A Hon, 1878. augusztus (16. évfolyam, 187-211. szám)

1878-08-04 / 190. szám

190. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Vasárnap, aug. 4. Reggeli kiadás. Kia­dó-hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................................2 frt. 3 hónapra.................................... 6 » 6 hónapra .....................................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint.......................................­ » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irod­a, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény» a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. ^ HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, augusztus 3. A választás küszöbén. Elérkezett a döntés ideje. A nemzet­ — az urnához híva — nyilatkozni fog az iránt, a­mit saját sorsára nézve óhajt. Ünnepélyes pillanat ez, melyben a lelkiismeretes meg­győződésnek kell úrrá lenni minden egyéb tekintet fölött; ünnepélyes aktus, minden pol­gári jogok közt egyik legszentebb. Magyarország népét hosszú gyakorlat tanítá megbecsülni e nagy jogot. Ha demo­­krat alkotmányunk nem sokkal élte is túl negyedszázados éltét, az ezt megelőző rendi alkotmány oly tág alapú volt, hogy kiter­jesztése a többi elemekre nem — vagy csak részben — találta azokat készületlenül, s így nálunk az alkotmányos élet nem az újabb­­kori eszmékkel importált idegen növény, ha­zánk talajában nagyra nőtt, lombban, virág­ban és — ne tagadjuk — gyümölcsben is gazdag fa. Szeretjük kicsinyelni áldásait, igaz , könnyen túlteszszük magunkat rajtuk, lenéző­­leg beszélünk felőlük; pedig, ha utána gondo­lunk, akarva nem akarva, be kell ismernünk, hogy mindent, mit hazánk nagyot, nemest, maradandót és becsest fölmutat, ennek az eszmének, az alkotmányosság eszméjének kö­szönheti. Más államok más rendszerekben is éltek boldog időket ; nagyságuknak, szerencséjük­nek maradtak fönn hagyományai ily időkből is ; egyedül mi magyarok vagyunk Európá­ban, kik mindent, nemzetiségünktől kezdve anyagi haladásunkig, az alkotmányosságnak köszönhetünk. Annak köszönhetjük államiságunkat is. A magyarságnak lételéért vivott küzdel­me félszeg és sok irányban rokonszenvtelen küzdelem lett volna, ha nincs összeköttet­és-­­­en a szabadság s örök igazság alkotmányos eszméivel. Ez kölcsönzött ügyünknek erőt; ez adott a magyar államfentartó eszmének oly időben érvényt, midőn vele ellentétes eszmék sok más nem kevésbé legitim jogon és történelmi hagyományon alapuló alkotást tiportak el, ha mindjárt barátjaiul s védőiül nagyhatalmakat birt is, melyeket küzdel­münkben mi szintén magunkkal szemben lát­tunk. Midőn Németország apró államai az egyesítés felé mind jobban vonzódtak, Ma­gyarországnak a szabadság s alkotmányosság eszméje erőt adott államiságot, úgy lehet örökre kiragadni az egységesítő osztrák eszme hatása alól, s azóta is nyújtott módot, ez szolgált segélyül nehéz létünk feladatainak teljesítése közt. S Magyarország érzi is ezt. Hiába igye­keznek egyesek a közöny destruktív tanát hirdetni, hiába foglal némelyek politikai ká­romkodásai közt helyet az alkotmányosság iránt hintett kétely, sőt szidalom is: ez ország nagy többsége s intelligencziája tudja telje­sen, érzi lelkéből, mi neki az alkotmányosság. Nem is kell azért nálunk, mint másutt sokfelé, buzdítani népünket a részvételre. Munkaidő és nyári meleg nem akadály az előtt jogai érvényesítésében, példa rá a vá­lasztás három és hat évvel ezelőtt s példa a mostani érdeklődés. A magyar nép alkotmá­nyos érdekében s érdeklődésében mély poli­tikai szellem rejlik, mely sok bajtól, sok meg­próbáltatástól óvta meg e hazát, s e szellem fogja maradandó boldogságának s szeren­cséjének alapjain fölemelni nagyságának épü­letét. Erre a szellemre alapítva hitünket, bi­zalommal nézünk a holnapután meginduló választások elé. Tisztán áll az ország előtt a kérdés, határozott lehet rá a felelet. Azok az elemek, melyek ma kormányon vannak, a magyar faj legsajátabb képviselői. Vele szemben kettős ellenzék áll, melyek kö­zül — minden ellenkező fogadkozás daczára — komolyan csak egyik arrogálja magának a kormányzásban való fölváltó szerepet. Tekintse meg az ország ez elemeket. Nézze meg alkatrészeit, igénnek-e ezek akár a szabad belpolitikai fejlődés (Apponyi-Pa­­czolay), akár a józan öntudatos, tisztázko­­dásra c­élz a financzpolitika (Kerkapoly- Lónyay), akár pedig a külpolitika (Szécsén- Kállay) terén oly garancziákat mint a jelen­legi kormánypárt. Nézze meg a helyzetet, a minő az ma, s hasonlítsa össze azzal, melyet e kormányzat átvett: a 70 milliós és a 20 milliós defic­it közt vonjon párhuzamot, te­gyen összehasonlítást állampapíraink akkori és mostani árfolyama közt, s vegye tekintet­be, mily nehéz viszonyok és mily nehéz kö­rülmények közt vivatott ki ez eredmény, s ha ezt megfontolta , szavazzon. Mi készséggel fogunk meghajolni e sza­vazat előtt. Meggyőződésünk, hogy nagy többség fogja az irányt, melyben hatottunk, támogatni és igy e megnyugvás némileg könnyebb nekünk, mint azoknak, kik erre nem számíthatnak. De ez — azoknak is mint nekünk — nem kevésbé kötelességük. A nem­zet szavazata ítéletet mond a két fél között. Felebbezhetetlen ítélet ez. Megtette mindkét fél a­mi megtehető volt, hogy saját részére vonja a döntő szóval rendelkező nemzet vé­leményét; a­kinek sikerült, azé a jövőben a munka terhe, s a kötelességekkel járó felelős­ség súlya; a másik félre pedig a nemzet aka­ratával szemben való alkotmányos megnyug­vás kötelessége hárul. Mi mind a két szerepre készen állunk. Kívánjuk, hogy ellenfeleink is ezt mondhassák magukról. — A Német- és Olaszország közti viszonyokról írják Berlinből a P. Ll.-nak. A Rómából jött legutóbbi magán jentések szerint C­r­i­s­p­i volt miniszter nem egy könnyen szíveli el azon támadásokat, melyeket a kormányt Nordd. Ztg. ellene, illetőleg »leleplezései« ellen közölt. Crispi most folytatja »leleplezéseit«, s előadja, hogy vélemé­nye szerint, Olaszországot Anglia és Németország a congreszuson bolonddá tették. Crispi határozottan állítja, hogy Bismarck a congressus összeülése előtt Olaszország részére jóvá­hagyta a compensatiót az esetre, ha Ausztria-Magyország Boszniát megszál­­laná; hasonlóképen Beaconsfield már 1877. júniu­sában biztosította Olaszországnak a kártalanítást ha Ausztria-Magyarország területi növekvést nyerene. Ha­bár Crispi indiscretiója első­sorban személyes indokokra vihető is vissza, politikai körökben mégis bizonyos jelentőséget tulajdonítanak annak, ameny­nyiben ez még inkább növeli a Német- és Olaszország közt már egyszer beál­lott elidegenkedést. Szerencsére a congressus eltelte után a politikai helyzet Németországra nézve olyan, hogy az olaszok rossz hangulatát könnyen elviselheti. — A britt uralom meghonosítása Cyprus szigetén. A D. Tel. levelezője Nicosiá­ból Cyprus szigetén hosszasan leírja az angol főkor­mánybiztos bevonulását, vagyis a szigetnek birtokba vételét. Sir Garnet Wolseley törzskara kíséretében — írja levelező — múlt kedden vonult be a főváros­ba. Egy küldöttség ment elébe, mely több tekintélyes tagból állt, köztük a görög érsekkel s több muzul­­mán s keresztény előkelő egyénekkel. A város előtt diadalkapu volt s diszőrség fogadta az angolokat, ez őrségben török tüzérek s britt tengerészek voltak. A nyilvános fogadtatásra minden előkészületet Rawson kapitány tett, ki Nicosia parancsnoka volt. Nem túl­zás azt mondani, hogy az egész lakosság künn volt az angol kormánybiztost üdvözölni, kinek fogadtatá­sa igen szívélyes volt. A kormányzó házában Samih pasa, a török meghatalmazott s több tanácsos üdvö­zölte Wolseleyt. A kormányzó hivatkozott a Lama­­kán kibocsátott kiáltványra, előadá, hogy ő felségé­nek óhajtása a szigetet úgy kormányozni, hogy min­den vallásfelekezetnek egyenlő joga legyen s hogy a közjólét lehetőleg előmozdittassék. A hallgatóság, görögök,mohamedánok és keresztyének egyaránt meg­elégedésüket fejezték ki a proclamatió fölött. Egy ulema (török főpap) isten áldását kérte ki az angol nemzetre, s a törökök egy hála feliratát olvasta fel. Hasonlag a görög érsek is görög nyelven olvasott fel egy hála feliratot, melyet a tolmács angolra fordított. Az ünnepet lakoma zárta be, s ezzel a sziget át lett adva Angliának.­­ A tepliczi császártalálkozás­­ról a Bremdenbl. ezeket írja : Egy rendesen jól ér­tesült prágai lap közleményére támaszkodva több lap szemlélődésekbe bocsátkozik a három császárnak jövő hónap közepén Tepliczben várható találkozása felől. Ezzel szemben azon helyzetben vagyunk, hogy közölhetjük, mikép ha uralkodónk valószínűleg ki fog is rándulni Tepliczbe, a német császár ott időzte alatt, eddig, főleg a­mi a találkozás napját illeti, végleges elhatározás nem hozatott. Hogy Sándor czár legközelebb szintén Tepliczbe jönne, azt a Frbl. nagyon valótlan szinűnek tartja. — Bosznia megszállásáról igen ko­moly hangon írnak az angol lapok. A megszállás külsőleg és a felelőséget tekintve — mondja a Daily Teleg, egészen máskép ütött ki mint előre képzelték. Nem oly könnyű feladat ez. Bécsben megelégedéssel, Budapesten nyugtalansággal, Konstantinápolyban megnyugvással nézik e tényt. És ámbár ezen ese­ményt csak ideiglenesnek tekintik, nem valószí­nű, hogy az nevezetes következmények nélkül véget érhessen. Az a hatalom nyer kétségkívül legtöbbet általa, melynek érdekei felál­­dozottaknak látszanak. Törökország végtelen sokat fog nyerni ez által. Szerbia és Montenegró ármány­kodásai egy csapással paralysálva lesznek, és Török­ország e részről véglegesen biztosítva van a szláv machináliók ellen. Midőn már Bulgáriát elvesztő, Törökország semmi szin alatt nem lett volna képes a két tartományt megtartani s azok csak ürügyet szolgáltattak volna Oroszországnak egy újabb ellen­séges fellépésre. Most Ausztria lesz örö­­köse Törökország legrosszabb bajai­nak, és saját érdekében békében fogja tartani a szerbeket és montenegróiakat. Törökországnak nem keilend többé e részekbe nagy csapatokat küldeni. Ausztria Magyarországnak keilend ott őrt állni a panslavismus tervei ellen.­­ A németországi választások eredménye még eddig nem ismeretes teljesen. Annyit azonban már ma konstatálhatni hisznek a német sza­badelvű lapok, hogy a kormány azon törekvése, hogy a liberális elemet a birodalmi gyűlésben megtörje és a nemzeti­ szabadelvű pártot szétrobbantsa, ered­ménytelen lett. A kormány a clericalisok segítsége nélkül nem állhat meg a szabadelvűek előtt. E se­gítségre azonban a német kormánykörök biztosan látszanak számítani. A pápai nuntius kissingeni láto­gatásával Bismarck a centrum kegyét akarja meg­nyerni. A fennálló törvények a római egyház kedve szerint nem változtattatnak meg, hanem Bismarck ígéretet tett a nuntiusnak, hogy ama törvények a lehető legelnézőbben hajtatnak végre. — A trónörökös prágai útjáról ír­ják a P. Ll.-nak : A nélkül, hogy a trónörökös ez utazásával határozott politikai tendentia követtetnék, még­sem lehet félre ismerni, hogy a főherczegnek a cseh fővárosban való jelenléte már az­által is nagy politikai jelentőséget nyer, hogy mint az örvendetes tények mutatják, a két nemzetiségnek alkalmat nyújt, egy érintkezési pontban összetalálkozni, t. i. a dynasztia iránt való ragaszkodásuk nyilvánításában, melyet semmiféle nemzetiségi véleménykülönbség nem zavar, s nem téved, a­ki fölteszi, hogy e közös érzés, melynek nyilvánítására a trónörökös jelenléte adott alkalmat, előmozdítja a két nemzetiség közti kibékülést s az őket elválasztó szakadék áthidalását. — Orosz lapokból. A St. Peter­­burgskija Viedomosti a boszniai megszállást hirdető proklamáczióra vonatkozólag ezt mondja: Előre mondani, hogy az osztrák hatóságok nem fog­ják ígéreteiket teljesíteni, nincs kételyt kizáró ok, de több adat a proklamáczió pontos végrehajtásában való kételkedésre visz. A­z osztrák hadsereg után mindenféle osztrák hivatalnokokból álló egész csa­patok mennek és az osztrák bureaucratismus min­denütt nem irigylendő hitre tett szert, a­hol hatalmat gyakorolt. Ezen felül pedig Strosz­­mayer püspök az ó­hit esküdt ellensége szintén Bosz­nia és Herczegovinába indult, hogy ott a római curia utasításainak megfelelőleg a latin propagandát a görög nem egyesült vallás hátrányára erősítse. Ne­héz lesz az osztrák felső hatóságoknak elsó hivatal­nokaik intézkedéseit Boszniában és Herczegovinában azon jogokkal összhangzásba hozni, a­melyeket a bosnyák és herczegovinai lakosok az izlám ellen há­rom éven át vivott küzdelmek szerzeményéül tekin­tenek, és a helyes középutat Stroszmayer latin propa­gandája és a mahomedanus hittanokkal való évszáza­­dos harczot kiállott ó­ hit között föntartani. Atalában az idegen földterületeknek az osztrá­kok által akár külön egyezmények, akár békeszerző­dések alapján eszközlött megszállására habsburgi monarchiára mindig káros következményeket há­rított. Említi Schleswig-Holstein és az olasz apró ál­lamok megszállásának politikai következményeit s azon nézetet fejezi ki, hogy az osztrák-magyar kormány Bosznia és Herczegovina megszállásánál nemzeti gyűlölettel találkozván és saját hazájában az összes pártok helyeslése által nem támogatatván, oly játékot űz, a melyben már az appenini félszigeten vesztett. A Sovremenyja Izviestija Olaszor­szágba helyezett reményekben ringatja magát. Állí­tása szerint még nem volt oly nemzetközi szerződés, mely ennyi okot uj£ háborúkra és a béke kevesebb zálogát hordaná magában, mint a berlini békekötés. Ha a berlini congressus törekvése az volt, hogy mindenütt az elégü­letlenséget árasztja el, és hogy a közel és jövő tényezők közzé puskaport hint­sen, akkor nagyon fényesen megoldottta a maga fel­adatát. A congressus következménye szükségkép há­ború lesz; a kérdés csak arról lehet, hogy mikor és kik között ? A hatalmak közötti viszonyokat úgy ösz­­sze­bonyolította, hogy minden hatalomnak idő kell annak megtudhatására, hol vannak most barátjai és hol ellenségei. Olaszországot czikkíró mint a congressus és ille­tőleg Beaconsfield által lealázott, sértett, kihívott fe­let tünteti elő és hiszi, hogy az ügy gyeplői most Olasz­országot illetik s túlzás nélkül állíthatni véli, hogy ha Cavour élne oly erőket gyűjtene össze, a­melyek­től az összes angol-német pókháló szétporlanék. Olaszország félelem nélkül kitűzheti a lobogót,ame­lyet Oroszország valami oknál fogva megragadni el­mulasztott, kiejthet­i a szót a melynek kiejtésétől Orosz­ország tartózkodott. Hangzani fog a nemzetiségek szabadságának jelszava. Oly hatalom vezérlete, mely nemzetiségi tekintetben szeplőtlen. Garibaldi hazá­jának vezérlete a görögök által elragadtatással és a szlávok részéről nem öröm nélkül fog fogadtatni. Maga Olaszország mit sem veszt, ha a felszabadító szerepét magára vállalja, sőt szilárdulni és nagyob­bodni fog. Az igazságos ügy győzni fog és Beaconsfield lord későn veszi majd észre hol rejlett a halálos fa­­lánk. Nemzetiségek nem csak Törökországban létez­nek, Cyprus is tömör nemzetiségű és pedig se nem török se nem angol. De hol van Cavour ? A HON TÁRCZÁJA. Két kanczellir. Irta: Klaczko Julián. III. A közös működés. (20. Folytatás.) Bármily kevéssé birt is komoly alappal s bár­mennyire frivol volt is a nyugati hatalmak Lengyel­­ország érdekében kezdett diplomácziai harcrjátéka, az oroszok mégis azt hitték, hogy pillanatra rendkí­vüli veszedelem fenyegette őket, a­melyből csak »nemzeti« miniszterük határozottsága, hazafias bá­torsága folytán s ügyes, méltóságos és erőteljes sür­gönyei által szabadultak. A miniszter emberi gyön­­gesége, hogy ez oly hízelgő föltevés ellen nem tilta­kozott, bizonyára nagyon menthető; engedte hinni, engedte mondani, hogy visszavert egy új támadást, »legyőzte Európát :«scripsit et salvavit! Ki jön nevezve kanczelárnak, honfitársai részéről rajon­gó tüntetésekben részesült. Katkov s a vérengző Mu­raviev mellett ő lön nemzetének bálványa. Egész éven át nem volt Oroszország legtávolabb zugában köz­­­ebéd, melyen e három áldott és mentő nevet pohár­­köszöntőkkel ne éltették, beszédekkel ne dicsőítették, táviratokkal ne üdvözölték volna, s lelke mélyén bár­mely undort érzett is a Rurikok utóda s a klasszikus műveltség növendéke, hogy igy nevét állandóan egy őrjöngő újságíró s egy vérengző hóhér neve mellett emlegetik, hazája javáért s népszerűsége kedvéért engedte megtörténni ezt az áldozatot is. Abbeli jó­­akaratú igyekvésében, hogy a minden oldalról özönlő hódolatnyilvánításokat elfogadja, egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy még a balti tartományok német nemességének diplomáját is, melylyel dísz­polgárrá választották, stereotip mosolyával köszönte meg, a­mely »vétkes elfeledkezésért« a nemzeti párt keserű szemrehányásokat tett neki. Az 1863-diki szomorú hadjárat minden dicsősége Mihajlovics Sán­dorra hárult; hasznát annak azonban egykori frank­furti hivataltársa, a berlini kormány elnöke látta, ki abban jövő nagy hadi tervéhez biztos és megingat­­hatlan alapot talált. Poroszország érdekei és remény­kedései szempontjából tekintve, következőleg állott a mérleg, melyet a helyzetben 1863 vége felé a Len­gyelország érdekében megkisérlett »nagy európai föllépés« létesített . Angolország boldog nyugalmas­­sága kétségbevonhatlanul igazolva volt; Francziaor­­szág és Oroszország közt teljes és helyrehozhatlan volt a meghasonlás s az Ausztria ellen való harag Szentpétervárott élénkebb­­ön, mint bármikor, a po­rosz miniszter pedig jobban, mint bármikor számít­hatott Gorcsakov herczeg hálás barátságára s pró­bált odaadására; végre azt sem volt nehéz kitalálni, hogy varsói nyilvánvaló felsülése után az új nemzet­közi jog Caesára sietni fog újra Velencze felé tekin­teni, hogy ott­­tegyen valamit Olaszországért,« s egyúttal segíteni »a fiatal északi hatalmat« a Habs­burgok ellen való vállalkozásban, mivelhogy a napó­leoni eszmekórság ennek az ifjú hatalomnak »nagy jövőt jósolt Németországban ...« Azonban az mégis tán túlságos nagy föltevés lenne az emberi lángész felől, azt képzelni, hogy Bis­marck már eleve tisztán és határozottan látta azo­kat a kedvező, szinte túlságosan kedvező következ­ményeket, melyek reá nézve Lengyelország eme vég­zetes fölkeléséből eredni fognak. Sőt sok körülmény egyenesen arra mutat, hogy a miniszter — kivált eleintén — csak tapogatózott s kereste az utat e kissé kalandos s átjárókkal keresztül szelt ösvényen. Legkülönösebb az, a­mi még különben most is alkal­mat adhat a tűnődésre, hogy Bismarck, ki bizo­nyára jól tanulmányozta Oroszországot, ki több évet töltött ott, s alig hogy eltávozott onnét, 1863. folya­mán egész komolyan kételkedni látszott Oroszország erejében, kételkedni annyira, hogy még arra sem hitte képesnek, hogy a szerencsétlen lengyel ifjúság­nak azt a szegényes próbálkozását leküzdje! Ebbeli aggodalmainak kifejezést adott Angolország és Ausztria meghatalmazottjai előtt *) sőt egyszer ») .Az előző alkalmakkor Bismarck folyton annak ma­annyira ment, hogy beavatta ez iránt való kételyeibe a porosz képviselőház alelnökét, Behrendet is. »Ezt a kérdést, szólt I. Vilmos minisztere február hó kö­zepe felé, kétféle módon lehet megoldani: vagy úgy, hogy a fölkelést Oroszországgal együttesen izibe elfojtjuk, vagy úgy, hogy engedjük a helyzetet fej­lődni, komolyabbá válni, bevárván, míg az oroszokat kiűzik a királyságból, mikor aztán azok kénytelenek lesznek segítséget kérni; ekkor aztán vakmerőn kell eljárni, az egész tartományt el kell foglalni Porosz­­ország számára; három év alatt az egészet meg lehet németesitni ... — De ez báli tréfa csak ugy­e ? ki­áltott elszörnyüködve az alelnök (a társalgás egy udvari bálon folyt.) — Nem, volt a válasz, komoly dologról, s komolyan szólok. Az oroszok megunták ez országot; maga Sándor czár mondta nekem Szent­pétervárott.2) A jénai ütközet óta elvesztett Visztula vonal visszaszerzése nem egyszer fordult meg az 1863-ik év folytán Bismarck agyában; megjegyzendő azonban, hogy e »határkiigazítást« csakis II. Sándor császár beleegyezése mellett kívánták elérni, de nem feledkeztek meg azon eszközökről sem, melyek némi részben kényszerűvé tették volna e megoldást. Ken­­dell, a miniszter egyik legbensőbb bizalmasasa, ki ez idő szerint (1875.) Németországot Viktor Emánuel udvaránál képviselő, nagy uradalmakat bírván a len­gyel királyságban, e szerencsétlen ország előkelősé­geivel való összeköttetését arra használta, hogy jószinű voltát emlegette, hogy az orosz hadsereg gyöngébb lesz, semhogy le birná verni a fölkelést.« Sir A. Buchanan 1863. febr. 21-ki tudósitványa. — Ugyanígy beszélt Ausztria megbízottjával, Károlyi gróffal is. Konstantin nagy herczeg diplomácziai irodájának főnöke azonban, az első hozzá érke­zett abbeli hirre, hogy porosz tábornokok küldetnek katonai egyezmény kötése czéljából, így felelt: »Teljesen elismervén az ez urak elküldésében nyilvánult udvariasságot, nem tudjuk mégis elgondolni, hogy mi indokolta azt. Nincs pericolo (sic!) in mora, s nekünk nincs szükségünk idegen csapatok segítsé­gére . . . A porosz kormány sokkal feketébbnek festi az ördö­göt, mint a minő az valóban.« Tengoborski bizalmas tudósít­ványa Dubrilhoz, Oroszország berlini meghatalmazottjához. a) Az e korbeli német lapok Bebrend úr saját elbeszé­lései alapján hozták e társalgást; Bebrend nem hazudtolta meg őket. Lásd egyebek közt a Kölnische Zeitung 1863. fe­bruár 22-iki számát, többször érintette előttük, nem volna-e kedvük Ber­linbe fordulni, s onnét ideiglenes megszállást kérni, mely megmentené őket az oroszok kegyetlen­ségeitől. Ha e gyászos fölkelés története után kutat­na az ember, tán más, sokkal kevésbé ismert, de sok­kal inkább kompromittáló porosz ügynökök nyomára is akadna az ember, mint a­minő Kendell úr volt... A berlini minisztertanács elnöke csakugyan remélte volna, hogy II. Sándor »fáradt« voltától s Gorcsa­kov barátságától ily sokat kivív ? Bárminek voltak is reménykedései és hátsó gondolatai, Bismarck lázas sietséget fejtett ki, hogy a nyugati hatalmakkal szemben mindjárt kezdetben jelezze az orosz alállamkanc­elárral való szolidari­tását. Katonai szövetséget ajánlott neki egész ön­­kénytesen, úgyszólva teljes szokatlanul, az angol, a franczia, az osztrák kabinetekkel való diplomácziai mérkőzéseiben minden alkalommal védelmére kelt, s híven, hevesen együtt küzdött vele, egész gyönyörrel viselvén el Drouyn de Lluys köztudósítványainak első tüzét, megvetőleg zúdítván magára a sajtó osz­tatlan haragját s fenhéjázón felelvén saját parla­mentje interpelláczióira. A haladó párt nagy férfiai, ebben az esetben úgy, mint sok másban, nem értették Polignac-juk politikáját; helyén nem levőnek s veszé­lyesnek tekintették azt, s igy kérdezek, hol van benne a német érdek ? Polignac e kérdezősködésre azzal a rejtélyes, de jelentős hasonlattal felelt, hogy »a mű­kedvelő néző, ha a diplomáczia saktáblája elé állít­ják, azt hiszi, hogy a partié minden új alak megérin­tésével véget ért, s gyakran még abba a tévedésbe esik, hogy azt hiszi, hogy a játékos állást cserélt...» Bismarck bizonyára nem változtatott állást s folyton Poroszország megnagyobbodására gondolt ; de az nyilvánvaló, hogy egész 1860 őszéig nem volt megállapított terve; különböző irányokban húzogatta előre »alakjait« s a véletlentől várta a sugallatot az iránt, melyik irányban intézze a »támadást,« a Maj­na, a Visztula vagy Elbe irányában-e ? Pillanatra Cassel felé hajlott s egész mohón avatkozott belé ez országnak választó fejedelmével való alkotmányos viszályába, azt a különös látványt nyújtván, hogy egy idegen állam belügyeiben a fejedelmet kényszeritette a parlamenti kormányzat legszorosabb szemmeltar­­tására, holott maga, mint miniszter, otthon teljesen alkotmányon kivül kormányzott s az adókat a kama­ra szavazata ellenére szedte. Nem is említve azon kalandos terveket, melyeket Berlinben a határnak a Visztula felé való lehetséges kiigazítása felől ápol­tak, az Elbe partjain ott volt a fejedelemségek örö­kös, a londoni egyezmény által elodázott, de 1859-ben az olaszországi események folytán uj életre ébresz­tett s azon sürgöny által égetővé vált kérdése, me­lyet, a megfoghatatlan könnyelműség egy pillanatban Dánországot halálra sújtva, Goth­ából lord John Russel 1862. szeptember 24-én, és Bismarck kor­­mányrajutásának napján, kibocsátott! A másodrendű államok, a frankfurti gyűlés, sőt még Rechberg is egész föllelkesültek s felhasználták a német hazasze­retetet e schleswig-holsteini ügyben, melyet alapjában tisztán képzeltnek tar­tottak, de igy mégis megaka­dályozni vélték Poroszországot, hogy saját czéljait mozdítsa elő vele. Nagy volt a kisértet, hogy ez állam ne fogja-e szaván a másodrendű államokat s a frank­furti gyűlést, és ne bonyolítsa-e Dánország ellen há­borúba Ausztriát, mely Poroszország számára megszerezné a pompás kieli kikötőt, s mely lehetővé tenné neki, hogy kipróbálja új »instrumentumát,« melyet I. Vilmos király négy év óta tökéletesített... föltéve, hogy a háború helyhez kötve marad s az eu­rópai hatalmak nem bánnak úgy el eredményével, mint 1848-ban tették. A berlini kormány elnöke nem esett kétségbe az iránt, hogy ügyes és türelmes eljá­rással ki ne vívja ezt. Számolt Gorcsakov barátsá­gára, számolt egyéb politikai alakulásokra, a helyzet zavarára, vagyis Montaigne-nyel szólva, az agyvelők azon megrázkódtatására, melyet azokban a száraz­föld legnagyobb részén az új nemzetközi jog s nem­zetiség eszméi keltettek. Párszor ki is mondta, hogy ezen vállalkozásában végül nem is lesz más ellenfele, mint a jó lord Russel, ki megírván végzetes góthai sürgönyét, ismét átcsapott a szerencsétlen koppenhá­gai kormány védelmezői közé; ily ellenfél természe­tesen nem nagyon rémítette el a bátor brandenburgi lovagot. (Folyt. köv.) Jókai Mór beszéde választóihoz. Tartatott a józsefvárosi körben aug. 3-án tartott lakomán. Tisztelt polgártársaim! Mivelhogy most szokás a képviselőjelölteknek programmbeszédeiket még egy utólagos toldalék­kal is kiegészíteni, ha az elsőből valamit kifelejtettek, hogy én se maradjak el a többitől, követem a jó példát.. Én is kifelejtettem valamit a programmbeszé­­demből. A lelépett miniszterek között báró Simonyi Lajos felemlítését. S ez tőlem valóban feledékenység volt, nem sér­tési szándék. A tárgyhalmaz között nem akadt a kezembe. El kellett volna báró Simonyiról mondanom, hogy az egyesült ellenzék tagjai között ő az, a­kinek legkevesebb joga van a kiegyezés miatt a kormányt megtámadni; ő, a­ki ez alapon vállalt mi­niszteri tárc­át, a­ki maga választotta ki államtitkárját, akivel egyetértőleg dolgozták ki együtt a kiegyezési tör­vényjavaslatot s a kis törvényjavas­latot maga egy álló esztendeig védel­mezte a miniszteri székből. Hogy ekkor egyszerre miért fordult meg s lett ellenzékévé a maga alkotta javaslatnak ? annak az okát sokan keresik, én kitalálom. A nemes báró ügyes sportman, úgy vette a dolgot, hogy az egy akadályverseny, a­hol szoktak élni, azzal a finessel, hogy egy versenyzőt előre eresztenek, a­ki ha ledönti az átugra­tandó sövényt, maga versenyképtelen­né lesz, míg az utána jövők könnyű szerrel sétál­hatnak át a feldöntött akadályon. Hiszen nyilvános titok, közbeszéd tárgya volt az egyesült ellenzéknél, hogy ezt a kiegyezést, melyet a szélső bal támadásai oly gyűlöletessé tudtak tenni, okvetle­nül be kell fejezni valakinek; hadd legyen ez a va­laki Tisza, Széll és a többiek; ezek majd elkop­nak benne, s akkor következünk »mi« , nem ellen­felek, hanem vágytársak. Hanem hát a finesse nem sikerült. Az előre eresztett lovagok szerencsésen átugratták az aka­dályt , nem döntötték fel, s most aztán a hátul mara­dottak keseregnek az elvesztett betét és bánatpénz miatt. Úgy hiszem, hogy ezzel kitaláltam báró Simo­nyi eltávozásának titkát. Most azért, hogy róla megfeledkeztem a nemes báró revancheot­ád, s e kerület választóihoz intézett beszédében annál sűrűbben megemlék­ez­i­k rólam. Elmondja legalább is, hogy mi hivatásuk van az udvarnál az udvari bolondok és az ud­vari költőknek? én nem tudom, mert én nem járok az udvarhoz, ő tudhatja, mert ő szokott az udvarral együtt r­ó­k­a­v­a­d­á­s­z­n­i. Szememre veti, hogy én azokat, a­kik tényle­ges miniszterek, dicsérni szoktam. Nem emlékezem rá, hogy Simonyi bárót miniszter korában valamiért földicsértem volna, s valójában, ha báró Simonyi ál­lamférfim viselt dolgairól kellene könyvet írnom, ugyan rosszul élnének meg utánam a papiros keres­kedők. — De azt igen is egész önérzettel mondha­tom, hogy én a barátaimat, és elvtársaimat, elhagyni nem szoktam, még akkor sem, ha szerencsétlenség éri őket, még akkor sem ha miniszterekké lesznek, h­a mi elismerem, hogy e mi magyar hazánkban a legnagyobb szerencsétlenség, a­mi halandó embert érhet. Nekem azokat a­kikkel egy közös czél eléré­sére egyesültem, elárulni nem szokásom, sem a nép­­haragtóli félelemből, sem a helyükre juthatás vá­gyából.

Next