A Hon, 1880. január (18. évfolyam, 1-27. szám)
1880-01-01 / 1. szám
1-ső szám. 18-ik évi folyam. Reggeli kiadás.k ■' ■■ ■■ 1 '1■■■— 1 ' ' ' ' ' ' 1 ————1 1 ' — 1 — —— —— —————————Budapest, 1880. Csütörtök, január . Szerkesztési iroda* Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. S£iaad1 5~Hiivatal * Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. XHftezetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................................................. fit 3 hónapra ............................................ . , 6» 6 hónapra ..•.•••••..13» állt esti kiadás postai különküldéséért felültetés negyedévenkint..................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban mekezdhető, de ennek bármely napján történik is, midenkor a hó első napjától számittatik. A „Hon66 tisztelt olvasó közönségéhez. Lapunk 1880-ban 18-dik évfolyamába lép. E hossszu pálya és becsületes őszinte törekvésünk, hazánk és közönségünk szolgálatában, képezi a biztosítékot, melyet a közönségnek adunk, jövő magunk tartására nézve. A legközelebbi múltban sokkal több nehézséggel, szenvedéllyel és küzdelemmel találkoztunk, hogy sem ezek leküzdésében békés, hazafias és csak a közjóra irányzott politikánknak, a kül- és belügyek terén, jogosultságát igazolva ne látnók. Törekvésünk ezentúl is az lesz, ami eddig: a józan, higgadt magyar közönségnek közlönyévé lenni, az ország érdekeit, nemzetközi és politikai, nemzetgazdasági és kulturális téren együttesen védeni, ezeket a békés, biztos fejlődés lehetőleg keveset kockáztató politikájával szolgálni, a nemzet gondolatait és aggodalmait, ép úgy, mint törekvéseit és vágyait a tényleges helyzettel és a jövő biztosítékaival összhangba hozni, kifejezésre juttatni, érvényesíteni. Nem hivatkozunk a szenvedélyekre, és üzletet az érzelmekből nem csinálunk, hanem a politika minden józan követelményét kívánjuk kielégítni; a hírlap minden igaz feladatának megfelelni, úgy őszinteség, mint a megbízhatóság által, úgy a közlemények belbecse, mint gyorsasága által. Reméljük, hogy kitartó munkásságunknak sikerülni fog a lap politikai, közgazdasági és társadalmi rovatait és oly változatossá, mint tárczáját tartalmassá, mulattatóvá tenni. Reggeli lapunk tárczájában közlendjük Jókai Mórnak: » Akik kétszer halnak meg« czímű hat kötetes regényét; esti lapunk számára készen van három érdekes külföldi regény; ezenkívül közlésre várnak más, tudományos tárgyú apróbb közlemények is. Távirati, üzleti híreink szaporításáról gondoskodtunk, vidéki levelezésünk jövőben még kiterjedtebb lesz, mint eddig volt. A »Hon« előfizetési ára: Fél évre ....... 12 forint Évnegyedre ....... 6 » Egy hónapra ...... 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért fölülfizetés évnegyedenkint 1 forint. USp"" Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon« kiadó-hivatalába (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. A „Hon“ szerk. s kiadó-hivatala. Budapest, deczember UL Uj év, régi küzdelem. Uj év, uj sphinx, uj megpróbáltatás, uj küzdelem ! De ez már így van, egyesekre és nemzetekre nézve egyaránt, mihelyt a férfikort elérték és számot tesznek az életben. Hogy ezzel kevesebb nyugalom és a nyugalomban,gondtalanságban sokak által keresett boldogság van, mint a férfi gyermekkorának, vagy a nemzet patriarchális viszonyainak gondtalan napjaiban, az bizonyos; de, hogy ezt azok, kik élni és az életben tényezők akarnak lenni, akár egyesek, akár nemzetek, ki nem kerülhetik, az kétségtelen. És így, ha nemzetünk feladatai és küzdelmei, erőfeszítései és megpróbáltatásai csak szaporodnak , tulajdonítsuk annak, hogy a fejlődő és rohamosan növekvő küzdelemmel járó nemzetközi életben, elnyomatni, leszoríttatni magát nem engedi , mert érzi, tudja, hogy aki lemond a versenyről, a küzdelemről, az lemond az életről ; aki irtózik ennek terheitől, annak az élők sorából ki kell töröltetnie magát. Igaz, a küzdelemből és megpróbáltatásokból sok elmaradhatott volna , ha czélszerűbben osztjuk föl erőnket, ha szakszerűbben felelünk meg feladatainknak, ha több tervszerűséggel, nyugalommal és lelkiismeretességgel teljesítjük kötelességeinket ; igaz, a nemzet nagy, önfeláldozó és kitartásában csaknem páratlan erőfeszítése, több sikert érdemelt volna, és ezt nagyobb mértékben értük volna el, ha elemi csapások és nemzetközi bonyodalmak, szokatlan nagy mértékben, el nem vonják vala a berendezkedés nagy munkájától erőnket, időnket, figyelmünket , és így némi jogosultsággal látszik bírni az elfogultság azon vádja, hogy a politikai tényezők okai a kevés sikernek , mert az terveiknek, sőt ígéreteiknek sem felel meg. Pedig csak a magánélet és háztartás mindennap megújuló tapasztalatát kellene szem előtt tartaniuk, hogy tudják, miszerint egy napról más napra semmisíti meg egyesek, családok számításait is, anyagi és szellemi téren egyaránt, az előre nem látható események, természeti csapások egész sora ; hát még egy kis nemzetnek, nagy hatalmak közt, kezdetleges viszonyokban, nagy feladatokra irányzott törekvését, hányszor zavarhatja meg, a nemzetközi érdekek összeütközése, a védpajzskép szolgáló nagyhatalmi kapcsolat követelménye, az elemi csapások egész sora! Ha tehát a múlt év tapasztalatai, sőt, fájdalom, az új év kilátásai is, meggyőznek arról, hogy az államszervezésre, nemzeti fejlődésre szükséges erő és áldozat nagy részét el fogják nyelni az elemi csapások és nagyhatalmi követelmények ; ez nem fogja a törekvés komolyságát, az áldozat jogosult szükségességét, a vezetők terveinek, ígéreteinek jóhiszeműségét rontani; mert az akadályok és nehézségek az előretolt állással és feladatok nagyságával nőnek; de igenis, ösztönözni fognak arra, hogy, ezek daczára sem hagyjunk fel a küzdelemmel; mert ezek legyőzésének és elmaradásának arányában lesz képesebb a nemzet, megedzett erejében, nagy feladatainak megfelelni. Uj év, uj sphinx! Senki sem tudja, mely uj kérdéseket fog fölvetni, mely nehézségeket elénk gördítni; de az idők sodrával ragad magához; nem érezzük a mythosbeli szörny csáberejét, de igen a kötelességet, mely a kikerülhetetlen szükségességből származik, és így nézünk vele szembe. A bizonytalan esélyekkel és homályba burkolt feladatokkal kikerülhetetlenül találkoznunk kell; a nemzetközi állás politikai és pénzügyi terheit, a nemzetközi verseny anyagi megpróbáltatásait, az elemi csapásoknak feltornyosult bajait, a társadalom betegségeit, az állam nagy terheit átvettük a múlt évtől, átviszszük az új évbe; ezeket a terheket le nem tehetjük, ha csak úgy nem akarunk járni mint a szegény öreg ember az erdőben, ki terhének emelésére — a halált hívta segítségül; de az élet végén tántorgó öreg is visszariadt ettől, csak vitte terhét tovább; még kevésbé térhet ki az elől egy férfi erejében levő nemzet, milyen a mienk, melynek terhei, megpróbáltatásai épen azért nagyok, mert rohamosan kezdett az élethez és európai tényezővé akkor küzdé fel magát, mikor ezeknek hatalmi küzdelme legnagyobb és mikor még ő maga az »európai« név kulturális jelentőségének teljesen meg nem felel; ennek eleget tenni és félkézzel küzdeni a hatalmasak között, képezi feladatunkat és terhünket; de egyszersmind büszkeségünket, sőt biztosítékunkat is ; ebben lankadni, a csapások, sőt hibák miatt sem szabad; erkölcsi, sőt fizikai lehetetlenség azt a szégyenítő, sőt megölő vallomást tennünk, hogy »plus, quam humeri valeant« vállaltunk magunkra; az eddigi nehézségek daczára kivívott siker, vagy legalább megtartott pozíció és fentartott fejlődés, bizonyítja azt, hogy nem hiába küzdünk, nem hiába áldozunk! De ebből nem következik az, hogy minden kikerülhetlen, hogy minden jól kan, úgy, ahogy van. Hogy társadalmunk beteg, tagadhatlan , erre is elragadt a nemzetközi kultúra sok betegsége és akz anyagi küzdelem, mely a nemzetek közti versenyben óriási mérveket öltött, mely a nemzetek kebelében, társadalmi, sőt fajküzdelemmé, osztályok tönkrejutásává fajul, — velünk is érezteti romboló hatását, melyhez, ha oly rossz termések járulnak, milyen ez évben volt, sokszoros erőveszteség keletkezik; de épen ezért kellene, nem csak a kulturális feladatokra (bármily áldozat árán is) több gondot fordítni; nemcsak a társadalmi erényeket melegebben ápolni; a hibákat esélyesebben irtani; de egyszersmind kímélni tartozunk, a politikai tusában az erőt, mely felett még rendelkezünk. Azonban, fájdalom, politikai életünk legújabb fázisában épen ellenkező irány lett túlnyomóvá. Egy pár év óta már nem hallunk a politikában elvi harczot, sőt még csak a férfi-küzdelem lovagias feltételeit, az egyenlő fegyvereket sem használják. Minden igyekezet összpontosulni látszik abban, hogy egyes államférfiak »lejárattassanak«, hogy azoknak sem egyéni jellemén, sem politikai törekvésén becsület ne maradjon, ami annál lelkiismeretlenebb eljárás, minél kevesebb társadalmi és politikai erő felett rendelkezünk és minél nehezebb viszonyok közt élünk. A politika nemes tornája, a s birtek mesterségévé, a kofák pletykájává fajul el, ami nemcsak valamely konkrét eset miatt ítélendő el, de főleg azért, mert a nemzeti reputatiót és erőt és úgy rontja, amint a közönséget és a felkapott könnyelmű szereplőket, ehhez az eljáráshoz annyira hozzászoktatja, hogy biztosan alkalmazva lesz az: mindig és mindenkivel szemben; mégpedig, annál biztosabban, minél inkább elérné czélját, csak egy esetben is. Sokkal komolyabb baj az, hogysem egy esetre szorítsuk megjegyzéseinket és sokkal inkább elítélendő, hogysem vissza ne kellene riadnunk annak terjesztésétől. Ezen a nehéz idők és nagy feladatok követelik a nemzet idegeinek, hitének, önbizalmának, kitartásának, feltétlen kímélését ; ne rontsuk ezt a személyeskedés és rágalmazás azon mindennapi mérgeivel, melyek most annyira divatosakká lettek. A Catilinák és Herostratesek törpe utánzói nem érdemlik meg, hogy kedvökért megrontsuk a nemzet erejét, önbizalmát. Ez előre, ez önbizalomra az új évben nagy szükség lesz; ne hiányozzék, ne csökkenjen, de erősödjék, fejlődjék az — az uj évben! — A »Kisbirtokosok országos fél hitelintézete« alapítóinak névjegyzéke és a fizetett összegek kimutatása, az igazgatóság részét már sajtó alá lett adva; a kimutatás terjedelmessége és a nyomdai kiállítással összekötött technikai nehézségek folytán azonban ezen kimutatás 10—12 nap előtt el nem készülhetvén, annak szétküldése ezen idő eltelte előtt nem foganatosítható. — A nemzeti kaszinóban legutóbb történtekről következő hiteles közleményt közli a »Pesti Napló» . »A hírlapoknak, téves értesülésén alapuló azon közlése , mely a nemzeti kaszinó választmányának gróf Zichy Viktor kirekesztése ügyében, e hó 28-dikán tartott ülésére vonatkozik, helyreigazítást igényel, a menynyiben a választmány felszólaló tagjai közötti eszmecsere tárgyát csak is azon vizsgálat elrendelése, vagy mellőzése képezte, melyet gróf Zichy Viktor, az indítványozott kirekesztés indokolásául felhozott vádakra nézve, ezek alaposságát tagadásba vevő védnyilatkozatában, hivatkozással a kaszinói szabályok 53-dik §-ára kérelmezett, ellenben a kirekesztésre vonatkozó kérdés, a szabályok értelmében is, minden vita mellőzésével, titkos szavazással döntetett el.« Így kénytelen meghazudtolni a »Napló» a a tendentiosus és koholt közleményeket, melyeket ez ügyben az ellenzéki lapok hoztak s köztük maga a »Napló« is. — Dubril Pál, újonnan kinevezett bécsi orosz nagykövet egy Oroszországba bevándorolt családból származik, melyben a diplomácziai hivatás, úgy látszik, öröklő. Már pályájának kezdetén, 1849-ben Bécsben volt, mint első követségi titkár, hol Fonton volt elöljárója, mint nagykövetségi tanácsos. Ez utóbbinak vezetése alatt gyorsan nagy ügyismereteket szerzett magának és 1853-ban második követségi tanácsossá lett előléptetve, mely állásban 1856-ig maradt Bécsben. E bécsi tartózkodásának idejére esik a még ma fennálló »Le Nord« czímű orosz lap alapítása Brüsselben, melynek eszméje állítólag Dubriltól indult ki. Ő szerződtette akkor Bécsben e lap első levelezőjét s utasította, hogy »Ausztria belpolitikájának megítélésénél lehetőleg jóakarólag és helyeslőleg, külső politikájának megítélésével pedig kevésbbé tartózkodólag és leplezetlenebbül járjon el.« 1856-ban Dubril, mint követségi tanácsos Berlinbe jött, hol azonban csak két évig maradt, hogy 1858-ban ugyanily minőségben és rangjának valódi államtanácsossá való fölemelésével Párisba helyeztessék át. Jan. 24-én berlini követté neveztetett ki s egyúttal a titkos tanácsosi czim adományoztatott neki 1868. febr. 12-én, mint északnémeti szövetségi, 1871 ápril 6-án pedig, mint német birodalmi követ hittetett. Midőn azután ez állomás nagyköve rangjára emeltetett, Oubril 1871. decz. 30-ai mint nagykövet hitelesíttetett. Oubrilnak két nővére volt, kik közül az ég Budberg bárónál, sok éven át párisi oroana,követnél, a másik pedig Knorringnál, a ké orosz misszió követségi tanácsosánál volt férjnél. Nej egy dúsgazdag Metschersky herczegnő volt, néhány év előtt, mélabús rohamban, állítólag vizb ölte magát. Mint diplomata Dubril különösen élő megfigyelő tehetség hírében áll, melyet magatartás és nagy tapasztalata támogat. — Az országgyűlés mindkét ház ma délben ülést tartott, melyben kihirdették a Horvát-Szlavonországok beligazgatási költségei fedezésére meghatározott százalék érvényének meghosszabbitásáról szóló 1878. XXX. t. sz. hatályának kiterjesztéséről, továbbá az 1880-ban kiállítandó újonc és póttartaléki jutalékok megajánlásáról szóló szerkesitett törvényeket. — A képviselőházban a kihirdés után elnök Kemény János b. a ház jelenlevő tájjainak boldog uj évet kívánt, mire az ülés feloszlol — A főrendiház elnöke a kihirdetést előzőleg jelent hogy a királyasszony, a főrendek által születése nap, alkalmából kifejezett üdvkivánatot, kegyesen fogad s köszönetét fejezi ki érte. A kihirdetés után itt is elnök boldog új évet kívánva, oszlatta fel az ülést. Merénylet a spanyol királyi pár ellen Épen ma, decz. 31-én öt éve anno hogy a táviró Madridból a következőket jlenté: » Alfonzó herczeg Spanyolország királynak proklamáltatott, s az egész északi ha sereg, valamint a czentrumbeli hadseri által elismertetett.« Ma meg, Alfonzó királylyá proklamáltásának ötödik évfordulóján veszszük a medöbbentő hírt, hogy egy fiatal spanyol attenator kétszer lőtt a királyra és királynéi kik azonban szerencsére megmenekedtek gonosztevő golyóitól. Spanyolország tehát ismét szomorú hír kezd vergődni. A Szolovieffek és Passanant ligája rövid idő alatt Spanyolországban már másodszor ad életjelt magáról. Alfonzó király fiatal erélylyel és pártan buzgalommal igyekezett rendbehozni iszonyú módon tönkre tett országot, mely egyfelől a legitimista lázadás, a carlismi másfelől a felforgató elemek őrült dulakodva, a »cantonalismus« pusztított el. Megtudni, hogy Alfonzó ez aránylag rövid alatt sokat tett a szerencsétlen ország regnerálására. De ez óriási munka nagy nehiséggel járt; a jeleket, miket a szélsősége szélsőségei ütöttek az országon és nemzeti nem lehett behegeszteni; a forradalmi, sőt ne is, hanem felforgató elemeket nem lehet egy tollvonással megsemmisitni. Átjöttk azok Alfonzó monarchikus uralmába is. Ez ideig meghúzták magukat a Canovas del Ostillo-féle erélyes és erős kormányzat kő alatt, de nem sokára ismét fel-felütötték fej két s bár az utóbbi évek alatt a közfigyelő mondhatni kizárólag, a keleti esemény felé fordult s keveset törődött a nyugati álamok belviszonyaival, mégsem kerülte el figyelmét az, hogy Spanyolországban, daczra a helyreállt csendnek és rendnek, kora kint majd itt, majd ott fogtak el egy-egy ázadó bandát, összeesküvőket, kommunisták, internationalistákat. A „HON“ TÁRCZÁJA. Akik kétszer halnak meg. Regény. Irta : Jókai Mór. Első rész: A „Tegnap.“ 1. Abban a tótok országában. Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffagenak, a miknek a rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák. Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele, sőt befolyást gyakorol rá. Vannak vidékek, a miknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, a miknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, beleromlik az ébrenlétbe. Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak ; egyike az uralkodó fogyóknak ; partjain az ország legódonszerübb városai, — egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve , a lombfedte hegyoldalakban arlakta ősi várkastélyok, kívül harczi védelemre szánt sánczmüvek közé fészkelve s benn renaissance-kori franczia ízlésű pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyúri bőkezűség alkothatott valaha, hattyus tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nem rég halt ki az élet: a dűlt falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok czimer pajzsai, miket a szárnyas nemző Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat ketté szakitá a geniust, ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művésziesen faragott caryatidák , s a históriai falak tele írva, vésve már az újabb kor látogató Kiselakjainak neveivel. S e holt falak története még oly közel van. Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kisért. Szűzleányok vérében szeretett fürdeni , attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, a kinek kedvéért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, a hol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását, az az alabástromfehér arcz oly szelíden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: »hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem , hát vétek az ?« Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bérez, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy »bolond« szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Aztán közeledik felénk a negyedik rom : nem vár, egy egész város az; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronáját s harczolt vele az uralomért, mint egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha. Jön utána a másik, a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb öszszeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki s a boszuálló fejedelem tőlül széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmúltak. Idegen kastélyok czimer termeiben néz le még ránk a kékszemü szőke Petrőczy, a kié a vár volt, s a délczeg Tököly, a ki azt végsőig védte. A tulparti hegyeken átellenben fehérült, mint egy óriási mauzóleum a büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hirneves »Temetvényi« sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára s a merre csak a Vág kanyarodik, mindenütt előtűnik egy-egy várrommal királylyá koronázott hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van »Podhrágy« a vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó , bolt nevek már. Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb küzdtere. "Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyűrték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép, derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent István tornyára: »oda megyünk!« Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte váraik ormait. Ott látni még a »Kuruczsánczot«, melyben Rákóczy lova elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak, mikor már annak kilencz tizedrésze való volt. Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak uj gazdákat, idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban a »Száz hársfa«, miket Rákóczy ültetett a zborói »Sub centum filiis« másodlatául, egy Aspremont »szivének« síremlékét árnyékozza most be: a magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Uj urak, uj dynasták kerültek a régiek helyébe. Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a czimerét felváltotta a másiké a várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, amik közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni, nem akarják megtűrni az uj gazdát, valami fekszik a tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy daczolása, Tököly rajongása, Rákóczy bűnszerelme, Zrínyi Ilona szívfájdalma, Bercsényi szilaj kedélye, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval, együtt örökli azt a hanttal, a kővel, a kalászszal, a patak vizével az uj ivadék s ő is elmegy arra, a merre azokat a többi felhőket a szél fújja, s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat elüli. De nem csak a nagy urak hagytak maguk után síremlékül felséges várromokat; a koldus remetének is ott áll a rom emléke, s romnak a koldus háza is olyan szép, mint a herczegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek vissza a zátonyos, sima víztükörből ; csak a remete barlangja alattuk maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy odúba kuporodva. A nép azt hiszi, hogy ő maga is, a szent, kővé válva a hosszú időtől. S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, a mint a szittyói völgy elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna s azoknak a palotáját döntötte volna romba egy Isten, egy mennyei császár, az egész vidék átalakul egy romtornáczczá; tornyok, piramidok, obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigansi Bábel, a minek a története a Nephiuimekkel együtt az aeocénben veszhetett el. — Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt! Csak kettő marad megörökülten. A szálfa és a kis emberek. Mind a kettőnek jó talaja van itt. Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. — S azokhoz is annyi emlék van kve. — Az a tölgyfa, mely a rovnyai kis templon egészen betakarja, Lorándfy Zsuzsánnáról susog ; amottan Rákóczy hársfái hullatják a földre hajolt gazdájok szenetét, sárgult falevélben; — ott az ut len áll egy terepély hárs a vetés közepett, mely e nagy családnak czimerét ékíti s praedicatumául szál, tehát századokkal régibb nemes, mint urai. Itt van a kilencz iharfa, egyetlen egy törzszsé nő a miket egy nagy ur hajdan, a reformatió kezdet összefont gúzsnak, s azt mondá az uj vallás fölvevnek: »No ha ezt elültetitek igy és megéled, ha élő lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebb az országban!« — S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze a »Kálvinista nádé vérpiros virágú gránát almafái, mik a szabadb tenyésznek ; — a római Monte Marión nem látnitalmasabb példányokat. Ott zizeg a szélben kedves kabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak cse, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ág szép leányok, vén boszorkák gonosz bevitalnak, alatta most is ott áll még az öles átmérőjű palai asztal, melyre a dominium utolsó előtti uránál mostani leszámlálta a három milliót — mi aranyban! A főúr elmúlt, az arany elmúlt, a fa megmradt, még a levelét sem hullatja el télre. És aztán megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj ez, amihez foghatót ne találni ebben az országban. Szegényebb és szaporább, mint, hogy megélhesen az istenadta földből, kénytelen szétvándorolni széles világba. De nem koldulni jár, mint a derű nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgoni, kereskedni. A világ minden nagy városában ö — az utcza, kész szállása — a házküszöb. Ismert vándor alakokat Páris úgy, mint Sztambul; az égi tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, Asztrahánig. A mi pénzt összeszereznek idegenszágban, azt hazahozzák az ősi zsuptető alá s javilnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilági