A Hon, 1878. május (16. évfolyam, 106-131. szám)

1878-05-23 / 125. szám

elések összekapcsoltattak s compensatio tárgyává té­tettek. Ezen kérdést úgy jogi, mint méltányossági szem­pontból végleg eldöntöttnek tekinti, úgy­hogy Ma­gyarországnak sem egyik, sem másik okból az adós­sághoz köze nincs. De most a kormány előterjesztése szerint más szempont lép előtérbe. Mi Ausztriával együtt társas intézetté akarjuk tenni a bankot, mely eddig csak Ausztriáé volt. E tekintetben nekünk vannak feltételeink — önálló igazgatóság, dotatio stb. — de Ausztriának is vannak, egyebek közt az, hogy azon passivumnak, mely a vállalatot terheli, egy részét átvegyük. A kérdés tehát egyszerűen üzleti szempontból az: mennyit tesz a teher ? és várjon megéri-e a társas üzlet ezen áldoza­tot? A 24 millió, mely 60 évre kamat nélküli ráták­ban fizettetik, most körülbelül 60/0 millió értéket kép­visel. Már most még azon esetre is, ha a magyar ban­kot most fölállíthatni, azt átmeneti idő alatti kár na­gyobb volna, mint az említett áldozat. Csakis ezen szempontból véli elfogadhatónak a törvényjavaslatot. Wahrmann szintén nem értett egyet a kor­mány azon eljárásával, mely a kiegyezési kérdéseket öszszekötötte, de a­mely pere­ben ez megtörtént, azt mint tényt acceptálnunk kell következményeivel együtt. Egy perczig sem volt azon nézetben, hogy a bankkérdést meg lehet oldani a 80 milliós kérdés elintézése nélkül. 24 milliónak fizetését a banksza­badalomért semmi esetre sem lehetett volna elfogad­ni, mert ez 10 év múlva súlyos kényszerhelyzetet te­remtett volna számunkra. Hogy az esetleg be ne kö­­vetkezhessék, azért nem járult a kormány eredeti választott bírósági törvényjavaslatához, s helyesebb­nek tartja a kérdés minden oldala megoldását. Ma az elvállalandó teher készpénzben — mint Faik mondá — nem jelent többet 6.464.000 ftnál s szóló a kiegyezés megoldását az országra és a monarchiára nézve oly fontosnak tekinti, hogy még e sarcz elfoga­dásától sem riad viszsza, mert véget akar vetni azon küzdelemnek, mely mindkét államnak oly nagy meg­károsításával jár, s mert az anyagi áldozat nem oly nagy, a minő lenne a provisorium létesítése esetére beálló veszteségünk. Horváth Gyula azokkal szemben, kik hely­telenítik, hogy a kormány a kiegyezési kérdéseket összekötő, megjegyzi, hogy a kormány eljárásának lehetnek bizonyos el nem utasítható consequentiái, de a­kik ezeket elfogadják, azok ha helytelenítik a kormány eljárását, a személyeket nem tartoznak ezért szintén elfogadni. Szóló szerint épen a kiegyezési kér­dések összekapcsolása tette lehetővé azt, hogy e ki­egyezés létrejöhetett, s a jelen javaslatot, mint egye­dül lehetséges megoldási módot fogadja el. C­h­o­r i­n megjegyzi, hogy a bizottság többsé­gének a bank­vitában kifejezett nézetei szerint nem a 80 milliós adósság, hanem a valuta rendezetlensége képezi az önálló bank fölállításának akadályát, s e nehézség 10 év múlva is fönnáll. Nagyon lealázó ha­zánkra nézve az, hogy még milliókat fizessünk azért, hogy hazánkban nyereséges üzletet fog folytatni. A bank nyereményeinek reánk eső részéből 10 év alatt alig valami fog törlesztetni, s 10 év múlva jön leen, még csaknem az egész 24 millió megterheltetésünk. Akkor, midőn Austriára nézve oly előnyös feltételek alatt köttetik meg a kiegyezés, lehet-e a legcsekélyebb alapja is azon követelésnek, hogy még ily nagy s­­z­­etot fizessünk reá. Az önálló bank fölállítása nehéz lett volna s lettek volna átmeneti nehézségei, de fi­­nancziális szempontból vagy megterheltetést semmi körülmény közt nem okozott volna. Wahrmann megjegyzi, hogy nem a banknak fizetünk ezért, hogy nálunk helyezzen el 50 millió litot, hanem Ausztriának a békés egyesség fentartá­­sáért. A valuta helyreállításának hiányát soha sem tekintette az önálló bank feltétlen akadályának, s mOftKi is non Vincrer. h­o h­írol o. viszonyaink javulni fognak, a valuta helyreállítása nélkül is felállítható lesz az önálló bank. A bizottság többsége a­­javaslatot átalánosság­­ban és részleteiben elfogadta, s jelentésének előter­jesztésével Márkus Istvánt bízta meg. A quótabizottságnak a 80 milliós bankadós­ságra vonatkozó jelentése e határozat következtében egyszerűen tudomásul vétetett. Tárgyalás alá vétetvén ezután a főrendi­háznak a banktörvényjavaslatra vonatkozó módo­sításai, Wahrmann előadó kérdi, vájjon e módo­sítások azok-e, melyekben a két kormány megegyezett s vájjon a Lajthán túl ugyanazon módosítások tör­téntek-e. Széli miniszter kijelenti, hogy e módosítások a két kormány megállapodásait képezik, ugyanazok a Lajthán túl is megtörténtek, úgy hogy azok elfoga­dásával a két bankstatutum egészen azonos tartalmú leend. Kéri a bizottságot, hogy újabb nehézségek el­kerülése czéljából fogadja el e módosításokat. A bizottság többsége rövid vita után hozzájárul­ván valamennyi módosításhoz, az ülés véget ért. Országgyűlési tudósítás: A képviselőház ülése május 22. Az esti lapunkban közlöttek után Kerka­­poly Károly szólalt föl. A qvóta és az adóvisszaté­­rítés kérdésének egy javaslatban elintézését már a dolog formai oldalánál fogva is helytelennek találja, de vannak az ellen lényeges kifogásai is, mert az együttartás bajjal járhat. Ez a baj az, hogy míg az ezen törvényjavaslat tárgyát képező egyik ügy, t. i. magának a hányadnak kérdése különféle módon lel­heti a maga elintézését, vagy úgy, hogy az illető quó­­tabizottságok megegyeznek és egyértelmű javaslatot tesznek, mit a törvényhozás elfogad, vagy úgy, a­mit most intendálunk, hogy a két országgyűlés egyez meg a kormány kezdeményezése folytán, vagy pedig har­madszor úgy, hogy ha ez sem sikerülne, a fölség dönti el a kérdést, addig azon másik tárgy, mely ugyan­ezen törvényjavaslatban foglaltatik, csak egy módon intézhető el, t. i. a két törvényhozás által. Vegyük azon nem óhajtott esetet, mit ha a há­nyad kérdése magában áll, szerencsétlenségnek nem tart, miután a koronára lévén az eldöntés bízva, oly hatalom kezében van az, melynek döntő szava meg­nyugvással fogadtatik innen és túlról, vegyük, hogy a harmadik modust kell választani akár most, akár tíz év múlva, ha akkor a quótatörvény magában áll, a fölség azon szava, mely azt mondja, hogy 29, hogy 30 azt a törvényjavaslatot megszüli és létrehozza; de ha ugyanazon törvényben még más intézkedés is fog­laltatik, oly intézkedés, mely ez után meg nem oldat­­hatik, megszünhetik-e, avagy csak a quóta iránti dif­ferencia is ? Azt hiszi nem, vagy legalább a kérdés vitás lehet. Ily nehézségnek útjából nem menni akkor, midőn a különválasztás által segíteni lehet, legalább is hiba. Áttérve spec­iálisan a quóta kérdésére, ross­­szalja, hogy az osztrákok adóképességi alapjának ki­számításánál a tartományi pótlékokat nem vették számba, holott nálunk ez a pótlék tényleg az állam­adóban megvan, csak a neve szűnt meg, 1867-ben el­ismertetvén, hogy Magyarország nem osztrák érte­lemben vett »Land«, hanem status, 1867-ben köl­csönösen hagyattak e tételen figyelmen kívül; most csakis Ausztria javára nem vétetnek számba. (He­lyeslés balfelől.) Somogyi Szontagh Pál : A megyei do­­mesztika. Kerkapoly K­ároly : A megyei domesztika ide tartozik igen is, s ez az, a­mi az országos pótlék­nak megfelel, s hogy az is benn van legalább rész­ben államadónkban, mutatja a megyéknek adott, még a domestika behozása után is adni szándékolt átalány. (Helyeslés balról.) Sürgeti különben a do­mesztika behozatalát; tökéletes törvényt létesíteni — tudja — nehéz, sőt lehetetlen ; de hisz tökéletes törvényeket, ítéletnapig várhatnánk. (ügy van­­ bal­felől.) Fejtegeti ezután a szelvényadó kihagyásának jogosultságát; nem akarja senki particzipiálni a szel­vényadó kihagyásának jogosulatlanságát; nem akar senki particzipiálni a szelvényadó nyereményében , hanem azt, hogy az az osztrák adó képességébe be­­tudassék. S ha a szelvényadó az osztrákoknál leszá­­míttatik, le kellene számíttatnia a mi földtehermente­sítési stb. kötvényeinknél, s ha ez csak 100.000 frt is, nem hiszi, hogy a ház, s különösen Zsedényi, ezt is szívesen ne fogadnák. Védi ezután a külön­vélemény azon állítását, hogy a fogyasztási adók együttvé­­v­e teendők az adóképesség kiszámításának alapjá­vá ; a p. n. miniszter megc­áfolta azt, hogy nem le­het a fogyasztási adókra támaszkodni külön-külön, de hogy együttvéve nem lehetne, azt meg sem igye­kezett c­áfolni. Nem szívesen bizonyítgatják ők és társai ha­zánk e viszonylagos gyöngeségét Ausztriához képest, sőt a­mit bizonyítnak is, nem ide sarkall. Hazánk voltakép nem 30 százalékkal járul a közös terhek vi­seléséhez, mert hisz a közös teher reá háruló részét súlyosabbá teszi az, hogy az a piac­, mit a közös vámterületben mi nyújtunk Ausztriának, sokkal töb­bet ér, mint a­mit ő nyújt nekünk. Ez értelemben a terhek bízvást a paritás alapján állanak. Hivatkozik arra, hogy a quota-bizottság csak föltételesen volt hajlandó a 30-as arány elvállalására, ha t. i. az osztrákok elvállalják a restitutio új módját. Ez úgy látszik, megtörténik, de árát megadjuk a 80 milliós adósság egy részének elvállalásában, mire a quóta-bizottság egyátalán nem hajlandó. A különvé­leményt ajánlja. (Élénk tetszés balról.) Ragályi Nándor segélyére kíván lenni Ker­­kapolyval szemben a pénzügyminiszternek, s meg­jegyzi, hogy szerinte — s bizonyára a pénzügymi­niszter szerint is — nem érvek szólnak ezen javaslat mellett, hanem a kényszerhelyzet. Drágán fizettük meg 1867-ben az alkotmányt, de az alkotmány nem érte meg azt, mit érte adtunk; egyeseknek lehet, hogy beütött, de az ország csak adósságot halmozott adósságra. Sokat beszélnek a paritásról, egyben pe­dig egyátalán nincs paritás; abban, hogy míg nálunk az előadók mindig az osztrák érdekeket védik, a ma­gyar érdekeknek Ausztriában ily védőik nem akad­nak. (Derültség balról.) Nem fogadja el a javaslatot. Elnök : Szólásra senki sem lévén fölírva, a vi­tát bezártnak jelenti ki. Helly hivatkozik arra, hogy a pénzügyminisz­ter ígérte, hogy a vita bezárása előtt beszélni fog. A parlamentarizmust látja megsértve, ha ez ígéret nem tartatik meg. Elnök hivatkozik arra, hogy senki sem lévén fölírva, neki a vitát be kellett zárnia. Széll Kálmán pénzügyminiszter : T. ház ! Le­gyen a t. képviselő úr és a t. képviselőház meggyő­ződve arról, hogy ha nem tekinteném principális horderejét ezen most incidentialitel fölvetett kérdés­nek, igen szívesen elállanék attól, hogy a vita be­zártnak jelentessék ki, és igen szívesen megnyugod­nám abban, hogy még utánam felszólaljanak, mert semmiképen sem arrogálom magamnak azt, hogy az én fölszólításom megjegyzés nélkül maradjon. De méltóztassanak meggondolni a dolgot. Igaz, első fel­szólalásomban kijelentettem, hogy a vita befejezése előtt még szólni fogok; azt azonban nem értettem alatta, hogy a vitának formai bezárása előtt, minden körülmény .K­riftíf. TI­­V\Gymilion 1e­­gyen; akár így értettem, akár nem, azt — gondolom — még­sem lehet szabályul fölállítani, hogy a par­lamentáris discussió dialógus legyen a miniszter és az ellenzék tagjai között. Én szóltam egyszer, szól­tam a kérdést megvilágosítva, a külön­vélemény előadója után rögtön. Elmondtam mindazokat, a­miket az általa tett észrevételekre viszonválaszul adni szükségesnek tartottam; meghallgattam a be­szédemre tett észrevételeket és fölszólalásokat, most, hát én azt gondolom, te­hát, egészen helyesen járok el, ha most a vita bezárta után még egyszer és rövi­den emelek szót. (Halljuk!) Nem akarok új szempontokat fölhozni, csak egy pár megjegyzést kívánok tenni azokra, a­miket elmondtak és nevezetesen a Kerkápoly képviselő úr által mondottakra. No már ezt a jogot, nézetem sze­rint, nem lehet elvitatni sem a minisztertől sem ezen, sem más parlamentben, hogy az általa mondott be­szédre tett c­áfolatok és kifogásokhoz még egy pár szót szóljak. (Halljuk!) Mindenekelőtt igen röviden, nem terjeszkedve ki mindazokra, a­miket egyik vagy másik képviselő úr részletesen elmondott, azon megjegyzésekre kell válaszolnom, a­miket Kerkapoly képviselő úr fel­hozott , és ezt mondom, röviden teszem. Simony­i Lajos b. képviselő úr azon állítására, vagy inkább, hogy úgy nevezzem felkiáltására, kije­lentésére, hogy hiszen ezt a quótatörvényt is nem azért fogadja el a magyar képviselőház, mint a mi­nisztérium akarja, és hogy ezen kiegyezési kérdések­ben a magyar törvényhozás akarata érvényesülhessen, hanem elfogadja azért, mert ezen kiegyezési kérdé­sekben mindig az teljesül, a­mit az osztrák Reichs­­rath akar. Legyen szabad a t. képviselő urat figyelmeztet­nem, hogy ezen kijelentés épen ezen törvényjavaslat­nál nem igen volt helyén , mert ha ezen törvényjavas­latnál történnék, a képviselő úr véleménye szerint az, hogy mind­az érvényesül, a­mit az osztrák Reichs­­rath akar, akkor eredetileg elfoglalt álláspontjánál fogva a restitutió kérdése talán más megoldást talált volna. Ha a magyar kormány az osztrák Reichsrath kijelentett határozatával szemben álláspontját feladta volna, akkor nem javasolnék azon restitutionális módot, a­melyet ajánlottunk, mely a kincstárt az utolsó évek tapasztalatai szerint több millió teher­től szabadítja meg. A képviselő úr említett kijelen­tése nem történt tehát semmi esetre a helyes czimnél, mert az e törvényjavaslatra nem illik. (Helyeslés jobbfelől.) A­mi arra nézve mondatott, hogy az adóképes­ség az 1867 előtti időhöz képest Magyarország hát­rányára csökkent, az számokkal semmi esetre sem igazolható, és én sem Simonyi Lajos, sem Ráth Ká­roly képviselő urak ebbeli érvelését alaposaknak el nem ismerhetem, mert méltóztassanak megnézni azon kimutatásokat, a­melyek közkézen forognak, és a­melyek nem a direkt, hanem az indirekt adók jö­vedelmét tüntetik elő, meg fognak győződni, hogy míg 1860-tól 1865-ig az indirekt adók jövedelmei ki­tettek 284 millió forintot,­­ miből egy évre átlag 47 millió frt esett, addig 1868—1865-ig ezek 558 millió forintra emelkedtek, miből egy évre átlag 69 millió frt esik. Ez talán még sem mutatja azt, hogy az adóképesség Magyarországon az 1867 előtti időhöz képest csökkent volna. A­mi az Ausztriához való viszonyítást illeti, azon kimutatások és számítások, melyek a vita alap­­j­­át képezik, mutatják, hogy az arány, bármily fölfo­­­­gással legyen is valaki annak helyes vagy nem helyes­­ volta felől, nem kisebb, hanem valamivel nagyobb­­ Magyarországra nézve, azon aránynál, melyet az 1867 előtti számadások tüntettek föl, a­mennyiben akkor 28 98, most pedig 29­ 008 százalékot tesz. Áttérek azokra, a­miket Kerkapoly Károly t. képviselő úr mondott és itt csak azokra fogok szorít­kozni, a­miket válaszul adott az általam mon­dottakra. Nem fogadhatja el a képviselő úr azon okokat alaposaknak, a­miket én arra nézve hoztam föl, hogy nem tartom szükségesnek a quóta és a restitutió kér­désének külön választását. Azt mondotta a t. képvi­selő úr, hogy ő benyugodnék abba, hogy e két kérdés együttesen intéztessék el, ha abból tisztán alaki baj­nál más nem származnék, de mert más baj is szár­­mazhatik ebből, nem fogadja el az együttes elintézési módot. Mindenek­előtt köszönettel tartozom neki, hogy beismerte , hogy azon mód, mely a restitutió kérdésének érdemleges elintézésére javasoltatik, he­lyes és megfelel a magyar törvényhozás fölfogásának. Azonban — és ezt akarom constatálni — ennek be­ismerésére nem nagy megerőztetés kellett, mert ez anyira evidens, hogy annak beismerését, a­mint azt a t. képviselő­társam igen nagyon hangsúlyozta, — bo­csánatot kérek, — valamint igen nagy érdemnek nem veszem, mert hisz a mai állapothoz képest a restitutió új módjából milliókat érő előnyünk lenne. (Helyeslés jobbról.) T. képviselőtársam felhozta, hogy miután a restitutiónak és quótának elintézési módja külön­böző, azok nem tartozhatnak egy törvényjavaslatba. Bocsánatot kérek, én inkább azt mondanám, hogy csak az egymásutánban különböznek az elintézési mó­­dok annyiban, a­mennyiben a restitutió kérdése nem megy azon stádiumig, a­meddig a törvény értelmében a quóta kérdésének eldöntése megy, mert a quótára nézve ha a két törvényhozás nem tud megegyezni, akkor fenmarad a harmadik stádium, az ismert meg­oldási módozat. De következhetik-e ebből baj ? A t. képviselő úr szerint igenis, mert szerinte miután a quóta kérdésében, ha a két országgyűlés nem tud megegyezni, ő felsége dönt, és ezen döntés által a megoldás megszületik a quótára nézve, de nem születik meg a restitutió kérdésében. Én ebben bajt nem látok. És miért nem látok ? Azért mert akkor, a dolog természeténél fogva, ha a meg­oldásnak azon stádiumba kell jutni, hogy a quótakér­­dést, a két országgyűlés megegyezése hiányában, ő fel­ségének kell eldöntenie, akkor igaz, hogy ő felsége csak a quóta kérdésére dönt és a restitutióra nézve nem, de akkor épen megtörténnék az, a­mit a t. kép­viselő úr akar, hogy t. i. kétfelé választatik a quóta és a restitutió kérdése, és ha ő felsége a quóta kér­déséről döntött, fönnmarad a restitutió kérdése. Ha csak restitutió kérdése volna az egyedüli, mely a két fél között periodikus megújítás alá tarto­zik, akkor­­, képviselő úr észrevétele igazolt volna; de hisz nem ez az egyedüli kérdés és én ezt alaposan feltehetem, hogy a­mely országgyűlések egymással meg tudtak egyezkedni a vámszövetség, a tarista kér­déseiben és a kiegyezésre vonatkozó más fontos anyagi kérdésekre nézve, azok bizonynyal meg fognak egyezni a restitutió kérdésében is. Ha pedig nem fognak megegyezni tudni, akkor nem jön létre a meg­egyezés a közgazdasági kérdések egész vonalán. Ezért nem adhatok tért ezen formai scrupulus miatt azon fölfogásnak, hogy abból, mert a két kérdés kü­lön van tartva, baj keletkezhetik, mert ha ő felségé­nek döntése a quótára nézve bekövetkezik, ez magá­ban semmi irányban nem praejudicál a restitutió kér­désének, mely a két országgyűlésnek hagyatik fenn. De, t.­hát, — már tegnap is akartam mondani, azonban beszéd közben megfeledkeztem róla — én igen sajátságosnak találom azt, hogy a jelen kiegye­zést ellenző t. képvielő­társaim érvelése és javaslata, — de nem tendentiája — teljesen megyezik azok ja­vaslatával, kik a másik félen, t. i. az osztrák Reichs­­rathban ellenzik a ki egy esést. (Halljuk! Halljuk!) . . .. ‘In V’Maim először a S­anótadeputa­tio tárgyalása alkalmából azt, hogy választassék kü­lön a két kérdés, osztrák szempontból, mert — úgy mondták — ha most ráállanak a magyarok arra, hogy a quóta megtartassák a 30°/0-ban, és most en­gedünk nekik a resitutió kérdésben s megadjuk azt a mit akarnak, akkor isten tudja mit fognak követelni majd 10 év múlva. Egészen más tendentiával, egé­szen más czélzattal, mint nálunk, ott is külön szeret­nék választani a két kérdést — osztrák szempontból Kerkápoly I. képv.­társam további érvelésében, a­miért én csak köszönetet mondhatok neki, kegyes elismerni azt, hogy helyesen állítottam fel a thesist akképen, hogy ámbár a mai viszonyok közt a legplau­­silisebb, a valószínűség legnagyobb mértékével bír a számítás azon módja, mely alapul szolgál a quótá­nak, melyet mi javaslatba hozunk, azt mégis abstracte nem lehet örökös hasisal elfogadni, még­pedig épen magyar szempontból. De azt mondja ő, midőn ennek helyességét beismeri, hogy miután a pénzügyminisz­ter kimondta, hogy lehetetlen ezt örök időkre szol­gáló alapul elfogadni, miért nem mondja meg, mi lesz tehát a basis majd akkor, mikor ezt az alapot nem lehet már többé elfogadni ? Azt méltóztatott mondani, hogy miután én azt állítom, hogy lehetet­lenség egész exoctsággal ezen általunk most felhasz­nált adatok alapján megállapítani az adóképességet, mi lesz akkor, ha a viszonyok változtával még inkább lehetetlenné lesz a mostani állapot elfogadni. Ezt a t. képv. ur akkor s azoktól kérdezze meg, a­kik a leg­közelebbi tíz év lejárta után ülnek majd itt és java­solni fogják a quóta elintézésének módját. Meglehet, hogy akkor én jövök majd azon helyzetbe, mert én nem állítom fel pr­ecedensül a jelenlegi számítási hasist, én nem mondom, hogy ez legyen a sacramen­­tális formula, de azt mondom, hogy a mai esetben ez a legalkalmasabb mód; mondom, meglehet, hogy én jövök majd azon helyzetbe, hogy én fogom ez irány­ban az e helyen ülő 1. képviselő urat kérdezni. Meg vagyok győződve, hogy az ő esze és leleményessége fog oly módot találni, melyet ma én kitalálhatónak nem tartok, melyet azonban ő bizonyosan nekünk elő fog adni. (Derültség a középen. Mozgás a bal­oldalon.) Ragályi Nándor: Én egyiket sem kívánom. (Derültség.) Széll Kálmán pénzügyminiszter: A t. képvi­selő úr áttérve azokra, a­miket én a külön­vélemény ellenében felhoztam, ismételve felemlíti az országos pótlékok és a szelvényadó kérdését. Mindkettőre néz­ve igen röviden szerencsés leszek nyilatkozni. A­mi az országos pótlékok kérdését illeti, igenis már múlt előadásom alkalmával a tegnapi napon beismertem, hogy az országos pótléknak azon része, mely Ausz­triában nincs meg a költségvetésben, és melynek megfelelnek a mi állami bevételeink közé felvett bi­zonyos régi pótlékok, talán helytelenül van az álta­lunk használt számításba a mi terhünkre felvéve. De azt mondom, hogy igen nehéz ezen dolog szétválasz­tása. Mert azokat a régi országos pótlékokat, a­mint fennállottak, valamennyit nem lehet itt felvenni, me­lyek épen az osztrák budgetből kihagyottak, pél­dául a betegápolási költségeket és ezzel analóg és identikus költségeket. Ezeket egymással szembeállí­tani igen bajos, de mindenesetre constatálhatom, hogy nagy különbséget ez nem tenne, hanem csakis a század és ezred részekben képezne differentiát. S mivel a 29,8 százaléknak sem tulajdonítok absolut értéket, hanem mivel tekintem a 30-as compromis­­sumnak, én ezen kis rectificatiót, mely nagy dimen­­siókat nem ölthet, nem tartom olyannak, mely az én felfogásomon valami csorbát üthetne, valamint nem üthet rajta csorbát a földtehermentesítési szelvények kérdése sem, mert ha a földtehermentesítési szelvény­adó mindkét részről kihagyatik a számításból, ez, mint mondom,is­, poo perc­entet tesz. A­mi a szelvényadó kérdését illeti, ez nagyobb különbséget tesz ugyan, de engedelmet kérek, én nem egy argumentumot hoztam csak fel annak igazolásá­ra, hogy miért nem vétetett fel ez az osztrák bevé­telek közzé, mint ő mondá, én felhoztam több érvet is és most recapitulálom azokat. Én mindenekelőtt azon kezdem, hogy azt a fölfogást osztom ezen kér­désre nézve, mely azt mondja, hogy az úgynevezett szelvényadó — ámbár beismerem, hogy az Ausztria budgetjét határozottan és nagy mértékben javítja, de azon szelvényadó még­sem tekintendő első­sorban jövedelemnek, hanem hogy az következése azon ka­­matreductiónak, mely ottan beállott, következése azon kamatreductiónak, melyet ezen czimen nevez­nek a külföldön és Ausztriában is. És hogy ezen felfogás nem látszik alaptalannak lenni, azon felfogás t. i., hogy az 1867-i quóta kiszá­mítás alkalmából ezen kérdés igenis szóbajött és fi­gyelmen kívül nem hagyatott, azt a 1867-i quóta­­küldöttség ad­áiból igen könnyen be tudom bizonyí­tani, melyekből nemcsak azt tudom világosan kiol­vasni, hogy határozottan kimon­datott az osztrákok részéről, hogy elfogadják a 30 és 70 arányban meg­állapított quótát, de csak azon föltétel alatt, ha az egész kiegyezés a quóta és az államadósságokra vo­natkozó, mint elvárhatlan összefüggésben levőt tekintik ; az egyiket nem fogadják el a másik nélkül, a quótát az államadósságok nélkül és megfordítva, hanem ezen adtákból az is kitűnik, hogy ők tovább mentek s egyenesen azt mondották, — és itt előttem van az országos küldöttség jelentésének egy passusa, melyet az osztrákok üzenetéből leszek szerencsés fel­olvasni:— »Um aber in dem Falle, als sich die Nothwendigkeit hier zu ergeben sollte, auch die Staatsgläubiger in einen höheren Masse als bisher zur Tragung der Staatslasten herausziehen zu kön­nen, hat die Deputation in ihrer Erklärung dem Reichsrathe das Recht gewahrt, di Höhe der Cou­ponssteuer selbstständig feststellen zu können.« Hogy 1867-ben ezen szelvényadó behozatala már contempláltatott és hogy ez a magyar küldöttsé­get még sem bírta arra, hogy számításba vegye a szelvényadót az osztrákok terhére, azt egy másik docu­­mentumból leszek szerencsés bebizonyítaná Ugyan­azon számítás egyik részletében, melyet az 1867-iki országos küldöttség használt, a­mely számítás alapul szolgál a küldöttségnek, azt olvasom, hogy az u. n. Einkommensteuer-ből, mely kitett 24 millió frtot, 7 millió 657 ezer azon czimen vonatott be, hogy ez cou­­ponadó. Ez a 7.600.000 frt — ez azon irományok melléklete képen szereplő táblás kimutatásokban van — kihagyatott az osztrákok jövedelmeiből és nem íratott az osztrákok terhére; pedig az még a coupon­­reductió előtti időkből való volt. Ha tehát a magyar küldöttség és a magyar minisztérium — és nézetem szerint helyesen — akkor beleegyezett abba, hogy a reductió előtti couponadó ne számítassék az osztrákok jövedelméül, mert egyenlő tényezők alapján akartak számítást tenni, ezen adó pedig Magyarországon nem létezett: hogyan lehetne akkor utólag fölvenni a coupon­adó azon részét, mely a 67 után bekövetke­zett reductió folytán állott elő, mely reductiót a 67-iki kiegyezési tárgyalások alkalmával az osztrákok hatá­rozottan kilátásba helyeztek, a­mint ez a magyar kül­döttséghez intézett üzenetből kitetszik. De, te hát, még egy másik okot is lesz szeren­csém fölhozni, és ez az, hogy ha valamely ország ösz­­szes jövedelmét kell elválni, akkor áll az, hogy föl kell venni azok közé a szelvényadó reductiója folytán az állampénztárban visszatartott összegeket is, mint azon ország bene­jét. Más azonban az, midőn arról van szó, hogy két ország hozzájárulási képessége va­­lamely, a közös czélhoz állapittassék meg; midőn ar­ról van szó, hogy a kettőnek anyagi ereje, adóképes­­sége latoltassék — és méressék meg. Akkor ez más szempont alá esik, mint a másik, mikor t. i. az össz­jövedelmeket kell figyelembe venni. Mikor az adó­képességről van szó, akkor lehet alaposan érvelni, hogy azt, a­mi a másiknak nincs meg, a­mi tehát nem egyenlő tényezők alapjára állítaná a számítást, nem kell figyelembe venni. És még egyet. Ha az én­­. ba­rátom kegyes figyelmére méltatná az én érvemet: a mi összes számításainknál sehol sincsen — a mi össz­jövedelmeinket tekintve — Magyarországnak min­den jövedelme, Ausztriának minden jövedelme fel­vé­ve, de csak a direct adók és az indirect adók és miután minden jövedelem között főleg az utóbbi időkben Magyarországon határozottan több jövede­lem van, mint a 30 és 706­ 0 aránya, pl. az államvas­utak, az államjószágokból és erdőkből és ezek nin­csenek a számítások közé fölvéve, és pedig határo­zottan a mi előnyünkre szolgál, ugyanezen analógon alapján lehet érvelni, hogy azon összegek, a­melyek ott jövedelmet képeznek, de nálunk nem fordulnak elő, a számításból kihagyassanak. Egyébiránt rectificálnom kell a t. képviselő úr számítási tévedését. Az osztrák couponadó reductiója nem tesz 20 millió frtot, hanem tesz 12 milliót, mert 7 millió 900,000 frt,tehát körülbelől 8 millió az 1867. előtt fennállott 7 % -os szelvényadóból származik, s így csak azt kell számítani, a­mi ezen 7 °­,-on felül van, akkor pedig nem 20, hanem 12 millió­ért jő ki. Ha a t. képviselő úr már most ezt a 12 milliót veszi fel, akkor nem fogja kihozni a 4—5% különbséget, a­mit kihozott. Akkor — és én megtettem ezen számí­tást a quotadeputatiók tárgyalása alkalmával, mert hisz ott is szóba jött — e kérdés — akkor igaz nem jön ki az, hogy 29% a helyes arány Magyarországra nézve, hanem akkor az arány a couponadót is véve, de az imént kiigazított alapon odavéve, 27,4 %, tehát a kiszámított 29 % arányához képest 1.6-dal több, nem pedig 4,5 °­ C-tel több. Ez egy kicsit máskép hangzik. Az én 1. barátom még egyben ütközött meg, a­mire, bocsánatot kérek, de reflectálnom kell. (Halljuk!) Ő azt mondja, hogy mikor a pénzügyminiszter arról érvelt, hogy nem lehet pl.a c­ukor- és szeszadó­jövedelem egymáshoz való viszonylatából az adóképes­­séget megmérni, akkor tulajdonkép mást c­áfolt,mint a­mi a különvéleményben van, mert a különvélemény­ben nem az áll, hanem más áll. T. barátom, a­ki nagyon szereti a fogalma­kat kiegészíteni, engedje meg, hogy én is kiegészítsem ezen fogalmat. Ezen különvéleményben az áll, hogy nem he­lyes, hogy a direkt adók is figyelembe vétetnek. Mit tesz ez ? hogy csak az indirect adókat kell alapul venni. És mikor azt mondottam, hogy ezen tan nem helyes és ezt bebizonyítottam azzal, hogy a mellett a czukoradónál és a söradónál minő következtetésekre jutnánk, vájjon ezzel nem a különvéleményt c­áfol­­tam? Igenis, mert a különvéleménynek ezen állításá­ban, hogy az indirect adókat kell alapul venni, igaz, nem az foglaltatik, hogy magát a söradót és czukör­­adót kell figyelembe venni, hanem az, hogy az indi­rect adókat mind. Ámde ebben a »mind« benne van a sör és czu kor is, (Derültség a baloldalon. Halljuk ! Halljuk!) benne van sokkal nagyobb arányban, hogy sem megállhatna Kerkapoly képv. urnak azon tana, hogy a többi indi­rect adó ezen két adónak aránytalanságát recti­­ficálja. Mert ugyan hogyan képes rectificálni az arányt akkor, mikor a söradó Ausztriában 25-szörte nagyobb, mint Magyarországon, az, ha még hozzájön is a dohány és szesz, a­melyben a két ország fogyasz­tása nem ennyire egyenlőtlen. A 25-szörte nagyobb söradó oly súlyú, hogy a többi indirect adókban foglalt más arányt nem bírja contraponderálni. Mi­dőn tehát ez a különvélemény idézett állítását Konczkés alá vettem, és azt mondtam, hogy a fel­állított tan minő következésre vezet, úgy vélem, bebi­zonyítottam, hogy nem alapos az összes indirect adóknak számításba vétele, de tekinteteken kívül hagyása a direct adóknak akkor, midőn az indirect adók között a sör 25-szörte nagyobb jövedelmet hoz Ausztriában, mint Magyarországon, a czukor pedig 12-szerte nagyobb jövedelmet hoz mint nálunk. (Helyeslés balfelől.) Ám most méltóztassanak nevet­ni. (Derültség balfelől.) Halljuk! Halljuk a középen. Most, t. hát, még csak egyet kívánok megje­gyezni. Az én t. képviselőtársam azt mondja, hogy ő a quótabizottsággal ugyanazon alapon áll, ő úgy, mint a quótabizottság nem akar 30°/0-ot elfogadni, hanem 29°/0-ot, s hogy a 30°/0-át nem a restitutió kedvéért ajánlották volna fel az osztrákok, hanem a 80 millió bankadósságban való részesedés fejében. Én szerencsés voltam a quótabizottság üléseiben részt venni, s engedje meg a t, képviselő úr, hogy őt e te­kintetben helyreigazítsam, mert állíthatom, s ezt min­denki tudja s gondolom nem fogok a bizottság 1. tag­jai részéről megc­áfoltatni, nyílt titok, hogy a quóta­bizottság igenis hajlandó volt azon esetben, ha az osztrák bizottság részéről a restitutió kérdésében el­fogadtatott volna azon álláspont, melyet a quóta bi­zottság Magyarország érdekében nem adhatott fel — mondom, a quótabizottság hajlandó volt elfogadni és ajánlani a 30°/o-ot a restitutiónak azon szabályozása mellett, melyet a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat tartalmaz, t. i. a 30°/o-ot. Tehát nem compensatióké­­pen, másért, hanem így. Most itt áll a dolog előttünk egészen úgy, a­mint a quóta-bizottság a t. háznak előterjesztette volna, ha ugyan osztrák részről azon ajánlat létetett volna, és ha igazat kell is adnom Kerkápolyi J. kép­viselő úrnak abban, a­mit arra vonatkozólag mon­dott, hogy nekünk Ausztria irányában a monarchia viszonylataihoz való hozzájárulásunk nagyobb, mint a­mely a 30 °­0-ban talál kifejezésre; mondom, ha iga­zat adok is neki abban, hogy azon előnyök, melyeket Ausztria-Magyarország részéről a vámszövetségben élvez, nagyobbak, mint a­melyeket e közösségben Magyarország­ Ausztria részéről nyer, de engedje meg az én igen­t, képviselőtársam, hogy egy kérdést intézzek hozzá. S midőn ezt teszem, bocsánatot kérek tőle, ha egyszersmind arra kérem, igyekezzék pár perc­re elfelejteni azt, a­mibe pár hónap óta magát beleélte, s azután kérem, mondja meg őszintén : hi­szi-e, hogy Magyarország mai viszonyai közt bírna-e Ausztriával szabad egyezkedés útján kisebb quóta iránt megállapodásra jutni, mint a­melyet elértünk mi, egyúttal jó részben orvosolván a restitutiónál ed­dig szenvedett károsodásunkat ? Hiszi-e ő szintén, hogy Ausztriától most előnyösebb arányt tudnánk kieszközölni, mint a­mire képesek voltak 1867-ben? (Mozgás a baloldalon. Halljuk!) Ha az én­­. képviselőtársam azt hiszi, legyen meg az ő hite. (Derültség a középen ) ezt bebizonyí­tani természetesen igen bajos. Nekem más hitem van, s azon körülmény is, hogy a harmadfél esztendei küz­delem és kínos vajúdás után sem fogadják Ausztriá­ban ezen kiegyezést valami nagy tapsviharral, talán mégis a mellett látszik bizonyítani, hogy Magyaror­szágra nézve akkor, mikor jobbá tudtuk csinálni a restitutiót, a quótát illetőleg ennél jobbat, ennél, elő­nyösebbet ez idő szerint létesíteni nem lehet. (Élénk helyeslés a középen.) S mert nekem ezen külső tünetek ezen prae­­semtiót látszanak valószínűbbé tenni, mint a mási­kat, és mert én nem akarok a reál­politikának ösvé­nyétől eltérni, ajánlom egész nyugodt lélekkel a ja­vaslat elfogadását. (Élénk helyeslés a középen.) Ezután föltétezik a kérdés: a ház a javaslatot átalánosságban elfogadja. A részletes tárgyalásban az 1. § nál Lukács Béla módosítást nyújt be, mely szerint a 30-as arány helyett a 29-es fogadtassák el. Kerkápoly támo­gatja e módosítást, melyet a ház mellőz. A 2. §-nál Bánhidy Béla módosítást nyújt be, mely szerint a vámjövedelmek csak a jelen egyez­ség tartamára köttetnek le a közös kiadások fe­dezésére, s továbbá a szakasznak a restitúc­ióra vonatkozó részét visszautasíttatni kívánja a bizottság­hoz, hogy az külön törvényben­­intézze el a dolgot. Széll Kálmán ellenzi a beadott módosítványo­­kat, a maga részéről azonban szintén nyújt be stylá­­ris természetű módosítást, mely így hangzik: »Módosítás 2. §. 4-ik bekezdése 3. sor ezen szó »zárszámadása helyett és után« tétessék »zárszám­adásban az egyes adónemeknél mutatkozandó bruttó­­jövedelmek fognak alapul szolgálni.« Következő sza­vak kihagyandók: »zárszámadástól« azon szóig »idő­közben« 2. §. utolsó bekezdéséhez »Az« szó után »említett időtől kihagyásával« első végleges időpont­jától teendő, továbbá ezen szó »ideiglenesen« ezen szó »havi«. Apponyi Albert gr. nincs tisztában e módo­sítás hordereje felől, azért szeretné azt a p. v. bizott­sághoz utasítani. Elnök arra utal, hogy a mai ülésen még in­­terpellációk is adandók be. Holnapra kívánná halasz­­tatni az ügyet. Tisza Kálmán nem helyeselné, ha — a­mint sokaknak tán érdekében lenne — kihúznák a tárgyalást s lehetetlenné tennék e javaslatnak a fő­rendekhez holnap való áttételét. Azért a most való tárgyalás mellett van, mert az ily stiláris módosítá­sokat nem szokták a bizottsághoz visszautasítani. Szilágyi kikel az ellen, mintha a javaslat tár­gyalását hozni-halasztani kívánnák. Ők csak köteles­ségüket akarják lelkiismeretesen teljesíteni. (Élénk helyeslés balról.) Széll Kálmán erre kijelenti, hogy beadott mó­­dosítványát visszavonja. Erre a javaslat hátralevő szakaszai változatla­nul elfogadtatnak s a javaslat harmadszor való meg­szavazása a holnapi ülés napi­rendjére tűzetik ki. Tisza Kálmán jelenti, hogy holnap fog nyilat­kozni a külügyi kérdésben hozzá intézett interpel­­lációkra. Ezután a ház tudomásul veszi Trefortnak Tar­­nóczy interpellációjára hétfőn adott válaszát s azután Madarász Jenő nyújtja be interpellációját, melyben a csongrádi alispán azon eljárása miatt szólal fel, hogy az — megszegve a miniszteri rendeleteket — az Alsó-Kurczaréten (Szegvár és Mindszent közt) összegyűlt belvizeket a kurcza­réti birtokosok veté­seire szoríttatni engedé. Kiadatik a közmunkaminiszternek. Dániel Ernő a következő interpellácziót nyújt­ja be : Tekintve, hogy a keleti bonyodalmak bevégzé­sével a kormány elodázhatlan feladatai közé tartozik vasúthálózatunkat a szomszéd Szerbián át a bolgár - és törökországi vasúthálózattal kapcsolatba hozni, és ez­által a keleti kereskedést hazánkra nézve biz­tosítani ; tekintve továbbá, hogy ezen kapcsolat gyors eszközlése annál inkább sürgős, minthogy a Lajtán­­túl tervezett bécs­ nowi vasútvonal további kiépítése a keleti kereskedést hazánktól elvonná és így hazán­­k­ált kimondhatlanul károsítaná;­­ tekintve végre, hogy ezen vasút irányának ki-

Next