A Hon, 1880. október (18. évfolyam, 256-286. szám)
1880-10-22 / 277. szám
Reggeli kiadás. Budapest, 1880. Péntek, október 22. 277. szám. 18-ik évfolyam. »StB Szerkesztési iroda Barátok-tere, Athenaeum-épllet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRIDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivattal barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési elij: Beátán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt 1 hónapra..................... . Ért 3 hónapra • •[•■■‹‹•‹• 6a 6 hónapra ..›«■. .................. 13 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ....... 12 Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, minenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, október 21. Smolka és Rieger nyilatkozatai. Ausztria két legjelentékenyebb szláv törzsének, a lengyelek és cseheknek politikai vezérei, Smolka és Rieger tartózkodnak ezUS szerbjitn,magyar jöváírásbails nyilatkozataik, melyeket ez alkalommal tettek, annyira aktuális érdeküek, hogy nem késhetünk azokra a magunk részéről megtenni észrevételeinket. Ami először is Smolka apercjveit illeti, a lengyel-magyar barátságról mondott melegszavait hasonlókkal viszonozzuk s viszonozza épen most is a lengyel ifjak Fogadtatása által az ország s a főváros közönsége is. Históriai hagyomány ez, melyet az idők csak még inkább megszilárditottak s melyhez hasonló, őszinte és igaz barátságot, rokonszenvet nemzet és nemzet iránt nem is lehet felmutatni más nemzetek életökéből. Pedig mennyire különbözik népfajra nézve e két nemzet egymástól! Ki vagyunk kiáltva a szlávok ellenségeinek, elnyomóinak, pedig ha ez igaz volna, lehetséges volna-e, hogy a lengyel nemzet annyira szeresse a magyart és viszont? Gondolkozzanak kissé e thémán némely szerb, némely tót és némely horvát honfitársaink. Smolka nyilatkozatairól kívánunk még csak különösen reflektálni, hogy Törökország fentartható nem lévén, a monarchiának Keletre és Délkeletre kell terjeszkednie egér Szalonikiig; hogy hiba a novibazári konvenczióban elismerni a szultán souverainitásét stb. — Ezt teljesen értjük egy lengyel vezérpolitikus szájából, mert Szalonikiig törekedni annyi, mint siettetni a konfliktust Oroszországgal, mihez aztán a szép remények egész sora fűződik. Senki nagyobb kegyelettel és méltánylattal nem viseltetik a lengyelek nemzeti aspirácziói iránt, mint épen mi magyarok s azt tartjuk jöhetnek majd világesemények, melyek, ha nem is mindenben, de nagy részben valósuláshoz segítik amaz aspirácziókat ; azonban másfelől ismét úgy vélekedünk, hogy a monarchia külpolitikája nem hathat oda,, hogy elébe vágjon amaz eseményeknek, vagy azokat siettesse. Épen ezért nem is iirulhatom, aint Gladstone és társai, , a priori azon szempontból, hogy a török hatalom neacsal nem tartható fönn Európában, hanem áron annak megbuktatására kell törni. A berlini szerződés, bármily nehezen, végre is egy status quot hozott létre, mely mindaddig föntartandó, amíg csak tartható , s elhibázott lépés volna monarchiánk részéről annak megingatására törekedni. Más az, ha a berlini szerződés alkotta helyzet minden igyekezet daczára is merőben tarthatlannak bizonyulna. Ami most Riegert illeti, ő tiltakozik azon állítás ellen, mintha a csehek fenyegetnék a dualizmust s azt mondja, hogy a csehek készek belemenni a delegáczióba, melyben a magyarok ezentúl is — és Rieger szerint reánk nézve csak ez lehet a fődolog — a magyar és osztrák közös ügyek tárgyalása végett Ausztria egységes képviseletét találnák. A cseh pártvezér eme nyilatkozatát tudomásul veszszük, s azt mindenesetre a fennálló közjogi alaphoz való némi közeledésnek veszszük, mert valamikor e tekintetben merevebbek voltak a csehek, mondván, mint Rieger is mondja, hogy a 67-es kiegyezés »róluk, nélkülük« jött létre. Jó néven veszszük azt is, hogy mindkét vezérpolitikus a magyar főváros politiki köreiben keres érintkezést és informácziót, a mi Magyarország pendens mivoltának, — mely ezen >átk. 8« Tisza kormány alatt mégsem ment oly egészen tönkre — szükségszerű beismerésének kifolyása. Kár, hogy különösen a csehek ezt eddig olyannyira ignorálták. Azt kérdi Rieger, mi köze a magyaroknak ahhoz, hogy minő állást foglalnak el a csehek Ausztriában ? Hát ehhez bizony van és kell is, hogy köze legyen a magyaroknak. Ahhoz azonban, hogy megmondhassuk, miszerint Magyarország a fennálló közjogi kapocs korlátain belül esetleg minő irányban érvényesítse befolyását, mindenesetre szükséges volna többet tud , és ismerni, mint amenynyit Rieger egy entrevue alkalmával jónak látott szellőztetni. S különösen bizonyos külpolitikai tendencziák és sympathiákról szerettünk volna valamit hallani Riegertől, mert e tekintetben is, meglehet félreértésből, nem épen kedvező színben állnak a csehek. Szóval egy határozott programmra többet ,t azonban, hogy ezután az osztrák jobboldal fegyelmezetten, kompakt, öszetartó sorokban fog működni, az osztrák parlamentarizmus szempontjából előnyösnek tartjuk s ha egyéb nem, az a haszna mégis meglesz, hogy a számtalan frakcióra szakadt alkotányhívek isteni parlamenti párti nevet inkább megérdemlő szervezetet adnak önmaguknak. Rieger nyilatkozataira még azt jegyezzük meg, hogy valamint semminő népnek a világon, hogy a caeneknek semvoltun soha ellenségei; sőt mint rendkívül müveit és mu^kis”héie^ szóval, mint kulturnemzetet midig nagyra becsültük, de másfelől biz azt mi r’ossz néven vettükrb©gy — eddig legalább—jegesek lápok rendszeres, agitatorius összekültetést tartott k fenn némely magyar felföldi tótlakta vidékkel. Ennyit a szóban levő nyilatkozatokra. A többire majd megadja a választ a jövő. Sz. Gry. — Gambettát Cherbourgban mondott beszédéért a párisi községi tanács intranzigens tagjai utólag meg akarták róni. Indítványuk azonban tudvalevőleg elvetetett. Erre vonatkozólag a »Temps« megjegyzi: »Midőn Gambetta cherbourgi beszédét mondotta, az intranzigensek se gondoltak rá, hogy neki harczias jelleget tulajdonítsanak. Még Németországban se pillantottak meg benne eleinte semmit, ami a mérsékelt franczia politika elhagyására engedett volna következtetni. Mi senkitől se vitatjuk el a jogot, hogy Gambetta politikája ellenségének mutassa magát, de nem jó e jogot Francziaország kárára kizsákmányolni az által, hogy német lapokból szehetnek okok Gambettához való ellenségeskedésre. A községi tanács intranzigensei indítványukkal a né „A 13.0A“ TÁRCZÁJA. Moliére színháza. — Párisi tárcza. — (Két közlemény.) II. Mily nagy lehetett a közönség meghökkenése e darabbal szemben. A Theatre frangais előadja e darabot, Pervin, a világ legjobb színházigazgatója, bizonyosan legnagyobb gondot fordít színrehozatalára, s a világ legjobb színészei játszanak benne . Moliéret Coquelin játsza, Delaunay La Grangeot, Mme Broisat Mile Debriet, Croizette Duparcot . . . Szóval jeles színházi este lesz. De nem ilyen volt az első este az első előadás estéje: akkor minden szerepet igazán természetesen játsztak, mert La Grange maga volt La Grange, Dupare maga volt Dupare, és Moliére maga volt Moliére. A függöny széthúzódik, vagy felgördül . . . Azt hiszem, hogy abban az időben széthúzódott, de nem vagyok biztos felőle ... Moliére maga van a színen ... kiáltoz ... Föl s alá jár . . . Hejh! Brecourt ur! Hej! La Grangeur! Dupare kisasszony ! Debrie kisasszony stb. stb. Hívja, kiabálja őket sorba, mindazokat kik játszani hivatvák darabjába, Moliére kisasszonyt tulajdon nejét kivéve . . . Csak azt nem hívja . . . Mintha tartózkodnék nyilt színen saját nevét kiejteni. De a színésznők s színészek csak nem jönnek. »Óh! kiált föl Moliére, azt hiszem hogy megbolondulok e néppel . .. Hejh! micsoda barmokkal nem bánnék szívesebben, mint e komédiás néppel!« Míg Moliére arra vetemedett, hogy e kitörést nyilt színen elszavalja, hányszor elmondhatta azt a magánéletben. Moliére egyik életírója említi egy helyen, hogy a munka és küzdelem mily pokoli kínjait kell szenvednie a Tartufe szerzőjének. Soha nem gondolhattam csak a legnagyobb elfogultsággal Moliére magánéletére. Első darabját, a »Szeleburdit», 1653 ban játszották Lyonban, s ő 1673-ban már meghalt Parisban. E husz évi rövid időközben élte hát le egész életét, e jelentékeny életet, mely oly sok nagyot és örököt teremtett. E húsz év alatt harminczegy darabot irt. De ez mind semmi. Ő mint Shakespeare szerző, színész, igazgató egyben. S ha csak igazgató lett volna, ha csak a közönség rendelkezett volna vele , de nem, ő a király s minden nagy ura rendelkezése alatt áll, akinek kedve támad Moliérevel mulattatni vendégeit. Gyakran egész heteket kénytelen Versaillesban és Saint-Germainben tölteni Ő a rögtönző, a szervező, a rendező minden udvari ünnepélyben . . . Ő foglalkozik a díszletekkel, gépekkel, jelmezekkel, ő veszekszik a muzsikusokkal, kik verseket kérnek tőle, megzenésíteni. Moliére ép dolgozik otthon a Misanthrop vagy a Tarture valamelyik jelenetén . . . Egy muzsikus törtet be hozzá : »Én vagyok, ön hat lábas verset írt számomra. Dallamom már van, pompás dallam, de nem illik a hat lábas versre. Hét lábas kellene.« Moliére nagy szívesen leteszi Tartufe-ot vagy Misanthrope-ot, s hozzá told a vershez még egy lábat. A muzsikus elmegy . . . Moliére újra hozzá lát remekművéhez . . . De ime a színházi szolga jó : »Debrie kisasszony elrekedt, nem játszhatik estére. Meg kell változtatni a darabot.« S Moliére gyorsan kénytelen estére új darabról gondoskodni. »Elveszett nap,« szól magában, »majd holnap dolgozom helyette.« De mikor a szinháázba ér, La Grange átadja neki azon »rendeletek« egyikét, amelyeket Thiery szószerint idéz La Grangeról írt derék munkájában : »Kérem La Grange urat, értesítse ma este a társaságot, hogy legyen készen holnap Saint-Germainban játszani. Kiadtam a rendeletet, hogy hat kocsi s egy társzekér álljon rendelkezésükre. S másnap menni kellett. Moliére Saint-Germainbe járt játszani s Benshrade valamely nagy hallétjében szerepelni, XIV. Lajos és angolországi Henriette közt. A remekmű várhatott . . . Arra csak a király után került a sor . .. Pedig a közönség is várt. . . Mert a párisi színház mindaddig zárva maradt, amíg a királynak tetszett ... A jó párisi nyárspolgárok esténkint a színházhoz jöttek, de csak zárt ajtókra találtak. Szünet. A társaság Saint-Germainban van s a királynál. S ezen nem ütődött meg senki. Bizony más időket élünk, más csillagok járnak. Két hírlapot olvastam ma : egyik reakezionárius, másik revoluzionárius volt. Abban egyezett mind akettő, hogy kijelentette, hogy Gambetta valóságos XIV. Lajos. Egy kis túlzás mindenesetre van a dologban. Mert ha ma azt olvasnák a színlapon, hogy »Sünet, a társaság Villé d’Avrayban van . . . Gambetta urnái«, legalább is megütköznénk benne. De eltérek tárgyamtól, a L’impromptu de Versaillestól. Tehát Moliére teli torokkal bivja színészeit s színésznőit. A férfiak érkeznek először : Brécourt, La Grange és Du Croisy . .. Aztán a nők, mindig elkésve, természetesen. Egymásután léptek a színpadra Bejárt, Dupare, Debrie és Moliére. S mikor Moliére úgy a színpadon volt e közt a négy nő közt, nem történt-e meg többször vele, hogy elgondolkodott a múltján . . . Hisz e nőket, mind a négyet ő szerette volt. Bejárt Madeleine volt Moliére ifjúságának búr bátor sorsosa, minden harczának, küzdelmének, nyomorának osztályosa. S eszes nő volt, mindenhez értő, kitartó és tapintatos. Ő alapította 1645-ben Párisban a l’Illustre Theatret. Abban kisértették meg a küzdelmet a Hotel de Bourgogne s a Theatre du Marais ellen , de nem volt még erejük hozzá, még akkor nem voltak meg Moliére remekművei. Össze kellett csomagolni holmijokat, s elmenni vándorkomédiásnak vidékre, hol 1658-ig bolyongtak. Bejárt Madeleine e tizenhárom év alatt szeretője, barátnője s üzlettársa volt Moliérenek egyben. Aztán jött Dupare. . . Mily mulatságos és vonzó történet lenne, megírni Dupare kisasszony történetét. Ha ez a kisassszony szerette volna a verses szerelmi vallomásokat, szép gyűjteményre tehetett volna szert, melynek ma ugyancsak hatalmas értéke lenne. Moliére 1653-ban, Lyonban szeretett bele Dupare kisasszonyba. De a kisasszony öt évvel később Rouenben találkozott a két Corneille-lel, Péterrel és Tamással. Azon a helyen belé szeretett mind a kettő. De Corneille, a valódi, a nagy, már nem volt fiatal. Nem hallgatott hát esdő szavára a leány. S ő megboszulta magát, gyönyörű verseket írván hozzá, melyek igy végződnek: Újabb faj lép a kidőlt nyomába S az majd hallgat a költő szavára. S hogy szép voltál, tündér szép leányka. Csak úgy hiszi, ha benn lesz halála. Még csak két nagy költő hiányzott Dupare kisasszony gyűjteményéből. Azokkal is találkozik Parisban. La Fontaine és Racine e két költő. La Fontaine hiába erőlködik... De föllép Racine. Minden versenytársa felett van egy nagy előnye: fiatal. Ő lesz a győztes. El is szökteti Duparcot Moliére társaságától, a »Hotel de Bourgogne« színházához szerződteti, hol ő teremti meg Andromaque szerepét. De Duparcban nemcsak az a tehetség volt meg, hogy kora minden nagy költője által szerettette magát, s vígjátékban, drámában egyaránt kitűnő volt. Ezenfelül még híres tánczosné is volt. A »Mercure de France« 1740-i folyamában föl van jegyezve róla, hogy a király ballettjeiben a »magas tánczokban« tündökölt. S mindjárt meg is magyarázza, hogy e magas tánczok fő jellemvonása az volt, hogy a szoknya föli lbengetésében mentül kevésbé korlátolhassa magát a tánczás.... Ami Moliére regényét Debrie kisasszonnyal illeti, az bizony nem volt valami egyöntetű, összefüggő regény. Debrie, hogy úgy mondjam, koronkint való kedvese volt Moliérenek. Ahányszor Moliére szerencsétlen volt a szerelemben s az sokszor megtörtént, Debrie kisasszony volt az, a kinek elpanaszkodott s az mindannyiszor minden lehetőt megtett megvigasztalására. A negyedik nőhöz értem, s e negyedik nő Bejárt Armand. La, Grange naplójában föl van jegyezve, hogy Moliére 1662. elején vette nőül Armande Bejart-t, s így az Impromptu első előadása napján már tizennyolcz hónapjta Moliére neje volt. S ő rá nézve nagy nézeteltérés van a tudósok közt. Közel két századig átalános volt a hit, hogy Moliére házas élete igen szerencsétlen volt, s hogy ő is oly szerepet játszott az életben, mint nála a férjek nagyon sokszor. Az utolsó években azonban Moliérené erényének heves védelmezői akadtak, köztük elsősorban Vitu, ő szellemes és tanult kritikus. Én nem szólok bele e kérdésbe, melyet döntsenek el hivatottabb tudósok. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a nevezetes november 4-iki estén a közkiváncsiságot ugyancsak fölizgathatta, mikor Moliére és neje nyilt színen a következő beszélgetést folytatták: Moliére. Fogd be a szád asszony, szamár vagy . .. Molié re né. Alázatosan köszönöm, férjem uram. Ennyire jutottunk hát! A házasság ugyancsak megváltoztatja az embereket! Tizennyolc hónap előtt tudom, hogy nem beszélt volna így. Moliére. Fogd be a szádat, kérlek. Moliérené. Valami megfoghatatlan, hogy egy kis szertartás úgy lemossa rólunk minden előbbi jó tulajdonságunkat, hogy a férj s az udvarló mennyire különbözőnek látnak ugyanegy személyt. Moliére. Mennyi szóbeszéd! Moliérené. Ha darabot írnék, igazán mondom, hogy erről írnám. Igazolnám a nőket sok olyasmiért, amiért vádolják őket, s ráijesztenék a férjekre, hogy menynyire más az ő durva modoruk, mint udvarló korbeli előzékenységük. Moliére. Hagyjuk abba . .. Nem érünk most rá fecsegni , más most a dolgunk ... S a darab folytatódik. Pár nap múlva e darabot újra előadják a Richelieu-utczai színházban, mely máig s örökké Moliére színháza maradt. úgy tetszett nekem, hogy e csevegés Moliéreről s régi színészeiről, érdekelni fogja a magyar közönséget is, hol Moliéret irodalom és művészet annyi buzgalommal s annyi sikerrel igyekszik ismertté és népszerűvé tenni. S nem is oly régi dolgok ezek mint az ember hinné. Mikor Moliére műveiről beszélünk, örök ifjú, s örökké alkalomszerű dolgokról beszélünk. S ezért érdekli az Impromptu de Versailles kétszáz év múlva való felelevenítése az egész világot. U. I.met lapoknak igazat adtak, amelyek felhasználták Gambetta szavait, hogy ellenünk felizgattassék a közvélemény és a franczia politika mérséklete kétségbe vonassék.« — Új angol kabinetválságról beszélnek ismét. Az angol kormányhoz közel álló s jól értesült körökben ugyanis azt állítják, hogy a miniszterek nézeteinek különbsége oly nagygyá lett, hogy az angol kabinet egy részének kilépése alig kétséges. Ennek oka inkább az izlandi kérdésben mint a keleti ügyben keresendő, jóllehet ez utóbbira vonatkozólag is Argyll és Gladstone közt egyrészről és másrészről Hartington és Granville közt nem uralkodik teljes nézetazonosság. Az izlandi ügy azonban válságos stádiumba lépett. A tartomány nem egy részében terrorizmus és anarchia uralkodik, mint 1876-ban Bulgáriában. A kabinet Gladsónénak hódoló része határozottan vonakodik külön rendszabályokhoz nyúlni, míg néhány miniszter azokra nézve elérkezettnek látja az időpontot. A kormány 1000 font sterlinget ajánlott fel Husn kocsija gyilkosának fölfedezésére, ami valószínűleg époly eredménytelen marad, mint a Mounthmoris lord gyilkosának fejére kitűzött díj. Rieger cseh pártvezért látogatta meg ma a »Napló« szerkesztője, mely alkalommal az előbbi kijelentvén, hogy ő csak proprio motu és senki’megbizásából van itt, hol informáltatni kivánja magát a politikai viszonyok iránt s megjegyezvén, hogy annak idején ő (Rieger) volt az és Smolka, kik a magyar alkotmány helyreállítását szorgalmazták, egyebek közt igy nyilatkozott: »A magyarok 67-ben megkötötték az Ausztriával való kiegyezést s ebben rendelkeztek rólunk is, s nélkülünk. Mi erre az abszinenczia politikájával felleltünk, a mi Magyarországon nem idegen fogalom. Ezt folytattuk Hohenwarthig. A fundamentális czikkekben kijelentettük, hogy mi elismerjük az Ausztria és Magyarország közötti kiegyezést, a mennyiben ez reánk vonatkozik s részt veszünk én reteksrabban bizonyos ügyekre nézve, melyeket megjelöltünk, követeltünk nagyobb tartományi önállóságot is, de ez nem tartozik most fölvetett tárgyunkra. A magyarok azt mondják, hogy mi fenyegetjük a dualizmust. Mivel ? Azzal-e, mert elismerjük az osztrákmagyar kiegyezést s készek vagyunk résztvenni a delegáczióban ? Mi köze ahhoz a magyaroknak, hogy mi, a csehek, milyen állást foglalunk el Ausztriában? Volt-e kifogása valakinek az ellen Ausztriában, hogy a magyarok külön állást adtak a horvátoknak, mégpedig olyant és olyan autonómiát, hogy mi, a csehek, örvendenénk, ha a hasonló autonómiával bírnánk? Magyarországra nézve, úgy vélem, a fődolog az, hogy a Aeegáczióban, a magyar és osztrák közös ügyek tárgyalására alkotott testületben Ausztria egységes képviseletét találja s ezt a csehek sértetlenül akarják fenntartani s biztosíthatom, hogy nincs nálunk senki, aki ennek megváltoztatására törekednék.« A képviselőház pénzügyi bizottságából. (Esti lapi tudósításunknak folytatása.) A királyi törvényszékek és járásbíróságok czíménél Vargics Imre felhívja a miniszter figyelmét arra, hogy noha a bírósági végrehajtói állomások rendszeresítve vannak, mégis fordulnak elő esetek, hogy némely jövedelmezőbb végrehajtásokat, különösen járásbíróságoknál bírói személyek tartják maguknak meg, kéri ezen gyakorlaton változtatni. Dárday Sándor tekintettel arra, hogy amúgy is sok házbért kell fizetni, ajánlatosnak tartja itt a fővárosban, miután minden hivatal igen szűk alkalmi tan bérházban van: középületek emelését. Móricz Pál szintén az állam által tartja czélszerűnek a középületek emelését, mert ha bármelyik magánházat veszik is meg, ott kisebb lakrészek s szűk sötét helyiségek szoktak lenni, amelyek tágas hivatalszobábul egyátalán nem használhatók. Helly szintén osztja azon nézetet, hogy nemcsak a miniszteri hivatalok, hanem minden más hivatal is lehetőleg állami középületbe helyeztessék el. Hegedűs Sándor szintén helyesli ezt és felemlíti, hogy már régebben volt erre nézve a pénzügyi bizottságban indítvány. Pauler miniszter szintén fontosnak tartja az indítványt, azt helyesli, és amennyire tőle függ, ezen eszme megvalósítására törekszik, ámbár némi részben azután is lesz szükség pl. a nem koncentrálható járásbíróságok részére bérházat venni igénybe. A bizottság az előirányzatot helybenhagyva, hangsúlyozni fogja jelentésében, hogy a bíróságok állandó elhelyezésére — tekintve a hátbér nagyságát is — lehetőleg állami épületek emeltessenek. 8. A királyi ügyészségek czíme alatt 2.076,877 frt kiadás és 155.000 frt bevétel van előirányozva. E pontnál a bizottság az egyes alrovatoknál annyi változást tett, hogy a bűnvádi eljárás költségeinek megtérítése a rabtartási költségtérítményekben hasonlóan bevétetnek a bevételek közé. 9. Országos fegyintézetek czíme alatt 594,705 frt kiadás és 110,000 frt bevétel irányoztatik elő. Dárday e czímnél, mint nagy megtakarítást, ajánlja az élelmezési költségeknél 4°/0 levonását azon okból, mert az új törvényekben már a feltételes szabadon bocsátás rendszere felvétetett. Pauler miniszter figyelmeztet, hogy a feltételes szabadságra bocsátás practicus eredményét, csak egy két év múlva lehet megítélni, mert túlzott remény az, hogy most mindjárt tömeges elbocsátások történnek, mert e tekintetben a legnagyobb óvatossággal szükség eljárni. Nem tudna tehát beleegyezni hogy most e miatt levonást tegyünk. Ő a szigorban határon túlmenni nem fog s igy ha megtakarítás lesz, az a zárszámadáskor kifejezést fog nyerni. Simonyi Ernő szintén óvatosságot ajánl a szabadon bocsátásoknál. Hegedűs ha remélhető is a czimen megtakarítás, most tapasztalati adatok hiányában számokban kifejezni nehéznek találja s ezért csak a jelentésben véli azt felemlithetőnek. Dárday a maria nostrai intézet berendezése ellen nem szól ugyan, de kifogásolja, hogy az külföldi szerzet tulajdona s a felügyelő szerzetes nők közül, mikor ő azt meglátogatta, csak kettő tudott magyarul. Pauler miniszter megjegyzi, hogy azon intézet ugyanazon szerzete, a melynek magyarországi tagjai is vannak s tudomásra juttathatja, hogy ott az ellátás a többi fogházakéhoz mérve a legolcsóbb, a rend, fegyelem és tisztaság példás, ami pedig a magyar nyelv elleni kifogást illeti, kijelenti, hogy ott most több magyar apácza van s a hivatalos levelezések is mind magyarul folynak. A bizottság a nyilatkozatokat tudomásul véve az előirányzatot helybenhagyja. 10. Telekkönyvezés czime alatt 7000 frt kiadás az előirányzat szerint elfogadtatok. 11. A magyarországi és erdélyi telekkönyvi kirendeltségek czime alatt 100,000 frt kiadás irányoztatik elő. Dárday felhívja a határőrvidéken még fennálló házközösségi rendszerre a figyelmet. Pauler miniszter tudatja, hogy a tisztázásra vezető munkálatok folynak s a felett foly a tanácskozás, hogy a megosztás törzsönként, vagy fejenkint történjék-e. A telekkönyvezésre vonatkozólag tudatja, hogy a telekkönyvi rendtartásról szóló javaslat munkában van. Az előirányzat helybenhagyatik. 12. Törvények szerkesztése czím alatt 6000 forint kiadás irányoztatik elő. Pauler miniszter ez alkalommal tudatja, hogy a polgári törvénykönyv javaslata már ki van nyomtatva s az indokolás is most készül. 13. Nyugdijak és végkielégítések czime alatt 647.582 frt kiadás. 14. Beruházások czime alatt JOO’OOO frt kiadás lévén előirányozva, azok elfogadtatnak. Következik a honvédlmi tárca költségvetésének tárgyalása. A honvédelmi minisztérium költségvetésének sommázata 6.749.892 frt kiadás és 124.542 frt bevételi tételeket tüntet föl. Rakovszky István előadó az előirányzatot indokoltnak találva, azt elfogadásra ajánlja. Szende miniszter a múlt évvel szemben létrejött emelkedés indokául felhozza, hogy tavaly 8000 ujoncz volt, az 1881. évre pedig tényleg 12.000 ujoncz jön felavatva s ezeknek élelmezése többe kerül, nem különben költségnevelést okoz a töltények beszerzése, melyek az újabb rendszer szerint nagyobb mérvűek és tartalmasságuknál fogva 20 százalékkal drágábbak. Ezeket pedig múlhatatlanul be kell szerezni, sőt hogy a honvédség harczképessége kockára ne tétessék, a fegyvereket is át kell ezen töltények nagyságához alakíttatni, ő mindezekben a legtakarékosabban fog eljárni, de szintén legelső kötelességének tartja szem elől nem téveszteni, hogy a honvédség rendeltetésének bármikor megfelelni tudjon és harczképessége legkisebb mértékben is kérdésessé ne válhasson. Helly a tételek ellen kifogást nem tesz, hanem kérdi, hogy a miniszter nem látja-e idejét eljöttnek, hogy teljesen kifejlett magasabb tisztképző intézet létesíttessék itt nálunk, hogy ne kelljen a magasabb tiszti ismereteket másutt szerezni meg. Ő a költségtöbbletet szívesen megszavazza, de kifogásolja, hogy a honvédség még nincs mind a négy fegyvernemben egészen felszerelve; ebben bizalmatlanságot lát, mert állíthatja, hogy most az egész országban nincs antidynasticus érzelem. Szende miniszter a magasabb tisztképző intézetre vonatkozólag utal a képviselőházban tett nyilatkozatára, mert nem tartja csupán a berendezést elégnek arra, hogy azzal ne csak a kívánalmaknak, de a kor és tudomány kívánalmainak minden tekintetben megfelelő hadi iskolánk is legyen. Ő bízik abban, hogy a jól felszerelt bécsi akadémián is a mi érettebb korú fiaink nem vesztik el hazafias érzületüket. Az irántuk tanúsított bánásmód jellemzésére nézve csak arra hivatkozik, hogy most is egy magyar honvédtiszt van első jelesnek kitüntetve. Ha egyébért nem is, de már csak azért is szükségesnek tartja az eszme megvalósításával várni, hogy előbb saját fiaink közül alkalmas tanárok képeztethessenek. Ami a honvédségnek mind a négy fegyvernemmel való felszerelését illeti, az nem bizalomhiányból van, hanem igen nagy mértékben pénzkérdés és még törvényi kérdés is, mert nem csak az ágyukkal és lovakkal stb. való felszerelés kerül roppant összegbe, hanem a véderőtörvény azon rendelkezése mellett, hogy a honvéd egyfolytában csak 2 hónapig tartható szolgálatban, tüzérséget szervezni és fentartani lehetetlen. A bizottság az átalános részre tett nyilatkozatokat tudomásul véve a részletek tárgyalását kerette meg. 1. Központi igazgatás czime alatt átalányképen 290,045 frt kiadás van oly feltétel alatt előírva, hogy a központba időnkint rendeltethessenek be olyan tisztek, kik a csapatok létszámában vannak alkalmazva, úgy hogy ezeknek fizetése ezen idő alatt is a csapatok czimén előírt összegekből adassék, s igy e czimek alatt átruházási jog adassék. Helfy kivánja, hogy az átruházási jog tagadtassék meg, hanem a miniszter a központban is úgy rendezze be az állomásokat, hogy azzal a teendőket végeztethesse el, inkább kész azon — szerinte — csekély többletet megszavazni. Hegedűs az átruházási jog megadását igen hasznosnak és czélszerűnek tartja, mert ezáltal lesz a miniszter azon helyzetben, hogy a munkaerőket czélszerűen használja fel. Szerinte legalább is 270 ezer írtnak a megtakarítása éretik el ezáltal. Wahrmann és Rakovszky szintén e nézetet pártolva a bizottság az átalányösszeget szavazza meg az 1., 5. és 6. czimek közötti átruházási joggal. 2. Honvédségi intézetek czime alatt 227,623 frt van előirányozva. E czimnél Wahrmann kérdi: a központi ruhatárnál alkalmazott nem katonai állású közege.