A Hon, 1880. október (18. évfolyam, 256-286. szám)

1880-10-22 / 277. szám

Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Péntek, október 22. 277. szám. 18-ik évfolyam. »StB Szerkesztési iroda Barátok-tere, Athenaeum-épl­let A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRIDETÉ­SEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Ath­enaeum-épü­let) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivattal­­ barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési elij: Beátán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt­­ 1 hónapra..................... . Ért 3 hónapra • •[­•■■‹‹•‹• 6a 6 hónapra ..›«■. .................. 13 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés negyedévenként ....... 1­2 Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­­enkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 21. Smolka és Rieger nyilatkozatai. Ausztria két legjelentékenyebb szláv törzsének, a lengyelek­ és cseheknek politi­kai vezérei, Smolka és Rieger tartózkodnak ez­­US szerbjitn,­magyar jöváírásbail­s nyilat­kozataik, melyeket ez alkalommal tettek, annyira aktuális érdeküek, hogy nem késhe­tünk azokra a magunk részéről megtenni észrevételeinket. A­mi először is Smolka apercjveit illeti, a lengyel-magyar barátságról mondott meleg­­szavait hasonlókkal viszonozzuk s viszonozza épen most is a lengyel ifjak Fogadtatása által az ország s a főváros közönsége is. Históriai hagyomány ez, melyet az idők csak még in­­ká­bb megszil­árditottak s melyhez hasonló, őszinte és igaz barátságot, rokonszenvet nem­zet és nemzet iránt nem i­s lehet felmutatni más nemzetek életökéb­ől. Pedig mennyire különbözik népfajra nézve e két nemzet egy­mástól! Ki vagyunk kiáltva a szlávok ellen­ségeinek, elnyomóinak, pedig ha ez igaz vol­na, lehetséges volna-e, hogy a lengyel nem­zet annyira szeresse a magyart és viszont? Gondolkozzanak kissé e thémán némely szerb, némely tót és némely horvát honfi­társaink. Smolka nyilatkozatairól kívánunk még csak különösen reflektálni, hogy Törökor­szág fentartható nem lévén, a monarchiának Keletre és Délkeletre kell terjeszkednie egé­r Szalonikiig; hogy hiba a novibazári konven­­czióban elismerni a szultán souverainitásét stb. — Ezt teljesen értjük egy lengyel vezér­politikus szájából, mert Szalonikiig töreked­ni ann­yi, mint siettetni a konfliktust Orosz­országgal, mihez aztán a szép remények egész sora fűződik. Senki nagyobb kegyelettel és méltány­­lattal nem viseltetik a lengyelek nemz­eti aspi­­rácziói iránt, mint épen mi magyarok s azt tartjuk jöhetnek majd világesemények, me­lyek, ha nem is mindenben, de nagy részben valósuláshoz segítik amaz aspirácziókat ; azonban másfelől ismét úgy vélekedünk, hogy a monarchia külpolitikája­ nem hathat oda,, hogy elébe vágjon amaz eseményeknek, vagy azokat siettesse. Épen ezért nem is ii­­r­u­lhat­om,­ aint Gladstone és társai, , a priori azon szempontból, hogy a török hatalom ne­acsal­ nem tartható fönn Európában, ha­nem áron annak megbuktatására kell törni. A berlini szerződés, bármily nehezen, végre is egy status quot hozott létre, mely mindaddig föntartandó, a­míg csak tartható , s elhibázott lépés volna monarchiánk részéről annak megingatására törekedni. Más az, ha a berlini szerződés alkotta helyzet minden igye­kezet daczára is merőben tarthatlannak bizo­nyulna. A­mi most Riegert illeti, ő tiltakozik azon állítás ellen, mintha a csehek fenyegetnék a dualizmust s azt mondja, hogy a csehek ké­szek belemenni a delegáczióba, melyben a magyarok ezentúl is — és Rieger szerint reánk nézve csak ez lehet a fődolog — a ma­gyar és osztrák közös ügyek tárgyalása vé­gett Ausztria egységes képviseletét ta­lálnák. A cseh pártvezér eme nyilatkozatát tu­domásul veszszük, s azt mindenesetre a fennálló közjogi alaphoz való némi közele­désnek veszszük, mert valamikor e tekintet­ben merevebbek volta­k a csehek, mondván, mint Rieger is mondja, hogy a 67-es kiegye­zés »róluk, nélkülük« jött létre. Jó néven veszszük azt is, hogy mindkét vezérpolitikus a magyar főváros politik­i köreiben keres érintkezést és informácziót, a mi Magyaror­szág pende­­ns mivoltának, — mely ezen >átk. 8« Tisza kormány alatt még­sem ment oly egészen tönkre — szükségszerű beisme­résének kifolyása. Kár, hogy különösen a csehek ezt eddig olyannyira ignorálták. Azt kérdi Rieger, mi köze a magyarok­nak ahhoz, hogy minő állást foglalnak el a csehek Ausztriában ? Hát ehhez bizony van és kell is, hogy köze legyen a magyaroknak. Ahhoz azonban, hogy megmondhassuk, misze­­rint Magyarország a fennálló közjogi kapocs korlátain belül esetleg minő irányban érvé­nyesítse befolyását, mindenesetre szükséges volna többet tud , és ismerni, mint a­meny­nyit Rieger egy entrevue alkalmával jónak látott szellőztetni. S különösen bizonyos kül­politikai tendencziák­ és sympathiákról sze­rettünk volna valamit hallani Riegertől, mert e tekintetben is, meglehet félreértésből, nem épen kedvező színben állnak a csehek. Szóval egy határozott programmra többet ,­t azonban, hogy ezután az osztrák jobboldal fegyelmezetten, kompakt, ö­szetartó sorokban fog működni, az osztrák parlamen­­tarizmus szempontjából előnyösnek tartjuk s ha egyéb nem, az a haszna mégis meglesz, hogy a számtalan frakc­ióra szakadt alkot­­ányhívek is­ten­i parlamenti párti nevet inkább megérdemlő szervezetet adnak önma­guknak. Rieger nyilatkozataira még azt jegyezzük meg, hogy valamint semminő népnek a világon, hogy a caeneknek sem­­voltun soha ellenségei; sőt mint rendkívül müveit és mu^kis”hé­ie^ szóval, mint kulturnemzetet mi­dig nagyra becsültük, de másfelől biz azt mi r’ossz néven vettükrb©gy — eddig legalább—­jegesek lá­pok rendszeres, agitatorius összekültetést tar­tott k fenn némely magyar felföldi tótlakta vidékkel. Ennyit a szóban levő nyilatkozatokra. A többire majd megadja a választ a jövő. Sz. Gry. — Gambettát Cherbourgban mon­dott beszédéért a párisi községi tanács intran­­zigens tagjai utólag meg akarták róni. Indítványuk azonban tudvalevőleg elvet­etett. Erre vonatkozólag a »Temps« megjegyzi: »Midőn Gambetta cherbourgi beszédét mon­dotta, az intranzigensek se gondoltak rá, hogy neki harczias jelleget tulajdonítsanak. Még Németország­ban se pillantottak meg benne eleinte semmit, a­mi a mérsékelt franczia politika elhagyására engedett volna következtetni. Mi senkitől se vitatjuk el a jo­got, hogy Gambetta politikája ellenségének mu­tassa magát, de nem jó e jogot Francziaország kárára kizsákmányolni az által, hogy német lapokból szehet­nek okok Gambettához való ellenségeskedésre. A községi tanács intranzigensei indítványukkal a né­­ „A 13.0A“ TÁRCZÁJA. Moliére színháza. — Párisi tárcza. — (Két közlemény.) II. Mily nagy lehetett a közönség meghökkenése e darabbal szemben. A Theatre frangais előadja e da­rabot, Pervin, a világ legjobb színházigazgatója, bizo­nyosan legnagyobb gondot fordít színrehozatalára, s a világ legjobb színészei játszanak benne . M­oliéret Coquelin játsza, Delaunay La Grangeot, Mme Broi­­sat Mile Debriet, Croizette Duparcot . . . Szóval je­les s­z­í­n­h­á­z­i este lesz. De nem ilyen volt az első este az első előadás estéje: akkor minden szerepet igazán természetesen játsztak, mert La Grange maga volt La Grange, Dupare maga volt Dupare, és Moliére maga volt Moliére. A függöny széthúzódik, vagy felgördül . . . Azt hiszem, hogy abban az időben széthúzódott, de nem vagyok biztos felőle ... Moliére maga van a színen ... kiáltoz ... Föl s alá jár . . . Hejh! Brecourt ur! Hej! La Grange­ur! Dupare kisasszony ! Debrie kisasszony stb. stb. Hívja, kiabálja őket sorba, mindazokat kik játszani hivatvák darabjáb­a, Moliére kisasszonyt tu­lajdon nejét kivéve . . . Csak azt nem hívja . . . Mint­ha tartózkodnék nyilt színen saját nevét kiejteni. De a színésznők s színészek csak nem jönnek. »Óh! kiált föl Moliére, azt hiszem hogy megbolondu­lok e néppel . .. Hejh! micsoda barmokkal nem bán­nék szívesebben, mint e komédiás néppel!« Míg Moliére arra vetemedett, hogy e kitörést nyilt színen elszavalja, hányszor elmondhatta azt a magánéletben. Moliére egyik életírója említi egy he­lyen, hogy a munka és küzdelem mily pokoli kínjait kell­ szenvednie a Tartufe szerzőjének. Soha nem gondolhattam csak a legnagyobb elfogultsággal Mo­liére magánéletére. Első darabját, a »Szeleburdit», 1653 ban játszották Lyonban, s ő 1673-ban már meghalt Parisban. E husz évi rövid időközben élte hát le egész életét, e jelentékeny életet, mely oly sok nagyot és örököt teremtett. E húsz év alatt harmincz­­egy darabot irt. De ez mind semmi. Ő mint Shakes­peare szerző, színész, igazgató egyben. S ha csak igazgató lett volna, ha csak a közönség rendelkezett volna vele , de nem, ő a király s minden nagy ur­a rendelkezése alatt áll, a­kinek kedve támad Molié­­revel mulattatni vendégeit. Gyakran egész heteket kénytelen Versaillesban és Saint-Germainben tölte­ni Ő a rögtönző, a szervező, a rendező minden ud­vari ünnepélyben . . . Ő foglalkozik a díszletekkel, gépekkel, jelmezekkel, ő veszekszik a muzsikusokkal, kik verseket kérnek tőle, megzenésíteni. Moliére ép dolgozik otthon a Misanthrop vagy a Tarture valamelyik jelenetén . . . Egy muzsikus törtet be hozzá : »Én vagyok, ön hat lábas verset írt számomra. Dallamom már van, pompás dallam, de nem illik a hat lábas versre. Hét lábas kellene.« Mo­liére nagy szívesen leteszi Tartufe-ot vagy Misanthro­­pe-ot, s hozzá told a vershez még egy lábat. A mu­zsikus elmegy . . . Moliére újra hozzá lát remekmű­véhez . . . De ime a színházi szolga jó : »Debrie kis­asszony elrekedt, nem játszhatik estére. Meg kell változtatni a darabot.« S Moliére gyorsan kénytelen estére új darabról gondoskodni. »Elveszett nap,« szól magában, »majd holnap dolgozom helyette.« De mikor a szinháázba ér, La Grange átadja neki azon »rendeletek« egyikét, a­melyeket Thiery szószerint idéz La Grangeról írt derék munkájában : »Kérem La Grange urat, értesítse ma este a társaságot, hogy legyen készen holnap Saint-Ger­­mainban játszani. Kiadtam a rendeletet, hogy hat kocsi s egy társzekér álljon rendelkezésükre. S másnap menni kellett. Moliére Saint-Ger­­mainbe járt játszani s Benshrade valamely nagy hal­létjében szerepelni, XIV. Lajos és angolországi Hen­riette közt. A remekmű várhatott . . . Arra csak a király után került a sor . .. Pedig a közönség is várt. . . Mert a párisi színház mindaddig zárva maradt, a­míg a királynak tetszett ... A jó párisi nyárspolgárok esténkint a színházhoz jöttek, de csak zárt ajtókra­­ találtak. Szünet. A társaság Saint-Germainban van s a királynál. S ezen nem ütődött meg senki. Bizony más időket élünk, más csillagok járnak. Két hírlapot olvastam ma : egyik reakezionárius, másik revolu­zionárius volt. Abban egyezett mind a­­kettő, hogy kijelentette, hogy Gambetta valóságos XIV. Lajos. Egy kis túlzás mindenesetre van a do­logban. Mert ha ma azt olvasnák a színlapon, hogy »S­ünet, a társaság Villé d’Avrayban van . . . Gam­betta urnái«, legalább is megütköznénk benne. De eltérek tárgyamtól, a L’impromptu de Ver­­saillestól. Tehát Moliére teli torokkal bivja színészeit s színésznőit. A férfiak érkeznek először : Bré­court, La Grange és Du Croisy . .. Aztán a nők, mindig elkésve, természetesen. Egymásután léptek a szín­padra Bejárt, Dupare, Debrie és Moliére. S mikor Moliére úgy a színpadon volt e közt a négy nő közt, nem történt-e meg többször vele, hogy elgondolkodott a múltján . . . Hisz e nőket, mind a négyet ő szerette volt. Bejárt Madeleine volt Moliére ifjúságának bú­r bátor sorsosa, minden harczának, küzdelmének, nyomorának osztályosa. S eszes nő volt, mindenhez értő, kitartó és tapintatos. Ő alapította 1645-ben Párisban a l’Illustre Theatret. Abban kisértették meg a küzdelmet a Hotel de Bourgogne s a Theatre du Marais ellen , de nem volt még erejük hozzá, még akkor nem voltak meg Moliére remekművei. Össze kellett csomagolni holmijokat, s elmenni ván­dorkomédiásnak vidékre, hol 1658-ig bolyongtak. Bejárt Madeleine e tizenhárom év alatt szeretője, barátnője s üzlettársa volt Moliérenek egyben. Aztán jött Dupare. . . Mily mulatságos és vonzó történet lenne, megírni Dupare kisasszony történetét. Ha ez a kisassszony szerette volna a ver­ses szerelmi vallomásokat, szép gyűjteményre tehe­tett volna szert, melynek ma ugyancsak hatalmas értéke lenne. Moliére 1653-ban, Lyonban szeretett bele Dupare kisasszonyba. De a kisasszony öt évvel később Rouenben találkozott a két Corneille-lel, Pé­terrel és Tamással. Azon a helyen belé szeretett mind a kettő. De Corneille, a valódi, a nagy, már nem volt fiatal. Nem hallgatott hát esdő szavára a leány. S ő megboszulta magát, gyönyörű verseket ír­ván hozzá­, melyek igy végződnek: Újabb faj lép a kidőlt nyomába S az majd hallgat a költő szavára. S hogy szép voltál, tündér szép leányka. Csak úgy hiszi, ha benn lesz halála. Még csak két nagy költő hiányzott Dupare kis­asszony gyűjteményéből. Azokkal is találkozik Pa­risban. La Fontaine és Racine e két költő. La Fontai­ne hiába erőlködik... De föllép Racine. Minden versenytársa felett van egy nagy előnye: fiatal. Ő lesz a győztes. El is szökteti Duparcot Moliére tár­saságától, a »Hotel de Bourgogne« színházához szer­ződteti, hol ő teremti meg Andromaque szerepét. De Duparcban nemcsak az a tehetség volt meg, hogy kora minden nagy költője által szerettette magát, s vígjátékban, drámában egyaránt kitűnő volt. Ezenfelül még híres tánczosné is volt. A »Mercure de France« 1740-i folyamában föl van jegyezve róla, hogy a király ballettjeiben a »magas tánczok­­ban« tündökölt. S mindjárt meg is magyarázza, hogy e magas tánczok fő jellemvonása az volt, hogy a szok­nya föli lbengetésében mentül kevésbé korlátolhassa magát a tánczás.... A­mi Moliére regényét Debrie kisasszonnyal illeti, az bizony nem volt valami egyöntetű, össze­függő regény. Debrie, hogy úgy mondjam, koronkint való kedvese volt Moliérenek. A­hányszor Moliére szerencsétlen volt a szerelemben s az sokszor megtör­tént, Debrie kisasszony volt az, a kinek elpanaszko­dott s az mind­annyiszor minden lehetőt megtett megvigasztalására. A negyedik nőhöz értem, s e negyedik nő Be­járt Armand. La, Grange naplójában föl van jegyezve, hogy Moliére 1662. elején vette nőül Armande Be­­jart-t, s így az Impromptu első előadása napján már tizennyolcz hónap­jta Moliére neje volt. S ő rá nézve nagy nézeteltérés van a tudósok közt. Közel két századig átalános volt a hit, hogy Moliére házas élete igen szerencsétlen volt, s hogy ő is oly szerepet játszott az életben, mint nála a férjek nagyon sokszor. Az utolsó években azonban Moliére­­né erényének heves védelmezői akadtak, köztük első­sorban Vitu, ő szellemes és tanult kritikus. Én nem szólok bele e kérdésbe, melyet döntsenek el hivatot­tabb tudósok. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a ne­vezetes november 4-iki estén a közkiváncsiságot ugyan­csak fölizgathatta, mikor Moliére és neje nyilt színen a következő beszélgetést folytatták: Moliére. Fogd be a szád asszony, szamár vagy . .. M­o­l­i­é r­e n­é. Alázatosan köszönöm, férjem uram. Ennyire jutottunk hát! A házasság ugyancsak megváltoztatja­­ az embereket! Tizennyolc­ hónap előtt tudom, hogy­­ nem beszélt volna így. Moliére. Fogd be a szádat, kérlek. Moliérené. Valami megfoghatatlan, hogy egy kis szertar­tás úgy lemossa rólunk minden előbbi jó tulaj­donsá­­gunkat, hogy a férj s az udvarló mennyire különbö­zőnek látnak ugyanegy személyt. Moliére. Mennyi szóbeszéd! Moliérené. Ha darabot írnék, igazán mondom, hogy erről írnám. Igazolnám a nőket sok olyasmiért, amiért vádolják őket, s ráijesztenék a férjekre, hogy meny­nyire más az ő durva modoruk, mint udvarló korbeli előzékenységük. Moliére. Hagyjuk abba . .. Nem érünk most rá fecseg­ni , más most a dolgunk ... S a darab folytatódik. Pár nap múlva e dara­bot újra előadják a Richelieu-utczai színházban, mely máig s örökké Moliére színháza maradt. úgy tetszett nekem, hogy e csevegés Moliére­­ről s régi színészeiről, érdekelni fogja a magyar kö­zönséget is, hol Moliéret irodalom és művészet annyi buzgalommal s annyi sikerrel igyekszik ismertté és népszerűvé tenni. S nem is oly régi dolgok ezek mint az ember hinné. Mikor Moliére műveiről be­szélünk, örök ifjú, s örökké alkalomszerű dolgokról beszélünk. S ezért érdekli az Impromptu de Versail­les kétszáz év múlva való felelevenítése az egész világot. U. I.­met lapoknak igazat adtak, a­melyek felhasználták Gambetta szavait, hogy ellenünk felizgattassék a közvélemény és a franczia politika mérséklete kétség­be vonassék.« — Új angol kabinet­válságról be­szélnek ismét. Az angol kormányhoz közel álló s jól értesült körökben ugyanis azt állítják, hogy a minisz­terek nézeteinek különbsége oly nagygyá lett, hogy az angol kabinet egy részének kilépése alig kétséges. Ennek oka inkább az izlandi kérdésben mint a keleti ügyben keresendő, jóllehet ez utóbbira vo­natkozólag is Argyll és Gladstone közt egy­részről és másrészről Hartington és Gran­ville közt nem uralkodik teljes nézetazonosság. Az izlandi ügy azonban válságos stádiumba lépett. A tartomány nem egy részében terrorizmus és anarchia uralkodik, mint 1876-ban Bulgáriában. A kabinet Glads­­­ónénak hódoló része határozottan vona­kodik külön rendszabályokhoz nyúlni, míg néhány miniszter azokra nézve elérkezettnek látja az időpon­tot. A kormány 1000 font sterlinget ajánlott fel H­u­­­s­­­n kocsija gyilkosának fölfedezésére, a­mi valószínűleg époly eredménytelen marad, mint a Mounthmoris lord gyilkosának fejére kitű­zött díj.­­ Rieger cseh pártvezért látogatta meg ma a »Napló« szerkesztője, mely alkalommal az előb­bi kijelentvén, hogy ő csak proprio motu és senki’meg­­bizásából van itt, hol informáltatni kivánja magát a politikai viszonyok iránt s megjegyezvén, hogy annak idején ő (Rieger) volt az és Smolka, kik a magyar alkotmány helyreállítását szorgalmazták, egyebek közt igy nyilatkozott: »A magyarok 67-ben megkötötték az Ausztriá­val való kiegyezést s ebben rendelkeztek rólunk is, s nélkülünk. Mi erre az abszinenczia politikájával fel­­­leltünk, a mi Magyarországon nem idegen fogalom. Ezt folytattuk Hohenwarthig. A fundamentális czik­­kekben kijelentettük, hogy mi elismerjük az Ausztria és Magyarország közötti kiegyezést, a mennyiben ez reánk vonatkozik s részt veszünk én reteksrab­ban bizonyos ügyekre nézve, melyeket megjelöltünk, követeltünk nagyobb tartományi önállóságot is, de ez nem tartozik most fölvetett tárgyunkra. A ma­gyarok azt mondják, hogy mi fenyegetjük a dualiz­must. Mivel ? Azzal-e, mert elismerjük az osztrák­magyar kiegyezést s készek vagyunk résztvenni a dele­­gáczióban ? Mi köze ahhoz a magyaroknak, hogy mi, a csehek, milyen állást foglalunk el Ausztriában? Volt-e kifogása valakinek az ellen Ausztriában, hogy a magyarok külön állást adtak a horvát­oknak, mé­g­pedig o­l­y­ant és olyan autonómiát, hogy mi, a csehek, örvende­nénk, ha a hasonló autonómiával bírnánk? Magyarországra nézve, úgy vélem, a fődolog az, hogy a­ Ae­­­egáczi­óban, a ma­gyar és osztrák közös ügyek tárgyalá­sára alkotott testületben Ausztria egységes képviseletét találja s ezt a csehek sértetlenül akarják fenntartani s biztosítha­tom, hogy nincs nálunk senki, a­ki ennek megváltoz­tatására törekednék.« A képviselőház pénzügyi bizottságából. (Esti lapi tudósításunknak folytatása.) A királyi törvényszékek és járásbíróságok czí­­ménél Vargics Imre felhívja a miniszter figyelmét arra, hogy noha a bírósági végrehajtói állomások rendszeresítve vannak, mégis fordulnak elő esetek, hogy némely jövedelmezőbb végrehajtásokat, különö­sen járásbíróságoknál bírói személyek tartják ma­guknak meg, kéri ezen gyakorlaton változtatni. Dárday Sándor tekintettel arra, hogy amúgy is sok házbért kell fizetni, ajánlatosnak tartja itt a fővárosban, miután minden hivatal igen szűk alkal­mi t­an bérházban van: középületek emelését. Móricz Pál szintén az állam által tartja czél­­szerűnek a középületek emelését, mert ha bár­melyik magánházat veszik is meg, ott kisebb lakrészek s szűk sötét helyiségek szoktak lenni, a­melyek tágas hivatalszobábul egyátalán nem használhatók. Helly szintén osztja azon nézetet, hogy nem­csak a miniszteri hivatalok, hanem minden más hi­vatal is lehetőleg állami középületbe helyeztessék el. Hegedűs Sándor szintén helyesli ezt és felem­líti, hogy már régebben volt erre nézve a pénzügyi bizottságban indítvány. Pauler miniszter szintén fontosnak tartja az indítványt, azt helyesli, és a­mennyire tőle függ, ezen eszme megvalósítására törekszik, ámbár némi részben azután is lesz szükség pl. a nem koncentrálható já­rásbíróságok részére bérházat venni igénybe. A bizottság az előirányzatot helybenhagy­va, hangsúlyozni fogja jelentésében, hogy a bírósá­gok állandó elhelyezésére — tekintve a hátbér nagy­ságát is — lehetőleg állami épületek emeltessenek. 8. A királyi ügyészségek czíme alatt 2.076,877 frt kiadás és 155.000 frt bevétel van elő­irányozva. E pontnál a bizottság az egyes alrovatoknál annyi változást tett, hogy a bűnvádi eljárás költsé­geinek megtérítése a rabtartási költség­térítmények­­ben hasonlóan bevétetnek a bevételek közé. 9. Országos fegyintézetek czíme alatt 594,705 frt kiadás és 110,000 frt bevétel irányoz­­tatik elő. Dárday e czímnél, mint nagy megtakarítást, ajánlja az élelmezési költségeknél 4°/0 levonását azon okból, mert az új törvényekben már a feltételes szabadon bocsátás rendszere felvétetett. Pauler miniszter figyelmeztet, hogy a feltéte­les szabadságra bocsátás practicus eredményét, csak egy két év múlva lehet megítélni,­­ mert túlzott re­mény az, hogy most mindjárt tömeges elbocsátások történnek, mert e tekintetben a legnagyobb óvatos­sággal szükség eljárni. Nem tudna tehát beleegyezni hogy most e miatt levonást tegyünk. Ő a szigorban határon túlmenni nem fog s igy ha megtakarítás lesz, az a zárszámadáskor kifejezést fog nyerni. Simonyi Ernő szintén óvatosságot ajánl a sza­badon bocsátásoknál. Hegedűs ha remélhető is a czimen megtaka­rítás, most tapasztalati adatok hiányában számokban kifejezni nehéznek találja s ezért csak a jelentésben véli azt felemlithetőnek. Dárday a maria nostrai intézet berendezése ellen nem szól ugyan, de kifogásolja, hogy az külföl­di szerzet tulajdona s a felügyelő szerzetes nők kö­zül, mikor ő azt meglátogatta, csak kettő tudott ma­gyarul. Pauler miniszter megjegyzi, hogy azon inté­zet ugyanazon szerzete, a melynek magyarországi tagjai is vannak s tudomásra juttathatja, hogy ott az ellátás a többi fogházakéhoz mérve a legolcsóbb, a rend, fegyelem és tisztaság példás, a­mi pedig a ma­gyar nyelv elleni kifogást illeti, kijelenti, hogy ott most több magyar apácza van s a hivatalos levelezé­sek is mind magyarul folynak. A bizottság a nyilatkozatokat tudomásul véve az előirányzatot helybenhagyja. 10. Telekkönyvezés czime alatt 7000 frt kiadás az előirányzat szerint elfogadtatok. 11. A magyarországi és erdélyi te­lekkönyvi kirendeltségek czime alatt 100,000 frt kiadás irányoztatik elő. Dárday felhívja a határőrvidéken még fenn­álló h­ázközösségi rendszerre a figyelmet. Pauler miniszter tudatja, hogy a tisztázásra vezető munkálatok folynak s a felett foly a tanácsko­zás, hogy a megosztás törzsönként, vagy fejenkint történjék-e. A telekkönyvezésre vonatkozólag tudatja, hogy a telekkönyvi rendtartásról szóló javaslat mun­kában van. Az előirányzat helybenhagyatik. 12. Törvények szerkesztése czím alatt 6000 forint kiadás irányoztatik elő. Pauler miniszter ez alkalommal tudatja, hogy a polgári törvénykönyv javaslata már ki van nyom­tatva s az indokolás is most készül. 13. Nyugdijak és végkielégítések czime alatt 647.582 frt kiadás. 14. Beruházások czime alatt JOO’OOO frt kiadás lévén előirányozva, azok elfogadtatnak. Következik a honvédlmi tárc­a költség­­vetésének tárgyalása. A honvédelmi minisztérium költség­­vetésének sommázata 6.749.892 frt kiadás és 124.542 frt bevételi tételeket tüntet föl. Rakovszky István előadó az előirányzatot indokoltnak találva, azt elfogadásra ajánlja. Szende miniszter a múlt évvel szemben létre­jött emelkedés indokául felhozza, hogy tavaly 8000 ujoncz volt, az 1881. évre pedig tényleg 12.000 ujoncz jön felavatva s ezeknek élelmezése többe kerül, nem különben költségnevelést okoz a töltények beszerzése, melyek az újabb rendszer szerint nagyobb mérvűek és tartalmasságuknál fogva 20 százalékkal drágáb­bak. Ezeket pedig múlhatatlanul be kell szerezni, sőt hogy a honvédség harczképessége koc­kára ne tétes­sék, a fegyvereket is át kell ezen töltények nagyságá­hoz alakíttatni, ő mindezekben a legtakarékosabban fog eljárni, de szintén legelső kötelességének tartja szem elől nem téveszteni, hogy a honvédség rendel­tetésének bármikor megfelelni tudjon és harczképessé­ge legkisebb mértékben is kérdésessé ne válhasson. Helly a tételek ellen kifogást nem tesz, hanem kérdi, hogy a miniszter nem látja-e idejét eljöttnek, hogy teljesen kifejlett magasabb tisztképző intézet létesíttessék itt nálunk, hogy ne kelljen a­ magasabb tiszti ismereteket másutt szerezni meg. Ő a költség­többletet szívesen megszavazza, de kifogásolja, hogy a honvédség még nincs mind a négy fegyver­nemben egészen felszerelve; ebben bizalmatlanságot lát, mert állíthatja, hogy most az egész országban nincs anti­dynasticus érzelem. Szende miniszter a magasabb tisztképző inté­zetre vonatkozólag utal a képviselőházban tett nyi­latkozatára, mert nem tartja csupán a berendezést elégnek arra, hogy azzal ne csak a kívánalmaknak, de a kor és tudomány kívánalmainak minden tekin­tetben megfelelő hadi iskolánk is legyen. Ő bízik ab­ban, hogy a jól felszerelt bécsi akadémián is a mi érettebb korú fiaink nem vesztik el hazafias érzületü­ket. Az irántuk tanúsított bánásmód jellemzésére nézve csak arra hivatkozik, hogy most is egy magyar honvédtiszt van első jelesnek kitüntetve. Ha egyébért nem is, de már csak azért is szükségesnek tartja az eszme megvalósításával várni, hogy előbb saját fiaink közül alkalmas tanárok képeztethessenek. A­mi a honvédségnek mind a négy fegyvernem­mel való felszerelését illeti, az nem bizalomhiányból van, hanem igen nagy mértékben pénzkérdés és még törvényi kérdés is, mert nem csak az ágyukkal és lovakkal stb. való felszerelés kerül roppant összegbe, hanem a véderőtörvény azon rendelkezése mellett, hogy a honvéd egyfolytában csak 2 hónapig tartható szolgálatban, tüzérséget szervezni és fentartani le­hetetlen. A bizottság az átalános részr­e tett nyilatkoza­tokat tudomásul véve a részletek tárgyalását ke­rette meg. 1. Központi igazgatás czime alatt áta­lányképen 290,045 frt kiadás van oly feltétel alatt előírva, hogy a központba időnkint rendeltethessenek be olyan tisztek, kik a csapatok létszámában vannak alkalmazva, úgy hogy ezeknek fizetése ezen idő alatt is a csapatok czimén előírt összegekből adassék, s igy e czimek alatt átruházási jog adassék. Helfy kivánja, hogy az átruházási jog tagad­­tassék meg, hanem a miniszter a központban is úgy rendezze be az állomásokat, hogy azzal a teendőket végeztethesse el, inkább kész azon — szerinte — csekély többletet megszavazni. Hegedűs az átruházási jog megadását igen hasznosnak és czélszerűnek tartja, mert ez­által lesz a miniszter azon helyzetben, hogy a munkaerőket czélszerűen használja fel. Szerinte legalább is 270 ezer írtnak a megtakarítása éretik el ez­által. Wahrmann és Rakovszky szintén e né­zetet pártolva a bizottság az átalányösszeget szavaz­za meg az 1., 5. és 6. czimek közötti átruházási joggal. 2. Honvédségi intézetek czime alatt 227,623 frt van előirányozva. E czimnél Wahrmann kérdi: a központi ru­határnál alkalmazott nem katonai állású közege.

Next