A Hon, 1878. szeptember (16. évfolyam, 212-236. szám)

1878-09-17 / 225. szám

Budapest, 1878. Kedd, szept. 17. 225. szám. XVI. évfolyam. Reggeli kiadás. Kladás.hivatala , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dg­­ Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................Sírt. 8 hónapra............................................... 6 , 8 hónapra . . . . .............................IS * Az esti kiadás postai különküldéséért felül. fizetés negyedévenkint.............................1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó elad napjától számí­totik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési irodát Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, szeptember 16. A bécsi értekezletek alkalmából. (V.) Nem tudjuk, mit végzett azon mi­nisztertanács, vagy, hivatalos néven nevezve, közös miniszteri értekezlet, mely ő felsége el­nöklete alatt tegnap Bécsben együtt ült, de nem habozunk kimondani, hogy készek va­gyunk arrra,­ hogy a hozandó határozatok s meg­állapodások csak részben elégítendik ki a köz­érzület­ várakozásait. A helyzet természete hozza ezt magával. Képtelenség oly megoldási módozatokra gon­dolni a jelen pillanatban, melyek a helyzet követelményeinek, politikai szükségességének, alkotmányosság és törvényesség szabványai­nak, monarchiánk hatalmi állásának s közér­zületi óhajainak egyformán megfeleljenek. Nem is szólva azon alapiránybeli ellentétről, mely a monarchia némely rétegeinek gondol­kozása közt észlelhető ; egyedül irányadó köz­akaratnak azt tekintve, mely az alkotmányos úera beállta óta politikai életünkben vezérsze­repet játszó elemek (németek és magyarok, s ezekkel karöltve haladó nemzetiségek) véle­ménye : kérdjük, ama különböző szemponto­kat, melyek eme réteg egyes tényezőinél vál­takozva túlsúlyban vannak, lehetséges-e úgy összeegyeztetni, hogy egyik szempont kielégí­tése ne ejtsen csorbát a másikon? Egész ha­tározottan tagadólag felelünk e kérdésre. A ki a törvényesség szempontját tartja mindenek fölött valónak — s ki tagadja, hogy minden a hazafinak a joga, sőt kötelessége ez fájt pálczát törhet azon határozat fölött, mely esetleg a sziszek-novii vasútnak a törvényesen előirt szabványok mellőzésével való épitését, mondja ki, s ki viszont a gyakorlatibb politi­ka talajára.ei­élyekedik s ezen állva, első­sor­ban a nehéz viszonfigságok közt küzdő harcz­­senk ellátásának előmozdítását sarkalja, a jo­­lgosultság­ ugyanoly mérvével kárhoztathatja el e határozatot, ha az esetleg ama vasút ki­építésének nem lesz kedvező. A dilemmák ugyanily sorozata áll a teendők minden ága­zatával szemben. A katonai becsület, diplo­­mácziai enyagek­ozottság tekintetei, a Bosnyák­­ország megszállásában rejlő — bizony még mindig csak rejlő — alapgondolat követel­ményei szemben állnak más, fontos, számba­vételre szintén jogosult, sőt tán némi tekintet­ben inkább jogosult érdekekkel, minek az állami pénzügy szertelen rontásának megaka­­dályoztatása, a társadalom fölösleges felza­vartatásának elhárítása s a vérkimélés hu­mánus eszméje, és mikor egyik ez érdekek közül számba vétetik, sérelmet szenved a többi, s minél erélyesb­b számbavétel, annyi­val zajlóbb a sérelem. Nem áltatjuk tehát magunkat a helyzet iránt. Nehéz és­­súlyos az, nehezebb mint al­kotmányos életünk beállta óta bármikor volt. S a­ki azt állítaná, hogy a nemzet a rá hárí­tott terheket szívesen viseli, aligha beszélne jóhiszemüleg. Keserves e terheknek minden része, s a merre magyar ajk imádkozik, nincs egyetlen ima, melybe be ne legyen foglalva az a fohász : elégeld meg uram e po­­hárt. A nemzet utolsó alkotmányos nyilatko­­zása föltétlenül kedvező volt a hatalmon levő párt iránt. Azon lelkiismeretlen handabandát, melyet bizonyos személyi érdekek fullajtár­sai »egyesült s mérsékelt« jelszavak alatt folytattak, demontálta e nyilatkozat által az ország, s e részben ép oly igazságos érzéknek, mint a­mily én politikai ösztönnek adott ki­fejezést. De e nyilatkozat korántsem tartal­mazott a külpolitika momentán kérdéseiben ál­lásfoglalást. Ezek iránt a nemzet megtagadta ugyanis a hozzájárulást azoktól a legkeményebb ostorozást érdemlő, csak szenvedélyekre épí­tő, szitkozódó s egyoldalú machináczióktól, melyek után-útfélen kisértenek, s nem volt hajlandó Kaas Ivárnak elhinni, hogy An­drássy (noha csak azt akarja, mit a bölcs és jámbor Lónyay) buta és gonosz egyszerre, hanem mikor ehhez megtagadta a hozzájáru­lást,­­várakozó magatartást foglalt a lefolyó­ban levő akczió iránt, s fentartotta ítéletének szabadságát azon időre, midőn ma még ho­mályos körvonalakból tisztábban vázolódik a kép, mely magunk tartásának czélját, indo­kait, sikerét ábrázolja. Az utolsó hónapok e tekintetben nem hoztak jelentős változást. Bosnyákország ok­­kupácziója mint politikai alapgondolat nem a szerint bírálandó meg : több vagy kevesebb könnyűséggel megy-e annak végrehajtása. Meg vagyunk győződve, hogy Bosnyákország elfoglalása ép oly végzetes lehetett volna ránk, ha egyetlen pisztolylövés sem történik most csapataink ellen, mint a­milyen lehet így; s viszont az is kétségbevonhatatlan, hogy a­mely szempontok az okkupáczió mel­letn felhozhatók, érvényben nem vesztenek azon keserves áldozatok miatt, melyeket nem­zet s egyesek miattuk szenvednek. A vér, mely elfoly; a köny, mely omlik; a veríték, mely hull; a jajszó, mely hangzik : szivszak­­gató járulékai minden háborúnak ; s a hábo­rúk igazoltatását csak eredményeik, néha ezek sem, néha csak az ezek nyomán járó ala­kulások szokták meghozni. A várakozó állás­ban tehát a közvélemény megmarad tovább is a kérdés politikai oldalára nézve, de alig vé­lünk csalódni, ha azt hiszszük, hogy a foga­­natosítás mikéntje, az exekutíva, az eljárás erős és nem jogosulatlan ostromnak lesz ki­téve miden oldalról. Magához az egész művelet rendszeréhez sok szó féri Úgy ünneplik a hadsereg par­cziális diadalait, mint az átalános hadkötele­zettségnek a harcrtéren való önigazolását, de nekünk úgy tetszik, hogy ez talán kissé drá­ga az ily igazoltatásért. Oly rendszernek, mint az átalános hadkötelezettség, alig is van szüksége ily bizonyítékokra. Csalhatatlan s pórolhatatlan eszköze az a nemzeti mérkőzé­seknek nagy megpróbáltatások idején, a tör­vény, mely behozta, bizonyára ilyenkorra szánta. Kisebb mérkőzésekre azonban nagy nélkül alig alkalmazható. Vájjon nem rejlik-e a társadalom ellen bűn azon eljárásban, hogy a midőn az egész moz­gósítás és hadművelet nem érintett nagyobb számot, mint a mi békelétszámunk, s igy ál­landó, mesterszerű hadseregünk felét, e lét­szám összeteremtésére existencziákat dúltak föl, a polgári élet legbecsületesebb utján jár­ható elemek sorából vontak el nehezen pótol­ható s ezért kimélendő egész korosztályokat. Szájról-szájra képezi emlegetés tárgyát, hogy az okkupáczió igy végrehajtva, midőn végre lett volna hajtható, mert hisz a máig igény­be vett szám ezek közül is bőven kikerül, egy­­szersmid felényire nem zavarta volna föl a társadalmat s másrészt igazságos­ lett volna, mert egyenletesb terheket hárított volna mindenkire. Ugyanígy van a vasút­ kérdése is. Az élelmezés nehézségei bizonyosan nagyon fon­tos tekintetek. De hát most tájékozódott-e csak azok iránt a hadügyminisztérium ? S ha nem, ha azon urak, kik a Generalstabskartet ezelőtt közel tíz éve elkészítették, már a meg­szállás megkezdése előtt is elmondták a had­ügyminisztériumnak, hogy hegyes-völgyes után Bosnyákországban is nehezen jár a sze­­ér, akkor ity&Q&u tán előbb lehetett volna asutnak a határigi meg­vitás izesére a jönni, s az alkot­mányos formák tiszteletben tartásával intéz­­ked­ni mint akkor, midőn mindezekre nézv körmünkre égtek a teendők, s a »késő« sz­­ennek daczára mindenfelől hangzik. Mi nem kételkedünk, hogy a­mit mond­tunk, a hadügyminisztérium meghallja más­honnan is. Meghallja a rendreutasító szót egyéb helytelenségekért is, mint a minek például bizonyos szerződések, melyek Cseh­országból szállított méregdrága (ötszörös áron fizetett) szénáról stb. szólanak s véteknek tartanak, ha azon személyes bizodalom da­czára, melyet a magyar kormány iránt érez, s azon várakozó magatartás miatt, melyet a külügyi kérdésben elfoglal, a magyar közvé­lemény illetékes közegeinek hangja ezekre nézve ne hallatszanék. Áldozatok fe­jében recompensácziót várt a horvátok ismert bécsi küldöttsége . Magyarország mint a mon­archia egyik irányadó faktora míg arról meg­bizonyosodnék, hogy ez áldozatok hasznára váltak a monarchiának, jogosan követelheti, hogy azok tételében, fölhasználásában s ér­vényesítésében észszerüség, tapintat s belátás legyenek irányadók. — Olasz hangok monarchiánkról. A »Perseveranza« egyik czikkében, melyet »Az ausztria hírlapok és a mieink« fölirat alatt közöl, megjegyzi, hogy a sajtószabadság imádói is átlát­hatják, hogy inkább káros, mintsem hasznos annak befolyása a nemzet kormányainak egymásközötti vi­szonyára nézve; a mint ez 1866, 1870., 1877. évek­ben mutatkozott s jelenleg is mutatkozik, úgy az osztrák-magyar mint az olasz lapok is kölcsönös iz­gatásaik által a helyzetnek megzavarását idézték elő, mi azt tanúsítja, hogy úgy Ausztriában mint Olaszországban is oly írók vannak, kik nincsenek át­hatva a hivatásukkal járó felelőség érzületétől. Helyesen jegyzi meg Giacomelli képviselő, hogy e két államnak barátságos viszonyban állnia kell egymással, s nem is áll Olaszországnak érdeké­ben, hogy Ausztria kárára, Német- és Oroszország befolyása az Alpesek tövéig terjeszkedjék. Iparkodnia kell tehát a két kormánynak, hogy az egymás közötti jó viszonyt helyreállítsa ; más­részt kötelességének ismernie kell a politikai sajtónak: a kormányokat e törekvésükben gyámolítani, nem pedig zavarni. A­kik Ausztri­a-M­agyarországban vagy Olaszországban nem gondolkoznak így, azok nem gondolnak sem hazájuk po­litikai hírnevéve­­, sem annak pénz­ügyével. Ezzel a hírlapi nyilatkozattal azonban homlok­­egyenest ellenkezik Garibaldi alább közlött leve­le, melyben késharczra hívja fel az olaszokat Ausz­­tria-Magyarország ellen. Legközelebb ugyanis a kö­vetkező izgató levelet intézte Genua polgáraihoz: »C­apr­e­r­a. 1878. szept. 6. Kedves barátaim! »Nemes és hazafias szavaitok félszázaddal varázsol­tak engem vissza, a midőn Liguria bátor fiaival együtt dicsővé tettük az olasz nevet az uj világ re­publikánus lobogója alatt. »Ti ma nevemre hivatkoztok, és én fekhelyem­ből válaszolok nektek. A béke apostola bár, kénytelen vagyok Louis Blanccal együtt mondani, hogy »a béke csak ak­­or lesz lehetséges, ha a népeknek nem leendnek gazdáik. »Háború tehát i­s óhajtanám, hogy minden olasz jó szerencsének tartaná az Ausztria elleni háborút, melyben tizenöt század gyalázatát s gyilkolá­sait kellene leróvni. De félre a kérdésekkel, tettek kellenek ma, olyanok, mineket együtt hajtottunk végre; szükséges ma megértetni a kormánynyal s a nemzettel, hogy míg Francziaországnak három millió kétszázezer ka­tonája van, Itáliának lehet legalább 2 millió katonája. »Nem többé önkénytesek — katona legyen mindenki, akarva nem akarva. Ha Ausztria test­véreinket a bosnyákok ellen küldheti, kik nekünk semmivel nem tartoznak, miért nem tehetnék mi ugyanazt azok ellen, kik nem akarják hazánk becsü­letét s szabadságát. »Háborúnkat ma, nem mint a múltban, fehér keztyűvel, hanem késsel kell vívnunk, s nincs távol a montenegróiak példája, kik a világ egyik leghatalma­sabb birodalmának tiz hadseregét tették tönkre.« Azután a papok ellen fordul Garibaldi s sza­vait igy végzi: »Valóban büszke vagyok hallani a haladást, melyet ti a fegyvergyakorlatokban tesztek, s megkö­szönvén szives meghivástokat, maradok élethosszig­lan a tietek: Garibaldi József.« — Azon hir, hogy az Este-ezred pót­­tartalékosai már ’mentek volna a barettérre, alap­talan. Ezeket csak most gyakorolják a fegyverforga­tásban, miután a 350 főből álló póttartalékos csapat­nak úgy­szólván még soha se volt fegyver a kezében. Október 12-én mennek az ezredhez.­­ A konjekturáknak egész soro­zatával lép föl a »Deutsche Zig«, noha legtöbbjé­ről maga is azt jegyzi meg, hogy mondják, beszélik, meglátjuk , stb. így fölveti az osztrákok s külö­nösen a foederalisták kedvencz t­émáját újból, hogy Andrássy gróf állása meg van ingatva s már ko­molyabban (?) kezdik emlegetni a leendő külügyére­­ket: Poto­czki grófot, Trauttmansdorff grófot, Sennyey bárót, sőt némely magas rangú katonákat is, ezek közt első­sorban: Beck al­tábornagyot, ő felsége kabinetirodájának főnökét és még ki tudná kit. A nevezett lap tudósítója kirecognoscirozta a »hivatalos« körök előszobáit is, mert szerinte »azt beszélik« e körökben, hogy Andrássy gróf okvetlenül (?) meg fog bukni, ha október közepéig, illetőleg a parlamentek összeülése előtt nem lesz képes felmutatni az okkupácziónak habár csak előzetes befejezését is. No de vigasztalódjunk. Maga a »D. Ztg.« utána teszi, hogy a magyarok nem fognak részt venni az Andrássy ellen irányzott ostromtámadásban, mert jól tudják, hogy Andrássy után nem magyar, hanem valamely »régi iskolabeli« diplomata ülne bele a külügyi bársonyszékbe. (Mi előre sajnáljuk, mennyire pocsékká teszi majd a külügyminiszteri aspiránsok reményeit Phi­­lippovics báró a napokban tett nyilatkozatának meg­valósulása, hogy az occupatió négy hét alatt be lesz fejezve.) A kulcs­lyukon leskelődő tudósító azt is hallotta, hogy az osztrák hivatalos körök tudják már, misze­rint az osztrák képviselőházban viharos sóénák lesz­nek ; olyan beszédek fognak tartatni, mineket tartott volt az alsó-ausztria­i tartománygyűlésen Belcredi alatt dr. Bauer, Hohenwarth alatt dr. Granitsch. Kü­lönösen a felirati vitánál fog kitörni az éktelen osztrák zsibaj. Az osztrák képviselőház két pártra fog szakadni. Az egyik határozottan perhorreskálni fogja az okkupácziót és követelni fogja a megszálló csapatok haza­hívását ,természesen a hadsereg érzelmeit kímélő modalitá­sok mellett.« A másik, az okosabb, a mérsékeltebb, mely már megelégelte az osztrák sereg eddigi v­i­s­z­­szavonulásait, nem egyezik ugyan bele csapa­taink hazahívásába, de elcsapja kormányát, bizal­matlanságot szavazván neki, hogy miért viselte magát Andrássy politikája mellet annyira passiv módon ? Persze, hogy a »Deutsche Ztg.« nagyon szeret­né, ha mind­ez úgy történnék, a­mint megírta. De mi reméljük, hogy a sok gőz, melyet németek túl a Laj- A HON TÁRCZÁJA. Eugénia császárné öltözőszobája. — Pelletán Eugén emlékirataiból. — Kit ne érdekelne közvetlen forrásból ismerked­ni meg azzal a helylyel, hol a szeszélyes divatnak két évtizeden keresztül absolut trónja volt, honnan a kozizlés a parancsokat véve s a hol két világrészre volt irányadó, a mi itt egy-egy helyeslő fejbólintással törvény erejére emeltete­t. Ahhoz a forráshoz vezetjük olvasóinkat, s ki­vált olvasónőinket, a honnan a világdivat fakadt, Eugenia császárné termeibe, abban a pillanatban, midőn a szentek szentjéből a paradicsommadár öltö­zetű császári nő kirepült s fészkének titkon föltárul­tak a republikánusok profán szeme előtt. P­e 11 e­­ a­n, az 1870. szept. 4-én alakult ideig­lenes franczia kormány tagja, jelenleg szenátor, e hó elején úgy ülte meg a második császárság összeom­lásának évfordulóját, hogy közzétette naplóját, me­lyet a nyolcz év előtti szeptemberi viharos napok­ban írt. Pelletan Eugen volt az, a­kit arra a hírre, hogy Eugenia császárné Párisból elmenekült, egy másik re­publikánussal, Dub­er-vel a Tuileriákba küldött a Hotel de Villében székelő kormány, hogy ott az ál­lami okiratokat és a koronagyémántokat pecsét alá vesse. Ez alkalomból írja le aztán itteni tragikomi­kus élményeit, azzal a közvetlenséggel, mely annyira sajátja a francziáknak. A rácsajtót csukva, a kastélyt teljesen elha­gyatva találjuk, — igy ir. — A nemzetőrség egy ka­pitánya őrizte csak századával. Ez vezetett be ben­nünket a császárné termeibe. Beléptünk az öltöző szobába, melyből valami égvé­gen bűz tolul elénk. Egy papírcsomag hamvát látjuk a kandallóban, nem rég éghetett el, mert még füstöl. Ez az öltöző szoba oly tágas, hogy egy egész leánynevelő intézetet lehetne öltöztetni benne. Egész egyik falát egy roppant márványasztal foglalja el, melyen egész gyógyszertár áll mindenféle tégelyekből, üvegcsékből, egy teljes múzeuma mindannak, a­mit az illatszerkészítés művészete tapaszokból, hintő po­rokból, opiátokból, marhavelő-pépekből s egyéb kentesentélő anyagokból föltalált, — vegyest minden­féle kefékkel, pamacsokkal, ecsetekkel, chignonokkal, hajfonadékokkal, szóval egész arsenáljával egy oly nő fegyvereinek, a ki a divatot teremti s a világot megtanítja, hogyan tegye a szépséget nevetségessé. Nagy száma a mindenféle alakú kalapoknak van itt elszórva szerteszét. Ezek voltak az utolsó feldivat szerencsétlen jelöltjei, s pályafutásuk abban állt, hogy rendre felpróbáltassanak egyszer, aztán, mint hasznavehetlenek, eldobassanak. Egy zöld kabátos, térdig érő nadrágú, haris­­nyás udvaron sz avat be minket a női fényes ru­házkodás e szentélyének titkaiba. Figyelmessé tesz a szoba egyik falán látható rengeteg rózsára. Ha ő fel­sége öltözött vagy vetkezett, e rózsa levelei, mint va­lami legyező, szertenyiltak, s a támadt nyíláson elő­robogott egy kis vasutvonal, megrakodva bársony-, csipke-, és selyemholmikkal, a melyekből aztán ő fel­sége kényelmesen válogathatott. Négyszer méltózta­­tott ruhát cserélni napjában s udvarhölgyeinek is kö­telességévé tette, hogy hasonlókép cselekedjenek. Egy napon az udvarhölgyek egyike Compieg­­neben délutáni két órakor ugyanabban a jonquille­­szint öltözetben jelent meg ő felsége előtt, mely a dejeuner alatt fedte tagjait. — Ön bizonyosan hűséget esküdött a sárga színnek — jegyzé meg a császárné szárazán. A szerencsétlen udvarhölgy azonnal visszavo­nult s gyöngyszin moire antique ruhát vett magára. A császárné ebben az öltöző teremben tölté souverain uralkodásának utolsó perczeit. A körülmé­nyekhez alkalmas utazó öltönyt kellett kiválasztania s ez bizonyára nem csekély munka lehetett, ha a bú­torokon szanaszét heverő kalapok szomorú romjaiból következtetnünk lehet. Ő volt az, a ki a háborút sürgeté, örömest is nevezé azt »az én háborum«-nak s csakugyan az ő háborúja volt ez, valaminthogy már a mexikóit is neki köszönhetjük, sőt mi több, nem érte be vele, hogy a németet a nyakunkra hozza, — azt a fáradságot sem sajnálta, hogy elidegenítse tőlünk az olaszokat. E hatalomnak, szövetsége fejében, oda kellett volna ígérnünk Rómát, Olaszország is elfogadta volna ez ajánlatot, sőt már kész is volt már reá; csakhogy a számítás a kegyes spanyol nő nélkül történt, a­ki lelke üdvösségéért habozás nélkül áldozta fel a pápa­ságnak Francziaországot. Ő felsége igen bőbeszédű volt s nem igen gon­dolta meg előre, a mit kimond. Gyakran mondogatá: »Én nem fogok elbukni, mint Mária Antoinette, au contraire, még csak ezután ülök magas lóra.« No, azt meg kell adni, ritka adománya volt ah­hoz, hogy nem mindennapi lovasnő váljék belőle. De midőn aztán csakugyan megjött a pillanat, hogy a kengyelbe tegye lábát,­­ akkor szívére tolul a vér, és földre roskad. Pedig nem fenyegeti semmi veszély. A nép nyugodtan vonul el ablakai alatt, még csak föl se tekint rájuk. A nép elfeledte már a császárnét, csak a nőt látja még benne s csendesen elmegy háza előtt. Abban a perezben, midőn útnak indul, még kér egy csésze meleg levest, de már nincs annyi ere­je, hogy megigya. A tele csészét a mellé tett kis da­rab kenyérrel érintetlenül találtuk asztalán. Elszörnyed elhagyatottsága fölött. Szemeivel keresi hadügyminiszterét: eltávozott! tengerészügyi miniszterét: eltűnt; titkos tanácsosát, Roucert: áju­lásba esett! rendőrfőnökét: megszökött! Átalános a sauve qui peut. A császárné e tükrös terme valóságos tükre kormányzatának. Boucher modorában Chapelain ál­tal rendeztette be, diszíttette föl, nem épen kivalgó­lag, de nem is épületesen. Az egyik szalon falain a művész arczképeket algatott föl: Cochonette, Turli­­nette, Dindonette és Brichonette arczképeit. Ezek voltak bizalmas nevei a császári udvar négy legneve­zetesebb kegyencznőinek. Az a szoba, melyben a császárné ékszerei tar­tottak, már önmagában is egy teljes ékszer-múzeum. Van itt minden kigondolható mustra nyaklánczokból, gyöngyfüzérekből, melltűkből, rezgő bajtűkből, drá­ga színes szalagokból, karpereczekből, gyűrűkből, fü­lönfüggőkből, hajfésükből, s­­ minden gondosan osztályozva, műértőleg elrendezve, számozva és üveg­­szekrényekbe zárva. Némely rekesz üres. Abból hi­ányoznak azok az ékszerek, a melyeket ő felsége al­kalmasint magával vitt. Hálóterme mellett ott volt egy kis házi kápol­na, abban gyónószék s egy régiségekkel és drága ereklyékkel gazdagon megrakott fényes oltár. E ká­polnából nyílik egy igen finom berendezésű, de nem nagyon tévés könyvtárszoba. Van benne mintegy száz kötet könyv, imakönyvek vegyest Boccaccio el­beszéléseivel és Lafontaine meséivel, s szeretett fa­­bulistánk szerelmes történetei között egy csodálatos orvosi könyv. Szívesen föltettük volna, hogy ezt a császárné valamelyik speczialistától kölcsönözte ki s visszaadni elfeledte, ha a könyv táblájára nyomott aranyvésetű császári sas nem győzött volna meg róla, hogy ez is a császárné könyve. — Egy kézi, csinos füzet vonja magára figyelmünket: egy meglehetősen sikamlós történetkének kézirata ez, melynek szerzője így nevezi magát: »Le Bouffon de Votre Majeste« (felséged udvari bolondja). Ez az udvari bolond Prosper Merinée,szenátor s a franczia akadémia tagja. Az asztalon egy gazdag kötésű album hever ezüst csattal és szárral. Fényképek gyűjteménye ez, melyek egytől egyik a császárnét tüntetik föl a leg­különbözött színpadi jelmezekben, mint soubrettet, mint Rosinát a »Sevillai borbély«-ból, mint apródot, majd ismét mint szerelmes nőt, mint tánczosnőt, az operából feszes tricotban, mint Ágnest (Moliére »Nők iskolájá«-ból), hosszú, fehér ruhában, szemér­mesen lesütött szemmel. Ez alatt a kép alatt Napó­leonnak sajátkezű ily aláírása olvasható: »Eugénie en Agnes !! !« — három felkiáltó jellel. Elhagyjuk e termet, melyben a füstszag össze­vegyül az öltözőszobabeli illatos vizek párolgásával s leszállunk a földszintre, mely ismét egy egészen külön világ. Egy hosszú boltozatos csarnokon ke­resztül a cselédszobák, konyhák, pinezék, pástétom­sütő kemenczefülkék hosszú sorához jutunk, aztán egy földalatti rengeteg terembe, melynek óriási mé­reteiről csak Nero római palotájának romjai­ nyújta­nak némi fogalmat. A pinezékben még hatvanezer liter bor van. Ez udvar egy házibarátja joggal mondhatta: »Jól van, kergessenek el bennünket. Azt még sem veheti el tőlünk, hogy kitünően mulattunk!« Két kanczelár. Irta: Klaczko Jalián. V. Kelet és Nyugat. III. (47. Folytatás.) Az ily apológiákkal szemben, melyekből nem hiányoztak az erőltetett érvek s hamis fogások, az ellenkező nézeten levők szintoly hazafias érzelmek által sugalmazott, szintoly őszinte, de optimizmusban azokkal korántsem mérkőző megjegyzéseket koczkáz­­tattak. Egyetértvén amazokkal a könnyűség s ügyes­ség fölött való bámulásban, a melylyel Oroszország föl tudott lábadni krimi romlásából, azt állították, hogy e nagy eredmény már jóval Bismarck kormányra­­lépte s a vele való szövetkezés előtt el volt érve, s hogy Rurik birodalma már 1860-ban, akkor, midőn Ausztria s Poroszország uralkodója s annyi más né­metországi herczeg Varsóba jött, hogy ott a császárt üdvözölje s erkölcsi felsőbbségét elismerje, s midőn III. Napoleon barátsága után törekedett s döntő bí­róul elismerte, visszanyerte az Európában őt megil­lető nagy állást. A rendkívüli ügyesség, melylyel Gorcsakov fel tudta használni »a Francziaor­­szággal való szívélyes viszonyt« Oroszország javá­ra, a nélkül hogy annak lényeges érdekei közül bármit is föláldozott volna s a nélkül, hogy bármiben is megsértette volna kormánya hagyomá­nyos konzervatív elveit, mindig egyik legszebb jog­­czíme marad, melyért hazája hálájára számot tart­hat és kívánatos volt volna, hogy ugyanily tartózko­dást, ugyanily mérsékletet tanúsított volna Porosz­­országgal való szívélyes viszonyában, mely a lengyel fölkelés idejétől kezdve a Tuileriák kormányával előbb fennállt összeköttetése helyébe lépett. Nessel­rode gróf utóda bizonyára túlságba esett a Lengyel­­ország tárgyában történt fölszólalások jelentőségé­nek és veszélyes voltának, valamint azon, mindentől eltekintve végre is önérdek szülte szolgálatok megíté­lését illetőleg, melyeket berlini barátja akkor neki tőn; ez bizonyára nem volt ok, hogy a daczost játszsza Európával szemben akkor is, midőn a fölmerült ügy Oroszországot teljesen kielégítő végre jutott, hogy a daczost játszsza hosszú éveken át s ne kívánjon más szövetségest, mint Poroszországot s e hatalommal szemben azon álláspontra helyezkedjék, hogy azt szabadon engedje, a­mint ép akar, cselekedni, tenni, venni. Az volt az utolsó tizenöt-húsz évnek legnagyobb szerencsétlensége — igy gondolkoztak e felvilágosult hazafiak — hogy a haragnak, a boszankodásnak igen nagy szerep jutott a világ sorsának komoly intézésé­ben, s Németország ez idő szerint való kanc­elára volt az egyedüli, ki ment tudott maradni ez igen szomorú érzelmektől. Ausztriát a szentpétervári kor­mánynak az olasz kérdésben tanúsított magatartá­sáért való orrolása bízta rá, hogy gyámolításába fo­gadja a lengyel fölkelőket. III. Napóleon Angolor­szágra a congressus kérdésében elfoglalt álláspont miatt neheztelvén, hagyta cserben Dánország ügyét, s Mihajlovics Sándor sokkal jobban hajtott ilyetén indokokra, mint bárki más, sőt ő volt az első, ki Ausztria ellen a keleti háború folytán elkövetett ál­lítólagos hűtlensége miatt való panaszokkal gyakor­latba hozta az ily »boszupolitikát,« valamint abban sem volt utolsó, hogy a semlegesek ligájá­nak létesítésével, s így a hatalmak minden együttes lépésének megakadályozásával előmozdítsa az u. n. »borravaló politikának« kifejlődését. Hány Európa boldogságára, nemzetének üdvére, s uralkodója di­csőségére rendkívül kedvező alkalmat el nem sza­lasztott az orosz kanczelár — Poroszország iránt való szeretetből; ily alkalom nyilvánult 1867 tava­szán, midőn Francziaország s Ausztria oly nagy engedményeket ajánltak neki Keleten, s 187­0 őszén, mikor Angolország s Ausztria egyformán sürgették, hogy a béke létesítése körül ragadja meg a kezde­ményezést. Az is puszta önáltató hit, mintha Gorcsa­kov e hatalmas bajtársával való tíz évi szövetségé­nek mit sem áldozott volna fel. Semmi-e a kieli kikötő, a Balti tenger kulcsa, mely ki van szolgáltat­va a németek kezébe ? Semmi-e a dán monarchiának, a czarevna hazájának eltagoltatása ? Semmi-e Olga királyné hűbéressé aláztatása, annyi uralkodó, s a Romanovok házával vérségi kötelékek által összekap­csolt uralkodó család kifosztogatása, s az Oroszor­szág iránt minden időben oly hű és odaadó másod­rendű államok függetlenségének feláldozása? S vD

Next