A Hon, 1879. február (17. évfolyam, 28-51. szám)

1879-02-23 / 47. szám

47. szám, X. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. vasárnap, február 23 Szerkesztési iroda: Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Pistán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................2 frt, 3 hónapra ........... 6, 6 hónapra............................................... . film2 esti kiadás postai különküldéséért felülfizeté, negyedévenkint.......................... . » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik mindenke, a hó első napjától számittatik. Budapest, február 22. Az országháziból. A mai ülésen szükségesnek látta gróf Apponyi pártja megingatott állásának védelmére kelni és jónak tartá, e czélból a kormánypárt ellen erős támadást intézni; igy remélvén leplezni pártja programmtalansá- gát minden téren, és igy akarván fentartani abban az összetartást, a scissióra könnyen vezető kérdések daczára és hallgatásra bírni a Grütwald által felvetett közigazgatási kérdésben. Eszközei nem feleltek meg czéljának, és ügyessége kétségtelen szónoki és logikai adománya tetszést vívtak ugyan ki számára; de könnyen ki lehet mutatni, hogy sem pártja védelmére nem szolgálnak, sem az igazság és valószínűség azon fokával, melyre ő állitá, állításai nem bírnak. Azonban az ülés elejéről fel kell említenünk d. Kemény János beszédét, ki nyugodt tárgyilagossággal adta a helyzet és a költségvetés magyarázatát, mely mint helyesen jegyzé meg, semmi sem egyéb, mint törvénybe iktatott kötelezettségeink számlája. . De erről a számláról Degré nem akar tudni semmit, mert itt ott hiányok vannak igazságszolgáltatásunkban, közigazgatásunkban; bár, szél balisága daczára is, bír annyi mérséklettel, hogy elismerje, miszerint belbajaink sürgősebben orvoslandók és ezáltal a nemzet inkább megmenthető, mint azzal a külügyi dettával és alkotmányos rendszerváltozással, melyet a szélsőbal sürget, mint egyedül »üdvözítő«-t. Azonban gróf Apponyi Albertnek most már nincsenek egyedül üdvözítő tanai; ő a szent háromsághoz tért és gúnyolja azokat, kik a közigazgatásban panaceát látnak; természetesen ezt most így hozza taktikája, mert ezelőtt 10 hónappal még azon párthoz tartozott, melynek kizárólagos programja a közigazgatási reformra szorítkozott. Most az ilyen »panaceát« kigúnyolja és ez eljárását azzal védi, hogy az 1878. ápril 13-án létrejött ellenzéki Tusiénak oly hármas czélt tulajdonit, mely annak programmjában és akkori 1X1H Ilii»-— l ——■ Ál Vinlyof nem hogy el kellene feledkeznünk arról, hogy akkor egyfelől: a kiegyezés elleni küzdelmet ; másfelől: a külügyi erélyes actiót, vulgoháborúra izgatást tűzték ki feladatául, az elvi áldozatok utján létrejött fusiónak, hogy ezek daczára elfogadják gróf Apponyinak azt az utólagos interpraetatióját, hogy ők egyesültek: 1. a magyar középosztály politikai befolyásának megmentésére; 2. az alkotmányt megrontó külpolitika megszüntetésére; 3. a magyar kormány által becsempészett lappangó alkotmányellenes szellem terjedésének megakadályozására. Keresse fel bárki az egyesült ellenzék manifestumát és hasonlítsa azt össze ezekkel a pontozatokkal; meg fog győződni, hogy mily nagy mértékben számit gróf Apponyi feledékenységünkre. Hanem hát fogadjuk el e programm variatiót, e praepostposito ordine rendezett programmkifejtést; és lássuk egyfelől annak valódiságát ; és másfelől: az egyesült ellenzék nézeteit ezekre nézve. Gr. Apponyi nem merte ugyan védelmezni K. Simonyi indítványának azon részét, mely a pénzügyek rendezésére, egy bizottság kiküldésére vonatkozik. Elismerés 21-es bizottság történetének intelmét hasonló kísérletekkel szemben. Csak azzal védekezett e tekintetben, hogy miután a kormány nem ragadja meg a pénzügyek rendezése tárgyában a kezdeményezést, a parlamentnek kell azt megtagadnia. Állítása hamis. Először a kormány kijelölte az irányt jövedelmeink fokozása és kiadásának megszorítása tekintetében, hisz gr. Apponyi ma is bírálta gr. Szapáry eszméit a fogyasztási adókra stb. Másodszor: őszre a kezdeményezést konkrét tervekben helyező kilátásba. Kérdés: nem többet ér-e 6 hónapig várni és akkor konkrét tervek alapján dolgozni, mint most átalános fejtegetésekkel vesződni és ezektől feltételezni a folyó kiadások tárgyalását? Azt hiszszük, a feleletben kételkedni sem lehet. És ha gr. Apponyi ezzel sem éri be, mert neki egy egész tervezet kell, hogy megtudja, eléri-e általa az egyensúly helyreállítását, hát azt mondjuk neki, hogy nem beszél komolyan ; mert különböző tárgyakat összekötni; pl. a dohány külföldi eladására vonatkozó administratív intézkedést a petroleumadóval kombinálni; az államjószágok eladási tervét a bélyegtörvény szigorításával összehozni; ezek hatását előre kimérni, hogy igy a biztosíték gróf Apponyinak megadassák ; valóban nem lehet. Hanem hát gróf Apponyi nem annyira a pénzügyi, mint a közgazdasági enquettet sürgeté; hogy a földbirtokos osztály bajai: gaboaár, tariffa stb. kipuhatoltassanak; az ipar csirái felfedeztessenek. Szép dolog, tudományos czél; nem mondjuk, hogy az országgyűlés figyelmét kiválóan nem érdemli, de ezt budgettel kapcsolatba hozni helytelen ; és ha gr. Apponyi kijelenti, hogy e nélkül x.»_B r__________^t . v./», akkor mi alapon opponált a kiegyezésnek és mi jogon kárhoztatja el a kormány politikáját? Persze, neki nem politika ; őszig a hitel operatiót keresztülvinni, a rendszabályokat előkészítni és ezértszerencsétlennek mondja pártunkat, hogy azt támogatja; nem politika a bankfiókokat szaporítni, a keleti vasút után a vágvölgyit, tiszait megszerezni; a kisbirtokosok földhitelintézetét előmozdítani; ez neki semmi. De hol van az ő pártja, eszméivel és terveivel ? Kijelenti, hogy nem tudnak semmit, míg enquettet nem tartanak , de azért a kormányra törekesznek minden erővel. Nem rossz taktika, de rossz politika! Hát még a külpolitika! Dr. Apponyi a vészt, mely pénzügyeinket és alkotmányunkat megrontja, látja — Boszniában. Számit ebből rovásunkra minden évben 7—8 millió terhet. A kormány ugyan 1880-on túl ebből a czimből milliókkal nem akar előállani, hanem a tartományok saját forrásaira akarja redukálni a megszállás költségeit, főleg a közigazgatási kiadásokat; ekkor csak nem jó terhünkre 7—8 millió; hanem ha a kormány mond valami positivet, gr. Apponyi nem hiszi, ha nem mond, vádolja programmtalanságát. De hát ő és pártja mit csinálna Boszniával? Erről hallgat a krónika, pedig erre nem kell enquette. De gr. Apponyi félti az alkotmányt Boszniától és az alkotmányos szellemet — Tisza kormányától. Hol, miben van e veszedelem ? Azt meg nem mondja, így : indokolatlanul rágalmazni lehet , de politikát folytatni nem. A dualismus, a parlamenti szabad elhatározás, szabad sajtó, a felelős kormány képezik alkotmányunk tényezőit ; ezekből ömlik ki annak szelleme. Miben változtak ezek Bosznia megszállása, vagy Tisza kormányzása óta ? Talán abban, hogy a többség most transigál a nemzetközi tényekkel ? Hisz e nemzet ezt téve mindig. Vagy, hogy Apponyi szerint, a többség elismeri, hogy nem minden függ Magyarországtól ? Hát talán az ő kormánya alatt keleten az lesz, amit ő akar, nyugaton olyan koalitió lesz, milyent ő diktál ? Egészen komikus az ilyen követelés, és ezt követeli Tiszától, pártjától ! Beszéde többi részére nem reflektálunk, mert a Kármán, Jókai és Láng beszédeire tettt megjegyzései az önvédelem jogos, de meg nem győző fegyverét képezék. Tőle azokat sem elvenni, sem irigyelni nem fogjuk! — Domahidy István volt szabadelvűpárti képviselőnek teszik közzé egy lapos nyilatkozatát, melynek kíséretében febr. 5-én a szabadelvű pártból kilépett. A bombasztikus nyilatkozatban csak az az érdekes, ami nincs benne. Az t. i. hogy e nyilatkozat kelte előtti napon Domahidy Istv úr a szabadelvű párt körében felszólalt, a kormánytól azt kívánva, hogy takarékos legyen az okkupáczionális politika költségeiben, — egyébként pedig a párt tagjának és hívének vallotta magát. Nem telt el 24 óra, pl.at. fordított a pártnak. »Bizony bizony mondom neked, m. ,**+,, .. Q1.Qc.__haromszor megtagadod magadat.« — A zulu háború kérdése az angol parlament minden ülésén szőnyegre kerül egy s más alakban. A szerdai ülésen Sidmouth interpellálta a kormányt, vájjon történtek-e megfelelő intézkedések az iránt, hogy a csapatokat Natalban partra lehessen szállítani, mert — úgymond — ez a kikötő nagyon veszedelmes, különösen tavaszkor, miután keskeny sziklás bejárón át juthatni csak oda, és könnyen meglehet, hogy mikorára a segédcsapatok oda fognak érkezni, Natal már a zuluk kezében lesz. Egy más pontra is fel kell hívni a kormány figyelmét : intézkedést kell tenni®az iránt is, hogy a zuluk földére fegyverek ne vitessenek be. Előbben a délafrikai háborúkban azt a tapasztalatot tettük, hgy a vadak fegyverei, akik minket megtámadtak, angol arzenálokban készültek. Miután pedig ezen fegyvereket csak portugál kereskedőktől A „HON“ TÁRCZÁJA. (Szabadság a hó alatt vagy a zöldkönyv. Történelmi regény, hat kötetben. Irta: Jókai Hóz. (74. folytatás.) A zöldszemü ember. Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került, hogy a czár elment az Azovi tenger mellé, s még onnan is odább, be Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös csillag az égen ? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden számításait. Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a Nyefszki Sándor kápolnájába! A rémséges nagy tervek, amiknek kitörése az egész világrészt megrendítette volna, dugába dőltek. A czár elhagyja Szentpétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz versenyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan országba, ahol nincsen az összeesküvés számára semnyi termő talaj: kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből! A »Szabad szlávok« terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az »északi szövetség« feladata jutott túlsúlyra, mely a »Zöld Könyv« alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár elutazott szeptember 13-ikán és igy a September 20-ikára tervezett nagy katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is gubanczczá lett összekeverve. A szojusz blagodensztroga hívei lettek Zeneda palotájába a találkozóra. Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő. A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy elölrül kell kezdeni mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az igy szólt: — Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább. Én magam majd tenni fogok! — S azzal otthagyta a szövetséget. Azzal elkezdődött a hajsza, így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön, mocsárokon keresztül. A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt. S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani. Jó kaukázusi ménje volt, ami megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s aztán a gyepen abrakolni, s hozzá való volt a lovas is, akinek elég egy darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön, a bokor alatt. Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt. A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett, ami húsz órai út. Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának. Nagyszámú kíséret követte, hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin tervének. Csak »egyszer« kaphasson eléje, úgy hogy ő kerüljön elől. Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy park kozák, jól megelőzve az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi mingjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy repked a kocsis mellén két felől, mintegy zászló. Abban ül a czár, meg hadsegéde: Wolkonszky gróf. — A gróf alacsony és köpetös, a czár magas és athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt eltéveszteni. Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbújva, várná nyugodtan, míg feléje közeledik! De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az éjt, s lehetővé az éjjeli utazást. Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult az ég; zivataros idő támadt : a holdvilág nem toldhatta meg a napot: 8 kocsival a sötétben menni nem lehet. — De lehet lóháton. Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak. Ez a szándéka is meghiúsult. Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni. Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon koczogva, egésze utolérte a czár kíséretét, akkor látta, hogy a czár az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija mellett fáklyavivők nyargalnak. »Hát hiszen így még jobb lesz !– mondá magában J a k u s k i n. Hanem aztán mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes csalódás vár reá ? Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok voltak fellállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s megvilágíták a környéket, s ez igy tartott egész addig, amig virradni kezdett. Kivilágított utón vágtatott végig a czár, így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az éhkoppra! Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiusíták. Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni. Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, ahol meghúzta magát, amig egy hét múlva a másik utikiséret meg nem érkezett: a czárnéval. Annak lassabb járása volt. Amely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte. Az út Tagánrogban végződött. Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz, hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen múlt, hogy világváros nem lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van ; a között habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába. Egy felhajitott kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre, akkor most Taganrogot hívják Szentpétervárnak s az Izsáktemplom kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza. Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne, hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket birodalmában, ahol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le féltett betegét. Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krím. Mind a kettő paradicsom annak, az orosznak, aki nyolc hónapon át nem lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket. A czár, amint Erzsébetet a taganrégi várkastélyban elhelyezé, azonnal neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nahitseván,Novocserkaszk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, ahol lesbe álljon. Ha nem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim kormányzója, s az anynyi szépet tudott beszélni előtte a maga tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját, visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette a nyomát, mikor már napi áróra volt előtte. — Isten neki. Akkor állni fog rajta! — Könynyű neked itten éltelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaron ezek ? — Kivált miután a caesarevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája. — No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben az aranypróba kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna aszszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. — Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Lazienka kertben. (Bizony kár volt ott nem maradni, már csak azoknak a szép Lazienka kertben termő mogyorófahajtásoknak az átvétele végett is!) Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Anynyira becsülte épen Galban dicsekedését is. — Én pedig úgy tudom, hogy a caesarevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik koronájáért. — De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? — Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne űzzék. S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő caucasusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, amivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mendemonda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát bejárta már: »ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási módjukat megváltoztassák.« Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, aki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, ahol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e az annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér a fölött, hogy melyiké »ne« legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a caesarevics a szász özvegy királynénak: »az orosz czároknak igen erős nyakuknak kell lenni — s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!« (Ilyen merészen — csak az agent provocateurök szoktak beszélni!) Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba s elküldött a szám- Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva, vagy saját gyarmatosainktól vehették, azt hiszi, hogy a bevitelt meg lehetne akadályozni az által, ha a semlegességi törvények végrehajtása fölött szigorúan őrködni fog a kormány, és a fegyverekkel való kereskedést a zulu föld számára eltiltja. A liberális párt már tőkét csinál a zulu földön szenvedett vereségből. Országszerte meetingeket rendeznek és ezeken azt hangsúlyozzák, hogy a kormányt felelősségre kell vonni. Dilke parlamenti tag Croydonban fakadt ki igen élesen a kormány ellen. A kormány előterjesztéseiről — úgymond — nem beszél, mert a liberálisok nézete szerint e kormány intézkedéseiről nem is érdemes beszélni. Kifakadt az ellen is, hogy Bulgária annyira orosz befolyás alá került. Megemlékezett Durnford ezredesről, mondván, hogy rokonszenve a zuluké volt, s bizonyára azon tudattal halt meg, hogy nem igazságos ügyben vérzik el. De az iránt nem lehet kétség, hogy a közvélemény követelni fogja a zulu föld meghódítását. — Rosetti ajánlotta Depretisnek, hogy Románia benszülött zsidóinak egyenjogusítása azonnal, a bevándorlottaké pedig fokozatosan következzék be. Francziaország ez ajánlatot hir szerint már elfogadta s valószínűleg Depretis is ugyanezt fogja tenni. A király tegnap a velenczei pátriárkának Agostinónak megadta az exequaturát. — Depretis most hir szerint késznek nyilatkozott a baloldali három párt (Cairoli, Crispi és Nicotera) mindegyikének egy-egy tárczát átengedni. Az adózási rendszerre vonatkozólag egy előkelő fővárosi kereskedőtől a következő sorokat vettük : Az adózási rendszer, vagy helyesebben mondva, rendszertelenség képezi a polgárság elégedetlenségének legfőbb forrását, s habár igen jól tudja ezt a parlament és a kormány, ugyan, kérdem, mit tettek 12 év óta ez irányban? Egyebet nem, minthogy az adót folytononosan emelték! Nem anynyira az adók nagysága ellen akarok felszólalni, hanem igenis az adók aránytalansága és rendetlen kezelése ellen. A nagy adó, ha igazságosan van megosztva, nem képes úgy elkeserítni az egyes polgárokat, mint azon tény tudata, hogy a megadóztatás egyenlőtlen, következéskép igazságtalan. A főváros kereskedő- és iparososztálya igen terhesen és aránytalanul van megadóztatva, nem kétlem, hogy ez vidéken is így van s bizonyosan ez is nem kis mérvben oka annak, hogy gróf Szapáry pénzügyminiszter azon szomorú tapasztalatot nyilvánította a budget előterjesztése alkalmával, miszerint középosztályunk ijesztőleg szegényedik. Mert hisz a középosztály zömét ezen két elem képviseli leginkább s ezek a legfőbb faktorai az állam nagyságának, erősségének. — Ott vannak pl. Francziaország és Angolország. Hol volna nagyságuk ipar és kereskedelem nélkül ? És mit teszünk mi ezen osztálylyal, mely nálunk még zsenge korát éli ? Megnehezítjük léteztetését minden után s maoris ezzel fizettetjük a lPar,pej’dl:aB adót! Ennek fő oka az adókulcs rosszasága. A kereskedő vagy iparos a szerint lesz megadóztatva, hogy mennyi bolt- vagy raktárbért fizet, ami pedig a leghelytelenebb eljárás, mert igen sok esetben az üzlet minősége drága helyiséget igényel vagy igen nagy helyiséget, s hogy egy kereskedő megkereshessen 2—3000 frtot, szükséges 3000 forint boltbért fizetni, mely után egyenes adója legalább 400 forintra megy. Ellenkezőleg vannak olyan kereskedői vagy ügyvédi irodák, melyekért 4—500 frt bért fizetnek, de ahol 20.000 forint jövedelem is lehet, alig tesz ki az adó 100—150 forintot. Sokan vannak, kik betekintve az adólajstromba, meghökkenve látták, hogy sok jól ismert urak, kik legalább 5—6000 forintos háztartást visznek , 140—160 forinttal vannak megadóztatva, mig az a kereskedő, ki, az igaz, 4000 forint boltbért fizet, de a ki 2000 forintos háztartást visz, meg van adóztatva 500—600 forinttal. — Ez igen leverő az emberekre s ily igazságtalanságot még sokáig tűrni hihetetlen, miért is azt hiszem, hogy alig van valam sürgősebb teendője kormányunknak, mint adóügyünk teljes és alapos reformálása. Lap—y. F. A n.-szebeni tüntetések alkalmából. Fáklyászenével, dikczióval, bandériummal fogadták N.-Szebenben Román Miron érsek-metropolitát és küldöttségi társait. A ’Bécsben járt urak megérkezését diadal útnak avatták föl. De mi azt hiszszük, hogy egy kissé elsiették a dolgot. De nem addig van. Több tekintetből óhajtottuk volna, hogy a magyar nyelv ellen Bécsbe tett út elmaradjon, nem maradt ki.Sőt az állam hivatalos nyelve ellen megindított mozgalom a n.-szebeni demonstráczióhoz nyert új kifejezést. Ha nem járnak így a románok hivatott és hivatlan vezérei, amint eljártak, hanem panaszaikkal, aggodalmaikkal higgadtan és mérsékelten az országgyűlés elébe járulnak, azt mondtuk volna, meg kell fontolni a dolgot, az aggályokat figyelembe kell venni s a javaslatot a lehető legenyhébb módon keresztülvinni, s megfosztani mindattól, ami annak — okkal, vagy ok nélkül — odiosus jelleget kölcsönözne. Da most, miután néhány oláh főpap a bécsi úttal s a n.szebeni demonstráczióval annyira élére állították az ügyet, annyira hatalmi kérdést csináltak belőle s úgy tüntetik föl a jelzett mozzanatok által a helyzetet, mint ha a hatalmi mérleg egyik serpenyőjében Magyarország, ennek törvényhozása és kormánya, a másik serpenyőben pedig a román klérus volna, azt mondjuk, hogy most már a magyar kormánynak semmi szín alatt sem lehet tágitni. Mondjuk ezt annál inkább, mert jó lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az állam hivatalos nyelvének szándékolt kötelezővé tétele a hazában lakó egyik népfajnak sem veszélyezteti, sem nemzetiségét, sem műveltségét, sem egyházi autonómiáját, — a legtávolabbról sem. Hiszen ha ilyes valami komolyan czéloztatnék, — a mi bizonyára senkinek esze ágában sincs széles Magyarországon, azon faktorok részéről, melyek hivatva vannak az ország sorsát intézni, — nem léptek volna e föl a többi népfajok is az ily »merénylet« ellen ! ? — De a román orthodox főpapságon kívül, senki e hazában nem demonstrál oly »veszedelem« ellen, mely vagy rosszakaratnak, vagy korlátozottságnak a szüleménye. Pedig azt csak kegyeskednek talán megengedni, hogy a többi népfajoknak is vannak féltett kincseik s bizonyára készek volnának azok védelmére, ha belátnák, hogy komoly veszélyek fenyegetik. Legalább is igen különösnek kell találnunk Román Mironnak a fáklyászene alkalmával mondott beszédének ezen passusát: »Föllépésünk által gátul állítottuk oda magunkat, uraim és véreim egy hatalmas áramlat útjába, mely veszélyeztetni látszott némelyikét azoknak, mik nekünk legdrágábbak: nyelvünket.