A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)
1878-09-17 / 225. szám
Budapest, 1878. Kedd, szept. 17. 225. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Kladás.hivatala , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dg Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................Sírt. 8 hónapra............................................... 6 , 8 hónapra . . . . .............................IS * Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenkint.............................1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó elad napjától számítotik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, szeptember 16. A bécsi értekezletek alkalmából. (V.) Nem tudjuk, mit végzett azon minisztertanács, vagy, hivatalos néven nevezve, közös miniszteri értekezlet, mely ő felsége elnöklete alatt tegnap Bécsben együtt ült, de nem habozunk kimondani, hogy készek vagyunk arrra, hogy a hozandó határozatok s megállapodások csak részben elégítendik ki a közérzület várakozásait. A helyzet természete hozza ezt magával. Képtelenség oly megoldási módozatokra gondolni a jelen pillanatban, melyek a helyzet követelményeinek, politikai szükségességének, alkotmányosság és törvényesség szabványainak, monarchiánk hatalmi állásának s közérzületi óhajainak egyformán megfeleljenek. Nem is szólva azon alapiránybeli ellentétről, mely a monarchia némely rétegeinek gondolkozása közt észlelhető ; egyedül irányadó közakaratnak azt tekintve, mely az alkotmányos úera beállta óta politikai életünkben vezérszerepet játszó elemek (németek és magyarok, s ezekkel karöltve haladó nemzetiségek) véleménye : kérdjük, ama különböző szempontokat, melyek eme réteg egyes tényezőinél váltakozva túlsúlyban vannak, lehetséges-e úgy összeegyeztetni, hogy egyik szempont kielégítése ne ejtsen csorbát a másikon? Egész határozottan tagadólag felelünk e kérdésre. A ki a törvényesség szempontját tartja mindenek fölött valónak — s ki tagadja, hogy minden a hazafinak a joga, sőt kötelessége ez fájt pálczát törhet azon határozat fölött, mely esetleg a sziszek-novii vasútnak a törvényesen előirt szabványok mellőzésével való épitését, mondja ki, s ki viszont a gyakorlatibb politika talajára.eiélyekedik s ezen állva, elsősorban a nehéz viszonfigságok közt küzdő harczsenk ellátásának előmozdítását sarkalja, a jolgosultság ugyanoly mérvével kárhoztathatja el e határozatot, ha az esetleg ama vasút kiépítésének nem lesz kedvező. A dilemmák ugyanily sorozata áll a teendők minden ágazatával szemben. A katonai becsület, diplomácziai enyagekozottság tekintetei, a Bosnyákország megszállásában rejlő — bizony még mindig csak rejlő — alapgondolat követelményei szemben állnak más, fontos, számbavételre szintén jogosult, sőt tán némi tekintetben inkább jogosult érdekekkel, minek az állami pénzügy szertelen rontásának megakadályoztatása, a társadalom fölösleges felzavartatásának elhárítása s a vérkimélés humánus eszméje, és mikor egyik ez érdekek közül számba vétetik, sérelmet szenved a többi, s minél erélyesbb számbavétel, annyival zajlóbb a sérelem. Nem áltatjuk tehát magunkat a helyzet iránt. Nehéz éssúlyos az, nehezebb mint alkotmányos életünk beállta óta bármikor volt. S aki azt állítaná, hogy a nemzet a rá hárított terheket szívesen viseli, aligha beszélne jóhiszemüleg. Keserves e terheknek minden része, s a merre magyar ajk imádkozik, nincs egyetlen ima, melybe be ne legyen foglalva az a fohász : elégeld meg uram e pohárt. A nemzet utolsó alkotmányos nyilatkozása föltétlenül kedvező volt a hatalmon levő párt iránt. Azon lelkiismeretlen handabandát, melyet bizonyos személyi érdekek fullajtársai »egyesült s mérsékelt« jelszavak alatt folytattak, demontálta e nyilatkozat által az ország, s e részben ép oly igazságos érzéknek, mint amily én politikai ösztönnek adott kifejezést. De e nyilatkozat korántsem tartalmazott a külpolitika momentán kérdéseiben állásfoglalást. Ezek iránt a nemzet megtagadta ugyanis a hozzájárulást azoktól a legkeményebb ostorozást érdemlő, csak szenvedélyekre építő, szitkozódó s egyoldalú machináczióktól, melyek után-útfélen kisértenek, s nem volt hajlandó Kaas Ivárnak elhinni, hogy Andrássy (noha csak azt akarja, mit a bölcs és jámbor Lónyay) buta és gonosz egyszerre, hanem mikor ehhez megtagadta a hozzájárulást,várakozó magatartást foglalt a lefolyóban levő akczió iránt, s fentartotta ítéletének szabadságát azon időre, midőn ma még homályos körvonalakból tisztábban vázolódik a kép, mely magunk tartásának czélját, indokait, sikerét ábrázolja. Az utolsó hónapok e tekintetben nem hoztak jelentős változást. Bosnyákország okkupácziója mint politikai alapgondolat nem a szerint bírálandó meg : több vagy kevesebb könnyűséggel megy-e annak végrehajtása. Meg vagyunk győződve, hogy Bosnyákország elfoglalása ép oly végzetes lehetett volna ránk, ha egyetlen pisztolylövés sem történik most csapataink ellen, mint amilyen lehet így; s viszont az is kétségbevonhatatlan, hogy amely szempontok az okkupáczió melletn felhozhatók, érvényben nem vesztenek azon keserves áldozatok miatt, melyeket nemzet s egyesek miattuk szenvednek. A vér, mely elfoly; a köny, mely omlik; a veríték, mely hull; a jajszó, mely hangzik : szivszakgató járulékai minden háborúnak ; s a háborúk igazoltatását csak eredményeik, néha ezek sem, néha csak az ezek nyomán járó alakulások szokták meghozni. A várakozó állásban tehát a közvélemény megmarad tovább is a kérdés politikai oldalára nézve, de alig vélünk csalódni, ha azt hiszszük, hogy a foganatosítás mikéntje, az exekutíva, az eljárás erős és nem jogosulatlan ostromnak lesz kitéve miden oldalról. Magához az egész művelet rendszeréhez sok szó féri Úgy ünneplik a hadsereg parcziális diadalait, mint az átalános hadkötelezettségnek a harcrtéren való önigazolását, de nekünk úgy tetszik, hogy ez talán kissé drága az ily igazoltatásért. Oly rendszernek, mint az átalános hadkötelezettség, alig is van szüksége ily bizonyítékokra. Csalhatatlan s pórolhatatlan eszköze az a nemzeti mérkőzéseknek nagy megpróbáltatások idején, a törvény, mely behozta, bizonyára ilyenkorra szánta. Kisebb mérkőzésekre azonban nagy nélkül alig alkalmazható. Vájjon nem rejlik-e a társadalom ellen bűn azon eljárásban, hogy a midőn az egész mozgósítás és hadművelet nem érintett nagyobb számot, mint a mi békelétszámunk, s igy állandó, mesterszerű hadseregünk felét, e létszám összeteremtésére existencziákat dúltak föl, a polgári élet legbecsületesebb utján járható elemek sorából vontak el nehezen pótolható s ezért kimélendő egész korosztályokat. Szájról-szájra képezi emlegetés tárgyát, hogy az okkupáczió igy végrehajtva, midőn végre lett volna hajtható, mert hisz a máig igénybe vett szám ezek közül is bőven kikerül, egyszersmid felényire nem zavarta volna föl a társadalmat s másrészt igazságos lett volna, mert egyenletesb terheket hárított volna mindenkire. Ugyanígy van a vasút kérdése is. Az élelmezés nehézségei bizonyosan nagyon fontos tekintetek. De hát most tájékozódott-e csak azok iránt a hadügyminisztérium ? S ha nem, ha azon urak, kik a Generalstabskartet ezelőtt közel tíz éve elkészítették, már a megszállás megkezdése előtt is elmondták a hadügyminisztériumnak, hogy hegyes-völgyes után Bosnyákországban is nehezen jár a szeér, akkor ity&Q&u tán előbb lehetett volna asutnak a határigi megvitás izesére a jönni, s az alkotmányos formák tiszteletben tartásával intézkedni mint akkor, midőn mindezekre nézv körmünkre égtek a teendők, s a »késő« szennek daczára mindenfelől hangzik. Mi nem kételkedünk, hogy amit mondtunk, a hadügyminisztérium meghallja máshonnan is. Meghallja a rendreutasító szót egyéb helytelenségekért is, mint a minek például bizonyos szerződések, melyek Csehországból szállított méregdrága (ötszörös áron fizetett) szénáról stb. szólanak s véteknek tartanak, ha azon személyes bizodalom daczára, melyet a magyar kormány iránt érez, s azon várakozó magatartás miatt, melyet a külügyi kérdésben elfoglal, a magyar közvélemény illetékes közegeinek hangja ezekre nézve ne hallatszanék. Áldozatok fejében recompensácziót várt a horvátok ismert bécsi küldöttsége . Magyarország mint a monarchia egyik irányadó faktora míg arról megbizonyosodnék, hogy ez áldozatok hasznára váltak a monarchiának, jogosan követelheti, hogy azok tételében, fölhasználásában s érvényesítésében észszerüség, tapintat s belátás legyenek irányadók. — Olasz hangok monarchiánkról. A »Perseveranza« egyik czikkében, melyet »Az ausztria hírlapok és a mieink« fölirat alatt közöl, megjegyzi, hogy a sajtószabadság imádói is átláthatják, hogy inkább káros, mintsem hasznos annak befolyása a nemzet kormányainak egymásközötti viszonyára nézve; a mint ez 1866, 1870., 1877. években mutatkozott s jelenleg is mutatkozik, úgy az osztrák-magyar mint az olasz lapok is kölcsönös izgatásaik által a helyzetnek megzavarását idézték elő, mi azt tanúsítja, hogy úgy Ausztriában mint Olaszországban is oly írók vannak, kik nincsenek áthatva a hivatásukkal járó felelőség érzületétől. Helyesen jegyzi meg Giacomelli képviselő, hogy e két államnak barátságos viszonyban állnia kell egymással, s nem is áll Olaszországnak érdekében, hogy Ausztria kárára, Német- és Oroszország befolyása az Alpesek tövéig terjeszkedjék. Iparkodnia kell tehát a két kormánynak, hogy az egymás közötti jó viszonyt helyreállítsa ; másrészt kötelességének ismernie kell a politikai sajtónak: a kormányokat e törekvésükben gyámolítani, nem pedig zavarni. Akik Ausztria-Magyarországban vagy Olaszországban nem gondolkoznak így, azok nem gondolnak sem hazájuk politikai hírnevéve, sem annak pénzügyével. Ezzel a hírlapi nyilatkozattal azonban homlokegyenest ellenkezik Garibaldi alább közlött levele, melyben késharczra hívja fel az olaszokat Ausztria-Magyarország ellen. Legközelebb ugyanis a következő izgató levelet intézte Genua polgáraihoz: »Caprera. 1878. szept. 6. Kedves barátaim! »Nemes és hazafias szavaitok félszázaddal varázsoltak engem vissza, a midőn Liguria bátor fiaival együtt dicsővé tettük az olasz nevet az uj világ republikánus lobogója alatt. »Ti ma nevemre hivatkoztok, és én fekhelyemből válaszolok nektek. A béke apostola bár, kénytelen vagyok Louis Blanccal együtt mondani, hogy »a béke csak akor lesz lehetséges, ha a népeknek nem leendnek gazdáik. »Háború tehát is óhajtanám, hogy minden olasz jó szerencsének tartaná az Ausztria elleni háborút, melyben tizenöt század gyalázatát s gyilkolásait kellene leróvni. De félre a kérdésekkel, tettek kellenek ma, olyanok, mineket együtt hajtottunk végre; szükséges ma megértetni a kormánynyal s a nemzettel, hogy míg Francziaországnak három millió kétszázezer katonája van, Itáliának lehet legalább 2 millió katonája. »Nem többé önkénytesek — katona legyen mindenki, akarva nem akarva. Ha Ausztria testvéreinket a bosnyákok ellen küldheti, kik nekünk semmivel nem tartoznak, miért nem tehetnék mi ugyanazt azok ellen, kik nem akarják hazánk becsületét s szabadságát. »Háborúnkat ma, nem mint a múltban, fehér keztyűvel, hanem késsel kell vívnunk, s nincs távol a montenegróiak példája, kik a világ egyik leghatalmasabb birodalmának tiz hadseregét tették tönkre.« Azután a papok ellen fordul Garibaldi s szavait igy végzi: »Valóban büszke vagyok hallani a haladást, melyet ti a fegyvergyakorlatokban tesztek, s megköszönvén szives meghivástokat, maradok élethossziglan a tietek: Garibaldi József.« — Azon hir, hogy az Este-ezred póttartalékosai már ’mentek volna a barettérre, alaptalan. Ezeket csak most gyakorolják a fegyverforgatásban, miután a 350 főből álló póttartalékos csapatnak úgyszólván még soha se volt fegyver a kezében. Október 12-én mennek az ezredhez. A konjekturáknak egész sorozatával lép föl a »Deutsche Zig«, noha legtöbbjéről maga is azt jegyzi meg, hogy mondják, beszélik, meglátjuk , stb. így fölveti az osztrákok s különösen a foederalisták kedvencz témáját újból, hogy Andrássy gróf állása meg van ingatva s már komolyabban (?) kezdik emlegetni a leendő külügyéreket: Potoczki grófot, Trauttmansdorff grófot, Sennyey bárót, sőt némely magas rangú katonákat is, ezek közt elsősorban: Beck altábornagyot, ő felsége kabinetirodájának főnökét és még ki tudná kit. A nevezett lap tudósítója kirecognoscirozta a »hivatalos« körök előszobáit is, mert szerinte »azt beszélik« e körökben, hogy Andrássy gróf okvetlenül (?) meg fog bukni, ha október közepéig, illetőleg a parlamentek összeülése előtt nem lesz képes felmutatni az okkupácziónak habár csak előzetes befejezését is. No de vigasztalódjunk. Maga a »D. Ztg.« utána teszi, hogy a magyarok nem fognak részt venni az Andrássy ellen irányzott ostromtámadásban, mert jól tudják, hogy Andrássy után nem magyar, hanem valamely »régi iskolabeli« diplomata ülne bele a külügyi bársonyszékbe. (Mi előre sajnáljuk, mennyire pocsékká teszi majd a külügyminiszteri aspiránsok reményeit Philippovics báró a napokban tett nyilatkozatának megvalósulása, hogy az occupatió négy hét alatt be lesz fejezve.) A kulcslyukon leskelődő tudósító azt is hallotta, hogy az osztrák hivatalos körök tudják már, miszerint az osztrák képviselőházban viharos sóénák lesznek ; olyan beszédek fognak tartatni, mineket tartott volt az alsó-ausztriai tartománygyűlésen Belcredi alatt dr. Bauer, Hohenwarth alatt dr. Granitsch. Különösen a felirati vitánál fog kitörni az éktelen osztrák zsibaj. Az osztrák képviselőház két pártra fog szakadni. Az egyik határozottan perhorreskálni fogja az okkupácziót és követelni fogja a megszálló csapatok hazahívását ,természesen a hadsereg érzelmeit kímélő modalitások mellett.« A másik, az okosabb, a mérsékeltebb, mely már megelégelte az osztrák sereg eddigi viszszavonulásait, nem egyezik ugyan bele csapataink hazahívásába, de elcsapja kormányát, bizalmatlanságot szavazván neki, hogy miért viselte magát Andrássy politikája mellet annyira passiv módon ? Persze, hogy a »Deutsche Ztg.« nagyon szeretné, ha mindez úgy történnék, amint megírta. De mi reméljük, hogy a sok gőz, melyet németek túl a Laj- A HON TÁRCZÁJA. Eugénia császárné öltözőszobája. — Pelletán Eugén emlékirataiból. — Kit ne érdekelne közvetlen forrásból ismerkedni meg azzal a helylyel, hol a szeszélyes divatnak két évtizeden keresztül absolut trónja volt, honnan a kozizlés a parancsokat véve s a hol két világrészre volt irányadó, a mi itt egy-egy helyeslő fejbólintással törvény erejére emeltetet. Ahhoz a forráshoz vezetjük olvasóinkat, s kivált olvasónőinket, a honnan a világdivat fakadt, Eugenia császárné termeibe, abban a pillanatban, midőn a szentek szentjéből a paradicsommadár öltözetű császári nő kirepült s fészkének titkon föltárultak a republikánusok profán szeme előtt. Pe 11 e an, az 1870. szept. 4-én alakult ideiglenes franczia kormány tagja, jelenleg szenátor, e hó elején úgy ülte meg a második császárság összeomlásának évfordulóját, hogy közzétette naplóját, melyet a nyolcz év előtti szeptemberi viharos napokban írt. Pelletan Eugen volt az, akit arra a hírre, hogy Eugenia császárné Párisból elmenekült, egy másik republikánussal, Duber-vel a Tuileriákba küldött a Hotel de Villében székelő kormány, hogy ott az állami okiratokat és a koronagyémántokat pecsét alá vesse. Ez alkalomból írja le aztán itteni tragikomikus élményeit, azzal a közvetlenséggel, mely annyira sajátja a francziáknak. A rácsajtót csukva, a kastélyt teljesen elhagyatva találjuk, — igy ir. — A nemzetőrség egy kapitánya őrizte csak századával. Ez vezetett be bennünket a császárné termeibe. Beléptünk az öltöző szobába, melyből valami égvégen bűz tolul elénk. Egy papírcsomag hamvát látjuk a kandallóban, nem rég éghetett el, mert még füstöl. Ez az öltöző szoba oly tágas, hogy egy egész leánynevelő intézetet lehetne öltöztetni benne. Egész egyik falát egy roppant márványasztal foglalja el, melyen egész gyógyszertár áll mindenféle tégelyekből, üvegcsékből, egy teljes múzeuma mindannak, amit az illatszerkészítés művészete tapaszokból, hintő porokból, opiátokból, marhavelő-pépekből s egyéb kentesentélő anyagokból föltalált, — vegyest mindenféle kefékkel, pamacsokkal, ecsetekkel, chignonokkal, hajfonadékokkal, szóval egész arsenáljával egy oly nő fegyvereinek, a ki a divatot teremti s a világot megtanítja, hogyan tegye a szépséget nevetségessé. Nagy száma a mindenféle alakú kalapoknak van itt elszórva szerteszét. Ezek voltak az utolsó feldivat szerencsétlen jelöltjei, s pályafutásuk abban állt, hogy rendre felpróbáltassanak egyszer, aztán, mint hasznavehetlenek, eldobassanak. Egy zöld kabátos, térdig érő nadrágú, harisnyás udvaron sz avat be minket a női fényes ruházkodás e szentélyének titkaiba. Figyelmessé tesz a szoba egyik falán látható rengeteg rózsára. Ha ő felsége öltözött vagy vetkezett, e rózsa levelei, mint valami legyező, szertenyiltak, s a támadt nyíláson előrobogott egy kis vasutvonal, megrakodva bársony-, csipke-, és selyemholmikkal, a melyekből aztán ő felsége kényelmesen válogathatott. Négyszer méltóztatott ruhát cserélni napjában s udvarhölgyeinek is kötelességévé tette, hogy hasonlókép cselekedjenek. Egy napon az udvarhölgyek egyike Compiegneben délutáni két órakor ugyanabban a jonquilleszint öltözetben jelent meg ő felsége előtt, mely a dejeuner alatt fedte tagjait. — Ön bizonyosan hűséget esküdött a sárga színnek — jegyzé meg a császárné szárazán. A szerencsétlen udvarhölgy azonnal visszavonult s gyöngyszin moire antique ruhát vett magára. A császárné ebben az öltöző teremben tölté souverain uralkodásának utolsó perczeit. A körülményekhez alkalmas utazó öltönyt kellett kiválasztania s ez bizonyára nem csekély munka lehetett, ha a bútorokon szanaszét heverő kalapok szomorú romjaiból következtetnünk lehet. Ő volt az, a ki a háborút sürgeté, örömest is nevezé azt »az én háborum«-nak s csakugyan az ő háborúja volt ez, valaminthogy már a mexikóit is neki köszönhetjük, sőt mi több, nem érte be vele, hogy a németet a nyakunkra hozza, — azt a fáradságot sem sajnálta, hogy elidegenítse tőlünk az olaszokat. E hatalomnak, szövetsége fejében, oda kellett volna ígérnünk Rómát, Olaszország is elfogadta volna ez ajánlatot, sőt már kész is volt már reá; csakhogy a számítás a kegyes spanyol nő nélkül történt, aki lelke üdvösségéért habozás nélkül áldozta fel a pápaságnak Francziaországot. Ő felsége igen bőbeszédű volt s nem igen gondolta meg előre, a mit kimond. Gyakran mondogatá: »Én nem fogok elbukni, mint Mária Antoinette, au contraire, még csak ezután ülök magas lóra.« No, azt meg kell adni, ritka adománya volt ahhoz, hogy nem mindennapi lovasnő váljék belőle. De midőn aztán csakugyan megjött a pillanat, hogy a kengyelbe tegye lábát, akkor szívére tolul a vér, és földre roskad. Pedig nem fenyegeti semmi veszély. A nép nyugodtan vonul el ablakai alatt, még csak föl se tekint rájuk. A nép elfeledte már a császárnét, csak a nőt látja még benne s csendesen elmegy háza előtt. Abban a perezben, midőn útnak indul, még kér egy csésze meleg levest, de már nincs annyi ereje, hogy megigya. A tele csészét a mellé tett kis darab kenyérrel érintetlenül találtuk asztalán. Elszörnyed elhagyatottsága fölött. Szemeivel keresi hadügyminiszterét: eltávozott! tengerészügyi miniszterét: eltűnt; titkos tanácsosát, Roucert: ájulásba esett! rendőrfőnökét: megszökött! Átalános a sauve qui peut. A császárné e tükrös terme valóságos tükre kormányzatának. Boucher modorában Chapelain által rendeztette be, diszíttette föl, nem épen kivalgólag, de nem is épületesen. Az egyik szalon falain a művész arczképeket algatott föl: Cochonette, Turlinette, Dindonette és Brichonette arczképeit. Ezek voltak bizalmas nevei a császári udvar négy legnevezetesebb kegyencznőinek. Az a szoba, melyben a császárné ékszerei tartottak, már önmagában is egy teljes ékszer-múzeum. Van itt minden kigondolható mustra nyaklánczokból, gyöngyfüzérekből, melltűkből, rezgő bajtűkből, drága színes szalagokból, karpereczekből, gyűrűkből, fülönfüggőkből, hajfésükből, s minden gondosan osztályozva, műértőleg elrendezve, számozva és üvegszekrényekbe zárva. Némely rekesz üres. Abból hiányoznak azok az ékszerek, a melyeket ő felsége alkalmasint magával vitt. Hálóterme mellett ott volt egy kis házi kápolna, abban gyónószék s egy régiségekkel és drága ereklyékkel gazdagon megrakott fényes oltár. E kápolnából nyílik egy igen finom berendezésű, de nem nagyon tévés könyvtárszoba. Van benne mintegy száz kötet könyv, imakönyvek vegyest Boccaccio elbeszéléseivel és Lafontaine meséivel, s szeretett fabulistánk szerelmes történetei között egy csodálatos orvosi könyv. Szívesen föltettük volna, hogy ezt a császárné valamelyik speczialistától kölcsönözte ki s visszaadni elfeledte, ha a könyv táblájára nyomott aranyvésetű császári sas nem győzött volna meg róla, hogy ez is a császárné könyve. — Egy kézi, csinos füzet vonja magára figyelmünket: egy meglehetősen sikamlós történetkének kézirata ez, melynek szerzője így nevezi magát: »Le Bouffon de Votre Majeste« (felséged udvari bolondja). Ez az udvari bolond Prosper Merinée,szenátor s a franczia akadémia tagja. Az asztalon egy gazdag kötésű album hever ezüst csattal és szárral. Fényképek gyűjteménye ez, melyek egytől egyik a császárnét tüntetik föl a legkülönbözött színpadi jelmezekben, mint soubrettet, mint Rosinát a »Sevillai borbély«-ból, mint apródot, majd ismét mint szerelmes nőt, mint tánczosnőt, az operából feszes tricotban, mint Ágnest (Moliére »Nők iskolájá«-ból), hosszú, fehér ruhában, szemérmesen lesütött szemmel. Ez alatt a kép alatt Napóleonnak sajátkezű ily aláírása olvasható: »Eugénie en Agnes !! !« — három felkiáltó jellel. Elhagyjuk e termet, melyben a füstszag összevegyül az öltözőszobabeli illatos vizek párolgásával s leszállunk a földszintre, mely ismét egy egészen külön világ. Egy hosszú boltozatos csarnokon keresztül a cselédszobák, konyhák, pinezék, pástétomsütő kemenczefülkék hosszú sorához jutunk, aztán egy földalatti rengeteg terembe, melynek óriási méreteiről csak Nero római palotájának romjai nyújtanak némi fogalmat. A pinezékben még hatvanezer liter bor van. Ez udvar egy házibarátja joggal mondhatta: »Jól van, kergessenek el bennünket. Azt még sem veheti el tőlünk, hogy kitünően mulattunk!« Két kanczelár. Irta: Klaczko Jalián. V. Kelet és Nyugat. III. (47. Folytatás.) Az ily apológiákkal szemben, melyekből nem hiányoztak az erőltetett érvek s hamis fogások, az ellenkező nézeten levők szintoly hazafias érzelmek által sugalmazott, szintoly őszinte, de optimizmusban azokkal korántsem mérkőző megjegyzéseket koczkáztattak. Egyetértvén amazokkal a könnyűség s ügyesség fölött való bámulásban, a melylyel Oroszország föl tudott lábadni krimi romlásából, azt állították, hogy e nagy eredmény már jóval Bismarck kormányralépte s a vele való szövetkezés előtt el volt érve, s hogy Rurik birodalma már 1860-ban, akkor, midőn Ausztria s Poroszország uralkodója s annyi más németországi herczeg Varsóba jött, hogy ott a császárt üdvözölje s erkölcsi felsőbbségét elismerje, s midőn III. Napoleon barátsága után törekedett s döntő bíróul elismerte, visszanyerte az Európában őt megillető nagy állást. A rendkívüli ügyesség, melylyel Gorcsakov fel tudta használni »a Francziaországgal való szívélyes viszonyt« Oroszország javára, a nélkül hogy annak lényeges érdekei közül bármit is föláldozott volna s a nélkül, hogy bármiben is megsértette volna kormánya hagyományos konzervatív elveit, mindig egyik legszebb jogczíme marad, melyért hazája hálájára számot tarthat és kívánatos volt volna, hogy ugyanily tartózkodást, ugyanily mérsékletet tanúsított volna Poroszországgal való szívélyes viszonyában, mely a lengyel fölkelés idejétől kezdve a Tuileriák kormányával előbb fennállt összeköttetése helyébe lépett. Nesselrode gróf utóda bizonyára túlságba esett a Lengyelország tárgyában történt fölszólalások jelentőségének és veszélyes voltának, valamint azon, mindentől eltekintve végre is önérdek szülte szolgálatok megítélését illetőleg, melyeket berlini barátja akkor neki tőn; ez bizonyára nem volt ok, hogy a daczost játszsza Európával szemben akkor is, midőn a fölmerült ügy Oroszországot teljesen kielégítő végre jutott, hogy a daczost játszsza hosszú éveken át s ne kívánjon más szövetségest, mint Poroszországot s e hatalommal szemben azon álláspontra helyezkedjék, hogy azt szabadon engedje, amint ép akar, cselekedni, tenni, venni. Az volt az utolsó tizenöt-húsz évnek legnagyobb szerencsétlensége — igy gondolkoztak e felvilágosult hazafiak — hogy a haragnak, a boszankodásnak igen nagy szerep jutott a világ sorsának komoly intézésében, s Németország ez idő szerint való kancelára volt az egyedüli, ki ment tudott maradni ez igen szomorú érzelmektől. Ausztriát a szentpétervári kormánynak az olasz kérdésben tanúsított magatartásáért való orrolása bízta rá, hogy gyámolításába fogadja a lengyel fölkelőket. III. Napóleon Angolországra a congressus kérdésében elfoglalt álláspont miatt neheztelvén, hagyta cserben Dánország ügyét, s Mihajlovics Sándor sokkal jobban hajtott ilyetén indokokra, mint bárki más, sőt ő volt az első, ki Ausztria ellen a keleti háború folytán elkövetett állítólagos hűtlensége miatt való panaszokkal gyakorlatba hozta az ily »boszupolitikát,« valamint abban sem volt utolsó, hogy a semlegesek ligájának létesítésével, s így a hatalmak minden együttes lépésének megakadályozásával előmozdítsa az u. n. »borravaló politikának« kifejlődését. Hány Európa boldogságára, nemzetének üdvére, s uralkodója dicsőségére rendkívül kedvező alkalmat el nem szalasztott az orosz kanczelár — Poroszország iránt való szeretetből; ily alkalom nyilvánult 1867 tavaszán, midőn Francziaország s Ausztria oly nagy engedményeket ajánltak neki Keleten, s 1870 őszén, mikor Angolország s Ausztria egyformán sürgették, hogy a béke létesítése körül ragadja meg a kezdeményezést. Az is puszta önáltató hit, mintha Gorcsakov e hatalmas bajtársával való tíz évi szövetségének mit sem áldozott volna fel. Semmi-e a kieli kikötő, a Balti tenger kulcsa, mely ki van szolgáltatva a németek kezébe ? Semmi-e a dán monarchiának, a czarevna hazájának eltagoltatása ? Semmi-e Olga királyné hűbéressé aláztatása, annyi uralkodó, s a Romanovok házával vérségi kötelékek által összekapcsolt uralkodó család kifosztogatása, s az Oroszország iránt minden időben oly hű és odaadó másodrendű államok függetlenségének feláldozása? S vD