A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-12 / 221. szám

statusquo , mint esetleg Trentino leírása — a pan-­germanizmussal a határon. De ezt már nem lehet el­kerülni, s azért a változásból lehető legkevesebb koc­kázat mellett lehető legnagyobb hasznot kell igyekezni húzni. Bismarck politikája soha még ügye­sebb nem volt. Ausztria-Magyarország működési vo­nalának hosszabbítása nem történhetik meg e vonal alapjának gyöngítése nélkül. Földrajzilag s katonai­lag előnyös­ helyzetben lesz a Balkán félsziget felé, de előnytelenebb helyzetbe jut Németország és Olaszország ellenében, melyek oldalában és háta mö­gött állanak. Olaszországnak tehát arra kell gondol­nia, hogy erejét fejleszsze, nem pedig, hogy Albániát, Tuniszt vagy Kandiát megszállja. Az új fran­kprovizórium kezdetén. Közeledünk azon időhöz, midőn a dua­­listikus bank megkezdi működését. Csend­ben, alig valaki által figyelemmel kísérve, te­szi meg az osztrák nemzeti bank előkészüle­teit, hogy mint osztrák-magyar bank a kitű­zött határidőre az új alapszabályok értelmében életbe léphessen. Igaz, hogy Magyarország jogos igényeit az osztrák-magyar bank új alakjában sem fogja kielégíthetni. Mert arra, hogy egy me­zőgazdasági államban, hol több jelentékeny város van, melyek mindenike egy-egy termelő vidéknek központját képezi, a hiteligények ki legyenek elégítve, nézetünk szerint elen­­gedhetlenül megkívántatnék az, hogy minden ilyen localis c­entrumban legyen egy-egy ön­álló hatáskörrel felruházott jegybank , szóval mezőgazdasági államban a bank­­szabadság felel meg leginkább az orszá­gos közgazdasági érdekeknek, mint ezt Észak- Amerika példája tanúsítja. De az osztrák-magyar monarchiában a politikai tekintetek súlya alatt a bankkérdés végleges megoldása, a külön magyar érde­keknek megfelelőleg egyelőre nem lévén esz­közölhető, egy oly modus vivendit kellett ta­lálni, mely a monarchia mindkét felében egy hosszabb időre terjedő bankprovizóriumot lé­tesített. És most ezen provizórium küszöbén állunk. Nem kutatjuk, hogy a külön bank fel­állítása mennyiben lett volna előnyösebb. Fait accomplit előtt állunk, meg­van a dua­­listikus bank a bécsi és budapesti bankosz­­tálylyal. A bécsinek ugyan sokkal szélesebb működési köre s jóformán a monarchia egész területére kiható domináló állása van, de a budapesti bankosztálynak is jóval szélesebb hatáskör jutott, mint volt a budapesti bank­fióknak. A budapesti bankosztály rendelkezik egy elidegeníthetlen 50 millió frtra menő mi­nimális dotatió fölött, melyet a magyar ko­rona területén distribuálhat legjobb belátása szerint, míg a pesti fiók csak saját dotatiója fölött rendelkezett, és ennek sem volt ura, a­mennyiben, ha Bécsben jónak látták, a dota­tió egy részét elvonhatták Budapesttől. A megváltozott helyzetnek meg vannak a maga consequentiái. Igaz, hogy 50 millió bankhitel kevés egész Magyarországnak , de az is igaz, hogy ha ez a hitel garantírozva van és Magyarországtól el nem vonható, és ha észszerűen használtaik föl, akkor az döb­bent állapothoz képest jelentékenyen megja­vulhatnak hitelviszonyaink. Az osztrák nem­zeti bank vezéremberei idáig nem nagy gon­dot fordítottak a bankhitel fejlesztésére Ma­gyarországon , s így ma azt az anomáliát látjuk, hogy az ötven milliónyi minimális dotatióból 15 millió nincs fölhasználva, s az új bankigazgató közegei tán zavarba is fog­nak jönni, nem tudva mit csináljanak azzal a 15 millióval, mely még Magyarországot illeti me­g, de nem használtatott föl. Bécsi lapok pláne azt írták, hogy a bu-Ki volt a harcznak megindítója, kit vett a költő élőképéül ? A hosszabb ideig találgatások tárgya volt a franczia irodalomban. A traditio főkép de Roquette abbét jelöli ki ilyenül, s Taschereau jegy­zetei közt a következőket olvashatjuk e tárgyra vo­natkozólag : Egy levél szerint, melyet J. B. Rousseau Bro­­settehez intézett »Tartuffe kalandja Longueville her­­czegnő salonjában folyt le.« De Choisy abbé még ha­tározottabban állítja, »hogy Moliére Tartuffejének rajzolásánál de Roquette abbét akarta eltalálni,a ki később autuni püspökké lett. Longueville herczeg­­nő legbuzgóbb tisztelői közé tartozott, s kit Boileau a következő gyilkos epigrammban tett gúny tár­gyává : On dit que l’abbé Roquette Preche les sermons d’autrui. Moi qui sais qu’il les achéte, Je soutiens qu’ils sont il lui. De Sevigné asszony, ki korának minden plety­kájáról értesült, a szóban forgó kalandról nem tud, vagy nem akar ugyan szólani, de ismeri a történetet és megerősíti de Choisy abbé adatait, midőn e képen ir: »Az autuni püspök ő méltóságánál kellett ebé­delnünk. Le pauvre bommé!« A »pauvre bommé« Moliérenél, tudvalevőleg, maga Tartuffe, a képmutató. Különben Roquette volt-e vagy más a kisze­melt élőkép — csekély fontosságú. Moliére, mint minden komikai és satirikus költő, ki a lyricussal ellentétben nem saját nemes érzelmeiből hanem más embereknek ostobaságaiból táplálkozik, ha lebegett is előtte valamely eredeti — bizonyára az általános emberi természetet vette föl művének alapjául. Mert hiszen tudjuk, hogy a teremtő szellem, még ha talál­hat is alakjaihoz élő mintákat, ösztöne által vezérel­tetve, oly képet rajzol, mely nem csak korában és sa­ját nemzeténél, hanem mindenkor és minden időben megőrzi kiváló jelentőségét. Moliére jellemeit XIV. Lajos kortársai között kereste, s az általa rajzolt erkölcsök nemzetének és korának erkölcsei valának, de csodálatos genie-je, — mint d’Israeli mondja — megmutatta neki a termé­szet azon titkos útját, mely még a legtöbb műveit nép nagy írói előtt is rejtve maradt. — Spanyolor­szágban Cervantes egymagában áll; Anglia csak Shakespeare nagy nevével dicsekedhetik, és századok múlhatnak el míg a franczia nemzet egy második Moliére-t lát. Szana Tamás, bu­ dapesti igazgatóság kénytelen lesz a pénzt hevertetni, s hogy ha föl akarja használni, nagyon elnéző praxist kellene meghonosíta­nia. Ez nem áll. A budapesti igazgatóságnak csak egy fölhívást kellene intéznie a hazai közönséghez, s az ország minden lokális cen­trumából jelentkeznék a készség a bankfiók föntartására ; ez esetben pedig az a tizenöt millió jóformán csak egy csepp volna a ten­gernyi szomjúság enyhítésére. De ne is várják az ország iparos és ke­reskedő városai, míg a bank megkínálja őket, ha várjon kell-e nekik a bankfiók. Gyűljenek össze az értelmesebb kereskedők minden na­gyobb városban, mely a jelen helyzetben bankfiókra számot tarthat, constatálják a helyzetet s készítsenek egy indokolt előter­jesztést a kormányhoz, törvényhozáshoz és az osztrák-magyar bankhoz, kérve a bank­fiók fölállítását , kimutatva a város bankhi­teligényét és az annak fedezésére szolgáló vagyoni erőt. Az az ötven milliónyi minimális dotatió a valóságban nem is oly csekélység, mint első tekintetre látszik, ha csak a bank jegyforgal­mát veszszük szemügyre, mely a múlt évi át­lagokat tekintve, megközelítette a 300 milliót. Ötven millió forint körülbelül egy­harmadát teszi azon összegnek, melyet az osztrák nem­zeti bank a fix befektetésektől eltekintve, az egész monarchia területén forgalomban tartott. És ha most tekintetbe veszszük azt, hogy a következő tíz évben az osztro-magyar bank a rendelkezésére álló eszközöknek egy részét Boszniának és Herczegovinának is kénytelen lesz odaadni, ha majd e két tartomány anne­­xiója befejezett tény lesz, mi iránt a politikai válságban már nincs is kétség , akkor való­ban alig lesz indokolt az a panasz, hogy a bankhitelben Magyarország részesül legmos­tohábban, mert az ötvenmillió minimális ösz­­szeg meg fog maradni Magyarországnak még az esetben is, ha az osztrák fiókok dotatióját kellene is csökkenteni csak azért, hogy S­a­­r­a­j­e­vó­­ban s tán Mosta­r-be­n vagy T­r­a­v­n­i­k-ban is fel lehessen állítani egy bankfiókot, a­mire föltétlenül szükség van, ha Boszniát és Herczegovinát a monarchia többi tartományainak színvonalára akarják emelni a monarchia politikai és közgazdasági állásá­nak erősbitése végett. A pénznek a forgalom adja meg az érté­két. Egy forint, mely 100 szor megfordul, annyi hasznot tehet mint 100 írt mely csak egyszer megfordul. E tételt kell alkalmazni a bank magyarországi dotatiójánál és akkor nem lesz pénzhiány az országban. Az iparos városokon­­ kivált az intelligens kereskedő­kön áll, hogy ez az elv érvényesüljön. Idáig az volt a pénz tekintetében az egyik nagy baj nálunk, hogy a pénzt mindenki gyü­möl­­csözetlenül hevertette Magyarországon. Te­gyenek róla kereskedőink, hogy e rossz eaokák­­ról leszoktassák első­sorban a bankfiókat s aztán a pénzes urakat is. És ekkor egyebek­től eltekintve, bizton bekövetkezik az az idő is, a­mikor nem kellene még egy újabb pro­­visoriumot létesíteni az osztrák nemzeti bank­kal, hanem a mostani provisorium leteltével lesz önálló bankrendszerünk. Albániából. I. (Az Ipeki­anauták.) A »Frdblatt«-nak írják : Mehemed Ali meg­gyilkoltatását a napi­lapok csaknem átalánosan az átalános dezorganizáczió ijesztő jelének tekintik, mely a Balkán félszigeten a berlini kongressus óta helyet foglalt. A­ki az arnauták egyéniségét csak nagyjából ismeri, azt egyátalán nem lephette meg az az albániai lig­a­emez utolsó mesterműve, ha ő ugyanő volt e gyalázatos tett erkölcsi létrehozója. Az ar­­nauta »Keletnek Svájcza« négy század óta vala­mennyi ozmán szultánnak hiven szolgált, mihelyt mint toborzott katona a győzelmes csapatok zászlai alatt szolgált s velük kedvencz foglalkozását, a hábo­rút űzhette. Igazi hazaszeretetről, valami különös ragaszko­dásról a dynasztiához vagy atalán a törökökhöz, nála soha se lehetett szó, mert csak a változás, a meghódí­tott tartományok katona élet­ének csábjai, hol a leigá­­zott nép költségeire élhetett, ingerrel voltak ösztö­neive s a zsoldos életének e föld egyedüli elfogadha­tó existencziájául tették számára. Minthogy az ar­­nautáknak a harcz és az egyenetlenség egyátalán élet­­czéljuk sohase lesznek, nagy megfontolásukba, hogy e szenvedélyüket uraik ellen is érvényesítsék s igy az arnauta nép nagy része tűrhető önállóságra ver­gődött. Sőt némely törzs egészen független, mely függetlenség az arnautáknak sokkal nagyobb megelé­gedésükre szolgál, mint a tudat, hogy az oszmánok­kal egyenlő hitvalláson vannak. E mellett az albáni beálló külső segély alkalmával kevésbé félti vallását mint nemzeti létezését és hadi tulajdonai, nagy sza­­badságvágygyal párosulva, tüntető nyilatkozatokra készüik, melyek ugyan néha vallási fanatismushoz hasonlítanak, a fődologban azonban etnikai momen­tumokban gyökereznek. Az ipeki arnauták, kik a porta békekövetét kíséretével együtt lekonczolták, ama törzsek egyiké­­hez tartoznak, kik bizonyos függetlenséget élveznek. Mitroviczából nyugatra, Rascia és a Rigómező nyu­gati része közt, tehát a fehér Drin­ forrásaiból Sku­­tariig egy részre és Priszendig más részre emelkedik az impozáns észak-albániai hegység. Egy része, a Molina-Gora mindig arnauta rejtekhelyeiről volt hírhedt. E hegység lábánál, tehát már a terjedelmes felső-Drina-medencze szélénél fekszik Ipek kis vá­­ros, melyet mint a selyemtenyésztés egy helyét is­mernek az országban. A helység komor és piszkos s a kétségbeesett existencziák fészke. Még ma két arnauta találkozik is a Holina-hegységben, mindkettő, egymás mellett elhaladván, vissza szokott tekinteni, mert senki se bízik itt a másikban. Ez elemek mindenesetre a legharcziasabbak, mert a­ki nem akar a »djak« (vérboszú) alá esni, vagy rabló vagy basi-hozuk, mely két utóbbi hivatás közt azonban nincs különbség. Másrészt azonban na­gyon tévednek, kik albániai ügyekben mindig az ösz­­szes népségről beszélnek. Az albánok ugyanis két nagy csoportra külön­­válnak, az északi ghegekre és a déli toskokra, kik nem csak földrajzilag választatnak el egymástól a Skumbi folyó által Közép-Albániában, hanem nyel­vileg is. A két főtörzsnek ugyanis egymástól nagyon eltérő tájbeszéde van. E mellett a leg­több tosk orthodox hitfelekezetű­ek, s a ghegek nagy része pedig katholikus. Epen D j­á­k­o­v­a és vidéke katholikus albánok ily szigete s a helység az az előtti századokban nem játszott jelentéktelen szerepet a különböző törzsviszályokban. Már a D­j­á­­k­o­v­a név is e mozgalmas múltra utal.(»djak« albánul = vér és »ova« törökül = mező. Djakova == vérmező.) Az Ipek melletti tér azonban már ötven év előtt színhelye volt az albánok elkeseredett har­­czainak a porta ellen. Midőn a boszniai mohamedá­nok 1830-ban másodszor törtek Rumelifiba, a pártos Mustafa pasa is megjelent Skutariból 20,000 albá­­nival Ipek és Djakova közt. Az ottomán sereg ugyan visszaverte az arnau­­tákat, a boszniaiak azonban Husszein Aga, a bosz­niai »próféta« alatt bevették a varacsot. Ily módon a felső »fehér Drin« körüli vidék folytonosan égő ta­laj volt a török uralom részére. A M­okra-Gora tör­zseit az oszmánok soha se hódították meg teljesen. Atalán bajos dolog, oly néppel békében lenni, mely­ből a vérboszunok évenkint 300 ember esik áldoza­tul. Sok albáninak teljes életén át nincs egyéb dolga, minthogy valami rokonját megboszulja s azután a hegyekbe meneküljön, hogy az ellenboszut kikerülje. Az arnauták tudvalevőleg a balkán-félsziget benszülött népe. Körülöttük különböző fajú népek telepedtek le s aztán megint egymást szorították ki vagy más módon tűntek el.­­ Csak az albánok maradtak a Balkán-félsziget legtetején, a Dris melletti fönlapályon, elmozdí­lhatatlanul, ingatlanul, így tehát csak a természet játéka, ha e nép, ezeréves szokáshoz híven, fölemelkedik, hogy külső veszély­­lyel a lehető legnagyobb erélylyel álljon szembe. Ki az arnauták akarata és határozatai ellen működik, ellenségük, akár keresztyén akár mohamedán s ez ellenség megsemmisítése mindenkinek szent köte­lessége. II. Az albán liga és a porta. A »P. Lk.-nak a következő figyelemre méltó so­rokat írják szept. 2-án. Prizrendből: Aug. 26-án emlékezetes esemény ment itt vég­be. Egy Omár effendi nevű­ fiatal török, ki albán vér­ből származik, összegyűjtötte maga körül a liga fe­jeit s kijelentette, hogy a Boszporusnál az idegenek uralkodnak aranyaik által s hogy a szultán az Euró­pa által megfizetett minisztereknek kezében vak esz­köz. Ausztria-Magyarországgal alkudoznak holott hadat kellene szenni e hatalomnak s Görögországnak oda akarják adni Albánia legszebb részeit. »Nincs töb­bé török-mohamedán kormány!« Kiáslá a szambuli fanatisák­ effendik küldöttje s felszólította a jelenvol­takat, hogy maguk vegyük kezükbe a nemzet sorsá­nak intézését. Abdullah Essim, egy tekintélyes dja­­kovai lakos, szót emelt és sürgette a por­­tától való elszakadást. Jól­lehet szavai meggyőzőleg hatottak, még­sem akartak a »függet­lenségi nyilatkozatból« kilépni. Abban állapodtak meg, hogy respektálni fogják a porta tekintélyét ad­dig, míg valami olyast nem tesz, a­mi ellenkezik az albán nép érdekeivel. De ha a szultán letalálná fegy­verezni akarni az albánokat, vagy pedig az albán te­rületből bárkinek is csak egy darab földet elidegenít­­ni hajlandónak mutatkoznék, akkor a padisáht trónvesztettnek nyilvánítják és saját államfőt választanak. Ki a féktelen albánokat ismeri, az tudni fogja, hogy e határozatban ki van mondva az albán népnek elszakadása a korrumpált és gyenge konstantinápo­lyi kormánytól. Az első intézkedésnél, mely az albán érdekel­ fela­dattose jelentene, rögtön kezde­tét venné a tényleges forradalom. (Mehemed Ali szomorú esetét bizonyítja, hogy a tu­dósító igen helyesen ítélt és jól ismeri a helyzetet.) A liga uralja most Albániát Baninától Monte­negró határáig. Ha a porta területi koncessiókat tesz Görögországnak, a liga hadat izén ennek; ha pedig Montenegrónak enged át területet, úgy ezzel fog meg­­verekedni a liga. Albániában már nem uralkodik többé a török kormány, hanem a liga. A liga elhatározta, hogy 20,000 fegyverest küld segítségül a novi-bazári pasalik fölke­lőinek. Ha ezt nem veszszük is betű szerint, de 8— 10,000 fegyveres albán mégis el fog küldetni a Já­vor-hegyekbe. A helyi kormány annyira tudatával leír absolut tehetetlenségének, hogy nem merne ezen határozat keresztülvitele ellen semmit tenni. Van­­­Szerbiában 12,000 főnyi rendes török sereg, de ez fölötte megbizhatlan. A katonák 18 hónap óta nem kaptak zsoldot, mi által roppantul megla­zult a fegyelem s ez őket a fölkelők karjai közé veti. Vasutaink jövöje (Befejező közlemény.) III. Vessünk még egy futó pillantást a vasutügy némely mozzanatára a külföldön, a­melyből azon ta­nulságot vonhatjuk, hogy a mivelt államokban mind inkább terjed a törekvés, mely a magánvasutak­­tól az államvasutrendszerhez v­a­l­ó át­­m­­e­n­et­e­­t czélozza. Hogy ha az e végre fokozatosan létesített in­tézményeket vizsgáljuk, jogosan következtethetjük, hogy hisz ezek mindannyian ép oly alkalmasak az át­menetei könnyítésére, mint a­mily érdemesek köve­tésre ott, hol hasonló czél lebeg szem előtt, de a­melynek megvalósítása s a viszonyok behatása alatt azon nehézségbe ütközik, hogy hiányzik a kellő ta­pasztalat, az elhatározás alkotó ereje, meg azon ál­dozatképesség, melyet az ügy méltán megkíván, a­mivel azonban korán sem akartuk azt állítani, mint ha ezen megkívántatóságok hiánya hazánk sajátszerű helyzetében nem találna elegendő és — sajnos — nagyon is indokolt magyarázatot. . . A legújabb időben Francziaország és Német­ország ten nevezetes haladást a vasútügy körül, a­mennyiben részint adminisztratív, részint financziális tekintetben fejtettek ki nagy tevékenységet. És valóban bámulatra ragadhat mindenkit az a szívósság, melylyel a franczia közmunkaminiszter a nemzetgyűléstől mind nagyobb beruházásokra kért fölhatalmazást. De a nemzetgyűlés sem zárkózott el a a jól fölfogott érdekek megóvásának szüksége elől és így készséggel járult az elébe terjesztett javaslatokhoz, melyek keresztülvitele után, Francziaország, nem szá­mit­va azon pályavonalakat, melyek Párisból indulnak ki s mindannyi világ­forgalmi őrt képeznek, vasutainak terjedel­mére nézve, az európai államok sorában maj­dnem első helyre jut. Hogy teljesen méltányolhassuk Freycinet, franczia közmunkaminiszter nagyszabású tervét, elég lesz tán fölemlítenünk, hogy kivált a v­i­­cinális vasutak rendszere, mely a nem­zetgyűlés által elfogadtatott, a már létező fesinutak­­kal teljesen egybevágó, ezt tehát hol kiegészíti, hol közvetlenebb kapcsolatba hozza azon keres­kedelmi emporiumokkal, a­melyek egy­­egy departement gyypontját képezik. Mily fontossága volna vicinális vasutai­nak ha­­zánkra nézve, annak taglalása nem tartozik soraink keretébe, de most tán azért is fölösleges, mivel nálunk­nál hivatottabb tollak kétségbevonhatlanul igazolták már, hogy a vicinális vasutak rendkívül emelnék az ország kereskedelmi forgalmát, ipa­rát és más gazdasági tevékenységet, mert az ország termékeinek minduntalan új piaczot és keretet nyit­nának a nemzetközi érintkezésben. Elég az hozzá, a franczia közmunkaminiszter dicséretes jelét adta meggyőződésének és hivatása fel­fogásának, a midőn hazájában a vicinális vas­utak nagy jelentőségű rendszerét oly kiválólag széles alapra fektetni igyekezett. — Noha Magyarország távolról sem örvend oly kedvező anyagi viszonyoknak, mint Francziaország, mely kü­lönben is elég óriási hálózatának a vicinális vasutak­kal való megtoldását oly könnyen határozhatta el, bátran kérdhetjük, ha váljon hasonló irányú, ha nem is oly mérvű beruházások által, mint a franczia viciná­lis vasutak, nem volnánk-e képesek azon vasutak pénzügyi eredményeit előbbre vinni és javítani, a­me­lyek a forgalom hiánya vagy csökkenése miatt, az úgynevezett »szükség szenvedő« vasutak so­rába jutottak ? Egyébiránt mi azt tartjuk, hogy a vicinális vasutak életképessége mellett hazánkban valóban tanúskodik az arad-körösvölgyi vasút, mely fennáll­tának rövid ideje alatt teljesen kielégítő, sőt folyton gyarapodó pénzügyi eredményt mutathat föl, eltekint­ve azon előnyöktől, miket a pályaterület egész kör­nyékének élénk forgalom ébresztése ál­ta­l is szerez és szerezni fog, mihelyt teljesen kiépít­ve lesz, azontúl is, a szomszédpályákkal való össze­köttetése folytán. Némi megnyugvással mondhatjuk tehát, hogy az eszme nálunk már nem új, csakhogy annak szé­lesebb körökben való terjesztése, meg­­gyökeresítése nem öltött még oly mérveket, hogy az ezen kísérletben nyilvánult mozgalom, a vi­cinális vasutak meghonosításával egyértelmű­nek volna tekinthető. De bármennyire is fájlaljuk, hogy a modern közlekedési eszközök ezen faja nálunk csak lépésről­­lépésre halad, nem adjuk föl a reményt hogy hazánk vidéki lakossága megértvén és érdem szerint méltányolván a szerepet, mit czélszerűen berendezett közlekedés a kereskedelem és forgalom terén ját­szik, mihelyest a viszonyok jobbra fordulnak, a­z érdekközösség alapján fogja helyreütni a múltnak hibáit és pótolni az elmaradást; a kormány pedig úgy hiszszük, annál is inkább előmozdítandja az ez iránybani törekvést, mivel a nagy rendszerzési művek foganatbavételekor amúgy is utalva lesz a nagyközönség támogató pártfogására, ez pedig akkor fog nyilvánulni legjobban és leghatályosabban, hogy ha a kormány az érdekkörök és közvélemény helyes tapintatáról és ítélő tehetségéről tanúskodó, és a nagy rendszerezés keretébe igen jól beférő vi­cinális vasutakat szintén felkarolja. Németország már régebb foglalkozik az állam­­vasútrendszer megteremtésével, a­mi eléggé kima­gyarázza, hogy ott napjainkban már ritkábban aka­dunk magán-, mint államvasutakra; jóllehet az átmenetei az utóbbiak rendszeréhez legújabban oly akadályokba látszik ütközni, a­melyek leküz­dése — nem egy könnyen ment, tudva lévén, hogy a vasútügy rendezése fölötti nézetkülönbség legközvet­lenebbül miniszteri válságot idézett elő, azon eszme­­harcz következtében, melybe az államvasutak párto­lói a magánvasutrendszer támogatóival keseredtek. Az események lefolyásából tudjuk ugyanis, hogy a német kanc­ellár az államvasutrendszer mel­lett kardoskodik, a­míg a kereskedelmi miniszter, a­kinek tározójához a vasútügy is tartozik, a magán­­vaspályáknak óhajtott volna nagyobb és szabadabb tért engedni. Iron minket i­­kírél­e főleg azért érdekel, mivel a végeredmény némi útmutatóul szolgálhat saját tűz­helyünkön — bár alig hihető, hogy nálunk a két tábor közti ellentét oly élessé válhatnék, hogy ép mi­niszteri válság lehetne a következménye. Alapos okunk van azon föltevésre, hogy a né­met kanc­elár az államiság eszméje és az ebből folyó önálló forgalmi politika érdekében tört lándzsát az államvasutak mellett, a minthogy igaz is, hogy ezek a kereskedelmi és iparos osztály megvédése iránt t­ö­b­b kezességet nyújtanak a magánvas­­utaknál, miután rendeltetésüket már az igazgatás részrehajlatlanságánál fogva is, inkább a közjó előmozdításá­ban, saját előnyüket pedig bizonynyal csak másodsorban keresik, holott az álla­mi kezelés alatt nem álló vaspályák főczélját a rész­vényesek érdeke — az osztalék képezi. Minthogy azonban nem tartozik feladatunkhoz — a mondottak után — Németország vasútpoliti­­kai eljárását e helyütt behatóan tárgyalni, vagy bírá­­lat alá venni, pusztán abbeli meggyőződésünk kife­jezésére szorítkozunk, hogy az eddig tanúsított szí­vós ragaszkodás, következetesség és eredmények után ítélve, Németország ma­holnap tiszta államvasut rendszerrel fog bírni. Vajha Magyarország is, követve a példát, ne rontaná meg önsorsát és önállóságát, tán oly rend­szabályok alkotásával, melyek mindenről inkább, mint­sem arról tesznek tanúságot, hogy a sikerre ve­zető jó alkalom felhasznál­tatik. A kormány lépjen fel bár tapintatosan, de ha­tározottan és így vegye elejét minden balhiedelem­nek és súrlódásnak, a­mi a nagy mű keresztülvite­lét szükségtelenül gátolná vagy késleltetné. Nem zárhatjuk be sorainkat a nélkül, hogy meg ne emlékeznénk még Németországnak némely kisebb államairól, például Württemberg és Bajoror­szágról, hol tudvalevőleg az államvasutrendszer mel­­ett, magánvaspálya szintén igen gyéren van. Itt ugyanis szemben az államvasutak állítóla­gos bureaukraticus szervezetével, szerencsés mó­don gondoskodtak arról, mikép lehet az érdekkö­röknek, kereskedő és gyárosvilágnak befolyást engedni az üzem vezetésére, felállították a vasút­­igazgatóságok mellé, az úgynevezett vasúti szak­tanácsot, melynek véleménye a beiigazgatás al­sóbb rendű tárgyain kívül, kivált szállítási- és forgalmi, illetve díj­szab­ási kérdésekre érve mindenha előre kikérendő . A mediátió ezen neme —mintegy előintézke­­désül — igazán számukra is annál ajánlatosabb vol­na, minél átalánosabban terjed nálunk az ellenszenv a kormány minden rendelkezése ellen, mely a ma­gánérdek eszközeivé tenni nem engedi azon intézményeinket, a­melyek kez­det­tő­l fog­v­a­, a közjónak kell, hogy szol­gáljanak. Ausztriában a bécsi kereskedelmi ka­mara maga is kívánatosnak jelentette ki a vas­úti szaktanács felállítását, a­mit bizonyára nem te­­szen, ha úgy vélekednék, hogy sem a kormánynak jo­gában, sem a kereskedő osztálynak érdekében nem áll, hogy egy legfelsőbb fórum döntő befolyással ru­­háztassék föl oly ügyekre nézve, a­melyek utóljára a közlekedési vállalatok és a szállító közönség közt egyedül nyernek végelintézést és foganatot. .. . A bécsi kamara félre téve minden túlságos ér­zékenységet, férfiasan adott kifejezést véle­ményeinek ; de ezért őt azzal a váddal illetni, mintha könnyelmű játékot űzne a reá bízott, nagy horderejű feladattal, és oly képtelenség volna, mintha viszont a kormány a kamarára azért bőszülne fel, mivel egy­némely intézkedése a kamara tetszésével nem talál­kozott ... A hivatás, a hatáskör helyes felismerése és gyakorlása mindannyiszor megtermé gyümöl­cseit és így a bécsi kamara kezdeményezése előrelát­hatólag követőkre fog akadni azon testvérka­marákban, amelyek függetlenség és nézet­­szabadság tekintetében, mögötte ma­radni nem akarnak«. Bárcsak hazánkban is mutatkoznék ily örven­detes mozgalom, mely minden sikerrel kecsegtet és addig is, míg kormányunk módjában leend, a ha­zai vasutügynek végleges alakulatot biztosí­tani, minden bizonnyal oly közvetítő út marad, a mely a jól fölfogott országos igények istápolására és az érdekellentétek kiegyenlítésére elég alkalmas eszközül szolgálhat! Kormányunktól pedig elvárjuk, hogy áthatva a feladat nagyságától, melynek megoldása kezeire van bízva, a nemzeti forgalmi politikát támogassa azon önérzet kölcsönző tudatban, hogy ebbeli tö­rekvése­ és tevékenységét az egész or­szág helyeslő elismeréssel és hálával fogadja! Dezsinyi Arthur: KÜLÖNFÉLÉK. — Királynénk hosszabb távollét után szombaton jő ismét körünkbe Rudolf trónörökös kí­séretében, s megérkezése után azonnal Gödöllőre vonul. — A királyné szüleinek aranyla­kodalma. Miksa bajor herczeg és neje arany la­­kodalma fényesen sikerült Tegernseeben. A család összes tagjai jelen voltak az ünnepélyen, melynek az idő is igen kedvezett. Királynénkon kívül megjelentek Leopold herczeg Gizella főherczegnővel, Alexon herczeg és neje, Trani gróf és neje, Thurn és Taxis herczegnő, Lajos főhereg, Miksa Emanuel és Ká­roly Tivadar herczegek. Tegernsee és vidéke föllo­­bogozta házait, este pedig nagyszerű kivilágítást rendezett. Volt diszmenet is a palotához, hol a te­­gernseei polgármester mondott beszédet. Gyönyörű látványt nyújtott a hegyek és a tó kivilágítása. Egy tűzi­játék elégetése után agmundi polgármester tar­tott üdvözlő beszédet. Azután elvonult a menet. Miksa herczeg bemutattatta magának a rendező bi­zottságot s megköszönte fáradozását. A tulajdonképi ünnepet szor­os családi körben ülte meg a jubiláló pár, melynek minden oldalról küldtek szerencse ki­­vonatokat. A királynak, ki nem mehetett Tengersee­­be, üdvözlő levelét a királyné adta át, a német császár pedig a müncheni katonai attaché által gratu­lálta ott. — A mozgósítottak családjai és sebesültek segélyezésére kiküldött fővárosi bi­zottság mai gyűlésében következő kimutatás terjesz­tetett elő. Befolyt a fővárosban lakó családok részére összesen 11.081 frt 92 kr, a vidéken lakó családok részére 702 frt 44 kr, a sebesültek részére 817,frt 70 kr Összesen 12.602 frt 03 kr. A fővárosban lakó családok részére beérkezett összegből kifizettetek a) rögtöni segélyképen 135 család részére 1625 frt. b) A f. k. 6-iki ülésen rendes napi segélyképen egyhavi időre megszavaztatott 1551 frt, összesen 3176 frt, szabad rendelkezésre áll 7905 frt 92 fr. Azon fel­hívásra melyet a belügyminiszter adakozások gyűj­tése czéljából a privátegyesületekhez intézett. Ger­­lóczy alpolgármester kifejti, hogy czélszerű volna, ha ezen egyesületek és mindazok kik gyűjtéseket esz­közölnek, a gyűjteményeket a fővárosi bizottsághoz szolgáltatnák át, mert a kitűzött nemes czél csakis így érhető el, a­mennyiben csak ez van abban a hely­zetben megtudni a szétoszlás legczélszerűbb módját. A bizottság e fölött érdemlegesen a mai gyűlésben nem határozott, hanem bevárja, míg a fővárosi t­a­­n­á­c­s­h­o­z intézett miniszteri leirat át fog tétetni a bizottsághoz. Dr. Szabóky Adolf jelentése, hogy a végrehajtó bizottsághoz lépés, sebkötő , egyéb hasznos adakozások szépen folynak be, örven­detes tudomásul vétetett. Ezek után Merlin June ol­vasta fel a segélyben részesült egyének névsorát. A­z izraelita nőegyesület a bizottsági elnöknek 500 drb tápintézeti tárczát küldött át szétosztás vé­gett. A bizottság a szétosztás fölött egy jövő gyűlé­sében fog majd határozni.­­ Az egyetemen az ifjúsági segély egye­sületek elnökjelöltjei ezek :a bölcsészeti karnál: Szivák János és Hajós (Hamburg) Isidor; a jog­hallgatóknál: Pásztély Jenő és Mándy Lajos; az orvostanhallgatóknál: Okolicsiznyi János és Bókas Árpád. — A D­e­á­k-s­z­o­b­a helyét végleg kijelölték a múzeum régiségtára mellett. A könyvtár utolsó ter­mét rendezik be e czélra s bejáratul ajtót törnek hoz­zá a régiségtárhoz vezető folyosó falán át. A terem­ben a Deák-ereklyéken kívül egyéb becses emléktár­gyak is helyeztetnek el, mint Széchenyi, Petőfi, Jó­zsef nádor stb. ereklyéi. A falakat hadi zászlók és czimerek diszitendik a Rákóczy- és Kossuthkori sza­­badságharczok idejéből. — Felhívás: Az 1848/9 iki honvéd egyesü­letek t. elnökségéhez ! Folyó év október 6-án tartan­dó országos honvéd gyűlésre eljövendő képviselő baj­társainknak költség megkiemelése szempontjából ma­gyarországi vasutak tekintetes igazgatóságai felkére­tek mérsékelt áru menetjegyek kiszolgáltatásáért, és reméljük, hogy kérelmünk — mint eddig mindig — teljesíttetni fog. Azonban minden kiküldött kép­viselő csak úgy kap árkedvezményt, ha az illető vas­út igazgatóságától — melynek vonalán utazik — egy igazolványt, mutat elő. Ilyen igazolványok csak­is innen Budapestről küldethetnek el az egyesületek t. elnökségeihez. Hogy tehát a beküldött képviselő bajtársaink ezen árkedvezményben részesülhessenek, felkérjük a t. elnökségeket a szükséges igazolványok végett mielőbb Krivácsy József ezredeshez (Jilk­pi út 1 sz.) fordulni, magától értetődik, hogy az illető ki­küldött képviselő neve és az állomás, a honnan el­utazni szándékozik bejelentve l legyen, hogy így a szük­séges igazolványok azon vonatokra, melyeken utazni fog, elküldethessenek. Budpest, szeptember 11-én. Az országos honvéd-egyesületek központi választmánya.­­ A főváros tanácsa azzal a kérelem­mel járult az adófelügyelőséghez, hogy a mozgósított tartalékosok adóhátralékának behajtását ne eszkö­zölje az ismert erélylyel, hanem emberséges bánás­­móddal iparkodjék a kenyérkeresőtől egy időre meg­­fosztott családok sorsát tűrhetőbbé tenni. L­u­d­w­i­g­h adófelügyelő­­— mint értesülünk — azon dicséretre méltó magatartást tanúsítja e felkérés következtében a mozgósítottak családjai irányában, hogy a kíméle­­tesség végső határáig megy, a­mennyiben az illetők­nek hátralékuk lefizetésére hosszabb-rövidebb ha­lasztást enged és beleegyezik az adóhátralék részle­tes törlesztésébe. — Brutális szekerésztiszt. Felhábo­rodással nézték többen tegnap délután a Dunapar­­ton, írja a »Gyors Futár,« hogy egy szekerésztiszt a 15-ik szekerész századból mily durva bánásmód­ban részesíti legényeit, tiltalmazza a legotrombább kitételekkel, nyilvánosan fenyegeti kurtavassal egy csekélyebb hibáért is, sőt lovagostorát a legénységre emeli. Tegnap délután az indulás előtt egyik legényt

Next