A Hon, 1879. augusztus (17. évfolyam, 185-210. szám)
1879-08-02 / 186. szám
Budapest, 1879. szombat, augusztus 2. 186. szám, XVII. évfolyam. Reggeli kiadás. Szerkesztési iroda« Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közremény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSIEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési pesta Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.............................................................. fit 3 hónapra.......................................................6, 6 hónapra............................................................. A p esti kiadás postai különküldéséért fonnfizetés negyedévenként.................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívása HIT XVII. évi folyamára. Előfizetési árak : Félévre . . . . . 12 frt Évnegyedre .... 6 » Egy hónapra . . 2 » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. gy* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, »Hon« kiadó-hivatalába (barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. AHont szerk. s kiadóhivatala. Budapest, augusztus 1. Az eredmény és az érdem. Ha már a magánbecsület és hitel politikai eszközzé fajul, legalább pénzügyeinket nem lenne szabad, a közhitel és az ország önérzete érdekében, hamis világításba helyezni. Ezt különben ellenzéki laptársainknak anynyival inkább tanácsolja a nemzeti érdeken kívül, saját jó hírnevük is, mert a számokat mesterségesen csoportosítani lehet ugyan, de mégis csak nehéz azokat meghamisítani. Azt hiszszük, hogy ma, midőn a 153 milliós kölcsön visszafizetésének napja úgy következett be, hogy a legkisebb kételye és aggodalma sem volt senkinek az iránt, hogy a nagy lebegő adósság, minden baj és rázkódás nélkül konvertáltatik , a legkevésbé indokolt és jogosult minden kétely az iránt, hogy pénzügyeink és hitelünk rendezése nagy léptekkel ne haladna előre. Jusson eszünkbe csak a két-három év előtti állapot és az ebből keletkezett közhangulat, mely a pártokat átható és abban konkludált, hogy a 153 milliós kölcsön vagy államjószágainkat fogja elseperni, vagy uzsorás állandó adóssággá fog átváltozni, — és tekintsünk a négy évi erőfeszítés eredményére, mely oda vezetett, hogy konsolidáltuk ez óriási lebegő adósságot, a nélkül, hogy a feltevések bármelyike bekövetkezett volna és pedig 7—7,/°/o-os pénzzel, melynek visszafizetésével és törlesztésével nem kell államháztartásunkat terhelnünk. Aki ezt tagadja, vagy ebben nem látja hitelünk és pénzügyeink tetemes javulását, az bizonyára nem jó bizonyítványt állít ki elfogulatlanságáról, de még azon kötelességérzetről sem, melylyel hazája érdekei iránt viseltetni kell. Azt elismerjük, hogy csak a szélbalon, meg némely tudatlan »mérsékelt« ellenzékiben található az elfogultság e magas foka; a fizikusabbak elismerik a tényt, hanem egyfelől tulajdonítják azt a pénzpiac véletlenül kedvező hangulatának; másfelől (ami a jövedelmek fokozódását illeti az adók kíméletlen és anyagi tönkrejutásunkat előmozdító behajtásának. Nem egészen így áll a dolog. Elfelejtik azt, hogy a pénzpiac kedvezőtlen helyzetét egyenesen a kormánynak és a többségnek rótták fel, tehát már a logika is azt követelné tőlük, hogy most már a kedvezőbb fordulatot is ezeknek tulajdonítsák. De minthogy ez a logika az igazságtól elvezetne, nem fogunk tőlük ilyesmit követelni ; csak az igazság korlátain belül kívánjuk konstatálni azt, hogy csak azon országok veszik hasznát a pénzpiac kedvező helyzetének, melyek kormányában és pénzügyeiben Európa bízik; a londoni UaV6-os pénznek semmi hasznát nem vette Törökország és ennek pénzügyein ugyancsak nem látszik meg az a kedvező fordulat, melynek kizárólagosan tudják fel sokan, az ellenzéken, a mi 153 milliós kölcsönünk konversiójának oly kedvező sikerét. Nem fogunk ebből a kormánynak és pártunknak több érdemet tulajdonítni, mint amennyi megilleti azokat. Megilleti pedig : a czélra való tántoríthatlan törekvés, az alulról és kívülről támasztott számtalan nehézség legyőzése, a nemzettel szemben a helyzet követelményeinek érvényesítése , az egyéni hiúság és népszerűség, kényelem és nyugalom föláldozása által kiérdemelt elismerés. Mindez nem igen nagy érdem ugyan, mert csak hazafiús kötelesség ; de midőn ennek pontos teljesítése oly nehéz, és mikor ennek teljesítése alól oly sokan iparkodtak kivonni magukat , akkor bizony csak el kell ismerni azok érdemét, kik a nehézségekkel daczolva, teljesíték azt. De, természetesen, a pénzügyminiszter bámulatos szívóssága, a kormány kitartása, a többség összetartása mind haszontalan lett volna, ha a nemzet meg nem érti a helyzet követelményét, a rágalmazás és csábítás által félrevezettetni engedi magát és a legnagyobb erőfeszítéssel nem teljesíti kötelességét. Tehát a nemzet erőfeszítésében és tántoríthatlan kitartásában van a legfőbb érdem : hitelünk javítása és pénzügyeink rendezése tekintetében. És ezt hiába akarják megkeseríteni azáltal, hogy nem a polgárok kötelességérzetének és helyzetünk javulásának , hanem a kíméletlen adószámnak tulajdonítják a kedvező pénzügyi eredményt , mert a szélső bal 12 éve, a mérsékelt ellenzék 4 éve hirdeti ugyan a végső kimerülést, de ennek bekövetkezése helyett, a folyó évben is, a páratlan nagyságú elemi csapások daczára is, javultak államháztartási viszonyaink. A legutóbbi évnegyedes kimutatásokat eléggé méltányolni nem lehet. Mert bár az ország nagy része — a vízkárok miatt — tényleg adót nem fizet ; az ország más részei-ben sem fokoztatott, sőt enyhíttetett sok helyen, az adóvégrehajtás , mégis az egyenes adók emelkedést és a második negyedben soha elő nem fordult nagymérvű emelkedést mutatnak föl ; a fogyasztási adók egy részében az emelkedés a gyáripar örvendetes és (szeszben, czukorban) a kiegyezés által meg nem ölt fejlődésének tulajdonítandó ; a fogyasztási adók másik része (dohány, só) csakugyan az anyagi helyzet javulásával kapcsolatban álló nagyobb fogyasztásnak róható föl ; míg az állami üzemek jövedelmezőségének fejlesztésében csak van egy kis érdeme a kormánynak is. No de van még egy ellenvetés ! A kedvező pénzügyi eredmény daczára is a deficit az első félévben 31 és fél millió , minthogy pedig a kormány 34 és fél milliót előirányzott egész évre, előreláthatólag, ez betartható nem lesz, tehát az előirányzat irreális. Hogy a jövő mit rejt magában, nem tudjuk , de azt tudjuk, hogy az eddigi tapasztalatok alapján ezt állítani nem lehet. Egyik laptársunk foglalkozik ma e kérdéssel, mi is ezt akarjuk egy pár adattal megvilágítani. 1875-ben az első félévben volt 40 millió deficzit, egész évben 43 millió ; tehát ha 1879-ben az első félév 31 és fél millió deficzitet mutat, és az egész évre 34 és fél millió van előirányozva, az 1875-diki példa szerint az előirányzat betartható. 1876- ban volt az első félévi deficzit 33 millió, az egész évi 36 millió; 1877-ben az első félévi 26 millió, az egész évi 26 millió; 1878-ban az első félévi deficit 29 millió, az egész évi 25 millió ; ha tehát az eddigi tapasztalatoknak hinni lehet, az év eddigi eredménye épen azt bizonyítja, hogy a kormány előirányzata reális volt, annyival is inkább, mert a szegedi katastrófa terhe előre látva nem volt és az év második negyedét ez is 5 negyed millióig vette igénybe. De az egyes jövedelmi ágak bevételi arányai is érdekes adatokat nyújtanak e tekintetben. Az egyenes adók az első félévben adtak 34 milliót, hogy az előirányzat betartható legyen, a második félévben 52,880,791 forintot kell, hogy adjanak; de a múlt év első felében az egyenes adókból csak 29 és fél millió folyt be és a másodikban mégis 52,784,451 forint jött be ; pedig tudjuk, hogy a múlt évben a november és december viszszamaradt volt. Vegyük a fogyasztási adókat. Ezek az első félévben ez idén adtak 7.673,253 frtot, hogy az irreálisnak csúfolt előirányzatot a második félévben betartsák, kell, hogy 6.691,747 forintot jövedelmezzenek, de már a múlt év második felében adtak 7 milliót, pedig akkor az első félév csak 4 milliót jövedelmezett volt. A fogyasztási adó visszatérítéséből az idei első félévben volt 1.220,712 forint bevételünk, tehát a második félévnek csak 579,288 forintot kell jövedelmeznie, hogy az előirányzat betartható legyen; pedig a múlt év második felében e czímen 1.122,603 forint folyt be. Úgy hiszszük, hogy így a számítás csak elég reális. Vegyük például a dohányjövedék nettó eredményét. Az év első felében volt 7.830,515 forint, hogy az egész előirányzat bejöjjön ; a második félévben kell 8.581,007 forintnak e czimen bejőni, de 1878. második felében 9.410,287 frt jött volt be. Terünk nem engedi, hogy most több részletbe bocsátkozzunk, de az eddigiek is meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy pénzügyeink tetemesen javulnak és költségvetésünk, a katastrófák daczára is reálisnak mondható, — ez a két tény elég jó bizonyítvány a kormány és eléggé jó biztosíték a kibontakozás mellett! — Romániáról írt s már táviratilag jelzett czikke a »N. A. Z.«-nak így hangzik: Az utolsó személyváltozássalRománia minisztériumában nevezett tartományban úgy látszik, valamivel kedvezőbb kilátások nyíltak, hogy végre teljesíttetni fognak ama kötelezettségek, melyeket a berlini kongresszus nevezett fejedelemségre ruházott. Hogy e teljesülés oly sokáig váratott magára, hogy Románia csak kísérletet tehetett minden európai nagyhatalom közös ítéletét eddig jóformán tekinteten kívül hagyni, talán és akkor is csak részben a viszonyok kedvezőségéből magyarázandó, melyek Romániát és sorsát évek sora óta vezették. A román fejedelemségek annak idején, ellenmondásban a jogosan létező szabványokkal nemzeti és politikai egyesülésüket önhatalmúlag tették bevégzett ténynyé és az európai areopág a románok nemzeti törekvéseinek jóakaró méltánylásában ama ténytől utólagosan meg nem tagadta beleegyezését. Kevés évvel később egy új felhevülés a lojalitás elvei ellen ismét a román nép szerencséjére ütött ki, oly fejedelmet adván neki, kinek személyiségét és nevét egy további normális fejlődés garancziájának kellett tekinteni és a tartomány felé számos nagy jelentőségű politikai és közgazdasági vívmányt fordítottak. És bármily nagy és nehéz terheket rótt is az utolsó keleti háború a román népre, mégis azt a megmérhetetlen előnyt is meghozta neki, hogy politikai és katonai intézményeit válságos időben kipróbálhatja és hogy egész Európa előtt igényt támaszthat nemzeti és állami függetlenségének elismerése. Románia ez igényét a berlini kongresszus készségesen megelőzte, a czivilizáczió érdekében, amaz elvek logikai következésében, melyeknek átalában mérvadóknak kellett lenniök a keleti viszonyok rendezése megkísérlésénél. Románia függetlenségének elismerése azzal a kötelezettséggel köttetett össze, hogy a vallási egyenjogúság elvét törvényhozásában teljes érvényre emelje. De míg a berlini kongresszus határozatai minden más pontban végrehajtottak vagy ehez közel állnak, különösen az európai nagyhatalmak semmit se mulasztanak el, hogy tiszteletüket határozatai előtt nyilvánítsák. Románia azt a sajátságos látványt nyújtotta, hogy a kormány és a parlamenti pártok ott a kongresszus által Románia részére hozott határozat teljesítése helyett eddig annak csupán kritikai fejtegetésére látszottak indíttatva. Talán nem lett volna jogosulatlan és a nagyhatalmak részéről, melyek Romániának jóakaratuk már oly számos bizonyítékát adták, bizonyára elfogulatlan méltánylásra akadt volna, ha a kongresszusi határozat végrehajtásainak részleteiről, tekintettel a fenforgó különös viszonyokra, a román kamarákban és az ottani kormány asztaltól behatóbb fejtegetések eredtek volna, de az elvi meghódolásnak az egyesült Európa akarata előtt, előbb mindenesetre kérdésen kívül állónak kellett lennie és maradnia. Románia,a viszonyok eddigi kedvezősége által elkényeztetve, azt hitte, hogy ez elvi meghódolás alól kivonhatja magát és még az akkori román külügyminiszternek, Campineanunak legújabban kivonatban közölt egy körjegyzékében a hivatalos román szférák új kísérlete lépett a nyilvánosság elé, hogy az európai nagyhatalmakkal a Romániára vonatkozó kongresszusi határozatok iránt a vita egy nemébe lépjenek. E határozatok méltóságának ily utólagos fejtegetést minden körülmény közt megengedhetetlennek kell feltüntetnie és alig szenved kétséget, hogy Campineanu körjegyzéke, mely különben, ha jól vagyunk értesülve, itt hivatalosan nem is jutott tudomásul, mindenütt egyenlő felfogással találkozott. A román kormány új összeállításában most programmal fordult a kamarákhoz, mely kifejezést ad készségének a zsidó kérdés megoldása iránt a berlini kongresszusi határozatok értelmében. Románia saját érdeke követeli, hogy e szándék végrehajtása ne találjon innét, mint közönségesen, parlamenti fondorlatokban és párttöredékek manővereiben, leküzdhetetlen akadályt. A Dumbowitzávál nem kellene azzal a kopasz mentséggel vigasztalódni, hogy a kongresszusi határozatok végrehajtása iránti kényszerről szó se lehet és hogy Románia e szerint bátorkodó házik ellenállását folytatni. A modern állam első élettöltése , a nemzetközi jog törvényei előtt meghajolni, Románia veszélyeztetné jelenét és jövőjét, ha ott megfoghatatlan felfuvalkodottsággal komolyan arra gondolnának, hogy magukat állandóan a normális nemzetközi viszonyon kívül helyezzék.« — Carey hadnagy katonai becsületének megmentése mellett tör lándzsát a »Deutsche Heereszig.« Szerinte Carey nem hibás. A gyors visszavonulásnál nem volt más menekvési mód; a herczeg veszve volt abban a pillanatban, midőn nem birt lóra ülni; Carey hadnagy ezen semmit se változtathatott. Nem tagadható, hogy hősies vitézség példája lett volna, ha Carey a herczeg oldala mellett esett volna el. Minden hadsereg őrzi egyes ily hőstettek emlékét s ezek arra szolgálnak, hogy az ifjú nemzedékben a hazaszeretetet felköltsék és erősítsék. De épen azért, mert ily tettek arra, aki azokat végbeviszi, a legnagyobb dicsőséget árasztják, nem lehet azokat mint maguktól érthető dolgokat követelni, különben nem volnának egyéb, mint a kötelesség közönséges teljesítése. A Carey hadnagy által követelt pedig határozottan túlmegy az egyszerű kötelességteljesítés mértékén. Carey magatartását egészen máskép ítélnék meg, ha a herczeg helyett más tiszt esett volna el és e kétféle megítélés ellen határozottan tiltakozni kell. Háborúban rang és állás nem tehet különbséget. Más volna, ha a herczeg helyén az angol trónörökös lett volna. Akkor Carey hadnagy nem lehetett volna tekintettel a maga és embereinek biztosságára, így azonban csak bajtársat veszített el a herczegben, kit nem menthetett meg s kivel meghalni se kötelessége, se szive nem ösztönözte. A „HON“ TÁRCZÁJA. Petőfi és ellenségei. *) I. Hatvaincz esztendő után a mikor már az egyik pár, a másik csillag, lehet róluk igy együtt beszélni. Az alatt a rövid meteorfutás alatt, amit az ő életpályája rajzolt az égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának. Igazán olyan volt, mint a gyémánt, amely mindent megsért, s magát csak gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa. Mikor Budapestre felkerültem, az első, akivel Petőfi megismertetett, Pákh Albert volt, még akkor nem tudtam róla sokat. Pákh aztán közelebbről mutatta be magát: »én vagyok az a veszett kutya, akit Petőfi megénekelt.« — Hozzá volt intézve az a vers : »Isten veled, te elpártolt barát! Veszett ebként, ki szivem megmarad .. .« Valamikor az életrajziró meg lesz akadva, hogy micsoda catastrophát keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt könyvön zördültek össze a levél útján. S Petőfi amilyen könnyen lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal. De korábban is tudta már, hogy mi az az ellenség? Színész korában nagy harczai voltak a rendezővel, akit Almásynak hittak: onnan tudom, hogy Almásynak hítták, mert az egész társaságnál csak az egy szinházszabó fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka ellen , s a derék szabó igazat adott neki: »ha mégis gróf Almássy volna!« Az a harcza volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna játszani, a rendező pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a »Szökött katona, Két pisztoly«) s azt akarta, hogy *) Az »Üstökös« legújabb számából. Petőfi is énekeljen, természetesen a chórusban. Az pedig rettenetes volt, mikor Petőfi énekelt. Aki ő tőle hallotta azt, hogy »Három alma meg egy fél« annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Semmi érzéke nem volt a dalhoz, az operát úgy gyűlölte, hogy soha egy dalmű előadásán nem volt, s később is csak olyankor fogott a daliáshoz, amikor azt akarta, hogy a szobatársa menjen el már hazulról. Márpedig Almásy úr nézete szerint a színésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit minden délelőtt odaállították a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta, Almásy (egyúttal karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy mortifikálta órahoszszant a betanítással. »Dejszen fűrészelhet az úr az én fülembe azzal a nyirettyűvel! mondá Petőfi, azért én még sem tanulom azt meg!« E miatti gyűlölete kiterjedt Németire is, a ki népszinmű-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett mint ő. »Azt az embert én egyszer megölöm!– mondá nekem több ízben, úgy hogy én azt hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo , ő pedig a legjámborabb ember volt a világon. De még korábban is kellett Petőfinek ellenségeinek lenni. Még az iskolából hozott el egynéhányat magának. Amint az első költeményei megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle minden talentumot s a verseit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy éles ellenbirálatban, melynek végsorai igy szóltak : »Fogadjátok hazám legszebb erényü ifjas hódolatom tömjénét.« A kövér betűkből e két név jött elő »Szeberényi«—»Dömjén.« Hajdan iskolatársai voltak, riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy mind a kettő ártatlan volt benne : az igazi czikkíró soha se jött elő magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból emlékezhetnek, akik figyelemmel kísérték, arra a piros arczú evangélikus pap képviselőre, aki élezés beszédével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú sorát. Tudniillik a kritikusokét. Mert hosszú sor lett abból. Császár Ferencz, Hazucha, Zerrfi, a kritikusi hypochondria, pedáns aestheticuskodás s a féltalentum irigykedése összefogott, hogy megsemmisítse azt a lángészt,akit nem kötöttek az ócska formák, a ki nem tanult senkitől s azt írta, a mit érzett. Aztán volt akkor egy szépirodalmi lap, a Honderű szerkesztője, Horváth Lázár, a kinek az a törekvése volt, hogy a magyar irodalmat az aristocraticus körök salonjaiba bevezesse, amiket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a kunyhót, a csárdát népesítő meg költészete eleven szellemeivel; aztán az, a mit ő dalolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a z engeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a kettősök közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül, tábora volt és orgánuma: hadjárat volt az, az egyik fél megsemmisítésével végződő. — S mintha az önkényt jövő ellenség nem volna még elég neki: egy pár vidékről feljött czelebritást, akik barátilag közelítettek hozzá, kíméletlenül leélezek, azok között volt Szemere Miklós is, az aztán revangeul írt egy persiffláló verset Petőfiről a Honderűben, amelynek ez volt a reframere: »Az ébrudon kidobott Marczi Zöld szerkesztője én vagyok!« Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínműve »Zöld Marczi«, amit ő maga jónak látott az előadás előtt visszavonni. No azért nem haragudott meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta, ha azontúl úgy hittük, hogy »Marczi Zöld.« Hanem annál keservesebben a rúd rájárt Horváth Lázira. »Pedig aranyával fizetted egykor költeményimet.« Ez a reframeja annak a versnek, amiben Petőfi ezt az ellenségét megörökíté. A harcz utoljára egész a puskaporig ment. Horváth Lázi azt írta, hogy a Honderű Széchenyi István tetszését is megnyerte, aki ezt a calembourgt csinálta rá »Hunterri« (vadász paripa). — »Az bizony, Honte des rues« (utczák szégyene) viszonzá rá a Pesti Divatlap, Petőfi orgánuma. Amire aztán Horváth Lázi, egészen kijött az úri contenanceából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba kifejezéseket, németül írta, hogy az egész Pesti Divatlap valamennyi munkatársával együtt »ein Lumpengesindel von Gemeinheiten.« Ebből aztán párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek maradtak ; az ügy befejeződött, hanem egymás, között még sokáig az volt a titulusunk, hogy »Lumpengesindel von Gemeinheiten«, ami Petőfinek olyan nagyon tetszett, mint némely embernek a »belső titkos aranykulcsos tanácsos.« Végre egy neutrális téren felszólaló, de mindig incognito maradt derék kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész ellenséges hadnak. A hosszú czikkben számtalanszor előfordult ez a kifejezés: »Császár és hasonmásai.« Petőfi akkor épen otthon volt az apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató czikket. Végig hallgatta a jó öreg kocsmáros, (ki már akkor büszke volt a kitagadott fiára) s azt mondta rá, »úgy kell, az angyalát annak a hasonmászó Császárnak !« így tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott abból az eredetiségből és genialitásból, ami Petőfinél kincs maradt, csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói genie csak eszköz volt, czél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja, elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett dicsekedni. Egy télen »jour fix«-eket adott, az irótársakat maga körül gyűjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: »Ugyan te Sándor szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna ?« amire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel : »ugyan te Lajos, szerettél e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna pénzébe ?« — Néhány nap múlva stants vizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel. Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: »roszkor jöttetek barátim,épen egy szép hölgynek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek máskor!« — No csak ez kelletett Petőfinek,hogy őt valaki elutasítsa, mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a teázás közben kiki elmondta, hogy mi új munkán dolgozik? »Én most egy regényhez kezdtem, mondá Petőfi, a minek a czime »a magyar Rinaldo Rinaldíni« téged tettelek meg a czimszerep hősének!« — Ez Kuthynak szólt. — Arra ez büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Petőfinek, azt mondá: »édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engemet ennek vagy amannak meg akarsz tenni!» — S több jour fixen nem voltunk nála. — Hozzá is fogott Petőfi a »magyar Rinaldo« megírásához, hanem aztán nevezetesebb dolgok jöttek közbe, amik töredékben hagyták a megkezdett satyrát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a pozsonyi országgyűlésből küldték le hozzá, azzal a titkos megbízással, hogy kémlelje ki Petőfit, mit forral a most megindult mozgalomban (márcziusi napok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy Ilik Dózsa Györgyöt készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával összevissza kérdezősködve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi íróasztalán az iratok közt hányni vetni, mire Petőfi egész nyugodt sarcalmussal ezt mondá neki : »tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor, most a feleségemre várok, a kinek légyottot adtam.« Kuthy elértette s nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak. A magasabb politikai körök mindig annak tartották, s még akkor egy olyan kaliberű szellemet elég volt agyonignorálni, hogy meg legyen bénítva s kariba téve. Magyarok Istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg képviselőnek , akkor pedig megbukott a saját szülővárosában, Szabadszálláson ; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett lelkesedett nép, őt a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajdúböszörményi poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a »betyár Petőfit!«, akinek költeményeit a piacz közepén égette meg a nép. A nép ? Petőfi verseit ? Még csak arra sem érdemesítették, hogy az országgyűlés padjai végében valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó publikum is. Az »Életképek«-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit irta, a mikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesítő munkatársul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre, a kiadó felmondott. S Petőfi költészete akkor culminált! Az oroszok kivonulása. Tisztul a levegő, tisztul a láthatár, mert »kitisztult« a Balkán félszigetről a muszka sereg. Salisbury marquis hivatalosan jelenté ma az angol felsőházban, hogy az utolsó orosz katona is kivonult már Kelet-Ruméliából ; ugyanezt tudatta az orosz kormány is az osztrák-magyar külügyi hivatallal, hozzátévén még azt is, hogy Bulgáriából szintén ki fog takarodni a muszka armádia maradványa a szerződésileg kikötött időponton (aug. 3-án.) Tehát megszabadult a lidércznyomástól a kelet s könnyebben lélekzelnek föl mindazok, kik a keleti viszonyok békés fejlődését óhajtják. Most két esztendeje még gyilkos harczok vivattak ama vidékeken. Plevna még tartotta magát, Oszmán pasa irgalmatlanul elverte Krüdener hadtestét, Szulejmán pasa nyomult előre északidé, visszaszorítni a Balkánon túlra Gurko átözönlött kozák seregeit, kik megjelenésökkel a Balkán innenső részén, átalános panique-ot ébresztettek Európaszerte. Mehemed Ali szintén kezdett előrenyomulni lassú menetekben hadaival Kelet-Bulgáriából a Jantra-vonalra, Tirnovo felé. Ez volt a helyzet 1877. aug. 1-jén a Balkán félszigeten. Most ? — »Elmúlt a harcz«, — Kelet szabad — a muszkától. Nagyobb vereség, ami most éri az orosz hatalmat, mint az, melyet szenvedett akkor Kradener Plevna falai alatt. Mit visznek haza az orosz csapatok a lezajlott véres háborúból, egyebet, mint üres tarisznyát és óriási áldozatokat Oroszországnak? Ilyen visszavonulás csak I. Napóleont érte, midőn oroszországi hadjáratából összetörve került haza. 300.000 katonájába és két milliárdjába került Muszkaországnak a bal-