A Hon, 1878. október (16. évfolyam, 237-264. szám)

1878-10-20 / 254. szám

254. szám, XVI. évfolyam. Budapest, 1878, Vasárnap, okt. 20 Kladd-Mvatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra..........................................................2 út-3 hónapra ...•.•••••• 6* 6 hónapra ................................................................ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint...................................1 . Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­denkor a hó első napjától számíttatik. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP Szerkesztési iroda­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, október 19. A munka kezdetén. Mindenik alkotmányos tényező, a maga körében, tegye meg kötelességét, és akkor a válságból, parlamentáris, rázkódás nélküli kibontakozás lesz; de ha csak egyik eltéveszti ezt szem elől, a válság hosszadalmas vagy káros processust fog venni. És azt senki sem fogja tagadni, hogy a kötelesség pontos és lelkiismeretes teljesítésében, első az ural­k­­odó. Oly szigorúan alkotmányos minden lépésében, oly kitartó minden válság izgal­maiban, oly rokonszenvvel viseltetik a nem­zet minden baja és vágya iránt, hogy lehe­tetlenség től­e többet kívánni; tőle, kinek épen alkotmányos uralkodói kötelességénél fogva, kellő méltánylattal kell viseltetnie mo­narchiája nagyhatalmi állása és minden té­nyezőjének jogosult igényei iránt. Ő, dynas­­tiája és monarchiája magas érdekei körébe felöleli az egyes nemzetek jogait, érdekeit, de ezektől is, épen a történelmi fejlődés vagy szerződés folytán keletkezett kapocs erejénél fogva megvárhatja azt, hogy az ő magas szempontjai és nagy érdekei iránt is, legalább azon téren legyenek tekintettel, melyen azok actióba vive, lekötve, koc­kázatnak kitéve vannak; és másfelől: sem azok megítélésében, sem az ő uralkodói állása iránt, ne viseltesse­nek kicsinyes tekintetekkel. Már­pedig az az egész eszmekör, melynek Irányi Dániel ma az országházban kifejezést adott, a parlamen­táris és lejális tekinteteknek hódolni nem min­denben akaró szélbal nevében, ilyen kicsinyes eszmékből áll. Az uralkodó és nemzet egyen­jogúságát vitatja és a nemzeti zászló mellett meg sem tűri a sárga-feketét, mint szeretjük hinni, az uralkodó családi tűzhelye fölött, az uralkodó és nemzet közös ünnepélyes, alkot­mányos érintkezése alkalmával. Sőt úgy el­felejti a dynaszta jogait, egy udvar igényeit, hogy a szertartás személyzetét is megszabni akarja, magyar nemzeti szempontból­ pedig, főleg ily nehéz időkben, az or­szág jogaiba és méltóságába nem ütköző külsőségekkel föllépni és kellemetlenségeket csinálni, durva kézzel bevágni egy dynaszta szertartásába épen akkor, mikor az a leg­szigorúbban teljesíti alkotmányos köteles­ségeit, nemcsak a trónteremben, de leg­magányosabb érintkezéseiben és bureaujá­­ban is, valóban nem lehet nemzeti poli­tika. Csak úgy teljesítse mindenki köte­lességét : alkotmány, monarchia és hazánk iránt, mint a király, és akkor nem lesz baj, legalább nem belülről jövő baj. És az uralkodó után, az országgyűlés két háza, ezek kifolyása, a delegáczió van hivatva a válság alkotmányos, üdvös megoldásában közreműködni. Szigorúan, törvényesen körvo­­nalazva van hatáskörük és a kormányokkal szemben való viszonyuk; nem fogja azokat sen­ki felcserélni, bár e tekintetben többfelől ag­godalmak merültek föl. Némelyek az ellenzék, sőt a szabadelvű párt tagjai közül is, féltik a törvényhozás hatáskörét a külpolitikában, a delegáczióktól, csak azért, mert a delegácziók­­ rövid idő alatti megválasztására és működé-­­ sére sürget az idő. De, ha a kormányok nem sietnének a delegácziók összehívásával, ak­kor méltán tennék ki magukat azon hármas alapos vádnak, hogy : először a közös kiadá­sok és eddigi külügyi ad­ió alapos, részletes igazolásával késnek; másodszor halogatják a feleletre vonás lehetőségét, magával a főté­nyezőjével, a közös kormánynyal szemben; harmadszor a jövő évi közös háztartás alapos és idején való megvitatását teszik lehetetlenné. E követelményeknek tesz eleget a kormány, midőn a delegácziókat összehívja, úgy hogy még novemberben eleget tegyenek ama sür­gős feladatoknak. Mert, hogy a külpolitika bírálása a múltra, irányzása a jövőre nézve, szintén a delegácziókban lehetséges, legrész­letesebben, legilletékesebben; miután ott van illetékes fóruma előtt a főtényező, a közös kormány, azt nem lehet kétségbe vonni. De mindez, a törvényből és helyzetből oly szoros kényszerűséggel folyik, hogy a törvényhozásokra abból nem sérelem és jog­­megszorítás, hanem az az előny háramlik, hogy közvetve bár részletesebb felvilágosításokat nyernek a külpolitika czéljairól és indokai­ról is. Ez a­z­o­n­b­a­n nem azt teszi, hogy tehát a törvényhozások mindaddig hallgassanak, míg a delegácziók létre nem jönek és pláne működésüket, a politika bírá­lata tekintetében, el nem végezték. Hiába sze­retnék az ellenzéki lapok ezt a szándékot imputálni a kormánynak, mert ilyen fogá­sokhoz az nem folyamodik; különben is, nem­csak szándékaitól esik távol, de kivihetetlen lenne is. Mert a trónbeszédre adandó választ, az országgyűlés senki kedvéért el nem ha­laszthatja és a válaszfelirat, valamint az e fö­lött önként keletkező vita, egész mér­tékben felölelheti és fel is kell, hogy ölelje a külpolitika bírálatát. A kormány pe­dig, e vitával szemben, néma nem maradhat, mert az ő felelőssége mellett végre­hajtott tények vagy megállapított irány bírá­latáról lesz szó ; tehát nemcsak alkotmányos kötelessége, de saját érdeke is úgy hozza ma­gával, hogy a védelmére alkalmas adatokat és felvilágosításokat­­ a parlamentnek meg­adja. A részletek, nevezetesen a külügyi kor­mány levelezése alkotmányunk szerint, a de­­legácziók elé tartoznak ugyan, de nem is ezért felel a magyar miniszterelnök, hanem a politika átalános irányáért, tetteiért (és így a berlini kongressusért is) és költsé­geiért, a fő eredmény és a törvényhozás által meghatározott összegen túl terjedő köl­tekezés igazolása tekintetében. Lesz tehát al­kalom a vitára, tárgy a politika bírálatára elég, ne féltse senki a törvényhozás hatáskö­rét, nem fogja azt tángálni senki és semmi. Csak tegye meg mindenki elfogulatlanul kö­telességét! És többet ne vindikáljon, mint a mi törvény szerint, az egyes faktorokat meg­illeti, hogy egyik működése se legyen aka­dályozva : az idő, a válság természete és a helyzet kényszerűsége int erre! — Az országgyűlési szabadelvű párt vasárnap f. hó 20-án, d. u. 6 órakor értekez­­­­letet tart. A HON TÁRCZÁJA: tobarog a h­ó alatt vagy a zöldszímné­v. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Mór. (13. folytatás.) Rossz, mert organizálhatatlan. A­ki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell ma­radni. Egy szerencsés lázadó főnök nem volna Orosz­országban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünk­nek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a­mint az megtörtént, egyszerre ön­magunknak kell feloszlatnunk minden titkos társasá­got, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a­milyen gyűlölt feladat most a rendőrkémkedés, és olyan ne­mes hivatásul kell azt tekinteni azontúl és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és sza­bad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa le­gyen. Mindennek egy varázsütésre kell megtörténni. — S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket ? — kérdé Jakuskin, hideg iró­niával. — Azokat foglyul ejtjük, s egy hadihaj­óra téve, át­küldjük, az Uj Világba. — Át — a Más Világba! Charon hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi katona. S azzal odalé­pett hevesen, öklét az asztalra feszítve. — Halljá­tok-e : észak és dél küldöttei, erényegyletek, üdvtár­sulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszotok — önmagatok csalására. Egy fej feltéve a koc­kára egy fületlen gomb ellenében ! Arra a kérdésre a­mit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a ham­vaikat ! — Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide két­ezer versenyb­ől, hogy phi­­losophi elmélkedéseket hallgassak végig, hanem hogy cselekedjem. Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal. — Igenis. Cselekedni fogod azt, a­mit a több­ség határoz. A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rend­reutasításra. — Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy, még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint a­milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia, egy hitvány kölyök, a­ki még a kardját sem tudja felkötni, s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihívtam őt életre­­halálra. S a gyáva a­helyett, hogy helytt állt volna, feladott a czárnak, s engemet elégtétel helyett szám­űztek a Caucasusba. Mikor egy pokollal a szívemben, megváltam e városból, az utolsó kép, a­mit láttam, egy vízből kihúzott leány volt, a­kit odahoztak hoz­zám holtan : a menyaszszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, a­mig az a vér el nem oltja, a­mi után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy csataképet, a cylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, dia­daltól, hűségtől ragyogó arczc­al, kardját magasra emelve. Az én voltam. — Ez az erdő benőtte arczo­­mon a ragyogást, hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve. — S remélem, hogy úgy is marad, örökké föl­emelve, mint a festett képen. — De nem marad! — kiálta Jakuskin idula­­tosan, — esküszöm arra az ördögre, a­kit a szi­vembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket határozatokkal: az én határoza­tom itt van! Azzel egyet lódítva kezén, a dolmánya utjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt. Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről, s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő s azt Jakus­kin mellének szegezte. — És én esküszöm neked, hogy lelőjek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a mi törvényeinkkel. — No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! — orditá Jakuskin, széttépve keblén a becsmetet, s mezítelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé. Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni! — Engedelmeskedjél Jakuskin! — Vondd visz­­sza szavadat! — kiáltanak többen, és odasiettek a dühöngőt csillapítani. — Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind. Azt akarom, hogy lőjjön meg! — kiabált a vad em­ber s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket. — Uraim! — szólt, fölemelkedve helyéről Kri­­zsanovszky, a lengyel. — Lőjj agyon! — orditá egyre Jakuskin, tő­rét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!) Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokor­ból kiszakított egy pézsmagubót s azzal homlokon hajtta a dühösködőt. S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectijétől­­oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott. Erre megint átalános csendes nevetés terjedt el a társaságban. Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida, s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s megczirogatva azt a bozontos szakállát. — Kedves barátom. Légy udvarias. Vendégünk, Krizsanowszky, a lengyel Koszinyicnik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. — Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el. Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsím­í­­tani, mikor már csak az volt hátra, hogy a tanács­kozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának. Krizanowszky kezében tartá a sövegét, s azon kezdé, hogy: — Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó ? hallani sem akarom, nem hogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz a nyel­vén, oly égő fájdalom a szivén, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal, mint király ? Ellenség hódításától megszabadította, nagygyá, ha­talmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel, mint ember ? Adott neki jólétet, tu­dományt, iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok ? Egy szép lélek, szép testben. Európa legszebb férfia. Napóleon mondásakép. S a szíve is olyan jó, a­milyennek az arcza mutatja. S a mi leg­főbb : minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. — És mi az én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin ? Egy monstrum, a­kinek az arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. A­milyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a­mit meg ne bán­tott volna: nincs drágaság, nincs ereklye, nincs kol­dusfillér, a­mit el ne vett volna tőle. — Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem il­lik bele. — Bocsássatok el engem innen, hadd me­gyek haza. — Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megszenik a harczot elnyo­mójuknak, a hogy mi teszszük, s kiállnak a síkra, és megverekesznek vele, a hogy mi teszszük, s nyílt, be­csületes csatában döntik el, kié legyen az igazság ? — Ezt keresem itt, Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. — Rokonom volt, — barátom — és vezérem,­­—­ háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Constantin vette ki a bakó kezéből a korbá­csot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyulaflétára kötöztette ezt a még lélekző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy ereklyetar­tóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn, útközben meghalt. A Nyemen jegén lukat vágtak s abba belé­­dobták: elvitte a viz. Tudom, hogy én következem utána, s velem is az fog történni. — De azért sem a boszu, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralko­dómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! — Soha sem volt ez orgyilokkal Isten. A tőr, mely Cae­­sart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Helio gabalusoknak. Teli Vilmos önszemébe mondta Gess­­lernek: »ezzel a nyíllal foglak megölni, védd magad, a hogy tudod!« Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megszenem a hadat ellenségemnek s ha Isten össze­hoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, a­mig elég erősnek nem ér­zem magam a nyílt csatára, semmi nyomorgatás, ke­gyetlenkedés, és semmi phantasticus rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szo­rosabbra húzzam a kötelet, a­mit szét akarok tépni. — A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. — Ront, nem épit. Megismertem s nem kötöm hozzá a mien­ket. Bocsássatok haza. Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá. — Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A­mit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A­mit ez a dü­höngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el pajzsomra írandó devisének: »szórjátok a hamvaikat a szelekbe!« nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy egy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a czárért és a nagyherczegekért, s csak egyszer fe­lejtené azt ki a pópa onnan­ agyonvernék, mint eret­neket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: »akarjá­tok-e a republicát?« azt felelik rá: »ha a czár pa­rancsolja, igen.« Csínján kell kezdenünk a dologhoz: nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés ne­héz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza . A főrendiház igazolóbizottsága­­ ma d. u. 1 órakor tartott ülésében megalakult s elnö­­­­kévé id. Vay Miklós b., jegyzőjévé Pallavaciny Ede őrgrófot választó. Az alakulás után a bizottság rögtön megtartá első érdemleges ülését, melyben vizsgálat alá véve a főrendiház tagjainak a folyó or­szággyűlésre szóló kir. meghivóit. — Demobilizáczió. Az okkupáló sereg­ből demobilizálandó négy hadosztály 58,000 em­bert számlál. Az okkupált területen maradó hét divízió pedig 86,000 embert és 312 ágyút tesz, mint a »P.Lt.« bécsi tudósításában olvassuk. A hazatérő csapatok parancsnokai közül Bienerth altanagy Krakóban, gr. S­z­a­p­á­r­y altábornagy pedig Trieszt­ben lesz katonai főparancsnok. — Kilátások Keleten. Kibonyolódás helyett oly irányt vesznek az események, mintha a bonyodalom felé sietnének. Nevezetesen az oroszok magatartása Bulgáriában az, a­mi nagy mértékben aggodalmat okoz. A »Pol. Corr.« jól értesült bulgá­riai tudósításai szerint az oroszok nem csak nem tesz­nek készületet a hazamenetelre, de sőt még nagyobb serget vonnak össze Bulgáriában, tartalékserget ké­peznek s a dunai várak lerombolására kiadott ren­deleteket visszavonták. Ezzel párhuzamosan megy az a magatartás, melyet a muszkák Kelet Ruméliában tanusitnak, hon­nan nem csak nem távoznak, de előbb a török kato­naság kezében volt positiókat szállnak meg — elany­­nyira, hogy Anglia újból nyugtalankodni kezd s mint egy távirat jelenti, az angol hajóhadat ismét Kon­stantinápoly közelébe akarják küldeni.­­ Hogy a viszony a porta s Oroszország között mennyire fe­szült, mutatja az is, hogy a szultán vonakodott elfo­­gadni a szambuli orosz követet. A főrangú orosz tisztek nyíltan kimondják, hogy »Kelet-Rumélia« létrejövetelét, megalakulá­sát, mint valami »természetellenest«, meg fogja aka­dályozni az orosz hadsereg, mely nyilván kedvezőb­beknek látja vagy hiszi egy újabb háború esélyeit. Keresve keresik az ürügyet, a Balkán vidékein ma­radásra. A hódításvágy átalában, de az oroszoknál különösen, nem ismer határt. Az okkupácziót vagy annexióra, vagy a­mi csaknem egyre megy, Bulgá­riának Kelet-Ruméliával egyesítésére akarják fel­használni. Most még csak jelekkel, velleitásokkal van dolgunk, de ha azok a terv tényleges keresztülvitelé­nek jellegét öltenék magukra, nincs kétségünk abban hogy monarchiánk nen« »»ösh­eti tétlenül nmu* tervek megvalósítását, vagyis a Berlinben redukált s­a n-s t e f a n a i szerződés legjelentékenyebb részé­nek restaurálását és életbeléptetését. — Epilog a Földváry-féle fegyelmi ügyhöz. A m. kir. belügyminiszter Pestmegye közigazgatási bizottságához következő rendeletet in­tézte: »A közig. bizottság fegyelmi választmányá­nak folyó évi szept. 29 -i ülésében 1396. sz. a. hozott azon határozatot, mely szerint a hivatalától felfüg­gesztett Földváry Mihály megyei alispán a közös hadsereg Boszniában működő hadosztályai számára szükségelt élelmi czikkek szállítása végett kirende­lendő előfogatok ügyében kelt honvédelmi miniszteri rendelet végrehajtásának elodázása által elkövetett hivatalos mulasztásért dorgálással büntettetett, az ellen a nevezett alispán részéről közbevetett, és a megye főispánja által f. évi okt. 4-én 494. sz. a. kelt jelentéssel fölterjesztett felfolyamodvány következté­ben fölülvizsgálván, a fegyelmi választmány által ki­szabott büntetést jóváhagyandónak találtam, a hatá­rozat indokainak azon módosításával, hogy miután az 1878. évi augusztus 23-án 4869. sz. a. kelt honv. miniszteri rendelet az alispán által az 1870. évi 42.­­ törvényczikk 58. §-nak e) pontjában megszabott köt­t­­elessége szerint azonnal és feltétlenül végrehajtandó volt s az id. törvény 16. §-a értelmében a törvény­hatósági közgyűlésnek is csak a rendelet végrehaj­tása után maradt fenn azon joga, hogy a­mennyiben a honvédelmi miniszter eljárását netán sérelmesnek találná, az ellen a képviselőháznál keressen orvoslást s az alispán a szóban levő honv. min. rendelet azon­nali végrehajtásának elmulasztása által a törvényben megszabott kötelességét sértette meg, s ennélfogva büntetendő volt. Miről a megyei közig. bizottságot a további törvényszerű eljárás végett értesítem. Buda­pesten, 1878. okt. 10-én. Tisza s. k. — Beust párisi követségéről azt írja a »Köln. Zig« hogy, ha létezik egy férfiú,, kinek neve programmá lett, az bizonyára Beust. Ő már, mint szász miniszter a leghatározottabb ellensége volt Poroszországnak, s midőn 1866-ban osztrák mi­niszter lett, Bismarck vetélytárs­nak tekintette ma­gát, s ha a németeket Wörthnél és Spicherennél meg­verték volna, kétségkívül létrejön a Beust és Gram­mont által tervezett hadiszövetség.­­ Időközönként ugyan németnek is mutatkozott, ez azonban nem aka­dályozta volna meg, hogy Németország ellenségeivel szövetkezzék. Elvek az ügyes államférfiút, ki folyvást népszerűség után sóvárog, egyátalán nem zseniroz­­zák. Kétségkívül szellemes ember, hanem szilárd el­vek nélkül, nyugtalan, hiú s fáradhatatlan cselszövő. Párisban a poroszellenes Beust a legveszedelmesebb helyre van állítva. Egyelőre nem árthat ugyan sokat s kineveztetése a nevezett lapnak csak azért szül aggo­dalmakat, mivel nem a legjobb viszonyra enged kö­vetkeztetni Ausztria és Poroszország közt. — Auersperg herczeg, osztrák kor­mányelnöknek egy nyilatkozatát közlé a napokban a gráczi »Tagespost«, mely szerint a herczeg az mondta volna, hogy az osztrák ellenzéki sajtó egy része ve­­nalis , hogy a Magyarországgal való kiegyezés »sok pénzébe« került az osztrák kormánynak, mert néhány képviselőt, a többség elérése végett meg kel­lett venni. Ez a leleplezés, melyet annak idején magunk is közöltünk, nagy zajt csapott az osztrák sajtóban. A herczeg aztán Rechbauerhez egy nyilatkoza­tot intézett, melyben a neki tulajdonított állításokat elferdítetteknek és valótlanoknak mondja. Erre most viszont a gráczi lap szerkesztője intéz Rechbauerhez nyilatkozatot, melyben határozottan fentartja s újó­lag állítja, hogy Auersperg herczeg csakugyan úgy nyilatkozott az osztrák sajtóról és képvise­lőkről s hozzá teszi még azt is a gráczi szerkesztő, hogy képes és hajlandó törvényszék vagy a képviselő­^»1X4­4- in InnAvril VinVnr/nwj)ílrai, Iiaojt A­noronOrrr határozottan és félremagyarázhatlanul mondta azt, a mit most tagad. — így tart aztán a kölcsönös ha­­zudtolás és hecz napok óta túl a Lijthán. — A főrendiházba a jelen országgyűlésre kir. meghívó levelet kapott: 2 főherczeg (Albrecht és József), 26 római kath. érsek és megyés püspök, 17 czimzetes püspök, 2 főapát, főpap és prépost, 10 gö­rög-keleti szerb és román érsek, 10 ország zászlósa, 67 főispán, 1 fiumei kormányzó, 19 herczeg, 389 gróf, 199 báró és 5 erdélyi kir. hivatalos, összesen 747 meghívott tag és ezen kívül a horvát országgyűlésnek 2 küldötte. — Okkupáczió, avagy annexióPA párisi »Temps« Budapestről »jól értesült forrásból« egy levelet közöl, melyben azon hirek ellenében, hogy a külügyminisztériumban az okkupátt terület kor­mányzási tervezetének kidolgozásával foglatoskodó bizottság befejezte működését, munkája végleges jel­egű s annexió­­ról osztatik, ezeket mondja: »A bizottság nem fejezte be munkálatát s a­mi az általa kidolgozott kormányzati tervezetet illeti, — teljesen érvényesülni fog benne a berlini szerződés szelleme. Vagyis a bécsi kormány, e pillanatban legalább, a két tarto­mánynak okkupácziójára és nem an­­nexiójára gondol.« A szabadelvű párt klubjából. Azokkal vitázni európai politika, magas állam­eszmék fölött, a­kiknek becsülésre méltó, de szűkkö­­rű szempontja nem terjed túl a saját választó­kerü­letük, városuk, megyéjük érdekeiben, nagyon hálátlan feladat. Vagy azokkal, a­kiknél a népszerűség: czél. Vagy azokkal, a­kik a parlamenti küzdelemben nem látnak mást, csak egy érdekes nemét a sportnak. Vagy azokkal, a­kik csakugyan azt képzelik, hogy az egész európai válságnak, a keleti kérdés za­varainak, az egész világra kiterjedő ipari és kereske­delmi pangásnak »két magyar államférfi« az oka; s mihelyt ezek el lesznek a helyükről távo­­litva, s helyükre lép »egy harmadik magyar államférfi«, akkor egyszerre megszűnik minden nyomorúság, a keleti kérdés, a külpolitikai bonyo­dalmak egyszerre le lesznek fújva az abroszról, kereskedelem, ipar azonnal fölvirágzik s kezdődik egy új korszak , a­minek fölviradását csak két ma­kacs magyar ember akadályozza. De még azokkal sem lehet vitatkozni európai politikáról, a­kik azt hiszik, hogy ha a bornírtságot hetvenöttel sokszorozzák, hát akkor bölcseség lesz belőle. Azok ki sem hallgatnak bennünket, elferdítik a­mit mondunk. S ha gorombaságaikat visszaadni nem akarjuk, azt hiszik, hogy megijedtünk s megad­tuk magunkat. Tehát ezúttal csak a magunk párt­jához beszélünk. Soha még ily compact tömegben nem jelent meg a szabadelvű párt, és ily elszántan mindenne­mű küzdelemre, mint most. Mindenki arról panasz­kodik a klubban, hogy nagy a hőség! Hajh de sok hideget kiálltunk ezekben a termekben néha­napján ! Az igaz, hogy most nincs az a súgás rngás, egymás háta mögötti cselszövés, az a hideg, gunyoros komplimentározás, a­mi hajdan oly hideglelőssé tette ezt a klímát, hanem van egyetértés, egymáshoz való bizalom és nyílt szív, őszinte tekintet, mely nem tart ; -----o — i-i-n+rvlmf, Vinnem mP£T ZHOIldja nyíltan egymásnak és a vezérlőinakuai*, i*~ek­ —,­­ meggyőződése. Most van egy párt együtt, mely kicsi­nyességekben nem keres antagonismust, hanem nagy eszmék körül csoportosul egy kristály-szilárd tömeg­gé, s nem várja, hogy vezettessék, hanem tudatával bír annak, a­hova el akar jutni. A nagy külpolitikai kérdésre nézve, hogy m­o­­narchiánk a Balkán félsziget új ál­­lamalakulásaival szemben, a jövendőt részünkre biztosító állást foglaljon e­l, véleménykülönbséget a pártban nem lehet hallani. Hogy ily állásfoglalásnak az eszkö­zeit is meg kell szerezni, ha nehezünkre esik is, — mert hazánk fennállása parancsolja, —■ ezt is el­tagadja mindenki. Hanem hogy ez állásfoglalásnak hazánk és a monarchia politikai bel­­ügyeire nem szabad zavarólag hatni, hogy ennek nem szabad államháztartá­sunkat éveken át pénzügyileg megron­tani, hanem, hogy mind a két baj elfordí­­tására kell expedienst találni: —ez iránt

Next