A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)

1879-10-10 / 244. szám

Dániel Ernő eszmecserekép felveti azon kérdést, nem-e volnának az egyérdekű társulatok egyesítendők ? G. Károlyi Sándor alelnök, megjegyzi, hogy ezen kérdés már többször volt szel­lőztetve, eddig azonban a társulatok féltékenyebbek voltak külön állásukra, semhogy az egyesüléseket létre­hozni sikerülhetett volna; azt tartja, hogy e kérdést illetőleg változott a közhangulat, s itt volna ideje annak, hogy ezen ügy alaposan megvitattassék. Olyan társulatok, melyek földrajzilag egy egészet ké­peznek, s fensikok által el nem választatnak, csupán egyesítve vélhetik magukat sikeresen. Annyit külön­ben eleve is megjegyez, hogy az egyesülést cs­u­pán adminisztratív irányban tartja lehetőnek; financiali­­zer külön számlák volnának ezután is vezetendők, miután a társulatok különböző pénzügyi viszonyai mellett egyenlő kulcsot alkalmazni felette méltány­talan volna. Dr. Simonyi Lajos az egyesítés el­határozását magukra a társulatokra kívánja bízni, a társulatok maguk fogják leghelyesebben megítélni, hogy érdekeiket lehet-e egy kalap alá vonni vagy sem ? Nem szeretné, ha heterogén érde­kek mesterségesen összehozatnának. Radenics János nagy óvatossággal véli e kérdést tárgyalandónak. Szluha Ágoston e kérdést oly fontosnak tartja, miszerint az valamely ülés napirendjébe felve­endő , rendszeresen tárgyalandó volna. Gróf Károlyi Sándor azt tartja, hogy az egyesítést közvetíteni és megkísérleni a kormány­nak lenne feladata. Báró Simonyi Lajos an­nál kevésbé kívánja a kormány közvetítését, mert a felsőbb és alsóbb vonalak között rend­szerint oly ér­dek­ellentét van, hogy az az egyesítés után még kirí­vóbban éreztetné magát. Keszlerffy János oda nyilatkozik, miszerint a vízszintek bebizonyo­­dott emelkedése folytán számos oly terület, mely eddig a védelmi költségekhez nem járult, a társula­tok árterületeibe felveendő volna. Ezen kérdésekben ezúttal határozat nem hozatott. Felolvastatott végül a felső torontáli társulat panasza ún.­kikindai adóhivatal, illetőleg a 790.000 frt kölcsönük nyilvántartása s a részletek kiszolgál­tatása tárgyában, ezen kérvény a pénzügyminiszter úrnál pártoltatni fog. A magyar állampolgárság megszerzéséről s elvesztéséről szóló törvényjavaslat.« (Vége.) Törvényesités. 34. §. Elvesztik a magyar állampolgárságot azon gyermekek, a­kik külföldi nemzetiségű termé­szetes atyjuk hazája törvényei értelmében törvénye­­sittetnek, kivévén, ha ezen törvényesités által atyjuk állampolgárságát el nem nyerték s törvényesitteté­­sek után is a magyar korona országai területén laknak. Házasság. 35. §. Elveszti magyar állampolgárságát azon nő, a ki nem magyar állampolgárhoz megy férjhez. 36. §. Nem veszti el magyar állampolgárságát azon nő, a ki magyar állampolgárhoz férjhez menvén, özvegységre jutott, férjétől biróilag elválasztatott, vagy a kinek házassága feloldatott. 37. §. Azon magyar állampolgár, a ki egyszers­mind más állam polgára, mindaddig magyar állam­polgárnak tekintendő, mig magyar állampolgárságát a jelen törvény értelmében el nem vesztette. Az állampolgárság visszanyeréséről. 38. §. Visszanyeri magyar polgárságát azon nő, ki a külföldihez ment férjhez, az által, ha házas­sága az illetékes biróság által érvénytelennek nyil­­vánittatik. Visszhonositás. 39. §. Azokra, a kik a magyar állampolgársá­got elvesztették s a magyar állampolgárok közé leendő visszavételért folyamodnak, a honosításról szóló fölebbi szabályok alkalmazandók, a mennyiben a következő §§. kivételt nem tesznek. 40. §. A ki elbocsátás vagy távollétei által el­vesztette magyar állampolgárságát s más állampol­gárságot nem szerzett, a magyar állampolgárok közé visszavehető akkor is, ha a magyar korona országai területére lakni vissza nem tért. Ez utóbbi esetl­en a visszhonosított visszanyeri előbbi községi illetőségét. 41. §. A­ki elbocsátás vagy távollét által el­vesztette magyar állampolgárságát s a magyar korona országai területére visszatérvén, valamely belföldi község kötelékébe felvétetik, illetőleg ezen felvétel neki kilátásba helyeztetik, folyamodása folytán a ma­gyar állampolgárok közé visszavehető. 42. §. Azon nő, a ki férjének elbocsátása, tá­volléte, vagy külföldivel kötött házassága folytán el­vesztette magyar polgárságát, ha férjétől biróilag el­­választatik, házassága féloldalik, vagy özvegységre jut s a magyar korona országai területén valamely község kötelékébe felvétetik, vagy ezen felvétel, kilá­tásba helyeztetik, folyamodása folytán visszaveendő a magyar állampolgárok közé. 43. §. A ki törvényes atyja elbocsátása vagy távolléte által, mint kiskorú elvesztette magyar ál­lampolgárságát, atyja halála után, vagy miután uj hazája törvényei szerint elérte nagykorúságát s mind­két esetben a magyar korona országai területén vala­mely község kötelékébe felvétetett, illetőleg ezen fel­vétel kilátásba helyeztetett, folyamodása folytán, melyhez, ha kiskorú, gyámja hozzájárulása szükséges, a magyar állampolgárok közé visszaveendő. Zárhatározatok: 44. §. A törvényhatóságok, illetőleg a határvi­déken a járás­hivatalok és a városi tanácsok tartoz­nak a honosításokról és az elbocsátásokról külön két­­két példányban jegyzékeket vezetni. I. A honosításokról vezetendő jegyzék rovatai a következők: 1. az év első napján kezdődő folyó­szám; 2. a honosítottnak, illetőleg visszhonosítottnak neve, életkora és foglalkozása ; 3. a honosított előbbi hazája és illetőségi községe ; 4. azon családtagok ne­vei és életkoruk, a­kikre a honosítás kiterjed ; 5. a honosítási okirat kelte és száma; 6. jegyzet, a­mely­be a visszhonosítottakra nézve feljegyzendő, hogy mily módon vesztették el előbbi magyar állampolgár­ságukat. II. Az elbocsátásokról vezetendő jegyzék a fen­­nebiekhez hasonló rovatokkal látandó el, azon kü­lönbséggel, hogy a 6. alatti jegyzet rovatban az tüntetendő ki, hogy a magyar állam kötelékéből el­bocsátott mi által szerezte meg a magyar állampol­gárságot. Ezen jegyzékek egyik példánya minden év vé­gével a 14. §-ban megnevezett illető hatósághoz ter­­jesztendők föl. 45. §. A honosításért és a kiköltözésért (ki­vándorlásért) járó szabályszerű illetékeken felül a magyar állampolgárok közé való fölvételért és a ma­gyar államkötelékből való elbocsátásért semmi illeték vagy díj nem fizetendő. 46. §. A jelen törvény alól kivételnek van he­lye azon államok irányában, a­melyekkel e tárgyban szerződések köttettek vagy fognak köttetni, a­meny­nyiben az ilyen szerződések a jelen törvénytől eltérő rendelkezéseket tartalmaznak. 47. §. A jelen törvénynyel ellenkező minden törvény és rendelet hatályon kívül helyeztetik. Nem érintetik a jelen törvény által azok magyar állampol­­­gársága, a­kik ezen törvény hatálybaléptéig honosí­tási okiratot nyertek. Magyar állampolgároknak tekintendők azok is, kik a magyar korona országai területén a jelen törvény hatálybalépte napjáig legalább 10 év óta megszakítás nélkül, habár több helyen laktak, s va­lamely belföldi községben az adózók lajstromába be vannak vezetve, ha csak a jelen törvény hatályba­lépte napjától számítandó egy év alatt azon törvény­­hatóság, illetőleg a horvát határvidéken azon járási hivatal, vagy városi tanács előtt, melynek területén, illetőleg kerületében utolsó lakhelyük van, nem iga­zolják, hogy idegen állampolgárságukat fentartották. 48. §: A jelen törvény végrehajtásával a mi­nisztérium, illetőleg a belügyminiszter, a horvát-szla­­vón-dalmát bán és a határvidéki országos hatóság bízatnak meg. A magyar regnikoláris bizottság üzenete. (Folytatás.) Az elvi fontosságú tekintetek mellett, melyek­kel ez újabb megállapítás szükségét indokoltuk, nem bírhat bennünket annak mellőzésére a 1. horvát-szla­­von orsz. bizottságnak azon felfogása, mely e kulcs­nak jelentőséget csak annyiban vél tulajdoníthatni, »a­mennyiben arra a vádra ad okot, hogy Magyar­­ország tartja el Horvátországot.« Nem hiszszük, hogy e tény vádképen hivatalos részről említtetett volna Horvátországgal szemben. A­mi pedig a hiva­talos jellemmel nem bíró nyilatkozatokat illeti: azo­kon csak keveset fog változtatni az a körülmény, hogy Horvátország köteles hozzájárulásának kulcsa a törvényben világosan ki van-e fejezve, vagy pedig annak kiszámítása a politikai számvevők magánszol­galmának van-e átengedve ? Az a tény, hogy Horvátország az állami közös­ségben pénzügyi szempontból passzív területet képez, mely nem képes az állami életnek —­ adóképessége arányában reá esendő — összes terheit elviselni, nem lesz vádképen felhozható egy oly Horvátország ellen, mely törvényesen biztosított autonómiájának korlát­ai között közigazgatásának, igazságszolgálta­tásának és közoktatásának fejlesztésével, s népének folyton élénkülő közgazdasági tevékenységével, nap­­ról-napra igyekezni fog ezen állapotot javítani, s e mellett a pénzügyi szolgáltatásokon kívül fennálló egyéb fontos kötelezettségek teljesítésében, a politikai viszonyok megszilárdításában és a közös állami czé­­lok támogatásában versenyezni fog az állam többi részeinek népével. Az állam ily körülmények közt csak saját jól felfogott érdekének hozza azt az áldo­zatot, melyet a közös terhek teljes viselésére egyelőre képtelen társországa helyett államterületének egyéb részeire válni. Ámde az a lehetőség, hogy ez a vi­szony a politikai viták hevében és netáni túlzásainak visszatolásaiban , esetleg vádképen említtetik fel Horvátország ellen, nem lehet elfogadható ok arra, hogy azon, felfogásunk szerint jelentékeny — mert az anyaországnak egy fontos jogát és a társországok­nak jövőben érvényesítendő kötelezettségét megál­lapító — elvet törvénykönyvünk lapjairól kitöröljük. Áttérve a hozzájárulási arány megállapítására, a magyar­o. b. fentebb kifejtett nézeteihez, s az 1868 : XXX. t. sz. 12. §-ának utasításához képest a monarchia másik államával kötött pénzügyi egyez­ménynél használt hivatalos adatokra alapította szá­mításait. Ezen adatok szerint a magyar korona or­szágainak 1868—1875. nyolcz évi összes nyersadó jövedelme 900.018,544 frtot tesz. Ez összegből a ma­gyar orsz. bizottság mindenekelőtt a határőrvidéki négy közvetett adónemnek tévedésből befoglalt jöve­delmét — egészben 6.504,073 frtot — kiválasztandó­­nak tartotta azon okból, mert a határőrvidék eddigelé egy oly külön adminisztrácziót képez, melynek ki­adásai sem szoktak a Magyarország és Horvát-Szla­­vonországok közt a közös kiadásokra nézve évenkint eszközölt leszámolásoknál tekintetbe vétetni, minél fogva azon terület jövedelmeinek mellőzése is in­dokoltnak látszik a közös költségekhez való hoz­zájárulás arányának meghatározásánál.­­ A fent megjelölt rész levonása után fennmaradó összeg úgy oszlik meg, hogy Magyarországra 846,766.125 frt, Horvát-Szlavonországokra pedig 46,748.346 forint nyolcz évi nyersadó-jövedelem esik. Ez megfelel 106,845.766 frt évi átlagnak Magyarországra és 5,843.543 frt átlagnak Horvát-Szlavonországokra nézve. A horvát-szlavonországi átlaghoz még hozzá­adandó Belovármegye egyenes és közvetett adóinak 1872—1875. évi átlaga, a­mi 399.939 frtot tesz, úgy, hogy az egész horvát-szlavónországi évi átlag 6,243.482 írtban állapítható meg. Összehasonlítva most már a két átlagot, Magyarország részéről 94­4,299-en­, Horvátország részéről pedig 5.1,700.980 fe­jezi ki a százalékos arányt, melyben a két fél a közös költségek fedezéséhez hozzájárulni köteles volna. A magyar orsz. bizottság a fennálló viszonyok, valamint a társországoknak a horvát-szlavén orsz. bizottsági üzenetben is kifejtett pénzügyi helyzete tel­jes ismeretében egyátalán nem s­zándékozik ezen tör­vényesen megállapítandó aránynak a jelen kiegyezés­ben való tényleges életbeléptetését is követelni. Az orsz. bizottság elismeri, hogy Horvát-Szlavónorszá­­gok gazdasági élete, illetőleg a szükségleteik és adó­erejük közti viszony ez idő szerint nem fejlődött meg annyira, hogy a közös költségekhez való hozzá­járulási k­­ötelezettségüknek teljes mértékben eleget tehessenek. Ez okból az orsz. bizottság beleegyez abba, hogy az 1868. és 1873-diki törvényhozások által ideiglenes alapul elfogadott kisegítő elv az új kiegyezés tartamára is fenntartassék, és Horvát-Szla­­vonországok közjövedelmei ezentúl is bizonyos száza­lékos arányban osztassanak meg az autonóm és a közös kiadások között. A tisztelt horvát országos bizottság ugyan­ezen alapra állva, azt indítványozza,­­hogy Horvát­ország és Szlavónia belső közigazgatási szükséglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, a­melyek­ben a magyar korona és ő Felsége többi országai és tartományai közt létrejött megállapodás érvényes lesz, mindenek­előtt Horvátország és Szlavónia egyenes és közvetett adóinak és egyéb jövedelmeinek 45%-ából fedöztessék, ugyanazon jövedelmek 55°/0-a pedig a közös kiadások fedezése végett a közös államkincstárba szállíttassák. A Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok tiszta közjövedelmének negyvenöt százaléka akképen számíttassák ki, hogy az összes közvetett és egyenes adókból a Dalmát-, Horváth- és Szlavonországokban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonatnak le, melyeket az adók kivetése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás költségeit bele nem tudva — az államjavak kezelése, vagy a közvetett adók, illetékek és más közjövedelmek produkc­iója és közvetlen kezelése okoz.« A 1. horvát-szlavén orsz. bizottság ezen indítvá­nya, illetőleg az abban felvetett kérdésnek miként leendő eldöntése képezi gyakorlati szempontból az egész jelen pénzügyi egyességnek sarkpontját; ter­mészetes tehát, hogy a magyar orsz. bizottságnak a legbehatóbban kellett foglalkoznia nemcsak a kér­déssel általánosságban, de mindazon egyes tényezők­kel is, melyek a helyes megoldásra befolyást gyako­rolhatnak. Azon általános tekinteteken kívül tehát, melyeket az egész magyar állam financziális helyzete megkövetel, a magyar orsz. bizottságnak a törvény által kijelölt utat követve, meg kellett vizsgálnia az utolsó pénzügyi egyezmény gyakorlati eredményeit, a horvát-szlavén autonóm kiadások mibenlétét, s újabb alakulásait, nem tévesztvén szem elől azon arányt sem, melyet e kiadások a magyar állam többi terü­letének hasonló nemű kiadásaival szemben mutatnak. E tényezők vizsgálatánál fel kellett tűnni a magyar orsz. bizottság előtt, hogy az 1873. pénzügyi egyezmény által adott alapon a horvát-szlavon jöve­delmek autonóm czélokra eső évi összegei az utóbbi években sokkal nagyobb mértékben növekedtek, mint a minőben ez azon egyezség megkötésénél számba ve­hető volt. Az 1873-as orsz. bizottsági munkálatban az átalány-rendszer mellőzése folytán Horvátország ja­vára kilátásba helyezhető évi nyereség — a tévesen fel­vett határ­őrvidéki közvetett adójövedelmekkel együtt — mintegy 382.000 írtra volt számítva. A tényleges eredmény pedig azt mutatja, hogy a horvát-szlavón­országi jövedelmekből az autonóm kiadásokra eső 45% évről-évre folyton emelkedő összegekben, jelen­leg már — még­pedig a határőrvidéki jövedelmek teljes elkülönzésével — mintegy 3.200.000 forintot tesz; tehát egy millió forinttal többet, mint a­meny­nyi az 1873-iki egyesség megkötéséig a 2.200.000 frtos átalányrendszer mellett Horvát-Szlavonorszá­­gok autonóm szükségleteinek fedezésére elégnek ítél­tetett. A horvát-szlavon jövedelmeknek, s igy azok autonóm részének is ily jelentékeny növekedése rész­ben a már akkor fenállott adónemek eredményének természetes emelkedéséből is származik; nagyobb részben tulajdonítható azonban ama növekedés az 1873-dik év óta életbe lépett adóemeléseknek és új adónemeknek, melyek eredményének 45%-a az egyezményhez képest szintén a horvát-szlavén autonóm költségvetés javára esett. Ezen adóemelé­sek és új adók behozatalára pedig bizonyára nem a belügyi, igazság- vagy közoktatásügyi kiadásoknak mértéken túl való emelése kényszerítette az államot, hanem kényszerítették a közös kiadásoknak, a hadi költségeknek, közlekedési és egyéb vállalatokba tör­tént beruházásoknak rendkívüli terhei. S a­midőn Horvát-Szlavónországok a közös kiadások által meg­követelt adóemeléseknek is 45%-át autonóm czél­­jaikra vehették igénybe, kétségkívül egy nagy, s egész mértékben nem épen indokolt előnyt élveztek a ma­gyar korona országainak többi területével szemben, mely emez úi adóknak is — úgy mint a többinek — csak mintegy 17%-át fordíthatja bel-, igazságügyi és közoktatási czéljaira, míg a többi 83% át a kö­zös czélokra kénytelen áldozni.­­ E tény világosan rámutat arra, hogy a közös szükségleteknek újabb növekedése, s az adójövedelemnek ennek folytán szük­ségessé váló minden fokozása csak súlyosbítja ezen anomáliát, mely a fennállott pénzügyi viszony ter­mészetében rejlik. Mert nehéz volna tagadni, hogy a tényleges horvát-szlavén autonóm közigazgatás kiadásai, me­lyek természetesen nyomon követték az autonóm jövedelmi rész emelkedését, szembeállítva a magyar korona területe többi részeinek hasonló kiadásaival, több tekintetben anomál arányokat értek el. Nem csak hogy Horvát-Szlavonországok közjövedelmeik­nek 45%-át fordítják e czélokra addig, míg Magyar­­ország csak mintegy 17°­0-át — s a legtágabb szá­mítás szerint sem egészen 20%-át — képes bel-, igazságügy- és közoktatási adminisztrác­iójára ál­dozni ; de ha ezen kiadásokat nem az összes jövedel­mekhez, hanem a kérdéses területek kiterjedéséhez és lakosságához arányítjuk , akkor is igen feltűnő eltérések mutatkoznak a horvát-szlavónországi auto­nóm adminisztráczió előnyére. S mindezen arányta­lanságokat — melyek részletes fejtegetését e helyütt mellőzhetőnek tartjuk — még jobban megvilágítja az a tény, hogy épen azon utóbbi években, melyek alatt Horvát-Szlavonországok autonóm adminisz­­tráczionális kiadásai folyton emelkedtek, Magyaror­szág kénytelen volt ugyanazon nemű, különben sem bő kiadásait elég jelentékenyen leszállítani. Ezen anomál viszonyok konstatálásából nem kívánjuk azt a következtetést levonni, hogy most már Horvát-Szlavónországok s a magyar korona többi területe közt ak­ármely irányban feltétlen egyenlőség volna helyreállítandó. Tudjuk, hogy a legkülönbözőbb tényezők találkozása az adminisztrac­ionális kiadá­sok tekintetében mindig szül bizonyos egyenlőtlensé­get a különböző országrészek közt. De kétségtelen, hogy Horvát-Szlavónországok viszonyai egész ösz­­szeségükben nem ütnek el Magyarország egyes ré­szeinek viszonyaitól oly mértékben, mely ez adminisz­­trác­ionális kiadásokban ily rendkívüli eltéréseket igazolna és kétségtelen az is, hogy tekintettel a hor­vát autonóm kiadások által ez idő szerint elért évi összegekre, teljesen méltányos a közös állampénztár szempontjából az a kívánat, hogy amaz autonóm ad­minisztrác­ió igényei egy időre megállapodjanak vagy legalább is az eddigi arányokban ne fejlődjenek. A magyar országos bizottság nem kíván a fennebbi szempontoknak kizárólagos érvényt követelni, de vi­szont abban a nézetben van, hogy a nagyobb politikai érdekek mellett, melyek ez alkudozásokban szerepet játszanak, a fent kifejtett szempontoknak is komo­lyan mérlegeltetniök kell a horvát-szlavén autonóm kiadások fedezésére ezúttal meghatározandó jövedel­mi százalék megállapításánál. Mielőtt azonban a magyar orsz. bizottság e százalék számbeli meghatározásának, illetőleg a 1. horvát-szlavén orsz. bizottság által az eddigi száza­­léki aránynak fenntartása iránt tett indítványnak tárgyalásába ereszkednék, szükségesnek látja a hor­vát orsz. bizottság által felvetett több kérdésre nézve, melyek a megosztás alá esendő jövedelmi alapnak, valamint az autonóm költségvetés által viselendő ter­­heknek megállapítására nem csekély fontossággal bírnak, saját felfogását, illetőleg a horvát üzenetétől eltérő indítványait előre bocsátani. A horvát-szlavén országos bizottság behatólag foglalkozik azon kérdéssel, vajjon a határőrvidéki közvetett adókból folyó jövedelmek, melyek a zágrábi pénzügyi igazgatóság által való kezeltetésük folytán Horvát-Szlavonországok jövedelmeivel hosszabb időn át egyesítve jelentek meg a különféle pénzügyi ki­mutatásokban, a törvény rendeletéhez képest való­sággal Horvát-Szlavonországok közjövedelmei közé számíthatók-e ? És a kérdésre válaszul részletes ér­veléssel támogatja azon felfogását, hogy Horvátor­szág a kiegyezési törvény értelmében igényt tartha­tott ezen jövedelmeknek is 45%-ára. A magyar országos bizottság nem követheti a horvát országos bizottságot ezen fejtegetéseinek egész folyamán. — Mert — váljon az 1868. és 1873-iki törvények intézkedései helyesen alkalmaztattak-e a horvát közjövedelmek összegének megállapításánál és felosztásánál ? vájjon Horvát-Szlavonországok mennyiben származtathatnak a törvényből, vagy az egyezkedés megkötése körül felmerült tényekből jogi igényt ama jövedelmeknek tényleg élvezett részére ? — e kérdéseknek eldöntését a magyar országos bi­zottság nem tekintheti megbízása körébe tartozónak, miután e megbízatása csakis a megújítandó pénzügyi egyezmény előkészítésére terjed ki. Csak annyiban érzi magát a magyar országos bizottság jogosítva és kötelezve az eddig fennállott pénzügyi egyezményre vonatkozó törvényes intézkedéseknek és az előbbi or­szágos bizottságok felfogásának fejtegetésébe bocsát­kozni , a­mennyiben azok bizonyos fokig a j­övő pénzügyi viszony megállapítása végett jelenleg folyó tárgyalásokkal összeköttetésben állanak. S e szempontból a magyar országos bizottság kénytelen az 1868. XXX. és 1873. XXXIV. tör­­vényczikkeknek, valamint az azok létrejöttét meg­előzött országos bizottsági munkálatoknak lelkiisme­retes megbirálása alapján azon meggyőződésének ki­fejezést adni, hogy sem törvényeknek, sem akár a magyar, akár a horvát országos bizottságoknak in­­tenziójában nem feküdhetett az, hogy a határőrvidéki jövedelmeknek bármely része is a horvát-szlavon jö­vedelmekhez csatoltassék. Az 1868. XXX. tvez. — s ép úgy az 1873-iki is — a felosztandó alap megjelölésénél határozottan »Horvát-Szlavonországok egyenes és közvetett adóit és egyéb közjövedelmeit« említi. Lehet-e föltenni, hogy e közjövedelmek alatt a törvény a határőrvidék közvetett adóit is kívánta volna érteni; lehet-e ezt föltenni kivált akkor, midőn ama XXX. tvezikknek egy másik — 19-ik — szakasza külön intézkedik a határőrvidék jövedelmeiről, kimondván, hogy a Hor­­vát-Szlavonországokkal egyesítendő határőrvidéki te­rületek jövedelmei szintén a megállapított kulcs sze­rint fognak a közös és autonóm költségek között megosztatni. Még határozottabban jellemzi a tör­vénynek e kérdésre vonatkozó intenzióját az 1873. XXXIV. tvez. 3. szakaszának utolsó bekezdése, a­mely azon esetre, amidőn a határőrvidék még nem polgárosított része részben vagy egészben Horvát- Szlavonországokkal egyesittetik.« »Horvát-Szlavon­országok akkori összes területének minden közjöve­delmei s egyszersmind beligazgatási költségei« meg­állapítása alapján helyezte kilátásba a törvényhozás újabb intézkedését. Ha a törvénynek szavai nem volnának is, tel­jesen világosak és minden félreértést kizárók, ezen utóbbi intézkedések minden kétséget lehetetlenné tesznek arra nézve, hogy a törvény a határőrvidék­nek semminemű jövedelmét nem szándékozott Hor­­vát-Szlavónországoknak előlegesen átengedni, hanem azon összes jövedelmek felőli rendelkezést a határ­­őrvidék közigazgatási egyesítésének idejére tar­totta fenn. Ép oly világosan szólnak e kérdésben az 1873- iki országos bizottágok irományai. Sehol a váltott üzenetek nem tudnak akárminemű határ­őr­vidéki jöve­delemnek a horvát jövedelmekhez csatolásáról, hanem szólnak mindenütt és egyedül: Horvát-Szlavónorszá­gok jövedelmeiről. A magyar és horvát bizottságok munkálatainak, illetőleg üzeneteinek e kérdésre vonat­kozó kitételei egyenesen kizárják annak lehetőségét, hogy a bizottságok bizonyos határőrvidéki jövedel­meknek ilyetén elszámolásáról és felhasználásáról tudtak, vagy azt szentesíteni akarták volna. Magá­nak a horvát-szlavon orsz. bizottságnak 1873. junius 24-én kelt üzenete egyenes ellentétben említi fel a kétféle jövedelmet, midőn az 1868. XXX. t. czikk 19. §-ának módosítását ajánlván, a következőleg szól: 15-ször. A kiegyezési törvény 19. §-ára vonatkozólag a horvát orsz. küldöttség részéről a bizalmas értekezletek alkalmával ismételve megjegyeztetett, hogy a fönnálló pénzügyi megállapodás jogosan és méltányosan csakis Horvátország és Szlavónia je­lenlegi tartományi területére, nem pedig a maga ide­jén polgárosítandó határőrvidékre is kiterjeszthető, miután ez jövedelmeit illetőleg sem a kiegyezési tör­vény létrejötte idejében, sem mai nap sincs egyenlő helyzetben a tartományi területtel, így tehát a tar­tományi területen érvényes hozzájárulási kulcs reá nem alkalmazható.­ Lehet-e és szabad-e feltennünk, hogy akár a magyar, akár a horvát bizottságok, üze­­neteikben ily világosan ellenkezőt mondó kifejezése­ket használtak, s a törvénynek oly egészen ellenkező értelemben való fogalmazásába belenyugodtak volna, ha a határőrvidéki terület jövedelmének bármely ré­szét a horvát-szlavónországi területek javára vélték volna számítandóknak ? Az orsz. bizottsági irományok tárgyilagos át­vizsgálásának mindenkit meg kell győzni arról, hogy a kérdéses tárgyalások alkalmával a kormány által előterjesztett adatokba már eleve bizonyos hiba csú­szott be, mely ismételt bizottsági tárgyalások alatt sem vétetett észre, de a­mely természeténél fogva a figyelmet könnyen ki is kerülhette. A tévedés forrása ugyanis azon kivételes adminisztratív intézkedésben gyökerezett, mely szerint a határőrvidék dohány-, só-, bélyeg- és sorsjáték közvetett adói a könnyebb keze­lés és külön raktárak felállításának kikerülése vé­gett már az absolut rendszer alatt nem a külön ha­tárőrvidéki hatóságoknál, hanem az u. n. bánsági határőrvidékről a temesvári pénzügyi igazgatóságnál, a horvát-szlavén határőrvidékről pedig a zágrábi pénzügyi igazgatóságnál folytak be és kezeltettek. Ez a kezelési mód az alkotmányos kormányzat alatt is változatlanul maradvány okává lett annak, hogy a zágrábi pénzügyi igazgatóság által kezelt határőrvi­déki jövedelmek a horvát jövedelmek kimutatásába fölvétettek s ott éveken át észrevétlenül szerepeltek. A tévedésnek e forrására világosan­­rá is mu­tat az­ 1873-iki magyar o. b. négyes albizottságának jelentése következő szavaiban: »Az albizottság min­denekelőtt kiemeli, hogy ezen eredményeket a pénz­­ügyminiszertől nyert eredeti hivatalos adatokból és okmányokból azon elvek alapján számította ki, hogy Horvát-Szlavon országok közjövedelmeinek összegé­ben az összes egyenes és közvetett adókból befolyt összegek, a Horvát-Szlavónországokban fekvő állam­javak jövedelmei és egyéb közjövedelmekből befolyt összegek vannak kimutatva az évi tettleges pénztári eredmények szerint, melyek a zágrábi pénzügyi igaz­gatóság kimutatásai alapján állíttattak össze.« E tévedés következményeinek további fejtege­tése — a­mint már megjegyeztük — ezúttal nem képezheti feladatunkat; a fennebbi megjegyzéseket azonban szükségesnek tartottuk a végből, hogy az 1868. és 1873-ks országos bizottságoknak, valamint az általuk alkotott törvényeknek intenziója minden kétségen felül helyeztessék. A jelen magyar országos bizottság nem akarhat egyebet, mint ama kétségen felül álló intenziót fentartani és megvalósítani. Akár minő tévedés volt légyen az előbbi pénzügyi egyezmények megkötésénél használt kimutatások­ban ; akárminő tévedések történtek is hosszabb időn át a pénzügyi egyezményre vonatkozó törvény végre­hajtása körül; e tévedéseknek semmi esetre sem le­het az az eredménye, hogy a határőrvidék közvetett adóit Horvát-Szlavonországok jövedelmeivé változ­tatták volna át. Miután pedig jelen alkalommal csak­is a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közti pénzügyi egyezmény megkötéséről van szó, kétséget nem szenvedhet az, hogy ez egyezményben csakis a horvát-szlavon autonóm adminisztrác­ió alatt álló területnek jövedelmei vehetők alapul, a határőrvi­déknek összes jövedelmei pedig, tehát a zágrá­b pénzügyi igazgatóság által kezelt közvetett adónemei is, a számítások köréből mindenesetre kihagyandók. A horvát orsz. bizottság fölvett egy másik fon­tos kérdést is azon közjövedelmek iránt, amelyeknek — mint az üzenet mondja — százalékos fölosztásra való alkalmatossága semmi oldalról sem támadtatik meg, s melyek némelyikének példa gyanánt való föl­sorolását a regnicoláris küldöttség azért tartotta kötelességének, mert nem bizonyos tökéletesen ab­ban, vájjon ezek a Horvátországot illető rész kiszá­mításánál valóban bevonattak-e, vagy nem kerülték-e el a figyelmet ?« Ilyetén közjövedelmekképen felemlíti az izenet a vasúti menetjegyektől az 1868. XXIII. t. sz. ér­telmében szedendő bélyegilletékeket, a vasúti és gőz­hajózási társulatok szállítási adóját, a postai teherle­­velek bélyegilletékeit, továbbá a biztosító társulatok ügynökségeinél bevett bélyegilletékeket. E négy adóágat illetőleg a magy. orsz. bizott­ság hivatalos oldalról úgy van értesülve, hogy azok eddigelé­g 45—55%-os felosztásnak alávetve nem­ voltak, hanem teljesen a közös pénztár bevételei közt szerepeltek. Ennek oka ama jövedelmek sajátságos természetében van. A vasúti és gőzhajózási bélyegil­letékek és szállítási adó természetüknél és beszedé­sük módjánál fogva szoros összeköttetésben vannak ama közlekedési vállalatokkal, melyeknek óriási ter­hei is tisztán a közös pénztárra nehezednek. A szál­lítási adó, a­mint a kormány által benyújtott tör­vényjavaslat indokolása világosan megmondta, az állam által eme közlekedési vállalatok létesítése és fentartása végett hozott áldozatoknak némi pótlásául hozatott be. Az ennek folytán alkotott törvénynek eredeti intenziója tehát semmi esetre sem lehetett az, hogy a Horvát-Szlavónországok területére eső szállí­tási adónak 45%-a a törvény czéljától elvonassék és az autonóm kiadásokra fordíttassék. Hasonlóképen áll a dolog a postai teherlevelek bélyegilletékével, mely alakjára nézve ugyan kétségtelenül bélyegjöve­delem, lényegére nézve azonban a közös postaintéz­ménynek egy közvetett jövedelmét képezi, míg a biz­tositó társulatok ügynökségei által beszedett bélyeg­illetékek — a mellett, hogy említésre méltó jelentő­séggel is alig birnak — ama biztosító társulatok egyéb adóival összeköttetésben jelentkeznek. (Folytatása következik.) KÜLÖNFÉLÉK. — A királyt október 10-én reggel ismét Gödöllőre várják , azonban ezen alkalommal is csak néhány napi tartózkodásra. Hir szerint Rudolf trón­örökös is kíséretében lesz, más hírek szerint pedig Rudolf trónörökös 12-én érkezik Gödöllőre s 18— 19-én megint elutazik. — A magyar nyelv terjesztése Pest­­megyében. A pestmegyei közigazgatási bizottság mai ülésén a tanfelügyelő a következő indítványt ter­jeszte be. I. Mondja ki a közgyűlés két tanító részére 50—50 frt, s nyolcznak 25—25 frttal­ jutalmazását, azon nem magyar ajkú tanítók részére, kik a magyar nyelvtanításban legsikeresebben működnek. Ezen ki­vül pedig mindazon tanítókat, kik ez ügyben sikerrel működnek, a megye erkölcsi jutalom-elismerésben részesíti. — II. "ügy a pénz, mint elismerés, a megye alispánja, a tanfelügyelő és a járási szolgabiró együt­tes ajánlatára történjék, mindig nyilvános megyegyü­­lésen. III. Az idegen ajkú tanulók buzdítására, ezen községek elöljárói, mely községek tanítói jutalmazás­ra ítéltettek, jutalmat nyerjenek a községek által. Az átalános tetszéssel fogadott indítvány élénken meg­­éljeneztetett. — Embert ölt az ifjabb reuszi her­­c­z­e­g szombaton Siléziában vigyázatlanság miatt. Vadászatból visszatérve, ugyanis Schmiedeberg kö­zelében egy határkőben czélba lőtt, de a czélt elté­vesztette s a golyó egy szomszéd földön dolgozó nőt ért s annak c rombjába hatolt. A golyót még az­nap kivágták a kórházban, de a nő sebében elhunyt.­­ A bécsi rotundában szombaton s vasárnap nagy ünnepély lesz a Rudolf-egylet ja­vára, mely kórházi ápolók kiképzése s egy gyermekmen­­hely érdekében alakult. Az ünnepélyen 14 elektrikus nap ad világot, nagy bazár s hangverseny lesz. Mind­két nap délben kezdődik az ünnepély s este 8 órakor ér véget.­­ Az eltűnt Schuk Náthán a napok­ban levelet intézett a »N. P. Volksblatt« szerkesz­tőjéhez Londonból, melyben bebizonyítani igyekszik, hogy ő nem szökött meg Budapestről, hanem egysze­rűen üzleti kirándulást csinált, s hogy Amerikába Flórenczné felszólitá­sára s csak akkor ment, mikor a budapesti események, az ellene nyitott csőd s az el­lene emelt bűnvádi panaszok visszajövetelét lehetet­lenné tették. »Hogy én nekem — írja e levélben — nem volt s­ándékom szökni, igazolják, hogy családo­mat, melyet pedig szerettem, (?) minden anyagi se­gély nélkül hagytam, hogy magammal nem vittem annyi pénzt — pedig sikerült volna előteremteni — a mennyi külföldi tatózkodásomra szükséges lett vol­na s hogy elhatározásom előtt mintegy 14.000 frtnyi fizetést eszközöltem, melyet pedig ha csakugyan szök­ni akartam, nem tettem volna.« Majd leírja jelenlegi rossz anyagi viszonyait, hogy 5-ik emeleten lakik, hogy a 20 kros Table d’hôtenál ebédel. Végül igy fejezi be levelét: »Én nem vagyok elveszett ember s csak egyedül azon gondolat tart életben, hogy tisz­tára fogom mosni magamat. Hogy Florencz asszony tudta, hogy ő engem nem fog többé viszontlátni, bi­zonyítja azon körülmény, hogy levelet küldött nekem, melyben kér, bocsássák meg neki, miután ő okozta szerencsétlenségemet. Mindent el fogok követni,­hogy gyermekeimet boldogokká tegyem s hogy hitelezői­met kielégítsem.« — A köztelki gazdasági és tan­szermúzeum napról-napra jobban gyarapodik, így legújabban is igen érdekes látnivalók vannak a tanszergyüjteményben, mint Hesse János, Bécsből hozzánk került iparosnak taneszközül használható orgonája, Gönczy, Feszi, Kovács Zsigmond franczia modorú iskolapadjai, több utazási kép a Svájczból s az első horvát nyelven megjelent globus és egyéb tanszerek, különösen a szárított növényekből készí­tett szemléltető faliképek. A gazdasági osztályban kiváló érdekkel bir a mindennemű dohányfajt, szi­vart, czigarettet magában foglaló japáni dohány gyűj­temény, mely a muze­umnak valódi kincse s páratlan Európában. — A Franklin-társulatnál megjelen­tek: 1. Közigazgatási döntvénytár. A kormány és kir. Curia elvi jelentőségű határozatai és szabályrendeletei. ,Szerkesz. dr. Dárdai Sándor. Ötödik évfolyam. Ára 2 frt. A 16 ívnyi csinosan ki­állított kötet igen jól szerkesztett tárgymutatóval van ellátva, mely a kezelést jelentékenyen megkönnyíti. 2. Igazságügyi rendeletek 1878. Négy,iv­­nyi füzet 40 rendeletet tartalmazva a múlt évről. Ára 30 kr. — Tolvaj a szent sírban. Szebenben múlt hétfőn este egy hordár a ferenczrendiek tem­plomában gyanús egyént vett észre s jelentést tett a zárdában. A kutatók a tolvajt a feltámadás alkal­mával használni szokott szent sírban találták hason fekve s mellette az ezüst készleteket, melyeket ellopni akart. A tolvaj tordai születésű, kolozsvári borbély­legény volt. It Hazudik a semmire való. Egy bap­tista­ község elöljárójának volt egy öcscse, ki kegyes bátyja nagy szomorúságára szertelenül hazudozott. Egyszer azonban csak jelenti az öcs a bátyjának, hogy egy éjjel víziója volt, mely őt a kegyességre in­tette. Javulást fogadott s rászánta magát, hogy megkeresztelkedik, habár oly pogány hideg volt, hogy a szokásos kereszteléshez léket kellett vágni a jégén. Mikor a keresztelkedőt kihúzták a hideg vízből, azt kérdezte tőle a bátyja, hogy fázik-e ? »Egy csöppet sem,« felelt az túlbuzgalmában. »Nosza, mártsa be még egyszer,« fordult a bátya a szertartást végző paphoz, »mert még mindig hazudik a semmire való.« — Borzasztó mérgezési eset történt ma a lipótvárosi kültelkeken, a Viktória malom köze­lében. A Lupp féle telepen ma reggel egyszerre hat egyén mérgezési tünetek közt veszélyesen megbetege­dett. Az esetet rögtön feljelentették Kresz Géza ke­rületi orvosnak, ki a hely­színen megjelenve, két beteget már halva talált. Az egyik Malics An­drás 48 éves napszámos, a másik Muhuza Má­ria 60 éves napszámosnő volt. Ez utóbbinak 14

Next