A Hon, 1880. augusztus (18. évfolyam, 197-226. szám)
1880-08-04 / 200. szám
t0xer‘1xel mmzéai isrotóa a uterátok tere, Athenasum-épület A l*p exellemi rétéit ületS mind»» k5*l*mfa»j ft sherkstztöcéghe* iatóseaftö. Bena entetlsu levelek csak iraiszt kosoktö! topni., tsvtcfck el. — Kéziratok aesc mdatnak viassa. HiRDETteea $tiuir^j mint elöS*eté#»k a kte-áó-fcivfcí&t&fettat'&ttift tore, küldö'aASK. Reggeli kiadás. 200. szaru. 18-ik évfolyam. Budapest, 1880. Szerda, augusztus 4 POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. B3adásSslvss.t«JI t gísfitsk ters, Athenaeum-építíst féJásimi Elfiflsetésí díj ti?©*fcán küldve, raji Budapest«#hishos hordva reggeli és esti kiadás együtt • 1 hónapra ....................................................... 8 fel 5 hónapra • •••••••••• • » ' 6 hónapra ..•••••.»•.18» ás esti kiadás postai kliléink üldéséért isiul* fizetés negyedévenkint........................................1 » Az előfizetés is év folytán minden hónapban meg» kérdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától «simitt&ük. E 111 ■— Előfizetési felhívásA HÓIT XVIII. évi folyamára. Előfizetési firak: Fél évre . . . . 12 írt Évnegyedre . . . • 0 * Egy hónapra .... 2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. PSPAz előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a »Hon» kiadóhivatalába (barátok tere, Athenaeum-épület) küldendő. A »Hon« szerk. s kiadóhivatala. Budapest, augusztus 3. Bánhidy báró a tavaszszal egy czikket irt, melyért a »mérsékelt« ellenzék hivatalos lapja »kiakolbolitotta« volt. Ebben a czikkben a konklúzió az volt, hogy a személyeskedést félre kell tenni, hogy a közjogi alapon álló pártok szabadelvű elemeinek össze kell állniok egyfelől azért, hogy szabadelvű politikát lehessen folytatni, másfelől, hogy a szélsőbalt a térről le lehessen szorítani. Nemes intenczióját mi teljes mértékben méltányoltuk. Láttuk ugyanis, hogy nemcsak a Tisza elleni teljesen oladatolatlan és csak egyesek mesterséges agitácziójából eredő gyűlöletet tudja levetkőzni, illetőleg azzal szembeszállni, de egyúttal a szélballal szemközt való hathatós állásfoglalás szükségét is belátja. Talán igen messzi ment úgy reményében, mint tervében, de a dolog , lényegére nézve, mindkét irányban fején találta a szeget. Bánhidy eszméit azok utasították vissza hevesen és kíméletlenül, kik a szélbal terjedése fölött panaszkodnak, kik azonban ezzel is készek, úgy az országházban, mint a választókerületekben szövetkezni, mihelyt Tisza ellen lehet ezáltal tüntetni. Azt a veszedelmet tehát, melyet állítólag Tisza kormánya közvetve előidéz, t. i. a szélbal terjedését , készek és képesek közvetlenül előidézni, mihelyt saját gyűlöletüknek és szenvedélyüknek ez után adhatnak kifejezést. Ezt fájdalommal észleltük az országházban több szavazásnál és csaknem mindennap van alkalmunk tapasztalni az úgynevezett »mérsékelt« ellenzék lapjaiban. Sőt, nagyon valószínű, hogy erre készülnek most példát adni N’Kanizsán is, ahol a három különböző párt jelöltjei körül foly az agitáczió. Az agitáczió rendjén van, ez ellen kifogásunk nem lehet, s e versengésben csak azt nem értjük, hogy a »mérsékelt« ellenzék jelöltje milyen alapon és mily elemekre támaszkodva remél győzelmet; bizonyosak vagyunk benne, hogy ezt még a kerület viszonyaival, nálunknál sokkal jobban ismeretesek sem tudják felfogni. Hanem hát hinni és remélni lehet, csak a csalódás és kiábrándulás késő ne legyen. A közjogi alapon lévő, elégületlen elemek (nem tagadjuk létezésüket) csoportosulhatnak ugyan a meghasonlott, szétmállott »egyesült ellenzék« neve helyett »pártonkívüli« czímmel is, amint az »egyesült ellenzék« nem nagy dicsőségére, ez alapon sorakoznak a kanizsai kerületben, de mikor a választásnál a győzelemre kilátásuk nem lesz, akkor akár elmaradnak, akár a szélballal szavaznak, csak a közjogi alapnak ártanak. Ez bizonyítja Bánhidy álláspontjának és előrelátásának helyességét. Örvendve fogadjuk tehát a kanizsai konkrét esetet, mert a közjogi alapon álló összes elégületlenek ott igen figyelemreméltó hármas alternatíva előtt állanak: ha csak létezésük manifesztácziójáért külön jelöltre szavaznak, ha a szavazástól elállanak, ha a szélballal szavaznak, egyaránt azon alap rovására emelik a szélbal esélyeit, melynek megingatását vagy csak gyengítését is, igen helyesen, a legnagyobb veszedelemnek tüntetik fel — ez idő szerint, így áll a dolog — ha pártunkkal okvetlen és minden áron szembe akarnak szállni. De azt mondják : a Tisza-kormány ellen küzdenek. Miért ? Mert kiegyezési és keleti politikája rossz volt. Lehet. De az bizonyos, hogy — mindkettőt mint statusquot kötelezettségeivel, hasznaival, veszélyeivel együtt elfogadta a mérsékelt ellenzék minden árnyalata és most külön programmot sem egyik, sem másik irányban ki nem tűz. E szerint kormányozna és folytatná az eddigi politikát. Még a belügyekben sem állana be általa változás, minthogy közigazgatási programmja felett magában veszett össze és hasonult meg, az meg nyilvánvaló, hogy vasútügyekben, vízszabályozásban, honvédelmi ügyekben legnagyobb részben helyesli a kormány intézkedéseit, terveit. De hiába ott áll a kikiáltott gyűlölet — néhány agyafúrt hírlapíró állandó agitatiója következtében. Ezzel kellene szakítani, de ezt tiltja az álszemérem! Jól van. Tekintsük ezt is okadatoktnak, s csak kövessék jelszavukat : álljunk szembe minden áron, míg Tisza elkopik; de ne felejtsék el, hogy erre az szükséges, amire a »Pesti Napló« példát nyújt, hogy szél báli tanokat hirdessenek, hogy mint Kanizsán a közjogi alapon álló párt esélyeit rontsák. Ezért ugyan ez eljárással sem fognak elérni, de mi ezek után teljes joggal vetjük fel a kérdést: ki dolgozik a szélbal javára? — A lembergi »Dziennik Polski« a császár-király Galicziába való utazása alkalmából írja, hogy a lengyel nép lelkesedéssel várja uralkodóját, a kinek igazságszeretete ismeretes és akit a lengyelek alkotmányos érzületénél fogva szívükből szeretnek. A nevezett lap szerint az uralkodó galicziai útjának semmi politikai jelentősége nincs s hogy a bécsi alkotmányos lapok ebbeli állítása tendenciózus koholmány. A magyar, de főleg bécsi lapokban közzétett azon hírrel szemben, mintha az Egerbe visszatért Seemann alezredes ellen a közönség részéről macskazene és más egyéb ellenszenves tüntetések történtek volna, egészen megbízható adatok nyomán következő hiteles részletek közölhetők : A lapokban közölt macskazene s más tüntetés annyiból állt, hogy 10—15 fiatal emberből álló társaság, egyik társuk által az alezredes elutazásáról értesülvén, az állomáshoz követték őt, ahol, mielőtt őket az ott állomásozó rendőr észrevehette »Abzug Seemann,« »szerencsés utat« kifejezésekkel bántalmazták. Nagyobb tüntetés annyival kevésbé történhetett, mert az alezredest követő két tiszt egyikének felszólalására s a rendőri közeg közbelépésére az ifjak azonnal eltávoztak. Az egész diákoscsiny az értelmesb közönség és városi polgárság részvétel befolyása nélkül történt. — Egy cseh lap a magyarokról. A prágai »Ceské Noviny« írja: »Bennünket a magyaroktól nem állami viszony választ el, melyre jogukat épitik, hanem azon körülmény, hogy hatalmukat a többi nemzetiségek elnyomatására használják fel. Mi azért szimpátiánkkal nem fordulhatunk a magyarokhoz és ha öngyilkos politikájuk új katasztrófát idéz elő, mi sajnálni fogjuk, hogy az életrevaló nemzet a lelkiismeretlen vezetők által tévútra vezettetett. Különben nem kételkedünk abban, hogy a nem magyar nemzetiségek el nem nemzetietlenednek, mert nincs a történelemben példa, hogy a kisebbség többséget vetkőztetett volna ki nemzetiségéből.« — Román túlzók nézete a keleti kérdésről. A bukaresti »Democratia Nationala« azt írja, hogy két elv körül csoportosultak a nagyhatalmak, s ezen ellentétes elvek alapján akarják megoldani a keleti kérdést. Olaszország, Francziaország, Anglia és Oroszország a nemzetiségi elvet követik , Ausztria-Magyarország és Németország pedig a hatalmi, hódítási elvet követik. Ausztria-Magyarországról többek között így ír: »Ausztria, ezen mozaik állam eddig nagyszerűen tudott érvényt adni »divide et impera« jelszavának, azonban a keleti kérdésben három oldalról lesz megtámadva, nyugatról az olaszoktól, keletről az oroszoktól, s nagyon valószínű, hogy a leigázott népek átalános elégedetlenségével is meg kell birkóznia.« »Ily válságos helyzetben, várjon számolt-e komolyan a Bratiano kormány az eseményekkel ? Az osztrák lapok már tömjéneznek neki, mert Bratianonak Ausztriával a szövetsége már senki előtt titok nem lehet többé. Mi azonban a lankadozó miniszternek megmondhatjuk, hogy még mielőtt eltemettetnék Románia, az idő, amely mindent megold, egy ily politikát, egy igazi nemzeti árulásnak fogja megbélyegezni !« Ugyancsak e lap írja, hogy miután Balaceanu bécsi román követ misszióval jött Sinaiába, bizonyos, hogy nagy események előtt áll az ország, felhívja tehát az összes hazafiakat, hogy egy Bukarestben tartandó nemzeti kongresszusra minden kerületből egy delegáltat küldjenek, ahol meg lehessen állapítani a módot, miképen kelljen az országot és nemzetet a közelgő veszélyben megmenteni. Ezen mozgalomnak be nem vallott feladata volna egy demonstrácziót viscensrozni Ausztria-Magyarország politikája ellen és az orosz politika javára. A második évnegyed pénztári kimutatásai, mint halljuk, már össze vannak állítva és még e héten meg fognak jelenni. Daczára annak, hogy a második negyedben sem volt még érezhető az aratás eredménye, hogy 40 megyében szünetelt az adóvégrehajtás ,a hiány a múlt évihez képest egy millióra sem megy és így az első negyed nagy visszaeséséhez képest, a helyzet kedvezőbbnek mondható. — A szerződési tárgyalásokra kiküldött szerb biztosok a július 26-diki ülésen kinyilatkoztatták, hogy meg vannak bízva a szerb kormány javaslatait tartalmazó dolgozat átnyújtásával.— E javaslatok azonban még nem terjesztettek elő. A szerb képviselők e dolgozatot, melyhez fordítás is van mellékelve, a legközelebbi ülésen szándékoznak benyújtani. Ez elaborátum kereskedelmi szerződési tervezeten kívül vámtarifa tervezetét is tartalmazza. A szerb képviselők az első ülés alkalmával fölvetett alaki kérdésre nézve kijelentették, hogy ők kormányuknál helyt állanak ugyan egy az osztrák és a magyar kormányokat kielégítő válasz iránt, de mivel ők csak a szerződési tárgyalásokra vannak kiküldve, nem voltak elkészülve arra, hogy hasonló alaki, helyesebben jogi kérdésekre feleletet adhassanak. — Ha a szerb kormány válasza, melyet ez idő szerint minden órában várnak, nem lesz teljesen ment a kétértelműségtől és kielégítő: a szerződési tárgyalások nem fognak folytattatni. (»B. D.«) — A közös kormány amint már jelentettük, a mindkét részen levő minisztériumokkal egyetértőleg elhatározta, hogy Boszniában a keskeny nyomú vasutat Zaniczától Szerajevóig tovább kiépítteti, s erre vonatkozólag előterjesztést nyújt be a jövő őszön mindkét országgyűlésnek. Ha ez a pályavonal ki lesz építve, — így írják a »B. C.«-nek Bécsből — a hadügyi kincstár évenkint 400.000 forintot takarít meg szállítási díjakon, nem nézve azt, hogy ez esetben a Boszniában levő helyőrségek egy része is könnyebben lesz onnan kivonható. A pálya kiépítése nem fog teljes négy millió forintba kerülni és mivel a közös aktívák évenkint 800.000 forint kamatot jövedelmeznek, e pénz azonban ma legfennebb három százlolival kamatoztatható, a kormányok a közös aktívák ezen évi — eddigelé két évre felgyűlt — kamatait szándékoznak a jelzett vasútvonal kiépítésére fordítani. A közös aktívák tőkéje ezen építkezésnél nem fog igénybe vétetni. A „HON“ TÁRCZÁJA Párisi holmi. A július 14-ei ünnepélyességek zajában, a sok mindenféle pompa és fény politikai csillámai közt, kikerülte a figyelmet, hogy ez ünnep nem múlt el a nélkül, hogy méltó kitüntetést ne hozott volna a festészetnek s a zenének is. Egész sereg kitüntetés özönlött le rájuk; a kitüntetettek élén állt a franczia festőművészet s a franczia zeneművészet két legnagyobb élő képviselője : Meissonier és Gounod. Most már mindketten a becsületrend tisztjei s kitüntetésük reggelén minden alkalmatlanság nélkül szerencsét kívánhattak egymásnak — az ablakon át. Mert mind Gounod, mind Maissonier a place Malesherbes-n laknak, oly palotákban, melyek bízvást Páris látni valói közé számíthatók. Ez a becsületrenddel való kitüntetés bizonyosan megvigasztalta egy kevéssé Meissoniert. Mert utóbbi időkben leiz rossz kedvben volt szegény. Tán önökig még nem hatott el rossz kedvének ismert oka. Egy szép reggel amerikai vállalkozók köszöntöttek be hozzá s felszólították, hogy fessen számukra két nagy festményt — tizenötszázezer franknyi potom pénzért. . .. Meissonier vállalkozott s a rávaló héten nagy hirdetések lepték el a lapok negyedik oldalát, a melyekben a »Párisi Meissonier-féle részvénytársaság« aláírása volt hirdetve. Az amerikaiak részvényekre váltották a nagy festőt s a képes panorámái kihasználására alakult vállalat részvényeit ötszáz frankért árulták s négy részletben való törlesztést engedélyeztek. S a mi ma megtörténhetik Meissonier képeivel, nem történhetik-e meg maholnap Gounod partitúráival? Nem alakulhat-e meg hat hó alatt két millió frank alaptőkével, Gounod készülő operájának, a »Tribus de Zamore«-nek részvénytársasága? S ha már minden részvényekre megy, az irodalmi férfiakra is rákerül a részvénytársasággá alakulás sora. Dumasnak, Augiernak, Sardounak meglesz a maga társasága. S érdekes lesz, amint az ember a tőzsdei tudósításokban olvasni fogja, hogy Dumas tíz százalékkal emelkedett, Augier szilárd volt s Zolát — erősen kínálták. Egyelőre azonban csak magának Meissoniernak van meg a helye az értéktőzsdéről szóló heti szemlében s ha a tőzsde helyesen tud ítélni — ami nagyon vitás kérdés — a Meissorier-féle részvény a legmagasb árfolyamig emelkedik, mert e nagy művész tehetsége most van legmagasb árfolyamán. Két műterméből (avenue de Villiers és Poissy) csupa remekmű kerül ki, s a művész e két műterem közt osztja meg egész életét. Hanem az így készülő remekművek a műteremből jobbára egyenesen a megrendelőhöz mennek, a nagy közönségre nézve elvesznek. Csak az imént láttam egy kitűnő képet, valami Vanderbilt nevű gazdag amerikai arczképét, kiről azt beszélik, hogy Amerikában hatvanötezer munkást foglalkoztat. Ezen kép alkalmából egy érdekes adomát hallottam, mely újból tanúskodik azon igazságról, hogy manapság csak egyetlen egy igazi hatalmasság van : Pénz ő Felsége. Meissonier arczképezte Vanderbilt-t. S a festő és a festett társalogtak. — Van-e festménye, melyet jobban szeret, többre becsül a többinél? kérdezte Vanderbilt. — Van, felelt Meissonier; festettem egy képet s azt rendkívül szerettem; szerencsétlenségemre aztán épen ez a kép került Németországba. Desaix tábornokot ábrázolja, a mint az a parasztoktól kérdezősködik, puszta táj közepén. Jó, nagyon jó kép volt. Háborúnk előtt sok idővel adták el Németországba, egy drezdai németnek, harminczezer frankért. Mindent elkövettem, hogy képemet visszaszerezzem, hogy kiváltsam német fogságából. Képkereskedőm százezer frankot ígért érte. A tulajdonos visszautasította a százezer frankot s én azóta csak a legnagyobb fájdalommal gondolok képemre. — No lám! szólt Vandersbilt. S többet nem szólt. Más tárgyra tért át a társalgás. Néhány nap múlva Meissonier Vanderbiltnél ebédelt. Amint a szalonba lép, ime, mit talál ott, mint dresdai képét, Desaix tábornokot. — Telegráf útján vettem meg, százhatvanezer frankért, szólt nyugodtan Vanderbilt, lássa ön, mégsem volt lehetetlen visszaterezni ezt a képet. Gounod palotáját sógora építtette, Pigny, ki július 14-én szintén megkapta a becsületrendet. Nem is volt aznap jobban feldíszített ház, mint az övék. Gounod és Pigny családja együtt lakik e kis palotában. Pompásabbat s kedvesebbet képzelni alig lehet. Lépcsője téli kertje s két zárt körerkélye az Ízlés s a kényelem netovábbja. A második emeleten, az egyik zárt körerkély végén, melyet festmények és szobrok lepnek el, van Gounodnak . .. hogy is mondjam . . . dolgozó szobája ? — nem! — a helyes kifejezés lenne: szentélye, vagy kápolnája. Nyolcz méter magas, tíz méter széles szoba ez, az egész tölgyfadiszitéssel borítva, fölülszolgáló világítással. Háttérben roppant kandaló áll, mely előtt három vagy négy embernek bőven jut hely. Azzal szemben van Gounod dolgozó asztala. Közel ez asztalhoz áll a zongora, melyen oly sok bűbájos dallam hangzott föl — először az életben. A szoba harmadik falát egy óriási orgona, egy valóságos templomi orgona foglalja el. Néha-néha utólérhetetlen hangversenyek mennek végbe itt; madame Viardot s madame Carvalho énekelnek, Gounod orgonán kíséri őket. S ha odafönn, a magasságos égben, kedvellik a zenét, örömestebb, mint erre a zenére, aligha hallgatnak, bárhonnan jöjjön is. S ha az angyalok és arkangyalok is űzik a zenélés mesterségét, s ha köztük is van karnagy, azt hiszem, ez a karnagy valamikor elveszti hivatalát. Egy szép reggel — kívánom, minél később legyen — a jó Atyaisten oda rendeli maga elé azt a karnagyot, s így szól hozzá: — Sajnálom, drága úr, de ime Gounod nemsokára ide érkezik... Nem rendelhetem alá őt senkinek, neki kell adnom a mennyei karok vezetésének dicsőségét. S Gounod betölti azt a hivatalát is, mert ő nem tartozik a magukat kimerítő zsenikhez. Neki csak jó barátai ártanak : a megszorult opera igazgatók, kik repertori-szorultságukban annyira hódolnak az ő Fausztja dallamos zenéjének, hogy — örökös adatá-jával azt is megunttá teszik, amiről az ember joggal hihetné, hogy örökké hallgatva sem lesz unalmas. (Probatum est — nálunk is. A »Hon« szerkesztősége.)* Különben, hogy Gounod a mellett, hogy nagy zeneiró, mily nagy szellem egyátalán, arra két tanúságot idézhetek; egy nyilatkozatát saját maga is , egyet — a Wagner-zene felől. Az utóbbiért legyenek elnézők a Wagneristák, a Gounodistákat majd csak megengesztelem. Kevesen emlékeznek már rá, hogy a hatvanas évek elején Gounodnak egy operája bukott meg, melynek czime volt: Szába királnnője. Azóta egy az övénél sokkal selejtesebb dalmű ugyan e czim alatt a 8 specziális német hazafiság és zsidó reklám szárnyain megjárta Németország s Ausztria-Magyarország operaházait, anélkül, hogy valódi zenei értékben a Gounod bukott művét csak meg is közelítette volna. Mindez különben nem tartozik most ide. Föl is csak azért említettük, hogy ebben a korszakban, melyben annyi kis és nagy lángész oly türelmetlen a kritikával szemben, például utaljunk rá, hogy a franczia zenemiszsa jelen korbeli fejedelme, hogy beszél a felől. »A hivatalos kritika átalában bántott, igy ír: némely czikken mintha az erőltetett ellenségeskedés hangját is fölismerhetni vélném; de távol vagyok attól, hogy állítsam vagy higyem, hogy mindazokat, kik engem ostoroznak, a rosszhiszeműség vezeti, s az őszinteséget teljesen összeférhetőnek tartom azzal, hogy valaki művemet elítélje. Viszont azt is hiszem, hogy darabomban mégis van pár, nem minden érték nélkül való részlet, sőt van haladás is. Mint minden szerző, én is vágyakozom a siker után, de amiután még jobban vágyom, az a tökéletesedés mert bármily zajos legyen valamely mű pillanatnyi sikere, azaz nem csalatkozhatlan jele a valódi értékének. Azt hiszem, szerényebb s okosabb nyilatkozatot, nem egyhamar olvasott a közönség, kivált olyan részről, hol sem a szerénység, sem az okosság nem nagyon otthonos vendég: a zeneszerzőket értem. Már a következő nyilatkozat okosságát bizonyosan sokan kétségbevonják , csakhogy legalább ugyanannyian még ebben fognak valódi lángelméről tanúskodó ítélőképességet fölfedezni. Wagner-zenét játsztak Gounod előtt. Hidegen hagyott mindenkit. »Nem jó, de érdekes«, találta mondani valaki. Gounod ennek hallatára közbevágott s a következőket mondta: — Egy idő óta, megvallom, én képzelni sem tudok valami unalmasabbat, mint ezt a zenét, amelyre rendesen azt szokás mondani: »Milyen érdekes !« Végtelen erőfeszítéseket követnek el, hogy meghatottaknak lássanak, csodálkozási görcsöket erőltetnek, s magukban mindannyian azt mondogatják: »Eiz ez unalmas volt.« Valaha én is érdeklődtem ez érdekes zene iránt; most már nincs erőm érdeklődni iránta. Él azonban nem kárhoztatom. Ez nem ítélet, ez benyomás dolga. Minden kornak megvan a maga öröme; ebből az örömből nekem már elég volt. Fárasztó az, s kimerítő. Ha Mozartot hallom, soha eszembe nem jut azt mondani: »Milyen érdekes!« Csak boldoggá, elégedetté tesz; csak elbűvöl, gyönyörre hangol, de nem jár elmélkedéssel, még kevésbé okoskodással, nem munkával, s legkevésbé kifáradással. Ilyen az igazi gyönyör, a könnyű, egyszerű, örök gyönyörűség!« A művészet legmagasb rétegéből, a mesterek közül, szálljunk alább, sokkal alább, legeslegalábbis a czirkusz porondjáig. Ámbár nem mintha a művészet e neme olyan alsórangúnak képzelné magát! Sőt ellenkezőleg! A czirkuszi reklám Párisban mire Elisát, kinek pár lovagló leczkéjét az önök leereszkedő uralkodónője elég kegyes volt a rendes leczkedíjon felül egy paripa oda ajándékozásával fizetni meg, elég arczátlan volt úgy kürtölyi urbi et orbi, mint az osztrák császárné s magyar királyné barátnőjét. Csak az a híja, hogy óriási afficióikre is ki nem írták ezt. E tény mutatja, a diskréczió teljes hiánya, a saját állásának s saját helyzetének másokkal szemben teljes félreismerése mutatja, hogy a czirkusz művészei, emelkedjenek bármely magasra, anyagi helyzetüknél fogva, mint mile Elisa, mile Loisset, vagy mme. Oceana, mérkőzhessenek bár a társadalom leg- Budapest, augusztus 3. 1t A büntető törvénykönyvek életbeléptetése körül teendő számos intézkedések közül kiváló helyet foglalnak el a szabályok, melyeket az igazságügyminiszter a kir. járásbíróságok illetőségéhez utalt vétségek és kihágások eseteiben követendő eljárás megállapítása czéljából a büntetőtörvényeket életbeléptető 1880. évi XXXVII. törvényczikk 44. szakasza értelmében rendeleti uton bocsáthat ki. Ezen szabályok a törvény idézett szakasza értelmében azonban nem czélozhatják az egész eljárás ujjáalkotását, reformját, hanem miután a törvény világosan az eddigi eljárást fentartja, csakis a fennálló gyakorlat körén belül szükséges pótlásokat tartalmazhatják. Ezen szempontból kiindulva fogja a holnap, az igazságügyminiszter elnöklete alatt összeülő szakbizottság a miniszter megbízásából készült rendeleti tervezetet bírálat alá venni, és értesülésünk szerint a miniszter ez irányban fogja a bizottság véleményét kikérni. Gyökeres reformot nem lehet tehát várni a kibocsátandó rendelettől, annyival kevésbé, mert a kormány megbízásából már készül is a végleges bűnvádi eljárás és nem tanácsos az alaki jog terén rövid időközökben változó jogszabályokat életbe léptetni. A gyökeres újítás tehát a törvényhozásnak az idézett törvényben világosan kifejezett akarata szerint későbbre marad és most csak annyiban lesz az eddigi eljárás kiegészítve, amennyiben azt a személyes szabadság érdeke, vagy az új büntetőtörvények által megváltozott viszonyok követelik. Az igazságügyi kormány a megbízásából készült rendeleti tervezet tanúsága szerint mindkettőnek gondos figyelembevétele mellett igyekszik az új törvényeknek útját egyengetni és a szabadelvű haladás zászlaját a büntető eljárásban kitűzni. De vegyük a tervezett intézkedések főbb csoportjait egyenként szemügyre. Igen fontosak az eljárás szabályozásánál, a védelem jogát a járásbírósági eljárásban is biztosító intézkedések. Tudvalevő dolog, hogy most csak hiányosan van gondoskodva a járásbírói hatáskörhöz tartozó büntető ügyekben a védelemről. Az új büntetőtörvény életbeléptetésével a kormány szándékozik a hiányokat eltávolítani. Az igazságügyminiszter megbízása folytán kidolgozott javaslat a védelmet korlátlanul megengedi, úgy, hogy mint védők az ügyvédek fognak szerepelni, melyek közül a vádlott szabadon választhat. Ezen intézkedés az igazságszolgáltatás valamint az ügyvédi kar érdekét tartja szem előtt és az egyéni szabadság garancziáit is emeli. Hasonlókép szabályozást igényel a vádlott előzetes letartóztatását és vizsgálati fogságba helyezését tárgyazó eddigi gyakorlat, mely eddig a törvényes, sőt még a rendeleti megállapítást is nélkülözte. A kormány intenziója szerint, amint értesülünk, a járásbíróságok elé utalt vétség és kihágás esetében vizsgálati fogságnak rendszerint nem lesz helye, mi szintén mutatja mennyire szívén fekszik a kormánynak az egyéni szabadság biztosítása. Csak rendkívüli esetekben, midőn azt a közbéke és közbiztosság fentartása parancsolólag igényli, rendelhető el az előzetes letartóztatás. Visszaélések pedig az által fognak megakadályoztatni, hogy a letartóztatás azonnal meg lesz szüntetendő, mihelyt a rendkívüli ok megszűnt és hogy a rendeleti tervezet csak meghatározott ideig, — legfeljebb nyolc napig — engedi meg az előzetes letartóztatást. Ezeken kívül a rendeleti tervezet szerint gondoskodni fog még a kormány arról, hogy a magánvád tárgyát képező vétségeknél a magánvádló jogai szabályoztassanak, mert eddigi bűnvádi eljárásunk az önálló magánvádat nem ismerte. A sértett felet az eljárásban megillető jogok szintén szabatosan fognak körülhratni, különös figyelemmel arra, hogy néhány vétség esetében az eljárás csak a sértett fél indítványára indítható meg. Ha még megemlítjük, hogy a rendeleti tervezet a tárgyalás nyilvánossága iránt is kimerítő intézkedéseket tartalmaz, és hogy a közvádló szereplését a járásbíróságok előtt is rendszeresíti, azt hiszszük, eléggé kimutattuk, hogy a kormány által kidolgoztatott rendeleti tervezetben a meglévő eljárás keretén belül az új intézkedések liberális, az igazság érdekét kellőleg biztosító szellemben vannak tartva. Az alapelvek tehát helyeseknek mondhatók és előreláthatólag a szakbizottságnál is fognak elismerésre találni. Ami a részleteket illeti, úgy lehet ezekre nézve nézetkülönbség is, mint minden czélszerűségen alapuló intézkedésnél, de bizton remélhető, hogy a holnap kezdetét veendő alapos átvizsgálás mellett nem helyes intézkedés nem fog a rendeletbe fölvétetni. A magunk részéről csak azt hangsúlyozzuk, hogy a rendelet lehetőleg rövid legyen. Mert maga a törvény is sok új anyagot ad a bíróságoknak és nem tanácsos parancsoló szükség nélkül nagy törvényeket és rendeleteket egyszerre azonnali alkalmazás végett a bíróságoknak előszabni. Azért kívánatos, hogy a most dívó eljárás szabályainak kodifikácziója is mellőztessék a rendeletben, s egyátalában csak oly intézkedések vétessenek fel ebbe, melyeknek szabályai tekintetében a mostani gyakorlat tájékozást nem nyújt. Hogy a törvényhozás is ezen irányt jelölte meg a rendelet szerkesztésére nézve, mutatja a törvény.