A Hon, 1879. augusztus (17. évfolyam, 185-210. szám)

1879-08-02 / 186. szám

Budapest, 1879. szombat, augusztus 2. 186. szám, XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztési iroda« Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSIEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési pe­st­a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.............................................................. fit 3 hónapra.......................................................6, 6 hónapra............................................................. A p esti kiadás postai különküldéséért fonn­­fizetés negyedévenként.................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívása H­­IT XVII. évi folyamára. Előfizetési árak : Félévre . . . . . 12 frt Évnegyedre .... 6 » Egy hónapra . . 2 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. gy* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, »Hon« ki­adó-hivatalába (barátok­ tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. A­­Hont szerk. s kiadóhivatala. Budapest, augusztus 1. Az eredmény és az érdem. Ha már a magánbecsület és hitel politi­kai eszközzé fajul, legalább pénzügyeinket nem lenne szabad, a közhitel és az ország ön­érzete érdekében, hamis világításba helyezni. Ezt különben ellenzéki laptársainknak any­­nyival inkább tanácsolja a nemzeti érdeken kívül, saját jó hírnevük is, mert a számokat mesterségesen csoportosítani lehet ugyan, de mégis csak nehéz azokat meghamisítani. Azt hiszszük, hogy ma, midőn a 153 milliós köl­csön visszafizetésének napja úgy következett be, hogy a legkisebb kételye és aggodalma sem volt senkinek az iránt, hogy a nagy le­begő adósság, minden baj és rázkódás nélkül konvertáltatik , a legkevésbé indokolt és jo­gosult minden kétely az iránt, hogy pénz­ügyeink és hitelünk rendezése nagy léptek­kel ne haladna előre. Jusson eszünkbe csak a két-három év előtti állapot és az ebből kelet­kezett közhangulat, mely a pártokat át­­ható és abban konkludált, hogy a 153 mil­liós kölcsön vagy államjószágainkat fogja el­seperni, vagy uzsorás állandó adóssággá fog átváltozni, — és tekintsünk a négy évi erő­feszítés eredményére, mely oda vezetett, hogy konsolidáltuk ez óriási lebegő adósságot, a nélkül, hogy a feltevések bármelyike bekö­vetkezett volna és pedig 7—7,/­°/o-os pénz­zel, melynek visszafizetésével és törlesztésé­vel nem kell államháztartásunkat terhelnünk. A­ki ezt tagadja, vagy ebben nem lát­ja hitelünk és pénzügyeink tetemes javulását, az bizonyára nem jó bizonyítványt állít ki elfogulatlanságáról, de még azon kötelesség­érzetről sem, melylyel hazája érdekei iránt viseltetni kell. Azt elismerjük, hogy csak a szélbalon, meg némely tudatlan »mérsékelt« ellenzékiben található az elfogultság e magas foka; a fizikusabbak elismerik a tényt, ha­nem egyfelől tulajdonítják azt a pénzpiac­ véletlenül kedvező hangulatának; másfelől (a­mi a jövedelmek fokozódását illeti­ az adók kíméletlen és anyagi tönkrejutásunkat elő­mozdító behajtásának. Nem egészen így áll a dolog. Elfelejtik azt, hogy a pénzpiac­ ked­vezőtlen helyzetét egyenesen a kormány­nak és a többségnek rótták fel, tehát már a logika is azt követelné tőlük, hogy most már a kedvezőbb fordulatot is ezeknek tulajdonít­sák. De minthogy ez a logika az igazságtól elvezetne, nem fogunk tőlük ilyesmit köve­telni ; csak az igazság korlátain belül kíván­juk konstatálni azt, hogy csak azon or­szágok veszik hasznát a pénzpiac­ kedvező helyzetének, melyek kormányában és pénz­ügyeiben Európa bízik; a londoni U­aV6-os pénznek semmi hasznát nem vette Törökor­szág és ennek pénzügyein ugyancsak nem látszik meg az a kedvező fordulat, melynek kizárólagosan tudják fel sokan, az ellenzéken, a mi 153 milliós kölcsönünk konversiójának oly kedvező sikerét. Nem fogunk ebből a kormánynak és pártunknak több érdemet tulajdonítni, mint a­mennyi megilleti azokat. Megilleti pedig : a czélra való tántoríthatlan törekvés, az alul­ról és kívülről támasztott számtalan nehéz­ség legyőzése, a nemzettel szemben a hely­zet követelményeinek érvényesítése , az egyé­ni hiúság és népszerűség, kényelem és nyu­galom föláldozása által kiérdemelt elismerés. Mindez nem igen nagy érdem ugyan, mert csak hazafiús kötelesség ; de midőn ennek pontos teljesítése oly nehéz, és mikor ennek teljesítése alól oly sokan iparkodtak kivonni magukat , akkor bizony csak el kell ismerni azok érdemét, kik a nehézségekkel daczolva, telj­esíték azt. De, természetesen, a pénzügyminiszter bámulatos szívóssága, a kormány kitartása, a többség összetartása mind haszontalan lett volna, ha a nemzet meg nem érti a helyzet követelményét, a rágalmazás és csábítás által félrevezettetni engedi magát és a legnagyobb erőfeszítéssel nem teljesíti kötelességét. Tehát a nemzet erőfeszítésében és tánto­ríthatlan kitartásában van a legfőbb érdem : hitelünk javítása és pénzügyeink rendezése tekintetében. És ezt hiába akarják megkeseríteni az­által, hogy nem a polgárok kötelességérzeté­nek és helyzetünk javulásának , hanem a kí­méletlen adószámnak tulajdonítják a kedvező pénzügyi eredményt , mert a szélső bal 12 éve, a mérsékelt ellenzék 4 éve hirdeti ugyan a végső kimerülést, de ennek bekövetkezése helyett, a folyó évben is, a páratlan nagy­ságú elemi csapások daczára is, javultak állam­­háztartási viszonyaink. A legutóbbi évnegyedes kimutatásokat eléggé méltányolni nem lehet. Mert bár az ország nagy része — a vízkárok miatt — tényleg adót nem fizet ; az ország más részei-­­ben sem fokoztatott, sőt enyhíttetett sok he­lyen, az adóvégrehajtás , mégis az egyenes adók emelkedést és a második negyedben soha elő nem fordult nagymérvű emelkedést mutatnak föl ; a fogyasztási adók egy részé­ben az emelkedés a gyáripar örvendetes és (szeszben, czukorban) a kiegyezés által meg nem ölt fejlődésének tulajdonítandó ; a fo­gyasztási adók másik része (dohány, só) csak­ugyan az anyagi helyzet javulásával kapcso­latban álló nagyobb fogyasztásnak róható föl ; míg az állami üzemek jövedelmezőségé­nek fejlesztésében csak van egy kis érdeme a kormánynak is. No de van még egy ellenvetés ! A ked­vező pénzügyi eredmény daczára is a defic­it az első félévben 31 és fél millió , minthogy pedig a kormány 34 és fél milliót előirány­zott egész évre, előreláthatólag, ez betart­ható nem lesz,­­ tehát az előirányzat ir­reális. Hogy a jövő mit rejt magában, nem tudjuk , de azt tudjuk, hogy az eddigi tapasz­talatok alapján ezt állítani nem lehet. Egyik laptársunk foglalkozik ma e kérdés­sel, mi is ezt akarjuk egy pár adattal meg­világítani. 1875-ben az első félévben volt 40 millió deficzit, egész évben 43 millió ; tehát ha 1879-ben az első félév 31 és fél millió deficzitet mutat, és az egész évre 34 és fél millió van előirányozva, az 1875-diki példa szerint az előirányzat betartható. 1876- ban volt az első félévi deficzit 33 millió, az egész évi 36 millió; 1877-ben az első félévi 26 millió, az egész évi 26 millió; 1878-ban az első félévi defic­it 29 millió, az egész évi 25 millió ; ha tehát az eddigi tapasztalatok­nak hinni lehet, az év eddigi eredménye épen azt bizonyítja, hogy a kormány előirányzata reális volt, annyival is inkább, mert a sze­gedi katastrófa terhe előre látva nem volt és az év második negyedét ez is 5 negyed mil­lióig vette igénybe. De az egyes jövedelmi ágak bevételi arányai is érdekes adatokat nyújtanak e te­kintetben. Az egyenes adók az első félévben adtak 34 milliót, hogy az előirányzat betart­ható legyen, a második félévben 52,880,791 forintot kell, hogy adjanak; de a múlt év első felében az egyenes adókból csak 29 és fél millió folyt be és a másodikban mégis 52,784,451 forint jött be ; pedig tudjuk, hogy a múlt évben a november és dec­ember visz­­szamaradt volt. Vegyük a fogyasztási adókat. Ezek az első félévben ez idén adtak 7.673,253 frtot, hogy az irreálisnak csúfolt előirányzatot a második félévben betartsák, kell, hogy 6.691,747 forintot jövedelmezzenek, de már a múlt év második felében adtak 7 milliót, pe­dig akkor az első félév csak 4 milliót jöve­delmezett volt. A fogyasztási adó visszatérítéséből az idei első félévben volt 1.220,712 forint­­ bevéte­lünk, tehát a második félévnek csak 579,288 forintot kell jövedelmeznie, hogy az előirány­zat betartható legyen; pedig a múlt év máso­dik felében e czímen 1.122,603 forint folyt be. Úgy hiszszük, hogy így a számítás csak elég reális. Vegyük például a dohányjövedék nettó eredményét. Az év első felében volt 7.830,515 forint, hogy az egész előirányzat bejöjjön ; a második félévben kell 8.581,007 forintnak e czimen bejőni, de 1878. második felében 9.410,287 frt jött volt be. Terünk nem engedi, hogy most több részletbe bocsátkozzunk, de az eddigiek is meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy pénz­ügyeink tetemesen javulnak és költségveté­sünk, a katastrófák daczára is reálisnak mondható, — ez a két tény elég jó bizonyít­vány a kormány és eléggé jó biztosíték a ki­bontakozás mellett! — Romániáról írt s már táviratilag jelzett czikke a »N. A. Z.«-nak így hangzik: Az utolsó sze­mélyváltozással­­Románia minisztériumában nevezett tartományban úgy látszik, valamivel kedvezőbb kilá­tások nyíltak, hogy végre teljesíttetni fognak ama kötelezettségek, melyeket a berlini kongresszus neve­zett fejedelemségre ruházott. Hogy e teljesülés oly sokáig váratott magára, hogy Románia csak kísérle­tet tehetett minden európai nagyhatalom közös ítéle­tét eddig jóformán tekinteten kívül hagyni, talán és akkor is csak részben a viszonyok kedvezőségéből magyarázandó, melyek Romániát és sorsát évek sora óta vezették. A román fejedelemségek annak idején, ellenmondásban a jogosan létező szabványokkal nem­zeti és politikai egyesülésüket önhatalmúlag tették bevégzett ténynyé és az európai areopág a románok nemzeti törekvéseinek jóakaró méltánylásában ama ténytől utólagosan meg nem tagadta beleegyezését. Kevés évvel később egy új felhevülés a lojalitás elvei ellen ismét a román nép szerencséjére ütött ki, oly fejedelmet adván neki, kinek személyiségét és nevét egy további normális fejlődés garancziájának kellett tekinteni és a tartomány felé számos nagy jelentősé­gű politikai és közgazdasági vívmányt fordítottak. És bármily nagy és nehéz terheket rótt is az utolsó ke­leti háború a román népre, mégis azt a megmérhetet­len előnyt is meghozta neki, hogy politikai és kato­nai intézményeit válságos időben kipróbálhatja és hogy egész Európa előtt igényt támaszthat nemzeti és állami függetlenségének elismerése. Románia ez igényét a berlini kongresszus készségesen megelőzte, a czivilizáczió érdekében, amaz elvek logikai követ­kezésében, melyeknek átalában mérvadóknak kellett lenniök a keleti viszonyok rendezése megkísérlésénél. Románia függetlenségének elismerése azzal a kö­telezettséggel köttetett össze, hogy a vallási egyenjo­gúság elvét törvényhozásában teljes érvényre emelje. De míg a berlini kongresszus határozatai min­den más pontban végrehajtottak vagy ehez közel áll­nak, különösen az európai nagyhatalmak semmit se mulasztanak el, hogy tiszteletüket határozatai előtt nyilvánítsák. Románia azt a sajátságos látványt nyúj­totta, hogy a kormány és a parlamenti pártok ott a kongresszus által Románia részére hozott határo­zat teljesítése helyett eddig annak csupán kritikai fej­tegetésére látszottak indíttatva. Talán nem lett vol­na jogosulatlan és a nagyhatalmak részéről, melyek Romániának jóakaratuk már oly számos bizonyíté­kát adták, bizonyára elfogulatlan méltánylásra akadt volna, ha a kongresszusi határozat végrehajtásainak részleteiről, tekintettel a fenforgó különös viszonyok­ra, a román kamarákban és az ottani kormány asz­taltól behatóbb fejtegetések eredtek volna, de az elvi meghódolásnak az egyesült Európa akarata előtt, előbb mindenesetre kérdésen kívül állónak kellett lennie és maradnia. Románia,a viszonyok eddigi ked­vezősége által elkényeztetve, azt hitte, hogy ez elvi meghódolás alól kivonhatja magát és még az akkori román külügyminiszternek, Campineanunak legújabban kivonatban közölt egy körjegyzékében a hivatalos román szférák új kísérlete lépett a nyilvá­nosság elé, hogy az európai nagyhatalmakkal a Ro­mániára vonatkozó kongresszusi határozatok iránt a vita egy nemébe lépjenek. E határozatok méltósá­gának ily utólagos fejtegetést minden körülmény közt megengedhetetlennek kell feltüntetnie és alig szenved kétséget, hogy Campineanu körjegyzéke, mely különben, ha jól vagyunk értesülve, itt hivata­losan nem is jutott tudomásul, mindenütt egyenlő felfogással találkozott. A román kormány új összeállításában most programmal fordult a kamarákhoz, mely kifejezést ad készségének a zsidó kérdés megoldása iránt a ber­lini kongresszusi határozatok értelmében. Románia saját érdeke követeli, hogy e szándék végrehajtása ne találjon innét, mint közönségesen, parlamenti fon­dorlatokban és párttöredékek manővereiben, leküzd­hetetlen akadályt. A Dumbowitzávál nem kellene azzal a kopasz mentséggel vigasztalódni, hogy a kon­gresszusi határozatok végrehajtása iránti kényszerről szó se lehet és hogy Románia e szerint bátorkod­­ó házik ellenállását folytatni. A modern állam első élettöltése , a nemzetközi jog törvényei előtt megha­jolni, Románia veszélyeztetné jelenét és jövőjét, ha ott megfoghatatlan felfuvalkodottsággal komolyan arra gondolnának, hogy magukat állandóan a nor­mális nemzetközi viszonyon kívül helyezzék.« — Carey hadnagy katonai becsü­letének megmentése mellett tör lándzsát a »Deutsche Heereszig.« Szerinte Carey nem hi­bás. A gyors visszavonulásnál nem volt más menek­­vési mód; a herczeg veszve volt abban a pillanatban, midőn nem birt lóra ülni; Carey hadnagy ezen sem­­mit se változtathatott. Nem tagadható, hogy hősies vitézség példája lett volna, ha Carey a herczeg ol­dala mellett esett volna el. Minden hadsereg őrzi egyes ily hőstettek emlékét s ezek arra szolgálnak, hogy az ifjú nemzedékben a hazaszeretetet felköltsék és erő­sítsék. De épen azért, mert ily tettek arra, a­ki azo­kat végbeviszi, a legnagyobb dicsőséget árasztják, nem lehet azokat mint maguktól érthető dolgokat követelni, különben nem volnának egyéb, mint a kö­telesség közönséges teljesítése. A Carey hadnagy ál­tal követelt pedig határozottan túlmegy az egyszerű kötelességteljesítés mértékén. Carey magatartását egészen máskép ítélnék meg, ha a herczeg helyett más tiszt esett volna el és e kétféle megítélés ellen határozottan tiltakozni kell. Háborúban rang és ál­lás nem tehet különbséget. Más volna, ha a herczeg helyén az angol trónörökös lett volna. Akkor Carey hadnagy nem lehetett volna tekintettel a ma­ga és embereinek biztosságára, így azonban csak bajtársat veszített el a herczegben, kit nem menthe­tett meg s kivel meghalni se kötelessége, se szive nem ösztönözte. A „HON“ TÁRCZÁJA. Petőfi és ellenségei. *) I. Hatva­incz esztendő után­ a mikor már az egyik pár, a másik csillag, lehet róluk igy együtt be­szélni. Az alatt a rövid meteorfutás alatt, a­mit az ő életpályája rajzolt az égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának. Igazán olyan volt, mint a gyémánt, a­mely min­dent megsért, s magát csak gyémántporral engedi kö­­szörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje ma­gát általa. Mikor Budapestre felkerültem, az első, a­kivel Petőfi megismertetett, Pákh Albert volt, még akkor nem tudtam róla sokat. Pákh aztán közelebbről mu­tatta be magát: »én vagyok az a veszett kutya, a­kit Petőfi megénekelt.« — Hozzá volt intézve az a vers : »Isten veled, te elpártolt barát! Veszett ebként, ki szivem megmarad .. .« Valamikor az életrajz­iró meg lesz akadva, hogy micsoda catastrophát keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt köny­vön zördültek össze a levél útján. S Petőfi a­milyen könnyen lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal. De korábban is tudta már, hogy mi az az el­lenség? Színész korában nagy harczai voltak a rendezővel, a­kit Almásynak hittak: onnan tudom, hogy Almásynak hítták, mert az egész társaságnál csak az egy szinházszabó fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka ellen , s a de­rék szabó igazat adott neki: »ha még­is gróf Al­­mássy volna!« Az a harcza volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna játszani, a rende­ző pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a »Szökött katona, Két pisztoly«) s azt akarta, hogy *) Az »Üstökös« legújabb számából. Petőfi is énekeljen, természetesen a chórusban. Az pedig rettenetes volt, mikor Petőfi énekelt. A­ki ő tőle hallotta azt, hogy »Három alma meg egy fél« annak nem kellett többet abból az almából egy ge­rezd sem. Semmi érzéke nem volt a dalhoz, az ope­rát úgy gyűlölte, hogy soha egy dalmű előadásán nem volt, s később is csak olyankor fogott a daliás­hoz, a­mikor azt akarta, hogy a szobatársa menjen el már hazulról. Már­pedig Almásy úr nézete szerint a színésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit min­den délelőtt odaállították a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta, Almásy (egyúttal karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy mortifikálta óra­­hoszszant a betanítással. »Dejszen fűrészelhet az úr az én fülembe azzal a nyirettyűvel! mondá Petőfi, azért én még sem tanulom azt meg!« E miatti gyű­lölete kiterjedt Németire is, a ki népszinmű­-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett mint ő. »Azt az embert én egyszer megölöm!– mondá nekem több ízben, úgy hogy én azt hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo , ő pedig a legjámborabb em­ber volt a világon. De még korábban is kellett Petőfinek ellensé­geinek lenni. Még az iskolából hozott el egynéhányat magának. A­mint az első költeményei megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle minden talentumot s a ver­seit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy éles ellenbirálatban, melynek végsorai igy szóltak : »Fo­gadjátok hazám legszebb erényü ifjas hódola­tom tömj­énét.« A kövér betűkből e két név jött elő »Sz­eb­erényi«—»Dömjén.« Hajdan isko­latársai voltak, riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy mind a kettő ár­tatlan volt benne : az igazi czikkíró soha se jött elő magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból em­lékezhetnek, a­kik figyelemmel kísérték, arra a piros arczú evangélikus pap képviselőre, a­ki élezés beszé­dével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú so­rát. Tudniillik a kritikusokét. Mert hosszú sor lett abból. Császár Ferenc­z, Hazucha, Zerr­fi, a kritikusi hypochondria, pedáns aestheticuskodás s a féltalentum irigykedése összefogott, hogy megsemmi­sítse azt a lángészt,a­kit nem kötöttek az ócska formák, a ki nem tanult senkitől s azt írta, a mit érzett. Aztán volt akkor egy szépirodalmi lap, a Honderű szer­kesztője, Horváth Lázár, a kinek az a törekvé­se volt, hogy a magyar irodalmat az aristocraticus körök salonjaiba bevezesse, a­miket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a kunyhót, a csárdát népesítő meg költészete eleven szellemeivel; aztán az, a mit ő da­lolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a z engeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a kettősök közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül, tábora volt és orgánuma: hadjárat volt az, az egyik fél megsemmi­sítésével végződő. — S mintha az önkényt jövő el­lenség nem volna még elég neki: egy pár vidékről feljött czelebritást, a­kik barátilag közelítettek hoz­zá, kíméletlenül leélezek­, azok között volt Szeme­re Miklós is, az aztán revangeul írt egy persif­­fláló verset Petőfiről a Honderűben, a­melynek ez volt a refram­ere: »Az ébrudon kidobott M­a­r­c­z­i Zöld szerkesztője én vagyok!« Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínmű­ve »Zöld Marczi«, a­mit ő maga jónak látott az elő­adás előtt visszavonni. No azért nem haragudott meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta, ha azontúl úgy hittük, hogy »Mar­czi Zöld.« Hanem annál keservesebben a rúd rájárt Hor­váth Lázira. »Pedig aranyával fizetted egykor költeményi­­met.« Ez a refram­eja annak a versnek, a­miben Pe­tőfi ezt az ellenségét megörökíté. A harcz utoljára egész a puskaporig ment. Horváth Lázi azt írta, hogy a Honderű Szé­chenyi István tetszését is megnyerte, a­ki ezt a ca­­lembourgt csinálta rá »Hunterri« (vadász paripa). — »Az bizony, Honte des rues« (utczák szégyene) viszonzá rá a Pesti Divatlap, Petőfi orgánuma. A­mire aztán Horváth Lázi, egészen kijött az úri con­­tenanceából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba kifejezéseket, németül írta, hogy az egész Pesti Divatlap valamennyi munkatársával együtt »ein Lumpengesindel von Gemeinheiten.« Eb­ből aztán párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek ma­radtak ; az ügy befejeződött, hanem egymás, között még sokáig az volt a titulusunk, hogy »Lumpengesin­del von Gemeinheiten«, a­mi Petőfinek olyan nagyon tetszett, mint némely embernek a »belső titkos arany­kulcsos tanácsos.« Végre egy neutrális téren felszólaló, de min­dig incognito maradt derék kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész el­lenséges hadnak. A hosszú czikkben számtalanszor előfordult ez a kifejezés: »Császár és hasonmásai.« Petőfi akkor épen otthon volt az apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató czikket. Vé­gig hallgatta a jó öreg kocsmáros, (ki már akkor büszke volt a kitagadott fiára) s azt mondta rá, »úgy kell, az angyalát annak a hasonmászó Csá­szárnak !« így tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott abból az eredetiségből és genialitásból, ami Petőfinél kincs maradt, csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói ge­nie csak eszköz volt, czél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja, elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett dicsekedni. Egy télen »jour fix«-eket adott, az irótársakat maga körül gyűjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: »Ugyan te Sándor szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna ?« a­mire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellen­kérdéssel : »ugyan te Lajos, szerettél e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe ?« — Néhány nap múlva stants vizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel. Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: »roszkor jöttetek barátim,épen egy szép hölgy­nek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek máskor!« — No csak ez kelletett Petőfinek,hogy őt valaki elutasítsa, mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a t­eázás közben kiki elmondta, hogy mi új mun­kán dolgozik? »Én most egy regényhez kezdtem, mon­dá Petőfi, a minek a czime »a magyar Rinaldo Rinaldíni« téged tettelek meg a czimszerep hősének!« — Ez Kuthynak szólt. — Arra ez büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Pető­finek, azt mondá: »édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engemet ennek vagy amannak meg akarsz tenni!» — S több jour fixen nem voltunk nála. — Hozzá is fogott Petőfi a »magyar Rinaldo« megírásához, ha­nem aztán nevezetesebb dolgok jöttek közbe, a­mik töredékben hagyták a megkezdett satyrát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a pozsonyi országgyűlésből küldték le hozzá, azzal a titkos megbízással, hogy kémlelje ki Petőfit, mit for­ral a most megindult mozgalomban (márcziusi na­pok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy pórlázadást akar megindítani, s az urak el­len egy Il­ik Dózsa Györgyöt készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával összevissza kérdezősköd­ve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi íróasztalán az iratok közt hányni vetni, mire Petőfi egész nyugodt sarcalmussal ezt mondá neki : »tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemre várok, a kinek légyottot adtam.« Kuthy elértette s nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak. A magasabb politikai körök mindig annak tar­tották, s még akkor egy olyan kaliberű szellemet elég volt agyonignorálni, hogy meg legyen bénítva s kari­ba téve. Magyarok Istene! Ha ma volna egy Petőfi, öt­ven helyen választanák meg képviselőnek , akkor pe­dig megbukott a saját szülő­városában, Szabad­­szálláson ; megbukott oly borzasztóan, hogy menekül­nie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyon­verje az ellenjelöltje mellett lelkesedett nép, őt a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajdúböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a »betyár Pető­fit!«, a­kinek költeményeit a piacz közepén égette meg a nép. A nép ? Petőfi verseit ? Még csak arra sem érdemesítették, hogy az or­szággyűlés padjai végében valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó pub­likum is. Az »Életképek«-nek még márcziusban ezer­ötszáz előfizetője volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leg­gyönyörűbb költeményeit irta, a mikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesítő munkatársul, leszállt a lap négyszáz elő­­fizetőre, a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor culminált! Az oroszok kivonulása. Tisztul a levegő, tisztul a láthatár, mert »kitisztult« a Balkán félszigetről a muszka sereg. Salisbury marquis hivatalosan je­lenté ma az angol felsőházban, hogy az utolsó orosz katona is kivonult már Kelet-Rum­él­iá­ból ; ugyanezt tudatta az orosz kormány is az osztrák-magyar külügyi hivatallal, hozzá­­tévén még azt is, hogy Bulgáriából szin­tén ki fog takarodni a muszka armádia ma­radványa a szerződésileg kikötött időponton (aug. 3-án.) Tehát megszabadult a lidércznyomástól a kelet s könnyebben lélekzelnek föl mind­azok, kik a keleti viszonyok békés fejlődését óhajtják. Most két esztendeje még gyilkos harczok vivattak ama vidékeken. Plevna még tartotta magát, Oszmán pasa irgalmatlanul elverte Krüdener hadtestét, Szulejmán pasa nyomult előre északidé, visszaszorítni a Balkánon túlra Gurko átözönlött kozák seregeit, kik meg­­jelenésökkel a Balkán innenső részén, átalá­­nos panique-ot ébresztettek Európaszerte. Mehemed Ali szintén kezdett előrenyomulni lassú menetekben hadaival Kelet-Bulgáriá­­ból a Jantra-vonalra, Tirnovo felé. Ez volt a helyzet 1877. aug. 1-jén a Balkán félszigeten. Most ? — »Elmúlt a harcz«, — Kelet szabad — a muszkától. Nagyobb vereség, a­mi most éri az orosz hatalmat, mint az, melyet szenvedett akkor Kradener Plevna falai alatt. Mit visznek haza az orosz csapatok a le­zajlott véres háborúból, egyebet, mint üres tarisznyát és óriási áldozatokat Oroszország­nak? Ilyen visszavonulás csak I. Napóleont érte, midőn oroszországi hadjáratából össze­törve került haza. 300.000 katonájába és két milliárdjába került Muszkaországnak a bal-

Next