A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)
1878-09-19 / 227. szám
227. szám, XVI. évfolyam. Kiadóhivatal Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dí Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................... 2 frt. 1 hónapra . . .................................... . 6 » 8 hónapra • 12 » Az esti kiadás postai külfiaküldéséért felül« fizetés negyedévenkint.............................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1878. Csütörtök, szept. 19. Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közremél" a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogaddtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfzetési felhívásozk XVI-dik évfolyamára. (A Hon meg jelen naponkint kétszer.) Előfizetési árak: October—deczember vége ... 6 » Egy hónapra.................................. 2 frt Az esti kiadás postai külön küldéséért földfizetés évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre a Hon kiadóhivatalába (Barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON szerb. s kiadóhivatala Budapest, szeptember 18 A napokban, mikor a zágrábi deputáczió előtérbe tolta a sziszek novii vasutat, egy helybeli lap, mely féktelen s már-már a baricadeok körül járó izgatásai miatt megérdemlené, hogy naponta nyilvánosan megégessék, azt ká, hogy ime, a Tiszakormány egyik törvény- és alkotmánysértést a másikra tetézi ; ki fogja építtetni a sziszek-novű vasutat törvény ellenére, az országgyűlés beleegyezése nélkül; nincs tehát törvény, nincs többé alkotmány! Mind, mind elveszett! Nem törvény s nem alkotmány uralkodik Magyarországon, hanem Tisza Kálmán zsarnok akarata, mely nálunk törvényt szab és alkotmányt lábbal tipor. íme, még meg is jutalmazzák a horvátokat vasúttal, érdekeink ellenére, hozzá még alkotmányellenesen, — a horvátokat részvételükért az okkupációban, mely ismét Magyarország legszentebb érdekeinek lábbal tiprása! Hol van erre példa a történelemben ? Meddig tűröd a vérig sértő megaláztatást, életérdekeid elárulását, én édes nemzetem ! ? És a többi, és a többi. Ilyepével traktálta napokon át a magyar közönséget a »Pesti Napló.« És ma ugyanezen »Napló« kénytelen közölni az új »Presse«-nek a bécsi közös minisztertanácsokról szóló tudósítását, melyben a sziszeknovű vasútról többi közt ezek mondatnak: »a magyar miniszterek elsősorban azt hangsúlyozták , hogy alkotmányszerűleg nincsenek följogosítva, a törvényhozás beleegyezése nélkül megadni a koncessiót az építésre, s minden javaslat, a vasútépítést koncessiómegadás nélkül keresztülvinni, megvalósíthatóan, mert egy alkotmányos magyar kormány sem vállalhatná el a felelősséget egy alkotmányellenesen keresztül vitt vasutépítés miatt. A magyar kormány ezen nyilatkozata szerint a vasút nem építhető ki magyar kormány válság nélkül; ennél fogva az ő felsége elnöklete alatt tartott ülésben elhatároztatott, hogy az építés most nem fog megtörténni s a végleges határozathozatal elhalasztatik akkorra, mikor a magyar kormány azon helyzetben lesz, hogy a kérdést alkotmányos utón megoldhassa.Ám, ez a válasz a »Napló« rágalmai és hajtogatásaira. Vájjon a magyar publikum idegzete, minden edzettsége mellett is, meddig bírja meg e nekivadult lelketlen herczehurczákot? Nem kell sok képzelő tehetség ahhoz, hogy ki-ki elgondolja a magyar kormány rendkívül nehéz helyzetét a bécsi tanácskozásokban. A hadsereg érdeke a mostani viszonyok között oly eminens érdek, hogy jóformán dominál minden más érdeket. A hadügyminiszter s bárki más is ez idő szerint nagy nyomatékkal szólhat a sziszek-novi vasút kiépítésének, és pedig gyors kiépítésének szüksége mellett, mert hiszen a nyugati Boszniában táborozó osztrák-magyar sereg élelmezésére és más szükségesekkel ellátására fölöttébb fontos e vasút kiépítése. A magyar kormányférfiak sem vonták, mert nem vonhatták ezt kétségbe, de megfordították a tételt, hogy »szükség törvényt ront,« rámutattak a törvényre s fölébe helyezték azt a szükségnek. A hadsereget el fogják látni, amint lehet, úgy, mint eddig, fuvar utján, mig a törvényhozás el nem dönti a kérdést. Nem dicséretképen mondjuk ezt a bécsi tanácskozásban részt vett magyar kormányférfiakra, mert hiszen kötelességüket teljesítik csak, midőn a törvény hűséges őreikép léptek föl s gerálták magukat a lehető legsúlyosabb viszonyok között is. De mondjuk jellemzésére azon agitáczió nemtelenségének, mely nem riad vissza már a priori törvény- és alkotmánysértéssel vádolni azokat, kikhez ily vád távolról sem fér. De a tisztességes fegyverekkel való küzdelemben jártas »P. Napló« kifogyhatatlan ily fegyverek használatában. Közöltük volt szerda reggeli lapunkban a »N. fr. Pr.» felületes számítását, melyben kikalkulálja, hogy az okkupáczió október közepéig (a megszavazott 60 millió mellett) még 25 millióba s így összesen 85 millióba fog kerülni. Közöltük pedig mintegy illusztrácziójául annak, hogy a bécsi lapok sem valami válogatósak az agitationális eszközökben. De mennyire eltörpülnek a magyarfaló új »Presse« nagyitásai a »P. Naplót alapos számítása mellett. A most nevezett kedves lap megduplázza a »N. fr. Presse« összegét, kiszámítván, hogy »az idén a megszállás költsége összesen 160 millióba fog kerülni. A folytatása pedig következik a jövő évben. Igaza van bécsi levelezőnknek, ki azt jegyzi meg, hogy ami az eszeveszett agitációt illeti, a magyar ellenzéki lapok osztrák kollegáikkal szemben teljesen megfordítják a quótaarányt: 70:30. Azonban nincs kétségünk benne, hogy, mint a sziszek-novi ügyben láttuk, úgy meg fogja kapni a »Napló« és elvtársai a választ nem sokára az okkupáczió költségeit illetőleg is. Biztosítjuk a »Napló«-t, hogy hiába mesterkedik a magyar deficitet oly magaslatra emelni, mint volt az általa annyira dicsőített Kerkápolyi-korszakban. Még egyet. A »Napló« eddig azzal agitált, hogy okvetlen haza kell hívni az okkupáló sereget, mert munkáján átok van. Ma meg jezsuita szemforgatással azt kérdi, hogy hát : »Ki ne kívánna a mi zászlóinknak győzelmet!?« Mindamellett nyomban utána veti, hogy »győzedelmünk maga után vonja a szláv politika győzedelmét.« Már ezekre mi is azt mondjuk, hogy ezen eszeveszett hallucinácziókat, hóbortokat és perfidiákat — meddig tűröd még én édes nemzetem !? — Philippovics rendeletet Szerajevóban. A II. hadsereg főparancsnoka újabban ■ ismét két rendeletet adott ki. Az egyik így hangzik : »Tudomásomra jutott, hogy Szerajevó városában nyilvános vendéglőkben és kávéházakban, úgyszintén a magánlakásokban mindenféle összejövetelek történnek, melyek a közrend és nyugalom ellen vannak intézve. Ennélfogva indíttatva érzem magamat úgy az ily összejövetelek tartását, mint az egyesületek és társulatok működését a legszigorúbban betiltani. Oly egyesületek és társulatok, melyek már előbbi időkből valók és közhasznú czélokra törekednek, ha továbbra is létezni akarnak, erre külön engedélyt kell kieszközölniük a cs. és kir. hadparancsnokságtól s e végből szükséges beterjeszteni alapszabályaikat. Akik e rendelet ellen vétenek, a katonai büntetőtörvény 530. §-ban megszabott büntetés alá esnek, épen ily elbánás éri azokat, kik a templomokat megszentségtelenítik, avagy azokat más, mint vallási czélokra használják.« A második rendelet meghagyja a vendéglősöknek és kávésoknak, hogy helyiségeiket esti 10 órakor pontban zárják be; ellenkező esetben 5—25 órtig fognak megbirságoltatni s esetleg elvesztik az árusítási szabadalmat. A mondott időn túl csak specziális engedély mellett lehet nyitva tartani a helyiséget. — Mindkét rendelet szeptember 7-én kelt. — Az igazságügyi minisztérium kebelében még e hét folyamában enquete fog összeülni, mely a csődeljárás iránti törvényjavaslatot fogja tárgyalás alá venni. A tárgyalás alapjául Apáthy tanárnak 1874-iki tervezetét veszik; az anyagi rész már az említett évben vizsgálat alá vétetett, de az alaki részről akkor nem intézkedtek. — Gr. Károlyi Alajos berlini nagykövetünk, mint Berlinből távirják, Londonba neveztetik ki nagykövetnek gr. Beust helyére. Gr. Károlyi hir szerint novemberben foglalja el új állomását. Berlinben igen sajnálják távozását, ki lesz utódja, még nem tudják. — A dálya-vinkovcze-broodi vasút dolgában írják a »N. fr. Pr.«-nek Budapestről: » A munkálatok a dálya-vukovár-vinkovcze-broodvespolje-szamóczi vonalon teljes folyamatban vannak. Az építkezés nagy erélylyel jön megkezdve s e hónap végéig, tehát az építési szerződés megkötése után három hétre, már 80 kilométernyi földmunkálat be lesz fejezve, s igy az építés eddigi előhaladása után azt lehet várni, hogy az egész vasútépítés a szerződésszerűleg kikötött három hónapi időköz alatt, tehát november 20-ig készen lesz.« — Ausztria és Oroszország. A »D. Tel.« írja: Nem titok hogy egy idő óta Oroszország megint nagy erőfeszítéssel azon van, hogy az osztrákmagyar udvarnál elvesztett befolyását visszanyerje s hogy a szívélyes viszony, mely Bécs és Szt.-Pétervár között az orosz-török háború előtt volt, helyreállittassék. Sietek megjegyezni, hogy Oroszország e törekvésében idáig semmi sikert nem ért el. A két hatalom közt a viszony ugyanaz maradt, ami a congressuson volt, s Európa érdekében jobb is, hogy ebben változás ne történjék. Ausztriának tanácsolva lett hogy vegye figyelembe újra az occupatio alakját, s nyilatkoztassa ki azonnal, hogy a két török tartományt annectálni akarja. Nem czélszerűbb-e ez magára Ausztriára és a lakosságra, nem igazolják-e máris a tett kiadások a két tartomány elvételét ? és a béke garantiáját nem képezendi-e inkább az, ha Ausztria határozott állást foglal el a szomszéd szláv lakossággal szemben. Mindaddig, míg a lakosság remélheti, hogy az osztrák csapatok ki fognak vonulni, a két tartomány a pánszláv összeesküvések székhelye lesz. A porta is csak nyerhet az annexió által. Az ottomán dynasztia a jelen háború alatt nem bukott el, de egy következő háborút nem állna ki. A közönség, mely az occupatioval nem tud rokonszenvezni, is könnyebben meg fog barátkozni az annexióval. Conventiót kötni a portával csak végtelen zavarokra vezetne és most már a legkisebb haszonnal sem járna. Ez csak a törökök kezében lehetne fegyver. Maguk a felkelők is hamar kibékülnének sorsukkal s ügyüket örökre feladnák igen rövid idő alatt. Daczára ezen érveknek, a berlini szerződést Ausztria betű szerint meg akarja tartani. Andrássy gróf a conventiót még most sem adta fel. Ez arra mutat, hogy a kormány a legnagyobb óvatossággal rajta van, hogy oly lépést ne kövessen el, melyet elvállalt kötelezettségei megszegésének tekinthetnének a többi hatalmak. — Bismarck, Gorcsakov és Suvalov. E czím alatt írják a »Kölnische Zeitung«-nak Szentpétervárról, hogy a leleplezések, melyeket Bismarck a »Times« párisi levelezője által Gorcsakovról tétetett, ez utóbbit igen kelletlenül érinték s nevetségessé tétele által amúgy is megingatott állását szinte tarthatatlanná tették. Gorcsakov mindig szerfölött nagy súlyt helyezett a közvélemény iránta ápolt hangulatára, s e részben valóságos hatásvadászó magatartást tanúsított. El lehet képzelni, mit érez ő, kit most Európa legelismertebb államférfia a nevetség tárgyává nyilván kitesz. Várjon Bismarck e diplomácziai döfést minden ok nélkül, csak úgy czéltalanul tette volna. Nem hihető. Sőt inkább Bismarck nagyon is tudta, hogy mit akart. A küzdelem a két kancelár közt már jó ideje észlelhető. Ép a congressus tartama alatt érlelődött teljessé a barátság Bismarck és Suvalov közt s ez magában elég lett volna, hogy Gorcsakovval meghasonlást idézzen elő. Mert Gorcsakov már rég féltékeny ellensége Suvalovnak. A »Times« leleplezései oly mérvű meghasonlást tárnak föl a két kancelár közt, mely az előző idő történetéből is megvilágít egyet s mást. Bismarck herczeg a Blovitz-czal való beszélgetés által vagy meg akarta semmisíteni ellenfelét, vagy soha nem történik a beszélgetés. Lehetséges harmadik eshetőség is, az, hogy Gorcsakov herczeg már holt ember volt, midőn Bismarck ama beszélgetés közzétételét elrendelte, hogy Oroszország iránt az utolsó években tanúsított magatartását megmagyarázza. Bármint legyen is, Gorcsakov politikájának, ha kormányon marad, szükségkép a szlávisták felé kellett volna hajolnia. Szentpétervárott azonban az a nézet van elterjedve, hogy Gorcsakov herczeg diplomácziai pályáját bevégezte, hogy visszavonulása bizonyos. Az most a kérdés, váljon Gorcsakov visszavonulása által megszűnik-e a szlávsághoz való azon hajlam, mely Oroszország külügyi politikájában legutóbb oly nyilván észlelhető volt. Ha Suvalov lenne a kancelár utódává, bizonyosan megszűnnék. Állítólag azonban a czár nem Suvalovot tekinti ez állásra jelöltül, legalább eddig nem. Sőt azt mondják, hogy a czár egyátalán nem óhajt oly kancelárt, kinek külpolitikája túlnyomólag nyugateurópai lenne. Sándor czár utolsó vállalatai részbeli sikertelenségét tévesen nem környezete helytelen tanácsadásainak, hanem Európa, sőt némileg tán ép Németország megbízhatatlanságának tulajdonítja, s bizonyos tekintetben beleunt Európába, s hallgat a régi hívogató szóra. S azért inkább hajlik oly ember felé, ki nem vétkes ez Európa iránt való bizodalmaskodásban, s nem ápol erős összeköttetéseket, sem hajlandóságokat európai államférfiak iránt. Maga Suvalov állítólag többször kijelentette, hogy elhagyja a diplomácziai pályát. Mindkét tekintetben természetesen még állhat be változás. De eddig elémi sem mutat erre, sőt a »Times« leleplezései arra mutatnak, hogy a czár viszonya a két államférfihoz az, aminőnek jelezve volt. Ha Gorcsakov herczeg tovább is kanczelár maradna, vagy Suvalovnak kilátása lenne a kanczelárságra, Bismarck herczeg aligha mondta volna azt, amit mondott. Ha e leleplezések nem dementáltatnak, Bismarck herczeg Gorcsakovval, mint orosz államkanczelárral alig léphet említést érdemlő összeköttetésbe többé ; de egyúttal Suvalovnak kanczelári jelöltségét is meglehetősen megnehezítette ezzel Bismarck. S igy a viszonyok személyi tekintetben oly alakot öltenek, hogy az orosz birodalom legfelső köreiben a szlávok, a moszkvaiak felé közeledés bizton várható. Miljutin hadügyminiszter épen most történt gróffá neveztetése is így magyarázható. — E részben a döntés — bármily sok ingadozásnak lesz is szükségkép kitéve — nem soká várathat magára, ebből a mi ellenzékünk rovására? fölösleges constatálni; de az igazság érdekében föl kell említenünk, hogy a közjogi egyezség által inaugurált arányt, a 70 és 30 perczentet e téren legalább sikerült a magyar ellenzéknek megbolygatni és fölforgatni, s hogy az Andrássy gróf politikája és állása ellen intézett támadások, rágalmak, szitkok és áskálódások — dicsőségéből a lajtáninneni ellenzéki sajtónak a 7o°/o -nál kevesebbel kellett beérnie. Talán ép ez a körülmény kavarta föl a vén »Pressé«-ben az epét, s ez bírta rá arra, hogy valamint belügyi kérdésekben mindig a mi vesztünkre tör s a minapában lefolyt közjogi súrlódások alatt nagyobb szája itt senkinek, még a »N. fr. Pr.«-nek sem volt, s kivételesen egyszer a külügyi politikában is letérjen a helyes útról, s a közfölfogás megzavarását és külügyi politikánk félreértését és félremagyaráztatását előmozdítani vállalkozzék. Így született és jelent meg hasábjain az a furcsa indítvány, hogy monarchiánk a bosnyák fölkelés, az albániai zavarok s az egész Balkán félszigeten mutatkozó és mindinkább szembetűnő bizonytalansággal szemben tegye túl magát mindenen, még a saját érdekein is, Szerbiával és Montenegróval szövetkezve, vágja ketté a megoldhatlannak tetsző gordiusi csomót. Ha e különös »indítvány« nem a félhivatalosnak tartott »Presse«-ben lát napvilágot, rá sem hederitnénk s nem tartanak érdemesnek ellensúlyozására csak egy árva szót is vesztegetni... Így azonban czélszerűnek véljük belevágni az illető lap mesterségébe, s miután ő annyiszor dementiroz másokat, ezúttal neki is juttatni valamicskét e jóból. A mennyire értesülve vagyok — pedig vagyok e részben és e kérdésben legalább is annyira, mint a »Presse« ismeretlen czikkírója, — külügyi hivatalunkban soha egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy a congressusi megállapodásokon egy lépéssel is túlrohanjanak, s ha valamikor ez mégis szükségessé válnék, azon irányban, melyet a vén »Presse« kegyeskedik kijelölni, s legalább addig, míg Andrássy helyén marad, legkevésbé fogna ez megtörténni. Akinek füle volt, a delegáczióban, de másutt is, elégszer hallhatta, hogy keleti politikánk első és legfő czélja: ellensúlyozni a panszlavismust a Balkán félszigeten; meggátolni határainkon nagyobb arányú szláv államok keletkezését, s mivel e két veszedelem elhárítására Szerbia és Montenegró szövetsége legkevésbbé volna alkalmas, előidézésére ellenben náluk senki sem volna készebb is, alkalmasabb is. Bosznia és Herczegovina megszállásában oly féket vetni a nyakukba, melylyel ránczban és illő határok közt tartani őket mindig lehetséges, sőt könnyű munka legyen. Józan észszel bajosan várhatja és kívánhatja hát most valaki Andrássytól, hogy e nagy czélokat a Takowa-rendért vagy más ily kitüntetéséért föláldozza; s a ki mégis várja és kívánja, s Szerbiának s Montenegrónak újabb szerepléshez és gyarapodáshoz szövetségest keres, az bizony a mi tudtunkkal hiában kereskedik Bécsben, még ha mindjárt a »Pressé«-nél fogad is magának — kalauzt, hanem kénytelen lesz Belgrádból és Cettinjéből oly helyre fordulni, a hol a pánszlávizmus e két »közlegényét« örömest tennék meg s talán már rég meg is tették volna e téren és e czélból — »generálisokká,« ha Ausztria-Magyarország vétójának egy millió szurony nem kölcsönözne oly tisztelet parancsoló nyomatékot! A HON TÁRCZÁJA. Két kanczelár. Irta: Klaczko Julián.y. Kelet és Nyugat. HL (49. Folyt, és vége.) Mert az iránt nem lehet kétség, igy folytatták, hogy a katholiczismus ellen Németországon ma folytatott háborúból csakis a forradalom élvez hasznot, s nagy és naiv azok önáltatása, kik azt képzelik, hogy a protestáns vagy az orthodox eszmék s egyátalán, hogy a vallásos szellem javára fog szolgálni mindaz a veszteség, mit a pápaság abban szenved. Elég egy tekintetet vetni a Kulturkampf azon zászlóaljainak tömegére, hogy föl legyen ismerhető ezek istene; föl van írva olvashatón zászlajukra a jelszó, mely alatt győzni remélnek. Az őszinte protestánsok-e, az evangéliumot igaznak tartó evangélikusok-e azok, kik elsők a támadásban, vagy kik legalább óhajaikkal, szerencsekívánataikkal kisérik azt? Bizonyára nem ; mindazok, kik a reformáczióból többet őriztek meg, mint egyszerű nevet, erőteljes hittételeit tudniillik, nyilván reszelik e küzdelmet s rettegnek következményeitől. Ezek azt a helyes érzelmet ápolják, hogy a tagadás szelleme által annyira áthatott s oly mélyen fölforgatott korszakunkban minden vallásos érdek szintúgy, mint a konzervatív érdekek szolidárisak egymással. E harczban azok a szenvedélyesek, az »isten lelke által megszálltak«, kik nem hisznek sem istenben, sem lélekben, s kiknek mi más pozitív vallásuk sincs, mint a pozitivizmus, s kiket Luther, ha föltámadna, aligha fogadna el gyermekei gyanánt. Róma XVI. századbeli nagy ellensége hitt a kinyilatkoztatásban, hitt bibliájában, hitt a bűnbocsánat tanában; s mindez nem meganynyi nevetséges fogalom-e ma már Strauss és Darwin hívei előtt ? A wittembergi apostol hitt a hit által való igazoltatásban ; a berlini apostolok csak a siker által való igazoltatásban hisznek. S igen komoly tény az, — igy végződött ezen hazaszeretetük s konzervatív érzületük folytán aggodalmaskodó emberek okoskodása — igen komoly s igen veszélyes tény az, ha valamely állam a hatalmakkal való viszonylataiban elhagy bizonyos megállapított elveket, hosszú tapasztalás által igazolt, némileg arcana imperiivé vált magatartási szabályokat . III. Napóleon ugyancsak drágán fizette meg a Francziaország külügyi politikájában a régi hagyományokkal történt ilyetén szakítást. Oroszországnak Európához való viszonylatában szintoly megszentelt elvei voltak, melyek előző uralkodói alatt nagyságára, erősbödésére szolgáltak; ezen időszakokban féltékenyen őrizték a Balti tenger szabadságát, őrködtek a fölött, hogy Ausztria s Poroszország közt meglegyen az erők egyensúlya, nagyra voltak Németország másodrendű államainak barátságával s odaadásával, s a forradalommal szemben mindenütt igyekeztek érvényt szerezni a monarchikus elvnek. Nem fog-e eljönni az idő, melyben Oroszország megbánja, hogy letért az útról, melyen egy egész század folyama alatt Nagy Péter, II. Katalin, I. Sándor és Miklós diadalmas szekere járt! ? Így szóltak a Néva partjain a független egyének, míg a hivatalos világ minden északi pompát kifejtett Hóditó Vilmos tiszteletére, s e beszédjük r észszerű beszéd volt, s kifejezést adott azon körül nem írható, de belterjes és mélyreható érzelemnek, mely egész Oroszországot uralta. Az engedelmesség és fegyelem azon megszokásával, melyet gyakran szolgai ösztönnek szoktak nevezni, mely pedig népeknél gyakran nagy éscsodálatos hazafius ösztön. Rurik gyermekei óvakodtak ellene szegülni kormányuknak azon fényes fogadtatásban, melyben az a poroszokat részeltető s beérték azzal, hogy részvétlen tanúi legyenek a látványnak, mely nem nagyon egyezett belső érzelmeikkel. A sajtó is nagyon tartózkodó maradt az ünnep és fény napjai leírásában, még tartózkodóbb ahhoz fűzött elmélkedéseiben, s a berlini félhivatalos lapok nem tudták más dicséretben részesíteni, minthogy illedelmes hangot tanúsított. Ilyen volt egészében véve az orosz társadalom hangulata is ; a főváros szép utczasorai tényleg ugyanoly képet mutattak föl, mint jelképileg: melegházi növényeket az előtérben s a háttérben — jeget! A vendégek nem utolsók voltak azok közt, kik észrevették ezt, az exotikus növények választékos illata közben időnként megtörtént, hogy belélektették az ország valódi s fagyasztó levegőjét, az észak zordán szellőjét is, s még magára Bismarckra is hatással volt e légkör bántó volta. Több volt benne az élénkség, az érdeklődés, mint az öröm és melegség; szavában mérsékletet tartott, ami nem szokása, s szándékosan kerülni látszott minden határozott, félremagyarázhatlan lépést. Különös az is, hogy az egykori cselszövő diplomata két heti tartózkodása alatt Oroszország fővárosában nem ejtett el egyetlen tréfát, egyetlen életet sem, melyekben közönségesen oly bőkezű s nem koczkáztatott egyet sem azon bámulatot keltő indiskrécziók közül, melyek a szalonok s kanczeláriák mulatságát és rémületét együtt szokták képezni. Nem is jegyezték föl ez alkalommal ezen, a sors alakulását annyiszor előre jelzett ajknak más mondását, mint azt, »hogy ő nem képes még gondolatban sem föltenni azt, hogy valaha ellensége lehetne Oroszországnak.« A nyilatkozat érthetőnek, megnyugtatónak s az e részben támadható kétségtelenül észlelt aggodalmakra szánt nyilvánvaló válasznak látszik. A hitetlen vagy aggódó lelkek azonban nem állhatták meg, hogy meg ne jegyezzék, hogy tíz évvel ezelőtt Poroszország minisztere részéről az orosz birodalom iránt ily fogadkozás teljes fölösleges volna, sőt mosolyt keltett volna . .. S itt végződik a feladat, melyet e tanulmány megírásában magunk elé tűztünk. A két kanczelár 1873 tavaszán Nagy Péter fővárosában történt találkozása mintegy epilogját *) képezi azon közös *) Az irodalom ismeri a komplikált s összefüggő drámáknak egy faját, melyekben az epilog egyik actió befejezésére teszi ugyan föl a koronát, de egyúttal egy újonnan kezdődő másik cselekvés és bonyodalom számára is leteszi az alapokat. Ha egyátalán epilog volt , csak ilyen lehetett a szentpétervári találkozás is. Az idő, mely e kiváló tanulmány eredetiben való megjelenése s magyarra fordítása közt eltelt, e részben sok jelenetet szőtt, melyre, úgy lehet, ismét ráillik a »közös cselekvés« czíme, s pár lustrum múlva bizonyára szintoly érdekes történelmi esszyk tárgya lesz a két kancelár ez időben játszott szerepe, mint most az akkoriban játzsott. A nagy problémán, melyről e könyv utolsó lapjai szólnak: a Németország s Oroszország közt való viszony tartósságán s őszinteségén fog megfordulni a Kelet sorsa, sőt nem lehetetlen, hogy a nyugati válságot is megújítja ez. Ama kor, mely a jelen eseményei fölött a színfalak közé csak annyira is belátva, mint az 1866—70-ks évre nézve most mi tehetjük, fog ítéletet mondhatni, ha a tényezők irányukban azonosak maradnak, e probléma iránt tájékozva lesz. Amennyire a tények mai ismeretére alapítva ítéletet kockáztatni lehet, e sorok írójának úgy tetszik, hogy az, mit e könyv szellemes írója az Oroszország iránt való német-porosz álnokságról a pesszimismus hangján elmond, oly optimismus, minőben politikai tényező ma már alig ringathatja magát egy is. S ezen a működésnek, mely tíz évig tartott, oly nagyon közrehatott a világ arczulatának megváltoztatásában. Ez időszak óta 1875 nyaráig Európa nem ismerte a vihart, jóllehet vészterhes és dübörgő fellegek elégszer vonultak át borongós égkörén. Még olyatén jelek is mutatkoztak, mintha Berlin és Szentpétervár közt a végzetes egyetértés nem lenne immár oly föltétlen, mint a múltban, mintha nyilatkoznék köztük némi hézag, nézeteltérés és véleménykülönbség, így a czár kormánya megtagadta Németország kancelárától, hogy csatlakozzék ahhoz spanyol háborújában, Serrano tábornagy elnökségéhez való heves hozzájárulásában, s alig szenved kétséget, hogy 1875 folytán II. Sándor czár Angolország által erőteljesen támogatott személyes közbenjárása hárította el Francziaországtól igazságtalan, s véghetetlen veszedelmekkel járó megtámadtatását. Ez idő óta Ausztria csatlakozása a két északi hatalom hivatalos politikájához— nehéz bizton megmondani — kiegészité-e avagy tán még bonyolódottabbá tevő ama szövetséget, a melyben egyátalán nehéz közös érdekeket találni, s mely mind máig összhangra csak csendességben tudott szert tenni. A három császárság az annyit dicsért s úgy lehet szintoly rosszul fogant szövetségének jelentőségét s érdemes voltát csak a jövő fogja megítélhetni ; de nem hiszszük, hogy tévedünk, ha már ma fölteszszük, hogy e különös viszonyban Bismarck az, ki a három közül legszerencsésebbnek érezheti magát. Vége, nem változtat a Gorcsakov és Bismarck közt való személyes viszony azon nyilvános meghidegülése, melynek ép ez idő tájt tanúi vagyunk. A fordító, Bécs, szept. 17. (Eredeti levél.) Nem épen irigylendő sors oly hajó kormányosának lennie, a kinek a föllázadt hullámokon kívül — még a hajó népével is bajlódni kell, s küzdeni — ezerféle óhaj, igény, követelés, kérelem, gáncs, tanács, és akadálylyal fölérő segítség ellen. A mi külügyeink vezetője pedig a keleti zavarok kezdete óta folyton e kevéssé irigylendő helyzetben van. Hány perczent esik Az okkupáczió. Szerajevó, szeptember 12. (38-ik ezred, 6-ik hadosztály, 11-ik század, 2-ik hegyi brigád.) E hó 2-án éjjel az én ezredem úgy két óra tájt a 9-ik va-