A Hon, 1881. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1881-02-23 / 53. szám

Terry és Gambetta. Az angol kékkönyvben közzétett sürgönyök franczia fegyver­szállítmány­okról és franczia tisztek küldetéséről Görögországba, a Ferry minisztérium­nak, valamint Gambettának egy pillanatra kí­nos helyzetet okoztak. Devés a balpárt elnöke, a kamara tegnapi ülésében interpellálta a külügymi­nisztert és hadügyminisztert az angol kékkönyvben foglalt, fentnevezett sürgönyök tárgyában. Kérdezte, ígért-e a kormány Görögországnak fegyvereket, és ha igen, miért nem tesz arról említést a sárgakönyvben, továbbá végbement-e már a fegyverek elszállítása vagy tart-e még most is ? Tényszerű nyilatkozatot kért, mert a közvélemény is azt kívánja, és végül kér­di, igaz-e hogy Marseillon és Havreon át szállították a fegyvereket egy görög hajóra; ha az idézett tények — úgymond — valótlanok, akkor c­áfolják meg azo­kat, hogy ekkor ez a kérdés el legyen intézve. Ferry miniszterelnök válaszol Devés kérdé­sére s kijelenti, hogy sem a hadügyminiszter, sem a franczia kormány nem ígért Görögországnak 30,000 drb fegyvert; a hellén kormány volt az, a­mely azt kérte, a görög távsürgöny a hadügyminiszterhez volt intézve, a­ki annak tartalmát a hadügyminiszterrel közölte. Ez utóbbi jelentést tett a minisztertanácsban, mely megtagadta kérelmét. Ferry tagadja, hogy fegyverszállítások történtek, mert ha ez igaz volna, ak­kor nem interpellácziót kellett volna intézni a kor­mányhoz, hanem vád alá helyezést indítványozni. Szó­ló hozzá­teszi, hogy az anyag, a­mit eladtak, kimust­rált fegyverekből és lőszerből állott. Egyes személyeknek sikerült ugyan egy bizo­nyos mennyiségű fegyvert és töltényt vásárolni, mi­helyt azonban ezek a vásárlások a kormány értésére jutottak, megakadályozta a fegyverek elszállítását és feltartóztatta az illető vasúti kocsikat. Azt hiszem, úgymond Ferry, hogy a kamara elég bizalommal viseltetik a kormány iránt, hogy min­ket ne gyanúsítson; a többségről beszélek (a jobboldal felé fordulva) önöktől sem jóakaratot, sem igazságos­ságot nem várok. (Zajos félbeszakítások jobbról.) Janvier de la Motte éles hangja lesz hallható. Francziául ez annyit tesz, mint szemtelen­nek lenni. Cassagnac: Ön megsérti a kisebbséget. •—A jobboldal kiabálja: A minisztert rendre kell utasítani. — Gambetta: A miniszterelnök csak azt akarta mondani, hogy az ellenzék a kormány iránt nem szokott lenni jóakaratú vagy igazságos. (Zajos kiáltások:Nem !! Rendre!) — Cassagnac (felállva és Ferryre mutatva): Ön szemtelen! G­a­m­­b­e­tt­a: Rendre utasítom Cassagnac-t . Cassag­nac: Ön tehát egyetért az interpelláczió szerzőivel. Gambetta: Kérem a kamarát, tartsa meg nyu­galmát, és kijelentem Cassagnac úrnak, hogy sem az interpelláczióhoz, sem a válaszhoz semmi kö­zöm. Cassagnac: De a fegyverszállítmánynyal és Thomassin küldetésével. (Nagy zaj.) — Gam­betta: Cassagnac-t rendre utasítottam, mert a mi­niszterelnököt megsértette. A sértést ellenem büntet­lenül hagyom. (Tetszés.) Ferry ama reményének kifejezésével végzi beszédét, hogy a kamara meg fog győződni a kormány legális magatartásáról. P a s c a l-D u­p­r­a­t megemlíti a titkos presz­­szióról szóló hírt és azt mondja, hogy e vita alkal­mával tisztázni kell a helyzetet. Gambetta emelt aztán szót s eleinte fékezni iparkodott nagy izgatottságát, ez azonban nem sokáig sikerült neki. Ily határozottsággal még alig hallották őt beszélni s beszédének roppant nagy hatása volt. Körülbelül ezeket mondta : Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy az emberben a legrosszabb, ha állami dolgokban személyes czélokat követ. A férfiú ellen, a­ki önök előtt áll, számtalan meséket és legen­dákat, gyerekes és gonosz természetű vádakat hoztak fel. Sose kerestem alkalmat, hogy azokat érdemük szerint megbélyegezzem, a­míg a belpolitika terén támadtak meg. Minthogy azonban a külpolitikában is megkísértenek gyanúsítani, crimen laesae patriae volna, ha hallgatnék. (Tartós helyeslés.) Ezután kijelenti Gambetta, hogy ő se ta­nácsadás, se másféle presszió által nem hatott a mi­niszterek egyikére sem, és valamint az előbbi, úgy a je­lenlegi kabinetnek is teljesen átengedte az egész felelős­séget. A minisztérium maga vezette a külügyi politikát. A minisztérium volt az, mely Berlinbe ment és ott a Görögországra vonatkozó politikát vezette. A kamara­elnök Cherbourgban tartott beszédére czélozva, kije­lenti, hogy ő tartózkodott minden harczias nyilatko­zattól, semmiféle támadó politikát nem pártolt és sem Thomassin küldetésében, sem a hajóhadi tüntetésben nem volt része, azt mondja továbbá, hogy ő soha se vette bírálat alá a kormány politikáját és sem az egyik, sem a másik értelemben nem b izgatott. A köztár­saság ellenségei koholták ezeket a híreket, s a felelős­ség ezekért őket illeti. Nemrég­­Gambetta a háborút jelenti* czimű röpiratokat adtak ki, melyeket 100,000 példányban nyomattak és mindenféle czikket halmoz­tak össze Német-, Olasz-, Spanyol- és Francziaor­­szágból. Ez a manőver csalhatatlannak látszik. (Nevetés.) Tíz évvel ezelőtt ezzel boldogultak; a nemzetet akkor meglepték az­által, hogy felállították a kérdést, há­­ború-e vagy béke s remélik hogy most megint ily módon fognak eljárhatni. Ezt a számítást azonban tönkre fogja tenni a nemzet. A nemzet meg fogja tudni különböztetni azokat, a­kik megcsalni és tév­útra vezetni akarják azoktól, a­kik utolsó lehelle­­tükig szeretik. (Perczekig tartó zajos tetszés. Gam­­bettát minden oldalról körülveszik és üdvözlik.) Cassagnac tehetetlen kísérletet tett, hogy Gambetta beszédének hatását gyöngítse s azt mondta, hogy Deves interpellácziója választási czé­­lok miatt létetett. D­r­e a 11 e (bona­partista) elégte­lennek tartja az adott felvilágosításokat. A balpárt kéri az ülés berekesztését, mire a kamara elfogadta az egyszerű napirendet. A képviselőház ülése február 22-én. (Esti lapunk kiegészítése.) A Madarász József által beadott módosít­­ványt a kézizálog kölcsönügyletre vonatkozó tvj­avas­lat végrehajtását illetőleg, felszólalt Tisza Kálmán miniszterelnök: T. képviselőház ! (Halljuk!) Csak rö­viden érintve azokat, a­miket a t. képviselő úr múlt­kori nyilatkozatomra vonatkozólag felhozott, minde­nekelőtt azt hiszem, hogy midőn ily végrehajtási kér­désekről van szó, nem azt lehet venni, hogy az áta­­lános hatáskör megállapításánál a minisztériumnak mint ilyennek elnevezése használtaik, hanem kell venni a hatáskört úgy, a­mint ez az egyes esetek ki­emelésével a törvényben meg van állapítva. Már­pe­dig az 1868: XXX. t. sz. 48. §-a határozottan meg­mondja, hogy a belügy, igazságügy, közoktatásügy mind a törvényhozás, mind a végrehajtás terén kizá­rólag az autonóm horvát jog és kormányzat körébe tartozik. S hogy ez elejétől fogva mindig úgy értel­­meztetett, a­mint én mondtam, t. i. hogy végrehajtási joga ott sem a belügyminiszternek, sem az igazság­ügyminiszternek, sem a kultuszminiszternek nincs, arról 1868 óta úgy a kormányzati, mint a törvény­hozási praxis átalánosan tanúskodik, s nem is tudom, minő értelme lenne a törvényben megadott autonóm jogkörnek Horvátországra nézve, ha a horvát kor­mány elkerülésével az ő alárendelt közegeivel ezen autonomikusoknak mondott ügyekben is a belügy­miniszter vagy az igazságügyminiszter, vagy a kultusz­­miniszter rendelkeznék. De ismétlem, úgy a kormányzati, mint a tör­vényhozási praxis e mellett szól. A t. képviselő úr sok példát igyekezett felhozni s felhozta az igazság­ügyminiszteri végrehajtási jogkört Horvátországra nézve. Vannak az igazságügyminiszter úr által be­nyújtott és Magyarországon általa végrehajtandó tör­vények között olyanok, melyek itt tárgyaltatnak Hor­vátországot illetőleg is. Én legalább azt látom, hogy midőn egy ily törvény végrehajtásáról gondoskodva van, megmondatik, hogy végrehajtja az igazságügy­miniszter, Horvát-Szlavonországokat illetőleg pedig Horvát-Szlavónországok bánja, így van ez a leg­újabban hozott váltótörvényben, így a záloglevelekről hozott legújabb törvényben és így valamennyi tör­vényben. De azt mondhatná a képviselő úr: ezek az újabb időben hozottak, ez már annak a megváltozott rossz iránynak a következménye. Bocsánatot kérek, de régebben is így történt. Sőt bátor vagyok megje­gyezni azt, hogy épen az ezen most tárgyalás alatt levő törvénynyel legszorosabb kapcsolatban álló tör­vénynél, az ipartörvénynél, mely 1872-ben jött létre, a végrehajtási klauzula egy szó különbséggel ugyan­az, a­mi e törvényjavaslatban van. Ezen szó kicseré­lését én a magam részéről szívesen elfogadom. Azon törvény ugyanis azt mondja:­­a jelen törvény végre­hajtásával a földművelés-, ipar- és kereskedelmi mi­niszter, Horvát- és Szlavónországokban pedig Hor­­vát-Szlavon- és Dalmátországok bánja bizatik meg.« A most proponált klauzula ezt mondja: »illetőleg.« Ha jobban tetszik a »pedig« szó, szívesen hozzájáru­lok. De azt hiszem, hogy az egyedül helyes eljárás az, hogy e törvényjavaslatnál alkalmaztassák ugyan­azon végrehajtási klauzula, mely az e törvénnyel leg­­analógabb átalános ipartörvénynél alkalmazva volt már 1872-ben, s melynek használata sem akkor, mi­kor a törvény meghozatott, sem azóta a legújabb ideig senkiben aggodalmat nem keltett, és mely olyannak nem tekintetett, mely az 1868-iki törvény­nyel ellenkeznék. De, te­hát­ a képviselő úrnak mostani módosít­­ványát tekintve, azt látom, hogy a képviselő úr abban keres garancziát, hogy ne a bán bizassék meg, hanem a horvát-szlavén kormány. Engedelmet kérek, itt meg aztán már igazán nem tudom, miben leli a ga­rancziát. Én azt hiszem, hogy sokkal helyesebb és sokkal czélszerűbb, ha a bán bizatik meg, mintha átalános kifejezéssel Horvát-Szlavon-Dalmátországok kormá­nya. Felemlíttetett itt a múlt napokban az is, hogy ho­gyan lehessen megbízni valakit, a­ki e törvényhozásnak nem is felelős. Ha ezen felelősségi szempontot veszem, — ámbár még erről tán szólok egy pár szót — hogy ezen felelősség szempontjából Horvát-Szlavonorszá­gok kormányát említeni mennyivel volna jobb, mint a horvát bánt, felfogni annál kevésbé tudom, mert Horvát-Szlavonországok bánját illetőleg mégis van befolyása azon magyar kormánynak, mely feleletre vonható, már csak az ő kineveztetésénél fogva is, míg ha a »Horvát-Szlavonországok kormánya« szóval áta­­lánosságban élünk, a felelősségre vonhatásban keresett garantiának ezen módja is elesik. Az igen szépen hangzik, hogy derogál a törvény­­hozásnak, hogy oly valakit bízzon meg a végrehajtás­sal, a­ki itt nem felelős; de megvallom, azt hiszem, hogy ha közelebbről megnézzük az érvet, ez sem áll­ja ki egészen a próbát. Én azt hiszem, hogy a magyar törvényhozás tekintélyét és hatalmát sokkal jobban és sokkal inkább mutatja, ha még oly ügyekben is, melyekben a törvény szerint Horvát-Szlavonorszá­­gokban a végrehajtás az autonóm közegek­­ utján gyakorlandó — természetesen lelkiismeretes megtar­tásával az 1868-diki kiegyezési törvénynek — az orgánumot magát a közös törvényhozás jelöli ki. — Nem derogamenét látom én ebben a magyar tör­vényhozásnak, de látom inkább a magyar törvényho­zás souverain jogának kifejezését. És bár mint méltóztassanak a dolgot venni, én ismétlem, az eljárás ez volt majdnem elejétől fogva, s ez eljárás senkiben aggályt nem keltett s úgy tekin­tetett, mint az 1868. XXX. t. cz.-nek megfelelő. Most egyszerre ezen eljárást megváltoztatni akarni valóban oly valami volna, mi méltán támaszthatna aggályokat másokban. S nem tagadhatom el magam­tól annak kifejezését, hogy nagyon feltűnik nekem az — s ebben a t. képviselő urat is figyelmeztetni aka­rom, hogy gondolja meg a dolognak ezen részét — hogy épen akkor, mikor régi idő óta ily erélyesen most halljuk először Horvát-Szlavónországokban a nagy többség által hangoztatni a magyar szent ko­rona országainak szolidaritását, még­pedig halljuk hangoztatni erős küzdelemmel más irányzatnak elle­nében , akkor hozatik minduntalan szóba ez ügy, a melyet ezelőtt mint helyeset mindenki elismert, s a melynek vitatása legfeljebb is arra szolgálhatna, hogy az ottani túlzók által — az 1868. törvény lelkiisme­­retes megtartása iránti itteni szándék gyanusittassék s épen azok positiója gyengittessék, kik kötelesség­­szerüleg, talán szembe szállva velük, szent István bi­rodalmának szolidaritása mellett harczolnak. (He­lyeslés jobbfelől.) Már ezen szempontból is a bevett szokás mó­dosítását helytelennek tartanám, s igen kérem a t. házat, hogy a szöveget úgy a mint van, vagy az »il­lető« szónak a »pedig« szó kicserélésével — s remé­lem ebben nincs elvtelenség — elfogadni méltóztas­­sék. (Helyeslés jobb felől.) Említettük, hogy a ház a módosítványt el­vetette. A legközelebbi ülés napirendje akkor állapít­­tatott meg, hogy holnap, kedden napirenden lesz elő­ször az igazságügyi bizottság jelentése a főrendiház­nak a csődtörvényjavaslatra tett módosítások tárgyá­ban másodszor a ma részleteiben elfogadott tör­vényjavaslatnak harmadszori felolvasása; harmadszor a pénzügyi és igazságügyi bizottságnak jelentései a bélyeg és illetékekről szóló törvényjavaslat tár­gyában. Egyszersmind elhatározta a ház hogy a csütörtöki ülésben a Magyarország és Horvát- Szlavon- Dalmátországok közti közjogi kérdések rendezéséről szóló 1868. XXX.és 1876. XXXIV. t.-cz. némely határozmányainak módosításáról szó­ló törvényjavaslat vetessék fel. Ezután követke­zik az igazságügyi bizottságnak jelentése, a közforga­lom tárgyát képező értékpapírok bírói megsemmisíté­séről és elévüléséről szóló törvényjavaslat tárgyában. Iparügyi enquete. (ETI-ik nap.) Az ipartörvény revíziója tárgyában a földmi­velés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter által egy­behívott értekezlet ma tartotta 3-ik ülését. Elnök megnyitván az ülést, jelenti, hogy M­e­n­d­­­i­k István akadályozva van a megjelenésben; továbbá, hogy a német birodalmi ipartörvényjavas­­latot, kinyomatván, azt rendelkezés alá bocsátotta, miután többször létetett erre hivatkozás. Finály Henrik fölemlíti azt a mozgalmat, mely néhány esztendővel ezelőtt az iparoktatás szük­séges voltából indult ki. Azt kívánták mindenütt, hogy mentül több iskolát — és pedig reáliskolát — állítsanak fel az iparosok számára. És így vagyunk most azon áramlattal, mely az ipartörvény revíziója alkalmából első­sorban oly nagy súlyt fektet az úgy­nevezett társulási kötelezettségre. Szólónak meggyőződése ugyan, hogy a rossz mesterből e társulatok sem fognak jó mestert csinál­ni, de végre is látva­­­­ ,sok kívánságát, arra a conclusióra jött, a­mire gedüs Sándor, hogy ha az iparosok azt hiszik, hogy helyzetük javul az által, ha őket társulatba lépni kényszerítik és ha oly kisko­rúak, hogy maguk is belátják, hogy ez ipartársulatok reájuk nézve is üdvösek és hasznosak, de még­sem lépnek önként be, ám kényszeríteni kell őket. Meg akarva győződni arról, hogy milyen társulatot kíván­nak, szóló megkérdezte a kolozsvári iparosokat. Az első kérdőpontra mindnyájan, mint a jól betanított kardal, egyhangúlag azt mondták: kényszer kell. Mi­dőn azonban megmagyarázta nekik, hogy e szerint a társulatba minden iparos köteles belépni, ez adja meg nekik az engedélyt az ipar üzletésére, ellenőr­ködik stb. azt felelték: az ilyen nekik nem kell! Ilyen körülmények között nem tehet egyebet, mint megengedni, hogy az ipartársulatok ruháztassa­­nak föl bizonyos hatáskörrel és mint tegnap Hegedűs Sándor mondotta, a társulást szabaddá hagyni. A társulaton kívül maradt iparosok a tanonettartás, tanítás és fölszabadításra nézve a társulatokhoz le­gyenek utasítva, a­hol ilyenek vannak, és úgy, mint ez Kolozsvárt is van. (Helyeslés.) Kautz Gyula megjegyzi, hogy nézete szerint ennek a kérdésnek fontossága bizonyos tekintetben mesterségesen fuvatott fel, bár tagadhatatlan, hogy ez fontos és nevezetes közgazdasági kérdésekkel függ össze, s nehéz kérdés. Nézete szerint a nehéz kérdé­seknél a baj okaival s ennek orvosszereivel kell tisz­tába jönni. A­mi az elsőt illeti, átalános baj az, hogy Ma­gyarországon a kézműipar állása nem olyan, mint a minőnek lenni óhajtanak, mert az 1872-diki törvény sem az iparosok, sem a hatóságok által nem lett azon irányban végrehajtva, a melyben az az iparosok javá­ra szolgálhatott volna és hogy az iparhatóságok által majdnem vétkes könnyelműséggel és felületességgel sok oly mulasztás követtetett el, a­mely az 1872-iki törvénynek nemes és szabadelvű szellemben alkotott instituczióinak meggyökeresedését akadályozta meg. A második ok az, hogy a gyakorlati szakférfiak nem figyeltek eddigelé arra a katasztrofális momen­tumra, hogy az 1872. törvény életbeléptetése össze­esett az 1873. évi nagy válság kitörésével. A fo­gyasztás megcsökkent s az iparosoknak épen akkor, mikor szaporodtak és egy erősebb léghuzammal járó szabad szellemű törvénynek alapjait létesítet­ték, küzködniök kellett más bajokkal úgy, hogy néze­te szerint élhet azon gyanúval, hogy a kifejlődött ba­joknak és visszaéléseknek egyik fő oka épen erre vezethető vissza. Ehhez járult még az, hogy az újabb időben Ma­gyarországon a kézműipar terén a fegyelem és az er­kölcsi összefüggés tagadhatatlanul meglazult. Gon­doskodnunk kell tehát orvosszerekről. Tegyünk meg mindent ott a hol lehet és a­mennyit lehet. Szóló álláspontjának megmagyarázására, a­mely szerint ezen kérdésben azokhoz áll közelebb, a­kik a kötelező ipartársulatot akarják, felhozza, hogy nézete szerint a létező lazultság és fegyelmezetlenség annyira befészkelődött közgazdasági viszonyainkba, hogy azt gyenge és az iparosokat magukra hagyó el­járással orvosolni lehetetlen. Talán egy bizonyos kényszer erősebb és rendezettebb szervezet visszave­zethetné ezt az előbbeni mederbe. Nem szabad feledni, hogy az ipar terén a közös érdekek más módon és más formában állanak előt­tünk, mint a Hegedűs Sándor által felhozott földmű­­velési és kereskedelmi érdekek. Meggyőződése az, hogy a megoldandó kérdés országos és nagyfontosságú közgazdasági és társadalmi kérdés. Sokan azt tartják, hogy a kényszer a szabadság elvével meg nem egyez­tethető. Szóló azt hiszi, hogy mellette ülő (Kerká­­polyi) tagtársa, ki­ppen oly nagy bölcsész, mint nem­zetgazda, koncredálni fogja, hogy a kényszer és a sza­badság egymással nem szükségszerűen ellentétben álló fogalmak és hogy a kényszer a világtörténelem­ben sok nagy czivilizatorius alkotásnak képezte alap­ját, kezdve az egyszerű családon fel a községig és et­től az államig. Részéről nagy súlyt fektetett arra, hogy a kény­­szeripartársulatnak helyes megalkotásában egy lánc­­­szemet vél feltalálni, egy nagyobb eszmének keresztül­vitelére, a közgazdasági önkormányzat eszméjének megvalósítására. A­mi a kényszertársulatok jogkörét illeti, oda lehet utasítani mindazt, a­mi a czél előmozdítására, könnyítésére és biztosítására vezet. Figyelmeztet arra a cooperáló eszmére, a­mely a kötelező társulatok alapján és segítségével az állam­hatóságokkal, a megyékkel, a kerületekkel jól összeil­leszthető és a­mely lényeges előfeltétele annak, hogy a képviseleti elv az ipar szervezetében meghonosíttassék és a kényszeripartársulat helyes alapokon szereztes­sék. Máskép nem lehet elérni azon eredményt, a­me­lyet szóló contemplál. A kényszertársulatokkal szemben igazat ad Keleti Károlynak, a­ki óvatosan és tartózkodva lépne elő a térre, mert az a nézete, hogy az iparosoknak háromnegyed része, a­kik a kényszertársulatok mel­lett rajonganak, tulajdonképen ezéheket óhajt. De biztosítékokról is kell gondoskodnunk, hogy a visszaélések megakadályoztassanak. Szóló reményei, hogy lesz Magyarországon oly törvényhozás és kor­mány, mely a széhek behozatalát soha sem fogja megengedni. Szóló nem adja meg e társulatoknak a jogot, hogy ezek a tanoncz fölvételén kívül, a tanon­­czok felszabadítására is befolyást gyakoroljanak, mert ha ezt megengedné, nagy lépést tenne a széhek felé, a­mit elkerülni óhajt. Az iparosoknak önálló hajóskodását perkorres­­tálja, de elfogadja a közreműködést egy jól szervezett iparhatósággal, nem fogadja az ipartanácsot, hanem rááll a közgazdasági tanácsra. Nem óhajtja az ipa­rosokat külön politikai jelleggel bíró osztálylyá ala­kítani. A kötelező ipartársulatok önálló hatóskodá­sát megengedi a tisztán belső ügyekben, mert vannak oly dolgok, hová az állam, ha még oly szemes embe­rekkel rendelkezik is, nem tud behatni. A kötelező ipartársulatokat semmiféle irányban sem kívánja executivával felruházni. Ez az államot, nem az ipar­hatóságot illeti. Nem oszthatja Thék azon véleményét, a­mely szerint őt jobban védelmezi meg az állam, mint sa­ját iparos társaiból alakuló testület,, mert ezt nem szabad mondani egy oly országban, a­hol az önkor­mányzati elvnek akarunk tért nyitni. Kéri a minisztert, hogy akkor, mikor az 1872-iki ipartörvénynek javításáról lesz szó, legyen tekintettel a magyar adminisztrácíóiónak ma már hosszabb időre vissza nem utasítható reformjára, mert az iparhatóságok jövőbeli miké­nti szervezete és mikénti magatartása nagy befolyással lesz arra, hogy a törvényhozás által alkotandó új törvény eredményes is legyen. Kerkápoly Károly: Azok közé tartozik, a­kik az ipartársulatokat, — álljanak azok bár fenn kényszer, vagy önkénytes összezárkózás al­apján, — nem tekinti czélnak, de tekinti eszközne­­k valami egyébre, mint czélra. Azt gondolja, hogy ugyanazért az els­ő feladat magával azzal a czéllal szembe nézni és tisztá­ba jönni, a­mely által ezek az ipartársulatok vagy feltétlen szükségességük, vagy legalább nagyon has­ználható­­ságuk és ajánlatosságuknál fogva mintegy postulál­­tatnak. A czélt megállapítani nem nehéz, és ez a hazai iparnak és a hazai ipar munkásainak lehető magasra emelése és fejlesztése. A kérdés most az, hogy postulálja-e ezen czél a maga megvalósulásának érdekében az iparosok tár­sulását feltétlenül és elengedhetetlenül ú­y eszköz gyanánt, a­melyet semmi mással pótolni és felesle­gessé tenni nem lehet ? Ha igen, akkor kénytelen ezek létrejöttét és fennállását absolute biztosítani, az egyének úgy tetszésére s a véletlenre nem hagy­ni, ha nem, akkor nincs szükség a kényszer alkal­mazására. Az aligmúlt időknek nagy mértékben az atomi­­zálás felé hajló jelleméből következik, hogy szinte a legújabb ideig nagy többségben voltak azok, a­kik úgy vélekedtek, hogy az iparosokban található erő teljes mérvben érvényesülhet a czél megvalósítására azoknak egyénenkénti közreműködése által. Ez irányt nem tartja helyesnek azért, mert úgy van meggyő­ződve, hogy az egyéni erők sem magukban, sem az egyéni érdekekből kiindult társulásukban még nem hozzák érvényesülésre az egész erőt. Nézeteit hosszasan fejtegetve, végül felel az egyes kérdőpontokra. Az általa nyilvánított véleményt, valamint az ülés további folyamát holnapi esti la­punkban adjuk. Fővárosi ügyek. Iskola-áthelyezés. A várbeli régi vá­rosházán elhelyezett elemi leányiskolát a tanács ki­költöztetni határozta, a várbeli régi gimnáziumi épü­letbe, a­mely immár egészen a főváros tulajdona és igen sok benne az üres terem. A gimnáziumi épület ennek folytán a következőleg fog berendeztetni: az első emeleten lesz a közgyűlés által felállítani rendelt polgári leányiskola, továbbá egy igazgatói lakás, nemkülönben egy másik igazgatói lakás, az elemi iskolai igazgató részére. A földszinten 4 tanter­met rendeznek be az elemi fiúiskolának, 4-et pedig az elemi leányiskolának. Ez a két iskola egy igazgató alá egyesíttetik. Ezen kívül az épület udvarra nyíló egyik helyisége, a felette levő első emeleti helyiséggel együtt tornateremmé alakíttatik át. A mérnöki hiva­tal felhivatott ez alapon az átalakítási tervek és költ­ségvetés elkészítésére. Az elevátor épülőfélben lévén, a köztárházi bizottság úgy találta, hogy okvetlenül szükséges a helyszínére küldeni néhány bizottsági tagot és főv.­tisztviselőt, a­kik a kezelést, berendezést ne könyvek­ből, hanem közvetlen szemléletből tanulják meg. A bizottság kívánságának megfelelően a tanács, mai ülésén elhatározta, hogy Kupp Imre tanácsost, Neu­man Frigyes nagykereskedőt, biz. tagot, Márkus Jó­zsef jegyzőt és Lampl Hugó főszámvevőt küldi ki. A nevezettek tanulmányi útja 2—3 hétre terjed, szem­ügyre fogják venni az elevátorokat Hamburgban, Brémában, Amsterdamban s esetleg, ha szüksége fenforog, Antwerpenben is. Különösen tanulmányozni fogják Amsterdamban ezen intézményt hol az elevátor községi kezelés alatt áll, s itt al­kalmuk nyílik megismerni azt is, mikép van ezen in­tézmény beillesztve a községi szervezetbe. Hozzájuk csatlakozik még, minthogy az elevátor­i köztárházak műszaki berendezésének s kezelésének kitanulásá­ról van szó, Heuffel Adolf osztályvezető mérnök is, a­ki nem kizárólag ebből a czélból megy, hanem az emlí­tett városokban s m­á­s­u­tt tanulmányozni fogja egy­szersmind a kövezési és csatornázási rendszert, külö­nösen Hamburgban, a­hol a kontinens legjobb csatorna­­rendszere van. Az említett kiküldöttek márczius 1-én vagy másodikán indulnak el. A feloszlott budai lóvasuttársulat 3000 frt cautióját a főváros nem adta ki, mert az a császárfürdői tó áthidalásának biztosítására volt le­kötve s nem teljesittetett. A felszámoló bizottság felfo­­lyamodott a belügyminiszterhez, ki nyilatkozatra hi­­ván fel a várost, ez ma felküldött feliratában ragasz­kodik elhatározásához. VIDÉK, Szeged, febr. 21. (Városi közgyűlés, a vár további lebontása, az állandó híd építése, idegen munkások, népkönyvtár stb.) Február hónapi közgyűlésünk tegnap reggel vette kezdetét, sok érdekes tárgy került fölszínre, s ezek között legnagyobb vitát idézett elő a népiskolai tandíj kérdése. Múlt év deczember havában közgyű­lésünk többsége kimondotta, hogy népiskoláinkban a tandíjat behozza, azonban, midőn az összeg megálla­pítására került a sor, a szavazás oda lyukadt ki, hogy a tandíjat még­se szavazza meg a közgyűlés. Ez az egész ominózus ügy azután a királybiz­tosság elé került, amely fórumról azután olyforma leirat érkezett a városhoz, hogy­ ha már a közgyűlés első alkalommal elhatározta a tanítási díj behozata­lát, tehát legyen is meg, és csak arról szíveskedjék a februári közgyűlés e tárgyban határozni, hogy meny­nyi legyen. Közgyűlésünk határozott is: a tanítási díjt pártolók elég hosszú s érvekben gazdag dikéziók­­kal, — tekintettel a város nehéz pénzügyi helyzetére, s népoktatásunk javítni való állapotára — legyőzték az ellenpártot. A közgyűlés nagy többsége a gymnáziumra, a fi­ és lány polg, úgy a népiskolákra a következő tan­díjakat állapította meg. A kegyesrendűek vezetése alatt álló városi gymnáziumban a négy alsó osz­tályba járó növendékek közöl a helybeli fizet 3 frtot, a vidéki 6 frtot; a felső osztályok helybeli növendé­kei 5 frtot, a vidékiek 10 frtot. A polgári lány- és fiis­­kolákban a tandij 2 frt. A város területén levő összes napiskolákban— ide nem értve a külterületen levő 21 tanyai iskolába járó tanulókat — a tandij 1 frtban állapíttatott meg. A közgyűlés ma délutáni határozata szerint a tandíjak összesége külön kezeltetik, a begyűlt pénzek takarékpénztárban lesznek elhelyezve, s kizárólag csak iskolai czélokra fognak fölhasznál­tatni. — Helyén­valónak tartjuk e határozatot, mert ezen az uton is előbbre vihetjük városi tanügyünk minden ágazatát. Városunkban a behozatali vámjövedékből szép summácska pénz jött be, és a pénzmag még többre is rúgott volna, ha az ide alkalmazott hivatalnokoknál, az úgynevezett vámpénztárnokok egynémelyikénél a város érdeke lebegett volna első­sorban, és csak az­után gondoltak volna becses úri személyükre. Meg­fordítva történt. No azután megesett e mellett itt-ott egy kis csempészkedés is a hivatalos közegek »éber­sége« miatt, de a »pompás« vámházak miatt is, me­lyek eddig kitűnően készült »viskók« valának. A királybiztosság is éber figyelemmel kisér­vén ez ügyet, mely Szegednek, helyes kezeléssel egyik dús jövedelmi forrása lévén, ugyan onnan le­irat érkezett a városhoz, s a közgyűlés az e dologban fáradozó bizottsággal egyetértve oda érlelte e fontos ügyet, hogy a vámházak a várost kerítő körtöltés vonalában lesznek még ez évben fölállítva, hogy a csempészkedésnek határozottan eleje vétessék. Hisz­­szük, hogy a hivatalnokok is — jobb fizetéssel — újra szerveztetnek. Mert, ha a pénztárnoknak elég rendes lesz a fizetése, úgy kevesebbet fog gon­dolni a pénzes fiók kulcsára. Eddig csak kis baj esett meg, 60—70 írtról szól egyik helybeli napi­lapunk , de a tanulság az, hogy a nagyobb bajnak ésszel és erővel elejét kell venni, most még nem késő. Az állami és alföldi vasútigazgatóságok beje­lentették közgyűlésünknek, hogy a­z. évben is azon árleengedéssel fogják szállítani az épületanyagot, mint a múlt évben ; éljenzéssel vétetett tudomásul. Közgyűlésünkön felolvastatott a Somogyi­könyvtár alapító leveléről a küldöttségi jelentés. Ez alkalommal zajos éljenzéssel köszönet szavaztatott. Somogyi Károly nemeslelkü adományozónak, Trefort közokt. miniszternek, Tisza Lajos kir. biztosnak Berger egyetemi tanárnak; végre Pálffy polgárm­es­ternek és Szabados János tanácsnoknak. A könyvtár­ról szóló alapítólevél egy példánya a helyb. titkos le­véltárba tétetik s egy példány az orsz. levéltárba fog felküldetni. Főreáliskolánkban már ki van jelölve a tágas hát terem, hol a nagybecsű könyvtár elhelyez­ve lesz. A királybiztos intézkedése folytán ki van már hirdetve a pályázat a vár további lebontására ; ez a rész kezdődik a déli kaputól s tart a főtéri bástyáig. Mivel az első vállalkozónak jól ütött ki a bontás, így a további verseny a város részére is kedvezőbb lehet. A dynamit robbantások az éles vastagságú falaknál atalán sikerülnek. Az állandó híd előmunkálatai Új-Szegeden mind nagyobb mértéket öltenek. A vállalkozó úgy látszik, hogy mihelyt tavaszodik, nagy erővel fog a híd munkálatához, a műszaki részhez, úgy egyéb dol­gokhoz franczia munkásokat is hozat, különösen olyanokat, kik már más helyen ily nagyszabású híd előállításánál ügyességükről tanúskodtak. Különben a vidéki munkások már­is szállingóznak városunkba, hát még akkor, ha­­minden bokor szállást ad.­ A ra­kodópart munkálatánál is jócskán mozognak. A Tiszapart mentében már a lerakott síneken nem kézi,­­ hanem gőzerővel hordják az anyagot nagy mennyiségben. Szóval ismét kezdetét vette a nagy munkára szóló mozgalom. Tanyai parasztunk csak úgy álmélkodik, ha az utczán taliánba ütközik, a franczia a lábára hág, a digó ráhajtat a két kerekű »kolesz«-szal, a csirkefogó pedig a bugyelárisért a »mándliját« tapogatja. Hja, egy ideig ilyen lesz a mi kis »világvárosunk.« A népkönyvtárak fölállításának ügyét népisko­lai tanítóink veszik a kezekbe. Van a városnak hasz­nálatlanul heverő néhány száz kötet könyve, valami­kor népkönyvtárnak hitták e kis gyűjteményt; ezt kérik most a tantestületek oly czélból, hogy is­kolai könyvtáraikhoz csatolják, gyarapítsák szép mód­jával, a város e czélra megszavazott összegével is, azután városrészenkint minden tantestületi csoport a könyvtárt a nép rendelkezésére bocsátaná. Szóval az iskola­ lenne közvetítő a felnőtt nép tovább­képzésé­ben. Óhajtandó hogy a tanítók fáradozása sikerre ve­zessen. —V.— A HON magántársürgönyei. Szántód, febr. 22. (E­r­e­d. s­ü­r­g.) Karádon a szélbali apostolok óriási kudarczot vallottak. V­e­r­­hovayt a nép kifütyölte és inzultálta. Köttsén a volt Miklós-pártiak áttértek. Kőrös­hegy­en is áttért 30 választó. A siementi községek tisztán kormánypártiak. Fekete Lajos győzelme biztos. Bécs, febr. 22. (Ered. sürg.) Hiteles jelen­tések szerint Görögország valószínűleg a kon­stantinápolyi tárgyalásokra való tekintettel is el van határozva teljesen nyugodt maga­tartását me­g­őrizni. A »Corr. Bur.« által a görög tartalékosok egybehívásáról jelen­tett hírnek oka egy mint máshol, Görögországban is létező törvényes intézkedés, mely szerint a tartaléko­sok egy része minden tavasszal fegyvergyakorlatokra hivatik egybe. A görög kormány, hogy minden félreértést kizárjon, békés dispozíczióinak más bizto­sításain kívül minden, a hatalmaknál hitelesített képviselőjét utasította, hogy hangsú­lyozzák e rendszabály békés jellegé­t. Bécs, febr. 22. (Ered. sürg.) Jól értesült körökben egy bécsi lap ama híre, hogy a dunai erődök Kuszsukban kijavíttatnak, alapta­lannak mondatik. Bécs, febr. 22. (E­r­e­d. s­ü­r­g ) A »Pol. Corr.« egy római jelentése a magyarázatokat Simondet­­t­i Konstantinápolyba áthelyezése alkalmából hely­teleneknek mondja. Ez utóbbi Simondetti ismé­telt óhajára az előléptetés utján következett be, mely­hez egy S­t­r­a­b­i­o marseillei főkonzul halála folytán az olasz konzulátusi karban bekövetkezett áthelyezés szolgáltatott külső okot. Ebből nem lehet következ­tetni Olaszország külön állására a dunai kérdésben. Bécs, febr. 22. (K­épviselőház.) Steer­o­­witz védi a központi bizottságot Giovanelli támadásai ellenében és azt mondja, Csehország nem részesült különös kedvezményben. Végül a ház elfo­gadja Giovanelli formális indítványát. A Lien­­bacher indítványa fölötti vitában Tausche és Kwiczaba emelnek szót. Elnök rendre utasítja Steerowitzet, több kifejezése miatt. K­o­p­p interpel­lál két szocziáldemokrata képviselőnek Innsbruckból való kiutasítása ügyében. A választási reform bi­zottságba választottak: Chlumeczky, Weeber, August, Hohenwart, Klai­s, Lichtenstein Alajos, Giovanelli Ignácz, Czartorysky, Smolka, Smarzedsky, Clam Henrik, Tonner, Lienbacher, Grocholsky, Schar­­schmid, Herbst, Fandrick, Rusz, Zeithammer, Klier, Kopp, Sturm, Rieger, Baum és Tomasczuk. A legkö­zelebbi ülés csütörtökön lesz. Bécs, febr. 22. A »Fremdenblatt« Lienba­­chernek a tankötelezettség megkönnyítését c­élzó indítványa fölött elmélkedve, azt mondja,hogy az alkot­mánypárt előkelő tagjai, a nyolcz évi tankötelezettség megkönnyítésében nem pillanthatják meg annak szükségességét, hogy az állami alaptörvények meg­változtatást szenvedjenek. Ha ez esetben irányadó tekintélyek, köztük Herbst vélemény­üket más te­kinteteknek vetették alá, ők abból a megfontolásból indultak ki, hogy az oppozíc­iót messzebbre menő indítványok számára kell fentartani. Az idézett hír­lap határozottan tudja, hogy az urak háza előbbi al­kotmánypártjának tagjai,első­sorban Schmerling oda nyilatkoztak, hogy Lienbacher indítványa nem involválja az alkotmány megváltoztatását. Bécs, febr.­22. (A nyelvbizottság ülése.) Hall­­wich és Sturm átengedik a szót Scharschmid­­n­a­k, a­ki így kezdi beszédét: Fel vagyok hatalmazva elvtársaim nevében kijelenteni, hogy mi az utolsó ülésen előfordultak után lehetetlennek, sőt egészen szükségtelennek tartjuk további részvételünket a Herbst indítványa fölötti vitában, mert Rieger legutóbbi nyilatkozata által, melyre a kormány jelen­lévő tagja egy szót sem válaszolt, az államjog fölötti vélemények oly óriási különbsége tűnt ki, hogy min­den kiegyezés a konkrét tárgyra vonatkozólag ki van zárva és a túlsó oldalon jó eleve nyilvánított véle­mény szerint nem is képzelhető, hogy az indítványt abban az értelemben, a­mint mi óhajtjuk, el fogják fogadni. Más alkalommal fogunk válaszolni a mi­niszter és Rieger fejtegetéseire és most csak egy indítvány előterjesztésére szorítkozunk, melyet visz­­szautasítás esetén a kisebbség külön véleménye gya­nánt jelentünk be. Az említett indítvány így hangzik: A ház tekintve, hogy csak a törvényhozás ut­ján bocsáthatók ki azon átalános előírások, melyek az 1867. decz. 21-ki állami alaptörvény 19. czikkének 2. fejezetében foglalt azon alaptétel foganatosításá­hoz vezetnek, mely az országszerte szokásos nyelvnek a tanodában, hivatalban és a közéletben való haszná­latáról szól; tekintve, hogy a Cseh- és Morvaország számára kibocsátott 1880. ápril 19-ki miniszteri ren­delet oly viszonyokat érint, melyek a fennálló tervek

Next