A Hon, 1879. július (17. évfolyam, 158-184. szám)
1879-07-10 / 166. szám
166. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. csütörtök, junius 10. Szerkkcsítösi írodas Barátok-tere, Athenaeum-i épület. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉKEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok - tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. ElőfizetŐSÍ a Siss Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra....................................................................2 frt 3 hónapra....................................................................6 , 6 hónapra..........................................................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként.........................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívásA HÓIT XVII. évi folyaméra. Előfizetési árak : Félévre . . . . . 12 frt Évnegyedre . . . . 6 » Egy hónapra . . . . 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év- negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, »Hon« kiadóhivatalába (barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, június 9. A magyar nyelv megtanulása végett oly néptanítók számára, kik nem bírják az állam nyelvét, elrendelt póttanfolyamok már eddig is annyiban mutatnak szép eredményt, hogy nem remélt szép számban jelentkeztek a tanítók a kijelölt pontokra, így Aradra jelentkezett 580, Kolozsvárra 350, Losonczra ismét több, mint 100 nem magyar ajkú tanító. Székely-Keresztúrról még nem bírunk adatokkal az iránt, hogy ott mennyit tehet a jelentkezettek száma. De itt már alighanem észrevehető lesz Teutsch szász szuperintendensnek lapunkban már közölt körrendelete, melynek czélja volt a szász néptanítókat viszszatartani a megnyitott cursusok látogatásától. Miért is azt hiszszük, hogy Teutsch uram nem fogja elkerülni a kérdőre vonatást illetékes helyen. Mindent összevéve azonban azt lehet mondani, hogy a kezdeményezés e téren sikerült és Trefort miniszter úrnak őszintén gratulálhatunk. Lám, megy ez is, csak akarnunk kell. És ebből már most megítélhetjük, hogy minő mulasztásokat követtünk el e téren. Amit most teszünk, azt ezelőtt tíz évvel kellett volna tennünk s ha akkor kezdtük volna, hol állanánk most e tekintetben? Hanem e helyett űztünk örökösen magas politikát, elfordítva figyelmünket ily fontosságú ügyekről, melyekbe úgy szólva belebotlottunk s mégsem vettük észre a legújabb időkig. Most is csak úgy félig-meddig fogtunk hozzá a munkához. Az egész ország azon néptanítói számára, kik nem beszélik az állam hivatalos nyelvét, csak négy helyen nyitunk tanfolyamokat. Mi már akkor, midőn ezek megnyitása iránt a miniszteri rendelet megjelent, megjegyeztük, hogy csak négy ponton nyitni az egész országban ily póttanfolyamokat, igen kevés és csak azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ez csak a kezdet és próba akar lenni. Nemsokára Iványi felszólalása következtében a miniszter is ily értelemben nyilatkozott. Trefort miniszter úr e nyilatkozatából tehát azt a megnyugvást merítettük, hogy jövőre már mindez nagyobb szabásban s nagyobb apparátussal fog menni. S ezt annyival inkább reméljük, mert a néptanítóknak szép számmal, mondhatjuk, tömegesen, minden zúgolódás nélkül, sőt örömest való jelentkezése a kurzusra, biztató jel a jövőre s azt is bizton reméljük, hogy a tanítással megbízott tanárok jó sikert fognak felmutatni s a jövőre nézve jó példát mutatni. Hanem e módszer kétségkívül pénzébe kerül az államnak, de az is kétségtelen, hogy szükségesebb, hasznosabb és áldásosabb czélra alig fordíthat az állam költséget, mint arra, hogy lehetővé tegye a különböző ajkú honpolgároknak, hogy egymást megértsék s lehetővé tegye a nép fiainak is a kultúrában és a közös haza szolgálatában való emelkedést. Épen azért csak sajnálnunk lehet, hogy az egyik póttanfolyamról visszautasítottak többeket a magyar nyelv megtanulására jelentkezett tanítók közül, holott ugyancsak ideje lett volna megragadni az alkalmat, hogy ott marasztaljanak. Ez szolgáljon legalább tanulságul jövőre a lakások s a tanhelyiségek berendezése tekintetében. A jelzett póttanfolyamokra távolról sem jelentek meg mindazon tanítók, kiknek az állam nyelvét megtanulniok kell s mindamellett milyen tekintélyes nagy számot képeznek azok, kik megjelentek! Bizonyitéka ez is annak, hogy bizony nagy szükség volt e törvény megalkotására s bizonyitéka annak, hogy a felekezetek vajmi keveset törődtek a magyar nyelv tanításával a népiskolában. Azonban minthogy a már kezdeményezett négy tanfolyam is számbavehető kiadásokat okoz az államnak s még hasonlíthatlanul nagyobbakat fog okozni, ha jövőre, mint tervezve van, nagy szabásban folytatná a kormány a most inaugurált tanítási rendszert . önkényt fölmerül a kérdés, hogy nem lehetne és nem kellene-e kötelezni az illető felekezeteket magukat is, hogy praeparandiáikban hasonló póttanfolyamokat nyitva, részben legalább megoszszák a feladat terheit az állammal s igy némileg maguk is hozzájáruljanak eddigi mulasztásaik helyrehozásához ? Amit még megjegyezni kívánunk, az, hogy jelentékeny átalakuláson ment keresztül a hangulat azon táborban, mely kezdetben oly hévvel ellenezte az államnyelv kötelező oktatását a tanügy legalsó niveauján. Van tudomásunk róla, hogy egy román ügyvéd, hivatkozva arra, hogy a maga gyermekeit jóval a törvény alkotása előtt s tehát a nélkül is magyarul taníttatja, mert e nyelvre előreláthatólag nagy szükségük lesz az életben, egyik póttanfolyamos városban megjelenve, proprio motu buzdította a román ajkú tanítókat, hogy a magyar nyelv elsajátításában minél nagyobb buzgalmat és kitartást fejtsenek ki, mert ezt úgy a maguk, mint az A „HON“ TÁRCZÁJA. Az Arthur-mondakör. (Szósa Károly egyetemi előadásaiból: »A középkor naiv epikái.« III.) (Három közlemény.) II. Történelem és képzelet egyesülnek, hogy e mondakört gazdagítsák. A nagy emberek, kik valóban éltek és hatottak, a képzelet üvegén még nagyobbakká válnak s valódi élményeikhez, a hitreges világ s a természet-nézlet száz meg száz uj vonást csatol, hogy azt regényessé s a nép naiv hitének és képzeletének annál elfogadhatóbbá tegye. A kelta néphit és babona egész varázsteljessége látta el bő anyaggal a mondát, mire az a zöld szigetről a frank-román és a germán földre átvándorolt, hogy ott meg uj elemeket vegyen föl magába. Hogy Német-,Franczia- és Olaszországban a mondák magva tulajdonkép idegen volt, csak előnyére, mert a továbbképzésnek könnyebbségére vált. E továbbképzés természetesen az akkor mindenütt átalános lovagiasság szellemében történt s a XII. század átalános szelleme lehellte rá a közérvényüség színezetét. De mindenik ország saját nemzeti szelleme hozzáadta a maga részét. így történt, hogy az Arthur-mondák csaknem egyszerre három (természetesen mind rokon) nemzet sajátjaivá váltak: az angol, a frank s a germáné ; az angol az anyagot, a frank a művészi formát, a német az eszmei s kedélyi tartalmat adta hozzá. Hartman von der Aue, a XII. század végén, »Zwein az oroszlányos levente« mondáját, s az »Erek és Enjo« idyljét dolgozta föi; az eschenbachi Wolfram a Percival-mondát; a Tristán és Izolda mondája, Troyesi Chretien után először de Leigny Godefroye által francziául dolgozva föl, később a német irodalomnak újra meg újra feldolgozott kincsévé vált, számtalan változatban, egész az újabb s legújabb korig ; a Tói Lancelot történetét, még durva német átdolgozásban, a Zazikoveni Ulrich adta először, de szintén számos feldolgozást ért. Ulrichnál még hiányzik, ami később fődologgá vált, a Lancelot és Guinevra szerelme; nála a lovag még csak hősi oldaláról s vitézi kalandjaiban jelenik meg. Mind e részeiben a mondának, az érzéki, olykor bűnös s házasságtörő szerelem játszsza a főszerepet , s ez vezet az egész mondakör összefüggésében a katasztrófára is, mely végre nem csak a bűnösöket, hanem magát Arthur királyt is elsodorja. A monda eszmei középpontja azonban a szent Graf-mondában tetőz, melyet szintén egy német költő, a már említett eschenbachi Wolfram dolgozott ki először költőileg, a Pereival-mondában, epikai költeményei legnagyobbikában, s utána, Jennysonig, megint sokan. Érdemes azért a mondakör elő- s kiválóan eszmei tartalmú pontjával kissé részletesebben is foglalkoznunk : »A Grál, a minden áldás telje, Világi édességnek kelyhe, Majd oly szép, mint a mennyei Paradicsom örömei; Földi visszfénye égi üdvnek, Mennyei kéj és földi ünnep, S mire az emberszivnek vágya : Mindannak megnyert koronája,« mint az eschenbachi Wolfrám énekli. S mi hát ez a Szent-Grál, mit a költő ily dicsfényben tüntet föl ? A csésze, vagy kehely, melyből Krisztus a végvacsorán ivott s e szavakkal nyujtá azt tanítványainak: »ez az én vérem.« S mikor másnap a keresztre feszittetett, a keresztyén monda szerint az arimathi József, aki testét kikérte a római helytartótól, hogy eltemethesse, ugyanő kehelybe fogta föl kihulló vérét, a már nemcsak képleges, hanem valódi vért. A Grál név eredetének ehhez képest két szó származtatása lehetséges. Vagy a »Sang réal« (valódi vér) szóból vontatott el a »saint gral« szó; vagy »Grazal« és kelta szó, edényt, csészét vagy tálat jelent s igy a saint Graal annyi volna, mint szent edény. De legyen az etymologia bármikép, a Krisztus szent vérével telt edénynek tovább van a története a mondában. És pedig két irányban, mert a monda északon, Brittaniában s délen, Spanyolországban is kiképződött. Ez utóbbbiba nyűgöt keresztyéni bitrajongása s kelet mór és mohamedán babonája játszott össze. A grál mint égből alászállt csodás drágakő, bűvös amulet vagy talizmán szerepel, melynek bűvereje betegeket gyógyít, étellel és itallal mesemódra tölti meg az edényeket, éheseket és szomjasokat csodálatosan megelégítve. Sőt e déli mondában a szent edény nem a Krisztustól s az ő vérétől származik, hanem Lucifernek az eleste előtt legfényesebb angyalnak koronájából kiesett kő, mennyei ékszer, melyet föld felett lebegő angyalok tartanak fönn s azután a földre szállanak vele, s itt a legtisztább lovagok és mocsoktalan szüzek őrizetére bíznak; minden nagypénteken. Krisztus halála napján, hófehér galamb száll alá az égből, s ostyát hoz (a Krisztus vértelen testét) és azt a drágakőre leteszi, a Grálra, mely tőle ismét egy évre erőt nyer minden jót és üdvöt szerezni s terjeszteni a földön. Az északi felfogás azonban teljesen fentartotta a Grál szent edény jellegét. Az arimathi József azt, vándorlásában, egy britttaniai szervizetház, vagy fogadalmas lovagrend őrizetére bízta ; de a világ bűnei miatt az innét eltűnt, visszavándorolt keletre, eredete helyére s most már nem lehet inét feltalálni. Azért kell Arthur királynak, a Merlin tanácsára, a legjobb, legtisztább, legerényesebb lovagokból az Asztalkőre alakítania, és pedig épen tizenkettőből, mint a Krisztus tanítványai voltak, hogy az elveszett kincset ismét felkeressék s visszaszerezzék a világnak. De e lovagok is, bár aegtisztábbak a többi közt, a szent buzgalom és hitbeli rajongás mellett emberi gyarlóságokkal s (kivált szerelmi) bűnökkel bírnak s azért az elveszett szentséget nem is találhatják föl. Hiába járják be érette a világot, egy vagy kettő láthatja meg csak közülök, az is álomlátásképen. Lancelot a királynéval, Trisztán Izoldával van bűnös szerelemben, hogyan nyúlhatnának ők a szent edényhez. Az eschenbachi Wolfrám a xerezasztal egyik legnemesebb lovagjával, Percivállal köti össze a Grál-mondát. Honnan merített alig mondhatjuk meg ma már. Ő a provencei Kiot-ra utal, mint forrására s elődjére. Ily nevű irót, vagy krónikást azonban nem ismerünk. Hanem igen a provinsi Guiot-t, s a név könnyen összetéveszthető a hasonló hangzásúval, kivált a bizonytalan helyesírás korszakában. A Parcival-monda először önállóan, a Grálmondától külön fejlődött. Első alakjában egy az erdő rengeteg magányában nevekedő gyermekről szól, ki lovakat látt ott átmenni s láttokra hős tettek vágyától érzi sarkaltatni magát (mint a mi Toldink) és kalandokra indul ki a világba. Majd egy bűvös, vagy tündér szellem alakja is szövődik a mondába, a ki az ifjút, kinek még Peredur a nevet, ut meg uj bőstettettekre ösztönzi s nehéznél nehezebb kalandokba vonja, melyeket ő mind bősen és diadalmasan áll meg. A Troiesi Keresztet is még a Grál-mondától függetlenül dolgozza ki, de már Percival névvel, a mondát , s az eschenbachi Wolfram tőle veszi a hős nevét s kalandjai egy részét, de a vonatkozás a Grálra, melyet a monda középpontjává tesz, s így annak egész eszmei és jelvi értelme az övé, ha nem azé a provinsi Guiot-é, a kire maga mutat rá mint forrására. Wolframot valami magasabb felfogás vezette alkotásában, mint csak egy lovag kalandos meseelbeszélése. Költeménye elején és végén oly nyilatkozatokat tesz, melyek annak alapeszméjét és czélját egészen világosan feltárják előttünk. Életünk, úgymond, ég és pokol között lebeg ; a sötétségből a világosság felé vonzódunk ; a ki még kétkedik s a kettő közt ingadoz, nem vesztette el minden reményét az üdvre, melyet a bűn, a teljes elszakadás veszít el, de a jóban való állhatatos kitartás nyerhet csak meg. Ki lelkét istennek szenteli, s az erénynek — bár a szerelem szolgálatában, az megnyeri az üdvöt, annál bizonyosabban, minél kevésbé volt idegen a földi örömektől is, csakhogy tisztán élt legyen velük. Ily hős neki Percival, aki egy nő, hites neje, szerelmében áldoz az erénynek. Ő lehet a Grál lovagja és őre, habár földi nőt szeret is, mert azt tisztán s szabadon szereti. Íme az emberi szív felfogása egész teljességében, minden szűkkeblűség nélkül. Bár természetes, hogy a kalandok túlnyomó helyet foglalnak el a költeményben s a hős lelki állapotainak, küzdelmeinek és fejlődésének nincs sem az a terjedelme, sem az a mélysége a kivitelben, aminőt egy Hamlet, Faust, Nathan vagy Kain alakjában, újkori költőknél találunk. Wolfram a Percival jellemének indokolását származásán kezdi s szülői jellemére s történetére alapítja. Apját kalandos tettvágy űzi, hajtja szakadatlanul a világba; anyja csöndes magányban, saját kedélyvilágában él s neveli gyermekét. Az apa oda vész s a fiú az erdőben nevekedik, fejlődve benne mindkét szülője jelleme, a magány és elmélkedés szeretete mikor anyja méla dalain könyei megerednek s apja tetterős kalandvágya, ha az erdő vadaira lövöldöz nyilával. Sokszor sírva fakadt s nem tudja megmondani anyjának, miért, pedig kivágyik a világba, holott azt sem tudja, hogy kivülök s az erdőn túl is van világ. Egyszer a fiú három kóborlovagot lát, kik fényes pánczélban s fegyveresen ügetnek át az erdőn; isteneknek hiszi őket s mikor megtudja, hogy csak emberek, oly lovagok mint apja volt, nincs nyugta többé az erdőben, ki kell mennie utánok a világba. Anyja zsákvászonból s borjúbőrből varrt ruhában bocsátja útjára, mert vaspánczélt s fegyvert nem adhat neki s igy a fiú, mint még tapasztalatlan, világban járatlan subancz, oly nevetséges, a mily tiszta s eszményi kedélyű; majd kinevetik, majd megbámulják, majd sikerül, a mihez kezd; majd csütörtököt mond, mert mint a mesebeli fajankó szóról-szóra fogadja meg anyja intéseit s vig szívvel járja a világot, nem is sejtve, hogy távozása megtörte anyja szivét, a kinek mindene volt, de aki nem akarta, vagy nem bírta visszatartani, így jut el Arthur udvarához; ott leteszi a fegyverpróbát, felvétetik a lovagkörbe, a bájos Kondyiramur herczegleányt megszabadítja tolakodó kérőitől, megnyeri szerelmét s nőül veszi. De a vágy, viszontlátni anyját s útjában kalandokat is érni még, nem hagyja őt soká pihenni a boldogság ölében. Megindul. S egy este egy tóhoz ér, ahol halászoktól kér éjjeli szállást, azok nem adhatnak, de közülök egy, a szomorú halász elutasítja őt, a közeli kastélyba, ahol be is bocsátják, mikor megmondja, hogy őt »a szomorú halász« küldötte. Mikor a kastély nagy teremébe ér, csodálatos fény özönli ott körül. Lovagok ülnek aranyasztal körül s angyali szép szüzek jőnek égő gyertyatartókkal; közülök a legszebbik egy tündöklő drága követ tesz le a király elébe, ki nehéz sebben aléltan fekszik egy nyugágyon. Percival mellette foglal helyet, s bámulva látja, hogy tálak és kelyhek mint telnek meg étellel, itallal a lovagok előtt, s egy nyitott ajtón át hófehér agyot lát függő ágyban ringatni , majd vértől csepegő tárcsát hordoznak körül a teremben, s átalános jajgatás, zokogás hallatszik Mindent lát, semmit sem kérdez. Tudja, hogy az udvariasság, eszély és jó erkölcs első parancsa, nem sokat kérdezősködni. Mikor mindennek vége van, ágyba kisérik s elalszik. Mikor felébred, pusztaságot talál a kastély helyén, mintha csak álmodott volna. Lovára ül s midőn gondolkodva távozni akar, egy csatlós kineveti, hogy nem kérdezősködött a látottak után Aztán egy szüzet talál, a szép Szigynét, a ki kedvese — a halálra sebzett Sienatulander — holttestét tartja karjai közt, szolgálatát ajánlja fel a leánynak, elmondja neki, hogy a kastélyból jő; a leány feleli, hogy azt senki nem találja meg, hívatlanul, megkérdezte-e a miket ott látott ? S mikor megérti, hogy nem, szóba sem akar vele állani többé. Mert az üdv ingyen adomány, melyre hivatalosak lehetünk, de kérdezősködni, járni kell utána s a ki tanúja isten titkainak és még sem igyekszik mélyekre hatni, nem érdemli, hogy része legyen bennök. Öt Percival hallgatva s gondolkodva lovagol tovább. A táj téli, sivatagos három vércsöppet pillant meg a havon. Erről a három könycsepp jut eszébe, melyek egyikét, az elváláskor, neje állán, kettőt a két arczán látott végigcsurranni. Visszafordulna szerető nejéhez, de bántja a gondolat, hogy a kastélybeli király sebei fájdalmát egy kérdő szavával sem enyhítette meg, s magának sem szerezte meg a Grál üdvét, mert hogy a drágakő, melyet a legszebb szűz a király elé tett, a Giál volt, semmi kétsége sem lehet benne. Föl kell azt újra keresnie, ha a világ vécéig megy is, míg ismét ahhoz a kastélyhoz érkezik. Az egész román nép jól fölfogott érdekében és javára teszik. És szavai nem estek terméketlen talajra. Hasonlóképen cselekedett egy román főpap is, ugyancsak lelkére kötvén a főpásztorsága alatti tanítóknak az államnyelv eltanulását, — holott pedig ez a főpap kevéssel azelőtt a főrendiházban — igaz, hogy kifogástalan ékes magyarsággal — egy és más okból ellenezte volt nyelvünk kötelező oktatásának behozatalát. Ilyen jelek és előzmények után mi — egy erdélyi román lappal ellenkezőleg — jó sikert és szép eredményt várunk a nemrégiben megalkotott törvénytől, melynek végeredményében épen azon fajok fogják legnagyobb hasznát venni, melyek egyes fiai azt leginkább ellenezték. Sz. Gry. — A csehek és a birodalmi gyűlés. A »Pokrok« ezt írja : »Bécsben félremagyarázzák a csehek politikai pártállását. Őszintén megmondjuk hát, hogy mikép gondolkoznak a csehek ma a választások megtörténte után, midőn a jövő parlament pártviszonyait már ismerjük. Az alkotmányhűeknek mindenekelőtt a közjogi klub máj. 18-ai határozatát kell emlékezetükbe hoznunk. Akkor hivatalosan kimondatott, hogy »nincs ok arra nézve, hogy a képvisők a birodalmi tanácsba követküldés tekintetében hozott előbbeni határozatuktól elálljanak.« Tehát csak a múlt évi határozat lett megújítva, hogy nem mennek a reichsrathba. A képviselők továbbá fölhatalmazták bizalmi férfiaikat, hogy a német nemzetiségűekkel s a korona tanácsadóival alkudozásba lépjenek, azon az alapon mindazonáltal, »hogy a cseh királyságnak sem történelmi egyénisége és autonómiája, sem állami létünk más alapfeltétele fel ne áldoztassék.« Ez képezi a megválasztott összes követek programmját. A cseh képviselők e szerint nem fognak a reichsrathba menni mindaddig, míg a cseh nemzet biztosítékot nem nyer az iránt, hogy a birodalmi gyűlésbe lépés által jogaiból semmit fel nem ad. Rieger nem az az ember, aki hajlandó volna hasztalan bemenni a reichsrathba s egyszerű óvással megelégedni. — Különös, hogy a máj. 18-ki határozatra még nem érkezett megfelelő válasz. A cseh nép bizalmi férfiai régóta várják már, hogy német részről is megválaszszák a bizalmi férfiakat, s hogy a cseh javaslatokra a felelet megadassék. Német részről nemcsak Csehországra, de Ausztriára nézve is habozva járnak el, mintha e dolognak nem volna semmi fontossága.Mindaddig, míg a más oldalról az engesztelékenység s kibékülési kétség kimutatva nem lesz, senki sincs feljogosítva minket gyanúsítani, mintha túlzó követeléseink lennének.« A »Politik« a maga és pártja nevében a következő módon tiltakozik a reakczionárius érzület vádja ellen : »Az u. n. alkotmányhű többség 1868 óta reakczionárius irányban annyit tett, hogy nekünk a legjobb akarat mellett se maradna hátra mit tenni. Ha Lajthán innen »junker párt« léteznék, mint Poroszországban, és ha a birodalmi tanácsban a többséget követelné, reakczionárius kísérletekre semminemű indokot nem találna. A sajtóperi esküdtszékeket nem törölhetné el, mert tényleg nem is léteznek ; az alkotmány paragrafusait a polgári szabadságokról el nem dekretálná, mert azok úgyis a papíron léteznek; uzsoratörvényeket se kellene innét behoznia, mert a »szabadelvű« többség részben erről is gondoskodott. De »junker párt« Ausztriában nem létezik, és ha az alkotmányhű és föderalista nagybirtokosok szabadelvűségét elfogulatlanul akarnák megismerni, akkor az utóbbi oldalon még túlsúly nyilvánulna. A jövőbirodalmi tanács két legjelentékenyebb frakciója, a csehek, ha belépnek és a lengyelek szabadelvű kérdésekben bizonyára nem fogják hagyni magukat megszégyeníttetni az »alkotmányhívek« által. Ami azonban Hohenwart gróf állítólag klerikális klubját illeti, az elmúlt 6 évből egyetlen jel sincs, mely arra jogosítana, hogy reakczionáriusnak neveztessék. Épolyezetlen, mint a reakczionárius irány vádja, az alkotmány-felforgatásé. A kétharmad többséget, melylyel az alkotmányban alapelvi változtatásokat lehet határozni, a választások nem fogják eredményezni — egészen eltekintve attól, hogy sem a a f f e gróf, sem a felsőház nincsenek erre elkészülve. Minden ilynemű zajcsapás tehát álnok cselfogás. Egyedül és csakis ama kisérletről lehet szó, teljesíthetők-e az alkotmány terén jogosult autonomista és nemzetiségi óhajok. Ez a kísérlet azonban legkevésbbé reakcionárius vagy alkotmányellenes.« A német birodalmi gyűlés uzsorabizottsága a következő tvjavaslat iránt egyezett meg: »Aki egymás kényszerhelyzetének, a könnyelműségének vagy tapasztalatlanságának kizsákmányolásával kölcsönért, vagy a pénzkövetelés lejárata esetében magának vagy egy harmadiknak vagyoni előnyöket ígértet vagy adat meg, melyek a szokásos kamatlábat annyira meghaladják, hogy az eset körülményei szerint a meghaladás feltűnő aránytalanságban áll az adott pénzzel, uzsora miatt 6 hónapig terjedő fogsággal vagy 1500 márkáig terjedhető pénzbírsággal büntettetik. Aki magának vagy egy harmadiknak az uzsorás vagyonelőnyöket leplezetten, vagy váltón, vagy a becsületszó lekötése mellett, esküvel, vagy hasonló erősítésekkel megigérteti, egy évig terjedő fogsággal vagy 3000 márkáig terjedő pénzbírsággal büntettetik. A fogságbüntetés mellett szólhat az ítélet a polgári becsületjogok elvesztésére. Ugyanezek a büntetések érik azt, ki a tényállás ismeretében a fent leírt nemhez tartozó követelést megszerez s azt vagy tovább adja el, vagy az uzsorás vagyonelőnyöket érvényesíti. A ki az uzsorát üzletvagy szokásszerüleg űzi, 3 hónapon alul nem terjedő fogsággal s egyúttal 150—6000 márkáig terjedő pénzbírsággal büntettetik. A polgári becsületjog elvesztésére is szólhat az ítélet. — A »Kisbirtokosok orsz. földhitelintézetét létesítő bizottság ma délelőtt ülést tartott elnöke, gróf Festetics Pál lakásán. Ez ülésen jelen volt a kormány részéről, mint annak képviselője Beretvás Endre, pénzügyminiszteri osztálytanácsos. A létesítő bizottság egyhangúlag elfogadta a kebeléből kiküldött albizottság és a kormány által az alapszabálytervezetnek egyes, még függőben volt szakaszaira nézve egyetértőleg történt módosításokat és egy végrehajtó bizottságot küldött ki kebeléből, hogy az a létesítendő intézet ügyét az alakuló közgyűlés napjáig vezesse. Ezen végrehajtóbizottság elnökévé megválasztatott: gr. Festetics Pál, tagjaivá: dr. Apáthy István,Beliczey István, Bittó István, Bujánovics Sándor, Helfy Ignácz, Krausz Lajos, Nagy György, Tisza László és jegyzővé : Végh Ignácz. A létesítő bizottság végül határozatilag kimondá, hogy a létesítendő intézet alakuló közgyűlése legkésőbb folyó évi augusztus hó második felében tartassék meg és az alakuló közgyűlés napjának ezen határidőn belől leendő kitűzését a kiküldött végrehajtó bizottságra bízta. A szótáriból. Mikor az ellenzéki kirí apirónak nincs miről írni, csinál sensatiós dolgokat. És ezek, a nagyon szegény ellenzéki szótárkar, három névvel vannak nevezve. Betűsorban így következnek : Corruptio, — Novi-Bazár — Széll Kálmán. A többi betű hiányzik. De ez a három név is elég — thémának. Olykor keverve, olykor külön. Olyan nagy és átalánosnak van feltüntetve a corruptio — de csak a kormánypárton — hogy alighanem csak a Kerkapoly-Lónyay-Ábrányi vagy Csatár pártjában kell keresni a »becsületes embereket« ; a kormánypárton az ember csak akkor lesz becsületes, mikor meghal. Akkor elparentálják tisztességesen, hogy elmondhassák — akik utána maradnak a kormánypárton, azok mind romlottak. Azt hiszszük, hogy ez a théma már meglehetősen el van csépelve és így nyugodtan várjuk be azt a »bukást«, azt a »kimaradhatatlan összeomlást«, azt a »nemzeti fölháborodás« által való elsepertetést, melyet az ellenzéken jósolnak »az erkölcsi regenerátorok« ; már t. i. az absertigált hivatalnokok és bizonyos szigorú Cátók, kiket, hogy könnyebb tánczba vinni, mint Cátót; arról igen rövid múltak, igen furcsán tesz tanúbizonyságot. De hát azért csak várjuk azt a rettenetes bukást és azt a nagyszerű újjászületést, mely közelebbről »eljövendő lészen«, hogy kiki elvegye bűnének büntetését és pedig érdemei szerint üljön az Atyaisten jobb vagy balfelén! — De addig is, mig az bekövetkeznék, teljesítsük kötelességünket, — hagyjuk ez első kifogyhatatlan thémát, ellenzéki kollégáinknak. A novibazári bevonulás következik a szótárban. Már t. i. nem a magyar akadémia, hanem a magyar ellenzék nagy szótárában. Ez már nagyon határozott alakot öltött — április 1-je óta. Ez volt ugyanis az a határozott terminus, melyen az országgyűlés föloszlatása és a fegyveres, véres bevonulás biztos kilátásba volt helyezve. Nem következett be. Lett belőle conventió. Ez baj, mert kilátást nyújt a békés megoldásra. Ekkor jön a conventió támadva. Mert hát megfelelt az ellenzéki követelményeknek és megcáfolta az oroszszal való osztozkodás régi vádját. De minek is vonul ki az a muszka a Balkán-félszigetről. Már utolsó »etappe«-jait szedi föl. Nézze meg bárki az ellenzéki lapokat, hogy agyon hallgatják ezt, a történelemben első esetet, hogy t. i. békés pressióra egy hódító visszavonuljon, régi törekvései színteréről. Csak ezelőtt két-három hónappal is, állandó volt az ellenzéki rubrika : »Soha ki nem vonul a muszka Bulgáriából. »Vederemo« és más efféle hirlapirói stereotyp frázisokkal volt ez alaposan bizonyítva, bevésve a jámbor olvasó szívébe. Miért, hogy oly rövid időn lett megcáfolva ? ! No de megmaradt . Novibazár. Már omlott ezért a vér. Legalább ellenzéki lapokban : igen. Sok katonánk és milliónk el volt siratva. Mégis élnek. Pedig koronkintmérnök állítani, hogy a hold járásával összeeső pontossággal megjelenik az ellenzéki közlemény, hogy »ekkor és ekkor« történik meg