A Hon, 1878. április (16. évfolyam, 80-105. szám)
1878-04-20 / 97. szám
97. szám. XVI évfolyam. Kiadóhivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint T’Vífizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra................................................... írt — kr. 6 hónapra ...........................................12» — az esti kiadás postai különküldéseért, felülfizetés negyedévenkint . . . 11 — » i előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetés telMvás , se a XVI-dili. 'évfolyamára. A »Hon« megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre................................... ö frt Félévre.................................................12 » Egy hónapra .............................. 2 > Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeum - épület) küldendő. »Bon« ssserk. • kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1878, Szombat, april 20. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, april 19 A török kormányválság. Konstantinápolyban kormányválság ment végbe. Az angol-török szövetség leghatározottabb híve s ügybuzgó barátja, Ahmed Vefik pasa miniszterelnök kétszeri lemondás után elbocsáttatott hivatalából s helyébe Szadik pasa, párisi török követ neveztetett ki. Még más miniszteri tárczáknál is történtek változások. Az illető személyek politikai irányát nem ismerjük, de a fenforgó körülményeknél fogva tán nem tévedünk, ha állítjuk, hogy a többi miniszternek elbocsátásánál, illetőleg újakkal fölcserélésénél is ugyanazon okok és szempontok vezették a szultánt, melyek Ahmed Yefik pasa, a kormány elnöke lemondásának elfogadására bírták. Egy szóval, az új török kormányválság több egyszerű személy változásnál jelenti az orosz befolyás emelkedését és döntő hatását a szultán környezetében. Mióta Miklós nagyherczeg San Stefanóba helyezte főhadiszállását, élet-halál küzdelemre kelt egymással az angol és orosz befolyás. Mindkettőnek czélja volt Törökországot szorosabb szövetségbe vonni bizonyos eshetőségekre. Ha nem Ahmed Vefik áll a kormány élén, Törökország már eddig is benne volna a muszka szövetségben, olyanformán, hogy e szövetség muszka protectorátust jelentene az oszmán birodalom nem csak azon részei fölött, melyek elvétettek vagy el fognak vétetni, hanem azok fölött is, melyek történetesen még megmaradnak. A tönkretett Törökország egy orosz szövetségben nem szövetséges társ, hanem lényegileg vazallus lenne ; nem Sztambulból, hanem Pétervárról kormányoznák kizárólag muszka intenziók szerint és a muszka politika czéljainak megfelelőleg. Midőn még február végén s mártius elején megkezdődött muszka részről a torzsalkodás , Törökországnak orosz szövetségbe vonásáért, midőn ennek fejében kecsegtető és csábos ígéretek tétettek (hadi kárpótlásból és némely elvenni szándékolt területelengedés formájában), az orosz diplomatia nemcsak egy angol-orosz háború eshetőségére volt tekintettel, hanem egy nagyobb szabású terv állt a szeme előtt. Egészen orosz protectorátus alá venni Törökországot s úgy mutatni be Európa előtt, mint Oroszországgal solidaritásban állót; hogy akármit tegyen Oroszország, a portára nézve elmondható legyen : »Volenti non fit injuria« — s így Európának még ürügye se legyen Törökország javára, vagy érdekében beleszólni a dolgok folyásába. Ignatiev valóságos védnökséget gyakorolt Abdul Aziz fölött s úgy tüntette föl, mint most már tudjuk, e boldogtalan uralkodó előtt Oroszországot, mint legjobb s legőszintébb pártfogóját az oszmán birodalomnak, Abdul Aziz hajolt a muszka tanácsokra s ezek következtében végrehajtatlan maradt minden reform, a hatti humarum stb., minek következményei lettek a lázadások és a mostani háború minden szerencsétlenségével. S midőn Miklós nagyherczeg valódi muszka álnoksággal meglátogatta Abdul Aziz sírját és a fölött kegyeletes szavakat ejtett, nem volt más czélja, mint II. Abdul Hamidban is fölébreszteni a muszka szövetség vágyát. Ide tendált Ignatiev is legújabban akkor, midőn Szavfet pasa kényes szemekkel irta alá a san sterarói szerződést, ezt jegyezvén meg az öreg török államférfi előtt: »Biz e keserves, de nem megmondtam-e már régen, hogy Anglia meg fogja csalni önöket, és angol szövetségre soha sem számíthatnak?« Ignatiev szavainak meg is volt a hatása, mert — legalább a mint jól értesült konstantinápolyi levelezők állítják — az öreg Szovjetben megérlelődött a Moszkaországgal való szorosabb egyetértés szükségének eszméje. És ugyancsak megbízható források szerint maga a szultán, II. Abdul Hamid is erősen hajlik Oroszország felé. Ami még megmaradt birodalmából, biztosságban kívánja megtartani, csendes napokat tölteni a csillag-kioszkban ; ezt pedig legbiztosabban Oroszország vadszárnyai alatt véli és hiszi elérhetni; azon Oroszország védszárnyai alatt, melynek váratlan győzelmei és óriás hatalma roppant imponálnak a gyenge idegzetű s beteges fantáziájú szultánnak. Abdul Hamid kész lett volna formális szövetségi szerződésre is lépni Oroszországgal, ha nem kellett volna attól tartania, hogy ez népénél oly ellenszenvre fog találni, mely még trónjától is megfoszthatja. Egy ilyen orosz-török szövetség létrejöttét gátolta meg eddig Ahmed Vefik pasa, de most, hogy megbukott, az orosz befolyás előtt teljesen zárt ajtó áll. A szultán kész lesz aláírni, amit Nelidov vagy Onu diktál Gorcsakov parancsából. Nagy jelentőséget kölcsönöz e török kormányválságnak az, hogy a jelen körülmények között személyváltozás történt a hadügyi és tengerészeti tárczánál, hogy azon sejk-ti I-szlám helyébe is, ki jóváhagyásával szentesítette a háborút, uj főpap lépett s hogy megmaradt hivatalában külügyminiszternek az elaggott Szavfet pasa, ki a san stefanói szerződést aláirta. így fogjuk mi fel a török kormányválságot s ily körülmények közt attól tartunk, hogy mig a diplomatia az előconferentiával több efféle hiábavalósággal vesződik, a porta nagára hagyatva, minden erős támasztól megfosztva s a muszka pressiónak tovább élén nem állhatva, belemegy a muszka szövetségbe s mire Anglia erélyes tettre határozná el magát Oroszország ellen, meg lesz osztva egy, még igy meggyengitve is igen becses fegyveres társtól: a török sereg támogatásától, (mely e pillanatban 130—150,000 főre tehető, s melyet Oszmán pasa, mióta hazakerült, újjá szervezett.) Nem mondjuk, hogy ez a podiktice ig f fog történni, nem is óhajtjuk, de bizonyos, hogy a kormányválság által ez eshetőség nagyon valószínűvé lett s nem kell felednünk, hogy a gyors elhatározáshoz és cselekvéshez senki sem ért jobban, mint az orosz diplomatia, mely most uralja a helyzetet Stambulban. Ha Anglia sokat habozik, vesztett ügye van. Szerencsére azonban ismét angol fegyverkezésekről, Máltába csapatszállitásokról olvasunk s a stambuli kormányválság még lázasabb sietségre fogja bírni az angol kormányt — és ha siet, még nem késő, még kiragadhatja a maga számára a portát a medve agyonfojtó öleléseiből. — Szélső báli és ultramontán vélemény az ellenzéki fúzióról. — Simonyi Ernő az »E—s« mai számában többi közt utalva arra, hogy az ellenzéki fúzió is elfogadván a közjogi alapot, a szélső baltól ép oly távol esik, mint a szabadelvű párt, így folytatja: »Jobb szeretjük, ha Magyarország kevesebb politikai pártra szakad, mert ezek közt választani könnyebb lesz az egyszerű becsületességnek, mint eme, ha őt különféle elnevezéssel bíró párt között kellene választania. És a közelgő átalános választásokkal szemben mi sokkal jobban szeretjük, és előnyösebbnek tartjuk állásunkat, amidőn tulajdonképpen mi csak egy párttal állunk szemben, és az ország csakis a századok óta ismert két pártra van szakadva, amelyek annak történelmi múltjából fejlődtek, tudniillik a függetlenségi pártra, mely századok óta az ország független önállásáért, küzdés a közösügyes pártra, mely Magyarországot többé-kevésbé szoros kapcsokkal Bécshez akarja csatolva látni. Ezen párt egyesei vagy kisebb-nagyobb töredékei eltérhetnek ugyan egymástól kisebb-nagyobb fontosságú pontokban, de lényegükben, alapeszméjükben a közös ügyességben egyeznek.« Arról is biztosítja Simonyi az »Egyesült ellenzéket«, hogy a szélsőbalt mindig helyén fogja találni, ha a Tisza-kormány megbuktatásáról van szó, de nem azért, hogy aztán az »Egyesült ellenzéket« segítse kormányra. Az ultramontán »Magyar Állam« eddig nekirontott az ellenzéki fúziónak, ma meg nyilatkozik maga Lonkay Antal egy volt conservativ képviselőhöz intézett nyílt levél alakjában. Lonkay úr a következő biztosítással végzi mondókáját : »Ismétlem, hogy az »egyesült ellenzék« útján a »Magyar Állam« gátakat nem fog emelni, sőt azon esetre, ha pártotok fournalistikáját az otromba tollaktól epuráljátok és a »Magyar Állam« által vallott és védett fensőbb elveket nemcsak a párt vezérférfiai, hanem bevallott lapjai is tiszteletben tartandják , a katholikus elemektől a passiv figyelemmel való kisérés helyett többet is fogtok várhatni.« Nem sokára szent lesz a barátság az »Egyesült ellenzék« és ultramontánok között. És ez nem is volna csoda, hisz a »M. Á.«-nak oly erős gyökerei mentek át a szélsőjobboldalról az ellenzéki fusió talajába ! Már Apponyi Albert gr. is a fusió keresztelője alkalkalmával azzal biztatá független szabadelvű társait, hogy a szélső jobboldali urak magukkal hozzák a fusiónak azon »elemek támogatását, melyek ők is eddig támaszkodtak.« lm azon »elemek« egyike , Lonkay közelit már. Váljék egészségére az ellenzéki uniónak. — A montenegróiak üzelmei nagy mértékben magukra vonják a monarchia hivatalos köreinek figyelmét, így a »Bohemiá«-nak írják Bécsből. Itt különös figyelmet kezdenek fordítani azon eseményekre, melyek a Drina és a Bojána által képezett delta partvidékén, hol a montenegróiak lábukat megvetették, végbe mennek, úgy látszik, a montenegróiak nem tudják megszerezni az ottani, többnyire katholikus lakosság rokonszenvét. A dulcignói plébános bántalmazása annyiban bír több, mint localis jelleggel, hogy e pap osztrák alattvalónak tekinti magát, mely minősége azonban még nincs bebizonyítva. A montenegrói fejedelem azt állítja ugyan, hogy közegeinek nem volt más megbízatásuk, mint a lakosokat összehívni, hogy községi előljáróikat szabadon válasszák meg, de a lakosság bizalmatlan, mivel azt hiszi, hogy be akarják őket sorozni a montenegrói zászlóaljakba, s el van határozva ennek ellene szegülni. Mivel ez a mozgalom szorosan az osztrák-magyar határ mellett történik, kormányunknak kötelessége jobban szemügyre venni azt, s már azt is beszélik, hogy egy kisebb hadihajó fog az antiváris révbe küldetni, az ott élő osztrák-magyar alattvalókat megvédelmezni. A montenegrói fejedelem azonban sietett megnyugtató választ küldeni Bécsbe, s most már egy kissé csinyján kezdenek bánni a terület bekeblezésével, amennyiben egyelőre csak aláírásokat gyűjtenek, melyek a bekeblezést kívánják. — Francziaország és Anglia egyetértését valószínűnek mondja a »Köln. Ztg.« egy párisi távirata. Ha a háború Orosz- és Angolország közt kitör, Francziaország előreláthatólag ez utóbbi mellé fog állni. A fő ok, amiért Francziaország eddig oly tartózkodónak mutatkozott, abban állt, hogy a kiállítást nem akarta veszélyeztetni. Mivel azon előnyökben, melyeket Francziaország magának a kiállításból ígért, ha a háború kitör, mégsem részesülhet, párisi kormánykörökben azt a nézetet kezdék táplálni, hogy nem maradhatnak közönyös nézők, ha Anglia oly érdekek mellett lép föl, melyek többé-kevésbé Francziaországéi is. Valóban kívánják a válság békés megoldását, de nem hiszik, hogy Francziaország, melynek ma erősebb hadserege van, mint valaha, végig nyugodtan elnézze a harczot, mely a keleten való főuraságért folyik. — Olasz hang a keleti kérdésről. Azon interpellátiók közt, melyek az olasz parlamentben Corti külügyminiszterhez intéztettek kiváló figyelemre méltó Pandorfi képviselőé, mivel ez fényesen tanúskodik azon fordulatról, mely utóbbi időben az olasz közvéleményben végbe ment. Pandorfi interpellációja fejtegetésében a többek közt a következőket mondá: Nem azon kellene lennünk, hogy Törökország elpusztittassék, vagy az orosz karjaiba legyen kénytelen magát vetni. Sőt inkább vele szemben tekintettel kellene lennünk a szerencsétlenségre, mely sújtotta, s törekednünk erősíteni, hogy visszanyerje azt a befolyást és jelentőséget, melyet szerencsétlenségre elvesztett s mindenek fölött abban támogatni, hogy e befolyást és jelentőséget természetes hazájában Ázsiában visszanyerje. Fájdalommal látom tehát, mily veszteségeket kell szenvednie a portának Örményországban, s azt hiszem, bölcs politika lenne Európától, Törökország ily szétdarabolásától óvakodni. Ausztria Magyarországról rokonszenvel nyilatkozik Pandolfi, s e monarchia kötelességének és feladatának tartja az orosz áramlatnak ellenébe lépni. Könnyű belátni, úgymond, hogy azon a napon, mikor a Duna torkolatok orosz kézre jutnak, Oláhország meglánczolva és Magyarország veszélyben lesz, s ha Oroszországnak megengedtetnék, minden szláv népet magába olvasztani, e két ország menthetetlen romlásba dőlne. Fölemlíti azt a mondást, hogy ha Ausztria nem volne, elő kellene állítani, s inti Olaszországot az ez állammal való együttes eljárásra. Végül pedig a következőkben foglalja össze nézetét: A Balkántól délre egy görög birodalmat kell alakítani, Törökországgal barátságosan meg kell egyezni, hogy a Balkántól északra Bolgár és Bosnyákországot akkép alakítsa át, hogy az ahelyett, hogy Magyarországot és Oláhországot gyengítené, mindkettőre nézve a nagyobb biztosság záloga legyen, s ahelyett, hogy Oroszországnak a beavatkozásra új alkalmat nyújtson, a Hercules oszlopait Bessarábiába helyezze át s a keleti és északi szlávoknak azt mondja : Non plus ultra! A kiegyezés és a választások. Az idő halad, a kiegyezés késik, és ezzel nem aggodalmat, hanem kárt konstatáltunk , mert a hirdetésszedőtől a diplomatáig érzi mindenki, hogy a monarchia két fele közti bizonytalanság, sem anyagi, sem politikai viszonyainknak nem használ, és ha meggondoljuk, hogy az országgyűlés hátralévő négy hónapjából alig van 2—2 és fél hó, melyet törvényhozási aktusra egyátalában használni lehet, bizonyára nagyon szűkre mértnek fogjuk találni az időt arra, hogy a kiegyezés és a függőben levő költségvetés, vagy épen más kérdések is elintéztessenek. Pedig azok befejezését kikerülhetlenné teszi az ország érdeke, nem annyira a kiegyezés pozitív eredményei, mint a bizonyosság politikai, üzleti hasznai és a további parlamenti működés reformirányának biztosítása érdekében. És egyiket sem fogja biztosítani egy provizórium, mely a viszályt még el se napolja, csak megoldásában nehezíti és bizonytalanságával károsítja az országot. Tehát tárgyilagos, jó okaink vannak arra, hogy a kiegyezés befejezését sürgessük és így az ország előtt, sőt önmagunkban sem szorultunk arra, hogy a kormány, vagy párthatalom féltése iránti tekintetből remegjünk e miatt. Mert, ha, quo fato, létre nem jön a kiegyezés, nem fogunk félni a nemzet elé állni és elmondani, ami történt, fölfejteni, ami ellenkező eljárás mellett történhetett volna, és rámutatni az ellenzéki törekvések tényezőire, lehető és várható jó, rossz következményeire, és annyira bízunk a nemzet józan eszében, politikai érettségében, hogy bizalmát meg nem fogja vonni azoktól, kik a népszerűségnél többre becsülik a haza és monarchia jólétének biztosságát, a cselszövényeknél és kielégíthetlen ambiciónál az önmegtagadást, több függetlenséget tanusítanak akkor, mikor „igen”-nel szavaztak ; mint ha ellenkezőleg cselekedtek volna; mert azt ugyan még nem mondta még soha senki, hogy a Tisza-kormány milyen jótéteményekben részesíti párthíveit, csak azt láttuk, hogy a népszerűségtől azok híznak, tehetségeiken felüli kitüntetésekben azok részesülnek, kik az ellenkező táborban vannak. Ha tehát az ellenzék azt gondolja, hogy a kiegyezés esetleges elmaradása, rémképeket kelt a kormánypártban, vagy azt hiszi, hogy az ettől való félelem indokot képez annak A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy hirhedett kalandor a XVII-ik századból. Regényei korrajz XXII részben. Irta Jókai Mór, MÁSODIK KÖTET. Nyolczadik rész: Homicidium. a. A múlt-borju. (84. Folytat,Bp.) E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdánomnak. Rupertus épen arravaló fiú volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirü mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, ahol hozzám hasonló nemes urfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepitvényessel, meg egy oláh bojárral, akiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy a nemes leveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem egytől egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, menyecskézők és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, amit elvertek, nem tisztességes uton jutottak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy tekint, mint számára idehozott kész martalékot. — No ugyan szépen megjárták velem ! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem : a templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, anélkül, hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki egyelőre, fentartván magamnak elitéltetésem esetére, a midőn teljes reményem van hozzá, hogy egy ilyen az egész keresztyén világot boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg fog számomra adatni. ( No csak azt várd!) Tehát leinni nem bírtak, pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros váltóját, amit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsíphessék tőlem s Mayer gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetéstől. De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők hitték , mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem, hogy az hogyan van meghamisítva ? hogy van bele kényesö téve, ami a koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül ? Ők vesztették el a pénzüket, nem én. — Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor tapasztalták csak, hogy nem holmi újonczczal van dolguk. A hajdemákoknál annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők kudarczot vallottak ellenemben , arra pedig fő gondom volt, hogy életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, amiért tömlöczbe dugjanak. Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé kikötni. Ami pedig a menyecskéket illeti : e tekintetben a legóvatosabb voltam. A fehér galambom mindenüvé elkísért; de én arról nem szóltam senkinek , hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, akik egyik barlangból a másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelid nymphát a nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hűséget esküdtem s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert ime a menyasszonynak a testvére Rupertus, a ki minden dolgomat látja, s ha valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan be fogja fújni. Hasztalan esküdözött Rupertus, hogy őt egy egész tele sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó társaságban), ha valamit szól a húgának , de én rendütletlen voltam a hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni szegény szüleimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen úrrá teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat, vesznek maguknak szép gyümölcsös kertet, az öregem prémes békést, a mámi selyempalástot vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a pénzből, amit a fiók keresett. (— Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.) »Finis sanctificat media«, felelt meg rá a bűnös, fakadt.A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotája A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kan pulyka. (— Azt biz a jámbor jezsuiták nem ezért találták ki, hogy lopd el az arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak uj ruhát. Folytasd!) — így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, ami a váltóm lejáratáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a kötéltánczosbódékat, és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat szétkergetve, a professorok ablakait kulimásszal befestegetve, a szép asszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az egész »hamburgi hegyet« socundia rettegésben tartva, egész Palmarum vasárnapig. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ezen a napon volt, mert, újdonatúj zekét és pulidért vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én és a cziroboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a farkaikra száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mulatság után karonfogózva az egész utczát elfogtuk s igy mentünk kegyetlenül danolva a »Három alma« korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzslónak minden medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a fejemet, ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak. Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s megadta magát. Minket pedig a csapiáros kizavart a korcsmából, a mint az éjfélt ütötte, tilalmas lévén neki virágvasárnapján a csapszékét nyitva tartani. A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az mozdulni sem tudott, mi többiek pedig, amint az utczára kijutottunk, azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán van. »Héj, czimborák, mondá a skót klán, én tudnék valami jót. Rupertus nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk Hermannal ablaktalálkozót a menyasszonyának. »Bolondok vagytok, mondom én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyílik, az meg két ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múlt-borjú, hogy a nyakam a padlásig felérjen.« »Hát mi mire valók vagyunk ? mondá a hidalgo. Csinálunk pyramitost. Három czimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállán áll fel, s te Herman megint annak a kettőnek a vállára : onnan csak eléred az erkély karfáját, bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az ablakot; mi felőlünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon hangosan ne tedd.« Engem meglehetősen bolonddá tett a sok themák, amit a salmagundi szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal megindultunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza felé. Odaérve, gondunk volt rá, hogy a utczán keresztül vont köteleken függő lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész kalandunkhoz. Az acrobatai terv igen szépen sikerült is: én nagy hamar oda fenn voltam az emberpyramid harmadik emeletén, ahonnan igen könnyen elérhettem azt az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyílt. Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra. Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődül az az előttem már ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából keveredett pokolbeli symphonia ; a czimborák odalenn elkiáltják magukat ijedten : jaj, a múltborjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt, egymást eltaposva, hanyatthomlok, a merre nyitva van az ut; engem meg ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a levegőben, mint egy horogra akadt békát. Segítségért kiáltani nem mertem, mert ha az öreg Mayer meglát, lelő, mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével valami párkányt a falon, amin lemászhassak az átkozott helyzetből. A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva cammogott felém, már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyúltam, vesztegen, mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre. Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. Amint fél szemmel lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyúlik fel a rettenetes két szarvú feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipőimet nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész testemet, hogy ne érjen el, de biz annak a nyaka oda is utánam nyúlt s tovább nyalogatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával czirógatnák a lábikráimat. Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam , de nem használt semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte kínlódásomat. Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő tarsolyomat, amiben a kétezer Joachim talléros váltóm volt s azt egy rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába. De már ennek fele sem barátság! mondom elkeseredésemben. A váltómat az ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múlt borjával, sem a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről ; szerencsémre a kerek köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a talpamat. Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet: igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt véghez, mint ezer tót szekér. — De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod! kiáltok rá, kirántva a kardomat s elállva az útját. Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyúlt nyakát, hanem azután meg vizhángosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire öklelt fel egy taszításra. (Folytatása következik.)