A Hon, 1879. január (17. évfolyam, 1-27. szám)

1879-01-14 / 12. szám

zsony, Kassa, Eperjes, N.-Várad. Azért mi nem nagy hajlandóságot érzünk magunkban rögtön és feltétlenül azon intézetek bezárását hangoztatni. Hanem igen­is helyeseljük azt, hogy azok — s itt a vegyes népességű vidé­keket tartjuk szem előtt — oly kellékekkel és hatáskörrel ruháztassanak föl, min­ket Csen­­gery is említett. Tehát a javítást, a mostani színvonal emelését óhajtjuk inkább, mint az egyszerű bezárást. Kívánjuk ezt a nemzeti szemponton kívül még tisztán kulturális és humanitárius szempontból is , mert sok sze­gény sorsú tanuló fosztatnék meg e pályán a tanulás lehetőségétől nagyobb c­entrumokban, melyekben az életmód hasonlíthatlanul költsé­gesebb. Mondtuk ezt a vegyes népességű vi­dékeken levő királyi jogakadémiákra nézve, melyeknek nivealját emelni óhajtjuk és nem bezáratni. Ami a felekezeti e­lemű intézeteket illeti, itt már inkább lehetne ezt alkalmazni, ha az állam irányában nem kötelezik magu­kat, vagy nincs erejük minden kelléknek megfelelőleg tartani fenn az akadémiákat. A harmadik egyetem kérdését most mellőzzük. Erről más alkalommal külön. A miniszter kérdést intézett az enquéte­hez az egyetemi tanároknak az egyetemen kívüli működésére nézve is. Nem csodáljuk. Ez idő szerint kilenc­ egyetemi ren­des és magántanár képviselő is egyúttal, ezenkívül négy jelöltképen sze­repelt a választásoknál. Ha bejutnak, 13 egyetemi professor volna ma a Házban. Hát ez egy kissé sok a jóból. Ez már igazán superfperáczió,­­ nem is szólva arról, hogy némely professor az egyetemen kívül oly (politikai) szerepet visz, mely épenséggel nem fér össze a tanári hivatással. Kell-e sokáig bizonygatni, hogy ha a törvényhozás ily nagyszámú tanári erőt von el az egyetemtől, vagy ez, vagy a törvényhozás, vagy mind a kettő meg fogja sinteni. Ennél sokkal czél­­szerűbb volna megadni az egyetemnek a di­rekt képviseltetési jogot, mint pl. Angliában. Válaszszon az egyetem 1—2 tagot..........a majdan reformálandó főrendiházba. Addig is azonban szükség lesz gondoskodni valamely üdvös remediumról. A jog- és államtudományi tanulmány- és vizsgálati rendszer tárgyában tartott L­enquete. (Vége.) Csengery beszédét így folytatja: Néze­tem szerint mindazon életpálya, melyre a jogi vagy államtudományi tanfolyamok előkészítenek, — bizonyos mértékben mindkét tudománykor ápolására van hivatva. — Avagy nem szükséges-e például a közigazgatási hivatalnoknak a magánjog és törvénykezési eljárás ismerete ? Nélkülözheti-e a ma­gyar jogász a magyar közjog és közigazgatási szerve­zet ismeretét, s ez az ismeret lehet-e alapos átalá­­nos politikai műveltség nélkül ? Ismeretesek a t. ér­tekezlet tagjai előtt azok a viták, a­melyek csak nem rég folytak Német- és Francziaországban azon kérdés fölött: szükséges-e a jogásznak a nemzetgazdaság tu­dománya. Tudjuk, hogy a vita azzal végződött, hogy e tudományt a köteles tantárgyak közé veszik föl rendre a jogi tanintézetek. De ha a jognak bizonyos része alól nem mente fietni föl az államtudományok hallgatóit, s a jogász az államtudományi disciplinák egy részét nem nél­külözheti , egy nagy okkal több, a­mi egyéb szempon­tokból különben sem mellőzhető, a tanuló nagy ter­hének könnyítése végett is szoros bírálat alá venni mind a tantárgyak előadási módját, mind az egyes tantárgyakat. Nem szabad szem elől tévesztenünk­­. értekez­let, hogy a tudomány majd minden ága annyira meg­nőtt, hogy a fensőbb oktatásban is lehetetlen egy fél vagy egész egyetemi év alatt, a­mely különben is annyira bővölködik szünnapokban, minden részle­tében teljesen előadni. Kitűnő egyetemi t­­árok tudják ez okból, hogy feladatuk nem annyira terje­delemre mint alaposságra és mélységre törekedni. A­mit az egyetemi kézikönyvek feladatáról mond Schleiermacher, tökéletesen áll az egyetemi tanár előadásáról is. Egyiknek sem feladata a tudományt részleteiben kimeríteni, hanem a magasabb tudomá­nyos szempontban, rendszeres előadásban áll érde­me, a­mely azt emeli ki leginkább, a­mi áttekinthe­tővé teszi az egészet és a benső összefüggést. Meny­nyire megkönnyebbülne az egyetemi tanuló dolga, ilyen kézikönyvek, ilyen előadások mellett! Az egyetemi oktatás feladata oda törekedni, hogy az ifjú a tudomány alaptörvényeit megértse, főbb eszméibe, lényegébe behasson, önálló bölcsel­­kedő nézpontra emelkedjék, s természetévé váljék mintegy mindent tudományos szempontból tekinteni. Az előadó tanárt ennélfogva inkább az átalánosító philosoph álláspontja illeti meg, mint a részletek ki­fejezésére való törekvés. Részletes tanulmányoknak az egyetemeken, a seminariumban van inkább helyük, mint a tanszéken. S még a seminariumokban sem szabad az egyetem érintett átalános jellemét rész­lettanulmányoknak föláldozni. Csak annyiban űzendő ott is foglalkozás ily részlettanulmányokkal, a­meny­nyiben a tudományos vizsgálódás módszerének és az önálló tudományos munkásságnak elsajátítása igény­li, soha sem tévesztve szem elől, hogy a részletes ta­nulmányok érettebb tudósoknak valók inkább, mint egyetemi tanulónak, a­kinek még szaktudományaiban is szükségkép univerzálisabbnak kell lennie. Ha nem volna magában is oly szembeötlő ez­­ állítás igazsága, a tudomány és tanügy elsőrendű tekintélyeire hivatkozhatnám igazolása végett, így csak azt jegyzem még meg, hogy a jogi és államtudo­mányoknál annyival szükségesebb az átalánosító, a tudomány lényegére és alaptörvényeire szorítkozó előadás, minél inkább igénybe veszik a tanuló emlé­kező tehetségét a positív jognak, a codexeknek nél­­külözhetlen részletei. Nem akarom ismételni, a­miket fentebb mon­dottam, a főcollegiumok egyes tárgyainak több fő­­collegiumra szaggatása ellen. A főcollegiumoknak inkább a rokon tárgyak concentrálására kell töre­kedniük. A tudományok külön ágainak, egyes részei­­­­nek előadása special collegiumok feladata, a­melyek hallgatására habár ajánltatik is, a hallgatók nem kötelezendők. Nem róhatni meg elegendőleg azt a hi­bás nézetet sem, a­mely szerint az egyetemen kellene elsajátítani minden ismeretet és tudnivalót, a­mire az életben szükség lehet, a­mely szempontból szintén folyvást szaporítják mind a jogi, mind az államtudo­­­­mányok körében a tantárgyakat. Fensőbb oktatásunk érdekében áll e tekintetben a gyakorlati élet, külö­nösen a bureaucratia követeléseinek ellen­állani. Az ily gyakorlati ismeretek, ha a szükség úgy hozza ma­gával, hamar elsajátíthatók bármikor, a tudomány vezéreszményének tájékozása mellett. Sokan megje­gyezték már, hogy például pénzügy szabályrendele­tek halmaza tudományos vizsgálatok tárgya nem le­het, ha külön előadások tartatnak is e tárgyból. Az egyetemeken, jegyzi meg épen e tárgyra vonatkozó­lag egy osztrák miniszteri rendelet az ötvenes évek­ből, átalános képző tanulmányokkal kell foglalkozni. Átalában meg kell jegyeznem, hogy bármily alapos kifogásaink voltak is politikai és nemzetiségi tekintetben azon osztrák rendeletek ellen, a­melyek hazánkban is szabályozták az ötvenes években a fen­sőbb közoktatást, meg kell vallanunk, hogy paedago­­giai tekintetben helyesebb nézetekből indultak ki azok, mint a mostani rendszer. Az egyetem, mint a kérdő pontokban olvassuk, ellenzi, hogy utasítás adassék a vizsgáló bizottságoknak. Nem veszik-e ész­re, hogy a vizsgálatok egyik tantárgyát képezi a sta­tisztika is, az ingatag, változó és részben megbízhat­­lan adatok és számok óriási tömegével ? Az osztrák rendeletek nem tartották fölöslegesnek megmondani a vizsgálóknak, hogy e tudományból ne követeljen olyan részleteket, a­melyeknek könyv nélkül megta­nulása nem maradandó becsű, s a melyekkel csak a vizsgálatra tömi tele a szegény tanuló, különben is nagyon túlterhelt emlékezetét, hogy a vizsgálat után meg elfeledje. A statisztika, bármennyire elismerem is fontosságát, csak segédtudománya a jogásznak, — helyeselhető-e, hogy az minden részletével, roppant tömegével nehezüljön a hallgatóra oly fontos főtár­gyaknak, mint például a római jog háttérbe szorítá­sával ? Az egyetemes európai jogtörténet compendiu­­ma is szükségkép sok jelentéktelen adat, név, codex följegyzését foglalja magában, nevet és codexet, a­kik és a­melyek nem voltak hatással az átalános fejlődésre. Az osztrák, sőt átalában a német fensőbb oktatás nem ismer ily széles keretű tudományt, és még sem tartotta szükségtelennek figyelmeztetni a vizsgáló bizottságokat, hogy a jog- és államtörténet­re nézve fontosabb momentumokat kérdezzék. Ná­lunk ez idő szerint a jogi kar vizsgálatainak és szi­gorlatainak egyik leginkább rettegett tárgyát képezi a jog-philosophia. Bölcselkedés a jog fölött a jog is­merete nélkül. A priori definitiók, a­melyeket szó szerint betanulnak a hallgatók, hogy elfeledjék, mire megérthetnék. Az osztrák rendelet helyesen jegyzi meg, hogy a jogphilosophia alaposabb tárgyalása rendesen csak az olyan tanulóra nézve gyümölcsöző, a­ki átalában némi előszeretettel foglalkozik philoso­­phiai tanulmányokkal, s az érintett tudományból csak annyit követel a vizsgálaton az ifjaktól, hogy a nevezetesebb jogphilosophiai rendszereket és azok történeti fejlődését ismerjék. Azt hiszem, nem kell bővebben fejtegetnem, hogy én a vizsgálati utasítást már azért is szüksé­gesnek tartom, mert ez után is könnyithetni vélek ifjainkon, akikre a tantárgyak sokasága úgyis elég súlyos teherkép nehezül, így válik lehetővé, hogy több időt szentelhessenek a főbb tantárgyaknak s ke­vesebb tárgyra központosított erővel mélyebbre ható, alaposabb tanulmányokat tehessenek. Szükséges e fö­lött az utasítás a vizsgálóknak már azon okból is, mert az hozza összhangzásba a vizsgálatot az okta­tással, holott ellenkezésbe jővén a kettő, a vizsgálat káros visszahatással lehet fensőbb oktatásunkra. Többször megjegyeztem már, hogy aki vizsgálatra készül, inkább tanulmányozza a vizsgálót, mint a tanárt. De ideje áttérnem az államvizsgálati bizottsá­gok alakítására. Kérdésül intéztetik hozzánk: helyes-e, hogy az államvizsgálati intézmény egészen az egyetem befo­lyásának van alárendelve ? E kérdésre csak egyhangú lehet a felelet, hogy az bizony távolról sem helyes. Az államvizsgálatnál szükségkép az államot és csak az államot illeti az ellenőrzés szerepe, mind az intézetekkel szemben, a­melyekre a fensőbb szakképzést bízta, mind azon el­méleti képzettség megítélése tekintetében, a­mely a tudományos képzettséget igénylő szakpályákra ké­szülő ifjaktól, a közönség érdekében megkívánandó. E szerint az államot vagyis annak felelős képviselő­jét, a közoktatási minisztert illetheti csupán az állam­vizsgálati bizottság összes tagjainak kinevezése. Az iránt tehát nem lehet kérdés, hogy e bizott­ságok csupán kinevezett tagokból állítandók egybe. Az egyetem, mely e vizsgálat által maga is ellenőriz­tetik, nem választhatja e bizottságok tagjait. Szint oly kevéssé választhatják azon szakemberek testüle­tét, a­kiknek sorába lép az ifjú, ha kellő tudományos képzettséget tanúsít. Ezen testületeknek legfölebb a kijelölés joga adható meg. S hogy a kijelölésben sem mindig szerencsésen járnak el, arról könnyen meg­győződhetik bárki, ha csak a budapesti ügyvédi ka­mara vizsgáló jelöltjeinek névsorán végig tekint. Ren­desen azt választják, aki rá ér. S a legkiválóbb szak­emberek nagy elfoglaltságuk miattt nem érnek rá. A vizsgáló bizottságok alakítása átalában a legnehezebb kérdések egyike, a­melyet sehol sem si­került még kielégítőleg megoldani. Nem könnyű a vizsgáló szerepe. A porosz kamarában mondotta nem­rég egy tudományos férfiú, hogy tizennyolc­ éve ve­szen részt a vizsgálatokban, s e hosszas idő alatt többször volt alkalma a kérdések, mint a feleletek ostobaságán boszankodni. Átalános a panasz, hogy a gyakorlati pálya embere nem abból kérdez, a­mit ta­nítanak, vagy csak a vizsgálat előtt olvas meg egyes részleteket, s kérdéseiben gyakran esik a concret ese­tek cosmistikájába. A tanár meg tudományát haj­landó fitogtatni, s a fogas kérdéseket, a tudomány curiosumait hajhászsza. A tanárt e fölött saját tan­könyve elmélete­s doctrinaire ellenszenve más elmé­letek iránt vezeti. Már Mohi Róbert a kérdések egyik legalaposabb vizsgálója, kiemeli káros hatását az egyetemi rendszerre nézve, ha tanárok vesznek részt vizsgáló bizottságokban. Épen tanárok emelték ki ezt nálunk is leginkább, mióta az enquete egybehívása e kérdésekre fordította a közfigyelmet. A tanár jelenléte a vizsgálaton megsemmisítheti a tanulóra nézve azt a kevés tanszabadságot is, a­mit az uralkodó rendszer még fennhagyott. A­mily hasznos a párhuzamos tan­székek tanárainak versenye a tanszékeken, oly káros hatású lehet jelenlétük a vizsgálatokon. A rendszer­ről szólok, tekintet nélkül viszonyainkra. Lélektani szempontból bírálom az intézményt. S e tekintetben tanárok állítják, hogy a tanpénz árnyoldalai a vizs­gálatokon tűnnek föl leginkább. A tanár is ember, csoda-e, ha önkénytelenül is hajlamot érez azon hall­gató iránt, a­kiben, hogy egy jogtanár szavaival él­jek, saját adófizetőjére ismer, s viszont nem megfog­ható-e, ha ellenszenvét kollegája iránt, a­ki vele a tanszéken versenyez, könnyen átviszi annak hallgató­jára, hogy téveseknek tüntesse föl versenytársa elmé­leteit, nem kielégítőnek oktatása eredményét. S a szegény tanuló, mint már megjegyeztem, hogy egyik irányba se ütközzék, mindenik tanárt hallgatja, ugyanazon tárgyból, nagy idővesztéssel, sok erőpa­zarlással. Ha pedig csak egyik tanár vizsgál állan­dóan, hiába áll fenn a párhuzamos tanszék, nem lesz hallgatója. Nem is szólottam arról, a­mit minden ki­váló tanár panaszol, mennyi időt rabolnak el a vizs­gálatok a tudományos foglalkozás nem csekély kárára. A mondottaknál fogva kétségkívül kívánatos volna teljesen a tanári karon kívül álló kitűnő szak­férfiakból állítani össze az államvizsgálati bizottsá­gokat. Ez az® eljárás felelne meg fensőbb oktatásunk érdekeinek is leginkább. Nem hiszem azonban, hogy oly bővében volnánk szakférfiaknak, akiknek ideje és kedve is volna e fontos megbízásnak lelkiismeretes odaadással megfelelni, s így tanárok kinevezését az államvizsgálati bizottságokba alig tartom még, viszo­nyaink közt, mellőzhetőnek. Fontos dolog, nézetem szerint, hogy a vizsgáló bizottság ne váljék állandóvá. A vizsgálatra készülő ifjúság hamar kitanulja a vizsgálók tudományos irá­nyait, nézeteit, hajlamát bizonyos elméletekre, elfo­gultságait, kedvenc­ kérdéseit, s könnyen egyoldalú irányt vesz a tanulás. Szükséges továbbá, épen az egyoldalúság ellensúlyozása végett is, hogy több tag­ból álljon a bizottság, az állam kiváló, tudományos képzettségű több hivatalnokainak olykor alkalmilag magának a közoktatási miniszternek is, elnöklete alatt. Szükség, hogy a tanfolyam bevégzése után azon­nal lehetővé tétessék az ifjúnak a vizsgálatot letenni s gyorsan adassék ki a bizonyítvány. Nem téveszten­dő el szem elől, hogy az államvizsgálat czélját nem tűzhetni magasabbra, annak megítélésénél, van-e az egyetemi pályát végzett ifjúnak elegendő elméleti ké­pessége a szakpályára, amelyre készül. S szükség, hogy az ítéletmondásban­ az a »rigor non exasperans, amor non emolliens« vezesse a vizsgálókat, a­melyet oly nehéz, de lelkiismeretes eljárás mellett nem lehe­tetlen eltalálni. Talán mondanom sem kell, hogy a nyilvánosságnak kell őrködnie a vizsgáló bizottság eljárása fölött. De legyen elég azon kérdésekről, a­melyekre nézve a mai napon nyilatkozásra hivattunk fel. Kautz Gyula: Egy jó közoktatási rendszer­nek és különösen a jog- és államtudományi szervezet­nek bizonyos stabilitással kell bírni; a folytonos vál­toztatások kárára vannak az oktatásnak és tudomány­nak. Nincs ország, hol a jog- és államtudományi or­­ganisatio annyi fázison ment volna keresztül mint nálunk 1850-től fogva a mai napig. Hozzájárul eh­hez, hogy nálunk nem lehet az egyetemet tisztán ideális tudományos hivatása szempontjából szervez­ni , nálunk nem szabad szem elől téveszteni, hogy az egyetemnek kétféle rendeltetése van. Az egyik a tu­domány fejlesztése és képviselése, a másik a szakis­meretekben való kiképzés. Az ifjúság, mely nálunk az egyetemre jön, igen hiányos előkészültséggel és alapműveltséggel bír. Az ifjúság a fennálló gymná­­siumi rendszer folytán a történelmi, philosophiai és classikai tanulmányokban nagyon hátramaradt és igy épen a jog- és állam­tudomány­ok eredményes tanul­­mányozására a szükséges formális képzettség, jó részé­nél a tanulóknak nincsen meg. A­mig ezen nem segí­tünk, a tökéletes­ egyetemi reform sem igen fog czélra vezetni. Hiányzik a mi ifjúságunk egy részénél továbbá az az igazi tudományszomj és az a törhetetlen szorgalom, mely a német és angol ifjúságot jellemzi, hiányzik a kellő mérvű s nagy eredményeket egye­dül biztosítani képes kötelességérzet. Csengery ideá­lis felfogásához a mi viszonyaink között hiányzanak némely fontos előfeltételek. A miniszter, midőn a je­lenleg fennálló vizsgálati rendszert, mely a tansza­badság még tovább menő megszorítását vonta maga után, megállapította, különösen a szülők részéről jö­vő panaszoknak akarta elejét venni. Igazat ad Csen­­gerynek, hogy a most fennálló évenkénti vizsgák rend­szere a tanárokra nézve megnehezíti a tudományos foglalkozást, de másrészről az ifjúság is annyira meg van terhelve vizsgákkal, hogy ezek igazi tudományos kiképeztetésének akadályául szolgálnak. Ezen okvet­lenül segíteni kell. A megoldási módozatok tekinte­tében az első kérdés az, hogy fentartassanak-e a fő­collegiumok és elégséges-e a vizsgálatok tárgyaiból egy félévi főcollegiumot hallgatni. Erre nézve néze­tem az, hogy vagy fenn kell tartani az eddigi sza­bályt és megoldani azzal, hogy a nagyobb fontosságú tantárgyakból, mint pl. a római jogból, nemzetgazda­ságtanból stb. speczial collegiumok is hallgatandók; vagy kimondani, hogy némely főcollegiumok óraszáma egyszerűen szaporíttassék, vagy végre eltörölni a kü­lönbséget fő- és mellékcollegiumok között s a tansza­badság elvének jobban megfelelő azon rendszert létesí­teni, hogy a vizsgálati tárgyak mindegyikéből bizo­nyos óraszám lenne hallgatandó. Szóló a maga részé­ről az első mód mellett van, — a többi kérdésekre pedig fentartja magának az értekezletek folyamá­ban később nyilatkozni. Kerkápoly Károly: Úgy van meggyőződve, hogy a dolog kellő megbeszéléséből az időt kímélni nem szabad, de másfelől azt is tartja, hogy a tanács­­kozmányokban a lehetőségig oly rendet kell tartani, mely a gyakorlati eredményre mielőbb való eljárást a lehetőségig biztosítja. E végből a kérdéseket egymás­tól megválasztandóknak s ez által a feladatot egysze­­rű­sítendőnek véli. Épen azért részéről nem bocsátkozik azon kér­dés vitatásába, vajjon mikep alakíttassanak az egyes vizsgáló bizottságok, adassék-e és minő utasítás szá­mukra ? Egyelőre szorítkozik a Csengery által föl­vetett kérdések közül csak arra: megtartassék-e to­vábbra is az évi vizsgák rendszere, tehát arra : fen­tartassanak-e továbbra is az alapvizsgák, vagy se ? Teszi ezt azért, mert ha e kérdés tagadólag dől el, természetesen kárba vesz minden tanakodás a fölött, mikép alkottassanak össze és minő utasításról láttas­sanak el a megfelelő vizsgáló bizottságok. Az alapvizsgákat azon körülmény szülte, hogy a fiatalság egy része nem feküdt neki az előadások lá­togatásának és a tanulásnak. E baj oka részben a szülőkben is van, kik fiaikat nem ritkán csak a be­iratkozásra,­nem pedig az itt élésre is szükséges költ­séggel látják el. Az ily ifjak azután a beiratkozás után rögtön haza mennek. Vannak olyanok is, a­kik idejöket az egyetem székhelyén töltik ugyan, de nem a tantermekben. Ezekre akartak kényszerítő nyo­mást gyakorolni. Az eszközök egyike gyanánt kí­nálkozott a névsorolvasás, másikául az évi vizsgák. A névsorolvasás szerencsétlen methodus. Ha csak 150—200 hallgatója van is a tanárnak s nincs az a szerencsés adománya, hogy a physiognomiákat azonnal felismerje, a tanuló, ki a 13-ik padról hat társa helyett is kiálthatja a »jelent«, azonnal érzi a rendszabály hiába­valóságát, kezdi kinevetni a hiú erőlködést s reá kap keresni a módot, hogy a többi rendszabályokkal is hasonló módon bánhasson el. Alig valamivel szerencsésebb a megkísérlett módok másodika, az évi vizsgáké. Ezekre nézve teljesen osztozik a Csengery által elmondottakban. Mennyire igaza van Csengerynek, ha állítja, hogy ma a fiatalság inkább tanulmányozza a vizsgálót, mint az előadó tanárt, bizonyítja a tény, hogy az előadásoknál közel sem jegyeznek annyian, mint a vizsgálók kérdéseiből, s azok megelégedésére adott feleletekből. Hozzá­adja, hogy az évi vizsga rendsze­rének fentartása mellett is helyesebb az írásbeli vizsgára helyezni súlyt, a­mely mellett az ifjú jártas­sága összefüggő dolgozatból ítéltetik meg, nem pedig egyes töredékes ismeretekből, a­melyek elsajátítha­tók a­nélkül, hogy összefüggésükről avagy csak sejtelme is lenne az illetőnek. Ezt mellékesen megjegyezve, visszatér azon meggyőződésének újból is hangsúlyozására, hogy ha azon ezeiből indulunk ki, hogy tanulásra kényszere­sük azokat, kik tanulni nem akarnak, ha a rendszert ezekre, nem pedig azon, hála isten, még­is nagyobb számra való tekintettel állítjuk fel, a­kik tanulni kí­vánnak, úgy semmiféle tanítás és tanulási rendszeren nem lesz áldás. A magyar példabeszéd szerint »Nem akarásnak nyögés a vége.« A­ki nem akar tanulni, azt arra kényszeríteni nem lehet és rendszereket igyekezettel kovácsolni a tanulni akaróknak kárával, ferde eljárás. A tapasztalás bizonyítja, hogy ha e tan­termekbe való bekényszerítés sikerül is, ez csak az ot­tani figyelem rovására esik. Nem ezen az úton kell hát indulni, hanem arra kell törekedni, hogy hovatovább annál inkább nagg­­gyá váljék azok száma, akik tanulni akarnak. E czél­ra a gymnasiumoknak kell hatni, megkedveltetvén a tudományt s előkészítvén az egyetemi előadások si­kerrel hallgathatására. Ezért ezek reformja nélkül az egyetem akár egészében, akár egyik facultásában véglegesen nem rendezhető. Az egykor úgynevezett lyceumi cursusnak s az az által nyújtott képzésnek hiányát az egyetemek sajnosan érzik. Előadása végén azt fejtegeti, hogy az alapvizs­gák eg­yzerűen elejtését megengedhetőnek még sem tartja, most ha sem a tudományszeretet, s az azzal való megismerkedés utáni vágy a gymnasiumokban, sem a külső kényszer nem forog fenn — a kü­lső kény­­szert mentül kevesebbre becsüli, de a semminél még­is többre — akkor ugyan hová jutunk. Nem egyszerűen elejteni, hanem helyettesíteni kell az alapvizsgákat megfelelő gymnasiumi oktatással, a tudománynak onnan felmerülő szeretetével és még egygyel: összhangzásba hozatalával a vizsgálati rendszernek nemcsak a tanulmányi rendszerrel, ha­nem a gyakorlati élet követelményeivel. Eddig csak azon mesterkedtünk, hogy a tanulmányi rendszerrel hozzuk összhangzásba a vizsgálati rendszert. Itt azon­ban nem szabad megállani, hanem a vizsgálati rend­szert egyátalán összhangzásba kell hozni a gyakor­lati életben való boldogulhatásnak, s bizonyos pá­lyára való fölléphetésnek föltételeivel, tehát a köz­­igazgatási pálya férfiainál épúgy, a­mint ez a jogi pá­lyára nézve megtörtént. Trefort Á. miniszter: Kétségtelen, hogy meg­felelő gymnásiumbeli előkészültség nélkül a jogi és államtudományi kar magasztos hivatásának megfe­lelni nem képes, s a kormány foglalkozik is egy jobb gymnasiumi rendszer kidolgozásával. Gymnasiumaink fölött azonban átalában pálczát törni nem szabad. Igaz, vannak az országban zuggymnasiumok, melyek tanerők tekintetében szegények és a tanulmányi rend­szer s adminisztratió tekintetében még szegényebbek; vannak azonban olyan intézeteink is, melyek a mű­velt külföld hasonló intézeteivel bizonyára megállják az összehasonlítást. A­mi a vizsgálati rendszernek a gyakorlati élet­tel való összhangzásba hozatalát s jelesen a sem bí­rói, hanem közigazgatási tisztviselőktől követelendő qualificatiót illeti,a közoktatásügyi minisztérium az ez irányban teendő kellő intézkedések s megindítandó tárgyalások végett fölszólította a belügyminiszté­riumot. Csemeghi K.: Az alapvizsgákat mindaddig föntartandóknak véli, míg helyükbe oly valami neme állíttatik, a­mi legalább is annyi vagy pedig nagyobb eredményt nem szül. Emmer K.: A tantervet az egyetemi mind négy évre nézve mentül szabatosabban kívánja meg­­állapíttatni, az alapvizsgákat pedig föntartandóknak véli, ha nem is jelen alakjukban, de olyanban, mely megfelel az előadások sorrendjének. Szabó Miklós osztozik Kautz azon nézetében hogy a gymnáziális oktatás hiányos. Az ily ifjakra nem lehet rá bízni, hogy maguk állapítsák meg a ter­vet, mely szerint az egyetemi folyam négy éve alatt a tárgyakat halgassák. A két első év számára az éven­kénti vizsgatartás rendszerét minden esetre megtar­tatni kívánja. Vajfeay Károly: A mostani tanulmányi és vizsgarendszer fenn nem tartható. Nem az a hiány, hogy ifjaink kevés ismerettel bírnak. Ismernek rész­letet sokat, de az anyaggal nem tudnak mit csinálni; hiányzik az ész fegyelmezettsége. A baj kútforrását szóló a gymnázium tanrendszerében találja. Már 9—10 éves korában a gyermek 5 — 6 tanárral áll szemben, kiknek mindegyike a maga egész tudomá­nyát iparkodik a gyermekbe beönteni, de nevelésével nem foglalkozik egyenesen, így csak az úgynevezett magolás terjed. Másik hibája a gymnáziumnak, hogy bölcsészetet nem tanítanak. A lyceális nevelés hiánya érezhető. Ily hiányosan előkészített jelöltekkel nehéz az egyetemnek megküzdeni. Ennek két feladata van. Egyik az, hogy önálló tudományos munkálkodásra szoktassa az ifjút, másik a szakképzettség fejlesztése. Mind­kettőt kell felölelni és nem a vizsgával kell kezdeni a reformot, hanem a tanulmányi rendszernél. Mellőzhetlennek tartja szóló, hogy az első két évben, midőn még a gymnáziumból kikerült ifjú egyátalá­­ban nincs tájékozva feladatáról, vezettessék s azért megszabassanak a köteles tantárgyak. De nem a mostani sorozatot tartaná fenn. Je­lesül végleg elhagyná a nálunk teremtett új discipli­­nát, a német jog történetének összehasonlító módszer szerinti tárgyalásából fejlesztett európai jogtörténe­tet. Ezt helyettesítené a magyar jog fejlődésének történetével, ezt tárgyalná összehasonlító módszer szerint. A második köteles fő tantárgy lenne a római jog, mint európai anyajog. Az évenkinti alapvizsgá­kat sem véli fentarthatóknak. Az első és második év arra való, hogy a hallgató előkészíthesse magát a szorosan vett szakismeretek elsajátíthatására. Időt kell erre engedni s azért csak a második év végén tartania egy vizsgát, melynek letétele bizonyítaná, hogy az ifjú, a szorosan vett, a gyakorlati életben szükséges tanulmányok elsajátítására szükséges előké­születtel bír. Ez nem, nálunk ismeretlen, új rendszer, ez a műegyetem és az osztrák egyetemek rend­szere. E vizsgán túl a bifurcatiot mereven keresztül viendőnek véli. A harmadik és negyedik tanév nevel­jen két irányban : jogászokat egyrészt, másrészt ál­lamtudományokkal foglalkozókat. E tekintetben mű­ködjék az egyetem mindkét feladatának megfelelően. A főcollegiumokban a tanár az egyes disciplinák egész rendszerét ismertesse meg a hallgatókkal. Kö­telességévé tenné ezért a tanárnak, hogy az illető di­­sciplinának nem minden részletét ugyan, de egész rendszerét adja elő annyi idő alatt, a­mennyit arra szükségesnek tart. Ezen fölül a speczial collegiumok szoktassák az ifjút a tananyag tudományos kezelésé­re. Ez utóbbiak vezessék azokat, kik tudott fokot akarnak elnyerni, a főcollegiumok készítsenek elő az államvizsgára. Államvizsgát szóló csak egyet té­tetne le a tanulmányok befejezése után. A jogász­zal tehát csak a jogtudományt, mely őt arra képesítse, hogy az államban, mint jogász minden gyakorlati pályára léphessen, és a jogtudori fok elnyerésének elő­feltételéül sem szabná az állam­­tudományi államvizsga előleges letételét, sőt a mos­tani rendszer ezen kinövését tartja épen annak, mely a tételes jog tanulmányozásának teljes elhanyagolá­sát eredményezte, kapcsolatban a törvényhozás ama másik nem szerencsésebb intézkedésével, hogy az ügy­védi jogosítvány egyetemi fok elnyerésétől tétetett függővé, mi csak arra vezetett, hogy a tanárok a szi­gorlatok eredményeinek megbírálásánál kénytelenek a tudományos magaslatnál sokkal alább fekvő színvo­nalra helyezkedni. Trefort miniszter : Az előadottak annyi anya­got nyújtanak a gondolkozásra, hogy czélszerűnek tartja az értekezlet ülésének befejezését, annyival in­kább, mert nem szándéka a kérdések megbeszélését nagyon siettetni. Azokhoz azonban, mik a gymnasiu­­mokról mondottak, egy megjegyzést kénytelen csatol­ni. A gymnáziumbeli nevelés és tanítás sikertelensé­gének oka nemcsak a hiányos tanrendszerben fekszik,­­ hanem fekszik társadalmunk rossz szokásaiban is, realistikus fölfogásában s azon ellenszenvben, mely még a művelt osztályoknál is a klasszikus tanulmá­nyok iránt létezik. Nemcsak a görög, hanem még a latin nyelv iránt is észlelhetni ellenszenvet még a műveltebb körökben is. Míg a felsőbb átalános mű­veltség nem fog magasabb fokra fejlődni, különösen a nőknél, addig gymnáziumaink minden reformja mellett is, a tanításnak kellő sikere nem lesz, mert ha a gyermek minduntalan azt hallja anyjától, hogy ez a tárgy, meg az a tárgy haszontalan, nem támadhat kedve a tanulásra. A fővárosi közigazgatási bizottságból. A fővárosi közigazgatási bizott­ság mai gyűlésében, mielőtt az érdemleges tárgya­lásba bocsátkozott volna a bizottság, hosszas vitára adott alkalmat Ráth főpolgármester azon kijelentése, hogy az újonnan megválasztott öt bizottsági tag kö­zül nem jelent meg senki, s bejelenti egyszersmind, hogy Steiger Gyula, Mendl Ist., Paulovits és Gombár Tivadar lemondásukat küldötték be, míg Burghardt István eddig elé nem nyilatkozott. Szóló ezen körül­ményt sajnos tudomásul veszi, de azért ebben nem lát akadályt, hogy a gyűlés meg ne tartassák. Bus­bach ismét a tárgyalás elhalasztását indítványozza, s a tanácskozás beállítását tartja mindaddig legczél­­szerűbbnek, míg a bizottság teljesen ki lesz egészít­ve. Ez ellen beszéltek : Ráth főpolgármester, Hoz­­mann, Ludvigh s Selley kir. ügyész. A bizottság több­sége a tárgyalást határozta el s Busbach elhalasztási indítványa jegyzőkönyvbe vézetett be. Ezen hosszas vita után felolvastatott a */„ évi jelentésre vonatkozó albizottsági vélemény, melynek legérdekesebb mo­mentuma az a részlet, melyben a bizottság a saját ügyköréről nyilatkozik. E Busbach által fogalmazott fejtegetés először a bizottság hatáskörét szűknek, rosszul körülírtnak mondja. Az 1876. évi VI. t. czikk — úgymond — a bi­zottság hatáskörét a 12. §-ban három irányban szab­ja meg: a) intézkedés közigazgatási ügyekben, b) fegyelmi hatóságui eljárás, c) felebbezési ható­ság minőségbeni működés. Ezen hatáskör így átalá­­nosságban és elvontan igen üdvösnek látszik, azonban a törvény későbbi intézkedései s még későbbi egyes miniszteri leiratok által teljesen üres keretté lön átalakítva, így mindenekelőtt a hivatatt törvény 135. §-a »a közigazgatás összhangzatos eszközlését« jelöli meg és erre vonatkozólag a 14 §. következőt rendel: »a törvénynek, kormány­rendeletek és határozatok alapján lerontja azon közigazgatási teendőket, melyek teljesítéséhez több közigazgatási ág közegeinek közreműködése szük­séges.­ Ha ezen rendelkezés érthető volna is, érthet­­lenné teszi azt az ezen §-ban közvetlenül következő passzus, mely azt követeli, hogy ezen beosztásnál fon­tolóra veszi a közigazgatás összes ágában a teendőket, számításba veszi a végrehajtó közegek minden irányú elfoglaltatását, az »egyes közegeket pedig ezen ügyekben teendőik iránt uta­sítja.« A miniszter, midőn a bizottság a 12. és 14. §§. értelmében a hatósági közegektől engedelmességet kívánt, ez értelmezést nem hagyta helybe. Különben az egész intézkedés kivihetetlen, mert a fővárosban a fővárosi s az állami adminisztrác­ió oly rengeteg, hogy abba a csak koronként összeülő bizottság tájékozatlan­ság veszélye nélkül nem avatkozhatik. Ezután a jelentés így szól. De másrészt vannak a bizottság hatáskörébe oly teendők utasítva, melyek szorosan körülírt ha­tározathozatali jogot vagy kötelességet szabnak elé­be. Ilyenek az adóügy, katonakötelezettség alóli felmentéseket tárgyazó, börtön stb. ügyek. Itt azon nevezetes jogát állapítja meg a törvény 22. §-a a közigazgatási ágaknak a bizottságban levő képvise­lőire nézve, hogy ha a határozatok törvénytelennek vagy az általuk képviselt közigazgatási ág szempontjá­ból sérelmesnek vagy károsnak tartják, az ellen felebbezésüket azonnal bejelentsék.« — És így a közigazg. bizottság határozata csak akkor ha­tározat, ha ahoz az érdekelt közigs­ág képviselője hozzájárul. Vagyis csak az tartatik döntőnek, mi az adóügyekben, az adófelügyelő bör­tönügyekben a kir. ügyész, postaügyekben a posta­igazgató akaratának találkozik, ha a határozat azok nézete ellen van, a miniszter határoz. Eltekintve attól, hogy a bizottságok által el­döntött kérdések rendszerint ezen közig, egyes kö­zegek határozataira vonatkoznak, és így felebbezésben megint csak az első határozatot meghozott közeg hoz­zájárulása esetén érvényesnek, különben pedig a fe­­lebbezés a miniszterhez megy és így vagy az illető közeg vagy a miniszter akarata dönt, a közigazgatási bizottság beavatkozása pedig nemcsak felesleges, ha­nem lealázó is és ezen lealázás még fokoztatik a tör­vény azon rendelkezése által, hogy ha az egész bi­zottság egyhangúlag megállapodnék is egy határo­zatban — ez ellen a főpolgármester felebbezhet! És azon tapasztalást teszszük, hogy hasonló felebbe­­zéseknek nagyobb nyomatékuk van mint a közigaz­gatási bizottság egyhangú határozatainak. — Két irányban van pozitív és jótékony működési tere ezen közigazgatási bizottságnak: a fegyelmi és árva­ügyekben ; de ezekben is nem mint testület, hanem albizottságilag intézkedik és határoz ;s működése üdvös, mert törvényileg szabályozva és tettleg ható­sági döntő határozati joggal van ellátva. Minden egyebekben nincs komoly, nincs valódi hatásköre, nem pótol valóban érzett hiányt, szüksé­get nem elégít ki, és így nemcsak elő nem mozdítja a közigazgatást, de fölösleges teher gyanánt kompli­kálja, nehezíti annak menetét, mert érezvén egy szo­rosan meghatározott munkakör hiányát, hol itt, hol ott fog mások szabályos munkásságába avatkozni — csakhogy tevékenynek látszassék. Ekkér amazt ha­ladásában gátolja s maga mit sem lendít! Ha már most a jelzett viszonyokat azon rop­pant munkaerővel, mely egy határozatlan feladattal kü­zködve végzi a sisiphusok munkáját, összehasonlít­juk — s ha számításba veszszük, hogy következő ma­­gasrangú állami és fővárosi hivatalnokok és tisztvi­selők u. m. főpolgármester, kir. adófelügyelő, rendőr­főnök, tanfelügyelő, kir. ügyész, államépítészeti ügyek vezetője, posta- és távirdaigazgató, három polgár­­mester, árvaszéki elnök, főügyész, főorvos, főjegyző és tíz kiküldött városi bizottsági tag havonkint egy pár napot azon adatok és jelentések fölolvasása vagy meg­hallgatásával kénytelenek eltölteni, melyek összeál­lítása végett havonkint legalább két napon át az ösz­­szes fent felsorolt állami és fővárosi közigazgatási ágak személyzetének nagy része el van foglalva, ha tekintjük, hogy ez idő egy éven át 24 munkanapot, és így egy teljes hónapot tesz, mely az érdemleges mun­kák végzésére kárba veszett, ha meghozzuk a mérle­get az elért vagy csak emberileg elérhető eredmény — és az ezen eredmény kedvéért felhasznált munka­erő és időveszteség között, kötelességünkhöz híven ki kell jelentenünk, miszerint az elért eredmény az elvesz­tett időt sem kárpótolja. Egy közigazgatósági közeg, melynek hivatásánál fogva hatóságnak kellene lennie, de hatáskörénél fogva nem is osztályozható — egy közig. közeg, mely nem illik sem állami, sem munici­­pális közigazgatásunk keretébe, mert úgy az állami

Next