A Hon, 1879. szeptember (17. évfolyam, 210-235. szám)

1879-09-12 / 220. szám

220. szám. XVII. évfolyam. Szerkesztési Irodai Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény, a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak visssza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatal!!» (Baritok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1879. péntek, szeptember 12. vschiíl s Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Elitfizetési ti­j : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti üindíts együtt: 1 hónapra....................................................2 írt 3 hónapra ..••••••••• 6 -6 hónapra.........................................................12 ’ Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felül» fizetés negyedévenkint.......................................1 . Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 11. A protestánsok és a kormány. Úgy a lutheránusok, mint a kálvinisták egyházi és világi fejeinek túlnyomó többsége az »autonómiára« sérelmesnek tartja azon pontozatokat, melyekkel Trefort minisz­ter az állami felügyeleti jogot szabályozni vélte. Ennek a sérelemnek most már hivata­los kifejezést is adtak, — és a pontozatok el­len remonstrálnak. Sőt a kálvinisták egy autonómiavédő bizottságot akarnak felállít­­ni; csatlakozásra a lutheránusokat is felhív­ták ! Mintha már a patens-korszakot él­nék, oly túlzásokba mennek — a felelős kormány egy papíron levő terve miatt! A vitás kérdésben volt alkalmunk már nyilat­kozni és annak idején egészen tárgyilagosan kifejtők, hogy a sokat emlegetett pontozatok­­ban a kormány a protestáns iskolák javítá­sára, a tanári kar qualificatiojának emelésére és a visszaélések megszüntetésére kívánt hat­ni. Azt is elmondtuk volt, hogy e pontozatok iránt véleményt kért az egyházi főnökök­től ; ezek azt megtagadták , hogy az ügyet az egyetemes gyűlések elé vihessék. Most hát ide jön e kérdés hozva, és volt alkal­munk elég erős nyilatkozatokat hallani, me­lyekben a kormány, mint a protestáns auto­nómia ellensége van feltüntetve. Mi, megvált­juk őszintén, ilyen tendenciát ama pontoza­­tokból kiolvasni nem tudunk; és Molnár Aladár közoktatási javaslata, mely nagy örö­münkre, a reformátusok konventjén elfoga­dásra kilátással bír, csak azon hiányokat és hibákat ostorozza, sokkal nagyobb köve­telményekkel és szigorúbb bírálattal, melye­ket ama pontozatok érintenek, és melyek oly kevéssé képezik a protestáns autonómia ki­egészítő részét, a protestánsoknak törvé­nyeinkben biztosított jogát (qvalifikálatlan tanárokhoz és protectios érettségi bizonyít­ványokhoz), hogy maguk a protestánsok iparkodnak azokat, mint visszaéléseket meg­szüntetni, vagy, mint iskolaügyek és auto­­nómiások betegségét orvosolni. A miniszter sem akart még ezekre nézve sem, a protes­tánsok belügyeibe avatkozni, hanem a fel­ügyeleti jog gyakorlása útján hatni rá­juk, hogy azokat megszüntessék. A protestánsok azt mondják, hogy a felügyeleti jogot, a­mennyiben az 1791. törvén­nyel (sokan ezt elégségesnek tartják) a kormány be nem érné, külön törvén­nyel kell szabályozni ; sőt Molnár Aladár ma egyik laptársunkban úgy nyilatkozik, hogy ezt nem is külön , hanem a közoktatási törvény meghozatalával kell megoldani. — Készségesen elfogadjuk ez álláspontot. A kormány különben is csak ideiglenesen — a­míg a közoktatási törvény létreje — akart egy most is gyakorolt jognak, miheztartás végett, normatívumot szabni , mert az bizo­nyos, hogy égetően szükség van a reformra, maga Molnár Aladár hangsúlyozza azt legin­kább , ha a kormány ennek létrejöttéig is, a protestáns iskolai alapok kezelése, a tanítás és ennek eredménye fölött, az 1791-ei tör­vényben hangsúlyozott ellenőrzést és felügye­letet gyakorolni kivánja ; ha ennek korlátai iránt, pontozatokban intézkedni kivánt és ez iránt megkérdé a protestánsok fejeit, ez csak nem olyan merénylet, mely ellen szük­séges lenne oly nagy >hetz<-et csinálni, a­milyent visceniroztak, és maguk a superin­­tendensek egyszerű nyilatkozataikkal ép úgy fölvilágosíthatták volna a kormányt nézeteik­ről, mint maguk a conventek ; vagy ha már ezek elé vitetett a hadjárat — egy tervezet ellen, épen nem szükséges, hogy legyen pro­testáns pap, (Szász Domokos) ki egész a feje­delemig akarjon menni »sérelmeivel«, utá­nozva a román papok nem épen alkotmá­nyos példáját; van más, alkotmányos út, me­lyen a protestánsok szintén czélt érhetnek. De ha túlzásnak tartjuk is a protestán­sok aggodalmait és eljárását — elfogadjuk az általuk ajánlott alapot. Jól van , szabályoz­­tassék a kérdés törvény által. Nem térünk ki előle. Sőt, úgy tudjuk, hogy a kormánynak is ez volt álláspontja , de akkor meg ez ellen dedalháltak azok, kik a protestáns »autonó­miát« féltik — minden újitástól. Köszönettel tartozunk Molnár Aladárnak, hogy kimutatta azon hibákat és hiányokat a protestáns iskola­­ügyben, melyek ellen való küzdelem volt ama pontozatok kizárólagos czélja. Még inkább örülünk annak, ha maguk a protestánsok azonnal megszüntetik e hiá­nyokat és hibákat, csak a kormány működé­sét könnyítik meg, czéljait mozdítják elő. A változott helyzettel és követelményekkel szem­ben : a kormány álláspontjának is változnia kell. Miután maguk a protestánsok sietnek bajaik orvoslásával, az ideiglenes pontozatok helyett, álljon elő minél előbb törvényjavas­lattal, melyben a felügyeleti jog és a közép­oktatási reform megoldva legyen. Most már nem lehet előtte akadály a protestánsok ré­széről , mert maguk szolgáltatták kezébe a fegyvert a visszaéléseik ellen. A­mi az említett pontozatokat illeti : azokhoz a kormány, a sürgető szükség által, csakis a tanügy érdekében folyamodott. Épen ezért kellett volna azokat a protestánsoknak is tárgyilagosabban megitélniök. Pedig még nem olvastunk és hallottunk bírálatot, melyben ama pontozatok helytelen és törvényellenes volta egyenkint lett volna kimutatva; csak mindig az »autonómia veszedelmét« és más ilyen frázisokat hallottunk. Sokkal czélsze­­rűbb és méltóságosabb eljárás lett volna, ha a megkérdezett urak nem verik fel a protestáns világot, hanem egyszerűen azt mondják a kormánynak: »e pontozatok ebben vagy ab­ban törvényeinkbe, autonómiánkba ütköznek, módosítsd azokat, vagy térj a törvényhozás helyesebb útjára.« Bizonyára a kormány haj­lik a capacitatióra, — hisz úgyis csak terve­zetről volt szó. De e helyett csináltak nagy »hetz«-et, — és csak oda lyukadnak ki saját javaslataikban, mit a kormány akart. Hát ezért minek — az autonómiavédő bizottság? Hisz a mostani eset bizonyítja, hogy ugyan érzékenyen védik azt, e nélkül is. Ha komolyan akarják a protes­tánsok, az iskolai reformot, ha elismerik az állam felügyeleti jogát, akkor ne kössék ezt össze vallásszabadsággal, tanulmányi alapok­kal (mint Debreczenben megkisértetett), ha­nem csinálják meg részükről és követeljék a kormány részéről, kizárólagosan azt, a­miről szó van, — a középtanodai reformot és a fő­felügyeleti jog szabályozását! — A szerb »Zászt.« pelengérre Ak­­it ki négy szerb lelkészt (neveiket is meg­említve), kik tanuló fiaikat az újvidéki állami (»katholikus magyar«) gymnasiumba íratták be. A nevezett lap így kiált fel: Nem pirulnak-e a szerb papok, nem furdalja-e őket a lelkiismeret, hogy gyer­mekeiket azon iskolába adták be, hol nincsen »kate­­chizáczió«, vagy ha van is, az nagyon gyenge; hol nem igen fognak törődni azzal, hogy Vízkeresztkor, Szent­ Sabbas ünnepén vagy Szent­ György napján templom­ban vannak-e gyermekeik, vagy más valahol, a­hol kevésbbé gondolnak arra, hogy az illető ifjú szerbecs­kék az előírt böjtkor megáldoztak-e ? — Ez már nem is magyarellenes izgatás, hanem vastag butaság. — A kabuli vérengzésről a »D. Tel« a következő híreket hozza: Simla, sept. 8. A britt követségi palota lerombolása s Cavagnari követnek felkonczoltatása most már bizonyos. Beszélik azt is, hogy Kabult a köznép és a katonaság kifosztotta s kétes, vájjon Jakub khán is nem lett-e a lázadás áldozata. Természetes, hogy a britt csapatoknak azonnal előre kell nyomulniok a Shutargurdan szoroson át, s az indiai kormány erre a parancsot már keis adta. Azonban ezt jelenleg nehezen fog lehetni eszközölni. Elegendő csapatokat a fővárosba küldeni egyszerűn azért nem lehet, mert nincsenek meg a kellő eszközök a hadi és élelmi­szerek szállítására. A tevéknek s más állatoknak roppant nagy mérvű elhullása az utóbbi háború alatt felbonta a szállítási szervezetet. Az alkirály megtesz mindent, amit csak tehet, hogy hirtelen összeszedhesse a szükséges állatokat és azokat előre küldhesse, mert az amirnak okvetlen a segít­ségére kell lenni. Ha ő hirtelen nem kap segítséget, akkor vagy megölik, vagy el kell menekülnie mint barátunk, vagy a felkelés élére állnia mint ellen­ségünk. Élete mindenesetre óráról-órára koczkáz­­tatva van. Máris tartani lehet attól, hogy Jakub khán él­tét megmentendő, a felkelőkhöz állt. Erről azonban hír még nem érkezett. Időközben mindent megtesz­nek, a­mit tehetnek. Kennedy Mihály lett a szál­lítás szervezésére főnöknek kinevezve kormánytitkári ranggal. De attól tartok, hogy önök még­sem fognak hírt venni arról, hogy a csapatok Kabulba értek, még ha az elindulás megtö­rténnék is. Azok, kik az ügyek állását ismerik, a közvetlen előnyomulást »le­hetetlenségnek« mondják. Mindez nagyon bonyolódottá és sötétté teszi a helyzetet. Máris hangos zúgolódást lehet hallani a hatóság ellen, mely nem intézkedett az iránt, hogy a Kabulban várható felkelést könnyen el lehessen foj­tani. Másfelől nem volt semmi előjel, mely a katas­­trófát sejtette volna. Cavagnari nap-nap után be­járta biztosságban a várost s a külvárosokat. A leg­jobb hír az, hogy a g­h­i 1­z­a­i­k törzse még hű ma­radt hozzánk ; ha a szállítási nehézségeket le lehet győzni s a csapatok előre küldhetők, ez nagy mér­tékben elősegítheti a kedvező sikert. Az alkirály szept. 7-től következő sürgönyt küldte: »A szerencsétlenségről előbb közlött hir meg van erősítve. Küldöncz leírja, hogy Badsah khán miként látogatta meg a helyszínét. Saját szemé­vel látta a követ és kísérete holttestét, utóbbiak kö­zül kilenczen, kik távol voltak, elmenekültek. A vé­delem igen makacs volt. A kabuliak több mint 100 embert vesztettek. A lázadók nem tudták az épületet rohammal bevenni, az ajtó előtt tüzet raktak, s mi­kor az beégett, felrohanták az emeletre, lekonczolták a védőket és kifosztották a helyet. Az emír segítsé­get kér tőlünk s B­a­d­s­a­h khán kész hozzánk csatla­kozni. A Sutargardan-szoros nyitva van s a vidék azon túl nyugodt.« A segélyre siető angol csapatok három oldal­ról mennek Kabul felé: Candaharból, Peshavarból és Thaib­ól. — Radvánszky Antal bárónak, a ma­gyarországi ágostai felekezetű evangélikus egyház uj egyetemes felügyelőjének installátiója al­kalmából ma délután díszebéd volt, melyen Tre­fort közoktatási miniszter, Tanárky államtit­kár, Szász miniszteri tanácsos, dr. Fal­k, dr. Kaas, Csávolszky stb., s ezenkívül a hallei egyetem épen Budapesten időző híres tanára,dr. Erd­mann, is jelen voltak. Báró Radvánszky egyetemes felügyelő, mint első toasztozó, lelkesült akklamácziók között köszönte föl a királyt, a k­i­r­á­l­y­a­s­s­z­o­n­y­t és a legmagasabb uralkodó családot. K­a­r­s­a­y győri superintended kiemelve az uj egyetemes felügyelő kiválóan szép tulajdonait, báró Radvánszky egészségére viite poharát. Erre Tre­fort miniszter szólott s feszült figyelem közepette emlékeztető a jelenlevőket arra, hogy Zsedényi Ede volt egyet, főfelügyelővel a költségvetési tárgyalások alatt a megszavazandó kiadások iránt ellentétes nézeteket vallott ugyan, jóllehet, hogy a czél mindkettőjöknél ugyanaz volt, csakhogy Zsedényi mindent takarékos­kodás, a miniszter pedig tényleges alkotás által kí­vánt elérni, egyházi kérdésekre nézve azonban közte s a volt egyetemes felügyelő közt, soha még a leg­csekélyebb differenczia sem merült fel. (Élénk él­jenzés.) Szóló meg van győződve, hogy a jelenlegi egye­temes felügyelővel ép oly kevés differencziája lesz, a mint hogy ez Magyarországon máskép alig is kép­zelhető. Nálunk a protestáns államférfiak a katholi­kus egyház állását, s viszont a katholikus államfér­fiak a református felekezet fontosságát mindig képe­sek voltak elismerni és megbírálni. Magyarországon nem képzelhető kormány, mely megkísértené az egy­házak szabadságát érinteni. Őszinte szívvel szeren­csét kíván a magyarországi protestáns egyháznak, hogy egy ily fényes múlttal bíró férfiút sikerült egyetemes felügyelőjéül megnyerni. Poharát ezen egyetemes felügyelő egészségére emeli! (Hosszan­tartó élénk éljenzés.) Szeberényi szuperintendens azon meggyő­ződését fejezte ki, hogy Trefort jelenlegi kultuszmi­niszternek — kinek Magyarországon alig akad párja s a kit alig lehetne teljesen pótolni — a legnagyobb érdeme fekszik abban, hogy a felekezeti kérdések ná­lunk nehézségeket nem okoznak s az autonóm egyhá­zak szabadsága érintetlenül fennáll. Trefort közokta­tásügyi minisztert élteti. C­z­é­k­u­s szuperintendens rövid felköszöntőjé­ben a jelenlevő Erdmann tanárt élteti, kire a vendé­gek közül sokan hálásan emlékeznek vissza, mint egykori oktatójokra. Erdmann tanár engedelmet kér, hogy német nyelven válaszolhasson e rendkívül barátságos szavakra. Tőle igen keveset lehetett tanulni s leg­­fölebb azt, a mit valamely ostobaság felismerésénél tanulhatni: hogy t. i. jövőre kerülni kell. Itt azonban azt találja, hogy a keveset is ha­tártalan hálával fizetik meg s hogy ennélfogva nem­csak a Németországban oly gyakori azon szó­járás »nullum vinum nisi hungaricum« való igaz, hanem az is, a mely azt mondja, hogy comitas, humanitas et hospitalitas nisi nis hungarica est, s ezért azt az egyetlen magyar szót, a melyet ismer, magára a ma­gyar nemzetre óhajtja alkalmazni s legőszintébb szív­vel kivánja, hogy »Éljen !« P­r­ó­n­a­y Dezső b. Zólyommegye jelenlevő kép­viselőit éltette. L­a­m­e­r alispán Prónay b. egészségére emelt poharat, mig F­ö­l­d­v­á­r­y Mihály alispán Pestmegye nevé­ben üdvözlé az ujonválasztott egyetemes felügyelőt. Végül a társaság a legderültebb s kedélyes hangulatban oszlott szét. Páris, szeptember 9. (Saját levelezőnktől.) (B.) A franczia politika körülbelül egy hét óta szünetet tart. A képviselők távol vannak, Jules Si­mont nem bolygatják, Jeromos herczeg (kivételesen) feleségéhez ment látogatóba, Grévy vidéken tartóz­kodik , Gambetta átvette Kokhinos-tól a doktori diplomát és elutazó­t, — szóval: Páris üres és csen­des. A sajtó is elfáradt a meddő tárgyak fölötti toll­­harczokban ; a bonapartista ágyuk elhallgattak s a jövendőbeli V. Henrik Don Quichotjai pihenni igye­keznek a szélmalom elleni harczok fáradalmai után. A politikai »holt évad« tárgytalan korszakát aligha jellemzi valami érdekesebben, mint a ma reggel meg­jelent lapok. Az egyik egy párisi sétával, a másik a Chan temetéséről szóló jelentéssel, ismét másik egy fürdői levéllel rakja tele az első oldal hasábjait, s hogy a legjavából vegyem a példát, a »Republique Frangaise« vezérczikket hoz egy, a »Hotel Dieu«-ban fekvő phtizikus betegről, a­ki a »Rappel« tegnapi szá­mában arról panaszkodott, hogy egy apácza minden áron meg akarta gyóntatni. A megkegyelmezett kommunistákkal sem volt ez ideig semmi fönnaka­­dás. Az ünnepélyen, melyet az ő javukra rendeztek múlt vasárnap a »Buttes-Chaummonts«-ban, a­hol akkor legalább százezer ember volt jelen,­­ még csak egy rendőri kihágás sem fordult elő s talán ezen oknál fogva, egy szóval sem emlékeztek meg róla a lapok. Az egyes minisztériumokban azonban bár csendben, de serényen foly a munka s novemberben a javaslatok egész özönével lepi meg a kormány a Párisban összeülő képviselőházat — melyek hivatva lesznek ismét mozgásba hozni az egyelőre nyugvó fegyvereket. A tárgyalandó javaslatok között lesz néhány, melyek mintegy pótlékul a két Ferry-tör­­vényhez, melyeket a ház még a múlt ülésszak alatt megszavazott — meg fogják szorítani az egyház jo­gait az állammal szemben. A legelsők egyike lesz Labuze, Haute-Vienne-i képviselő javaslata, mely módosítani kívánja az egyházi tanácsokra vonatkozó törvényt. Az 1809-ki rendeletben ugyanis a községek tetemes adakozásra voltak kötelezve az egyház iránt, építkezési költségek czimén, vagy építkezés hiányában adózni tartoztak: szent képekre, templomi edényekre, misemondóruhákra, gyertyára, ostyára, borra, tömjén­re ; — járulni tartoznak a pap, a sekrestyés, a kán­tor, az orgonista, az ajtónálló, a harangozó és egyéb tisztviselők fizetéséhez. Az 1809-iki rendelet a fize­tendő összeget a helyi viszonyokhoz képest fölemel­­hetőnek, vagy leszállíthatónak nyilvánítja s ennek meghatározására egy egyházi tanácsot jelöl. Ez a ta­nács az évi zárszámadások egy példányát az illető község maire-jének is megküldi, mind azon esetek­ben, midőn szubvencziót kíván. A községi tanács je­lentést ad a prefektusnak, a ki a vett határozatot elő­terjeszti a kerületi püspöknek. De minthogy az egy­házi tanácsot a püspök függetlenül nevezi ki, annak kebelében mindig az ő akarata érvényesül, s ez az egész eljárás csak puszta forma. A javaslat értelmé­ben, melyet a képviselőház Labure előterjesztésére tárgyalni fog, az egyházi tanács tagjait a községi ta­nács jelöli — s ezen az uton az ellenőrzés, másrész­ről meg a felesleges költségek megtartása lehetsé­gessé fog válni. Nem szenved kétséget, hogy a ház többsége e javaslatot a magáévá teszi, s ez által ismét vissza­szorítja a klérust egy lépéssel az állam jogteréről. Az okkupáczió. Pl­e­v­l­j­é­b­ő­l szept. 10-ki kelettel a következő sürgönyt közli a »P. L1.« : Reggel fél 6 órakor indultunk ki a Gotovusa melletti táborból. Az út ismét karszt vidéken vezetett keresztül. Plevljétől nem messze várta az osztrák­magyar csapatokat Musztafa pasa török parancs­nok s elkísérte azokat a városig, hol a török őrség egy csapata volt felállítva. A karmakám is megjelent csapataink üdvözlésére. Musztafa pasa kijelenté, hogy neki a porta parancsa következtében egy zász­lóalj anatóliaival Plevljében kell maradni.­­ Erre Killies vezérőrnagy kijelenti, hogy ez semmieset­re sem történhetik meg, mert a Limvölgy megszál­lása megállapodások alapján történt, melyek ő fel­sége és a szultán között létrejöttek . Huszni pasa határozottan nyilvánította Szerajevóban, hogy az ot­­tomán csapatok a megszállott pontokat mulhatlanul kiüríteni fogják. Hosszú tárgyalás fejlett ki, melynek folyama alatt Musztafa pasa mindent megkisérlett, hogy csapatainkat visszatartsa a városba nyomulás­tól és a sánczok megszállásától. Egyébiránt már elő­re tudva volt, hogy Musztafa pasa mindent el­követ, hogy nehézségeket gördítsen utunkba ; meg­tiltotta a szerb papságnak, hogy deputátiót küld­jön élénkbe. Végül Killics vezérőrnagy erélyes han­gon kijelenti, hogy semmi sem fogja őt visszatartani attól, hogy a kapott parancsnak minden irányban ele­get tegyen s miután a néphymnus hangjai mellett végig lovagolt a csapatok frontján, megparancsolta az átkelést a városon. Előre ment a 41. ezred egyik százada, a hegyi üteg, a 25. vadászzászlóalj, az Al­­brecht-ezred hat százada, a 214. sz. hegyi üteg egy­idejűleg időközben egyszerre érkeztek meg a város előtti magaslatokon. Számos lakos és a szerb iskola növendékei megjelentek a város előtt; a csapatok ze­neszó mellett feltartóztatlanul mentek végig a váro­son, de a boltok be voltak zárva. A keresztyének a mai napot ünnepnek tekintik, a keresztyén lakosság a csapatokat rokonszenves üdvözléssel fogadta. A csapatok köröskörül török sátoros tábor közé összpontosíttattak és ott táborba szálltak, a csapatok egy más része a város előtt táborozott és a város felett uralkodó magaslatokon. A török hely­őrség előtt a dandárnok imához vezényelt, és minden hegy ő felségére mondott háromszoros éljent vissz­hangoztatott , impozáns, feledhetetlen látvány volt a szerteszét eloszlott csapatokat a török táborból néz­ni, míg a menet a városon keresztül még mindig tar­tott, és a végső csapatok még csak a hegyi útról in­dultak el. Nemsokára megjelentek a város lakossá­gának küldöttségei, törökök és szerbek, kik hódola­tukat fejezték ki, úgy­szintén a szerb papság. A tá­bornok beszédet intézett hozzájuk, melyben hangsú­lyozta, hogy nem azért jött, hogy valakit elnyomjon, hanem, hogy mindenkinek mint egy nemzet fiainak egyenlő joguk lesz. 9*/2 órakor a megszállás be volt fejezve. A lakosság nyugodt, a török csapatok, hit szerint, holnap fognak elvonulni. A »N. Fr. Pr.«-nek pedig ugyancsak Plevl­­jéből a következőket jelentik f. hó 10-ről délután 2a­* óráról : »Plevljét, az agitáczió e rosszhirü fészkét ma reggel csapataink harcz nélkül foglalták el. A lakos­ságnak irántunk barátságos része az utolsó órában elhatározta, hogy nem fog ellenállni s e szerint Pri- A „HONA TÁRCZÁJA. Anglia és Amerika alkotmánya. Irta: Gladstone William Ewart. (4. Folytatás.) 31. A képviselő-rendszer eredeti szerzőjének rendszerint az angol fajt tartják. De sokkal világo­sabb s elvitázhatlanabb azon érdeme, hogy az alkotmá­nyos királyság nagy politikai intézményének ő volt a feltalálója. És ez egy igen nagy találmány. Bajos megmondani, vajjon a jövőben valaha nem lesz-e ez arra rendelve, hogy az Uj­ Világ szükségleteit is ez intézze. Negativ hasznossága abban áll, hogy tökéle­tesen megfelel Nagybrittania számos gyarmatai czél­­jának s általa mellőzve vannak a zavarok és veszélyek, melyek abból származhatnának, hogy ki legyen az utód a végrehajtás élén. Rájuk nézve is ez képezi az egység jelképét s minden politikai tisztelet tárgyát, melyet inkább megszemélyesítve óhajtunk látni, mint egy elvont fogalomban, minő az állam. De az Ó-Világ még élő központja a művelődésnek s az is fog ma­radni sokáig; az egyes népfajok közt meg van itt a versengés s úgyszólván, mindenik magának tulajdo­nítja az alkotmányos királyság feltalálását, mely el­méletileg és gyakorlatilag hamar kifejlődést nyert több helyütt. A nagyobb keresztyén államok, többé kevésbbé tisztán elfogadták azt, kettőnek kivételével. Ezek a kényuralma Oroszország és a franczia köztár­saság , de ezekben is meglehet, hogy még gravitálni fognak azon elvhez, mely másutt oly nagy vonzerőt nyerhetett. Ha az utóbbi félszázad áramlata fenma­­radna, akkor egész Európa elvben és gyakorlatban ezen jótékony intézményhez ragaszkodnék és csende­sen Anglia után evezne. 32. Kétségtelen, hogy alkotmányos királysá­gunk eszményi mérték után ítélve, helyt enged a kri­tikának. Aristoteles és Plátó, sőt Bacon s talán Leib­nitz is tudományos abortiónak nevezték volna azt. S találkozhatnának olyanok, kik kicsinylő hasonlatot vonnának a középkori és a modern királyok közt. Előbb ennek személyében volt megtestesítve a korlát­lan hatalom az egész ország felett. S a felelősségnek és munkának oly nagy súlya hárult reá, hogy az ő functiói úgyszólván emberfelettieknek látszhattak; hogy életét rendszerint idő előtt felemészté a munka,­­ hogy leirhatlan fenség, méltóság s részvét környeze­­t szerencsétlenségében, sőt nyomorában, mint Gray mondja a Bard-ban: »The ihrieks of death, through Berkeley’s roof that ring, Shrieks of an agonising King.« 33. A hatalom, munka és felelősség ezen össz­pontosítása helyébe most enyhébb alak lépett, s a miniszteri felelősség úgy áll minden nyilvános vád és támadás elé, mint a paizs, a hús és az azt sebzeni akaró dárda közé, csakhogy e pajzs maga is eleven és átdatlan. Mondhatná ugyan az ellenséges bírálat, hogy az alkotmányos monarcha csak a hatalom leté­teményese, mint a fegyvertartó a fegyverek letétemé­nyese, és hogy azok, kik a fegyvereket forgatják, és egyedül ezek, képezik a valódi kormánytekintélyt. S kétségkívül, ez annyiban igaz, hogy az alkotmány czélja a kormányzat művében az államfővel azon személyeket társítani, a­kik legalkalmasabbak kielé­gíteni a nép szükségleteit s óhajait azon föltétel alatt, hogy a főhatalomnak különböző tekintetei, szigorúan el legyenek különítve ; a méltóság s a látható tekin­tély egészen azé, a­ki a koronát viseli, de a munka főrésze és a felelősség egészben az ő szolgáit illeti. Ebből kétségkívül az következik, hogy ha vélemény­­különbség merül fel, utoljára is azoknak akarata ér­vényesül, kik a kormányzás művét elméjükben kidol­gozzák. A puszta munkától külön kell választani a hatalmat, de nem azon munkától, mely a felelősség­gel párosul. Ezen lényeges és életbevágó következte­tés azon elvből folyik, hogy az uralkodó politikai té­nyének mindenben közvetettnek és meghitt tanács­adói hozzájárulásától föltételezettnek kell lenni. Le­hetetlen még a legkisebb eltérésnek e tantól is helyt adni, hogy az uralkodó a következményektől teljes immunitással bírhasson. Angliában nem lehet na­gyobb disloyalitást képzelni, mintha azt állítaná va­laki az uralkodóról, hogy neki külön transzcendentá­­lis sférája van a politikai aktióra. Az anonym szol­­galelkűség ugyan utóbbi napokban czélzást tett e tanra, de Angliában ép oly kétessé lehet ezt a gya­korlatban virágzásra emelni, mint a­hogy bengáli tigrist nem lehet Salisbury síkságán nevelni. 34. Van azonban egy válságos tény, melynek felelőssége pillanatilag vagy ideiglenesen az ural­kodóra esik: ez a fennálló minisztérium elbocsátása s egy újnak kinevezése. Ezen tényt rendszerint a közvéleménynek illetékes nyilatkozata alapján, mely többnyire a két ház szavazatában és magatartásában nyilvánul, eszközli a fejedelem. II. György uralko­dása óta nem volt egyetlen miniszter­ változás sem, melyben az uralkodó ezen jeladás tekintetbe vétele nélkül járt volna el. IV. Vilmos alatt 1834-ben tör­tént, hogy a Melbourne lord kormány elbocsáttatott, melyről tudva volt, hogy az alsó házban mily nagy többség támogatja, bár csak úgy lágymelegen. De a király felelősségét alkotmányunk tana értelmében egészen magára vállalta, ex post facto, Sir Ro­bert P­e­e­l, ki a király felhívására beleegyezett,abba, hogy átveszi Melbourne lord hivatalát. Így, ámbár a király elhamarkodva s nehezen igazolhatólag járt el, a személyes immunitás tana semmikép nem lett veszélyeztetve. És itt megjegyezhetjük, hogy a teljes személyes immunitás elmélete, a hatalomnak megfelelő korlátozását vonja maga után, nagyobb mértékben, mint a gyakorlatban rendszerint talál­ható. Nehezen lehetne azt mondani, hogy a király initiativája Sir Robert Peelnek tökéletes csorbítatlan szabadságot engedett. S bizonyára ez a személyes hatalomnak nagyon kézzelfogható gyakorlását ké­pező. E hatalom nem volt elégséges czélja elérésére, a szabadelvű túlsúly felforgatására, de csaknem arra vezetett. Az uralkodó természetesen maga választ­hatja meg az alkalmat miniszterei feltétlen elbocsá­tására. Tekinteten kívül hagyhatja a parlamentet, ha számíthat a népre. IV. Vilmossal 1834-ben nem tar­tott sem a parlament, sem a nép.­­ Ténye az alkot­mány korlátain belül maradt, mert az uj minisztérium magára vállalta a felelősséget. De az a három­százat felül­múló szabadelvű többséget mintegy harminczra apasztá­­s az egy kivételes, de igen reális és nagy té­nyét képezte ez ország politikájának, a király egye­nes akarata folytán. A közvetlen hatásról szólók, esetleges eredménye különböző lehetett, mert egy nagy, szétszórt tömeget egy kisebb, de organizált és elégséges erővé tömörített, mely a hatalom várát hat éven át megtartható, 1834—41-ig. E szempontból azt lehet mondani, hogy midőn a királyi interventio elejét vette a természetes szétmálásnak, akkor, da­czára a közvetlen sikernek, semmivé tette saját tulaj­­donképeni czélját. 35. De a minisztérium önkényű elbocsátásában rejlő hatalom, bár adott körülmények között nagy le­het, nem a legbiztosabb, s nem is az egyedüli hata­lom, mely a dolgok rendes folyásánál alkotmánysze­­rüleg a korona birtokosára esik. Ő minden tárgyra, mely a minisztérium elé kerül, csak az üzlet vasszük­sége által korlátolt befolyást gyakorolhat a megvita­tásnál. S ámbár a határozatnak meg kell egyezni azok nézetével, kik a tényekért felelősek, de felada­tuk az uralkodót meggyőzni s nem leszavazni. Ha ránézve lehetséges volna az emberi erő és idő hatá­rain belül tényleges részt venni minden nyilvános transactióban, azt teljes joggal tehetné. A­mi tény­leg jóváhagyása alá terjesztetik, arról azt tartják, hogy a leggyümölcsözőbb és a legfontosabb része, úgyszólván örömje az ügyeknek. S ezek megvitatására az uralkodónak egynél több előnye van tanácsosai felett. Ő állandó, azok jönnek-mennek; ő egy megkö­­zelíthetlen magasabb állás szilárd magaslatáról be­szél ; ő nyugodt, higgadt áttekintéssel bír, míg azok az előkészítő munkától elfogultak, és erejük gyakran a­ megszámlálhatlan részlet tömege által lesz elfogult. Ő tehát igen magas tényező lehet minden állami ta­nácskozásokban. Minden hiba, melyet az uralkodó tanulmányai folytán az ügyek birodalmában felfedez, megerősíti kezét s növeli tekintélyét. Világos tehát, hogy elég tág tér van a szellemi munkára a királyi méltóság bíborpalástjának birtokosa számára. (Folyt. köv.)

Next