A Hon, 1879. július (17. évfolyam, 158-184. szám)

1879-07-10 / 166. szám

166. szám. XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1879. csütörtök, junius 10. Szerkkcsítösi írodas Barátok-tere, Athenaeum-i épület. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉKEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok - tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal: Bar­átok-tere, Athenaeum-épület földszint. ElőfizetŐSÍ a Sis­s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás egy­ü­tt: 1 hónapra....................................................................2 frt 3 hónapra....................................................................6 , 6 hónapra..........................................................................12» Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenként.........................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittat­ik. Előfizetési felhívásA HÓIT XVII. évi folyaméra. Előfizetési árak : Félévre . . . . . 12 frt Évnegyedre . . . . 6 » Egy hónapra . . . . 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év- negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, »Hon« ki­­adó­hivatalába (barátok­ tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, június 9. A magyar nyelv megtanulása végett oly néptanítók számára, kik nem bírják az állam nyelvét, elrendelt póttanfolyamok már eddig is annyiban mutatnak szép eredményt, hogy nem remélt szép számban jelentkeztek a ta­nítók a kijelölt pontokra, így Aradra jelent­kezett 580, Kolozsvárra 350, Losonczra is­mét több, mint 100 nem magyar ajkú tanító. Székely-Keresztúrról még nem bírunk ada­tokkal az iránt, hogy ott mennyit tehet a je­lentkezettek száma. De itt már aligha­nem észrevehető lesz Teutsch szász szuperinten­densnek lapunkban már közölt körrendelete, melynek czélja volt a szász néptanítókat visz­­szatartani a megnyitott cursusok látogatásá­tól. Miért is azt hiszszük, hogy Teutsch uram nem fogja elkerülni a kérdőre vonatást illeté­kes helyen. Mindent összevéve azonban azt lehet mondani, hogy a kezdeményezés e téren si­került és Trefort miniszter úrnak őszintén gratulálhatunk. Lám, megy ez is, csak akar­nunk kell. És ebből már most megítélhetjük, hogy minő mulasztásokat követtünk el e té­ren. A­mit most teszünk, azt ezelőtt tíz évvel kellett volna tennünk s ha akkor kezdtük volna, hol állanánk most e tekintetben? Ha­nem e helyett űztünk örökösen magas politi­kát, elfordítva figyelmünket ily fontosságú ügyekről, melyekbe úgy szólva belebotlot­tunk s még­sem vettük észre a legújabb időkig. Most is csak úgy félig-meddig fogtunk hozzá a munkához. Az egész ország azon néptanítói számára, kik nem beszélik az ál­lam hivatalos nyelvét, csak négy helyen nyi­­tunk tanfolyamokat. Mi már akkor, midőn ezek megnyitása iránt a miniszteri rendelet megjelent, megjegyeztük, hogy csak négy ponton nyitni az egész országban ily póttan­folyamokat, igen kevés és csak azzal vigasz­taltuk magunkat, hogy ez csak a kezdet és próba akar lenni. Nemsokára Iványi felszóla­lása következtében a miniszter is ily értelem­ben nyilatkozott. Trefort miniszter úr e nyilatkozatából te­hát azt a megnyugvást merítettük, hogy jö­vőre már mindez nagyobb szabásban s na­gyobb apparátussal fog menni. S ezt annyival inkább reméljük, mert a néptanítóknak szép számmal, mondhatjuk, tömegesen, minden zú­golódás nélkül, sőt örömest való jelentkezése a kurzusra, biztató jel a jövőre s azt is bizton reméljük, hogy a tanítással megbízott tanárok jó sikert fognak felmutatni s a jövőre nézve jó példát mutatni. Hanem e módszer kétségkívül pénzébe kerül az államnak, de az is kétségtelen, hogy szükségesebb, hasznosabb és áldásosabb czélra alig fordíthat az állam költséget, mint arra, hogy lehetővé tegye a különböző ajkú hon­polgároknak, hogy egymást megértsék s lehetővé tegye a n­é­p fiainak is a kultúrá­ban és a közös haza szolgálatában való emel­kedést. Épen azért csak sajnálnunk lehet, hogy az egyik póttanfolyamról visszautasítottak többeket a magyar nyelv megtanulására je­lentkezett tanítók közül, holott ugyancsak ideje lett volna megragadni az alkalmat, hogy ott marasztaljanak. Ez szolgáljon legalább tanulságul jövőre a lakások s a tanhelyiségek berendezése te­kintetében. A jelzett póttanfolyamokra távolról sem jelentek meg mindazon tanítók, kiknek az állam nyelvét megtanulniok kell s mindamel­lett milyen tekintélyes nagy számot képeznek azok, kik megjelentek! Bizonyitéka ez is annak, hogy bizony nagy szükség volt e törvény megalkotására s bizonyitéka annak, hogy a felekezetek vajmi keveset törődtek a magyar nyelv tanításával a népiskolában. Azonban minthogy a már kezdeménye­zett négy tanfolyam is számbavehető kiadá­sokat okoz az államnak s még hasonlíthatla­­nul nagyobbakat fog okozni, ha jövőre, mint tervezve van, nagy szabásban folytatná a kormány a most inaugurált tanítási rend­szert . önkényt fölmerül a kérdés, hogy nem lehetne és nem kellene-e kötelezni az illető felekezeteket magukat is, hogy praepa­­randiáikban hasonló póttanfolyamokat nyit­va, részben legalább megoszszák a feladat ter­heit az állammal s igy némileg maguk is hozzájáruljanak eddigi mulasztásaik helyre­hozásához ? A­mit még megjegyezni kívánunk, az, hogy jelentékeny átalakuláson ment keresz­tül a hangulat azon táborban, mely kezdet­ben oly hévvel ellenezte az államnyelv kö­telező oktatását a tanügy legalsó niveauján. Van tudomásunk róla, hogy egy román ügy­véd, hivatkozva arra, hogy a maga gyerme­keit jóval a törvény alkotása előtt s tehát a nélkül is magyarul taníttatja, mert e nyelvre előreláthatólag nagy szükségük lesz az élet­ben, egyik póttanfolyamos városban megje­lenve, proprio motu buzdította a román ajkú tanítókat, hogy a magyar nyelv elsajátításá­ban minél nagyobb buzgalmat és kitartást fejtsenek ki, mert ezt úgy a maguk, mint az A „HON“ TÁRCZÁJA. Az Arthur-mondakör. (Szósa Károly egyetemi előadásaiból: »A középkor naiv epikái.« III.) (Három közlemény.) II. Történelem és képzelet egyesülnek, hogy e mon­dakört gazdagítsák. A nagy emberek, kik valóban éltek és hatottak, a képzelet üvegén még nagyobbak­­ká válnak s valódi élményeikhez, a hitreges világ s a természet-nézlet száz meg száz uj vonást csatol, hogy azt regényessé s a nép naiv hitének és képzeletének annál elfogadhatóbbá tegye. A kelta néphit és ba­bona egész varázsteljessége látta el bő anyaggal a mondát, mire az a zöld szigetről a frank-román és a germán földre átvándorolt, hogy ott meg uj elemeket vegyen föl magába. Hogy Német-,Franczia- és Olasz­országban a mondák magva tulajdonkép idegen volt, csak előnyére, mert a tovább­képzésnek könnyebbsé­gére vált. E továbbképzés természetesen az akkor mindenütt átalános lovagiasság szellemében történt s a XII. század átalános szelleme lehellte rá a közérvé­­nyüség színezetét. De mindenik ország saját nemzeti szelleme hozzáadta a maga részét. így történt, hogy az Arthur-mondák csak­nem egyszerre három (természetesen mind rokon) nemzet sajátjaivá váltak: az angol, a frank s a ger­máné ; az angol az anyagot, a frank a művészi formát, a német az eszmei s kedélyi tartalmat adta hozzá. Hartman von der Aue, a XII. század végén, »Zwein az oroszlányos levente« mondáját, s az »Erek és Enjo« idyljét dolgozta föi; az eschenbachi Wol­­fram a Percival-mondát; a Tristán és Izolda mon­dája, Troyesi Chretien után először de Leigny Gode­­froye által francziául dolgozva föl, később a német irodalomnak újra meg újra feldolgozott kincsévé vált, számtalan változatban, egész az újabb s legújabb korig ; a Tói Lancelot történetét, még durva német átdolgozásban, a Zazikoveni Ulrich adta először, de szintén számos feldolgozást ért. Ulrichnál még hiány­zik, a­mi később fődologgá vált, a Lancelot és Gui­­nevra szerelme; nála a lovag még csak hősi oldalá­ról s vitézi kalandjaiban jelenik meg. Mind e részeiben a mondának, az érzéki, oly­kor bűnös s házasságtörő szerelem játszsza a főszere­pet , s ez vezet az egész mondakör összefüggésében a katasztrófára is, mely végre nem csak a bűnösöket, hanem magát Arthur királyt is elsodorja. A monda eszmei középpontja azonban a szent­ Graf-mondában tetőz, melyet szintén egy német költő, a már említett eschenbachi Wolfram dolgozott ki először költőileg, a Pereival-mondában, epikai költeményei legnagyob­bikában, s utána, Jennysonig, megint sokan. Érde­mes azért a mondakör e­lő- s kiválóan eszmei tartal­mú pontjával kissé részletesebben is foglalkoznunk : »A Grál, a minden áldás telje, Világi édességnek kelyhe, Majd oly szép, mint a mennyei Paradicsom örömei; Földi visszfénye égi üdvnek, Mennyei kéj és földi ünnep, S mire az emberszivnek vágya : Mindannak megnyert koronája,« mint az eschenbachi Wolfrám énekli. S mi hát ez a Szent-Grál, mit a költő ily dicsfényben tüntet föl ? A csésze, vagy kehely, melyből Krisztus a végvacsorán ivott s e szavakkal nyujtá azt tanítványainak: »ez az én vérem.« S mikor másnap a keresztre feszittetett, a keresztyén monda szerint az arimathi József, a­ki testét kikérte a római helytartótól, hogy eltemet­hesse, ugyanő kehelybe fogta föl kihulló vérét, a már nemcsak képleges, hanem valódi vért. A Grál név eredetének ehhez képest két szó származtatása lehet­séges. Vagy a »Sang réal« (valódi vér) szóból von­­tatott el a »saint g­ral« szó; vagy »Grazal« és kelta szó, edényt, csészét vagy tálat jelent s igy a saint Graal annyi volna, mint szent edény. De legyen az etymologia bármikép, a Krisztus szent vérével telt edénynek tovább van a története a mondában. És pedig két irányban, mert a monda északon, Brittaniában s délen, Spanyolországban is kiképződött. Ez utóbbbiba nyűgöt keresztyéni bitra­jongása s kelet mór és mohamedán babonája játszott össze. A grál mint égből alászállt csodás drágakő, bűvös amulet vagy talizmán szerepel, melynek bűvereje be­tegeket gyógyít, étellel és itallal mesemódra tölti meg az edényeket, éheseket és szomjasokat csodála­tosan megelégítve. Sőt e déli mondában a szent edény nem a Krisztustól s az ő vérétől származik, hanem Lucifernek az eleste előtt legfényesebb angyalnak ko­ronájából kiesett kő, mennyei ékszer, melyet föld fe­lett lebegő angyalok tartanak fönn s azután a földre szállanak vele, s itt a legtisztább lovagok és mocsok­­talan szüzek őrizetére bíznak; minden nagypénteken. Krisztus halála napján, hófehér galamb száll alá az égből, s ostyát hoz (a Krisztus vértelen testét) és azt a drága­kőre leteszi, a Grálra, mely tőle ismét egy évre erőt nyer minden jót és üdvöt szerezni s terjesz­teni a földön. Az északi felfogás azonban teljesen fentartotta a Grál szent­ edény jellegét. Az arimathi József azt, vándorlásában, egy britttaniai szerv­i­zetház, vagy fogadalmas lovagrend őrizetére bíz­ta ; de a világ bűnei miatt az innét eltűnt, visszavándorolt keletre, eredete helyére s most már nem lehet inét feltalálni. Azért kell Arthur ki­rálynak, a Merlin tanácsára, a legjobb, legtisztább, legerényesebb lovagokból az Asztalkőre alakítania, és pedig épen tizenkettőből, mint a Krisztus tanítvá­nyai voltak, hogy az elveszett kincset ismét felkeres­sék s visszaszerezzék a világnak. De e lovagok is, bár a­egtisztábbak a többi közt, a szent buzgalom és hitbeli rajongás mellett emberi gyarlóságokkal s (kivált szerelmi) bűnökkel bírnak s azért az elveszett szentséget nem is találhatják föl. Hiába járják be érette a világot, egy vagy kettő láthatja meg csak közülök, az is álomlátásképen. Lancelot a királyné­val, Trisztán Izoldával van bűnös szerelemben, ho­gyan nyúlhatnának ők a szent edényhez. Az eschenbachi Wolfrám a xerezasztal egyik legnemesebb lovagjával, Percivállal köti össze a Grál-mondát. Honnan merített alig mondhatjuk meg ma már. Ő a provencei Kiot-ra utal, mint forrására s elődjére. Ily nevű irót, vagy krónikást azonban nem ismerünk. Hanem igen a provinsi Guiot-t, s a név könnyen összetéveszthető a hasonló hangzású­val, kivált a bizonytalan helyesírás korszakában. A Parcival-monda először önállóan, a Grál­­mondától külön fejlődött. Első alakjában egy az erdő rengeteg magányában nevekedő gyermekről szól, ki lovakat látt ott átmenni s láttokra hős tettek vágyá­tól érzi sarkaltatni magát (mint a mi Toldink) és kalandokra indul ki a világba. Majd egy bűvös, vagy tündér szellem alakja is szövődik a mondába, a ki az ifjút, kinek még Peredur a nevet, ut meg uj bőstet­­tettekre ösztönzi s nehéznél nehezebb kalandokba vonja, melyeket ő mind bősen és diadalmasan áll meg. A Troiesi Keresztet is még a Grál-mondától függetlenül dolgozza ki, de már Percival névvel, a mon­dát , s az eschenbachi Wolfram tőle veszi a hős ne­vét s kalandjai egy részét, de a vonatkozás a Grálra, melyet a monda középpontjává tesz, s így annak egész eszmei és jelvi értelme az övé, ha nem azé a provin­­si Guiot-é, a kire maga mutat rá mint forrására. Wolframot valami magasabb felfogás vezette alkotásában, mint csak egy lovag kalandos meseel­beszélése. Költeménye elején és végén oly nyilatko­zatokat tesz, melyek annak alapeszméjét és czélját egészen világosan feltárják előttünk. Életünk, úgy­mond, ég és pokol között lebeg ; a sötétségből a vilá­gosság felé vonzódunk ; a ki még kétkedik s a kettő közt ingadoz, nem vesztette el minden reményét az üdvre, melyet a bűn, a teljes elszakadás veszít el, de a jóban való állhatatos kitartás nyerhet csak meg. Ki lelkét istennek szenteli, s az erénynek — bár a szerelem szolgálatában, az megnyeri az üdvöt, annál bizonyosabban, minél kevésbé volt idegen a földi örö­mektől is, csakhogy tisztán élt legyen velük. Ily hős neki Percival, a­ki egy nő, hites neje, szerelmében áldoz az erénynek. Ő lehet a Grál lo­vagja és őre, habár földi nőt szeret is, mert azt tisz­tán s szabadon szereti. Íme az emberi szív felfogása egész teljességében, minden szűkkeblűség nélkül. Bár természetes, hogy a kalandok túlnyomó helyet fog­lalnak el a költeményben s a hős lelki állapotainak, küzdelmeinek és fejlődésének nincs sem az a terje­delme, sem az a mélysége a kivitelben, a­minőt egy Hamlet, Faust, Nathan vagy Kain alakjában, újkori költőknél találunk. Wolfram a Percival jellemének indokolását származásán kezdi s szülői jellemére s történetére alapítja. Apját kalandos tettvágy űzi, hajtja szaka­datlanul a világba; anyja csöndes magányban, saját kedélyvilágában él s neveli gyermekét. Az apa oda vész s a fiú az erdőben nevekedik, fejlődve benne mind­két szülője jelleme, a magány és elmélkedés szeretete mikor anyja méla dalain könyei megerednek s apja tetterős kalandvágya, ha az erdő vadaira lövöldöz nyilával. Sokszor sírva fakadt s nem tudja megmon­dani anyjának, miért, pedig kivágyik a világba, ho­lott azt sem tudja, hogy kivülök s az erdőn túl is van világ. Egyszer a fiú három kóborlovagot lát, kik fé­nyes pánczélban s fegyveresen ügetnek át az erdőn; isteneknek hiszi őket s mikor megtudja, hogy csak emberek, oly lovagok mint apja volt, nincs nyugta többé az erdőben, ki kell mennie utánok a világba. Anyja zsákvászonból s borjúbőrből varrt ruhában bo­csátja útjára, mert vaspánczélt s fegyvert nem adhat neki s igy a fiú, mint még tapasztalatlan, világban járatlan subancz, oly nevetséges, a mily tiszta s esz­ményi kedélyű; majd kinevetik, majd megbámulják, majd sikerül, a mihez kezd; majd csütörtököt mond, mert mint a mesebeli fajankó szóról-szóra fogadja meg anyja intéseit s vig szívvel járja a világot, nem is sejtve, hogy távozása megtörte anyja szivét, a ki­nek mindene volt, de aki nem akarta, vagy nem bírta visszatartani, így jut el Arthur udvarához; ott leteszi a fegy­verpróbát, felvétetik a lovagkörbe, a bájos Kondyi­­ramur herczegleányt megszabadítja tolakodó kérői­től, megnyeri szerelmét s nőül veszi. De a vágy, vi­szontlátni anyját s útjában kalandokat is érni még, nem hagyja őt soká pihenni a boldogság ölében. Meg­indul. S egy este egy tóhoz ér, a­hol halászoktól kér éjjeli szállást, azok nem adhatnak, de közülök egy, a szomorú halász elutasítja őt, a közeli kastélyba, a­hol be is bocsátják, mikor megmondja, hogy őt »a szomo­rú halász« küldötte. Mikor a kastély nagy teremébe ér, csodálatos fény özönli ott körül. Lovagok ülnek aranyasztal körül s angyali szép szüzek jőnek égő gyertyatartókkal; közülök a legszebbik egy tündöklő drága követ tesz le a király elébe, ki nehéz sebben aléltan­ fekszik egy nyugágyon. Percival mellette fog­lal helyet, s bámulva látja, hogy tálak és kelyhek mint telnek meg étellel, itallal a lovagok előtt, s egy nyitott ajtón át hófehér agyot lát függő ágyban ringat­ni , majd vértől csepegő tárcsát hordoznak körül a teremben, s átalános jajgatás, zokogás hallatszik Mindent lát, semmit sem kérdez. Tudja, hogy az ud­variasság, eszély és jó erkölcs első parancsa, nem so­kat kérdezősködni. Mikor mindennek vége van, ágy­ba kisérik s elalszik. Mikor felébred, pusztaságot ta­lál a kastély helyén, mintha csak álmodott volna. Lo­vára ül s midőn gondolkodva távozni akar, egy csatlós kineveti, hogy nem kérdezősködött a látottak után Aztán egy szüzet talál, a szép Szigynét, a ki kedvese — a halálra sebzett Sienatulander — holttestét tart­ja karjai közt, szolgálatát ajánlja fel a leánynak, el­mondja neki, hogy a kastélyból jő; a leány feleli, hogy azt senki nem találja meg, hívatlanul, megkérdezte-e a miket ott látott ? S mikor megérti, hogy nem, szóba sem akar vele állani többé. Mert az üdv ingyen ado­mány, melyre hivatalosak lehetünk, de kérdezősköd­ni, járni kell utána s a ki tanúja isten titkainak és még sem igyekszik mélyekre hatni, nem érdemli, hogy része legyen bennök. Öt Percival hallgatva s gondolkodva lovagol to­vább. A táj téli, sivatag­o­s három vércsöppet pil­lant meg a havon. Erről a három könycsepp jut eszébe, melyek egyikét, az elváláskor, neje állán, ket­tőt a két arczán látott végigcsurranni. Visszafordulna szerető nejéhez, de bántja a gondolat, hogy a kastély­beli király sebei fájdalmát egy kérdő szavával sem enyhítette meg, s magának sem szerezte meg a Grál üdvét, mert hogy a drága­kő, melyet a legszebb szűz a király elé tett, a Giál volt, semmi kétsége sem lehet benne. Föl kell azt újra keresnie, ha a világ vécéig megy is, míg ismét ahhoz a kastélyhoz érkezik. A­z egész román nép jól fölfogott érdekében és javára teszik. És szavai nem estek terméket­len talajra. Hasonlóképen cselekedett egy román fő­pap is, ugyancsak lelkére kötvén a főpász­­torsága alatti tanítóknak az államnyelv elta­­nulását, — holott pedig ez a főpap kevéssel azelőtt a főrendiházban — igaz, hogy kifo­gástalan ékes magyarsággal — egy és más okból ellenezte volt nyelvünk kötelező okta­tásának behozatalát. Ilyen jelek és előzmények után mi — egy erdélyi román lappal ellenkezőleg — jó sikert és szép eredményt várunk a nem­régi­ben megalkotott törvénytől, melynek vég­eredményében épen azon fajok fogják legna­gyobb hasznát venni, melyek egyes fiai azt leginkább ellenezték. Sz. Gry. — A csehek és a birodalmi gyűlés. A »Pokrok« ezt írja : »Bécsben félremagyarázzák a csehek politikai pártállását. Őszintén megmondjuk hát, hogy mikép gondolkoznak a csehek ma a válasz­tások megtörténte után, midőn a jövő parlament pártviszonyait már ismerjük. Az alkotmányhűeknek mindenekelőtt a közjogi klub máj. 18-ai határozatát kell emlékezetükbe hoznunk. Akkor hivatalosan ki­mondatott, hogy »nincs ok arra nézve, hogy a képvi­­sők a birodalmi tanácsba követküldés tekintetében hozott előbbeni határozatuktól el­álljanak.« Tehát csak a múlt évi határozat lett megújítva, hogy nem mennek a reichsrathba. A képviselők továbbá fölha­talmazták bizalmi férfiaikat, hogy a német nemzeti­­ségűekkel s a korona tanácsadóival alkudozásba lép­jenek, azon az alapon mindazonáltal, »hogy a cseh királyságnak sem történelmi egyénisége és autonó­miája, sem állami létünk más alapfeltétele fel ne áldoztassék.« Ez képezi a megválasztott összes kö­vetek programmját. A cseh képviselők e szerint nem fognak a reichsrathba menni mindaddig, míg a cseh nemzet biztosítékot nem nyer az iránt, hogy a birodal­mi gyűlésbe lépés által jogaiból semmit fel nem ad. Rieger nem az az ember, aki hajlandó volna haszta­lan bemenni a reichsrathba s egyszerű óvással meg­elégedni. — Különös, hogy a máj. 18-ki határozatra még nem érkezett megfelelő válasz. A cseh nép bi­zalmi férfiai régóta várják már, hogy német részről is megválaszszák a bizalmi férfiakat, s hogy a cseh javaslatokra a felelet megadassék. Német részről nemcsak Csehországra, de Ausztriára nézve is ha­bozva járnak el, mintha e dolognak nem volna sem­mi fontossága.­­Mindaddig, míg a más oldalról az engesztelékenység s kibékülési kétség kimutatva nem lesz, senki sincs feljogosítva minket gyanúsítani, mintha túlzó követeléseink lennének.«­­ A »Politik« a maga és pártja nevében a következő módon tiltakozik a reakczionárius érzület vádja ellen : »Az u. n. alkotmányhű többség 1868 óta reak­czionárius irányban annyit tett, hogy nekünk a leg­jobb akarat mellett se maradna hátra mit tenni. Ha Lajthán innen »junker párt« léteznék, mint Porosz­­országban, és ha a birodalmi tanácsban a többséget követelné, reakczionárius kísérletekre semminemű in­dokot nem találna. A sajtóperi esküdtszékeket nem törölhetné el, mert tényleg nem is léteznek ; az al­kotmány paragrafusait a polgári szabadságokról el nem dekretálná, mert azok úgyis a papíron léteznek; uzsora­törvényeket se kellene innét behoznia, mert a »szabadelvű« többség részben erről is gondoskodott. De »junker párt« Ausztriában nem létezik, és ha az alkotmányhű és föderalista nagybirtokosok szabadel­­vűségét elfogulatlanul akarnák megismerni, akkor az utóbbi oldalon még túlsúly nyilvánulna. A jövő­birodalmi tanács két legjelentékenyebb frakc­iója, a csehek, ha belépnek és a lengyelek sza­badelvű kérdésekben bizonyára nem fogják hagyni magukat megszégyeníttetni az »alkotmányhívek« által. Ami azonban Hohenwart gróf állítólag klerikális klubját illeti, az elmúlt 6 évből egyetlen jel sincs, mely arra jogosítana, hogy reakczionárius­­nak neveztessék. Époly­ezetlen, mint a reakczionárius irány vádja, az alkotmány-felforgatásé. A kétharmad többséget, melylyel az alkot­mányban alapelvi változtatásokat lehet határozni, a választások nem fogják eredményezni — egészen eltekintve attól, hogy se­m a a f f e gróf, sem a felsőház nincsenek erre elkészülve. Minden ilynemű zajcsapás tehát álnok cselfogás. Egyedül és csakis ama kisé­rlet­ről lehet szó, teljesíthető­k-e a­z alkotmány terén jogosult autonomista és nemzetiségi óhaj­ok. Ez a kísérlet azonban legkevésbbé reakc­ionárius vagy alkotmányellenes.«­­ A német birodalmi gyűlés uzso­­rabizottsága a következő tvjavaslat iránt egye­zett meg: »A­ki egy­más kényszerhelyzetének, a könnyel­műségének vagy tapasztalatlanságának kizsákmányo­lásával kölcsönért, vagy a pénzkövetelés lejárata ese­tében magának vagy egy harmadiknak vagyoni elő­nyöket ígértet vagy adat meg, melyek a szokásos ka­matlábat annyira meghaladják, hogy az eset körül­ményei szerint a meghaladás feltűnő aránytalanság­ban áll az adott pénzzel, uzsora miatt 6 hónapig ter­jedő fogsággal vagy 1500 márkáig terjedhető pénz­bírsággal büntettetik. A­ki magának vagy egy harmadiknak az uzso­rás vagyonelőnyöket leplezetten, vagy váltón, vagy a becsületszó lekötése mellett, esküvel, vagy hasonló erősítésekkel megigérteti, egy évig terjedő fogsággal vagy 3000 márkáig terjedő pénzbírsággal büntette­tik. A fogságbüntetés mellett szólhat az ítélet a pol­gári becsületjogok elvesztésére. Ugyanezek a büntetések érik azt, ki a tényállás ismeretében a fent leírt nemhez tartozó követelést megszerez s azt vagy tovább adja el, vagy az uzsorás vagyonelőnyöket érvényesíti. A ki az uzsorát üzlet­vagy szokásszerüleg űzi, 3 hónapon alul nem terjedő fogsággal s egyúttal 150—6000 márkáig terjedő pénz­bírsággal büntettetik. A polgári becsületjog elveszté­sére is szólhat az ítélet. — A »Kisbirtokosok orsz. földhi­telintézetét­ létesítő bizottság ma délelőtt ülést tartott elnöke, gróf Festetics Pál lakásán. Ez ülésen jelen volt a kormány részéről, mint annak képviselője Beretvás Endre, pénzügyminiszteri osztálytanácsos. A létesítő bizottság egyhangúlag elfogadta a kebelé­ből kiküldött albizottság és a kormány által az alap­szabálytervezetnek egyes, még függőben volt szaka­szaira nézve egyetértőleg történt módosításokat és egy végrehajtó bizottságot küldött ki kebeléből, hogy az a létesítendő intézet ügyét az alakuló közgyűlés napjáig vezesse. Ezen végrehajtóbizottság elnökévé megválasztatott: gr. Festetics Pál, tagjaivá: dr. Ap­áthy István,Beliczey István, Bittó István, Bujánovics Sándor, Helfy Ignácz, Krausz Lajos, Nagy György, Tisza László és jegyzővé : V­é­g­h Ignácz. A létesítő bizottság végül határoza­­tilag kimondá, hogy a létesítendő intézet alakuló közgyűlése legkésőbb folyó évi augusztus hó második felében tartassék meg és az ala­kuló közgyűlés napjának ezen határidőn belől leendő kitűzését a kiküldött végrehajtó bizottságra bízta. A szótáriból. Mikor az ellenzéki kirí apirónak nincs miről írni, csinál sensatiós dolgokat. És ezek, a nagyon szegény ellenzéki szótárkar, három névvel vannak nevezve. Betűsorban így kö­vetkeznek : Corruptio, — Novi-Bazár — Széll Kálmán. A többi betű hiányzik. De ez a há­rom név is elég — thémának. Olykor kever­ve, olykor külön. Olyan nagy és átalánosnak van feltüntetve a corruptio — de csak a kor­mánypárton — hogy alighanem csak a Ker­­kapoly-Lónyay-Ábrányi vagy Csatár párt­jában kell keresni a »becsületes embereket« ; a kormánypárton az ember csak akkor lesz becsületes, mikor meghal. Akkor elparentál­­ják tisztességesen, hogy elmondhassák — a­kik utána maradnak a kormánypárton, azok mind romlottak. Azt hiszszük, hogy ez a thé­­ma már meglehetősen el van csépelve és így nyugodtan várjuk be azt a »bukást«, azt a »kimaradhatatlan összeomlást«, azt a »nem­zeti fölháborodás« által való elsepertetést, melyet az ellenzéken jósolnak »az erkölcsi regenerátorok« ; már t. i. az absertigált hiva­talnokok és bizonyos szigorú Cátók, kiket, hogy könnyebb tánczba vinni, mint Cátót; arról igen rövid múltak, igen furcsán tesz tanúbi­zonyságot. De hát azért csak várjuk azt a rettenetes bukást és azt a nagyszerű újjászületést, mely közelebbről »eljövendő lészen«, hogy kiki el­vegye bűnének büntetését és pedig érdemei szerint üljön az Atyaisten jobb vagy balfe­lén! — De addig is, mig az bekövetkeznék, teljesítsük kötelességünket, — hagyjuk ez első kifogyhatatlan thémát, ellenzéki kol­légáinknak. A novibazári bevonulás következik a szótárban. Már t. i. nem a magyar akadémia, hanem a magyar ellenzék nagy szótárában. Ez már nagyon határozott alakot öltött — április 1-je óta. Ez volt ugyanis az a határo­zott terminus, melyen az országgyűlés fölosz­­latása és a fegyveres, véres bevonulás biztos kilátásba volt helyezve. Nem következett be. Lett belőle conventió. Ez baj, mert kilátást nyújt a békés megoldásra. Ekkor jön a con­ventió támadva. Mert hát megfelelt az ellen­zéki követelményeknek és megc­áfolta az oroszszal való osztozkodás régi vádját. De minek is vonul ki az a muszka a Balkán-fél­szigetről. Már utolsó »etappe«-jait szedi föl. Nézze meg bárki az ellenzéki lapokat, hogy agyon hallgatják ezt, a történelemben első esetet, hogy t. i. békés pressióra egy hó­dító visszavonuljon, régi törekvései színteré­ről. Csak ezelőtt két-három hónappal is, ál­landó volt az ellenzéki rubrika : »Soha ki nem vonul a muszka Bulgáriából. »Vedere­­mo« és más efféle hirlapirói stereotyp frázi­sokkal volt ez alaposan bizonyítva, bevésve a jámbor olvasó szívébe. Miért, hogy oly rö­vid időn lett megc­áfolva ? ! No de megmaradt . Novibazár. Már om­lott ezért a vér. Legalább ellenzéki lapok­ban : igen. Sok katonánk és milliónk el volt siratva. Mégis élnek. Pedig koronkint­­mér­nök állítani, hogy a hold járásával összeeső pontossággal­ megjelenik az ellenzéki közle­mény, hogy »ekkor és ekkor« történik meg

Next