A Hon, 1878. március (16. évfolyam, 54-80. szám)
1878-03-23 / 73. szám
ellensúlyozása ózdijából. Greuter félti a többségtől az érdekek meghatározását, mert ez olyan lenne, amitől ő kijutna a teremből, inkább a kormánynak megszavazza a hatvan milliót, de követeli, hogy a monarchiában a nemzetiségi aspiriióknak szabadtéri egyenjogúság adassék, hogy kicsikartassék Oroszország kezéből a szláv lobogó, lehetetlenné tétessék erre nézve a Fadejev programmjának valósítása, míg a volt dalmát helytartó, Fluck az annexió mellett olvasott föl egy beszédet, hogy megszavazhassa az előterjesztést. Mindez oly ellenkező nézetekre mutat, hogy szerencsésnek tarthatjuk a külügyi kormányt, hogy ha azok mellett, és talán azokkal szemben, határozott czéljai vannak, egységes, öntudatos politikát folytat és a különböző indokok dacára, többséget tud szerezni az osztrákok közt is politikájának. De sokkal rosszabb helyzetben lenne még akkor, ha az osztrák delegáczió kisebbségétől kellene irányt és eszközöket kérni politikája számára, mert itt a nézetek, sőt irányok még ellentétesebbek. Tomassczuk ép úgy megnyugszik az abdicatió politikájában, mint Kuranda, Bareuther és Street, de ellenkező szempontból. A bukovinai professor mélyen bocsátkozott a kérdésbe; ő Bosznia, Herczegovina annexióját, ha csak úgy nem akarunk vele járni, mint Schleswig-Holsteinnal, természeti szükségnek tartja; igen, mert Bulgária nagysága reá közönyös, és azt Oroszország kezéből háború által sem tartja kiragadhatónak, egyszerűen azért, mert Oroszország régen csinál ott propagandát. Igen, de ha ott többé az orosz mint felszabadító nem szerepelhet, mert nem lesz a járom , ha önző czéljainak és erőszakos eszközeinek hatását máris ismerni tanulák a bolgárok, ha ezek oly terjedelemben nyernek autonómiát, sőt talán függetlenséget, hogy azért sem Bosznia és Herczegovina kapcsolata a többi Törökországgal fenyegetve nem lesz,sem az orosz befolyásra szükség, alkalom nem adatik vagy az tökéletesen ellensúlyoztatik, akkor Tomassczuk feltevéseivel együtt, következtetései is elesnek. De ha ő és Street hajlik az annexióra, míg Bareuther után Kuranda kimondja, hogy azt meg nem engedi, ha az egyik sokat remél a congressustól, sőt az orosz czár mérsékletétől is, míg Kuranda abból gúnyt űz, akkor nehezen lesz nézetök összeegyeztethető. Az igaz, hogy a c agressustól páter Greuter is fél, mert úgy találja, hogy azoknak megadjuk az árát, de e gondolatot olyan merész humorral illusztrálja, hogy a konstantinápolyi conferentia következményének nézi a hatvan milliót. Hanem azért a szeg fejére ütött, mikor szemére veté a »régi gárdátnak, hogy 1873-ban kétes vállalatok fölsegélésére megszavazta a 80 milliót és most megtagadja az állam érdekeinek védelmére a hatvan milliót. Ez önző osztrák állásponttal szemben egyedül államférfim, logikus álláspontot Weber képviselte, ki épen készülődésünktől várja Oroszországban a békésebb, mérsékeltebb áramlat fölülkerekedését és nem érti azokat, kik a veszélyeket nem látják, sőt üres bizalommal, de pénz nélkül küldik Andrássyt a congressusra, hogy ott szava épen azon béke érdekében legyen hatálytalan, vagy azon monarchiát tegye védtelenné, melyért oly nagyon rajongani, látszanak. A magyar közönség levonhatja e vitából is azt a tanulságot, hogy az osztrák áramlatokkal szemben, a legtöbb, amit lehet tenni — Andrássy politikája! Tessék Ausztriától elszakadni, akkor (talán?) lehet magyarabb külpolitikát folytatni — vagy el kell ismerni a concessiók szükségét! — Francziaország belügyi helyzetében a múlt hetekben nevezetes fordulat ment végbe: a szenátus eddig konzervatív-monarchikus elemekből alakult többségének feloszlása, mely a hatalmat e testületben is a republikánusok kezébe juttatta. Először a colportageról hozott törvény tárgyalása közben volt ez észlelhető,melynél az orleanista szenátorok először hagyták el a legitimista és bonapartista szövetségeseiket , ténynyé azonban az elszakadás az ostromállapotról szóló törvény tárgyalása közben lett, mely teljesen a képviselőház szövegezése szerint fogadtatott el s a szenátus jobb oldalának módosítványai mind megbuktak. Most — igy szól egy párisi levél — a szenátusban is biztos a republikánus vagy legalább a kormánypárti többség. A republikánus többség, mely most a kamarában is s a szenátusban is túlnyomó, teljes parlamentáris többséget képez. A szenátus mint a népképviselet s az alkotmányos haladás ellentéte megszűnt létezni, valamint az orleanista csoport is mint »alkotmánypárt« megszűnt létezni, mert csak mint köztársasági s a köztársaságiak sorában tehet valamit. Ez utóbbi mondás még egy kissé merész ugyan, mert az alkotmányosok végbeolvadása még nem következett be, de hogy a dolgok ide fejlődnek — valószínű.***** — Orosz lapokból. A »Russkij Mir« és a »St. Petersburgskija Yiedomosti« az orosz-angol háborút közeledni látják. A béke alá van írva — mond a »Yiedomosti« — s minden hatalom háborúra készül. A béke alá van írva és mégis talán soha sem volt oly közel a háború, mint épen most. Törökország, mely elég erős volt, hogy birtokainak épségét védje, az Oroszországtól kapott döntő csapás folytán oly helyzetbe jutott, hogy fölosztásának kérdése önmagától előtérbe lép. Mint a vadászatnál éhes ebek készek a megpillantott, erejéből kimerült, meglőtt vadra rohanni s darabokra tépni, úgy jelenleg is Angolország tekintetet vetve az elgyengült, lealázott Törökországra, kész a tengerszorosokat és Egyptomot megragadni. Ausztria Bosznia és Herczegovina elragadására vágyódik, Szerbiát önállóságától megfosztani és az orosz hadsereget és befolyást Bolgárországból eltávolítani akarja. Qui vivra verra. Oly gyengék vagyunk-e mi, hogy veszítsük el azt, amit szereztünk ? Oly gyengék vagyunk-e mi, hogy tűrjük a mi meg nem engedhető ? A »Russkij Mir« szintén azon meggyőződését fejezi ki, hogy az orosz-angol háború valószínűsége pillanatról pillanatra erősebb és komolyabb. Míg Oroszország Törökországgal békealkudozásokat folytatott, azalatt Anglia hadi készületeket tett s most már elkészült. Az előbbi kedvező körülmények megváltoztak. »Mily biztosítékunk van, hogy az angolok erős lábra nem állnak a Dardanellákban és Gallipolit második Gibraltárrá nem alakítják át ? Nehéz lesz őket innét kiverni, majdnem lehetetlen, ha a tengerszorosok előbbi félsemlegességének föntartása iránti alkudozások sikerre nem vezetnek. Nekünk el kell foglalnunk a Bosporust s szemmel tartanunk mindaddig, mig az angol hajóraj haza nem tér. Ha Angolország el nem takarodik a Dardanellákból s a szomszédos kisázsiai vizekről, akkor mi is kénytelenek leszünk kezünkbe venni a Bosporust, a Feketetenger természetes kulcsát. Valóságos érdekeink szempontjából ösztenség volna tűrni, hogy mások saját házunk kapujában gazdálkodjanak, s ezen gazdálkodás ellen megfelelő intézkedéseket meg nem tenni. — Az angol-orosz viszályra nézve írják a »Lloyd«-nak Bécsből. Minden tisztelet mellett a »Pol. Corr.« hívei iránt, azt, hogy Angolország tényleg Szentpétervárra ultimátumot intézett volna s abban az ő kongressusi programjának sansphrase elfogadását vagy elvetését »kategórikus módon« követelte volna, egyelőre hihetetlennek kell kijelenteni, mert ily alakban kifejezett kívánatot Oroszország bizonyára nem fogadhatna el. A mi informáczióink szerint az a hir a helyesebb, mely szerint Oroszország nem előcongressusra, hanem magára a congressusra akarja bízni, hogy az határozza meg, éspedig Angolország kívánságához képest per majora — hogy a békeegyezmény mely pontjai vonandók föltétlenül fóruma elé. Ez a hir nemcsak helyesebb, de észszerűbb is. Hogy másrészt a szentpéterváriak jogosítják-e az angol követelményeket olyba tekinteni, mint a congressus meghiúsítására, vagy tulajdon készülődéseik befejezésére, mindenesetre pedig valamely jelentős tengerészethadászati tény létesítésének lehetővé tételére irányzott kísérletet, azt kétségbe lehet vonni. Ami Angolország arra irányzott fáradozásait illeti, hogy osztrák-magyar szövetséget hozzon létre, az ide vonatkozó hirdetések az események egy régebbi fázisára nézve találók lehetnek, de aktuális érdekkel annál kevésbé bírhatnak, mert Ausztria-Magyarország a congressus illetékességére nézve Oroszország újabb időben erősen módosított nézeteihez nyilván közelebb áll, mint Angolország álláspontjához. Az angol és orosz vitás kérdést következőleg kommentálja a »Journal des Debats«. Mint tudva van, Angolország mint a kongressuson való részvételének múlhatlan feltételét követeli, hogy a sanstefanói béke teljesen a felhatalmazottak határozatai alá vettessék. Oroszország mindent elkövet, mindent megpróbál, hogy e kötelezettség alól meneküljön. Közli az egyezséget a hatalmakkal , javaslatba hozza, hogy bízza a kongressusra magára azon pontok meghatározását, melyek európai érdekeket érintenek s melyeket illetékesen fog tárgyalhatni. Nem mindegy-e ez? kérdi Oroszország. Ha eltérünk is a formában, nem értünk-e egyet a dolgok lényegére nézve ? Angolország nem hisz neki. Egy egyezséget a kongressus elé terjeszteni, megnyitni a vitát minden pontja fölött, annyi-e ez, mint a meghatalmazottak egyikének kényére hagyni, hogy bármely pontnál az előzetes kérdést vesse föl s ellene szegüljön a diskussiónak ? Az első esetben a tárgyalás jog; a másodikban csak tűrve van az. Az első esetben a kongressus illetékessége a kongressust magát megelőző tekintély következménye ; a másodikban az illetékesség elismerése fakultativ s a kongressustól függ. Az angoloknak jó okuk van hinni, hogy a két helyzet igen különböző; a methodus kérdése az egész, de vannak dolgok, melyekben a módszer minden, vagy legalább is majd minden. — A görög állami hitelezők egyik képviselője Brucker Lajos egy érdekes kis röpiratot tett közé angol nyelven. A röpirat néhány nyílt levelet tartalmaz, melyek Gennadiushoz, Görögország angolországi ügynökéhez vannak intézve. Az írja szerző egyikben, hogy leveleit mint azon nemzet ügynökéhez intézte, mely becstelen és aljas egyének által félrevezetve, megcsal, meglep és tönkre tesz száz, meg száz családot, a melyek akkor, midőn e nemzet bajban volt, vagyonukat tisztességes föltételek alatt rábízták ; mint azon kormány megbízottjához, mely folytonosan nem fizetésképtelen, de álnok csődben van, s mint azon király ügynökéhez, ki nyomorult uzsorásoknak és csalóknak buzgó és odaadó protectora, ha nem czinkosa. Brucker igen súlyos vádakat hoz fel a görög nép ellen. Különbséget kell tenni, mondja egy helyen, a maratoni és athenai népsöpredék közt. A görögországi hegyi rablók a soha le nem győzött Klephtek utódai, kik nincsenek minden jóérzés nélkül, kik ha kell, hősiesen megvédik az országot minden hóditó ellen, ezen szegény emberek mindenütt a megvetés tárgyát képezik; de az athenei népsöpredék, mely nem néhány utast rabol ki és tesz tönkre, hanem száz meg száz családot, ez az aljas csőcselék, mely veszély idején mit sem törődnék hazájával, hanem csak drága életével és az elrablott milliókkal, melyeket külföldi hitelezőktől csalt ki, az athenai canaille, mely már hatvan millió drachmát dugott zsebre a külföldi hitelezőket megillető pénzből, és egy vagy több száz milliót akarna még hasonló úton rabolni, védőket talál, s e kornak történetírója bizonyára fel fogja jegyezni, hogy eme gyáva szolgalelkű söpredék championja és dicsőítője közt Angliában két elsőrendű tekintély tüntette ki magát, a »Times« és W. E. Gladstone ur. — Orosz-román barátság. A bukaresti »Timpul« az orosz-török békeföltételek között Beszarábia visszakövetelésén kívül még más két pontot is fölötte sérelmesnek tart Romániára nézve. Sérelmesnek, sőt nevetségesnek tartja azt, hogy az orosz-török egyezmény Romániát ,hadi kárpótlási igényeinek érvényesítésével Törökországgal külön alkudozásra utasítja. Nézete szerint ugyanis a béke megkötése után szó sem lehet arról, hogy Románia fegyveres kézzel kérjen elégtételt s bizonyára Európa sem engedné meg, hogy a Keleten új zavarok keletkezzenek. De ennél sokkal fontosabbnak és talán Beszarábia visszakövetelésénél is aggasztóbbnak tartja azon stipulatiót, mely szerint Oroszország jogosítva lenne három éven át Rumánon keresztül közlekedni Bulgáriával s hadseregeit három évig jártatni keresztül-kasul az országban. Ez annyit jelentene, hogy három évre Románia is Bulgáriához lenne csatolva. Három év alatt pedig ki tudja mi minden fog történni ?! A jelen század második felében nem múlt el 3—4 év a nélkül, hogy valamely főfontosságú esemény be ne következett volna. Az osztrák delegációból. Az osztrák delegáció tegnap esti üléséhez távirataink pótlásával következőket adjuk. Herbst, mint a javaslat ellenzőinek zárszónoka így szólt: A delegáczió elhatározta, hogy a 60 milliós hitel fölött a vitát nem folytatja tovább, mert a tárgy ki van merítve. E tekintet már magában elég indok, hogy rövidebb legyek, mint szándékom volt. Tartózkodni fogok mind polémiától, amit annál könnyebben tehetek, mert azon urak, kik a javaslatot elfogadták, voltakép minden a javaslat ellen szólottak. Az oly bizalmi szavazatok, mint például Greuter mai nyilatkozatában foglaltatik, én szépen megköszönném s ha Andrássy ily bizalmi nyilatkozattal megy a berlini konferencziára, az által tekintélyét ott nem valami nagyon emeli. Steiermark képviselőjének azon vádjával sem foglalkozom, mintha az ellenzék arra törekednék, hogy megviselt népszerűségét felfrisítse. Eljárásom ez utóbbi években bizonyítja, hogy én népszerűség után nem törekszem, s hogy nincs is szükségem megviselt népszerűségem fölfrisítésére. Ugyanaz a képviselő következetlenségről vádolt bennünket, mert mi egyrészt teljes bizalmunkat fejeztük ki a miniszter iránt, másrészt pedig a hitelt nem szavazzuk meg; ebből azt a következtetést vonta, hogy a tout prix ellenzékeskedünk. Ha ellenzékeskedésünk valóban személyes lenne, helytelen lenne , de a közönséges parlamenti sablon a mi dualisztikus állapotainkra nem alkalmazható. Bizalomteljesen mi csak ama hely felé tekinthetünk, mely változás teljes állami létünkben az egyetlen maradandó pontot képezi: bizalomteljesen, hogy a monarchia véderejére csak akkor fog hivatkozni, ha az erők e megfeszítését valóban életbevágó érdek teszi szükségessé. Csak ez a bizalom nyilatkozik kisebbségi szavazatunkban. E mellett azonban nem mulaszthatjuk el, hogy a benyújtott előterjesztést beható vizsgálat alá ne vessük, nem tehetünk úgy, ahogy Greuter képviselő úr tett, ki a felelősséget egyszerűen a miniszterre hárította, mert nekünk meggyőződésünk, hogy az, ki a képviselői megbízást elfogadja, elvállalja egyúttal a felelősséget is e megbízatás gyakorlásáért, s e felelősséget, melylyel ugyancsak saját lelkiismeretének tartozik, másra át nem ruházhatja. Több ízben elismertem, hogy a kormány programmjával, mely a béke fentartásában kulminál s minden idegen terület elfoglalását kizárja, egyetértek; egyetértek azzal most is, de vájjon miért kérnek egyszerre tőlünk 60 milliót? Valami változás következett-e be? Azok, kik megszavazták a javaslatot, igen különböző indokokból tették azt. Az egyik rész annexiót óhajt, a másik rész kompenzációt Lengyelországban, a harmadik nagy akciót. Maga az előterjesztés alaktalan, az indítványozott határozati javaslat pedig oly sokfélekép érthető, hogy én azt hiszem, az előterjesztés, mely ide benyújtatott, eleinte egészen máshova czélzott s most csak azért nem vonatott vissza, mert már be van nyújtva. Fölmerül a kérdés: szükséges-e ez összeg megszavazása? Azt hiszem, nem szükséges Mert ha csakugyan el kell rendelni a mozgósítást, akkor hatvan millióval nem fogják beérketni; össze kellene akkor hívni a parlamenteket, hogy a szükséges pénzt megszavazzák, s akkor a 60 millió is meg lenne szavazható. Én azonban attól tartok, hogy e 60 milliót arra használják, hogy az állam becsületét engagekozzák vele s ha csapataink egyszer megindulnak, a parlamenteknek hallgatniok kellene. Inter arma silent leges... vagy inkább parlamenta. (Tetszés.) SuesB: Összegezi a keleti kérdés történetét. Törökország felől a korábbi nézet Palmerston azon nyilatkozatában foglalható össze, melyet ez a krími háború kitörése előtt mondott, hogy t. i. nem arról van szó, mi intézkedést kell tennie Törökországban, hanem arról, hogy mi intézkedést nem kell tenni, t. i. hogy e tartományok Oroszország kezébe ne kerüljenek. Ez volt Ausztria politikája is, míg Beust gró 1866. őszén ki nem jelenté, hogy Ausztria nem akarja, hogy Belgrádban azt higyjék, hogy egyedül az orosz kormány hajlandó Szerbia iránt részvétet mutatni. Később megjegyeztetett még, hogy a párisi szerződésnek revisióra van szüksége. 1867-ben kezdődött azon szláv mozgalom is, mely aztán oly nagy mérveket öltött, s már 1878-ban az osztrák meghatalmazott azt jelenthette Bécsbe, hogy Bolgárországban ideiglenes kormány alakult. Az új iskolában oly férfiak növekedtek, kik fölismerték, hogy a gresssz politikára a pénznél és szuronyoknál jobb fegyver is van: t. i. a közszellem áramlata, s azon voltak, hogy ez áramlatot kormányozzák. A legszentebb érzelmek, nemzetiség, vallás, hazaszeretet, melyek a legegyszerűbb kebelben is megteremnek, egy csomóba egyesittettek s ebből fonatott aztán az az ostor, mely véres nyomait mértföldekre vágta az ország testébe, miglen a csaták tüzében s az elégett falvak füstjében a proclamált eszmények eltűntek s nem maradt egyéb, mint az, a mit Gorcsakov néhány évvel ezelőtt a török követnek mondott: »Solitudinem faciunt, pacem appelant.« A szóló utal azon rendkívüli fontosságra, melyet a vallásos eszmék áramlata a legutóbbi években tett. A keleti kérdést Oroszország mindig mint vallási kérdést fogta föl. A szóló vázolja ezután az orthodox egyház növekedését és fejtegeti annak okait. Ebből azonban nem lehet azt következtetni, hogy Ausztria lépjen közbe, occupálja Boszniát és Herczegovinát s igy vessen gátat az orthodox hit terjeszkedésének. Ausztriának érdekei nem e tájakon feküsznek; a nehézkedés törvényei szerint érdekei őt a Duna völgyére szólítják, és pedig nem a szulinai torkolat felé, hanem azon tájra, mely Szulina és a Vaskapu közt fekszik, azt hiszi, hogy az Ada Kalétól a Vaskapuig terjedő vidéket birni nagy fontosságú lenne a monarchiára. Oroszország évek hosszú sora óta következetesen agressiv politikát követ. Először elfoglalta Krímet, aztán Ocsakovot és a Bug melletti földeket, majd Bessarábiát s aztán a dunai fejedelemségeket függelékeivé tette. Most újabb lépést tesz e régóta folytatott politikában. Idézi a nagy Péter testamentumának II. czikkét, mely azt mondja, hogy Ausztriát háborúba kell keverni valamely idegen hatalommal, ha ez nem sikerül, egy török tartományt kell neki adni, s azt ismét elvenni tőle. Ez az orosz politika szabálya. Ez ország szakadatlan agressív politikájában a legnagyobb veszély rejlik az európai békére, s az államférfiak legnehezebb feladata e mozgás elé tartós gátat vetni. A szóló ezután rosszalja a kisebbség langymeleg politikáját, melynek következménye, ha elfogadtatnék, nem lenne más, mint hogy barátainkban kételyt támasztana, ellenségeinket fölbátorítaná, s ekkép a békét veszélyeztetné, ő a 60 milliót megszavazván, nem csak bizalommal van a külügyminiszterhez, hanem bizalommal van magunk iránt is, s azt hiszi, hogy annak megszavazása az Ausztria iránti bizalmat másokban is növelni fogja. Kéri a delegátiót a hitel megszavazására. Nézetei a gyülekezet parlamentáris működéséről eltérnek az előtte szólóétól. Vele egy felelős miniszter áll szemben, s reánézve kétségen kívül fekszik, hogy ha oly indítvány létetett volna, mely a miniszter iránt nyílt bizalmatlanságot fejez ki, ez minden habozás nélkül leteszi tárczáját. A congressus összeülhet, feladata rendkívül nehéz lesz, s nézete szerint nem tractatum, hanem a keleti politikának egészen új rendszere fog abból kikerülni. Ennek kidolgozásához hideg vér kell. Szavazzunk miniszterünknek bizalmat, ne tagadjuk meg tőle a kívánt hitelt, de ismeri, hogy a minisztert teljes felelősség illeti, azé a harcz, de azé a siker érdeme is, melyet reménylünk. Akarjuk, hogy Ausztriának döntő szava legyen a congressuson, nem akarjuk, hogy miniszterünk a congressuson úgy jelenjék meg, mint egy fa, melynek gyökerei hiányzanak, s azért ajánlja a többség indítványának elfogadását. (Élénk tetszés.) Andrássy gróf közös külügyminiszter: Tisztelt ház! Rendes körülmények közt a kormány azon helyzetben van, hogy az indokokat, melyek valamely előterjesztés benyújtására késztették, csak az utolsó, csak a döntő pillanatban, közvetlen a szavazás előtt kell érvényesítenie. Azon körülmények közt, melyek közt a delegáczió most összeült, kötelességemnek tartottam, nem ezt az utat követni. Kötelességemnek tekintetem, mindjárt az első percben világos, szabatos, terjedelmes, a kormánynak a helyzetre s arra vonatkozó nézeteit, amit tenni kell, összefogó exposé által kifejteni a kormány czéljait és vezérelveit. Minden alkalmat felhasználtam, amit a magas delegáczió nyújtott, hogy a bizottságokban azzal a nyíltsággal, melyet helyzetem e pillanatban megenged, fölvilágosításokat adjak. Meg voltam tehát győződve, hogy a szavazás előtt a mai nyilvános ülésben alig kellene szót emelnem, mert az elmondottakhoz alig lehet valamit hozzátennem, sem belőlük valamit visszavonnom. Csak az a körülmény, hogy többen a szólók közül meg vagyok győződve, hogy a legjobb hiszeműleg a kormány előterjesztését más indokoknak rótták fel, mint amelyek a kormányt vezették, hogy továbbá itt-ott más czélok is lőnek emlegetve, csak ez teszi kötelességemmé, hogy oly röviden, a mint csak lehet, a kormány eredeti indokait emlékezetbe hoztam, s az eredetileg igen világos és egyszerű czélt, melyre a kormány törekszik, hacsak lehet még nyilvánvalóbb kifejezésre hozzam. Mielőtt azonban ezt tenném, — s ígérem, hogy oly röviden teszem, a mint csak lehet, — el nem mulaszthatom, hogy vissza ne térjek némely nyilatkozatra, melyet a kormány javaslatának egy ellenzője tett. Dr. Giskrad exczellencziája kiváló okot talált a kívánt hitel megtagadására abban a körülményben, hogy én Ausztria azon érdekeit, a béke azon föltételeit elfeledtem megnevezni, amelyek teljesítéséért mi készek lennénk teljes erőnkkel síkra szállni, vagy amelyek foganatosításának megakadályozására hajlandók lennénk vérünket s pénzünket is áldozni. E körülményből a tisztelt doktor úr a titkolódzás vádját emelte ellenem. Ez a vád volt uraim az, amelyre legkevésbé voltam elkészülve. Meg vagyok győződve, hogy, ha utódaim valamelyike, egy jövőbeli külügyminiszter, fog valamit szememre hányni, úgy az nem az lesz, hogy én azt a szokást hoztam be, hogy keveset mondunk meg, hanem egész határozottan az, hogy az ellenkezőt cselekedtem, száz szokásba hoztam, hogy igenis sok kérdésre felelünk meg. Igyekezni fogok a titkolódzás vádja ellen két álláspontból védeni magamat, subjektív és objektív álláspontból i. i. Ami az elsőt illeti, a magas delegáció legtöbb tagjára, mint tanúra, merek hivatkozni. A delegáció, ezen épen most és sokat bántott intézmény, úgy látszik, mintha jó oldalakkal is bírna s ezek közül az egyik az, hogy alkalmat nyújt, hogy fölvilágosításokat oly alakban nyújtsunk, mely a minisztert nem hozza azon zavarba, hogy programmot kelljen fölállítania, ultimátumokat világgá bocsátania, s hogy a mellett mégis lehetővé teszi, hogy egyes képviselők kivánatainak — amit én teljesen értek — engedjen s mielőtt azok szavaznának, bizalmas, nem kompromittáló alakban megadja azon fölvilágosításokat, melyek szükségesek, hogy a szavazásnál tájékozhassák magukat. Én intézményünk ezen előnyét bőven kihasználtam, s önök e részben mindig készen találtak. Egyetlen egyszer nem volt ez így, a közlés megtételére azonban én akkor is késznek nyilatkoztam, a delegáczió budgetbizottsága volt az, mely ettől engem fölmentett ; mely indokokból, azt önök mindnyájan tudják. Azt hiszem, ezzel a szubjectív részt elintéztem s csak még azt a kérdést teszem, ezután legális dolog-e a minisztert a titkolózás vádjával illetni. Áttérek most az objektív álláspontra. Ez nézetem szerint következőleg formulázható: vagy forognak köztünk és egyéb kormányok közt eltérések fenn, pedig oly természetűek, minőket Giskra excellencziája érintett, vagy nem. Ha nem forognak fenn, nos akkor elsimulnak a tisztelt szónok mindazon aggályai, melyeknek háborús politika, provokáczió stb. felől kifejezést adott. Ha azonban forognának fenn ilyen eltérések — csak mint föltevést ismerem ezt el — akkor kérdem, azt hiszi-e a tisztelt szónok, hogy ezek kifejtése s a delegáczió plénumában a nyilvánosság előtt való megjelölése a béke fenntartására való kilátásokat erősbítette volna. Kérdem, hogy ha a congressustól összeülése előtt el akarjuk vonni azon feladatát, hogy a netán létező eltéréseket véleménycsere s az európai hatalmak közrehatása által kiegyenlítse, s ha e feladatot magunkra akarnók vállalni, ez fokozná-e a béke fentartásának kilátásait vagy az ellenkezőt tenné ? Ha még kételkedtem volna e fölött, a mai ülés egy kitűnő szónoka végleg meggyőzött volna. Az mondatott ma itt: A nemzetközi életben mi veszélyesb sincs, mintha az államok becsülete enyageíoztatik. Aláírom e mondást, s történeti példákra tudnék utalni, amelyekben az ily módon provokált ultimátumok a békét solta, a háborút azonban igen gyakran s néha »huszonnégy óra alatt« elő tudták idézni. Érteném tehát, ha ő exczellencziájának álláspontja az lenne, hogy a háborúba lovaljon bele, s akkor tenné e kérdést. De azt, hogy e követeléssel, hogyan lehet a béke fentartásának érdekében föllépni, teljességgel nem tudom felfogni. Ő excellentiája továbbá sok más egyéb ok közt, mely miatt nem szavazza meg a hitelt, azt is felhozza, hogy Talleyrand herczeg a bécsi congressuson mint a szövetségesek által levert Francziaország képviselője katonai hatalom nélkül csakis diplomácziai fogások által a különböző hatalmak közt a féltékenység fölkeltése által, megtudta menteni veszettnek hitt ügyét s oly eredményeket ért el, minket senki sem várt. Azután hozzá tette: Az igaz, hogy ő Talleyrand volt. Helyesen volt mondva, az Talleyrand volt — és én nem vagyok Talleyrand. De ép mert nem vagyok az, nem tudom azt a tehetséget igényelni magamnak, hogy már elveszett ügyeket képes lennék puszta diplomatiai fogások által helyre hozni. Azt a csekély tehetséget, ami fölött rendelkezem, ennélfogva arra kell használnom, hogy az ügyeket ne engedjen elveszni (Derültség és helyeslés), hanem hogy oly stádiumban vigyem a congressus elé, amelyben csekélyebb erővel is lehetséges még azok megotalmazása. Ami azonban engem csodálkozásra készt, az az, hogy ő excellentiája és azt az államférfit választotta eszményképe gyanánt, kinek a rossz világ azt a mondást adta a szájába: a beszéd arra való, hogy a gondolatot elrejtse. (Derültség.) Ki kell jelenteni, hogy én nem vagyok azon a nézeten, amelyet Dr. Giskra ő exczelencziája látszik vallani, kis eszközöktől nagyot várván. Én kis eszközöktől semmit nem tudok várni, ő exczelencziája azonban úgy látszik, mintha a nagy eszközökre helyezne kevesebb súlyt. De közel e kérdés, várjon ő exczelencziája Talleyrand herczeg ily értelmű válaszaival megelégedett volna-e (Élénk derültség), vagy hogy szabatosabban fejezzem ki magamat, ha a sors úgy akarta volna, hogy a két államférfi egy időben éljen, ami nem történt meg, — azt hiszi-e Dr. Giskra ő exczelencziája, hogy Talleyrand herczeg közvetlenül a bécsi congressusra való menetele előtt oly sok kérdésére felelt volna, mint nekem volt szerencsém neki a kongressust megelőzőleg eddigelé válaszolni ? (Élénk derültség.) Azt hiszem, bizonyára nem.(Giskra közbeszól: Bizonyára!) S mert azt hiszem, azt következtetem belőle, hogy ő exczelencziája Talleyrand herczegtől is megtagadta volna a 60 milliót. (Élénk derültség), s ő exczelencziája meg fogja engedni, hogy én ebben némi vigasztalót találok. Ő exczellencziája továbbá — s ezt már többször is cselekedte — egy összeállítást olvasott föl nyilatkozatokból, melyeket én május ennyiedikén, augusztus annyiadikán, s szeptember amannyiadikán tettem. Nem teljesen hallottam, amit fölolvasott, s csak egy-két szót értettem meg tisztán. Ezt ő mind annyiszor meg szokta tenni, ahányszor a nyilvánosság előtt velem, fájdalom gyakran, szemben áll. Ezen idézetekből, ezen egyes tételekből akarja előrelátásom hiányát kimutatni. Volt alkalmam — ha emlékezetem nem csal — már régebben is felelni ez idézetek egynémelyikére. Emlékezem, hogy vonatkozást tettem arra, amit szintén egyik delegáczióban mondtam, hogy t. i. a miniszter egyátalán nem zöld béka, amelynek föladata az időt megjósolni, s ha valaki ilyetén módon akarja őt tekinteni, feledi, hogy a felhőket, melyekre utal, egyúttal reá zúdítja azon államra, melyet képviselni hivatva van, hogy tehát némely kérdéseket a miniszterhez egyátalán nem is kellene intézni stb. Azon illúziót ápoltam, hogy ő exczellentiája, nem mondom okulva, hanem fölvilágosítva ezen okok által, nem tér vissza többé ily thémákra. Fájdalom, csalódtam. Ez azon meggyőződésre késztet, hogy ő exczellentiája a külügyminiszter helyzetét tán mégsem egész helyesen fogja föl. Néhány héttel, azt hiszem hat héttel az eseménydús nagy háború befejezése előtt, lord Beaconsfield, ki bizonyára kitűnő államférfiú, nem tudom a parlamentben-e vagy valamely más testület előtt a következő nyilatkozatot tette : »Oroszország csak a keresztyének sorsának javítását óhajtja, a törökök pedig elhatározzák reformokat foganatosítani; remélhető tehát, hogy mindkét részt kielégítő béke jö létre. Nem így történt. Van-e azonban ember, ki ebből azt a jogot merné magának igényelni, hogy lord Beaconsfieldnek azt vesse szemére, hogy tévedett ? Azt hiszem nincs. Azon szándékkal kellett, hogy legyen, hogy azon irányba hasson, mely ily eredmény előidézésére vezethetett volna, s azért úgy kellett nyilatkoznia, ahogy nyilatkozott. S Angolországban nem akadt senki, aki azért előrelátás hiányáral vádolta volna; — ha ő exczellentiája ott van, tán ez is megtörténik. (Derültség.) De a nagy angol közönségben — ismétlem — sem a sajtó útján, sem a képviselőház előtt tudtomra nem vetették szemére ezt. Csak mint mellékest említem ezt fel, s ez alkalomból egyszer mindenkorra azon elvi nyilatkozatot teszem, hogy oly támadásokra, melyek egyes idézetek vagy mondások összeállításából kovácsoltatnak ellenem, lényegileg válaszolni nem fogok. Keresztényi türelemmel elviselem őket, de választ rájuk nem adok. S e nyilatkozatom arra a reményre jogosít, hogy tán ez okból ő exczellencziája is más, nagy értelmi tehetségeinek s állásának inkább megfelelő irányban fogja támadásait foganatosítani. Többet nem is foglalkozom az egyes szónokok nyilatkozataival, hanem visszatérek azon föltevésekre, melyeknek különböző oldalakról úgy szólva kumulative adtak kifejezést. Ezek körülbelöl így hangzanak : A kormány egyszerre arczélt változtatott; czélja többé már nem a béke fentartása, hanem a háború előkészítése; fenyeget, ijeszteni akar s így tovább. Előreláttam mindez ellenvetéseket, s mert láttam, meg is feleltem rájuk előre. Azt hiszem, nem kell mást tennem, mint a már elmondottakra hivatkoznom. Excellencziát engedelmével (szóló az elnökhöz fordul) lesz szerencsém rövid szavakban ismételni, amit mondtam, hogy bebizonyítsam, hogy e föltevések nem alaposak. Expozémban kifejtettem nézetemet a helyzet fölött, a congressus föladata fölött, s azután így szóltam : »Mindezen okoknál fogva jogos reményünk lehet, hogy a hatalmak tanácskozásai európai megegyezésre fognak vezetni. E reményben néz a kormány az európai kongressus elébe. Mint eddig, úgy ezentúl is föladatának tekinti a béke föntartását, ép oly föladatának tartja azonban az osztrákmagyar és az átalános európai érdekek határozott megóvását. Másrészt egy annyira érdekelt állam kormánya e reményre egyedül nem állapíthatja minden számítását.« .... Továbbá : »A békekötés pillanatára tartottuk fönn a monarchia befolyásának érvényesítését. E pillanatra kellett tehát föntartani a monarchia összes erejét.« . . . Azután : »Ma sem a mozgósítás az, mit a kormány kíván, hanem annak lehetősége, hogy amit szükség követelni, azt idővesztesség nélkül lehessen foganatosítani. Nem jelent ez ellenséges szándékot, bármely hatalom ellen, sem tüntetést; egyszerűen elővigyázati rendszabály az a viszonyok, által követelt szükséges előföltétele annak, hogy a monarchia önrendelkezési joga minden körülmény között biztosítva legyen. Nem olvasok tovább, csak azt teszem hozzá, hogy e beszédet, mint minden miniszteri beszédet, megtáviratozták minden világrészbe és senkinek sem jutott eszébe abban háborúszenetet, fenyegetést, vagy csak a háború veszedelmét is keresni. Minden hang, mondhatnám egyetértve, csak azon természetes rendszabályt látta abban, melyet egy ily közelről érdekelt, földrajzilag ily közelről érintett állam a jelen viszonyok közt okvetlenül kell, hogy tegyen. Ha ezzel szemben kérdem magamtól, mikép történhetik, hogy itt mégis a vezéláltozásról, háborús készülődésről, fenyegetésekről beszélnek, csak egyet tudok felelni s ez az, hogy sokan az urak közül tán már eleve készek voltak szavazatukkal, a megtagadással t. i., s csak azután kellett keresniük az indokokat, ahol épen találhatni hitték. Én legalább fentebb idézett nyilatkozataimban mit sem tudok felfedezni, amit a kormány politikájának változására joggal mutatna. Igyekeztem a lehető világosan előadni a kormány indokait; reméltem, hogy az egész kép, amint nyilatkozataimban visszatükröződnie kellett, egész összességében felfogatik, de azt tapasztalom, hogy némely szónok legalább, csak egyes tételeket szakított ki, és ezekre alapító okoskodásait, hogy minden föltevést fölkerestek, csak azt nem, amely legegyszerűbb és legközelebb fekvő. Azon kell tehát lennem, s azt senki tőlem rossz néven nem veheti, hogy még világosabb legyek, oly világos, mint maga a kormányi előterjesztés volt, mely száraz szavakban ezeket mondja, (olvassa): »Ez által a közös kormánynak eszközök nyújtandók, hogy felelősségére ideje korán oly intézkedéseket foganatosítson, melyek azon előnyök gyors felhasználása mellett, melyeket a hadsereg szervezete nyújt, egyedül alkalmasak a monarchiát minden veszély és meglepetés ellen biztosítani. A 1. delegáció határozza tehát el, hogy a közös minisztérium felhatalmaztatik, a monarchia két államterületeinek kormányaival egyetértve, az elutasíthatatlan és sürgős szükségre fölmerülő rendkívüli hadseregi követelményekre a kiadásokat 60 millió forint erejéig fedezni.« Tehát, uraim, egészen érthetően szólva, a czél, mely a kormánynak a hitel követelésénél szeme előtt lebegett, meggyőződésem szerint a következő kérdésben tetőzik: A ma mindkét részében alkotmányos osztrák-magyar monarchia nagyhatalom maradjon-e, mint előzője az absolut Ausztria volt, melynek örökségét átvette ? Igen vagy nem? Ha e kérdés ma közvetlen Ausztria népei elé