A Hon, 1878. augusztus (16. évfolyam, 187-211. szám)
1878-08-04 / 190. szám
190. szám. XVI. évfolyam. Budapest, 1878. Vasárnap, aug. 4. Reggeli kiadás. Kiadó-hivatal s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................................2 frt. 3 hónapra.................................... 6 » 6 hónapra .....................................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint....................................... » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény» a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. ^ HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, augusztus 3. A választás küszöbén. Elérkezett a döntés ideje. A nemzet — az urnához híva — nyilatkozni fog az iránt, amit saját sorsára nézve óhajt. Ünnepélyes pillanat ez, melyben a lelkiismeretes meggyőződésnek kell úrrá lenni minden egyéb tekintet fölött; ünnepélyes aktus, minden polgári jogok közt egyik legszentebb. Magyarország népét hosszú gyakorlat tanítá megbecsülni e nagy jogot. Ha demokrat alkotmányunk nem sokkal élte is túl negyedszázados éltét, az ezt megelőző rendi alkotmány oly tág alapú volt, hogy kiterjesztése a többi elemekre nem — vagy csak részben — találta azokat készületlenül, s így nálunk az alkotmányos élet nem az újabbkori eszmékkel importált idegen növény, hazánk talajában nagyra nőtt, lombban, virágban és — ne tagadjuk — gyümölcsben is gazdag fa. Szeretjük kicsinyelni áldásait, igaz , könnyen túlteszszük magunkat rajtuk, lenézőleg beszélünk felőlük; pedig, ha utána gondolunk, akarva nem akarva, be kell ismernünk, hogy mindent, mit hazánk nagyot, nemest, maradandót és becsest fölmutat, ennek az eszmének, az alkotmányosság eszméjének köszönheti. Más államok más rendszerekben is éltek boldog időket ; nagyságuknak, szerencséjüknek maradtak fönn hagyományai ily időkből is ; egyedül mi magyarok vagyunk Európában, kik mindent, nemzetiségünktől kezdve anyagi haladásunkig, az alkotmányosságnak köszönhetünk. Annak köszönhetjük államiságunkat is. A magyarságnak lételéért vivott küzdelme félszeg és sok irányban rokonszenvtelen küzdelem lett volna, ha nincs összeköttetés-en a szabadság s örök igazság alkotmányos eszméivel. Ez kölcsönzött ügyünknek erőt; ez adott a magyar államfentartó eszmének oly időben érvényt, midőn vele ellentétes eszmék sok más nem kevésbé legitim jogon és történelmi hagyományon alapuló alkotást tiportak el, ha mindjárt barátjaiul s védőiül nagyhatalmakat birt is, melyeket küzdelmünkben mi szintén magunkkal szemben láttunk. Midőn Németország apró államai az egyesítés felé mind jobban vonzódtak, Magyarországnak a szabadság s alkotmányosság eszméje erőt adott államiságot, úgy lehet örökre kiragadni az egységesítő osztrák eszme hatása alól, s azóta is nyújtott módot, ez szolgált segélyül nehéz létünk feladatainak teljesítése közt. S Magyarország érzi is ezt. Hiába igyekeznek egyesek a közöny destruktív tanát hirdetni, hiába foglal némelyek politikai káromkodásai közt helyet az alkotmányosság iránt hintett kétely, sőt szidalom is: ez ország nagy többsége s intelligencziája tudja teljesen, érzi lelkéből, mi neki az alkotmányosság. Nem is kell azért nálunk, mint másutt sokfelé, buzdítani népünket a részvételre. Munkaidő és nyári meleg nem akadály az előtt jogai érvényesítésében, példa rá a választás három és hat évvel ezelőtt s példa a mostani érdeklődés. A magyar nép alkotmányos érdekében s érdeklődésében mély politikai szellem rejlik, mely sok bajtól, sok megpróbáltatástól óvta meg e hazát, s e szellem fogja maradandó boldogságának s szerencséjének alapjain fölemelni nagyságának épületét. Erre a szellemre alapítva hitünket, bizalommal nézünk a holnapután meginduló választások elé. Tisztán áll az ország előtt a kérdés, határozott lehet rá a felelet. Azok az elemek, melyek ma kormányon vannak, a magyar faj legsajátabb képviselői. Vele szemben kettős ellenzék áll, melyek közül — minden ellenkező fogadkozás daczára — komolyan csak egyik arrogálja magának a kormányzásban való fölváltó szerepet. Tekintse meg az ország ez elemeket. Nézze meg alkatrészeit, igénnek-e ezek akár a szabad belpolitikai fejlődés (Apponyi-Paczolay), akár a józan öntudatos, tisztázkodásra célz a financzpolitika (Kerkapoly- Lónyay), akár pedig a külpolitika (Szécsén- Kállay) terén oly garancziákat mint a jelenlegi kormánypárt. Nézze meg a helyzetet, a minő az ma, s hasonlítsa össze azzal, melyet e kormányzat átvett: a 70 milliós és a 20 milliós deficit közt vonjon párhuzamot, tegyen összehasonlítást állampapíraink akkori és mostani árfolyama közt, s vegye tekintetbe, mily nehéz viszonyok és mily nehéz körülmények közt vivatott ki ez eredmény, s ha ezt megfontolta , szavazzon. Mi készséggel fogunk meghajolni e szavazat előtt. Meggyőződésünk, hogy nagy többség fogja az irányt, melyben hatottunk, támogatni és igy e megnyugvás némileg könnyebb nekünk, mint azoknak, kik erre nem számíthatnak. De ez — azoknak is mint nekünk — nem kevésbé kötelességük. A nemzet szavazata ítéletet mond a két fél között. Felebbezhetetlen ítélet ez. Megtette mindkét fél ami megtehető volt, hogy saját részére vonja a döntő szóval rendelkező nemzet véleményét; akinek sikerült, azé a jövőben a munka terhe, s a kötelességekkel járó felelősség súlya; a másik félre pedig a nemzet akaratával szemben való alkotmányos megnyugvás kötelessége hárul. Mi mind a két szerepre készen állunk. Kívánjuk, hogy ellenfeleink is ezt mondhassák magukról. — A Német- és Olaszország közti viszonyokról írják Berlinből a P. Ll.-nak. A Rómából jött legutóbbi magán jentések szerint Crispi volt miniszter nem egy könnyen szíveli el azon támadásokat, melyeket a kormányt Nordd. Ztg. ellene, illetőleg »leleplezései« ellen közölt. Crispi most folytatja »leleplezéseit«, s előadja, hogy véleménye szerint, Olaszországot Anglia és Németország a congreszuson bolonddá tették. Crispi határozottan állítja, hogy Bismarck a congressus összeülése előtt Olaszország részére jóváhagyta a compensatiót az esetre, ha Ausztria-Magyország Boszniát megszállaná; hasonlóképen Beaconsfield már 1877. júniusában biztosította Olaszországnak a kártalanítást ha Ausztria-Magyarország területi növekvést nyerene. Habár Crispi indiscretiója elsősorban személyes indokokra vihető is vissza, politikai körökben mégis bizonyos jelentőséget tulajdonítanak annak, amenynyiben ez még inkább növeli a Német- és Olaszország közt már egyszer beállott elidegenkedést. Szerencsére a congressus eltelte után a politikai helyzet Németországra nézve olyan, hogy az olaszok rossz hangulatát könnyen elviselheti. — A britt uralom meghonosítása Cyprus szigetén. A D. Tel. levelezője Nicosiából Cyprus szigetén hosszasan leírja az angol főkormánybiztos bevonulását, vagyis a szigetnek birtokba vételét. Sir Garnet Wolseley törzskara kíséretében — írja levelező — múlt kedden vonult be a fővárosba. Egy küldöttség ment elébe, mely több tekintélyes tagból állt, köztük a görög érsekkel s több muzulmán s keresztény előkelő egyénekkel. A város előtt diadalkapu volt s diszőrség fogadta az angolokat, ez őrségben török tüzérek s britt tengerészek voltak. A nyilvános fogadtatásra minden előkészületet Rawson kapitány tett, ki Nicosia parancsnoka volt. Nem túlzás azt mondani, hogy az egész lakosság künn volt az angol kormánybiztost üdvözölni, kinek fogadtatása igen szívélyes volt. A kormányzó házában Samih pasa, a török meghatalmazott s több tanácsos üdvözölte Wolseleyt. A kormányzó hivatkozott a Lamakán kibocsátott kiáltványra, előadá, hogy ő felségének óhajtása a szigetet úgy kormányozni, hogy minden vallásfelekezetnek egyenlő joga legyen s hogy a közjólét lehetőleg előmozdittassék. A hallgatóság, görögök,mohamedánok és keresztyének egyaránt megelégedésüket fejezték ki a proclamatió fölött. Egy ulema (török főpap) isten áldását kérte ki az angol nemzetre, s a törökök egy hála feliratát olvasta fel. Hasonlag a görög érsek is görög nyelven olvasott fel egy hála feliratot, melyet a tolmács angolra fordított. Az ünnepet lakoma zárta be, s ezzel a sziget át lett adva Angliának. A tepliczi császártalálkozásról a Bremdenbl. ezeket írja : Egy rendesen jól értesült prágai lap közleményére támaszkodva több lap szemlélődésekbe bocsátkozik a három császárnak jövő hónap közepén Tepliczben várható találkozása felől. Ezzel szemben azon helyzetben vagyunk, hogy közölhetjük, mikép ha uralkodónk valószínűleg ki fog is rándulni Tepliczbe, a német császár ott időzte alatt, eddig, főleg ami a találkozás napját illeti, végleges elhatározás nem hozatott. Hogy Sándor czár legközelebb szintén Tepliczbe jönne, azt a Frbl. nagyon valótlan szinűnek tartja. — Bosznia megszállásáról igen komoly hangon írnak az angol lapok. A megszállás külsőleg és a felelőséget tekintve — mondja a Daily Teleg, egészen máskép ütött ki mint előre képzelték. Nem oly könnyű feladat ez. Bécsben megelégedéssel, Budapesten nyugtalansággal, Konstantinápolyban megnyugvással nézik e tényt. És ámbár ezen eseményt csak ideiglenesnek tekintik, nem valószínű, hogy az nevezetes következmények nélkül véget érhessen. Az a hatalom nyer kétségkívül legtöbbet általa, melynek érdekei feláldozottaknak látszanak. Törökország végtelen sokat fog nyerni ez által. Szerbia és Montenegró ármánykodásai egy csapással paralysálva lesznek, és Törökország e részről véglegesen biztosítva van a szláv machináliók ellen. Midőn már Bulgáriát elvesztő, Törökország semmi szin alatt nem lett volna képes a két tartományt megtartani s azok csak ürügyet szolgáltattak volna Oroszországnak egy újabb ellenséges fellépésre. Most Ausztria lesz örököse Törökország legrosszabb bajainak, és saját érdekében békében fogja tartani a szerbeket és montenegróiakat. Törökországnak nem keilend többé e részekbe nagy csapatokat küldeni. Ausztria Magyarországnak keilend ott őrt állni a panslavismus tervei ellen. A németországi választások eredménye még eddig nem ismeretes teljesen. Annyit azonban már ma konstatálhatni hisznek a német szabadelvű lapok, hogy a kormány azon törekvése, hogy a liberális elemet a birodalmi gyűlésben megtörje és a nemzeti szabadelvű pártot szétrobbantsa, eredménytelen lett. A kormány a clericalisok segítsége nélkül nem állhat meg a szabadelvűek előtt. E segítségre azonban a német kormánykörök biztosan látszanak számítani. A pápai nuntius kissingeni látogatásával Bismarck a centrum kegyét akarja megnyerni. A fennálló törvények a római egyház kedve szerint nem változtattatnak meg, hanem Bismarck ígéretet tett a nuntiusnak, hogy ama törvények a lehető legelnézőbben hajtatnak végre. — A trónörökös prágai útjáról írják a P. Ll.-nak : A nélkül, hogy a trónörökös ez utazásával határozott politikai tendentia követtetnék, mégsem lehet félre ismerni, hogy a főherczegnek a cseh fővárosban való jelenléte már azáltal is nagy politikai jelentőséget nyer, hogy mint az örvendetes tények mutatják, a két nemzetiségnek alkalmat nyújt, egy érintkezési pontban összetalálkozni, t. i. a dynasztia iránt való ragaszkodásuk nyilvánításában, melyet semmiféle nemzetiségi véleménykülönbség nem zavar, s nem téved, aki fölteszi, hogy e közös érzés, melynek nyilvánítására a trónörökös jelenléte adott alkalmat, előmozdítja a két nemzetiség közti kibékülést s az őket elválasztó szakadék áthidalását. — Orosz lapokból. A St. Peterburgskija Viedomosti a boszniai megszállást hirdető proklamáczióra vonatkozólag ezt mondja: Előre mondani, hogy az osztrák hatóságok nem fogják ígéreteiket teljesíteni, nincs kételyt kizáró ok, de több adat a proklamáczió pontos végrehajtásában való kételkedésre visz. Az osztrák hadsereg után mindenféle osztrák hivatalnokokból álló egész csapatok mennek és az osztrák bureaucratismus mindenütt nem irigylendő hitre tett szert, ahol hatalmat gyakorolt. Ezen felül pedig Stroszmayer püspök az óhit esküdt ellensége szintén Bosznia és Herczegovinába indult, hogy ott a római curia utasításainak megfelelőleg a latin propagandát a görög nem egyesült vallás hátrányára erősítse. Nehéz lesz az osztrák felső hatóságoknak elsó hivatalnokaik intézkedéseit Boszniában és Herczegovinában azon jogokkal összhangzásba hozni, amelyeket a bosnyák és herczegovinai lakosok az izlám ellen három éven át vivott küzdelmek szerzeményéül tekintenek, és a helyes középutat Stroszmayer latin propagandája és a mahomedanus hittanokkal való évszázados harczot kiállott ó hit között föntartani. Atalában az idegen földterületeknek az osztrákok által akár külön egyezmények, akár békeszerződések alapján eszközlött megszállására habsburgi monarchiára mindig káros következményeket hárított. Említi Schleswig-Holstein és az olasz apró államok megszállásának politikai következményeit s azon nézetet fejezi ki, hogy az osztrák-magyar kormány Bosznia és Herczegovina megszállásánál nemzeti gyűlölettel találkozván és saját hazájában az összes pártok helyeslése által nem támogatatván, oly játékot űz, a melyben már az appenini félszigeten vesztett. A Sovremenyja Izviestija Olaszországba helyezett reményekben ringatja magát. Állítása szerint még nem volt oly nemzetközi szerződés, mely ennyi okot uj£ háborúkra és a béke kevesebb zálogát hordaná magában, mint a berlini békekötés. Ha a berlini congressus törekvése az volt, hogy mindenütt az elégületlenséget árasztja el, és hogy a közel és jövő tényezők közzé puskaport hintsen, akkor nagyon fényesen megoldottta a maga feladatát. A congressus következménye szükségkép háború lesz; a kérdés csak arról lehet, hogy mikor és kik között ? A hatalmak közötti viszonyokat úgy öszszebonyolította, hogy minden hatalomnak idő kell annak megtudhatására, hol vannak most barátjai és hol ellenségei. Olaszországot czikkíró mint a congressus és illetőleg Beaconsfield által lealázott, sértett, kihívott felet tünteti elő és hiszi, hogy az ügy gyeplői most Olaszországot illetik s túlzás nélkül állíthatni véli, hogy ha Cavour élne oly erőket gyűjtene össze, amelyektől az összes angol-német pókháló szétporlanék. Olaszország félelem nélkül kitűzheti a lobogót,amelyet Oroszország valami oknál fogva megragadni elmulasztott, kiejtheti a szót a melynek kiejtésétől Oroszország tartózkodott. Hangzani fog a nemzetiségek szabadságának jelszava. Oly hatalom vezérlete, mely nemzetiségi tekintetben szeplőtlen. Garibaldi hazájának vezérlete a görögök által elragadtatással és a szlávok részéről nem öröm nélkül fog fogadtatni. Maga Olaszország mit sem veszt, ha a felszabadító szerepét magára vállalja, sőt szilárdulni és nagyobbodni fog. Az igazságos ügy győzni fog és Beaconsfield lord későn veszi majd észre hol rejlett a halálos falánk. Nemzetiségek nem csak Törökországban léteznek, Cyprus is tömör nemzetiségű és pedig se nem török se nem angol. De hol van Cavour ? A HON TÁRCZÁJA. Két kanczellir. Irta: Klaczko Julián. III. A közös működés. (20. Folytatás.) Bármily kevéssé birt is komoly alappal s bármennyire frivol volt is a nyugati hatalmak Lengyelország érdekében kezdett diplomácziai harcrjátéka, az oroszok mégis azt hitték, hogy pillanatra rendkívüli veszedelem fenyegette őket, amelyből csak »nemzeti« miniszterük határozottsága, hazafias bátorsága folytán s ügyes, méltóságos és erőteljes sürgönyei által szabadultak. A miniszter emberi gyöngesége, hogy ez oly hízelgő föltevés ellen nem tiltakozott, bizonyára nagyon menthető; engedte hinni, engedte mondani, hogy visszavert egy új támadást, »legyőzte Európát :«scripsit et salvavit! Ki jön nevezve kanczelárnak, honfitársai részéről rajongó tüntetésekben részesült. Katkov s a vérengző Muraviev mellett ő lön nemzetének bálványa. Egész éven át nem volt Oroszország legtávolabb zugában közebéd, melyen e három áldott és mentő nevet pohárköszöntőkkel ne éltették, beszédekkel ne dicsőítették, táviratokkal ne üdvözölték volna, s lelke mélyén bármely undort érzett is a Rurikok utóda s a klasszikus műveltség növendéke, hogy igy nevét állandóan egy őrjöngő újságíró s egy vérengző hóhér neve mellett emlegetik, hazája javáért s népszerűsége kedvéért engedte megtörténni ezt az áldozatot is. Abbeli jóakaratú igyekvésében, hogy a minden oldalról özönlő hódolatnyilvánításokat elfogadja, egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy még a balti tartományok német nemességének diplomáját is, melylyel díszpolgárrá választották, stereotip mosolyával köszönte meg, amely »vétkes elfeledkezésért« a nemzeti párt keserű szemrehányásokat tett neki. Az 1863-diki szomorú hadjárat minden dicsősége Mihajlovics Sándorra hárult; hasznát annak azonban egykori frankfurti hivataltársa, a berlini kormány elnöke látta, ki abban jövő nagy hadi tervéhez biztos és megingathatlan alapot talált. Poroszország érdekei és reménykedései szempontjából tekintve, következőleg állott a mérleg, melyet a helyzetben 1863 vége felé a Lengyelország érdekében megkisérlett »nagy európai föllépés« létesített . Angolország boldog nyugalmassága kétségbevonhatlanul igazolva volt; Francziaország és Oroszország közt teljes és helyrehozhatlan volt a meghasonlás s az Ausztria ellen való harag Szentpétervárott élénkebbön, mint bármikor, a porosz miniszter pedig jobban, mint bármikor számíthatott Gorcsakov herczeg hálás barátságára s próbált odaadására; végre azt sem volt nehéz kitalálni, hogy varsói nyilvánvaló felsülése után az új nemzetközi jog Caesára sietni fog újra Velencze felé tekinteni, hogy otttegyen valamit Olaszországért,« s egyúttal segíteni »a fiatal északi hatalmat« a Habsburgok ellen való vállalkozásban, mivelhogy a napóleoni eszmekórság ennek az ifjú hatalomnak »nagy jövőt jósolt Németországban ...« Azonban az mégis tán túlságos nagy föltevés lenne az emberi lángész felől, azt képzelni, hogy Bismarck már eleve tisztán és határozottan látta azokat a kedvező, szinte túlságosan kedvező következményeket, melyek reá nézve Lengyelország eme végzetes fölkeléséből eredni fognak. Sőt sok körülmény egyenesen arra mutat, hogy a miniszter — kivált eleintén — csak tapogatózott s kereste az utat e kissé kalandos s átjárókkal keresztül szelt ösvényen. Legkülönösebb az, ami még különben most is alkalmat adhat a tűnődésre, hogy Bismarck, ki bizonyára jól tanulmányozta Oroszországot, ki több évet töltött ott, s alig hogy eltávozott onnét, 1863. folyamán egész komolyan kételkedni látszott Oroszország erejében, kételkedni annyira, hogy még arra sem hitte képesnek, hogy a szerencsétlen lengyel ifjúságnak azt a szegényes próbálkozását leküzdje! Ebbeli aggodalmainak kifejezést adott Angolország és Ausztria meghatalmazottjai előtt *) sőt egyszer ») .Az előző alkalmakkor Bismarck folyton annak maannyira ment, hogy beavatta ez iránt való kételyeibe a porosz képviselőház alelnökét, Behrendet is. »Ezt a kérdést, szólt I. Vilmos minisztere február hó közepe felé, kétféle módon lehet megoldani: vagy úgy, hogy a fölkelést Oroszországgal együttesen izibe elfojtjuk, vagy úgy, hogy engedjük a helyzetet fejlődni, komolyabbá válni, bevárván, míg az oroszokat kiűzik a királyságból, mikor aztán azok kénytelenek lesznek segítséget kérni; ekkor aztán vakmerőn kell eljárni, az egész tartományt el kell foglalni Poroszország számára; három év alatt az egészet meg lehet németesitni ... — De ez báli tréfa csak ugye ? kiáltott elszörnyüködve az alelnök (a társalgás egy udvari bálon folyt.) — Nem, volt a válasz, komoly dologról, s komolyan szólok. Az oroszok megunták ez országot; maga Sándor czár mondta nekem Szentpétervárott.2) A jénai ütközet óta elvesztett Visztula vonal visszaszerzése nem egyszer fordult meg az 1863-ik év folytán Bismarck agyában; megjegyzendő azonban, hogy e »határkiigazítást« csakis II. Sándor császár beleegyezése mellett kívánták elérni, de nem feledkeztek meg azon eszközökről sem, melyek némi részben kényszerűvé tették volna e megoldást. Kendell, a miniszter egyik legbensőbb bizalmasasa, ki ez idő szerint (1875.) Németországot Viktor Emánuel udvaránál képviselő, nagy uradalmakat bírván a lengyel királyságban, e szerencsétlen ország előkelőségeivel való összeköttetését arra használta, hogy jószinű voltát emlegette, hogy az orosz hadsereg gyöngébb lesz, semhogy le birná verni a fölkelést.« Sir A. Buchanan 1863. febr. 21-ki tudósitványa. — Ugyanígy beszélt Ausztria megbízottjával, Károlyi gróffal is. Konstantin nagy herczeg diplomácziai irodájának főnöke azonban, az első hozzá érkezett abbeli hirre, hogy porosz tábornokok küldetnek katonai egyezmény kötése czéljából, így felelt: »Teljesen elismervén az ez urak elküldésében nyilvánult udvariasságot, nem tudjuk mégis elgondolni, hogy mi indokolta azt. Nincs pericolo (sic!) in mora, s nekünk nincs szükségünk idegen csapatok segítségére . . . A porosz kormány sokkal feketébbnek festi az ördögöt, mint a minő az valóban.« Tengoborski bizalmas tudósítványa Dubrilhoz, Oroszország berlini meghatalmazottjához. a) Az e korbeli német lapok Bebrend úr saját elbeszélései alapján hozták e társalgást; Bebrend nem hazudtolta meg őket. Lásd egyebek közt a Kölnische Zeitung 1863. február 22-iki számát, többször érintette előttük, nem volna-e kedvük Berlinbe fordulni, s onnét ideiglenes megszállást kérni, mely megmentené őket az oroszok kegyetlenségeitől. Ha e gyászos fölkelés története után kutatna az ember, tán más, sokkal kevésbé ismert, de sokkal inkább kompromittáló porosz ügynökök nyomára is akadna az ember, mint aminő Kendell úr volt... A berlini minisztertanács elnöke csakugyan remélte volna, hogy II. Sándor »fáradt« voltától s Gorcsakov barátságától ily sokat kivív ? Bárminek voltak is reménykedései és hátsó gondolatai, Bismarck lázas sietséget fejtett ki, hogy a nyugati hatalmakkal szemben mindjárt kezdetben jelezze az orosz alállamkancelárral való szolidaritását. Katonai szövetséget ajánlott neki egész önkénytesen, úgyszólva teljes szokatlanul, az angol, a franczia, az osztrák kabinetekkel való diplomácziai mérkőzéseiben minden alkalommal védelmére kelt, s híven, hevesen együtt küzdött vele, egész gyönyörrel viselvén el Drouyn de Lluys köztudósítványainak első tüzét, megvetőleg zúdítván magára a sajtó osztatlan haragját s fenhéjázón felelvén saját parlamentje interpelláczióira. A haladó párt nagy férfiai, ebben az esetben úgy, mint sok másban, nem értették Polignac-juk politikáját; helyén nem levőnek s veszélyesnek tekintették azt, s igy kérdezek, hol van benne a német érdek ? Polignac e kérdezősködésre azzal a rejtélyes, de jelentős hasonlattal felelt, hogy »a műkedvelő néző, ha a diplomáczia saktáblája elé állítják, azt hiszi, hogy a partié minden új alak megérintésével véget ért, s gyakran még abba a tévedésbe esik, hogy azt hiszi, hogy a játékos állást cserélt...» Bismarck bizonyára nem változtatott állást s folyton Poroszország megnagyobbodására gondolt ; de az nyilvánvaló, hogy egész 1860 őszéig nem volt megállapított terve; különböző irányokban húzogatta előre »alakjait« s a véletlentől várta a sugallatot az iránt, melyik irányban intézze a »támadást,« a Majna, a Visztula vagy Elbe irányában-e ? Pillanatra Cassel felé hajlott s egész mohón avatkozott belé ez országnak választó fejedelmével való alkotmányos viszályába, azt a különös látványt nyújtván, hogy egy idegen állam belügyeiben a fejedelmet kényszeritette a parlamenti kormányzat legszorosabb szemmeltartására, holott maga, mint miniszter, otthon teljesen alkotmányon kivül kormányzott s az adókat a kamara szavazata ellenére szedte. Nem is említve azon kalandos terveket, melyeket Berlinben a határnak a Visztula felé való lehetséges kiigazítása felől ápoltak, az Elbe partjain ott volt a fejedelemségek örökös, a londoni egyezmény által elodázott, de 1859-ben az olaszországi események folytán uj életre ébresztett s azon sürgöny által égetővé vált kérdése, melyet, a megfoghatatlan könnyelműség egy pillanatban Dánországot halálra sújtva, Gothából lord John Russel 1862. szeptember 24-én, és Bismarck kormányrajutásának napján, kibocsátott! A másodrendű államok, a frankfurti gyűlés, sőt még Rechberg is egész föllelkesültek s felhasználták a német hazaszeretetet e schleswig-holsteini ügyben, melyet alapjában tisztán képzeltnek tartottak, de igy mégis megakadályozni vélték Poroszországot, hogy saját czéljait mozdítsa elő vele. Nagy volt a kisértet, hogy ez állam ne fogja-e szaván a másodrendű államokat s a frankfurti gyűlést, és ne bonyolítsa-e Dánország ellen háborúba Ausztriát, mely Poroszország számára megszerezné a pompás kieli kikötőt, s mely lehetővé tenné neki, hogy kipróbálja új »instrumentumát,« melyet I. Vilmos király négy év óta tökéletesített... föltéve, hogy a háború helyhez kötve marad s az európai hatalmak nem bánnak úgy el eredményével, mint 1848-ban tették. A berlini kormány elnöke nem esett kétségbe az iránt, hogy ügyes és türelmes eljárással ki ne vívja ezt. Számolt Gorcsakov barátságára, számolt egyéb politikai alakulásokra, a helyzet zavarára, vagyis Montaigne-nyel szólva, az agyvelők azon megrázkódtatására, melyet azokban a szárazföld legnagyobb részén az új nemzetközi jog s nemzetiség eszméi keltettek. Párszor ki is mondta, hogy ezen vállalkozásában végül nem is lesz más ellenfele, mint a jó lord Russel, ki megírván végzetes góthai sürgönyét, ismét átcsapott a szerencsétlen koppenhágai kormány védelmezői közé; ily ellenfél természetesen nem nagyon rémítette el a bátor brandenburgi lovagot. (Folyt. köv.) Jókai Mór beszéde választóihoz. Tartatott a józsefvárosi körben aug. 3-án tartott lakomán. Tisztelt polgártársaim! Mivelhogy most szokás a képviselőjelölteknek programmbeszédeiket még egy utólagos toldalékkal is kiegészíteni, ha az elsőből valamit kifelejtettek, hogy én se maradjak el a többitől, követem a jó példát.. Én is kifelejtettem valamit a programmbeszédemből. A lelépett miniszterek között báró Simonyi Lajos felemlítését. S ez tőlem valóban feledékenység volt, nem sértési szándék. A tárgyhalmaz között nem akadt a kezembe. El kellett volna báró Simonyiról mondanom, hogy az egyesült ellenzék tagjai között ő az, akinek legkevesebb joga van a kiegyezés miatt a kormányt megtámadni; ő, aki ez alapon vállalt miniszteri tárcát, aki maga választotta ki államtitkárját, akivel egyetértőleg dolgozták ki együtt a kiegyezési törvényjavaslatot s a kis törvényjavaslatot maga egy álló esztendeig védelmezte a miniszteri székből. Hogy ekkor egyszerre miért fordult meg s lett ellenzékévé a maga alkotta javaslatnak ? annak az okát sokan keresik, én kitalálom. A nemes báró ügyes sportman, úgy vette a dolgot, hogy az egy akadályverseny, ahol szoktak élni, azzal a finessel, hogy egy versenyzőt előre eresztenek, aki ha ledönti az átugratandó sövényt, maga versenyképtelenné lesz, míg az utána jövők könnyű szerrel sétálhatnak át a feldöntött akadályon. Hiszen nyilvános titok, közbeszéd tárgya volt az egyesült ellenzéknél, hogy ezt a kiegyezést, melyet a szélső bal támadásai oly gyűlöletessé tudtak tenni, okvetlenül be kell fejezni valakinek; hadd legyen ez a valaki Tisza, Széll és a többiek; ezek majd elkopnak benne, s akkor következünk »mi« , nem ellenfelek, hanem vágytársak. Hanem hát a finesse nem sikerült. Az előre eresztett lovagok szerencsésen átugratták az akadályt , nem döntötték fel, s most aztán a hátul maradottak keseregnek az elvesztett betét és bánatpénz miatt. Úgy hiszem, hogy ezzel kitaláltam báró Simonyi eltávozásának titkát. Most azért, hogy róla megfeledkeztem a nemes báró revancheotád, s e kerület választóihoz intézett beszédében annál sűrűbben megemlékezik rólam. Elmondja legalább is, hogy mi hivatásuk van az udvarnál az udvari bolondok és az udvari költőknek? én nem tudom, mert én nem járok az udvarhoz, ő tudhatja, mert ő szokott az udvarral együtt rókavadászni. Szememre veti, hogy én azokat, akik tényleges miniszterek, dicsérni szoktam. Nem emlékezem rá, hogy Simonyi bárót miniszter korában valamiért földicsértem volna, s valójában, ha báró Simonyi államférfim viselt dolgairól kellene könyvet írnom, ugyan rosszul élnének meg utánam a papiros kereskedők. — De azt igen is egész önérzettel mondhatom, hogy én a barátaimat, és elvtársaimat, elhagyni nem szoktam, még akkor sem, ha szerencsétlenség éri őket, még akkor sem ha miniszterekké lesznek, ha mi elismerem, hogy e mi magyar hazánkban a legnagyobb szerencsétlenség, ami halandó embert érhet. Nekem azokat akikkel egy közös czél elérésére egyesültem, elárulni nem szokásom, sem a népharagtóli félelemből, sem a helyükre juthatás vágyából.