A Hon, 1879. szeptember (17. évfolyam, 210-235. szám)
1879-09-12 / 220. szám
220. szám. XVII. évfolyam. Szerkesztési Irodai Barátok tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény, a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak visssza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatal!!» (Baritoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1879. péntek, szeptember 12. vschiíl s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elitfizetési tij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti üindíts együtt: 1 hónapra....................................................2 írt 3 hónapra ..••••••••• 6 -6 hónapra.........................................................12 ’ Az esti kiadás postai különküldéseért felül» fizetés negyedévenkint.......................................1 . Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 11. A protestánsok és a kormány. Úgy a lutheránusok, mint a kálvinisták egyházi és világi fejeinek túlnyomó többsége az »autonómiára« sérelmesnek tartja azon pontozatokat, melyekkel Trefort miniszter az állami felügyeleti jogot szabályozni vélte. Ennek a sérelemnek most már hivatalos kifejezést is adtak, — és a pontozatok ellen remonstrálnak. Sőt a kálvinisták egy autonómiavédő bizottságot akarnak felállítni; csatlakozásra a lutheránusokat is felhívták ! Mintha már a patens-korszakot élnék, oly túlzásokba mennek — a felelős kormány egy papíron levő terve miatt! A vitás kérdésben volt alkalmunk már nyilatkozni és annak idején egészen tárgyilagosan kifejtők, hogy a sokat emlegetett pontozatokban a kormány a protestáns iskolák javítására, a tanári kar qualificatiojának emelésére és a visszaélések megszüntetésére kívánt hatni. Azt is elmondtuk volt, hogy e pontozatok iránt véleményt kért az egyházi főnököktől ; ezek azt megtagadták , hogy az ügyet az egyetemes gyűlések elé vihessék. Most hát ide jön e kérdés hozva, és volt alkalmunk elég erős nyilatkozatokat hallani, melyekben a kormány, mint a protestáns autonómia ellensége van feltüntetve. Mi, megváltjuk őszintén, ilyen tendenciát ama pontozatokból kiolvasni nem tudunk; és Molnár Aladár közoktatási javaslata, mely nagy örömünkre, a reformátusok konventjén elfogadásra kilátással bír, csak azon hiányokat és hibákat ostorozza, sokkal nagyobb követelményekkel és szigorúbb bírálattal, melyeket ama pontozatok érintenek, és melyek oly kevéssé képezik a protestáns autonómia kiegészítő részét, a protestánsoknak törvényeinkben biztosított jogát (qvalifikálatlan tanárokhoz és protectios érettségi bizonyítványokhoz), hogy maguk a protestánsok iparkodnak azokat, mint visszaéléseket megszüntetni, vagy, mint iskolaügyek és autonómiások betegségét orvosolni. A miniszter sem akart még ezekre nézve sem, a protestánsok belügyeibe avatkozni, hanem a felügyeleti jog gyakorlása útján hatni rájuk, hogy azokat megszüntessék. A protestánsok azt mondják, hogy a felügyeleti jogot, amennyiben az 1791. törvénnyel (sokan ezt elégségesnek tartják) a kormány be nem érné, külön törvénnyel kell szabályozni ; sőt Molnár Aladár ma egyik laptársunkban úgy nyilatkozik, hogy ezt nem is külön , hanem a közoktatási törvény meghozatalával kell megoldani. — Készségesen elfogadjuk ez álláspontot. A kormány különben is csak ideiglenesen — amíg a közoktatási törvény létreje — akart egy most is gyakorolt jognak, miheztartás végett, normatívumot szabni , mert az bizonyos, hogy égetően szükség van a reformra, maga Molnár Aladár hangsúlyozza azt leginkább , ha a kormány ennek létrejöttéig is, a protestáns iskolai alapok kezelése, a tanítás és ennek eredménye fölött, az 1791-ei törvényben hangsúlyozott ellenőrzést és felügyeletet gyakorolni kivánja ; ha ennek korlátai iránt, pontozatokban intézkedni kivánt és ez iránt megkérdé a protestánsok fejeit, ez csak nem olyan merénylet, mely ellen szükséges lenne oly nagy >hetz<-et csinálni, amilyent visceniroztak, és maguk a superintendensek egyszerű nyilatkozataikkal ép úgy fölvilágosíthatták volna a kormányt nézeteikről, mint maguk a conventek ; vagy ha már ezek elé vitetett a hadjárat — egy tervezet ellen, épen nem szükséges, hogy legyen protestáns pap, (Szász Domokos) ki egész a fejedelemig akarjon menni »sérelmeivel«, utánozva a román papok nem épen alkotmányos példáját; van más, alkotmányos út, melyen a protestánsok szintén czélt érhetnek. De ha túlzásnak tartjuk is a protestánsok aggodalmait és eljárását — elfogadjuk az általuk ajánlott alapot. Jól van , szabályoztassék a kérdés törvény által. Nem térünk ki előle. Sőt, úgy tudjuk, hogy a kormánynak is ez volt álláspontja , de akkor meg ez ellen dedalháltak azok, kik a protestáns »autonómiát« féltik — minden újitástól. Köszönettel tartozunk Molnár Aladárnak, hogy kimutatta azon hibákat és hiányokat a protestáns iskolaügyben, melyek ellen való küzdelem volt ama pontozatok kizárólagos czélja. Még inkább örülünk annak, ha maguk a protestánsok azonnal megszüntetik e hiányokat és hibákat, csak a kormány működését könnyítik meg, czéljait mozdítják elő. A változott helyzettel és követelményekkel szemben : a kormány álláspontjának is változnia kell. Miután maguk a protestánsok sietnek bajaik orvoslásával, az ideiglenes pontozatok helyett, álljon elő minél előbb törvényjavaslattal, melyben a felügyeleti jog és a középoktatási reform megoldva legyen. Most már nem lehet előtte akadály a protestánsok részéről , mert maguk szolgáltatták kezébe a fegyvert a visszaéléseik ellen. Ami az említett pontozatokat illeti : azokhoz a kormány, a sürgető szükség által, csakis a tanügy érdekében folyamodott. Épen ezért kellett volna azokat a protestánsoknak is tárgyilagosabban megitélniök. Pedig még nem olvastunk és hallottunk bírálatot, melyben ama pontozatok helytelen és törvényellenes volta egyenkint lett volna kimutatva; csak mindig az »autonómia veszedelmét« és más ilyen frázisokat hallottunk. Sokkal czélszerűbb és méltóságosabb eljárás lett volna, ha a megkérdezett urak nem verik fel a protestáns világot, hanem egyszerűen azt mondják a kormánynak: »e pontozatok ebben vagy abban törvényeinkbe, autonómiánkba ütköznek, módosítsd azokat, vagy térj a törvényhozás helyesebb útjára.« Bizonyára a kormány hajlik a capacitatióra, — hisz úgyis csak tervezetről volt szó. De e helyett csináltak nagy »hetz«-et, — és csak oda lyukadnak ki saját javaslataikban, mit a kormány akart. Hát ezért minek — az autonómiavédő bizottság? Hisz a mostani eset bizonyítja, hogy ugyan érzékenyen védik azt, e nélkül is. Ha komolyan akarják a protestánsok, az iskolai reformot, ha elismerik az állam felügyeleti jogát, akkor ne kössék ezt össze vallásszabadsággal, tanulmányi alapokkal (mint Debreczenben megkisértetett), hanem csinálják meg részükről és követeljék a kormány részéről, kizárólagosan azt, amiről szó van, — a középtanodai reformot és a főfelügyeleti jog szabályozását! — A szerb »Zászt.« pelengérre Akit ki négy szerb lelkészt (neveiket is megemlítve), kik tanuló fiaikat az újvidéki állami (»katholikus magyar«) gymnasiumba íratták be. A nevezett lap így kiált fel: Nem pirulnak-e a szerb papok, nem furdalja-e őket a lelkiismeret, hogy gyermekeiket azon iskolába adták be, hol nincsen »katechizáczió«, vagy ha van is, az nagyon gyenge; hol nem igen fognak törődni azzal, hogy Vízkeresztkor, Szent Sabbas ünnepén vagy Szent György napján templomban vannak-e gyermekeik, vagy más valahol, ahol kevésbbé gondolnak arra, hogy az illető ifjú szerbecskék az előírt böjtkor megáldoztak-e ? — Ez már nem is magyarellenes izgatás, hanem vastag butaság. — A kabuli vérengzésről a »D. Tel« a következő híreket hozza: Simla, sept. 8. A britt követségi palota lerombolása s Cavagnari követnek felkonczoltatása most már bizonyos. Beszélik azt is, hogy Kabult a köznép és a katonaság kifosztotta s kétes, vájjon Jakub khán is nem lett-e a lázadás áldozata. Természetes, hogy a britt csapatoknak azonnal előre kell nyomulniok a Shutargurdan szoroson át, s az indiai kormány erre a parancsot már keis adta. Azonban ezt jelenleg nehezen fog lehetni eszközölni. Elegendő csapatokat a fővárosba küldeni egyszerűn azért nem lehet, mert nincsenek meg a kellő eszközök a hadi és élelmiszerek szállítására. A tevéknek s más állatoknak roppant nagy mérvű elhullása az utóbbi háború alatt felbonta a szállítási szervezetet. Az alkirály megtesz mindent, amit csak tehet, hogy hirtelen összeszedhesse a szükséges állatokat és azokat előre küldhesse, mert az amirnak okvetlen a segítségére kell lenni. Ha ő hirtelen nem kap segítséget, akkor vagy megölik, vagy el kell menekülnie mint barátunk, vagy a felkelés élére állnia mint ellenségünk. Élete mindenesetre óráról-órára koczkáztatva van. Máris tartani lehet attól, hogy Jakub khán éltét megmentendő, a felkelőkhöz állt. Erről azonban hír még nem érkezett. Időközben mindent megtesznek, amit tehetnek. Kennedy Mihály lett a szállítás szervezésére főnöknek kinevezve kormánytitkári ranggal. De attól tartok, hogy önök mégsem fognak hírt venni arról, hogy a csapatok Kabulba értek, még ha az elindulás megtörténnék is. Azok, kik az ügyek állását ismerik, a közvetlen előnyomulást »lehetetlenségnek« mondják. Mindez nagyon bonyolódottá és sötétté teszi a helyzetet. Máris hangos zúgolódást lehet hallani a hatóság ellen, mely nem intézkedett az iránt, hogy a Kabulban várható felkelést könnyen el lehessen fojtani. Másfelől nem volt semmi előjel, mely a katastrófát sejtette volna. Cavagnari nap-nap után bejárta biztosságban a várost s a külvárosokat. A legjobb hír az, hogy a ghi 1zaik törzse még hű maradt hozzánk ; ha a szállítási nehézségeket le lehet győzni s a csapatok előre küldhetők, ez nagy mértékben elősegítheti a kedvező sikert. Az alkirály szept. 7-től következő sürgönyt küldte: »A szerencsétlenségről előbb közlött hir meg van erősítve. Küldöncz leírja, hogy Badsah khán miként látogatta meg a helyszínét. Saját szemével látta a követ és kísérete holttestét, utóbbiak közül kilenczen, kik távol voltak, elmenekültek. A védelem igen makacs volt. A kabuliak több mint 100 embert vesztettek. A lázadók nem tudták az épületet rohammal bevenni, az ajtó előtt tüzet raktak, s mikor az beégett, felrohanták az emeletre, lekonczolták a védőket és kifosztották a helyet. Az emír segítséget kér tőlünk s Badsah khán kész hozzánk csatlakozni. A Sutargardan-szoros nyitva van s a vidék azon túl nyugodt.« A segélyre siető angol csapatok három oldalról mennek Kabul felé: Candaharból, Peshavarból és Thaiból. — Radvánszky Antal bárónak, a magyarországi ágostai felekezetű evangélikus egyház uj egyetemes felügyelőjének installátiója alkalmából ma délután díszebéd volt, melyen Trefort közoktatási miniszter, Tanárky államtitkár, Szász miniszteri tanácsos, dr. Falk, dr. Kaas, Csávolszky stb., s ezenkívül a hallei egyetem épen Budapesten időző híres tanára,dr. Erdmann, is jelen voltak. Báró Radvánszky egyetemes felügyelő, mint első toasztozó, lelkesült akklamácziók között köszönte föl a királyt, a királyasszonyt és a legmagasabb uralkodó családot. Karsay győri superintended kiemelve az uj egyetemes felügyelő kiválóan szép tulajdonait, báró Radvánszky egészségére viite poharát. Erre Trefort miniszter szólott s feszült figyelem közepette emlékeztető a jelenlevőket arra, hogy Zsedényi Ede volt egyet, főfelügyelővel a költségvetési tárgyalások alatt a megszavazandó kiadások iránt ellentétes nézeteket vallott ugyan, jóllehet, hogy a czél mindkettőjöknél ugyanaz volt, csakhogy Zsedényi mindent takarékoskodás, a miniszter pedig tényleges alkotás által kívánt elérni, egyházi kérdésekre nézve azonban közte s a volt egyetemes felügyelő közt, soha még a legcsekélyebb differenczia sem merült fel. (Élénk éljenzés.) Szóló meg van győződve, hogy a jelenlegi egyetemes felügyelővel ép oly kevés differencziája lesz, a mint hogy ez Magyarországon máskép alig is képzelhető. Nálunk a protestáns államférfiak a katholikus egyház állását, s viszont a katholikus államférfiak a református felekezet fontosságát mindig képesek voltak elismerni és megbírálni. Magyarországon nem képzelhető kormány, mely megkísértené az egyházak szabadságát érinteni. Őszinte szívvel szerencsét kíván a magyarországi protestáns egyháznak, hogy egy ily fényes múlttal bíró férfiút sikerült egyetemes felügyelőjéül megnyerni. Poharát ezen egyetemes felügyelő egészségére emeli! (Hosszantartó élénk éljenzés.) Szeberényi szuperintendens azon meggyőződését fejezte ki, hogy Trefort jelenlegi kultuszminiszternek — kinek Magyarországon alig akad párja s a kit alig lehetne teljesen pótolni — a legnagyobb érdeme fekszik abban, hogy a felekezeti kérdések nálunk nehézségeket nem okoznak s az autonóm egyházak szabadsága érintetlenül fennáll. Trefort közoktatásügyi minisztert élteti. Czékus szuperintendens rövid felköszöntőjében a jelenlevő Erdmann tanárt élteti, kire a vendégek közül sokan hálásan emlékeznek vissza, mint egykori oktatójokra. Erdmann tanár engedelmet kér, hogy német nyelven válaszolhasson e rendkívül barátságos szavakra. Tőle igen keveset lehetett tanulni s legfölebb azt, a mit valamely ostobaság felismerésénél tanulhatni: hogy t. i. jövőre kerülni kell. Itt azonban azt találja, hogy a keveset is határtalan hálával fizetik meg s hogy ennélfogva nemcsak a Németországban oly gyakori azon szójárás »nullum vinum nisi hungaricum« való igaz, hanem az is, a mely azt mondja, hogy comitas, humanitas et hospitalitas nisi nis hungarica est, s ezért azt az egyetlen magyar szót, a melyet ismer, magára a magyar nemzetre óhajtja alkalmazni s legőszintébb szívvel kivánja, hogy »Éljen !« Prónay Dezső b. Zólyommegye jelenlevő képviselőit éltette. Lamer alispán Prónay b. egészségére emelt poharat, mig Földváry Mihály alispán Pestmegye nevében üdvözlé az ujonválasztott egyetemes felügyelőt. Végül a társaság a legderültebb s kedélyes hangulatban oszlott szét. Páris, szeptember 9. (Saját levelezőnktől.) (B.) A franczia politika körülbelül egy hét óta szünetet tart. A képviselők távol vannak, Jules Simont nem bolygatják, Jeromos herczeg (kivételesen) feleségéhez ment látogatóba, Grévy vidéken tartózkodik , Gambetta átvette Kokhinos-tól a doktori diplomát és elutazót, — szóval: Páris üres és csendes. A sajtó is elfáradt a meddő tárgyak fölötti tollharczokban ; a bonapartista ágyuk elhallgattak s a jövendőbeli V. Henrik Don Quichotjai pihenni igyekeznek a szélmalom elleni harczok fáradalmai után. A politikai »holt évad« tárgytalan korszakát aligha jellemzi valami érdekesebben, mint a ma reggel megjelent lapok. Az egyik egy párisi sétával, a másik a Chan temetéséről szóló jelentéssel, ismét másik egy fürdői levéllel rakja tele az első oldal hasábjait, s hogy a legjavából vegyem a példát, a »Republique Frangaise« vezérczikket hoz egy, a »Hotel Dieu«-ban fekvő phtizikus betegről, aki a »Rappel« tegnapi számában arról panaszkodott, hogy egy apácza minden áron meg akarta gyóntatni. A megkegyelmezett kommunistákkal sem volt ez ideig semmi fönnakadás. Az ünnepélyen, melyet az ő javukra rendeztek múlt vasárnap a »Buttes-Chaummonts«-ban, ahol akkor legalább százezer ember volt jelen, még csak egy rendőri kihágás sem fordult elő s talán ezen oknál fogva, egy szóval sem emlékeztek meg róla a lapok. Az egyes minisztériumokban azonban bár csendben, de serényen foly a munka s novemberben a javaslatok egész özönével lepi meg a kormány a Párisban összeülő képviselőházat — melyek hivatva lesznek ismét mozgásba hozni az egyelőre nyugvó fegyvereket. A tárgyalandó javaslatok között lesz néhány, melyek mintegy pótlékul a két Ferry-törvényhez, melyeket a ház még a múlt ülésszak alatt megszavazott — meg fogják szorítani az egyház jogait az állammal szemben. A legelsők egyike lesz Labuze, Haute-Vienne-i képviselő javaslata, mely módosítani kívánja az egyházi tanácsokra vonatkozó törvényt. Az 1809-ki rendeletben ugyanis a községek tetemes adakozásra voltak kötelezve az egyház iránt, építkezési költségek czimén, vagy építkezés hiányában adózni tartoztak: szent képekre, templomi edényekre, misemondóruhákra, gyertyára, ostyára, borra, tömjénre ; — járulni tartoznak a pap, a sekrestyés, a kántor, az orgonista, az ajtónálló, a harangozó és egyéb tisztviselők fizetéséhez. Az 1809-iki rendelet a fizetendő összeget a helyi viszonyokhoz képest fölemelhetőnek, vagy leszállíthatónak nyilvánítja s ennek meghatározására egy egyházi tanácsot jelöl. Ez a tanács az évi zárszámadások egy példányát az illető község maire-jének is megküldi, mind azon esetekben, midőn szubvencziót kíván. A községi tanács jelentést ad a prefektusnak, a ki a vett határozatot előterjeszti a kerületi püspöknek. De minthogy az egyházi tanácsot a püspök függetlenül nevezi ki, annak kebelében mindig az ő akarata érvényesül, s ez az egész eljárás csak puszta forma. A javaslat értelmében, melyet a képviselőház Labure előterjesztésére tárgyalni fog, az egyházi tanács tagjait a községi tanács jelöli — s ezen az uton az ellenőrzés, másrészről meg a felesleges költségek megtartása lehetségessé fog válni. Nem szenved kétséget, hogy a ház többsége e javaslatot a magáévá teszi, s ez által ismét visszaszorítja a klérust egy lépéssel az állam jogteréről. Az okkupáczió. Plevljéből szept. 10-ki kelettel a következő sürgönyt közli a »P. L1.« : Reggel fél 6 órakor indultunk ki a Gotovusa melletti táborból. Az út ismét karszt vidéken vezetett keresztül. Plevljétől nem messze várta az osztrákmagyar csapatokat Musztafa pasa török parancsnok s elkísérte azokat a városig, hol a török őrség egy csapata volt felállítva. A karmakám is megjelent csapataink üdvözlésére. Musztafa pasa kijelenté, hogy neki a porta parancsa következtében egy zászlóalj anatóliaival Plevljében kell maradni. Erre Killies vezérőrnagy kijelenti, hogy ez semmiesetre sem történhetik meg, mert a Limvölgy megszállása megállapodások alapján történt, melyek ő felsége és a szultán között létrejöttek . Huszni pasa határozottan nyilvánította Szerajevóban, hogy az ottomán csapatok a megszállott pontokat mulhatlanul kiüríteni fogják. Hosszú tárgyalás fejlett ki, melynek folyama alatt Musztafa pasa mindent megkisérlett, hogy csapatainkat visszatartsa a városba nyomulástól és a sánczok megszállásától. Egyébiránt már előre tudva volt, hogy Musztafa pasa mindent elkövet, hogy nehézségeket gördítsen utunkba ; megtiltotta a szerb papságnak, hogy deputátiót küldjön élénkbe. Végül Killics vezérőrnagy erélyes hangon kijelenti, hogy semmi sem fogja őt visszatartani attól, hogy a kapott parancsnak minden irányban eleget tegyen s miután a néphymnus hangjai mellett végig lovagolt a csapatok frontján, megparancsolta az átkelést a városon. Előre ment a 41. ezred egyik százada, a hegyi üteg, a 25. vadászzászlóalj, az Albrecht-ezred hat százada, a 214. sz. hegyi üteg egyidejűleg időközben egyszerre érkeztek meg a város előtti magaslatokon. Számos lakos és a szerb iskola növendékei megjelentek a város előtt; a csapatok zeneszó mellett feltartóztatlanul mentek végig a városon, de a boltok be voltak zárva. A keresztyének a mai napot ünnepnek tekintik, a keresztyén lakosság a csapatokat rokonszenves üdvözléssel fogadta. A csapatok köröskörül török sátoros tábor közé összpontosíttattak és ott táborba szálltak, a csapatok egy más része a város előtt táborozott és a város felett uralkodó magaslatokon. A török helyőrség előtt a dandárnok imához vezényelt, és minden hegy ő felségére mondott háromszoros éljent visszhangoztatott , impozáns, feledhetetlen látvány volt a szerteszét eloszlott csapatokat a török táborból nézni, míg a menet a városon keresztül még mindig tartott, és a végső csapatok még csak a hegyi útról indultak el. Nemsokára megjelentek a város lakosságának küldöttségei, törökök és szerbek, kik hódolatukat fejezték ki, úgyszintén a szerb papság. A tábornok beszédet intézett hozzájuk, melyben hangsúlyozta, hogy nem azért jött, hogy valakit elnyomjon, hanem, hogy mindenkinek mint egy nemzet fiainak egyenlő joguk lesz. 9*/2 órakor a megszállás be volt fejezve. A lakosság nyugodt, a török csapatok, hit szerint, holnap fognak elvonulni. A »N. Fr. Pr.«-nek pedig ugyancsak Plevljéből a következőket jelentik f. hó 10-ről délután 2a* óráról : »Plevljét, az agitáczió e rosszhirü fészkét ma reggel csapataink harcz nélkül foglalták el. A lakosságnak irántunk barátságos része az utolsó órában elhatározta, hogy nem fog ellenállni s e szerint Pri- A „HONA TÁRCZÁJA. Anglia és Amerika alkotmánya. Irta: Gladstone William Ewart. (4. Folytatás.) 31. A képviselő-rendszer eredeti szerzőjének rendszerint az angol fajt tartják. De sokkal világosabb s elvitázhatlanabb azon érdeme, hogy az alkotmányos királyság nagy politikai intézményének ő volt a feltalálója. És ez egy igen nagy találmány. Bajos megmondani, vajjon a jövőben valaha nem lesz-e ez arra rendelve, hogy az Uj Világ szükségleteit is ez intézze. Negativ hasznossága abban áll, hogy tökéletesen megfelel Nagybrittania számos gyarmatai czéljának s általa mellőzve vannak a zavarok és veszélyek, melyek abból származhatnának, hogy ki legyen az utód a végrehajtás élén. Rájuk nézve is ez képezi az egység jelképét s minden politikai tisztelet tárgyát, melyet inkább megszemélyesítve óhajtunk látni, mint egy elvont fogalomban, minő az állam. De az Ó-Világ még élő központja a művelődésnek s az is fog maradni sokáig; az egyes népfajok közt meg van itt a versengés s úgyszólván, mindenik magának tulajdonítja az alkotmányos királyság feltalálását, mely elméletileg és gyakorlatilag hamar kifejlődést nyert több helyütt. A nagyobb keresztyén államok, többé kevésbbé tisztán elfogadták azt, kettőnek kivételével. Ezek a kényuralma Oroszország és a franczia köztársaság , de ezekben is meglehet, hogy még gravitálni fognak azon elvhez, mely másutt oly nagy vonzerőt nyerhetett. Ha az utóbbi félszázad áramlata fenmaradna, akkor egész Európa elvben és gyakorlatban ezen jótékony intézményhez ragaszkodnék és csendesen Anglia után evezne. 32. Kétségtelen, hogy alkotmányos királyságunk eszményi mérték után ítélve, helyt enged a kritikának. Aristoteles és Plátó, sőt Bacon s talán Leibnitz is tudományos abortiónak nevezték volna azt. S találkozhatnának olyanok, kik kicsinylő hasonlatot vonnának a középkori és a modern királyok közt. Előbb ennek személyében volt megtestesítve a korlátlan hatalom az egész ország felett. S a felelősségnek és munkának oly nagy súlya hárult reá, hogy az ő functiói úgyszólván emberfelettieknek látszhattak; hogy életét rendszerint idő előtt felemészté a munka, hogy leirhatlan fenség, méltóság s részvét környezet szerencsétlenségében, sőt nyomorában, mint Gray mondja a Bard-ban: »The ihrieks of death, through Berkeley’s roof that ring, Shrieks of an agonising King.« 33. A hatalom, munka és felelősség ezen összpontosítása helyébe most enyhébb alak lépett, s a miniszteri felelősség úgy áll minden nyilvános vád és támadás elé, mint a paizs, a hús és az azt sebzeni akaró dárda közé, csakhogy e pajzs maga is eleven és átdatlan. Mondhatná ugyan az ellenséges bírálat, hogy az alkotmányos monarcha csak a hatalom letéteményese, mint a fegyvertartó a fegyverek letéteményese, és hogy azok, kik a fegyvereket forgatják, és egyedül ezek, képezik a valódi kormánytekintélyt. S kétségkívül, ez annyiban igaz, hogy az alkotmány czélja a kormányzat művében az államfővel azon személyeket társítani, akik legalkalmasabbak kielégíteni a nép szükségleteit s óhajait azon föltétel alatt, hogy a főhatalomnak különböző tekintetei, szigorúan el legyenek különítve ; a méltóság s a látható tekintély egészen azé, aki a koronát viseli, de a munka főrésze és a felelősség egészben az ő szolgáit illeti. Ebből kétségkívül az következik, hogy ha véleménykülönbség merül fel, utoljára is azoknak akarata érvényesül, kik a kormányzás művét elméjükben kidolgozzák. A puszta munkától külön kell választani a hatalmat, de nem azon munkától, mely a felelősséggel párosul. Ezen lényeges és életbevágó következtetés azon elvből folyik, hogy az uralkodó politikai tényének mindenben közvetettnek és meghitt tanácsadói hozzájárulásától föltételezettnek kell lenni. Lehetetlen még a legkisebb eltérésnek e tantól is helyt adni, hogy az uralkodó a következményektől teljes immunitással bírhasson. Angliában nem lehet nagyobb disloyalitást képzelni, mintha azt állítaná valaki az uralkodóról, hogy neki külön transzcendentális sférája van a politikai aktióra. Az anonym szolgalelkűség ugyan utóbbi napokban czélzást tett e tanra, de Angliában ép oly kétessé lehet ezt a gyakorlatban virágzásra emelni, mint ahogy bengáli tigrist nem lehet Salisbury síkságán nevelni. 34. Van azonban egy válságos tény, melynek felelőssége pillanatilag vagy ideiglenesen az uralkodóra esik: ez a fennálló minisztérium elbocsátása s egy újnak kinevezése. Ezen tényt rendszerint a közvéleménynek illetékes nyilatkozata alapján, mely többnyire a két ház szavazatában és magatartásában nyilvánul, eszközli a fejedelem. II. György uralkodása óta nem volt egyetlen miniszter változás sem, melyben az uralkodó ezen jeladás tekintetbe vétele nélkül járt volna el. IV. Vilmos alatt 1834-ben történt, hogy a Melbourne lord kormány elbocsáttatott, melyről tudva volt, hogy az alsó házban mily nagy többség támogatja, bár csak úgy lágymelegen. De a király felelősségét alkotmányunk tana értelmében egészen magára vállalta, ex post facto, Sir Robert Peel, ki a király felhívására beleegyezett,abba, hogy átveszi Melbourne lord hivatalát. Így, ámbár a király elhamarkodva s nehezen igazolhatólag járt el, a személyes immunitás tana semmikép nem lett veszélyeztetve. És itt megjegyezhetjük, hogy a teljes személyes immunitás elmélete, a hatalomnak megfelelő korlátozását vonja maga után, nagyobb mértékben, mint a gyakorlatban rendszerint található. Nehezen lehetne azt mondani, hogy a király initiativája Sir Robert Peelnek tökéletes csorbítatlan szabadságot engedett. S bizonyára ez a személyes hatalomnak nagyon kézzelfogható gyakorlását képező. E hatalom nem volt elégséges czélja elérésére, a szabadelvű túlsúly felforgatására, de csaknem arra vezetett. Az uralkodó természetesen maga választhatja meg az alkalmat miniszterei feltétlen elbocsátására. Tekinteten kívül hagyhatja a parlamentet, ha számíthat a népre. IV. Vilmossal 1834-ben nem tartott sem a parlament, sem a nép. Ténye az alkotmány korlátain belül maradt, mert az uj minisztérium magára vállalta a felelősséget. De az a háromszázat felülmúló szabadelvű többséget mintegy harminczra apasztás az egy kivételes, de igen reális és nagy tényét képezte ez ország politikájának, a király egyenes akarata folytán. A közvetlen hatásról szólók, esetleges eredménye különböző lehetett, mert egy nagy, szétszórt tömeget egy kisebb, de organizált és elégséges erővé tömörített, mely a hatalom várát hat éven át megtartható, 1834—41-ig. E szempontból azt lehet mondani, hogy midőn a királyi interventio elejét vette a természetes szétmálásnak, akkor, daczára a közvetlen sikernek, semmivé tette saját tulajdonképeni czélját. 35. De a minisztérium önkényű elbocsátásában rejlő hatalom, bár adott körülmények között nagy lehet, nem a legbiztosabb, s nem is az egyedüli hatalom, mely a dolgok rendes folyásánál alkotmányszerüleg a korona birtokosára esik. Ő minden tárgyra, mely a minisztérium elé kerül, csak az üzlet vasszüksége által korlátolt befolyást gyakorolhat a megvitatásnál. S ámbár a határozatnak meg kell egyezni azok nézetével, kik a tényekért felelősek, de feladatuk az uralkodót meggyőzni s nem leszavazni. Ha ránézve lehetséges volna az emberi erő és idő határain belül tényleges részt venni minden nyilvános transactióban, azt teljes joggal tehetné. Ami tényleg jóváhagyása alá terjesztetik, arról azt tartják, hogy a leggyümölcsözőbb és a legfontosabb része, úgyszólván örömje az ügyeknek. S ezek megvitatására az uralkodónak egynél több előnye van tanácsosai felett. Ő állandó, azok jönnek-mennek; ő egy megközelíthetlen magasabb állás szilárd magaslatáról beszél ; ő nyugodt, higgadt áttekintéssel bír, míg azok az előkészítő munkától elfogultak, és erejük gyakran a megszámlálhatlan részlet tömege által lesz elfogult. Ő tehát igen magas tényező lehet minden állami tanácskozásokban. Minden hiba, melyet az uralkodó tanulmányai folytán az ügyek birodalmában felfedez, megerősíti kezét s növeli tekintélyét. Világos tehát, hogy elég tág tér van a szellemi munkára a királyi méltóság bíborpalástjának birtokosa számára. (Folyt. köv.)