A Hon, 1879. október (17. évfolyam, 236-262. szám)
1879-10-10 / 244. szám
Dániel Ernő eszmecserekép felveti azon kérdést, nem-e volnának az egyérdekű társulatok egyesítendők ? G. Károlyi Sándor alelnök, megjegyzi, hogy ezen kérdés már többször volt szellőztetve, eddig azonban a társulatok féltékenyebbek voltak külön állásukra, semhogy az egyesüléseket létrehozni sikerülhetett volna; azt tartja, hogy e kérdést illetőleg változott a közhangulat, s itt volna ideje annak, hogy ezen ügy alaposan megvitattassék. Olyan társulatok, melyek földrajzilag egy egészet képeznek, s fensikok által el nem választatnak, csupán egyesítve vélhetik magukat sikeresen. Annyit különben eleve is megjegyez, hogy az egyesülést csupán adminisztratív irányban tartja lehetőnek; financializer külön számlák volnának ezután is vezetendők, miután a társulatok különböző pénzügyi viszonyai mellett egyenlő kulcsot alkalmazni felette méltánytalan volna. Dr. Simonyi Lajos az egyesítés elhatározását magukra a társulatokra kívánja bízni, a társulatok maguk fogják leghelyesebben megítélni, hogy érdekeiket lehet-e egy kalap alá vonni vagy sem ? Nem szeretné, ha heterogén érdekek mesterségesen összehozatnának. Radenics János nagy óvatossággal véli e kérdést tárgyalandónak. Szluha Ágoston e kérdést oly fontosnak tartja, miszerint az valamely ülés napirendjébe felveendő , rendszeresen tárgyalandó volna. Gróf Károlyi Sándor azt tartja, hogy az egyesítést közvetíteni és megkísérleni a kormánynak lenne feladata. Báró Simonyi Lajos annál kevésbé kívánja a kormány közvetítését, mert a felsőbb és alsóbb vonalak között rendszerint oly érdekellentét van, hogy az az egyesítés után még kirívóbban éreztetné magát. Keszlerffy János oda nyilatkozik, miszerint a vízszintek bebizonyodott emelkedése folytán számos oly terület, mely eddig a védelmi költségekhez nem járult, a társulatok árterületeibe felveendő volna. Ezen kérdésekben ezúttal határozat nem hozatott. Felolvastatott végül a felső torontáli társulat panasza ún.kikindai adóhivatal, illetőleg a 790.000 frt kölcsönük nyilvántartása s a részletek kiszolgáltatása tárgyában, ezen kérvény a pénzügyminiszter úrnál pártoltatni fog. A magyar állampolgárság megszerzéséről s elvesztéséről szóló törvényjavaslat.« (Vége.) Törvényesités. 34. §. Elvesztik a magyar állampolgárságot azon gyermekek, akik külföldi nemzetiségű természetes atyjuk hazája törvényei értelmében törvényesittetnek, kivévén, ha ezen törvényesités által atyjuk állampolgárságát el nem nyerték s törvényesittetések után is a magyar korona országai területén laknak. Házasság. 35. §. Elveszti magyar állampolgárságát azon nő, a ki nem magyar állampolgárhoz megy férjhez. 36. §. Nem veszti el magyar állampolgárságát azon nő, a ki magyar állampolgárhoz férjhez menvén, özvegységre jutott, férjétől biróilag elválasztatott, vagy a kinek házassága feloldatott. 37. §. Azon magyar állampolgár, a ki egyszersmind más állam polgára, mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, mig magyar állampolgárságát a jelen törvény értelmében el nem vesztette. Az állampolgárság visszanyeréséről. 38. §. Visszanyeri magyar polgárságát azon nő, ki a külföldihez ment férjhez, az által, ha házassága az illetékes biróság által érvénytelennek nyilvánittatik. Visszhonositás. 39. §. Azokra, a kik a magyar állampolgárságot elvesztették s a magyar állampolgárok közé leendő visszavételért folyamodnak, a honosításról szóló fölebbi szabályok alkalmazandók, a mennyiben a következő §§. kivételt nem tesznek. 40. §. A ki elbocsátás vagy távollétei által elvesztette magyar állampolgárságát s más állampolgárságot nem szerzett, a magyar állampolgárok közé visszavehető akkor is, ha a magyar korona országai területére lakni vissza nem tért. Ez utóbbi esetlen a visszhonosított visszanyeri előbbi községi illetőségét. 41. §. Aki elbocsátás vagy távollét által elvesztette magyar állampolgárságát s a magyar korona országai területére visszatérvén, valamely belföldi község kötelékébe felvétetik, illetőleg ezen felvétel neki kilátásba helyeztetik, folyamodása folytán a magyar állampolgárok közé visszavehető. 42. §. Azon nő, a ki férjének elbocsátása, távolléte, vagy külföldivel kötött házassága folytán elvesztette magyar polgárságát, ha férjétől biróilag elválasztatik, házassága féloldalik, vagy özvegységre jut s a magyar korona országai területén valamely község kötelékébe felvétetik, vagy ezen felvétel, kilátásba helyeztetik, folyamodása folytán visszaveendő a magyar állampolgárok közé. 43. §. A ki törvényes atyja elbocsátása vagy távolléte által, mint kiskorú elvesztette magyar állampolgárságát, atyja halála után, vagy miután uj hazája törvényei szerint elérte nagykorúságát s mindkét esetben a magyar korona országai területén valamely község kötelékébe felvétetett, illetőleg ezen felvétel kilátásba helyeztetett, folyamodása folytán, melyhez, ha kiskorú, gyámja hozzájárulása szükséges, a magyar állampolgárok közé visszaveendő. Zárhatározatok: 44. §. A törvényhatóságok, illetőleg a határvidéken a járáshivatalok és a városi tanácsok tartoznak a honosításokról és az elbocsátásokról külön kétkét példányban jegyzékeket vezetni. I. A honosításokról vezetendő jegyzék rovatai a következők: 1. az év első napján kezdődő folyószám; 2. a honosítottnak, illetőleg visszhonosítottnak neve, életkora és foglalkozása ; 3. a honosított előbbi hazája és illetőségi községe ; 4. azon családtagok nevei és életkoruk, akikre a honosítás kiterjed ; 5. a honosítási okirat kelte és száma; 6. jegyzet, amelybe a visszhonosítottakra nézve feljegyzendő, hogy mily módon vesztették el előbbi magyar állampolgárságukat. II. Az elbocsátásokról vezetendő jegyzék a fennebiekhez hasonló rovatokkal látandó el, azon különbséggel, hogy a 6. alatti jegyzet rovatban az tüntetendő ki, hogy a magyar állam kötelékéből elbocsátott mi által szerezte meg a magyar állampolgárságot. Ezen jegyzékek egyik példánya minden év végével a 14. §-ban megnevezett illető hatósághoz terjesztendők föl. 45. §. A honosításért és a kiköltözésért (kivándorlásért) járó szabályszerű illetékeken felül a magyar állampolgárok közé való fölvételért és a magyar államkötelékből való elbocsátásért semmi illeték vagy díj nem fizetendő. 46. §. A jelen törvény alól kivételnek van helye azon államok irányában, amelyekkel e tárgyban szerződések köttettek vagy fognak köttetni, amenynyiben az ilyen szerződések a jelen törvénytől eltérő rendelkezéseket tartalmaznak. 47. §. A jelen törvénynyel ellenkező minden törvény és rendelet hatályon kívül helyeztetik. Nem érintetik a jelen törvény által azok magyar állampolgársága, akik ezen törvény hatálybaléptéig honosítási okiratot nyertek. Magyar állampolgároknak tekintendők azok is, kik a magyar korona országai területén a jelen törvény hatálybalépte napjáig legalább 10 év óta megszakítás nélkül, habár több helyen laktak, s valamely belföldi községben az adózók lajstromába be vannak vezetve, ha csak a jelen törvény hatálybalépte napjától számítandó egy év alatt azon törvényhatóság, illetőleg a horvát határvidéken azon járási hivatal, vagy városi tanács előtt, melynek területén, illetőleg kerületében utolsó lakhelyük van, nem igazolják, hogy idegen állampolgárságukat fentartották. 48. §: A jelen törvény végrehajtásával a minisztérium, illetőleg a belügyminiszter, a horvát-szlavón-dalmát bán és a határvidéki országos hatóság bízatnak meg. A magyar regnikoláris bizottság üzenete. (Folytatás.) Az elvi fontosságú tekintetek mellett, melyekkel ez újabb megállapítás szükségét indokoltuk, nem bírhat bennünket annak mellőzésére a 1. horvát-szlavon orsz. bizottságnak azon felfogása, mely e kulcsnak jelentőséget csak annyiban vél tulajdoníthatni, »amennyiben arra a vádra ad okot, hogy Magyarország tartja el Horvátországot.« Nem hiszszük, hogy e tény vádképen hivatalos részről említtetett volna Horvátországgal szemben. Ami pedig a hivatalos jellemmel nem bíró nyilatkozatokat illeti: azokon csak keveset fog változtatni az a körülmény, hogy Horvátország köteles hozzájárulásának kulcsa a törvényben világosan ki van-e fejezve, vagy pedig annak kiszámítása a politikai számvevők magánszolgalmának van-e átengedve ? Az a tény, hogy Horvátország az állami közösségben pénzügyi szempontból passzív területet képez, mely nem képes az állami életnek — adóképessége arányában reá esendő — összes terheit elviselni, nem lesz vádképen felhozható egy oly Horvátország ellen, mely törvényesen biztosított autonómiájának korlátai között közigazgatásának, igazságszolgáltatásának és közoktatásának fejlesztésével, s népének folyton élénkülő közgazdasági tevékenységével, napról-napra igyekezni fog ezen állapotot javítani, s e mellett a pénzügyi szolgáltatásokon kívül fennálló egyéb fontos kötelezettségek teljesítésében, a politikai viszonyok megszilárdításában és a közös állami czélok támogatásában versenyezni fog az állam többi részeinek népével. Az állam ily körülmények közt csak saját jól felfogott érdekének hozza azt az áldozatot, melyet a közös terhek teljes viselésére egyelőre képtelen társországa helyett államterületének egyéb részeire válni. Ámde az a lehetőség, hogy ez a viszony a politikai viták hevében és netáni túlzásainak visszatolásaiban , esetleg vádképen említtetik fel Horvátország ellen, nem lehet elfogadható ok arra, hogy azon, felfogásunk szerint jelentékeny — mert az anyaországnak egy fontos jogát és a társországoknak jövőben érvényesítendő kötelezettségét megállapító — elvet törvénykönyvünk lapjairól kitöröljük. Áttérve a hozzájárulási arány megállapítására, a magyaro. b. fentebb kifejtett nézeteihez, s az 1868 : XXX. t. sz. 12. §-ának utasításához képest a monarchia másik államával kötött pénzügyi egyezménynél használt hivatalos adatokra alapította számításait. Ezen adatok szerint a magyar korona országainak 1868—1875. nyolcz évi összes nyersadó jövedelme 900.018,544 frtot tesz. Ez összegből a magyar orsz. bizottság mindenekelőtt a határőrvidéki négy közvetett adónemnek tévedésből befoglalt jövedelmét — egészben 6.504,073 frtot — kiválasztandónak tartotta azon okból, mert a határőrvidék eddigelé egy oly külön adminisztrácziót képez, melynek kiadásai sem szoktak a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt a közös kiadásokra nézve évenkint eszközölt leszámolásoknál tekintetbe vétetni, minél fogva azon terület jövedelmeinek mellőzése is indokoltnak látszik a közös költségekhez való hozzájárulás arányának meghatározásánál. A fent megjelölt rész levonása után fennmaradó összeg úgy oszlik meg, hogy Magyarországra 846,766.125 frt, Horvát-Szlavonországokra pedig 46,748.346 forint nyolcz évi nyersadó-jövedelem esik. Ez megfelel 106,845.766 frt évi átlagnak Magyarországra és 5,843.543 frt átlagnak Horvát-Szlavonországokra nézve. A horvát-szlavonországi átlaghoz még hozzáadandó Belovármegye egyenes és közvetett adóinak 1872—1875. évi átlaga, ami 399.939 frtot tesz, úgy, hogy az egész horvát-szlavónországi évi átlag 6,243.482 írtban állapítható meg. Összehasonlítva most már a két átlagot, Magyarország részéről 944,299-en, Horvátország részéről pedig 5.1,700.980 fejezi ki a százalékos arányt, melyben a két fél a közös költségek fedezéséhez hozzájárulni köteles volna. A magyar orsz. bizottság a fennálló viszonyok, valamint a társországoknak a horvát-szlavén orsz. bizottsági üzenetben is kifejtett pénzügyi helyzete teljes ismeretében egyátalán nem szándékozik ezen törvényesen megállapítandó aránynak a jelen kiegyezésben való tényleges életbeléptetését is követelni. Az orsz. bizottság elismeri, hogy Horvát-Szlavónországok gazdasági élete, illetőleg a szükségleteik és adóerejük közti viszony ez idő szerint nem fejlődött meg annyira, hogy a közös költségekhez való hozzájárulási kötelezettségüknek teljes mértékben eleget tehessenek. Ez okból az orsz. bizottság beleegyez abba, hogy az 1868. és 1873-diki törvényhozások által ideiglenes alapul elfogadott kisegítő elv az új kiegyezés tartamára is fenntartassék, és Horvát-Szlavonországok közjövedelmei ezentúl is bizonyos százalékos arányban osztassanak meg az autonóm és a közös kiadások között. A tisztelt horvát országos bizottság ugyanezen alapra állva, azt indítványozza,hogy Horvátország és Szlavónia belső közigazgatási szükséglete ezentúl is, úgy mint eddig, azon tíz éven át, amelyekben a magyar korona és ő Felsége többi országai és tartományai közt létrejött megállapodás érvényes lesz, mindenekelőtt Horvátország és Szlavónia egyenes és közvetett adóinak és egyéb jövedelmeinek 45%-ából fedöztessék, ugyanazon jövedelmek 55°/0-a pedig a közös kiadások fedezése végett a közös államkincstárba szállíttassák. A Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok tiszta közjövedelmének negyvenöt százaléka akképen számíttassák ki, hogy az összes közvetett és egyenes adókból a Dalmát-, Horváth- és Szlavonországokban fekvő államjavak jövedelmeiből és más közjövedelmekből csak azon kiadások vonatnak le, melyeket az adók kivetése és behajtása — a közös pénzügyigazgatás költségeit bele nem tudva — az államjavak kezelése, vagy a közvetett adók, illetékek és más közjövedelmek produkciója és közvetlen kezelése okoz.« A 1. horvát-szlavén orsz. bizottság ezen indítványa, illetőleg az abban felvetett kérdésnek miként leendő eldöntése képezi gyakorlati szempontból az egész jelen pénzügyi egyességnek sarkpontját; természetes tehát, hogy a magyar orsz. bizottságnak a legbehatóbban kellett foglalkoznia nemcsak a kérdéssel általánosságban, de mindazon egyes tényezőkkel is, melyek a helyes megoldásra befolyást gyakorolhatnak. Azon általános tekinteteken kívül tehát, melyeket az egész magyar állam financziális helyzete megkövetel, a magyar orsz. bizottságnak a törvény által kijelölt utat követve, meg kellett vizsgálnia az utolsó pénzügyi egyezmény gyakorlati eredményeit, a horvát-szlavén autonóm kiadások mibenlétét, s újabb alakulásait, nem tévesztvén szem elől azon arányt sem, melyet e kiadások a magyar állam többi területének hasonló nemű kiadásaival szemben mutatnak. E tényezők vizsgálatánál fel kellett tűnni a magyar orsz. bizottság előtt, hogy az 1873. pénzügyi egyezmény által adott alapon a horvát-szlavon jövedelmek autonóm czélokra eső évi összegei az utóbbi években sokkal nagyobb mértékben növekedtek, mint a minőben ez azon egyezség megkötésénél számba vehető volt. Az 1873-as orsz. bizottsági munkálatban az átalány-rendszer mellőzése folytán Horvátország javára kilátásba helyezhető évi nyereség — a tévesen felvett határőrvidéki közvetett adójövedelmekkel együtt — mintegy 382.000 írtra volt számítva. A tényleges eredmény pedig azt mutatja, hogy a horvát-szlavónországi jövedelmekből az autonóm kiadásokra eső 45% évről-évre folyton emelkedő összegekben, jelenleg már — mégpedig a határőrvidéki jövedelmek teljes elkülönzésével — mintegy 3.200.000 forintot tesz; tehát egy millió forinttal többet, mint amenynyi az 1873-iki egyesség megkötéséig a 2.200.000 frtos átalányrendszer mellett Horvát-Szlavonországok autonóm szükségleteinek fedezésére elégnek ítéltetett. A horvát-szlavon jövedelmeknek, s igy azok autonóm részének is ily jelentékeny növekedése részben a már akkor fenállott adónemek eredményének természetes emelkedéséből is származik; nagyobb részben tulajdonítható azonban ama növekedés az 1873-dik év óta életbe lépett adóemeléseknek és új adónemeknek, melyek eredményének 45%-a az egyezményhez képest szintén a horvát-szlavén autonóm költségvetés javára esett. Ezen adóemelések és új adók behozatalára pedig bizonyára nem a belügyi, igazság- vagy közoktatásügyi kiadásoknak mértéken túl való emelése kényszerítette az államot, hanem kényszerítették a közös kiadásoknak, a hadi költségeknek, közlekedési és egyéb vállalatokba történt beruházásoknak rendkívüli terhei. S amidőn Horvát-Szlavónországok a közös kiadások által megkövetelt adóemeléseknek is 45%-át autonóm czéljaikra vehették igénybe, kétségkívül egy nagy, s egész mértékben nem épen indokolt előnyt élveztek a magyar korona országainak többi területével szemben, mely emez úi adóknak is — úgy mint a többinek — csak mintegy 17%-át fordíthatja bel-, igazságügyi és közoktatási czéljaira, míg a többi 83% át a közös czélokra kénytelen áldozni. E tény világosan rámutat arra, hogy a közös szükségleteknek újabb növekedése, s az adójövedelemnek ennek folytán szükségessé váló minden fokozása csak súlyosbítja ezen anomáliát, mely a fennállott pénzügyi viszony természetében rejlik. Mert nehéz volna tagadni, hogy a tényleges horvát-szlavén autonóm közigazgatás kiadásai, melyek természetesen nyomon követték az autonóm jövedelmi rész emelkedését, szembeállítva a magyar korona területe többi részeinek hasonló kiadásaival, több tekintetben anomál arányokat értek el. Nem csak hogy Horvát-Szlavonországok közjövedelmeiknek 45%-át fordítják e czélokra addig, míg Magyarország csak mintegy 17°0-át — s a legtágabb számítás szerint sem egészen 20%-át — képes bel-, igazságügy- és közoktatási adminisztrációjára áldozni ; de ha ezen kiadásokat nem az összes jövedelmekhez, hanem a kérdéses területek kiterjedéséhez és lakosságához arányítjuk , akkor is igen feltűnő eltérések mutatkoznak a horvát-szlavónországi autonóm adminisztráczió előnyére. S mindezen aránytalanságokat — melyek részletes fejtegetését e helyütt mellőzhetőnek tartjuk — még jobban megvilágítja az a tény, hogy épen azon utóbbi években, melyek alatt Horvát-Szlavonországok autonóm adminisztráczionális kiadásai folyton emelkedtek, Magyarország kénytelen volt ugyanazon nemű, különben sem bő kiadásait elég jelentékenyen leszállítani. Ezen anomál viszonyok konstatálásából nem kívánjuk azt a következtetést levonni, hogy most már Horvát-Szlavónországok s a magyar korona többi területe közt akármely irányban feltétlen egyenlőség volna helyreállítandó. Tudjuk, hogy a legkülönbözőbb tényezők találkozása az adminisztracionális kiadások tekintetében mindig szül bizonyos egyenlőtlenséget a különböző országrészek közt. De kétségtelen, hogy Horvát-Szlavónországok viszonyai egész öszszeségükben nem ütnek el Magyarország egyes részeinek viszonyaitól oly mértékben, mely ez adminisztrácionális kiadásokban ily rendkívüli eltéréseket igazolna és kétségtelen az is, hogy tekintettel a horvát autonóm kiadások által ez idő szerint elért évi összegekre, teljesen méltányos a közös állampénztár szempontjából az a kívánat, hogy amaz autonóm adminisztráció igényei egy időre megállapodjanak vagy legalább is az eddigi arányokban ne fejlődjenek. A magyar országos bizottság nem kíván a fennebbi szempontoknak kizárólagos érvényt követelni, de viszont abban a nézetben van, hogy a nagyobb politikai érdekek mellett, melyek ez alkudozásokban szerepet játszanak, a fent kifejtett szempontoknak is komolyan mérlegeltetniök kell a horvát-szlavén autonóm kiadások fedezésére ezúttal meghatározandó jövedelmi százalék megállapításánál. Mielőtt azonban a magyar orsz. bizottság e százalék számbeli meghatározásának, illetőleg a 1. horvát-szlavén orsz. bizottság által az eddigi százaléki aránynak fenntartása iránt tett indítványnak tárgyalásába ereszkednék, szükségesnek látja a horvát orsz. bizottság által felvetett több kérdésre nézve, melyek a megosztás alá esendő jövedelmi alapnak, valamint az autonóm költségvetés által viselendő terheknek megállapítására nem csekély fontossággal bírnak, saját felfogását, illetőleg a horvát üzenetétől eltérő indítványait előre bocsátani. A horvát-szlavén országos bizottság behatólag foglalkozik azon kérdéssel, vajjon a határőrvidéki közvetett adókból folyó jövedelmek, melyek a zágrábi pénzügyi igazgatóság által való kezeltetésük folytán Horvát-Szlavonországok jövedelmeivel hosszabb időn át egyesítve jelentek meg a különféle pénzügyi kimutatásokban, a törvény rendeletéhez képest valósággal Horvát-Szlavonországok közjövedelmei közé számíthatók-e ? És a kérdésre válaszul részletes érveléssel támogatja azon felfogását, hogy Horvátország a kiegyezési törvény értelmében igényt tarthatott ezen jövedelmeknek is 45%-ára. A magyar országos bizottság nem követheti a horvát országos bizottságot ezen fejtegetéseinek egész folyamán. — Mert — váljon az 1868. és 1873-iki törvények intézkedései helyesen alkalmaztattak-e a horvát közjövedelmek összegének megállapításánál és felosztásánál ? vájjon Horvát-Szlavonországok mennyiben származtathatnak a törvényből, vagy az egyezkedés megkötése körül felmerült tényekből jogi igényt ama jövedelmeknek tényleg élvezett részére ? — e kérdéseknek eldöntését a magyar országos bizottság nem tekintheti megbízása körébe tartozónak, miután e megbízatása csakis a megújítandó pénzügyi egyezmény előkészítésére terjed ki. Csak annyiban érzi magát a magyar országos bizottság jogosítva és kötelezve az eddig fennállott pénzügyi egyezményre vonatkozó törvényes intézkedéseknek és az előbbi országos bizottságok felfogásának fejtegetésébe bocsátkozni , amennyiben azok bizonyos fokig a jövő pénzügyi viszony megállapítása végett jelenleg folyó tárgyalásokkal összeköttetésben állanak. S e szempontból a magyar országos bizottság kénytelen az 1868. XXX. és 1873. XXXIV. törvényczikkeknek, valamint az azok létrejöttét megelőzött országos bizottsági munkálatoknak lelkiismeretes megbirálása alapján azon meggyőződésének kifejezést adni, hogy sem törvényeknek, sem akár a magyar, akár a horvát országos bizottságoknak intenziójában nem feküdhetett az, hogy a határőrvidéki jövedelmeknek bármely része is a horvát-szlavon jövedelmekhez csatoltassék. Az 1868. XXX. tvez. — s ép úgy az 1873-iki is — a felosztandó alap megjelölésénél határozottan »Horvát-Szlavonországok egyenes és közvetett adóit és egyéb közjövedelmeit« említi. Lehet-e föltenni, hogy e közjövedelmek alatt a törvény a határőrvidék közvetett adóit is kívánta volna érteni; lehet-e ezt föltenni kivált akkor, midőn ama XXX. tvezikknek egy másik — 19-ik — szakasza külön intézkedik a határőrvidék jövedelmeiről, kimondván, hogy a Horvát-Szlavonországokkal egyesítendő határőrvidéki területek jövedelmei szintén a megállapított kulcs szerint fognak a közös és autonóm költségek között megosztatni. Még határozottabban jellemzi a törvénynek e kérdésre vonatkozó intenzióját az 1873. XXXIV. tvez. 3. szakaszának utolsó bekezdése, amely azon esetre, amidőn a határőrvidék még nem polgárosított része részben vagy egészben Horvát- Szlavonországokkal egyesittetik.« »Horvát-Szlavonországok akkori összes területének minden közjövedelmei s egyszersmind beligazgatási költségei« megállapítása alapján helyezte kilátásba a törvényhozás újabb intézkedését. Ha a törvénynek szavai nem volnának is, teljesen világosak és minden félreértést kizárók, ezen utóbbi intézkedések minden kétséget lehetetlenné tesznek arra nézve, hogy a törvény a határőrvidéknek semminemű jövedelmét nem szándékozott Horvát-Szlavónországoknak előlegesen átengedni, hanem azon összes jövedelmek felőli rendelkezést a határőrvidék közigazgatási egyesítésének idejére tartotta fenn. Ép oly világosan szólnak e kérdésben az 1873- iki országos bizottágok irományai. Sehol a váltott üzenetek nem tudnak akárminemű határőrvidéki jövedelemnek a horvát jövedelmekhez csatolásáról, hanem szólnak mindenütt és egyedül: Horvát-Szlavónországok jövedelmeiről. A magyar és horvát bizottságok munkálatainak, illetőleg üzeneteinek e kérdésre vonatkozó kitételei egyenesen kizárják annak lehetőségét, hogy a bizottságok bizonyos határőrvidéki jövedelmeknek ilyetén elszámolásáról és felhasználásáról tudtak, vagy azt szentesíteni akarták volna. Magának a horvát-szlavon orsz. bizottságnak 1873. junius 24-én kelt üzenete egyenes ellentétben említi fel a kétféle jövedelmet, midőn az 1868. XXX. t. czikk 19. §-ának módosítását ajánlván, a következőleg szól: 15-ször. A kiegyezési törvény 19. §-ára vonatkozólag a horvát orsz. küldöttség részéről a bizalmas értekezletek alkalmával ismételve megjegyeztetett, hogy a fönnálló pénzügyi megállapodás jogosan és méltányosan csakis Horvátország és Szlavónia jelenlegi tartományi területére, nem pedig a maga idején polgárosítandó határőrvidékre is kiterjeszthető, miután ez jövedelmeit illetőleg sem a kiegyezési törvény létrejötte idejében, sem mai nap sincs egyenlő helyzetben a tartományi területtel, így tehát a tartományi területen érvényes hozzájárulási kulcs reá nem alkalmazható. Lehet-e és szabad-e feltennünk, hogy akár a magyar, akár a horvát bizottságok, üzeneteikben ily világosan ellenkezőt mondó kifejezéseket használtak, s a törvénynek oly egészen ellenkező értelemben való fogalmazásába belenyugodtak volna, ha a határőrvidéki terület jövedelmének bármely részét a horvát-szlavónországi területek javára vélték volna számítandóknak ? Az orsz. bizottsági irományok tárgyilagos átvizsgálásának mindenkit meg kell győzni arról, hogy a kérdéses tárgyalások alkalmával a kormány által előterjesztett adatokba már eleve bizonyos hiba csúszott be, mely ismételt bizottsági tárgyalások alatt sem vétetett észre, de amely természeténél fogva a figyelmet könnyen ki is kerülhette. A tévedés forrása ugyanis azon kivételes adminisztratív intézkedésben gyökerezett, mely szerint a határőrvidék dohány-, só-, bélyeg- és sorsjáték közvetett adói a könnyebb kezelés és külön raktárak felállításának kikerülése végett már az absolut rendszer alatt nem a külön határőrvidéki hatóságoknál, hanem az u. n. bánsági határőrvidékről a temesvári pénzügyi igazgatóságnál, a horvát-szlavén határőrvidékről pedig a zágrábi pénzügyi igazgatóságnál folytak be és kezeltettek. Ez a kezelési mód az alkotmányos kormányzat alatt is változatlanul maradvány okává lett annak, hogy a zágrábi pénzügyi igazgatóság által kezelt határőrvidéki jövedelmek a horvát jövedelmek kimutatásába fölvétettek s ott éveken át észrevétlenül szerepeltek. A tévedésnek e forrására világosanrá is mutat az 1873-iki magyar o. b. négyes albizottságának jelentése következő szavaiban: »Az albizottság mindenekelőtt kiemeli, hogy ezen eredményeket a pénzügyminiszertől nyert eredeti hivatalos adatokból és okmányokból azon elvek alapján számította ki, hogy Horvát-Szlavon országok közjövedelmeinek összegében az összes egyenes és közvetett adókból befolyt összegek, a Horvát-Szlavónországokban fekvő államjavak jövedelmei és egyéb közjövedelmekből befolyt összegek vannak kimutatva az évi tettleges pénztári eredmények szerint, melyek a zágrábi pénzügyi igazgatóság kimutatásai alapján állíttattak össze.« E tévedés következményeinek további fejtegetése — amint már megjegyeztük — ezúttal nem képezheti feladatunkat; a fennebbi megjegyzéseket azonban szükségesnek tartottuk a végből, hogy az 1868. és 1873-ks országos bizottságoknak, valamint az általuk alkotott törvényeknek intenziója minden kétségen felül helyeztessék. A jelen magyar országos bizottság nem akarhat egyebet, mint ama kétségen felül álló intenziót fentartani és megvalósítani. Akár minő tévedés volt légyen az előbbi pénzügyi egyezmények megkötésénél használt kimutatásokban ; akárminő tévedések történtek is hosszabb időn át a pénzügyi egyezményre vonatkozó törvény végrehajtása körül; e tévedéseknek semmi esetre sem lehet az az eredménye, hogy a határőrvidék közvetett adóit Horvát-Szlavonországok jövedelmeivé változtatták volna át. Miután pedig jelen alkalommal csakis a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közti pénzügyi egyezmény megkötéséről van szó, kétséget nem szenvedhet az, hogy ez egyezményben csakis a horvát-szlavon autonóm adminisztráció alatt álló területnek jövedelmei vehetők alapul, a határőrvidéknek összes jövedelmei pedig, tehát a zágráb pénzügyi igazgatóság által kezelt közvetett adónemei is, a számítások köréből mindenesetre kihagyandók. A horvát orsz. bizottság fölvett egy másik fontos kérdést is azon közjövedelmek iránt, amelyeknek — mint az üzenet mondja — százalékos fölosztásra való alkalmatossága semmi oldalról sem támadtatik meg, s melyek némelyikének példa gyanánt való fölsorolását a regnicoláris küldöttség azért tartotta kötelességének, mert nem bizonyos tökéletesen abban, vájjon ezek a Horvátországot illető rész kiszámításánál valóban bevonattak-e, vagy nem kerülték-e el a figyelmet ?« Ilyetén közjövedelmekképen felemlíti az izenet a vasúti menetjegyektől az 1868. XXIII. t. sz. értelmében szedendő bélyegilletékeket, a vasúti és gőzhajózási társulatok szállítási adóját, a postai teherlevelek bélyegilletékeit, továbbá a biztosító társulatok ügynökségeinél bevett bélyegilletékeket. E négy adóágat illetőleg a magy. orsz. bizottság hivatalos oldalról úgy van értesülve, hogy azok eddigelég 45—55%-os felosztásnak alávetve nem voltak, hanem teljesen a közös pénztár bevételei közt szerepeltek. Ennek oka ama jövedelmek sajátságos természetében van. A vasúti és gőzhajózási bélyegilletékek és szállítási adó természetüknél és beszedésük módjánál fogva szoros összeköttetésben vannak ama közlekedési vállalatokkal, melyeknek óriási terhei is tisztán a közös pénztárra nehezednek. A szállítási adó, amint a kormány által benyújtott törvényjavaslat indokolása világosan megmondta, az állam által eme közlekedési vállalatok létesítése és fentartása végett hozott áldozatoknak némi pótlásául hozatott be. Az ennek folytán alkotott törvénynek eredeti intenziója tehát semmi esetre sem lehetett az, hogy a Horvát-Szlavónországok területére eső szállítási adónak 45%-a a törvény czéljától elvonassék és az autonóm kiadásokra fordíttassék. Hasonlóképen áll a dolog a postai teherlevelek bélyegilletékével, mely alakjára nézve ugyan kétségtelenül bélyegjövedelem, lényegére nézve azonban a közös postaintézménynek egy közvetett jövedelmét képezi, míg a biztositó társulatok ügynökségei által beszedett bélyegilletékek — a mellett, hogy említésre méltó jelentőséggel is alig birnak — ama biztosító társulatok egyéb adóival összeköttetésben jelentkeznek. (Folytatása következik.) KÜLÖNFÉLÉK. — A királyt október 10-én reggel ismét Gödöllőre várják , azonban ezen alkalommal is csak néhány napi tartózkodásra. Hir szerint Rudolf trónörökös is kíséretében lesz, más hírek szerint pedig Rudolf trónörökös 12-én érkezik Gödöllőre s 18— 19-én megint elutazik. — A magyar nyelv terjesztése Pestmegyében. A pestmegyei közigazgatási bizottság mai ülésén a tanfelügyelő a következő indítványt terjeszte be. I. Mondja ki a közgyűlés két tanító részére 50—50 frt, s nyolcznak 25—25 frttal jutalmazását, azon nem magyar ajkú tanítók részére, kik a magyar nyelvtanításban legsikeresebben működnek. Ezen kivül pedig mindazon tanítókat, kik ez ügyben sikerrel működnek, a megye erkölcsi jutalom-elismerésben részesíti. — II. "ügy a pénz, mint elismerés, a megye alispánja, a tanfelügyelő és a járási szolgabiró együttes ajánlatára történjék, mindig nyilvános megyegyülésen. III. Az idegen ajkú tanulók buzdítására, ezen községek elöljárói, mely községek tanítói jutalmazásra ítéltettek, jutalmat nyerjenek a községek által. Az átalános tetszéssel fogadott indítvány élénken megéljeneztetett. — Embert ölt az ifjabb reuszi herczeg szombaton Siléziában vigyázatlanság miatt. Vadászatból visszatérve, ugyanis Schmiedeberg közelében egy határkőben czélba lőtt, de a czélt eltévesztette s a golyó egy szomszéd földön dolgozó nőt ért s annak c rombjába hatolt. A golyót még aznap kivágták a kórházban, de a nő sebében elhunyt. A bécsi rotundában szombaton s vasárnap nagy ünnepély lesz a Rudolf-egylet javára, mely kórházi ápolók kiképzése s egy gyermekmenhely érdekében alakult. Az ünnepélyen 14 elektrikus nap ad világot, nagy bazár s hangverseny lesz. Mindkét nap délben kezdődik az ünnepély s este 8 órakor ér véget. Az eltűnt Schuk Náthán a napokban levelet intézett a »N. P. Volksblatt« szerkesztőjéhez Londonból, melyben bebizonyítani igyekszik, hogy ő nem szökött meg Budapestről, hanem egyszerűen üzleti kirándulást csinált, s hogy Amerikába Flórenczné felszólitására s csak akkor ment, mikor a budapesti események, az ellene nyitott csőd s az ellene emelt bűnvádi panaszok visszajövetelét lehetetlenné tették. »Hogy én nekem — írja e levélben — nem volt sándékom szökni, igazolják, hogy családomat, melyet pedig szerettem, (?) minden anyagi segély nélkül hagytam, hogy magammal nem vittem annyi pénzt — pedig sikerült volna előteremteni — a mennyi külföldi tatózkodásomra szükséges lett volna s hogy elhatározásom előtt mintegy 14.000 frtnyi fizetést eszközöltem, melyet pedig ha csakugyan szökni akartam, nem tettem volna.« Majd leírja jelenlegi rossz anyagi viszonyait, hogy 5-ik emeleten lakik, hogy a 20 kros Table d’hôtenál ebédel. Végül igy fejezi be levelét: »Én nem vagyok elveszett ember s csak egyedül azon gondolat tart életben, hogy tisztára fogom mosni magamat. Hogy Florencz asszony tudta, hogy ő engem nem fog többé viszontlátni, bizonyítja azon körülmény, hogy levelet küldött nekem, melyben kér, bocsássák meg neki, miután ő okozta szerencsétlenségemet. Mindent el fogok követni,hogy gyermekeimet boldogokká tegyem s hogy hitelezőimet kielégítsem.« — A köztelki gazdasági és tanszermúzeum napról-napra jobban gyarapodik, így legújabban is igen érdekes látnivalók vannak a tanszergyüjteményben, mint Hesse János, Bécsből hozzánk került iparosnak taneszközül használható orgonája, Gönczy, Feszi, Kovács Zsigmond franczia modorú iskolapadjai, több utazási kép a Svájczból s az első horvát nyelven megjelent globus és egyéb tanszerek, különösen a szárított növényekből készített szemléltető faliképek. A gazdasági osztályban kiváló érdekkel bir a mindennemű dohányfajt, szivart, czigarettet magában foglaló japáni dohány gyűjtemény, mely a muzeumnak valódi kincse s páratlan Európában. — A Franklin-társulatnál megjelentek: 1. Közigazgatási döntvénytár. A kormány és kir. Curia elvi jelentőségű határozatai és szabályrendeletei. ,Szerkesz. dr. Dárdai Sándor. Ötödik évfolyam. Ára 2 frt. A 16 ívnyi csinosan kiállított kötet igen jól szerkesztett tárgymutatóval van ellátva, mely a kezelést jelentékenyen megkönnyíti. 2. Igazságügyi rendeletek 1878. Négy,ivnyi füzet 40 rendeletet tartalmazva a múlt évről. Ára 30 kr. — Tolvaj a szent sírban. Szebenben múlt hétfőn este egy hordár a ferenczrendiek templomában gyanús egyént vett észre s jelentést tett a zárdában. A kutatók a tolvajt a feltámadás alkalmával használni szokott szent sírban találták hason fekve s mellette az ezüst készleteket, melyeket ellopni akart. A tolvaj tordai születésű, kolozsvári borbélylegény volt. It Hazudik a semmire való. Egy baptista község elöljárójának volt egy öcscse, ki kegyes bátyja nagy szomorúságára szertelenül hazudozott. Egyszer azonban csak jelenti az öcs a bátyjának, hogy egy éjjel víziója volt, mely őt a kegyességre intette. Javulást fogadott s rászánta magát, hogy megkeresztelkedik, habár oly pogány hideg volt, hogy a szokásos kereszteléshez léket kellett vágni a jégén. Mikor a keresztelkedőt kihúzták a hideg vízből, azt kérdezte tőle a bátyja, hogy fázik-e ? »Egy csöppet sem,« felelt az túlbuzgalmában. »Nosza, mártsa be még egyszer,« fordult a bátya a szertartást végző paphoz, »mert még mindig hazudik a semmire való.« — Borzasztó mérgezési eset történt ma a lipótvárosi kültelkeken, a Viktória malom közelében. A Lupp féle telepen ma reggel egyszerre hat egyén mérgezési tünetek közt veszélyesen megbetegedett. Az esetet rögtön feljelentették Kresz Géza kerületi orvosnak, ki a helyszínen megjelenve, két beteget már halva talált. Az egyik Malics András 48 éves napszámos, a másik Muhuza Mária 60 éves napszámosnő volt. Ez utóbbinak 14