyok azon a nézeten, a­melyet Dr. Giskra ő exczelencziája látszik vallani, kis eszközöktől nagyot várván. Én kis eszkö­zöktől semmit nem tudok várni, ő exczelencziája azonban úgy látszik, mintha a nagy eszközökre he­lyezne kevesebb súlyt. De közel e kérdés, várjon ő exczelencziája Tal­leyrand herczeg ily értelmű válaszaival megelégedett volna-e (Élénk derültség), vagy hogy szabatosabban fejezzem ki magamat, ha a sors úgy akarta volna, hogy a két államférfi egy időben éljen, a­mi nem tör­tént meg, — azt hiszi-e Dr. Giskra ő exczelencziája, hogy Talleyrand herczeg közvetlenül a bécsi congres­susra való menetele előtt oly sok kérdésére felelt volna, mint nekem volt szerencsém neki a kongres­sust megelőzőleg eddigelé válaszolni ? (Élénk derült­­­ség.) Azt hiszem, bizonyára nem.(Giskra közbe­szól: Bizonyára!) S mert azt hiszem, azt következtetem belőle, hogy ő exczelencziája Talleyrand herczegtől is megtagadta volna a 60 milliót. (Élénk derültség), s ő exczelencziája meg fogja engedni, hogy én ebben némi vigasztalót találok. Ő exczellencziája továbbá — s ezt már több­ször is cselekedte — egy összeállítást olvasott föl nyilatkozatokból, melyeket én május ennyiedikén, augusztus annyiadikán, s szeptember amannyiadikán tettem. Nem teljesen hallottam, a­mit fölolvasott, s csak egy-két szót értettem meg tisztán. Ezt ő mind­­ annyiszor meg szokta tenni, a­hányszor a nyilvános­ság előtt velem, fájdalom gyakran, szemben áll. Ezen idézetekből, ezen egyes tételekből akarja előrelátá­som hiányát kimutatni. Volt alkalmam — ha emlékezetem nem csal — már régebben is felelni ez idézetek egy­némelyikére. Emlékezem, hogy vonatkozást tettem arra, a­mit szintén egyik delegáczióban mondtam, hogy t. i. a miniszter egyátalán nem zöld béka, a­melynek föl­adata az időt megjósolni, s ha valaki ilyetén módon ak­arja őt tekinteni, feledi, hogy a felhőket, melyekre utal, egyúttal reá zúdítja azon államra, melyet kép­viselni hivatva van, hogy tehát némely kérdéseket a miniszterhez egyátalán nem is kellene intézni stb. Azon illúziót ápoltam, hogy ő exczellentiája, nem mondom okulva, hanem fölvilágosítva ezen okok által, nem tér vissza többé ily thémákra. Fájdalom, csalódtam. Ez azon meggyőződésre késztet, hogy ő exczellentiája a külügyminiszter helyzetét tán még­sem egész helyesen fogja föl. Néhány héttel, azt hiszem hat héttel az ese­­ménydús nagy háború befejezése előtt, lord Beacons­­field, ki bizonyára kitűnő államférfiú, nem tudom a parlamentben-e vagy valamely más testület előtt a következő nyilatkozatot tette : »Oroszország csak a keresztyének sorsának javítását óhajtja, a törökök pedig elhatározzák reformokat foganatosítani; remél­hető tehát, hogy mindkét részt kielégítő béke jö létre. Nem így történt. Van-e azonban ember, ki ebből azt a jogot merné magának igényelni, hogy lord Beaconsfieldnek azt vesse szemére, hogy tévedett ? Azt hiszem nincs. Azon szándékkal kellett, hogy le­gyen, hogy azon irányba hasson, mely ily eredmény előidézésére vezethetett volna, s azért úgy kellett nyilatkoznia, a­hogy nyilatkozott. S Angolországban nem akadt senki, a­ki azért előrelátás hiányáral vá­dolta volna; — ha ő exczellentiája ott van, tán ez is megtörténik. (Derültség.) De a nagy angol közönség­ben — ismétlem — sem a sajtó útján, sem a képvi­selőház előtt tudtomra nem vetették szemére ezt. Csak mint mellékest említem ezt fel, s ez alka­lomból egyszer mindenkorra azon elvi nyilatkozatot teszem, hogy oly támadásokra, melyek egyes idéze­tek vagy mondások összeállításából kovácsoltatnak ellenem, lényegileg válaszolni nem fogok. Kereszté­nyi türelemmel elviselem őket, de választ rájuk nem adok. S e nyilatkozatom arra a reményre jogosít, hogy tán ez okból ő exczellencziája is más, nagy ér­telmi tehetségeinek s állásának inkább megfelelő irányban fogja támadásait foganatosítani. Többet nem is foglalkozom az egyes szónokok nyilatkozataival, hanem visszatérek azon föltevésekre, melyeknek különböző oldalakról úgy szólva kumula­tive adtak kifejezést. Ezek körülbelöl így hangzanak : A kormány egyszerre arczélt változtatott; czélja töb­bé már nem a béke fentartása, hanem a háború előkészítése; fenyeget, ijeszteni akar s így tovább. Előreláttam mind­ez ellenvetéseket, s mert láttam, meg is feleltem rájuk előre. Azt hiszem, nem kell mást tennem, mint a már elmondottakra hivatkoznom. Excellencziát engedel­­mével (szóló az elnökhöz fordul) lesz szerencsém rö­vid szavakban ismételni, a­mit mondtam, hogy bebi­zonyítsam, hogy e föltevések nem alaposak. Expozém­ban kifejtettem nézetemet a helyzet fölött, a cong­­ressus föladata fölött, s azután így szóltam : »Mindezen okoknál fogva jogos reményünk lehet, hogy a hatalmak tanácskozásai európai meg­egyezésre fognak vezetni. E reményben néz a kor­mány az európai kongressus elébe. Mint eddig, úgy ezentúl is föladatának tekinti a béke föntartá­­sát, ép oly föladatának tartja azonban az osztrák­magyar és az átalános európai érdekek határozott megóvását. Másrészt egy annyira érdekelt állam kor­mánya e reményre egyedül nem állapíthatja minden számítását.« .... Továbbá : »A békekötés pillana­tára tartottuk fönn a monarchia befolyásának érvé­nyesítését. E pillanatra kellett tehát föntartani a monarchia összes erejét.« . . . Azután : »Ma sem a mozgósítás az, mit a kormány kíván, hanem annak lehetősége, hogy a­mit szükség követelni, azt idővesz­­tesség nélkül lehessen foganatosítani. Nem jelent ez ellenséges szándékot, bármely hatalom ellen, sem tüntetést; egyszerűen elővigyázati rendszabály az a viszonyok, által követelt szükséges előföltétele annak, hogy a monarchia önrendelkezési joga minden kö­rülmény között biztosítva legyen.­ Nem olvasok tovább, csak azt teszem hozzá, hogy e beszédet, mint minden miniszteri beszédet, megtáviratozták minden világrészbe és senkinek sem jutott eszébe abban háborúszenetet, fenyegetést, vagy csak a háború veszedelmét is keresni. Minden hang, mondhatnám egyetértve, csak azon természetes rend­szabályt látta abban, melyet egy ily közelről érdekelt, földrajzilag ily közelről érintett állam a jelen viszo­nyok közt okvetlenül kell, hogy tegyen. Ha ezzel szemben kérdem magamtól, mikép történhetik, hogy itt mégis a vezél­áltozásról, háborús készü­lődésről, fenyegetésekről beszélnek, csak egyet tudok felelni s ez az, hogy sokan az urak közül tán már eleve készek voltak szavazatukkal, a megtagadással t. i., s csak azután kellett keresniük az indokokat, a­hol épen találhatni hitték. Én legalább fentebb idé­zett nyilatkozataimban mit sem tudok felfedezni, a­mit a kormány politikájának változására joggal mutatna. Igyekeztem a lehető világosan előadni a kor­mány indokait; reméltem, hogy az egész kép, a­mint nyilatkozataimban visszatükröződnie kellett, egész összességében felfogatik, de azt tapasztalom, hogy némely szónok legalább, csak egyes tételeket szakí­tott ki, és ezekre alapító okoskodásait, hogy minden föltevést fölkerestek, csak azt nem, a­mely legegysze­rűbb és legközelebb fekvő. Azon kell tehát lennem, s azt senki tőlem rossz néven nem veheti, hogy még vi­lágosabb legyek, oly világos, mint maga a kormányi előterjesztés volt, mely száraz szavakban ezeket mondja, (olvassa): »Ez által a közös kormánynak eszközök nyújtandók, hogy felelősségére ideje korán oly intézkedéseket foganatosítson, melyek azon elő­nyök gyors felhasználása mellett, melyeket a hadse­reg szervezete nyújt, egyedül alkalmasak a monarchiát minden veszély és meglepetés ellen biztosítani. A 1. delegáció határozza tehát el, hogy a közös miniszté­rium felhatalmaztatik, a monarchia két államterüle­teinek kormányaival egyetértve, az elutasíthatatlan és sürgős szükségre fölmerülő rendkívüli hadseregi kö­vetelményekre a kiadásokat 60 millió forint erejéig fedezni.« Tehát, uraim, egészen érthetően szólva,­­ a czél, mely a kormánynak a hitel követelésénél szeme előtt lebegett, meggyőződésem szerint a következő kérdésben tetőzik: A ma mindkét részében alkotmá­nyos osztrák-magyar monarchia nagyhatalom marad­jon-e, mint előzője az absolut Ausztria volt, melynek örökségét átvette ? I­g­e­n vagy nem? Ha e kérdés ma közvetlen Ausztria népei elé

Next