A Hon, 1880. május (18. évfolyam, 108-136. szám)

1880-05-23 / 129. szám

129. szám. 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Vasárnap, május 23. Schörta­­ Barátok­ iers, Aihofiastsm­ipjlSei A lap izsUemi részét Ulet« múlása lsSslsménj á tsarkeaztCséglsoz intéssadS. Bérmentetlen levelei csak m­áért kezeitől fogxt­­tatnak el. — Kéziratok ueia »fiainak vissza. HIBILISTJIBSIM szintegy mint eleásetésak a klséó-feivai&i»8 tore, Ath«n&eum~ég»ül*£) küldetlek. á­­­r « h1■SiL POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kladd-hivatal t­­arátok-tare, Athenaeum-épil­et földszlnt, Elftflxetési díj: Pgt'c&t. küldve, vagy Budapesten házhoz hordvs reggeli és esti kiadás együtt: l hónapra . • • ....................................s fe fc 8 hónapra .............................................. 89 8 hónapra .,•«•••••••12» ti esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenkint................................1­é­ti előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, május 22. " Széchenyi, a szobor. »Metternich politikája addig érvényesül, a­míg ő meg nem hal, az enyém akkor érvé­nyesül, ha meghaltam , Széchenyi mondta. És igy történt. Ötvenöt éve annak, hogy ő a magyar nem­zetet fölrázta álmából. Ez időnek majdnem felét az ő törekvései tölték be, nemzetével az ő politikáját megértetni. A­míg élt, ez nem sikerült. Onnan a lánczhídnak az oszlopáról nézett szét 48 őszén , romnak látva mindent, a­mit ő felépíteni kezdett, s még azután tizenkét évig engedte kétségbeesett szellemét foglyul tartani egy tetszhalott porhüvelynek, s mikor nem talált semmi reményleni valót itt a földön, akkor maga kinyitotta maga előtt erős kézzel a zárva tartott eget. És halála után megértette, befogadta, kö­vette őt a nemzet. »Szerencsétlenség növeli a nagy jelle­met.« Ez is az ő szava. A magyar nemzetet is érte sok és nagy szerencsétlenség, s ki mondhatná, hogy nem nőtt azokban nagygyá? Épen azok által nőtt nagygyá. Nehéz leczkéket adott neki a sors ; hasznára fordította. Ötvenöt év előtt egy ma­gában állt Széchenyi ; huszonöt év előtt ke­vésed magával ; most az egész nemzet áll szobra körül , s még a ki szavaival ellen­kezőt mond is, tetteiben az is követi őt. Ha látnak az érczszobor szemei, pedig látnak : semmi mennyei boldogság nem tart­hatja vissza a dicsőült szellemet, hogy le ne költözzék egyből egy ily pillanatban, megele­veníteni a hideg érctet, hát akkor látni fogja, hogy minden úgy halad, a­hogy ő megindí­totta. Az ő munkája gyarapszik. Ő kezdte el az első lánczhidat: most há­rom íveli át a Dunát. // Ő alapitá meg a magyar tudományos társaságot: ma az már egy hatalom, mely palotát tudott építeni magának s el tudta foglalni a gunyhókat, meghonosítja a kül­föld tudományát s terjeszti a magyar tudo­mányt a külföldön. Ő ültette el a magyar gazdasági egylet csemetéjét, s ma az már óriási fa, melynek gyökerei fentartják, gyümölcsei eltartják az országot. Ő kezdte vizeinket szabályozni; az első átmetszésből, az első töltésből ma már rend­szeresített mű lett: óriási nagy vállalat, fel­karolva az egész országtól. Ő honositá meg az első gőzhajót Dunán­kon ; ma már kereskedelmi közlekedésünk az egész világgal érintkezik. Vájjon nem dobog-e az érczszoborban belül ott valami : mikor ezt a képet meglátja ott a Dunán a gyönyörű Budapest palota­sorai között ? Ez az ő álma, mit ébren elkez­dett, s a­mit halva bevégzett. De legnagyobb műve, a mit ránk ha­gyott örökül, az ő politikája. Épen ilyenek vagyunk mi, magyar nemzet, mint Széchenyi István. A kik haza­szeretetből meg tudnak hajolni. A kik biznak népünk erejében, de féltik azt koczkára tenni. Féltékenyek a sajátjukra s mégis nagylel­­kűek az idegen iránt. Izzadó napszámosok és lovagias nemesek egyszerre. Erényeiket el­­titkolók és hibáikkal dicsekedők. Európa be­csülésére törekvők s Ázsia sivatagairól ábrán­­dozók; őseikre büszkék, de unokáikról gon­doskodók. Igazán csodálatos nemzet a magyar, Széchenyi »Kelet Népe.« Más nemzet ha tet­tet és eltitkol, tetteti a hűséget, s eltitkolja a haragot; a magyar kívül hordja a haragos arczot, s belül a szivében a mélységes hűsé­get. Más nép az élő nagy emberének hizeleg, a kitől fél és remél, s a holtnak felhányja a hibáit; a magyar az élő nagy embereit bí­rálja, ócsárolja; s aztán piedestálra emeli, ha meghaltak, mikor már nem fél és nem remél tőlük semmit. Látszatban ellenük tör, a való­ságban velük halad. Tanunk rá: néma, de mindenkinél éke­sen szólóbb tanú ez érczszobor, a­mit ma üdvriadallal áll körül a nemzet. Az a nemzet, mely abban a hóban, a midőn Kossuth emlékiratait olvasta, Széche­nyi szobrát leleplezi. Hisz ez iratok is egy igazoló commentár az ő politikájához. S a kettő együtt csak két testvérvonás egy nem­zet jelleméhez , mint a dombormű és a mat­­rice. Amannak volt akarata építeni, a siker reménye nélkül; emennek volt szive nem rontani le, mit amaz épitett, a biztos siker hitében sem. így állj e szobor felé fordulva magyar nemzet, mindig, miként ma! És te nagy szellem, ne hagyd ez érezet érzéketlenül, láss, érezz és szólj ! »Legnagyobb magyar«-nak neveztek ed­dig: légy a »legvalódibb magyar« ezentúl nekünk , a kihez hasonlítani kell a legkisebb­nek is, a ki magát magyarnak vallja, a kinek minden nagy tulajdonsága oda illik ug trón mennyezete mellé, BiliM­­an napszámos munkaasztalához. Öröködjél meg közöttünk. Salve genius! Jókai Mór. — Az országgyűlési szabadelvű párt vasárnap, f. hó 23-án d. u. 6 órakor értekez­letet tart. — A porta válasza a külföldi képvise­lők utolsó azonos jegyzékére a montenegrói ügyet illetőleg — mint a »Presse« értesül — a misszió fe­jeinek múlt szombaton este adatott át. A porta ere­deti állításainak támogatására elvethe­tetlen, hiteles okmányok által erősített tanúbizonyságokra hivatko­zik. Azt követeli, hogy a helyszínére vizsgáló bizott­ság küldessék, melynek összeállítását a hatalmak tetszésére bízza. Ez a bizottság a kiürítést megelőzött és az azután következett tényeket fogja megállapítani és ha az általa tett kutatások eredményét hírül adan­­dotta, a porta a hatalmakkal egyetértve fogja fonto­lóra venni ama rendszabályokat, melyekhez nyúlni kellene, hogy az ápril 12-ei konvenczió végrehajtása biztosíttassék, a nélkül azonban, hogy új vérontásra adassék alkalom, a­mi annyit akar jelenteni, mint a hatalmakat előre tudósítja, hogy az albánok ellen semmi esetben se fog erőszakot használni. Az érde­kelt képviselők e választ mind elégtelennek és kevéssé kielégítőnek tekintik, de át kellett azt szolgáltatnak illető kormányaiknak. Nemsokára látni fogjuk, mit fognak ezek erre válaszolni. — Göschen angol nagykövettel be­szélgetése volt a »Tagblatt« levelezőjének. A nagykövet először is közölte, hogy Haymerle bá­ró előtte elismerését fejezte ki Gladstone maga­tartása fölött. A­mi Törökországot illeti, Göschen nem kételkedik annak jó akaratában, de igenis a porta erélyében. Törökország helyzetét oly emberé­vel hasonlítja össze, kinek mestersége az adósságcsi­­nálás s­a, kin segíteni kell. Anglia segíteni akar és valamennyi hatalom közreműködését reméli, hogy a berlini szerződés minden rendelete végre legyen hajt­ható. Az albán kérdésről azt mondta Göschen, hogy az nem látszik neki különösen veszélyesnek, nem hiszi, hogy Olaszország a Balkán-félszigeten bé­kétlenséget akar előidézni, ellenben az Oroszország és a porta közti viszony különösen barátságosnak tűnik fel előtte.­­ A képviselőház igazságügyi bi­zottsága m. d. u. 5 órakor Horváth Lajos el­nöklete alatt tartott ülésében először tárgyalás alá vétetett az okiratok kölcsönös hitelesí­tése tárgyában Németországgal vi­­szonossági szerződés beczikkelyezésé­­r­ő­l szóló­­javaslat, melyet a bizottság V­é­c­s­e­y Ta­más előadónak előadása után, úgy átalánosságban mint részleteiben elfogadott. Következett az erdélyi birtokrend­ez­é­­si törvényjavaslat részletes tárgyalásának foly­tatása. A tegnapi ülésben elvileg elfogadott 16. §. oly módon állapíttatott meg, hogy az állandó gazdasági szakértők száma minden törvényszék területén leg­alább 30 és legfelebb 90 legyen. Ezeket a közigazga­tási bizottság hozza javaslatba, mely javaslat a tör­vényszéknek véleménye, esetleg pótjavaslata mellett az igazságügyminiszerhez terjesztetvén fel, a kineve­zést két évi időtartamra az igazságügyminiszer eszközli. A 17. §. Bokross előadó szövegezése szerint úgy fogadtatott el, hogy az osztályozó bizottságnak öt rendes és két póttagja közül hatot, a felek érdek­­csoportok szerint választanak: a hetedik döntő szak­értőt alfelek közegyetértésének hiányában a bíró ne­vezi ki. A szakértők közül legalább háromnak az ál­landó gazdasági szakértők közül kell választaniuk. A 18., 19., 20. §§. az előadó szövegezése sze­rint elfogadtattak. A további tárgyalás a hétfőn tartandó ülésre halasztatott. — Az országgyűlési függetlenségi párt mára kitűzött értekezletét elhalasztotta, mint­hogy a hétfői ülés napirendjére fontosabb tárgy nem tűzetett ki napirendre. — A déli vasút igazgatósága egy Bécsből vett közlemény szerint, ez évi június 16-tól kezdve egy gyorsvonatot szándékozik Budáról Pragerhofba, illetve Zákányba életbeléptet­ni, mely gyorsvonati csatlakozással bírna Fiume felé. (B. C.) :A HON A TÁRCZÁJA. Akik kétszer halnak meg. Regény. Irta: Jókai Mór. Első rész: A „Tegnap.“ (71. folytatás.) — És most már elmehetnék az utamra, a nél­kül, hogy több szót váltsunk egymással. Opatovszky Kornél észrevetette velem, hogy talált valami előkelő cseh mágnásra, a kit esküvőjénél szeretne nászna­gyául megnyerni. Helyesen teszi, s így én rám nem lesz többé szükség. De még egy szót kell önnek mon­danom. Rosszul teszem ugyan, hogy elmondom , mert csak az lesz belőle, hogy megint csinálok magamnak egy ellenséget, ön pedig megint nem fogja elhinni azt, a­mit mondok. De már nem tudom magamban leküz­deni azt a rossz hajlamot, hogy mikor valami nagy veszedelem közeledtét látom, elkiáltsam magamat: vigyázzatok magatokra! Tehát azt mondom önnek gróf úr, s emlékezzék rá, hogy ez előtt a gránit­pil­lér előtt mondom, a­min az ön czímere van még tö­redékben, hogy ez az önök legújabb barátja, ez a Diadém ur, egymaga különb legény, mint az egész Zsiborák bandája, Cousint is oda értve, s ha ezt el nem űzik önök innen, húsz év múlva az egyesült Opatovszky és Temetvényi uradalmakból ez a kőpil­lér sem lesz az önöké többé. — Isten világossága legyen önökkel! Azzal otthagyta a bámuló grófot, s elment va­lamerre a romok között, sok kijárását ismerte ő an­nak. Senkivel sem közölte, hogy hova megy. Haza ment. Szép gyalog séta esik a hegyeken keresztül ad­­dig a kis völgyig, a honnan a tornáczos ház ide látszik. A gróf visszatért a társasághoz. Súgva mondá Pálmának: — Elment végképen, bucsuzatlanul. — Jól tette. — Ezt te­szted el innen. — Én. — Gondoltam. Kornél pedig már egyszer a fejébe vette, hogy­­ neki meg kell tudni annak a nevét, a­ki azt a bal­ladát írta. — Mondja meg grófnő, kitől tanulta azt a verset ? Most már megmondhatta volna a nevét, mert már nem volt itt, nem nézett rá. Most már nem mond­ta meg. Vállat vont daczosan s másfelé akarta terelni a figyelmét az unszolónak. — Nézze csak, mit hoznak ott a parasztok. A volt jobbágyok egy óriási mátkatálat hoztak, vállra vett rudakon, a mi erdei virágokból és gyümöl­csökből volt készítve, s azt letették a mátkapár Szónokul jött velük a vespillo. A diákos paraszt latin epithalamiumot olvasott fel a társaság előtt, a­mit a régi emberek még meg­értettek. Tele volt az éktelen magasztalásokkal a vő­legényre és menyasszonyra. Mikor elolvasta, átnyújtotta azt Kornélnak. Nem sokat értett az belőle , de azért megajándékozá fényesen. — Szemtelen hízelkedő! suga a gróf Pálma fülébe. Annyi magasztalást felhalmozott vőlegényed­re, hogy az egy ideálnak is sok. Ilyen a paraszt. — Szeretném azt a verset látni, mondá Pálma Kornélnak. — Hiszen nem tud a grófnő diákul. Diákul, az igaz, hogy nem tudott, hanem azt egy futó tekintettel ki tudta venni a distichonokból, hogy azoknak a kezdő betűiből ez a név kerül elő : »Franciscus Illavai.« — Ilyen a paraszt. Pálma nem közölte a felfedezést senkivel. —• Adja nekem azt a verset, mondá Kor­nélnak. — Ha megmondja ön, ki irta azt a másikat. — No hát tartsa meg magának. Most aztán azzal az indítványnyal kelte új len­dületre a társaságot a grófnő, hogy nézzék meg a to­ronyerkélyről azt a szép kilátást, a naplementekor. Az indítvány nagy tetszéssel lett fogadva s mindenki ott hagyta az asztalokat; kivonult az ősi kertből a nagyszerű romok másik szakaszába, a­honnan a ka­putoronyba lehetett felmenni. Most már biztos feljá­rás volt odáig; a nagy erkélyterem kitisztogatva, fel­­szőnyegezve ; a nagy ablakrésekből mind a négy ol­dalán zászlók lobogtak alá. Mind a négy ablakból más más panoráma tűnt a szem elé, nagyszerű, elra­gadó, festői. A vendégsereg legnagyobb része a déli abla­kokat kereste, a­honnan a bécsi szent István tornyát­­ lehetett meglátni, voltak távcsövek is, a­ki még köze­­­­lebbről akar benne gyönyörködni. Pálma a keleti nyíláson merengett a végtelen hegyváltozatok fölött. Egyik tisztás hegyoldalon gyalogösvény kanyar­gott. Azon egy férfi haladt egyenlő gyors léptekkel hegynek föl. Pálma a távolból is ráismert arra az alakra. Milyen messze eltávozott már! Milyen jól kellett neki innen elsietni. Estére hazaér — gyalog s aztán otthon lesz — egyedül. Sokáig kisérte őt a szemeivel. Egészen elfeledé, hogy a háta mögött áll a vőlegénye. — Mondja csak, grófnő, rezzenté őt fel meren­géséből Kornél, hol van az a bástya, a­honnan az a török herczeg leugratott, a mit úgy hinak, hogy már­kaugró ? Pálma odavezette őt az északi ablaknyiláshoz, s megmutatta neki azt a bástyát. Több ölnyi magas fal, felül kőtörmelékkel fedve, alatta a mély sáncz­árok, a­mit benőtt már a mindenféle bozót. — A monda azt tartja, hogy ez volt. — Ejb, ezt a szökellést én is meg merném tenni. Pálma nevető szemekkel meredt rá. — Hogyan? Ön is el akar ugrani a mát­kájától ? — Bizony leugratok arról a bástyáról, ha ön meg nem mondja azt a nevet. Pálma elnevette magát. — Azt igazán szeretném látni. Pedig már akkor az ifjúnak az arcza ki volt gyulladva s a szemei keresztbe álltak. — Én nem szoktam ám tréfálni. A mit ki­­mondtam,azt megteszem. — Én is. — Én azt ígértem, hogy leugratok lóháton ar­ról a bástyáról. — Én meg azt ígértem, hogy azt megnézem. Kornél daczos járással lépett ki az erkélyre s lekiáltott a vároldali romok közt tanyázó lová­szokhoz. — Hej, Louis! vezesd elő a lovamat. — Gyönyörű szép telivér. Jegyző meg Pálma. — Eszterházy aktábul vettem. Nyolcz­ezer forinton. — Kár érte. A lovat odavezették a várudvarra. — Mi lesz ebből ? Kérdő Ferdinand gróf. — Hát majd én megmutatom, hogy nem csak a török herczegnek volt bátorsága leugratni lóháton arról a bástyáról, két szép szem kedvéért, hanem ne­kem is. — Azt csak nem fogja ön tenni ? szólt a gróf elállva előtte a kijárást. — De megteszem ! — Akkor aztán Diadém­ur fogta el. — Hagyja őt! suga Koczur a gróf fülébe. Ereszszék őt. Ismerem én jól a természetét. Ha ellen­keznek vele, csak azért is megteszi: ha pedig eresz­tik, hogy menjen hát, tegye meg , akkor majd fello­vagol a bástyára, odaléptet a párkányig, lenéz a mély­ségbe, meggondolja a dolgot; akkor én hirtelenében mondok neki valami rossz életet, a­min elneveti magát, akkor megfordul, a nyakam közé szed a lovagkorbá­csával s azzal helyre van állítva a normális állapot. Mindig igy megy az, a mióta mi ketten egymáséi vagyunk. Opatovszky csakugyan nem hallgatott semmi szóra. A lovásznak megparancsolta, hogy kurtán csa­tolja a kengyelszárat s a terhelőt még egygyel szo­rítsa meg jobban. Azután odament Pálmához. — Szép Istennőm! mondá neki szeles bátor­sággal. Most megfogja ön ismerni, hogy ki vagyok ? Ha kitöröm a nyakamat, önt teszem meg átalános örökösömnek. Itt van az albumom. Vegye gondvise­lése alá. Ha meghalok, ezt önnek hagyom. S azzal az oldalzsebéből egy albumalaku ma­rokin tokot vett elő s azt Pálmának nyujtá. Diadém­ur jónak látta azt a commentárt ra­gasztani hozzá, hogy őrizze meg jól a grófnő azt az albumot, mert abban igen becses dolgok vannak. — Mik vannak benne ? kérdő Pálma. — Hahaha! Az én nótáim, nevetett Kornél. — Hogyan ? Önnek is vannak nótái ? — De még milyenek! Szebbek, mint Vörös­­martyé, mint Petőfié; szebbek, mint az, a­mit ön el­szavalt, s a­minek a szerzőjét nem akarja kiváltani. Ez a szó értékessé tette Pálmára nézve azt az albumot. Miért ne lehetne úgy. Hisz minden költőnek joga van bolondnak is lenni, hát ha a reciprocitás is áll. Lehet, hogy a versek rosszak, de mégis csak versek, még­is egy nemesebb vágy a szívnek, mely utat keres a föld sarából fel az égbe. Ez volt az első illúzió, a­mit vőlegénye iránt érzett. Kornél aztán daczosan rontott keresztül a tár­saságon a hágcsóig, azon lefutott s felkapott a lová­ra. A hölgyek fenmaradtak az erkélyteremben, mely­nek nagy romnyilásán keresztül az udvart és bástyát be lehetett látni. Lehetetlen volt azon nem nevetni, a mi oda alant az udvaron végbement. Az összetódult vendég­sereg apraja nagyja oda csődült a lovag köré, kérlel­ték, csillapították, megfogták a lova zabláját, a ken­gyelét, húzták, vonták, hátrafelé faroltatták; egyszer aztán kiragadta magát a kezeik közül s elkezdett trappolni az udvar ellenkező oldala felé , akkor aztán vidáman nevettek utána, volt nagy hujjadó! Arra megint »hü-hopp!« megfordult, visszavágtatott a vendégcsoport közé, s lett megint sivalkodás, szétirramodás, orrabukás, míg újra elfoghatták, s megint rákezdhették a capacitatiot, a­melyből külö­nösen Diadém­ur szava hangzott ki élesen. Ez így ment egy ideig, akár csak egy circusi productio, mi­kor a clown lovagolja az »iskolát.* Egyszer aztán »hü-hopp !« olyan iramodást vett az udvarról a lo­vag, hogy senki sem bírta elfogni, s egyhuzamban felkaptatott a bástyatetőre, a minek, az a neve, hogy »márkaugró.« Ott azután egy pillanatra visszarántotta a lo­vát. Odafordult az erkély felé. — Azt a nevet, Pálma grófnő! Várt egy perczig. — Nincs ? — Jó! — Azzal a lovagostorral rávágott a lóra : »hü­­hopp!« S abban a perczben a nemes teli vér repült a bástyatetőről a mélybe alá. Ezt nem várta senki. A kaczaj, a nevetés egyszerre átváltozott az elszörnyedés zsivajává: a hölgyek ott fenn az erké­lyen jobbra-balra ámuldoztak. Pálma megdermedve támaszkodott a rom falának, alábámulva a mélység­be, melynek bokrai a lovat és lovast elnyelték, s nem mozdult semmi odalent, mintha mind a ketten ször­nyet haltak volna. Lenn az udvaron mindenki ordí­tott, s egymásba ütötte a homlokát a szaladás köz­ben. »Létrát! Kötelet!« — »Ezer forintot annak, a ki egy orvost hoz !« sikoltozó Diadém­ur, a ki ijedtében a cilinderét is elvesztette, s az helyett az egyik lovásznak a szalmakalapját csapta fel a fe­jére; a legszerencsétlenebb volt Koczúr, az levetette magát a földre s úgy hempergette alá a testét a bástya meredekén az udvarra, ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. Temetvényi Ferdinand gróf pedig kirohant a kapun, szétszórt hajjal, s a lová- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. — A mint a »B. C.«-nek Bécsből jelentik, a zenicza-szerajevói pálya kiépítése iránt most semminemű intézkedés nem létezik. Ez az ügy csak az őszön fog eldöntés, illetve törvényhozási tár­gyalás alá kerülni. — A király ő felsége mint a »Bud. Corr.« értesül, báró Prón­ay József országgyűlési képviselőt államtitkárrá nevezte ki a belügyminisztériumba. — Mihelyt az ál­lamtitkári állás állandósítása iránt törvényes intézke­dés lesz téve, — az erre vonatkozó törvényjavas­lat valószínűleg már legközelebb be fog az ország­gyűlésnek bemutattatni, egy-egy államtitkár fog a kereskedelmi, valamint az igazságügyi minisztérium­hoz kineveztetni. A »köztelek «-ről. Nemes egyszerűség jellemezte az orszá­gos gazdasági egyesület mai ünnepét! Az elnöki megnyitó ép úgy, mint K. Sennyey rövid emlékbeszéde: Széchenyi felett; gr. Széchenyi Pál alelnöki jelentése ép úgy, mint Korozmics László rövid, magvas előadása az enquete természetéről és eredményéről, egy­aránt megfelelt az ünnep méltóságának és az egylet komoly, higgadt törekvéseinek. Egészen ki volt ebből zárva a politika; csak a »magyar föld« érdekei lőnek hang­súlyozva — minden oldalról. Ez az egyet­len politika, melyet nem lehet, nem sza­bad kizárni sehonnan sem; a városházban ép úgy helyén van az, mint a köztelken; az ipargyűlésen és úgy, mint az országházban. És nem maradhatott el semmiesetre onnan, hol Széchenyi István emlékezetét ünnepük. Sennyey Pál helyesen fogta fel, e tekintetben, feladatát. Szépen, fenkelten beszélt és még sem lépte át azt a szűk keretet, melyet a gaz­dasági egylet ünnepe, Széchenyi nagyszerű működésével szemben is, eléje szabott. Mint a lóverseny, állattenyésztő és később gazda­sági egylet alapítóját ünnepelhető, csak őt, de e kis keretbe szob­ta egész nagyságát, mert feltárta, hogy e szerény czélokban mint nőtt törekvése és mint vezette e téren is, a legma­gasabb eszme: a nemzeti fejlődés anyagi és szelknai biztooitékainak megteremtése Felemelkedett helyéből az egész gyűlés, a királyt helyettesítő József főherczeggel együtt, hogy a Sennyey szavaira lehulló le­pel mögül előtűnő Széchenyi képének hódoljon, és zajosan helyeselje Sennyey Pál zárszavait, melyekben Széchenyi hagyományát köté szí­vünkre, a számító, józan, reális nemzeti poli­tikát, mely bizonyára el fog tiltani mindnyá­junkat attól, hogy népszerű jelszavak miatt, koc­káztassuk a meglevőt, vagy a vívmányok felett tétlen szemléletben veszszünk el. De hagyománya folytán, különösen tartózkodni fogunk az emésztő pártszenvedélytől, mert az anyagi kérdésekben, még a »magyar föld« érdekeinek védelmében is meg fogná akadá­lyozni a kötelességszerű közreműködést. És e tekintetben, örömmel konstatáljuk, hogy még a székesfehérvári gazdakongresz­­szus végrehajtó bizottsága is, oly tárgyilagos jelentést tett eddigi működéséről, oly elisme­réssel nyilatkozik­­ a kormány és törvényho­zásnak, a földművelési érdekek iránt fokozódó jóakaratáról, hogy egészen megfeledkezünk arról, hogy ugyanezen férfiak és a pártfogá­suk alatt álló lapok sokszor hirdették az el­lenkezőt. A kormány a mai ünnepélyen teljes számmal jelent meg, és annak egyik tagja, mint a gazdasági egyesület elnöke, és oly rö­vid, mint tapintatos, velős beszédben jelezte az egyesület törekvését és éreztette azt, hogy az a kormány teljes támogatására számíthat. Midőn gr. Szapáry Gyula a gazdasági egye­sület elnöke, utal a gazdasági enquete ered­ményére, kiemelvén gazdasági bajaink orvos­lásának szükségét,­­ és kijelenti azt, hogy ez mindnyájunk közös feladata , akkor ne fe­lejtsük el, hogy ő egyszersmind pénzügymi­niszter és a kormány egyik oszlopa , tehát an­nak szándékait is tolmácsolja, és így szavai zálogát képezik annak, hogy a gazdák pana­sza nem lesz elhangzó puszta szó, hanem a­mennyiben e kormánytól függ, tetté válik az, csak a társadalmi tevékenység tegye meg a magáét, mert a Korizmics­ által jelzett bajok, a termelésben és értékesítésben egyaránt, sok­kal több feladatot és kötelességet rónak a társadalomra és így a gazdákra, mint az ál­lamra és így a kormányra. A siker attól függ, hogy egyik se mulaszsza el kötelességét, h­el­­­y­e­sen fölfogni és pontosan teljesíteni. És e tekintetben örvendetes jelenségnek tekintjük azt, hogy ma már annak bejelenté­sével lehet­ befejezni az ünnepélyes kezülést, hogy 22 gazdasági egyesület, illetőleg szö­vetkezet csatlakozott az országos gazdasági egyesület által tervezett szövetséghez, mely­nek feladata lesz, a központ és vidék műkö­dését, szerves és kölcsönösen ható összekötte­tésben tartani. Nem titkolhatjuk ugyan el sajnálkozásunkat a felett, hogy azon buzgó kezdeményezés és egy év óta tartó előkészület. Sőt Úgy­sZólván, "fé" ,bj nnnjr awnyit»«»­jutott még a szervezkedés, illetőleg ez iránt a vidék érdekeltsége, sőt most is, bizonyos, tö­kéletesen indokolatlan féltékenységet árultak el, e tekintetben, de hiszszük, reméljük, hogy a kezdet nehézségein átesve, a mai nap fé­nyes sikerének hatása alatt, gyorsabban fog menni a szervezkedés. Azonban az eddigi eredmény is egyfelől: több sikert ígér a jö­vőre, és másfelől: igazolja azon álláspontun­kat, hogy a gazdasági egyletek és szövetke­zetek szervezését egészen társadalmi tevé­kenységre kell bízni, mert ha így sem sikerül legyőzni a közönyt és féltékenységet, azt kényszerrel ki nem irtjuk. Reméljük, hogy a mai nap fölöslegessé teszi e­z­t és teljesen iga­­zolandja abban vetett hitünket! Úgy legyen!

Next