A Hon, 1878. április (16. évfolyam, 80-105. szám)

1878-04-20 / 97. szám

97. szám. XVI évfolyam. Kiadó­hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-ép­ület földszint T’Vífizetési d­íj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra................................................... írt — kr. 6 hónapra ...........................................12» — a­­z esti kiadás postai különküldéseért, felülfizetés negyedévenkint . . . 1­1 — » i előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, m­in­denkor a hó első napjától számittatik. Előfizetés telMvás , se a XVI-dili. 'évfolyamára. A »Hon« megjelen na­ponkint kétszer.) Előfizetési árak: Évnegyedre................................... ö frt Félévre.................................................12 » Egy hónapra .............................. 2 > Az esti kiadás postai külön küldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadó hivatalába (Barátok-tere Athenaeu­m - épület) küldendő. »Bon« ssserk­. • kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1878, Szombat, april 20. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, april 19 A török kormányválság. Konstantinápolyban kormányválság ment végbe. Az angol-török szövetség leg­határozottabb híve s ü­gybuzgó barátja, Ah­med Vefik pasa miniszterelnök kétszeri lemon­dás után elbocsáttatott hivatalából s helyébe Szadik pasa, párisi török követ neveztetett ki. Még más miniszteri tárczáknál is történtek változások. Az illető személyek politikai irá­nyát nem ismerjük, de a fenforgó körülmé­nyeknél fogva tán nem tévedünk, ha állítjuk, hogy a többi miniszternek elbocsátásánál, il­letőleg újakkal fölcserélésénél is ugyanazon okok és szempontok vezették a szultánt, me­lyek Ahmed Yefik pasa, a kormány elnöke le­mondásának elfogadására bírták. Egy szóval, az új török kormányválság több egyszerű személy változásnál­ jelenti az orosz befo­lyás emelkedését és döntő hatását a szultán környezetében. Mióta Miklós nagyherczeg San­ Stefa­nóba helyezte főhadiszállását, élet-halál küz­delemre kelt egymással az angol és orosz be­folyás. Mindkettőnek czélja volt Törökorszá­got szorosabb szövetségbe vonni bizonyos es­hetőségekre. Ha nem Ahmed Vefik áll a kor­mány élén, Törökország már eddig is benne volna a muszka szövetségben, olyanformán, hogy e szövetség muszka protectorátust jelen­tene az oszmán birodalom nem csak azon ré­szei fölött, melyek elvétettek vagy el fognak vétetni, hanem azok fölött is, melyek történe­tesen még megmaradnak. A tönkre­tett Tö­rökország egy orosz szövetségben nem szö­vetséges társ, hanem lényegileg vazallus len­ne ; nem Sztambulból, hanem Pétervárról kor­mányoznák kizárólag muszka intenziók szerint és a muszka politika czéljainak megfelelőleg. Midőn még február végén s mártius ele­jén megkezdődött muszka részről a torzsal­kodás , Törökországnak orosz szövetségbe vo­násáért, midőn ennek fejében kecsegtető és csábos ígéretek tétettek (hadi kárpótlásból és némely elvenni szándékolt területelengedés formájában), az orosz diplomatia nemcsak egy angol-orosz háború eshetőségére volt te­kintettel, hanem egy nagyobb szabású terv állt a szeme előtt. Egészen orosz protectorá­tus alá venni Törökországot s úgy mutatni be Európa előtt, mint Oroszországgal solida­­ritásban állót; hogy akármit tegyen Orosz­ország, a portára nézve elmondható legyen : »Volenti non fit injuria« — s így Európának még ürügye se legyen Törökország javára, vagy érdekében beleszólni a dolgok folyásába. Ignatiev valóságos védnökséget gyako­rolt Abdul Aziz fölött s úgy tüntette föl, mint most már tudjuk, e boldogtalan uralkodó előtt Oroszországot, mint legjobb s legőszintébb pártfogóját az oszmán birodalomnak, Abdul Aziz hajolt a muszka tanácsokra s ezek kö­vetkeztében végrehajtatlan maradt minden reform, a hatti humarum stb., minek követ­kezményei lettek a lázadások és a mostani háború minden szerencsétlenségével. S midőn Miklós nagyherczeg valódi muszka álnokság­gal meglátogatta Abdul Aziz sírját és a fölött kegyeletes szavakat ejtett, nem volt más czél­ja, mint II. Abdul Hamidban is fölébreszteni a muszka szövetség vágyát. Ide tendált Igna­tiev is legújabban akkor, midőn Szavfet pasa kényes szemekkel irta alá a san­ sterar­ói szer­ződést, ezt jegyezvén meg az öreg török ál­lamférfi előtt: »Biz e keserves, de nem meg­­mondtam-e már régen, hogy Anglia meg fogja csalni önöket, és angol szövetségre soha sem számíthatnak?« Ignatiev szavainak meg is volt a hatása, mert — legalább a mint jól értesült konstantinápolyi levelezők állítják — az öreg Szovjetben megérlelődött a Moszka­országgal való szorosabb egyetértés szüksé­gének eszméje. És ugyancsak megbízható források szerint maga a szultán, II. Ab­dul Hamid is erősen hajlik Oroszország felé. A­mi még megmaradt birodalmá­ból, biztosságban kívánja megtartani, csen­des napokat tölteni a csillag-kioszkban ; ezt pedig legbiztosabban Oroszország vad­szárnyai alatt véli és hiszi elérhetni; azon Oroszország védszárnyai alatt, melynek vá­ratlan győzelmei és óriás hatalma roppant imponálnak a gyenge idegzetű s beteges fan­­táziájú szultánnak. Abdul Hamid kész lett volna formális szövetségi szerződésre is lépni Oroszországgal, ha nem kellett volna attól tartania, hogy ez népénél oly ellenszenvre fog találni, mely még trónjától is megfoszt­hatja. Egy ilyen orosz-török szövetség létre­jöttét gátolta meg eddig Ahmed Vefik pasa, de most, hogy megbukott, az orosz befolyás előtt teljesen zárt ajtó áll. A szultán kész lesz aláírni, a­mit Nelidov vagy Onu diktál Gor­­csakov parancsából. Nagy jelentőséget köl­csönöz e török kormányválságnak az, hogy a jelen körülmények között személyváltozás történt a hadügyi és tengerészeti tár­­czánál, hogy azon s­e­j­k-ti I-s­z­l­á­m helyébe is, ki jóváhagyásával szentesítette a háborút, uj főpap lépett s hogy megmaradt hivatalá­ban külügyminiszternek az elaggott Szavfet pasa, ki a san­ stefanói szerződést aláirta. így fogjuk mi fel a török kormányvál­ságot s ily körülmények közt attól tartunk, hogy mig a diplomatia az előconferentiával t­öbb efféle hiábavalósággal vesződik, a porta nagára hagyatva, minden erős támasztól megfosztva s a muszka pressiónak tovább él­én nem állhatva, belemegy a muszka szö­vetségbe s mire Anglia erélyes tettre hatá­­rozná el magát Oroszország ellen, meg lesz­­ osztva egy, még igy meggyengitve is igen becses fegyveres társtól: a török sereg támo­gatásától, (mely e pillanatban 130—150,000 főre tehető, s melyet Oszmán pasa, mióta ha­zakerült, újjá szervezett.) Nem mondjuk, hogy ez a podiktice ig f fog történni, nem is óhajtjuk, de bizonyos, hogy a kormányválság által ez eshetőség na­gyon valószínű­vé lett s nem kell felednünk, hogy a gyors elhatározáshoz és cselekvéshez senki sem ért jobban, mint az orosz diplomatia, mely most uralja a helyzetet Stambulban. Ha Anglia sokat habozik, vesztett ügye van. Sze­rencsére azonban ismét angol fegyverkezé­sekről, Máltába csapatszállitásokról olvasunk s a stambuli kormányválság még lázasabb sietségre fogja bírni az angol kormányt — és ha siet, még nem késő, még kiragadhatja a maga számára a portát a medve agyonfojtó öleléseiből. — Szélső báli és ultramontán vé­lemény az ellenzéki fúzióról. — Simonyi Ernő az »E—s« mai számában többi közt utalva arra, hogy az ellenzéki fúzió is elfogadván a közjogi alapot, a szélső baltól ép oly távol esik, mint a szabadelvű párt, így folytatja: »Jobb szeretjük, ha Magyarország kevesebb politikai pártra szakad, mert ezek közt választani könnyebb lesz az egyszerű becsületességnek, mint em­e, ha őt különféle elnevezéssel bíró párt között kellene választania. És a közelgő átalános választá­sokkal szemben mi sokkal jobban szeretjük, és elő­nyösebbnek tartjuk állásunkat, a­midőn tulajdonkép­pen mi csak egy párttal állunk szemben, és az ország csakis a századok óta ismert két pártra van szakadva, a­melyek annak történelmi múltjából fejlődtek, tudniillik a függetlenségi pártra, mely szá­zadok óta az ország független önállásáért, küzd­­és a közösügyes pártra, mely Magyarországot többé-ke­­vésbé szoros kapcsokkal Bécshez akarja csatolva látni. Ezen párt egyesei vagy kisebb-nagyobb töre­dékei eltérhetnek ugyan egymástól kisebb-nagyobb fontosságú pontokban, de lényegükben, alapeszmé­jükben a közös ügyességben egyeznek.« Arról is biztosítja Simonyi az »Egyesült ellen­zéket«, hogy a szélső­balt mindig helyén fogja talál­ni, ha a Tisza-kormány megbuktatásáról van szó, de nem azért, hogy aztán az »Egyesült ellenzéket« se­gítse kormányra. Az ultramontán »Magyar Állam« eddig neki­rontott az ellenzéki fúziónak, ma meg nyilatkozik maga Lonkay Antal egy volt conservativ képviselő­höz intézett nyílt levél alakjában. Lonkay úr a kö­vetkező biztosítással végzi mondókáját : »Ismétlem, hogy az »egyesült ellenzék« útján a »Magyar Állam« gátakat nem fog emelni, sőt azon esetre, ha pártotok fournalistikáját az otromba tollaktól epuráljátok és a »Magyar Állam« által vallott és védett fensőbb elveket nemcsak a párt vezérférfiai, hanem bevallott lapjai is tiszteletben tartandják , a katholikus elemektől a passiv figye­lemmel való kisérés helyett többet is fogtok várhatni.« Nem sokára szent lesz a barátság­ az »Egyesült ellenzék« és ultramontánok között. És ez nem is volna csoda, hisz a »M. Á.«-nak oly erős gyökerei mentek át a szélső­jobboldalról az ellenzéki fusió ta­lajába ! Már Apponyi Albert gr. is a fusió kereszte­lője alkalkalmával azzal biztatá független szabadelvű társait, hogy a szélső jobboldali urak magukkal hoz­zák a fusiónak azon »elemek támogatását, melyek ők is eddig támaszkodtak.« lm azon »elemek« egyike , Lonkay közelit már. Váljék egészségére az ellenzéki­­ uniónak. — A montenegróiak üzelmei nagy mértékben magukra vonják a monarchia hivatalos köreinek figyelmét, így a »Bohemiá«-nak írják Bécs­­b­ő­l. Itt különös figyelmet kezdenek fordítani azon eseményekre, melyek a Drina és a Bojána által ké­pezett delta partvidékén, hol a montenegróiak lábu­kat megvetették, végbe mennek, úgy látszik, a monte­negróiak nem tudják megszerezni az ottani, többnyire katholikus lakosság rokonszenvét. A dulcignói plébá­nos bántalmazása annyiban bír több, mint localis jelleggel, hogy e pap osztrák alattvalónak tekinti magát, mely minősége azonban még nincs bebizonyítva. A montenegrói fejedelem azt állítja ugyan, hogy kö­zegeinek nem volt más megbízatásuk, mint a lakosokat összehívni, hogy községi e­lőljáróikat szabadon válas­­szák meg, de a lakosság bizalmatlan, mivel azt hiszi, hogy be akarják őket sorozni a montenegrói zászlóal­jakba, s el van határozva ennek ellene szegülni. Mi­vel ez a mozgalom szorosan az osztrák-magyar határ mellett történik, kormányunknak kötelessége jobban szemügyre venni azt, s már azt is beszélik, hogy egy kisebb hadihajó fog az antiváris révbe küldetni, az ott élő osztrák-magyar alattvalókat megvédelmezni. A montenegrói fejedelem azonban sietett megnyug­tató választ küldeni Bécsbe, s most már egy kissé csinyján kezdenek bánni a terület bekeblezésével, a­mennyiben egyelőre csak aláírásokat gyűjtenek, me­lyek a bekeblezést kívánják. — Francziaország és Anglia egyet­­értésé­t valószínűnek mondja a »Köln. Ztg.« egy párisi távirata. Ha a háború Orosz- és Angolország közt kitör, Francziaország előreláthatólag ez utóbbi mellé fog állni. A fő ok, a­miért Francziaország ed­dig oly tartózkodónak mutatkozott, abban állt, hogy a kiállítást nem akarta veszélyeztetni. Mivel azon elő­nyökben, melyeket Francziaország magának a kiállí­tásból ígért, ha a háború kitör, még­sem részesülhet, párisi kormánykörökben azt a nézetet kezdék táp­lálni, hogy nem maradhatnak közönyös nézők, ha An­glia oly érdekek mellett lép föl, melyek többé-kevésbé Francziaországéi is. V­alóban kívánják a válság bé­kés megoldását, de nem hiszik, hogy Francziaország, melynek ma erősebb hadserege van, mint valaha, végig nyugodtan elnézze a harczot, mely a keleten való főuraságért folyik. — Olasz hang a keleti kérdésről. Azon interpellátiók közt, melyek az olasz parlament­ben Corti külügyminiszterhez intéztettek kiváló figyelemre méltó P­a­n­d­o­r­fi képviselőé, mivel ez fényesen tanúskodik azon fordulatról, mely utóbbi időben az olasz közvéleményben végbe ment. Pan­­dorfi interpellációja fejtegetésében a többek közt a következőket mondá: Nem azon kellene lennünk, hogy Törökország elpusztittassék, vagy az orosz karjaiba legyen kény­telen magát vetni. Sőt inkább vele szemben tekintet­tel kellene lennünk a szerencsétlenségre, mely súj­totta, s törekednünk erősíteni, hogy visszanyerje azt a befolyást és jelentőséget, melyet szerencsétlenségre elvesztett s mindenek fölött abban támogatni, hogy e befolyást és jelentőséget természetes hazájában Ázsiá­ban visszanyerje. Fájdalommal látom tehát, mily vesz­teségeket kell szenvednie a portának Örményország­ban, s azt hiszem, bölcs politika lenne Európától, Törökország ily szétdarabolásától óvakodni. Ausztria­ Magyarországról rokonszenvel nyi­latkozik Pandolfi, s e monarchia kötelességének és feladatának tartja az orosz áramlatnak ellenébe lép­ni. Könnyű belátni, úgy­mond, hogy azon a napon, mikor a Duna torkolatok orosz kézre jutnak, Oláhor­­szág meglánczolva és Magyarország veszélyben lesz, s ha Oroszországnak megengedtetnék, minden szláv népet magába olvasztani, e két ország menthetetlen romlásba dőlne. Fölemlíti azt a mondást, hogy ha Ausztria nem volne, elő kellene állítani, s inti Olasz­országot az ez állammal való együttes eljárásra. Vé­gül pedig a következőkben foglalja össze nézetét: A Balkántól délre egy görög birodalmat kell alakí­tani,­­ Törökországgal barátságosan meg kell egyez­ni, hogy a Balkántól északra Bolgár és Bosnyákor­­szágot akkép alakítsa át, hogy az a­helyett, hogy Magyarországot és Oláhországot gyengítené, mind­kettőre nézve a nagyobb biztosság záloga legyen, s a­helyett, hogy Oroszországnak a beavatkozásra új al­kalmat nyújtson, a Hercules oszlopait Bessarábiába helyezze át s a keleti és északi szlávoknak azt mond­ja : Non plus ultra! A kiegyezés és a választások. Az idő halad, a kiegyezés késik, és ez­zel nem aggodalmat, hanem kárt konstatál­tunk , mert a hirdetésszedőtől a diplomatáig érzi mindenki, hogy a monarchia két fele közti bizonytalanság, sem anyagi, sem politi­kai viszonyainknak nem használ, és ha meg­gondoljuk, hogy az országgyűlés hátralévő négy hónapjából alig van 2—2 és fél hó, me­lyet törvényhozási aktusra egyátalában hasz­nálni lehet, bizonyára nagyon szűkre mértnek fogjuk találni az időt arra, hogy a kiegyezés és a függőben levő költségvetés, vagy épen más kérdések is elintéztessenek. Pedig azok befejezését kikerülhetlenné teszi az ország érdeke, nem annyira a kiegyezés pozitív ered­ményei, mint a bizonyosság politikai, üzleti hasznai és a további parlamenti működés re­formirányának biztosítása érdekében. És egyiket sem fogja biztosítani egy provizórium, mely a viszályt még el se napolja, csak meg­oldásában nehezíti és bizonytalanságával ká­rosítja az országot. Tehát tárgyilagos, jó okaink vannak arra, hogy a kiegyezés befejezését sür­gessük és így az ország előtt, sőt önma­gunkban sem szorultunk arra, hogy a kor­mány, vagy párthatalom féltése iránti tekin­tetbő­l remegjünk e miatt. Mert, ha, quo fa­to, létre nem jön a kiegyezés, nem fogunk félni a nemzet elé állni és elmondani, a­mi történt, fölfejteni, a­mi ellenkező eljárás mellett történhetett volna, és rámutatni az el­lenzéki törekvések tényezőire, lehető és vár­ható jó, rossz következményeire, és annyira bízunk a nemzet józan eszében, politikai érettségében, hogy bizalmát meg nem fogja vonni azoktól, kik a népszerűségnél többre becsülik a haza és monarchia jólétének biz­tosságát, a cselszövényeknél és kielégíthetlen ambiciónál az önmegtagadást, több függet­lenséget tanusítanak akkor, mikor „igen”-nel szavaztak ; mint ha ellenkezőleg cselekedtek volna; mert azt ugyan még nem mondta még soha senki, hogy a Tisza-kormány milyen jó­téteményekben részesíti párthíveit, csak azt láttuk, hogy a népszerűségtől azok híznak, tehetségeiken felüli kitüntetésekben azok ré­szesülnek, kik az ellenkező táborban vannak. Ha tehát az ellenzék azt gondolja, hogy a kiegyezés esetleges elmaradása, rémképeket kelt a kormánypártban, vagy azt hiszi, hogy az ettől való félelem indokot képez annak A „HON“ TÁRCZÁJA. Egy hirhedett kalandor a XVII-ik századból. Regényei korrajz XXII r­észben. Irta Jókai Mór, MÁSODIK KÖTET. Nyolczadik rész: Homicidium. a. A múlt-borju. (84. Folytat,Bp.) E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdá­­nomnak. Rupertus épen arravaló fiú volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirü mulatóhelyé­vel és rossz társaságával megismertessen, a­hol h­o­z­­zám hasonló nemes urfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepitvényessel, meg egy oláh bojárral, a­kiknél mindjárt az első találkozásnál ki­tanultam, hogy a nemes leveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem egytől egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, me­­nyecskézők és botránycsinálók voltak. Hogy a pén­zükhöz, a­mit elvertek, nem tisztességes uton jutot­tak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is kön­­­nyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia enge­­met egyenesen úgy tekint, mint számára idehozott kész martalékot. — No ugyan szépen megjárták ve­lem ! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők en­gem : a templáriusoknál megtanultam a titkot, ho­gyan lehet sokat inni, a­nélkül, hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki egyelőre, fentartván magamnak elitéltetésem esetére, a midőn teljes reményem van hozzá, hogy egy ilyen az egész keresztyén világot boldogító titoknak nyil­vánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg fog számomra adatni. (­ No csak azt várd!) Tehát leinni nem bírtak, pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros váltóját, a­mit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az egész korhelykedési turnus csak azért van kifun­­dálva, hogy Rupertus czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsíphessék tőlem s Mayer gazda meg­szabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetéstől. De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők hitték , mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem, hogy az hogyan van meghamisítva ? hogy van bele kényesö téve, a­mi a koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell azt vetni, hogy min­dig a hatos kerüljön fölül ? Ők vesztették el a pén­züket, nem én. — Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor tapasztalták csak, hogy nem holmi újoncz­­czal van dolguk. A hajdemákoknál annyi bandita­fogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a bot­verekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíre­sebb legénykedők kudarczot vallottak ellenemben , arra pedig fő gondom volt, hogy életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, a­miért tömlöczbe dugjanak. Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé kikötni. A­mi pedig a menyecskéket illeti : e tekintet­­­­ben a legóvatosabb voltam. A fehér galambom min­denüvé elkísért; de én arról nem szóltam senkinek , hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, a­kik egyik barlangból a másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelid nymphát a nyakamra köt­hettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hű­séget esküdtem s azt annyival inkább meg kell tar­tanom, mert ime a menyasszonynak a testvére Ruper­tus, a ki minden dolgomat látja, s ha­ valami hűtlen­séget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bi­zonyosan be fogja fújni. Hasztalan esküdözött Ruper­tus, hogy őt egy egész tele sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó társaságban), ha valamit szól a húgának , de én rendütletlen voltam a hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben el­veszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni szegény szüleimnek. Azzal a két­ezer Joachim-tallérral egészen úrrá teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat, vesznek maguknak szép gyümölcsös kertet, az öregem prémes békést, a mámi selyempalástot vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a pénzből, a­mit a fiók keresett. (— Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.) »Finis sanctificat media«, felelt meg rá a bűnös, fakadt.A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotája A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kan pulyka.­­ (— Azt biz a jámbor jezsuiták nem ezért ta­­­­lálták ki, hogy lopd el az arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak uj ruhát. Folytasd!) — így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, a­mi a váltóm lejáratáig eltelt, a nappalokat csendesen átszun­nyadva, éjszaka pedig a kötéltánczosbódékat, és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat szétkergetve, a professorok ablakait kulimás­szal befestegetve, a szép asszonyoknak sze­relmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az egész »hamburgi hegyet« socundia rettegésben tartva, egész Palmarum vasárnapig. Nagyon jól emlékszem rá, hogy ezen a napon volt, mert, újdonat­új zekét és pulidért vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mi­velhogy én és a cziroboráim a zsinagógájukba, mi­kor legjobban énekeltek, tizenkét szilaj macskát ha­jítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a far­kaikra száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mu­latság után karonfogózva az egész utczát elfogtuk s igy mentünk kegyetlenül danolva a »Három alma« korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzsló­­nak minden medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a fejemet, ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak. Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s megadta magát. Minket pe­dig a csapiáros kizavart a korcsmából, a mint az éj­félt ütötte, tilalmas lévén neki virágvasárnapján a csapszékét nyitva tartani. A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az mozdulni sem tudott, mi töb­biek pedig, a­mint az utczára kijutottunk, azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát le­­hetne­ még elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy haza­menni még korán van. »Héj, czimborák, mondá a skót klán, én tud­nék valami jót. Rupertus nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk Her­­mannal ablaktalálkozót a menyasszonyának. »Bolondok vagytok, mondom én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyílik, az meg két ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múlt-borjú, hogy a nyakam a padlásig felérjen.« »Hát mi mire valók vagyunk ? mondá a hidal­go. Csinálunk pyramitost. Három czimbora odaplán­tálja magát az ablak alá, kettő annak a vállán áll fel, s te Herman megint annak a kettőnek a vállára : onnan csak eléred az erkély karfáját, bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az ablakot; mi felő­lünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon hangosan ne tedd.« Engem meglehetősen bolonddá tett a sok the­­m­ák, a­mit a salmagundi szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal megindul­tunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza felé. Odaérve, gondunk volt rá, hogy a utczán keresz­tül vont köteleken függő lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész ka­landunkhoz. Az acrobatai terv igen szépen sikerült is: én nagy hamar oda fenn voltam az emberpyramid har­madik emeletén, a­honnan igen könnyen elérhettem azt az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyílt. Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra. Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbő­­dül az az előttem már ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából keveredett po­kolbeli symphonia ; a czimborák oda­lenn elkiáltják magukat ijedten : jaj, a múltborjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt, egymást eltaposva, hanyatt­­homlok, a merre nyitva van az ut; engem meg ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a levegőben, mint egy horogra akadt békát. Segítségért kiáltani nem mertem, mert ha az öreg Mayer meglát, lelő, mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lá­baim hegyével valami párkányt a falon, amin lemász­hassak az átkozott helyzetből. A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva c­ammogott felém, már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyúltam, vesztegen, mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre. Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. A­mint fél szemmel lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyúlik fel a rettenetes két szarvú feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipői­­met nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész testemet, hogy ne érjen el, de biz annak a nyaka oda is utánam nyúlt s tovább nya­logatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával czirógat­­nák a lábikráimat. Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugda­­lóztam , de nem használt semmit. Hegyes szarvai fel­­nyársalással fenyegettek, ha veszteg nem maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte kínlódásomat. Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő tarsolyomat, a­miben a kétezer Joachim talléros váltóm volt s azt egy rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába. De már ennek fele sem barátság! mondom el­keseredésemben. A váltómat az ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múlt borjával, sem a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkély­ről ; szerencsémre a kerek köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a talpamat. Most tehát szemközt álltam a mesebeli ször­nyeteggel. Nem volt képzelet: igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megráz­kódott, olyan csörömpölést vitt véghez, mint ezer tót szekér. — De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod! kiáltok rá, kirántva a kardomat s elállva az útját. Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magas­ba felnyúlt nyakát, hanem azután meg vizh­ángosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire öklelt fel egy taszításra. (Folytatása következik.)

Next