A Hon, 1880. szeptember (18. évfolyam, 227-255. szám)

1880-09-19 / 244. szám

244 szám, 18-ik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Vasárnap, szeptember 19. Szerk­esztési iroda * Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési (l­j. Portán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt­­ 1 hónapra ...•••••••• 8 fel 3 hónapra • • *........................ 6 » 6 hónapra.......................... 12 » Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felül fizetés negyedévenkint ....... 1­1 Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 18. Nem tudjuk, hogy mikép érzi magát Samassa egri érsek, az ellenzéki lapok társa­ságában, de azt látjuk, hogy most ugyancsak »portálják.« Örülünk népszerűségének, bár­mily áron szerezte is meg. Ha nem, úgy lát­szik, hogy a tanügy sokkal komolyabb és részrehajlatlanabb vizsgálatot és ítéletet kö­vetel, mint milyenről tanúbizonyságot tesz­nek ellenzéki kollegáink, midőn az érseknek, Trefort miniszterhez, a jogakadémiák ügyé­ben, a többek közt, hozzá is (mint az egri érseki jogakadémia patrónusához) intézett leiratára adott terjedelmes válaszával foglal­koznak. Mi is elismerjük, hogy sok észszel és ügyességgel szerkesztett védő- és vádirat az, de talán még­sem olyan erős alapjaiban és argumentálásaiban, hogy Trefort minisz­teri álláspontjából, sőt miniszteri székéből is (mint laptársaink hirdetik) kiforgassa; és — dicséretére legyen mondva—épen nem olyan megrovást érdemlő, hogy azzal szemben csak — az audiendum verbum regium­ legyen a miniszter védelme, ha meg akar helyén ma­radni, a­mint az egyik szélbali közlöny az alternatívát látja, vagy legalább felállítja. Van erre más fegyver is. Ad ilyent ele­get maga Samassa is irataiban, és bőségesen szolgáltatja ezeket a nemzeti érdek, csak ke­resni és feltalálni kell azokat. Miről van szó ? Trefort felszólíta az ösz­­szes jogakadémiák igazgató hatóságait, hogy a kezelésük alatti jogakadémiákat vagy kel­lően, a tudomány és élet mai követelményei­nek megfelelően szereljék fel, vagy oszlassák el, és az alapokat, a nemzeti kultúra érdekei­nek megfelelőbb módon használják fel — tanügyi czélokra. Hogy ez — a miniszteri leiratban — miképen volt megokolva, az egészen másodrangú dolog, a fő a­­petitum. És mit csinál ezzel Samassa? Először is meglélegesíti. Szépen okoskodik és vé­dekezik az alternatíva azon része ellen, mely­ben a jogakadémiák apasztása követeltetik, (bár — látni fogjuk — hibásan és hiányo­san) de tökéletesen szem elől téveszti és mé­lyen hallgat a petitum másik részéről, melyben a jogakadémiák színvonalának, tanerőinek szükséges emelése hangsúlyoztatik. Ezt, úgy látszik, csak azzal a vágással akarja elhárít­­ni, hogy a miniszter követelményét igen á­l­­talánosan fogalmazottnak jelenti ki, és annak szemére veti azt, hogy ha az egyetem tanrendszerét is hibásnak, hiányosnak jelzi, mi alapon követelheti a jogakadémiák szín­vonalának emelését ? Az ilyen védelem nem a dolog érdemét védi meg, hanem arról eltereli a vitát más tárgyra. Mert bármit mondott légyen a miniszter az egyetemről, az a jogakadémiá­kat jobbá, vagy számukat jogosultabbá nem teheti. Épen ilyen hamis taktikával vitte át védelmét az egri érsek minden ponton idegen területre. Beszél­­ a tudományos képzettség és életben való alkalmazás (állásnyerés) közti nagy űrről és azt hiszi, hogyha bebizonyítja, hogy a szellemi proletariátusnak nyomai más pályákon is mutatkoznak, vagy hogy annak a gymnáziumtól­­ az állami életig minden téren vannak okai, ezáltal bebi­­zonyítá azt, hogy tehát a jogakadémiák a mostani számban és a mostani állapotban maradjanak meg, mindaddig, míg min­den más ok, mely a szellemi proletariá­tust szüli, megszűnt. Szorosan ez követ­kezik terjedelmes leveléből , pedig ez abban absolute nincs bizonyítva. És nem is lehet. Mert a nemzeti életben nem lehet sem logi­kát, sem az okok lánczolatának kezdetét keresni. Meg kell ragadni a bajt min­denütt a­hol csak hozzáférhető és abban a sorrendben, a­melyben hozzáférhető. Minthogy pedig azt nem tagadja senki, hogy jogakadémiáink szaporítják a jogászokat és nem nyújtanak kellő tudományos képzettsé­get (tagadhatatlan hiányaiknál fogva) nem lehet rosszalm a miniszter törekvését, ha eze­ket vagy emelni vagy megszüntetni kívánja. De Samassa ez ellen két tetszős érvet hoz fel. Egyik az, hogy a felsőbb oktatást is dec­entralizálni kell, hogy így a szegény is hozzá­jusson; a másik az, hogy a külföldön is léteznek egyetemek kis városban. Utóbbi állítása való­s egyetemről, tehát egy teljesen felszerelt és minden tudományágat felölelő intézetről, ámbár legújabban külföl­dön ezek ellen is nagy harc­ indult. De nem áll a mi társadalmi és tudományos intézeteink fejletlensége mellett, különösen a különálló jogakadémiákról. Első­ évre is csak látszóla­gos , mert a kulturális intézményeket, a vidé­ki szükségnek megfelelő tan- és szakintézete­ket szaporítni kell; de, hogy ha az erre való szellemi és anyagi erőt fejletlen jogaka­démiák veszik el, ez nem válik a nem­zeti mivelődés javára, még az érsek által felállított dec­entralisationalis szempontból sem. A minek helyessége — kis nemzet­nél és felsőbb oktatásra nézve — még kétes, így mehetnénk még tovább, az érsek ér­veinek bírálatában; de nem teszszük, s csak azt jegyezzük meg, hogy amennyiben — kü­lönben szép iratában — néhány leplezett gúnyos passzusával, túllépte a tárgyilagosság határait, rosszul tette. De nálánál sokszoro­­sabban hibáznak azon ellenzéki lapok, me­lyek ebből a szakkérdésből is kormány elleni «heczcz«-et akarnak csinálni. Ezt Samassának vissza kell utasitnia; ilyenre ő okot nem szolgáltathatott! — Minisztertanács volt ma délután, mely több óráig tartott. (»B. C.«) — Az államjószágok kezelésének a pénzügyminiszter által tervbe vett újjászervezése fe­lől a következőket közli a »B. C.« : Önálló, külön jó­szágigazgatóságok jövőre is fognak fentartatni, mi­után az állambirtokok egy része kis, szétszórt kom­plexusokban fekszik, csakhogy e jószágigazgatósá­gok tisztán mezőgazdasági alapon fognak szervez­­tetni. Délmagyarországon, miután ott nagy területek képeznek állambirtokokat és az igazgatóságok egy­úttal közvetlenül fognak kezelni,­­ Torontál­­megyében egy új igazgatóságot kell felállíttatni. Továbbá később az egész szervezés végrehajtása után, több kisebb gazdasági kezelő hivatalt kellene életbeléptetni, mig ellenben nélkülözhetőkké válnak, majdnem az összes ispánságok. A beszterczebányai jószágigazgatóság elesik, a kolozsvári ellenben tetemesen restrin­­gáltatik, mig a már­maros-szigeti átalakítás­nak fog alá vettetni. Jövőre t. i. 1881. január 1-től kezdve ennélfogva a következő hét jószágigazgató­ság lesz: 1. A pécskai, melynek kerülete a pécskai, kovácsházi, ménesi, szent-annai, aradi és lippai össze­sen 140 ezer holnyi uradalmakra terjed ki. 2. A zombori, melynek kerülete az apatini, kis-sztapári, kulai és palánkai 87.000 holdnyi apró területekből áiló uradalmakra terjed ki. 3. A nagybecskereki, illetőleg csatádi, melynek kerülete a nagybecskereki, párdányi, csa­tádi, szőreghi pancsovai és titeli és a nagy-kikin­­da-kerületi 230,000 holdnyi uradalmakra terjed ki. 4. A temesvári, melynek kerülete a szent­­andrási, dettai, rekási, lugos-facseti s fehértemplomi 150,000 holdnyi uradalmakra, továbbá, a karánse­­besi javakra és Mehádiára terjed ki. 5. Az ó­b­u­d­a-g­ö­d­ö­l­lő , melynek kerülete az óbudai, visegrádi, gödöllői, szolnoki, diósgyőri s tokaji uradalmakat, továbbá a beszterczebányai és sóvári javakat foglalja magában s 50,000 holdra fog kiter­jedni, de ennek daczára igen nagy területet ölel fel. 6. A marmarosszigeti, melynek kerü­lete a szigeti, rahói, vissói, királymezői, bocskói, bus­­tyaházi, ungvári , nagybányai és tiszaujlaki 90,000 holdnyi javakra terjed ki, végre 7. A kolozsvári, melynek kerülete, a szász­­sebesi, vajdahunyadi, topánfalvi, görgényi és nagy­váradi 18,000 holdnyi jószágokra fog kiterjedni. — A gal­at­zi »Voinita Poporului« bessara­­biai levelezője nagyon sötét színekben festi le a bessarabiai románok helyzetét. Az orosz kormány az összes román iskolákból kitiltotta min­den román könyv használatát, a meglévő atlasokat pedig elégette. Hasonló módon meg lettek semmisít­ve az egyházi román könyvek is. Minden iskolába behozták az orosz nyelvet tanítási nyelvül, a papok­nak pedig szigorúan s állásuk elvesztésének terhe alatt meghagyatott, hogy az orosz nyelvet 3 év alatt sajátítsák el, miután ezentúl a templomokból is ki lesz tiltva a román nyelv használata. Ezen intézkedésről a russophil »Democratia Nationala« semmit sem ir, mert ezen muszka lap Oroszországban csak a» keresztények nagylelkű fél­­szabaditóját« látja. — A Berlin és Róma közti uj alku­dozásokról a német lapokban elterjedt hírekre vonatkozólag, melyek Hohenlohe bibornokot ne­vezték közvetítőnek, a »Köln. Ztg.«-nak azt sürgöny­zik, hogy tulajdonképi alkudozások nem voltak, leg­kevésbé pedig Hohenlohe által, ki a nyarat fa­lun töltötte. Vatikáni körökben azonban az az aján­lat merült fel, hogy a kölni dómünnepre pápai bibornoki követet küldjenek. A buzgólkodók párt­ja a javaslathoz csatlakozni akart oly föltétel alatt, hogy a német császár először hívja vissza Meldhers érseket úgy látszik azonban, hogy a kúria belátta e föltétel meg nem engedhetőségét, még mielőtt annak híre a vatikán határain túl elterjedt. Erre tanácskoz­tak, föltétlenül küldjenek-e követet és Jacobinit emlegették ilyenül. Eddig határozott eldöntés még nem hozatott, de a hangulat kevéssé kedvez e tervnek ; Ledochowskit okolják ezért. Hogy ez a külde­tést ki akarja játszani, való, de kérdéses, váljon az ellenzék tulajdonképi lelke szól-e belőle ez esetben, vagy csak a szűkebb pápai körök c­égére.­­ A franczia minisztertanács tegnap is ama kérdés fölött tanácskozott, van-e rá ok, hogy a márcziusi rendeletek végrehajtását foly­tassák, és ha igen, mily alakban és mily időben tör­ténjék ez. Constans belügyminiszter megmaradt álláspontján s védte annak a szükségességét, hogy a rendeletek korlátlan végrehajtását folytassák. A vitatkozás nem lett kimerítve és délután 5 órakor folytatták. — Gladstoneról a »Temps« egy czikke azt írja, hogy becsületesen megkísérlette ellenzéki kö­telezettségeit beváltani, politikája azonban épen en­nek az ellenkezője volt. Gladstone csak rossz akaratát és sértegetéseit tartotta meg Ausztria-Ma­­gyarországgal szemben. Az általa teremtett európai konc­ert finnyás dolog. A hatalmak egyetértésében, melyeknek hajói és most egyesültek, kételkedni any­­nyi volna, mint Törökországot felbátorítani az ellen­állásra. Itt azonban oly illúzió uralkodik, melyet el kell pusztítani. A­hogy Gladstone érti az euró­pai konc­ertet, súlyos események lehetnek következmé­nyei, Gladstone azt akarja, hogy Törökország vagy lépjen be az európai czivilizác­ióba vagy szűnjék meg létezni. A­ki ismeri Törökországot, tudja, hogy nem képes e követelést teljesíteni. Ha tehát Anglia és Oroszország mégis megmaradnak követelésük mellett, tudják, mit tesznek. Ez tér, melyben Európának meg kell fogódznia. Először kollektív­ jegyzékeket, azután hajóhadi tüntetéseket csinálnak ; ismeretesek Gladstone erőködései, hogy Anglia ágyúit fel­használhassa. Ha többről van szó, Törökország re­formjáról, a­mi azonban gyámság alá helyezését je­lenti. Az u. n. szabaddá tett államoknak egy napon osztrák-magyar vagy orosz uralom alá kell kerülniök. Oroszország és Ausztria-Magyarország versengése az utolsó szó a keleti kér­désben. Az itt koczkán évő érdekek nagyon is ko­molyak Gladstone nagylelkű philantrópiájára és hu­mánus donquijoteriájára nézve; erőködéseinek követ­kezménye lehet a »két szláv hatalom« viszálya Törökország romjaiért. Ha meggondoljuk, hogy ezek egyikének háta mögött Németország áll, ez Franczia­­ország ellen volna, ha e kérdésben, melyben kevésbé érdekelt minden más államnál, szót akarna emelni. — Waddington a »Temps«-hez a követ­kező levelet intézte: »Porth­eury Saint Quai Cotes du Nord, szept. 15. Yarnbüler beszédének szövegét az augsbur­­gi »Allg. Ztg.« lenyomatában megkaptam. A külö­nös állításokkal szemben, melyek oly férfiútól ered­nek, a­ki Németországban tekintélyes állást foglal el, lehetetlen hallgatnom. Azért határozottan kijelentem, hogy minisztériumom egész tartama alatt, Orosz- és Francziaország közt sose fordult elő egy szövetségi ajánlat se, javaslt ily szerződéshez, se bárminemű megbeszélések. A ludwigsburgi beszédben állított do­log s a méltatlan szerep, melyet nekem e melett tu­lajdonítanak, merő képzelődések. Hálás lennék ön iránt, ha e levelemet legközelebbi lapjában a nyilvá­nosságnak adná át. Waddington.« „A HON“ TÁRCZAJA. Párisi holmi. Pár­is, szept 16. A holt ivad már végén állunk. A színházak egy­­re másra megnyílnak és nevezetesen a kamarai viták már előre vetik árnyaikat, az »európai politikai ko­média« nevű színház kuliszszái közt fokozott tevé­kenység észlelhető . . . Búcsúzzunk el a holt ivadtól. Mondják el neki, hogy jól mulattunk-e vele. Párisban holt ivad ? Mi az ? Minden áldott napon harmincz—negyven politikai vezérczikk, mind a kongregácziókról. Három—négyezer sürgöny arról az érdekes kérdésről, hogy Dulcigno a czrnagoretoké lesz-e ? Mellékesen egy csomó európai háború, a­me­lyekre száz meg száz okot sütöttek­­ki a lapok. És a kongregácziók ma sincsenek feloszlatva, Dulcigno ma sincs Nikita kezében, európai háború ma sem ütött ki, íme a holt ivad facit­ja. De nem! Ne rágalmazzuk a szegény holt iva­­dot. Nem dobta ki a szerzeteket az ajtón, mert bejö­hettek volna az ablakon. Dulcigno nincs még átadva, az európai háború még nem ütött ki. — Hát hiszen baj az ? . . . Az évad nem rontott. Javított-e ? Vagy csak henyélt ? — Igenis javított és nem henyélt. Az igaz­ságszolgáltatás egy hatalmas fegyverrel gyara­podott. Nincs többé házasságtörés, nincs hűtlen sze­rető, habemus — vitriol. Árva gyermek vagy, nincs apád, nincs anyád, vagy másfél apád, másfél anyád van és az embarras de richesse a kövezetre, a sétatéri padra üz! — Javító házba mégy, ott mesterségre ta­nítanak, lakatos lesz belőled, csakhogy a lakatokat nem te csinálod, de — feltöröd. Gyermekleányt meg­gyilkolsz, darabokra vagdalod ? — Kivégeznek ugyan, mert ez így — szokás. De akadt apologetád. Roche­fort kitalálta, hogy a gyilkosok sohase ölnének em­bert, ha a bírák rossz példát nem adnának nekik és nem hoznának halálos ítéletet. Nem Meneselev a bűnös, hanem a biró, a­ki halálra ítéli. Szeretsz köny­­nyen élni, áruba bocsátod bájaidat, hogy selyemru­hát vehess és pezsgőt ihass ? Dicső vagy! Halál a rendőrre, ki háborgatni mer! Kerülöd a komoly olvas­mányt, sikamlós histófiákat, szeretsz? Ott van a Gol-Blas; hatvanezer példányban kel az »Evenement Parisien« ;a boulevardokon ezrivel árulják a »Journal des cochous«-t, a »Faublast,« a »Boccace«-t, a »Pi­­ron«-t, a »Plus fort que Piron«-t, a »Journal des Cocus«-t, a »Journal des Abrutis«-t. Munkás vagy, naphosszat izzadsz, este jóizűen költöd el diner­det, egy-két frankot félre teszel, időmultával kis tőkepénzt gyüjtesz! Ne tedd! Ragadj puskát, rohanj meg tiz milliomost, tiz millió kisbirtokost, röpítsd levegőbe a parlamentet és azután menj a Numeába! Íme a bolt ivad facit­ja. Látni való, hogy mi­kor a politika szünetel is, akad elég fontos kérdése a társadalomnak. A társas élet erkölcsisége, az elha­gyott gyermekek, a külvárosok kétes existencziái, a boulevardok szirénjei, az Alfonzok szellemi tápláléka, a munkakérdés — megannyi élénk vita tárgyai voltak a sajtóban. Minden jól indult meg, sok okos és bölcs tanácsot hozott felszínre a­­ holt ivad. És az eredmény ? E héten minisztertanács lesz, aztán összejön a kamara, Raguzánál összejön az európai konc­ert, és a lapokban többé szó se lesz az erkölcsiségről, az elhagyott gyermekekről, a társada­lom biztosságáról, a munkások jövőjéről, a boule­­vardokon senkinek sem fog feltűnni a rémületes kor­­rupczió, a szemét lapok gyarapodni fognak még job­ban .... lesznek új darabok, fényes estélyek és a mi a fő, lesz a kamarákban sok ékes beszéd és­­ ma­rad minden a régi kerékvágásban. A lapok nem ad­nak unalmas morális értekezéseket, a philantrópok czikkei a papírkosárba vándorolnak, a nép, melyet a szerény tanító felvilágosítani kezdett, meghökken a kamarai szónokok szenvedélyes fenyegetésein, Dul­­cignót odaadják a montenegróiaknak — appetito­­rium gyanánt, a diplomaták meg, a­kik nyáron át pihentek, szerencsésen megcsinálják tavaszra a háborút. Félek a téltől. Bárcsak itt volna már megint a­­ bolt ivad. * * * Minden nap más más színházat nyitnak meg. Ma este a Palais-Royalon van a sor. Csöpp színház. Vácz városának műértő (?) közönsége se férne el ben­ne. Hanem kevés színháza van a világnak, melyben annyit mulattak mint éppen ebben a kis színházban. Most száz éve alapította Montansier k. a. Marie-An­­toinette-nak egykori felolvasónője. Talált részvénye­seket, kik pénzt adtak az új színházra és a nyereség­ből sohse kértek osztalékot; több járt volna nekik mint a budapesti német színház részvényesé­nek, csak­hogy valamennyiök — a guillotine alá került. Már csak az az egy abbé Bouillon volt életben a részvénye­sek közül. Hanem egy szép napon a szobalány dúlt arc­c­al jön Montansier kisasszonyhoz. — Asszonyom, éppen most láttam azt a sze­gény abbét. — Hol? — Egy­­ lámpáson. — Szegén­y abbé, mindig is olyan magasra vágyott. De az alapítók szomorú sorsa nem busította a színház művészeit. Mennyi bohó alak, mennyi bur­­leszk hős, ott látjuk a színház valamennyi meghalt és élő főszereplőit a foyer falain lefestve. Egész ar­­madia mely 1790 óta intonálja a franczia népnek a második Marseillaise-t. . . , a kaczagást. Tegnap este a magyar Marseillaise-t hallottuk benne. Nem előadás volt, csak »estély.« Az igazgatóság meghívta a sajtó képviselőit, hogy bemutassa nekik az egészen átalakított helyiséget. A háziasszonyi tisz­tet a színház huszonnyolcz művésznője teljesítette. Habituék és színi­kritikusok képezték a közönséget és ily­en famille ment végbe a czeremónia. Igazi pári­­sias társaság, vagyon, szellem és szépség kellemes harmóniát képeznek; nem veszünk itt észre unott arczokat; az ember azokat a pikáns életeket látja megszületni, sikamlós adomákat, érdekes kalandokat, melyek a franczia lapok legkedveltebb specialitásait képezik, melyek Párist oly kedveltté teszik. Oh Paris gai sejour, De plaisir et d’amour. A közönség a buffetben tolong hol hűsítőket és süteményeket nyújtanak a vendégeknek, benn a te­remben a kitűnő zenekar egyre másra hozza a legvá­­logatottabb darabokat; alig hallgatják­ tapsolni — senkinek se jut eszébe. Tíz órakor a zenészek távoznak. Elhordják a kotta állványokat, a karmesteri emelvényt. Pedig most kezdődik csak a­­ hangverseny. A czigányok jönnek, a »nagy« Berkes czigányai. A chateau de Madridból jönnek. Kocsin mentek végig a »b­u­­­y i­­m á r­t«-on, a­mint ők nevezik, és miután nem kellett ma a »fólyi bergé«-be menniök (egy tudós van köz­tük, az sütötte ki, hogy a »folies bergeres« ből az utolsó betűt el kell harapni,) és a Palais Royalba egybehívott franczia sajtónak akarják magukat be­mutatni. A Rákóczyn kezdik. Az üres terem egy pilla­­­nat alatt megtelik. A páholyokban a szép fiatal nők­­ kihajolnak, hogy jobban lássák »barna« művészein­ket. Hatalmas taps követi a Rákóczyt. Czigányaink fellelkesülnek; a prímás Horváth Laczi rákezdi a Falu rosszából a »csak egy szép lány van a világon­­« áhitatos csendben hallgatja mindenki a csinos barna fiút, ki oly szép olvadékony hangokat csal ki a roz­zant hegedűből. — Nem mernek tapsolni sem. Csak mikor az egész banda a frisset kezdi rá, ördöngős tűzzel, ekkor tör ki a vihar. — Látszik, hogy nem »muszájból« játszanak, hogy igazán szeretik művészetüket — mondja mel­lettem egy magas, őszbecsavarodott göndör fürtü kis fekete bajszú úri ember. Érdekkel nézem e feltűnő férfiút. Ekkor egy mellette álló úri ember, ki észrevette, hogy a czigá­­nyokkal egy-két szót váltottam, odahajol hozzám: — Mondja meg kérem »Berkesz« úrnak, hogy Metra egy keringőjét szeretnék hallani. Megmondom ezt a »nagy« Berkesünknek, ő egyet int és a czigányai rákezdik az »Espérance«-t Metra ismert keringőjét. Az érdekes arczu úri ember nagy figyelemmel hallgatja a zenét. — Sajátságos elegancziájuk van ezeknek az embereknek, precziziójuk bámulatos — jegyzi meg végül. — Pedig legtöbbjük nem is ismeri a kottát, jegyzem meg. — Lehetetlen — mondja ő. Néhányan hozzá lépnek és gratulálnak neki. De a czigányok tűzbe jöttek; a Metra ismert serenádját kezdik rá; a czimbalmos remekel most és extázisba hozza a szomszédomat. Ez alig győzi bevárni a darab végét, odasiet Berkes úrhoz és meleg kézszo­­rítással mond köszönetet a derék karmesternek, sőt ma direkte kiment az Avenue Neuilly-be, újból kö­szönetet mondani neki, mert hát az én érdekes szom­szédom nem más mint maga — Metra, a franczia Strauss! Boross Samu: Kenyérpoézis. (Az Üstökös legújabb számából.) Óh, koplalás ! bel szörnyű átkod Hogy minden éhező ripők Dalt zengedez, holott kabátot varrhatna vagy pedig czipőt. De hajh ! az ember életében Sok dolgot intéz a has is. Szelíd, ha megtelt, zsarnok éhen . Olykor világfájdalmas is. Nem, egy »költő« megmondhatója, Milyossiani érzemény. Ha tizenkettőt üt az óra S ebédre, óh, jaj ! nir­es remény. Kolbász-, pörkölt­ világba téved Éhség, bágyasztó mint hasis. (Eddig hasból csupán beszéltek, De már­a már dalolnak is). Ha megpillant a kirakatban Sonkát, halat, pezsgő italt: Kitör egy mélabús sóhajban És rögtön ír — szerelmi dalt; Vagy emleget koros nemzedéket, Hanyatló, árva nemzetet; Mert még ma nem evett ebédet — És jobb idők után eped. Mind jámbor ember; nem találta Fel egyik sem a puskaport; S ha mélyen néz is a pohárba : Egyik se gyilkolt vagy rabolt. Mert sújt tehát oly szörnyű végzet Harminczkilenezezer gyomort, Mely nem találván menedéket Seholse, rímekben korog. Óh, múzsa, ki leszállsz a mennybül S adsz üdvözitő csókokat; Kinek szaván a hús megenyhül S a boldog százszor boldogabb: Bocsáss meg ellenségeidnek, A kik bemocskolják neved’ ! Tölts bort beléjök s add nekik meg A mindennapi bifszteket. Az ördögöt hajdan kiverték A lélekből szent emberek Gyógyítható már a veszettség; C­imaz ellen vannak szerek. S a verselés rossz nyavalyája Egyedül nem gyógyítható «... Nincs még olyan szer föltalálva, Mely halandót ejtíti megé ?... Van, van ! Egy Maeczsnál segíthet. Csak ez csinálhat rendet itt. Halmozzon össze annyi kincset, A hány has­ dalnok éhezik. Ne legyen fösvény , ossza szét a Rúgott zsenik közt aranyát, (A bankó is hat!) s mint poéta kínlódni egy se fog tovább. Reviczky Gyula. SStó: «MireUstti» Üdv a királynak! Mire e sorok napvilágot látnak, a ki­rály gácsországi utjából »haza« térve, Ma­gyarország földjére lép. Isten hozta körünkbe a királyt! Nagy örömünkre szolgál, itthon üdvözölhetni a királyt egy oly fejedelmi lá­togatás után, melyet hatalmas birodalma egyik leghő­siesebb, legnemesebb nemzeténél, a lengyelnél tett, melyhez a magyart is any­nyi igaz rokonszenv, annyi közös történelmi emlék köti! És örvendünk nagyon, hogy a király a testvér lengyel nemzetnél hosszabb ideig tartózkodva, annak körében szerzett ör­vendetes tapasztalataival és élénk impresz­­szióival közvetlenül mi hozzánk jön. A király folytatólagos útja nincs úgy berendezve, hogy minálunk is a lengye­lekéhez hasonló fényes és valóban impo­záns fogadtatásban részesülhetne, mert a ga­­licziai határtól egy házamban és gyorsan folytatja útját Gödöllő felé, hová a királyné már megérkezett. De az uralkodó igen jól tudja, hogy ugyanazon tántoríthatlan, lelkes ragaszkodás és hűség, melyet a lengyelek kö­rében tapasztalt, egyúttal nemzetünk kiváló tulajdonai is. Nem szükséges hosszasan fejtegetni, mert hisz mindenki tudja és jól tudja a király is, hogy e monarchia két legerősebb támoszlo­­pa: a magyar és a lengyel nemzet s ha úgy hozná a sors, hogy egyszer súlyos napok ne­hezedjenek a monarchiára, tán épen­ azon ol­dalról, hol a lengyel »nied­­zsyé«-k oly nagyon fülsértők voltak, e két nemzet, a meny­nyire szereti kir­ályát, hazáját és szabadsá­gát, valóságos csodákat vinne végbe a mon­archia s a trón védelmében ! Irigy csehek, hatalomból kikopott, tehe­tetlen dühtől tajtékzó osztrák alkotmányosok és fondor muszkák megkísérték a sophisma minden eszközét annak bizonygatására, hogy a király gácsországi útja teljesen nélkülöz minden p­ol­i­ti­k­a­i jelentőséget. De hát ki hiszi ezt el? Bizonyára még azok sem hiszik, sőt épen ők legkevésbé, kik ezt bizonygatni vállalkoztak. Tény az, hogy a király két heti tartózkodása hű lengyelei között elsőran­gú politikai jelentőséggel bír, még­pedig nem csak Ausztria belpolitikája, hanem a m­o­n­­archia külpolitikája tekintetében. Hiában akartak perfid orosz lapok konkolyt hinteni, azt fejtegetve, hogy a lengyelek minden sze­rencsétlenségüket Ausztriának és a Habsbur­goknak köszönhetik, mert az albán törzsek nem sorakoznak törhetlenebb hűséggel, áldo­zatkészebb odaadással, törzsfőnökeik köré, mint a lengyelek a Habsburg jogai alá. Majd meg fognak erről győződni egyszer, ha ugyan kételkednének, Péterváron is ! A történelem följegyezte hiven, mit művelt Oroszország a lengyel királyság szétdarabolásakor, s maguk a lengyelek jól tudják és érzik, hogy egyedül Gácsország az, hová e jobb sorsra érdemes nemzet meghúzhatá magát, s a hol megirt­­ható nemzeti jellegét. Beszéltek »muszka barátságról,« magas állású egyének russzophil érzelmeiről s más egyéb non­sensről. Már most az ilyen on dit-k terjesztői, kik tudják, hogy a király lengyelei között két hetet töltött s tudják, minő fogadtatásban részesült és hogy e fo­gadtatást mily szívesen vette, mennyire elő­zékeny vola a lengyelek iránt ; végül, kik tudják, hogy Albrecht főherczeg is kísérője vola e diadaluiban a királynak, most immár

Next