A Hon, 1878. július (16. évfolyam, 158-186. szám)

1878-07-10 / 167. szám

167. szám, XVI. évfolyam. Reggeli kiadás: Budapest, 1878. Szerda, julius 10. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési d­ij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 5 hónapra......................................................6 frt — kb. 6 hónapra............................................ • • 12 » — » A­z esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — A­i előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától szanotta­k. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-épütet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Előfizetési felhívás A HOIT XYI-dik évfolyamára. (A Hon megjelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak : Évnegyedre.................................. 6 frt Félévre...........................................12 » Egy hónapra.................................. 2 » Az esti kiadás postai külön küldéséért fölülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a »Hon« kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) kül­dendő. A HON szerk. s kiadóhivatala. Budapest, július 9. Ellenzéki morál és logika. Az ellenzéki lapok, nem elégesznek meg azzal, hogy a kormányt és a szabadelvű pár­tot, de még­ a nemzetet is megbélyegezni akar­ják, ha többséget ad politikánknak. Nem tudjuk, honnan veszik erre a jogosultságot, de ahhoz már hozzá vagyunk szokva, hogy mindig oly jogokat vindikálnak maguknak, melyek őket meg nem illetik. Azonban azt még logikailag is furcsának tartjuk, hogy a nemzet a szerint legyen morális vagy inmo­­rális, u­g­y­a­n­azon perczben, a mint az ellenzéket támogatja vagy nem. Da még a lo­gikai hiba sem oly ritkaság az ellenzéki okos­kodásokban, hogy ezek legnagyobbikát cu­­riosumképen állítsuk fel. Igaz, hogy ez alapon is jogunk lenne egy kis mérsékletre inteni, ha­nem még erre sem vagyunk rászorulva, mert az egyesült ellenzék úgy el­veszti minden jo­gosultságát, a szélből oly lehetetlenséget kö­vetel, hogy minden lépten-nyomon vagy állí­tásaik alaptalanságával vagy követeléseik kivihetetlenségével kell találkoznunk. Rövid expozé elég ennek bebizonyítására. A kiegyezés létrejöttével elesik az egye­sült ellenzék program­jának positív része. Annak utólagos bírálatával, akár a modus procedendire, akár az eredményre vonatkoz­zék bár az, csak az utólagos bölcseség telje­sen jogosulatlan és a jövőre semmi biztosíté­kot, ann­ál kevésbé irányt adó dicsőségét sze­rezhetik meg maguknak ,a­mi a választók előtt a hiúság legüresebb, legértéktelenebb faja. Ezt érezve, a külpolitikára fektetik most a fősúlyt és oly annyira csaknem kizárólagos formulájuk a Bosznia megszállása elleni beczéz, mintha azzal belpolitikai pártot, kormány­változást előidézni czélszerű, avagy csak le­hetséges lenne. Azonban ez még csak nagy­­ján lenne, ha az egyesült ellenzéknek legkisebb jogosultsága lenne erre. De ez sincs. Mert a delegátióban vezérei : gróf Apponyi, báró Bánhidy, Balogh, Szilágyi Dezső, Pulszky, Szivák mindenben és úgy szavaztak a kormány mellett, mint ennek pártja ; sőt a­mi Bosznia megszállását illeti, mikor Zsedényi Ede ennek előleg­es rosszal­l­á­s­á­t akará kimondatni a delegátió által , akkor az egyesült ellenzék egyetlen tagja sem szaporítá az ő sok­ szavazatát , hanem a kormánypártnak segítettek azt leszavaz­­n­i. Már most mily jogon beszélnek ez urak, vagy a vezetésük alatti párt, most, ennek megakadályozásáról, egy magyarországi vá­lasztás útján, mikor még csak moraliter sem akarák azt elítélni, akkor, mikor telje­sen hatalmukban állott ? És hogyan intézhe­tik az agitációt azon külpolitika ellen, mely­­től soha semmiféle eszközt meg nem tagad­tak — és csak lapjaikban tüntettek ellene. Volt annak komoly oka és alapja, hogy a mérsékelt ellenzék belássa, miszerint min­den tüntetés Andrássy és politikája ellen — Magyarország részéről, nem egy nekünk ked­vezőbb, hanem sokkal veszedelmesebb poli­tikai vezetésnek szerezhetne (ha egyátalában lenne hatása) érvényt és csak azt le­het sajnálni, hogy most, a közönség előtt, elfelejtik azt , anélkül, hogy a követ­kezményekre gondolnának. Pedig a fizikai kényszerűség bizonyosságával merjük állí­tani, épen azért, mert hazafias belátást fölté­telezünk az egyesült ellenzékben is, hogy ha ez többségre jutna, és ha még Bosznia vagy Andrássy között kel­lene is választania,­­elismerjük, hogy rossz alternatíva) akkor is elfogadná az előbbit, mert ez esetben valószínűleg An­drássy nélkül még bizonyosabban megkapná azt. Mert ha bekövetkezik, Andrássy is, nem szerelemből, hanem politi­kai kényszerűségből foghat ilyesmire vállal­kozni és azt ajánlani. Más is meghajolna az előtt — főleg ha vonzalmaival is talál, mi Andrássy utódjáról épen nem lehetetlen. Még nem akadtunk olyan emberre, ki ezt tagadja és épen azért csodálkozunk az ellenzék — bona fidején vagy fogásain. A szélsőbal oly vastag szenvedélylyel küzd szép ideálja mellett, hogy ha Bárt nem akarunk kapni, nem merjük zavarni circulu­­sait. Igaz ugyan, hogy egyszerűen ki akarja törülni a törvénykönyvből az ÖBSzes kiegyezési törvényeket, melyekről maga hirdeti, hogy részben (1867:12) örök­re, részben tiz évre eladták (tehát leköték) a hazát; de neki a szerződés csak addig szerződés, míg szidni kell, mikor kitörülni kell, ilyen csekélység nem genirozza. De meg lehet, hogy a nemzetet mégis csak genirozza, mert ez tudja törvényeit tisztelni és érdekeit védeni, szerződéseit megtartani és józan eszét el nem veszíteni. És most is e­z­t fogja követ­ni, bár áldozatot, lemondást követel. Külö­nös ! Ezért nevezik inmorálisnak, azok, kik sajtót, parlamentet meg akartak rontani a concessiókkal ! A Jókai-párt választmánya minden nap este 6 órakor t­artja ülését a nagykörút Mendl-féle ház­ban (földszint jobbról) lévő helyiségében. — A kultuszminiszter megegyezett az osztrák miniszterrel a szent-gothárdi apátság elvá­lasztása iránt. — A középiskolai tanterv, közelebb­ről rendeleti uton szabályozva lesz. — Pest-Kiskun megye mai rendkívüli közgyűlésén felolvastatott az országgyűlést egybehívó királyi leirat. Ez alkalommal Fáy Béla (hercegről) rá akarta venni a közgyűlést, hogy tiltakozást fejez­zen ki a kormány azon eljárása ellen, mely szerint ez az országgyűlés megkérdezése nélkül beleegyezett abba, hogy a berlini congressus által a külügyi kor­mánynak adott megbízás elfogadásába beleegyezett. A főispán megjegyzi, hogy az indítvány, mivel írás­ban be nem adatott, nem tárgyalható, annál kevésbé, mivel a királyi leirattal nem függ össze. Földváry al­ispán csak akkor tartaná az indítványt tárgyalhat­nak, ha az önállóan adatnék be. A királyi leirat iránti kellő hódolattal nem tartja megegyeztethető­­nek az indítvány kapcsolatos tárgyalását. Ezzel az ülés, egyéb tárgya nem lévén, bezáratott. — A congressusről a N. Pr. Presse hosszabb táviratot közöl, melyből átveszszük a követ­kezőket : Azon hír, hogy az angol királyné a szultán­nal védszövetséget kötött az ázsiai török birodalom épségének fentartása végett, a congressusra sem ha­tott kellemesen, de reményük, hogy ezen körülmény a béke létrejöttét nem gátolja meg. Mondják, hogy e fölött hivatalosan nem is fognak tanácskozni. Mások szerint Batum ügye már élénk vita tárgyát képezte. Minden hatalom megegyezik abban, hogy Batum Oroszországhoz csatoltassék s szabad kikötő legyen, de Anglia garantiát követel arra nézve, hogy itt ne legyen katonai positió. A garantiákról részletes tudó­sítás még nem hallatszik, mondják, hogy Anglia ellen engedményt is tesz. A mai tanácskozás a leghosszabb volt az ed­digiek közt, két órától hat óráig terjedt. Kezdetben a perzsa kérdést is tárgyalták s e végett Mal­om khán perzsa követ is résztvett az ülésen. Kinyilatkoztatták neki, hogy a congressus hajlandó Kotur városát a szomszédos területtel Perzsiának átadni. A határvil­­longási kérdésekre nézve, melyek a Bajazid s Mahama­­ra közt fekvő vidékre vonatkoznak, a perzsa követ részletesebb előterjesztést tett. A határvonal bizony­talansága miatt itt sok kellemetlenség fordul elő , egy nagy terület egészen laktalanul marad, mert a lakosok nem érzik magukat biztosságban. Két évvel ezelőtt Erzerumban egy conferentia, melyen per­zsa, török, angol s orosz küldöttek voltak, megál­lapította a határt, de a porta nem egyezett bele s igy a kérdés még mindig nyílt. Kéri tehát, hogy a con­gressus határozzon a fölött. Miután a perzsa követ eltávozott, a congressus elhatározta, miszerint a por­tának ajánlani fogja, hogy a kérdést Perzsiával egyetértve huzavonáé nélkül elintézze. Ezután jött tárgyalás alá a határrendezési bizottság jelentése. Szerbiának Pirotot s Vranját adták oda véglegesen. A katonai bizottság több munkálata is fölolvastatott. A bolgároknak megengedtetett egy, Sophiától éjszak­ra vezető katonai út építése.­­ A Boszniába való benyomulás előkészületeiről a P. Ll. eszéki levelezője kö­vetkezőket ir : A budapesti és bécsi lapok nagy téve­désben voltak, midőn olvasóikkal azt közlék, hogy a bosnyák határ átlépése már a legközelebbi napokban várható. A levelező a helyszínen tett személyes ta­pasztalatok nyomán állíthatja, hogy a benyomulás egyhamar még semmiesetre sem történhetnék meg, mivel az előkészületek még nincsenek befejezve. Még a vezérkar sincs összeállítva, és a katonai intendan­s­sük­kől állítják, hogy­­ élelem beszerzése az occu­­pationális hadsereg és a Tótországban és Dalmáciá­­ban levő 150 ezer főnyi menekült számára még csak most történik. Látni való tehát, hogy egy­átalában nem volt meg az a szándék, hogy Andrássy Bécsbe visszatérte előtt az occupationális hadsereg útnak in­­díttassék. Az occupationális hadsereg erejére vonatkozó­lag szintén tévedésben voltak a lapok. Hét mozgósí­tott hadosztályról szó sem lehet. A levelező szerint a Boszniába bevonulandó hadtest a VI., VII. és XX. hadosztályból fog elsz­állíttatni, Dalmátiából pedig a XVIII. hadosztály megy. Eddig csak e négy had­osztály van mozgósítva. Azonkívül elővigyázat végett Erdélyben egyes ezredek »megszaporított békelét­számra« hozattak, a nélkül azonban, hogy helyüket elhagyták, vagy bármiféle mozgósítási viszonyba lép­tek volna. A bevonulásra szánt négy hadosztály követke­zőleg van összeállítva : A VI. gyalog hadosztály, parancsnok Tegethoff Károly altábornagy, a vezérkar feje Guttenberg Emil őrnagy. 11. gyalog dandár (a 27. »belga király« tar­talék ezred) és 27. vadászzászlóalj Müller Jenő ve­zérőrnagy alatt. 12. gyalog dandár (52. gyalogezred, és a 79. Jellasics ezred.) Lemaics ezredes alatt. 3. lovas dandár (az 5. dragonyos és 15. huszárezred.) Schönberger ezredes alatt. A XX. gyaloghadoszt., parancsnok gr. Szapáry László altábornagy, a vezérkar feje Szeracsin Tódor őrnagy, 39. gyalogdandár, (38. és 61. gyalog ezred) Raiffel vezérőrnagy alatt, 40. gyalog dandár (39. gyalog ezred, és 31. vadász zászlóalj) Schmidt Károly vezérőrnagy alatt. A VII. gyalog hadoszt., parancsnok hg Wür­­temberg Vilmos altábornagy , a vezérkar feje Alborn alezredes, áll a 13. gyalog dandárból (16. és 22. gya­logezred, és 8. vadász zászlóalj.) Sametz vezérőrnagy alatt. A 14. gyalog dandárból (17. és 46. gyalog ez­red.) Kopfinger Jenő vezérőrnagy alatt. A XVIII. gyal. hadoszt., parancsnok b. Jovano­­vics István altábornagy. A vezérkar feje Szlameczka őrnagy. Áll a 35. gyalog dandárból (32. gyalog ezred, 7., 19. vadászzászlóalj és 3. császárvadász zászlóalj.) Schluderer vezérőrnagy alatt. 36. gyalogdandár (27., 69. és 72. gyalog­ezredek, s a 11. és 33. vadászzászló­aljak.) Popp vezérőrnagy alatt. E szerint mintegy 44000 ember nyomul be Boszniába Philippovics táborszernagy alatt, és 16,000 ember Herczegovinába Jovanovics altábornagy alatt. Megjegyzendő azonban, hogy a hadosztályok fentebbi tagozata még sokat változik; a hadosztályok ugyan megmaradnak, a­hogy vannak, de úgy nevezett hegyi dandárok alakíttatnak bennök. Egy ily hegyi dandár 3 gyalog zászlóaljból, 1 vadász zászlóaljból és egy 6 ágyús hegyi ütegből áll, ez utóbbiaknál az ágyu­­csövet és a talpat szétszedték s öszvéren szállítják.­­ A szer­b-t­örök vasutak kérdése most, midőn a congressus a török vasutak folytatásáról ta­nácskozott, ismét előtérbe lépett. Sokat beszéltek Hirsch vállalatáról. Valószínű, hogy ezen vasutakat az állam pénztárától függetlenül, tisztán magánosok építik. A Fremdenblatt Parisból értesül, hogy a török vasúti hatóságok s az osztrák államvasút-társaság befolyásos egyénei közt komoly tanácskozások folynak ezen ügyben. Az osz­trák államvasuttársaság már régóta érdeklődött ezen tárgy iránt s Nagy-Kikinda-Pancsova vonalra engedélyt is kért. Azonban levélíró, akadályt lát a magyar kormányban, mely a román csatlakozás s a vágvölgyi vasút ügyében ellenszenvvel nézett szerinte e társaság működésére , melynek a magyarok kedvencz eszméje a pest-zimonyi vasút ügye is ellene volna. Mondja továbbá, hogy a pest-zimonyi vasút ügyét most újból felkarolták s ennek érdekében alakult egy franczia társaság, mely e mellett a győr- budai vonalat kiépítené s ezzel egyesítené a győr- soproni vonalat. A Fremdenblatt ezen nézete­­ket különben csak eszményieknek tartja, mert hite szerint csak hatalmas pénzcsoport volna képes ez ügyet megtenni, melynek nem kellene a magyarok ellenszenvével s a közönség gyanújával küzdeni. A HON TÁRCZÁJA. Két kanczelár. Irta : Klaczko Julián. I. Gorcsakov herczeg küldetései s Bismarck föllépése. (5. Folytatás.) Fölösleges hosszabban időzni a tevékenységnél, mit a czár uj követe e fájdalmas szerepében kifej­tett, s ama nagyon változatos eszközöknél, melyeket ügye védelmére, különösen a Miklós czár halála s II. Sándor trónralépte után létrejött bécsi értekezlete­ken fölhasznált. Valóságos megható látvány volt, melyből nem hiányzottak az igaz nagyság elemei sem, a két Gorcsakov, egyik Szebasztopol várfokán, a másik a bécsi zöld asztal mellett, hazájuk ügyét mindketten egyforma szivósággal védve, minden tal­palatnyi tért csak elkeseredett harcz után adva föl, hátraszoritva legvégső védműveikig, de lovagias és becsületes ellenfeleik által mind végiglen tisztelve. Ma, midőn a »vas és vér« korszaka hozzászoktatott ben­nünket a nikolsburgi, ferriéresi, ver­saillesi és frankfurti sommás diplomácziai eljáráshoz — majdnem azt írtuk végrehajtáshoz, s midőn a sisakos diplomaták kato­nás törvénye lépett annak a helyébe, mit az egykori elmaradt és előítéletes Európa népjognak szeretett nevezgetni, ma alig lehet a megütődés vagy szinte a hitetlenség érzelmének fölébredése nélkül olvasni végig a bécsi tanácskozások jegyzőkönyveit, melyek­ben minden szó előzékenységről, udvariasságról, jó modorról s kölcsönös tiszteletről tanúskodik; az em­ber szinte valamely idilli korba képzeli visszavará­zsolva magát, messze a múltba, a régi jó emberek idejébe. Drouga de Lluys, Francziaország külügy­minisztere, lord Russel John, az időben Angolor­szág miniszterelnöke nem tartották méltóságukon alul állónak személyesen elfáradni Bécsbe, s ott Gorcsakov herczeggel megvitatni a béke lehető föl­tételeit. Oroszország elvesztett több nagy csatát, a szövetségesek hajóhadai elzártak előle minden ten­gert, s már-már fővárosát is fenyegették; mind­ez azonban nem akadályozta a franczia s az angol meg­bízottakat, hogy oly nagy kímélettel s tisztelettel ne bánjanak vele, a­minő ezen elmúlt idő diplomácziá­­jától csak telhetett. Az euphemizmusok föltalálásá­ban valódi művészetet fejtettek ki; igyekeztek a leg­­tetszetősb formákat, legelfogadhatóbb meghatározá­sokat gondolni ki a legyőzött hatalom képviselője számára. A derék lord J­ohn Russel egy napon any­­nyira ment a kedélyességben, hogy Drouyn de Lhuys-val szemtől szemben szóba hozta, hogy An­golország XIV. Lajossal sokkal keményebb és meg­­alázóbb feltételeket is elfogadtatott.*) Ez volt tán az egyes egyedüli tapintatlanság e bécsi tanácskozá­sokban , pedig hát ez sem volt több, mint enyelgés két szövetséges közt. Ausztria azon egyre fáradt, hogy Oroszország érzékenységét valami úton-módon el tudja hallgattatni s rendezkedési tervet mu­tatott be, melyet a londoni s párisi kormány elfo­­gad­atlannak találtak, s mely a Moniteur officiel említett szemrehányását idézte föl ellene. Az alkudozások megszakadtak, s nem volt más hátra, mint bevárni a Szebasztopol falai alatt megin­dult nagyszabású mérkőzés kimenetelét. Az orosz telj­hatalmú megbízott, mint hazafi s mint rokon kétszere­sen érezve a bizonytalanság megpróbáltatásait, bécsi állomásán várta be a dolgok fejlődését. A krimi fél­sziget védvára elesett s Oroszország ezzel a legválsá­­gosb helyzetbe jutott. Ki volt merülve, jobban ki volt merülve mint akkor Európaszerte hitték, s a háború tovább folytatása a küzdelmet okvetlenül áttette volna Lengyelország mezőségeire. E pillanat­*) Az 1865. ápril 17-ki konferenczia jegyző­könyve­­ban Ausztria ismét beavatkozott. Csatlakozott a szövetségesek azon kívánalmaihoz, melyeket azok a bécsi konferenczia alkalmával felállítottak,­­ bele­értve a Fekete-Tenger semlegessé tételére vonatkozó azon záradékot is, melyet eddig ő mint Oroszor­szágra nézve túlságosan sértőt visszautasított. Sze­basztopol bevétele után már nem lehetvén a szövet­ségektől megtagadni ezt az elégtételt. Alapjában véve ily hosszú s véres háború után, oly eltagadhat­­hatlan vereségeket szenvedett hatalom soha még ily enyhe föltételekhez nem juthatott. Ausztria még ennél is többet tett; a föltételeket ultimátum alak­jában küldte meg Oroszországnak, kijelentvén, hogy ha Oroszország nem fogadja el azokat, ő csat­lakozik a szövetségesekhez. Oroszország elfogadta a föltételeket. Közelről tekintve ez valódi szívesség volt az uj uralkodóval szemben, ki úgy örökölvén a romlásos háborút, ekkér találhatott csak módot előd­jének emlékét s népének büszkeségét együttesen megkímélnie; igy azt lehetett mondani, hogy csak azért köt békét, mert előbbi ellenségeihez ut is csatlakozik, a­kivel atyjának nem volt dolga. S Orosz­országban valóban ezt mondták s mi több, hitték is, hisz annyi érdek sugalta nekik azt, hogy higyjék ! Az almai s a malakosi győzőkkel csakhamar ki is békült az orosz nép; romlásáért egyetlen hatalmat tett­­ felelőssé, azt, mely a háború egész folyama alatt ki sem húzta kardját! S Ausztriára gondolva, még ma is remeg a dühtől e »végtelen hálátlanság és nagy árulás« miatt minden orosz szive. Mihajlovics Sándor osztozott a nép ez elkese­redésében s haragjában, s annak legerélyesb s nyil­ván is elismert szószólója len; e tekintetben érzel­meit oly őszinteséggel feltárta, mely szinte az osten­­záczióhoz hasonlított. A párisi congressus idején ismertté lett egy mondása, melyet még Bécsben mondott: »Ausztria nem állam, csak kormány.« E röpke szava előbb ért Szentpétervárra mint maga, s ez megalapította szerencséjét. A közhangulat őt jelölte ki a jövendő bosszúállójának, arra hivatott ember­nek, ki nemzetét fényes visszatolásra előkészítheti s az ügyes diplomata nem tiltakozott e szerep ellen. Már a párisi congressus vége felé is nyilatkozott némely irányzat, némely hajlandóság, mely reményt nyújtani látszott, s mely a láthatárt szinte teljesen átalakítani ígérkezett. Föl lett említve Olaszor­szág neve, Románia is váratlan előzékenységre talált. E különös congressuson, mely végleg rendezte azon békén­k föltételeit, melyet Francziaország, Angolország s Ausztria együttesen kényszerítették rá Oroszországra, Ausztria komor volt és haragos; An­golország ideges és izgatott, csak Francziaország és Oroszország váltottak egymás közt választékos bóko­kat, senki által nem várt szivélyeskedés mellett. III. Napoleon kardja Achilles lándzsájához hasonlított, gyógyítván, a hol sebezni akart, s sebezvén, a hol gyógyítás vola czélja. »Volt hát még balzsam Gilead­­ban«, és volt még segítség a Tuilleriákban székelő uralkodó révén__A congressus után közvetlenül, 1856. april havában, az öreg Nesselrode gróf korára hivatkozva nyugalomba helyeztetését kérte s herczeg Gorcsakov Sándorból külügyminiszter lett. II. Azon négy év alatt, melyet Gorcsakov herczeg mint kormányának a német szövetség mellett képvi­selője Frankfurtban töltött, mint már emlitettü­k, megismerkedett s benső viszonyba lépett hivataltár­sai egyikével, kinek ritka elmebeli tehetségeit s valószínűleg szívbeli indulatait is jobban megtudta becsülni bárki másnál. A két barát 1854. nyarán, mi­dőn az egyik, mint orosz teljhatalmú nagykö­vet Bécsbe ment, hogy ott gondterhes hivatalába lépjen, elvált egymástól; de nem sokára újból össze­jött s föltalálta egymást az eszmék és érzések azon teljes azonosságában, melyet Frankfurtban már az első napokban belátott s mely azután sem tagadta meg magát és — grande mortalis aevi spatium — huszonöt éven át tartott. E barát, kire Gorcsakov herczeg a Majna partján tett szert, nem más volt, mint Bismarck, Németország leendő kan­­c­elárja. Bismarck-Schoenhausen Ottó-Ede-Lipót 1815. április 1-jén Schoenhausenben, családjának Bran­denburg őrgrófságban fekvő öröklött földbirto­kán született, s nem dicsekedhetett azzal, a mi­vel barátja Mihajlovics Sándor, hogy ereiben szen­tek vére folyna, sőt életk­ói szemmel látható öröm­mel azt hirdetik felőle, hogy ősei közül legalább is kettőt az anyaszentegyház kiátkozott, a­kik aztán megtérés nélkül költöztek is el ebből az árnyékvilág­­ból. Komolyabb dolog az, hogy a brandenburgi gróf­ság legszavahihetőbb történetírói, köztük Riedel is, még családjának nemesi voltát is tagadják; kimutat­ják ugyanis, hogy az első Bismarck, kiről a XIV. század hiteles okmányaiban szó van, névleg Bismarck Rul,a tagja, sőt több ízben elöljárója volt a stendali »posztószabók czéhjének.« Maga a tény nem látszik kétségbevonhatónak; de hát a szendali polgárság nem tehette-e ugyanúgy kötelességévé minden, a városban lakó nemesnek, hogy valamelyik »ezékbe« beírassa magát, mint a­hogy kikötötte ezt Toszkána némely városa? Ez a töb­b véleménye e különös leszár­mazási vitában s ha őket hallja az ember, azt kellene hinnie, hogy a jó stendali nyárspolgárok a XIV. szá­zadban egy színvonalon álltak Előrenéz­és Pisa hires polgárságával s hogy Bismarck Rule ugyanúgy volt posztószabó, mint a­hogy kortársa, Dante gyógysze­rész. Ellenben a wh­igek, a nationálliberál színezetű történetírók vidáman teszik túl magukat e kérdésen s egyik közülök igen szellemesen jegyzi meg, hogy Ruló apó bizonyára »teljes megelégedéssel és büsz­keséggel tekint le a magas egekből ama fényes csá­szári köpenyre, melyet utóda Vilmos császár szá­mára Európa posztójából oly ügyesen volt képes kiszabni...« (Folytatása következik.) Cyprus megszállása, Angolország elhatározása Cyprus meg­szállása irám, azon meglepő tények közé tar­tozik, melyekben az angol politika mindenkor gazdag volt. Várjon ugyanakkora politikai érzék nyilatkozik-e benne, mint egyéb ily­nemű elhatározásaiban, melyek urává tették úgy a földközi tenger nyugati kiszögellésé­­nek, mint Afrika déli csúcsának, s melyek politikai befolyásának fentartását s kereske­delmi prestige terjesztését egyszerre mozdí­tották elő,­­ a dolgok jelen stádiumában aligha lehetne megmondani. Bizonyosnak látszik, hogy e viszonylag csekély térre kiterjedő foglalás ösztönző ele­mei közt több a jövő politika esélyeivel való számolás, mint a voltaképi hírvágy, mely bó­dításra sarkall. Hisz ha Angolország csak azt tartaná szem előtt, hogy »aequivalenst« nyerjen az Oroszország által a háború következtében részben közvetve, s részben közvetlenül a portától elszakított területekért, akkor aligha érhetné be Cyprus történelmileg magasztos, stratégiailag is fontos, s magában is értékes, de a porta elveszített területeihez viszonyítva, aránytalanul csekély osztályrészével. Akkor úgy a tenger, mint a szárazföld mutatna fel egyéb objektumokat, melyekhez Angolorszá­got nagyobb szenvedélyek s igazabb ösztö­nök vonzhatnák, mint ehhez, mely valóban alig tesz egyébként számot, csak mint hajó­állomás, katonai megfigyelő és szálló­hely. Ilyen is lesz Cyprus. Angolország »nagy­lelkűen« lemond a sziget fölötti souverainitás jogáról, mely a jövedelmi többletet is beszol­gáltatja a szultán minden fillérre rászoruló kincstárába; a megszállással nem akar egye­bet, csak hogy ázsiai Törökország általa biz­tosított s védelmezni ígért területi épsé­gt a Batumból, Ardahanból, Karsból ellene indít­ható »cselszövények és hadseregek« ellen biz­tosíthassa. Ez által Törökország,ázsiai részében tény­leg angol protektorátus alá kerül, s az a vi­szony, mely Európában a krími háború óta igen egészségtelen alakot öltve tengődött, nyilván bevallva s érthető és képzelhető irányban folytatva, tán ott becsületes fejlő­désnek is indul. Az bizonyos, hogy ázsiai Tö­rökország részeinek elkallódását, orosz izga­tások révén való összemorzsolását semmi mes­terség nem akadályozhatja meg jobban, mint Angolország vétója. Kérdés azonban, hogy Angolország ilyetén protektori szerepének le­hetővé tételére okvetlenül szükséges e ez a cyprusi állásfoglalás; kérdés, hogy az ázsiai Törökország területi integritásának azon fen­­nen hangoztatott védelme nem lenne-e sokkal hatályosban eszközölhető úgy, ha nem követ­­tetnék ez integritás ellen egy érzékeny sére­lem ép angol részről. Ez a szempont az, mely a jelenlegi fej­leményeket szinte megfoghatatlanná teszi laikus szem előtt. Az ellentétes erők és érde­kek azon udvarias formák alá rejtőztetett harcza, mely a congressusban végbe megy; ilyetén ellen­mondások által vál tökélesen érthetetlenné, hogy ne mondjuk értelmet­lenné. Egy Andrássy logális egyenessége és mély nemzeti érzülete; Disraeli becsületes conservativizmusa, párosulva azon ép eszv ér­dekpolitikával, melynek képviselőjét az an­gol k­özvélemén­­y Dillleb­uisz szokta; a franczia diplomáczia azon — már jelenlegi helyzetéből kifolyó — ösztönszerű iránya, mely elleneztetni van hivatva általa az európai status quo minden olyan módosí­tását, mely a vele szemben bevallottan hi­deg (ha nem titokban ellenséges) északi ha­talmaknak szolgál javára. fele ezek az ele­mek, melyekből Nyugat-Európa érdekeinek védelmére hatályos, tetterős koalíczió ala­kulhatna. És azt látjuk, hogy a bekövetkező meg­oldási módozatokban lábbal tiportatik nem­zeti érzület és nemzetközi tisztesség ; a józan conservatió helyébe, s a tetszetős érdekpoliti­ka helyébe a rakonczátlan subversiv elemek érdekeivel való kaczérkodás lép ; s hogy ama nagy, tűrhetetlenül és veszedelmesen nagy túlsúly, melyet Európa két északi hatalma nemcsak a franczia-porosz, de a porosz-osz­trák háború óta Európa többi része fölött gyakorol, e két hatalomnak a kölcsönös szol­gáltatások elvén mind melegebbé váló össze­tartása folytán mérvekben s nyomasztóság­­ban újra, egész a beláthatlanig fokozódik. És az a csodálatos, hogy ez a tény elke­rüli a Berlinben apró compensátiókat együtt

Next