A Hon, 1881. március (19. évfolyam, 59-89. szám)
1881-03-01 / 59. szám
59. szám. 19-dik évfolyam. Saserkesztési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-építtet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Baritoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: Budapest, 1881. Kedd, márczius 1. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, illőtértanítus: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli is esti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt S hónapra 6 » 8 hónapra . . . , 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül fizetés negyedévenkint......................................1 » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési felhívás a SHOW XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés áv■sgysdenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala, Budapest, február 28. Hatzfeld gróf küldetése tehát nem hiúsult meg. A diplomatiai közbenjárás a porta és Görögország között tovább tart. Ennek egyik legközvetetlenebb eredménye, hogy mindkét perlekedő félre kimondták: ne siessen a háborúval, a fegyverkezéssel, hanem hallgasson a józan tanácsra. A porta erre, ígéretet téve, ráállt, de a görög miniszterek álláspontja még mindig a berlini jegyzőkönyv, melyre mint jogalapra támaszkodnak, holott Barthélemy St. Hilaire régen megírta, hogy az csupán jó tanács, ártatlan, minden kötelezettség nélkül járó pávis. Ehhez a felfogáshoz, úgy látszik, az európai hatalmak lassan kint mindnyájan csatlakoztak, mert egy idő óta nem is csinálnak egyebet, mint hogy a berlini jegyzőkönyv példáján elindulva, osztogatják jó tanácsaikat. A porta meg is fogadta azokat annyiban, amennyiben most már Konstantinápolyban a nagy tanács foglalkozik azzal a kérdéssel, várjon az október 3-ai jegyzékben elfoglalt álláspontból még mit lehetne Görögország javára engedni? Ennek a tanácskozásnak eshetőleges eredménye alapján a szultán meg is bízta két miniszterét, akik majd hivatva lesznek a nagykövetekkel alkudozni. Ez a hosszas diplomatiai alkudozás után az első pozitív eredmény, melynek jelentőségét egyátalában nem csökkenti az, hogy bár a nagykövetek Athénben is ki tudtak annyit vinni, hogy a konstantinápolyi alkudozások folyama alatt Görögország sem fog semmi ellenséges lépést tenni, Kommondoros mégis ezen ígéretéhez azon reményét fűzi, hogy »Európa rövid időn határozni fog a berlini konferenczia határozatainak keresztülvitele felett, mit a kamarában is kifejezett, kijelentvén, hogy Görögország ezen alapon áll. Nem csökkenti, mert arról ugyan aligha lehet szó, amit a görög miniszterelnök mond, mivel nem a berlini jegyzőkönyvben foglalt határozatok érvényesítésének módozatai felett tanakodnak már hónapok óta a diplomaták. Ha csak ez képezne nehézséget, bizonyára nem lenne baj. De hát a görög parlamentnek jól esik még ez illúzió, jól esik az a hit, hogy Európa csak érte küzd, hogy megújulnak Byron napjai. E hitnek tápot adni és az Európa által egykor nyújtott, de most már feladott alapot fentartani egyébiránt kötelessége a görög miniszterelnöknek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy a diplomácziai alkudozások meghiúsulása esetén legyen mire hivatkoznia, míg ha azok sikerülnének, ott lesz Európa szava, mely előtt a görög miniszterelnöknek nem lesz szégyen visszavonulnia. Különösen figyelemreméltó itt az a körülmény, hogy sok előzmény megváltozott, amelyek a görög követeléseket és harczi vágyakat fokozták. Anglia philhellen aspiratioival félreállott, átengedte a vezetést először Francziaországnak, utóbb Németországnak. A francziák philhellenizmusa még virágjában is sokkal gyengébb volt, mint a Gladstone-é, most pedig annyira összezsugorodott, hogy még a magánvállalkozóktól vásárolt fegyvereket is lefoglaltatja a franczia kormány, ha azok Görögország számára vásároltattak, nem hogy maga segítené a görögöket, kik még most is Gambetta szavaira hivatkozva és Freydinet ígéreteire támaszkodva, affektálják a Francziaországba vetett reménykedést. Németország pedig inkább a porta, mint Görögország pártján van, monarchiánkkal együtt. Ily körülményekkel szemben, hiába állítja a görög miniszterelnök, hogy ő a berlini konferenczia álláspontján áll, azzal bizony nem sokra megy. Haymerle báró még november elején azt mondá Elliotnak, hogy nem jó ezt a kérdést siettetni, s úgy látszik, hogy ebben a meggyőződésben van a diplomáczia ama mondás után még három hónap múlva is, noha az a sokat emlegetett »hó-olvadás« már itt van. Unalmas, hálátlan munkát végzett a diplomáczia a télen. Őrölte a görög kérdést, úgy hogy abban most már alig van ép mag. Annyi terv forgott fönn annak mi módon való megoldására nézve, hogy hirtelenében megmondani sem tudjuk, melyik kitől származott s hol ért véget. Azt azonban látjuk, hogy a porta esélyei most sokkal jobbak, mint voltak eddig , ezt talán mérsékletének köszönheti. Eddigelé bizonyosnak vehető annyi, hogy Larissát, Janinát, Yolot, Metrovot egyenként és összesen aligha fogja Görögország megkapni, noha taval nyáron már úgy álltak a dolgok, hogy mindezekre akár keresztet vethetett volna a porta. E tekintetben kedvezett a portának a dulcignói kérdés, melynek végrehajtásába úgy belefáradt, meg elrémült Európa, hogy sehogy se engedte, hogy folytatása legyen. Milyen messze vagyunk attól az állapottól, midőn Gladstone fiatal dühvel Smyrnának akart rontani és Görögország számára Thesszáliát, Epirust a portától egy európai háborúval elvenni! Most sem biztos a békés megoldás, de valószínűbb, mint ezelőtt — az európai hangulatnál és viszonyoknál fogva. A porta elmondhatja, hogy még a fekete levest sem eszik meg oly melegen, mint ahogy főzték. — A sorsolási kölcsön ügye. E kölcsön törlesztési alapjának bonyolódott kérdése felől reggeli lapunkban hosszabb közleményt adtunk. E közleményben azonban Széll Kálmán nyilatkozata rövidebben volt ismertetve, mint ahogy ezen a tárgyat egész szabatosan kimentő, előterjesztés érdemelte. Ennél fogva most, az »O. É.« után következő ismertetést közöljük e nyilatkozat felől. Széll Kálmán az állami számvevőszéknek 1875-ben hozzá intézett azon átirata folytán kezdette meg a tárgyalást, melyben a számvevőszék, hivatkozva az 1870. ápril 12-én kelt alapszerződés XI. pontjára, azt állította, hogy a bankegyletnek félévenként nem 50,000 frtot, hanem 55,017 frtot kellene a tartalékalap létesítésére letenni. S miután a létezett hivatalos iratokból nem lehetett világos lánczolattal kivenni, hogy az alapszerződés XI. pontjának azon tartalma, mely szerint a tartalékalap képzése egy bizonyos (4) százalék szerint kamatozó összeg gyümölcsöztetése által fog neveltetni, miért és mikor változtatott oda, hogy fix összeg és épen 50.000 frt tétessék le. És ő maga is úgy gondolkozott, hogy habár az évenkénti 10.000 írtból szintén bőven kikerül ez utolsó 10 év szükséglete — sőt még az államnak is marad, 110,000 írtnak letétele még jobban megfelelne érdekeinknek. Azonban az ügy gondos tanulmányozása meggyőzte arról, hogy itt az alapszerződés száraz szavai szerint eljárni részint nem is lehet, de az államnak is annyi előnyt nem nyújt, mintha fix összegnek megállapítása mellett nemcsak a kamatok gyümölcsöztetnek 4°/0-kal, hanem oly kezelési mód állapíttatik meg, amely szerint maga a tőke is 5—6°/0-kal kezeltetik. Ugyanis tudva van, hogy az illető törvényben az alapszerződés nincs beczikkelyezve, de ez alapszerződés is semmi részletesebb kezelési intézkedéseket nem tartalmaz, hanem a függőben hagyott kérdéseknek egész sorozata merült fel. Az alapszerződésben a tartalék alaptőkéjére nézve ki volt mondva, hogy 10°/o-nál nagyobb nem lehet s alább az áll, hogy a bankegylet azon összegeket fogja letenni, amelyek nem használtatnak fel. Az ennek kezelésére vonatkozó pótegyezségnek meg kellett mindjárt az alapszerződés után történnie, mert már 1870. május 19-én írta volt a magyar földhitelintézet a pénzügyminiszternek, hogy ismeri a Bankvereinnal kötött szerződés XI. czikkét s azon pótegyezmény VIII. pontját, amelyben a tartalék elhelyezése a magyar földhitelintézetnél czéloztatik , a feltételeket elfogadja. Ekkor stipuláltatott tehát azon közben jelölt pótegyezségen az 50.000 frt, mert később az ugyanazon év okt. 31-én kelt szerződésben is, mint biztos megállapodás van világosan kitéve. Ezen közbeeső pótegyezmény azonban nem találtatott sehol, csupán Leeb miniszteri tanácsosnál egy irat, mely hasonértelmű tervezeteket tartalmaz, de ennek nem VIII, hanem csak VI pontja van. Ezen összeköttetési kapcsot kereste, midőn a Bankvereint felszólította az 50.000 frt félévenkénti összeg megállapítási idejének és módjának kimutatására, de ez csak a fentebb jelzett iratokra utalt. Ily körülmények között vette fontolóra, hogy az 50000 írtban történt megállapodás az államra nézve helyes volt-e vagy nem. Mert a sorsjegy tulajdonosok kérdésbe sem jöhetnek, mivel velük szemben az állam minden körülmény között garanczátá vállalt. Ő úgy véli, hogy az alapszerződés pótlása szükséges és a követett mód helyes volt, mert a félévenkint letéteményezett 50000 frt teljesen elég lesz az államot minden károsodástól megóvni. Ennek illusztrációjául közöl is a bizottsággal egy kiszámítást, melynek az állami számvevőszék által sem kifogásolt adatai szerint: félévenkinti 50000 frtnyi betét évi 4°/0 kamat mellett, a kamatot félévenkint a tőkéhez csatolva 10 év múlva lett volna 1.239,165 frt 85 kr. o. é. mig a mostani kezelés mellett. 1880. deczember végéig a tartalékalap felszaporodott kötvényben 1.533,480 frt névérték s 1.6491,088 frt 80 kr. tőzsdei értékre. — A képviselőház pénzügyi bizottsága mai ülésében tárgyalás alá vette az 1880. XXXVIII. t.-cz. módosításáról, a közmunka- és közlekedési miniszteri tárcza részéről az 1880-ik évre szükséges póthitel és a honvédelmi minisztérium 1881-ik évi költségvetésének II és VI. czímében a legénységi élelem költségtöbbletének fedezésére szolgáló póthitelről szóló törvényjavaslatokat, és azokat az illető jelen volt miniszterek indokolásai után elfogadta. Ezután tárgyaltatott a bélyeg és illetékekre vonatkozó törvényjavaslatnak a ház által visszautasított 7. és 20-ik §-ai. A bizottság hosszabb tárgyalás után a pénzügyminiszternek e szakaszokra vonatkozólag már a házban beadott módosításait fogadta el, melyek értelmében szövegeztetnek e szakaszok. Ezenkívül tárgyalta még a bizottság a fővárosi rendőrségről szóló törvényjavaslatot és elfogadta az abban előterjesztett költségvetésnek több költségét, s egyszersmind kimondá, hogy a belügyminisztérium a végleges szervezésről szóló javaslatot 1882-re nézve okvetlen terjeszsze a ház elé. Ezzel az ülés végett ért. — Oroszhang Gambettáról. A »Golosz« így ír Gambettáról: »A körülmények úgy alakultak már, hogy Gambetta minisztersége nagyon szerencsés eseményt képezne nemcsak Francziaországra, hanem az európai ügyek átalános menetére is. A franczia köztársasági párt soraiban nincs nálánál alkalmasabb férfiú arra, hogy kivezesse Francziaországot ama szánalmas nemzetközi helyzetből, melybe Waddington, Freycinet és Barthélemy St.-Hare urak következetes baklövései és ügyefogyottságai juttatták. A képviselőház mostani elnöke tudja, mit akar; programmjában nem szerepel az országnak politikai jelentőségtől való megfosztása, mely miatt a franczia nemzetnek ma nincs más teendője, mint gondoskodni anyagi jólétéről és élvezni minden évben növekedő gazdagságát. Gambetta, a hatalom birtokába jutva, képes lesz megadni a köztársaságnak az Európában őt megillető helyet és kétségen kívül sokkal erélyesebben fogja vezetni az ügyeket, mint a mostani minisztérium, mely csak a köztársasági többség kegyelméből tengődik.« — Románia királysággá proklamáltatása, mint a tegnapi »Indépendance Roumaine« határozottan állítja, május 10-én fog bekövetkezni s ebbe már valamennyi európai hatalom beleegyezett. — A féntek összeesküvéséhez. Az élet és tulajdon megvédésére vonatkozó ír törvényjavaslat fölötti vita alkalmával, f. hó 23-án az angol parlamentben Harcourt belügyminiszter érdekes kommentárt szolgáltatott a fénnek összeesküvéséhez. Harcourt a többi közt ezeket mondta: Van ok a föltevésre, hogy féni összeesküvés létezik és hogy el van határozva czéljaik a legutálatosabb eszközökkel is elérni. Mindenki, aki az amerikai sajtóban csak félig-meddig jártas, tudja, hogy az organizáczió létezik és hogy oly országokban ahol ez veszély nélkül történhetik, hívei azt tartózkodás nélkül vallják. Néhány nap előtt kaptam egy lapot, mely egy bűntettesé volt, a kinek a korona megkegyelmezett s a kit később egy ír választókerület képviselőnek választott meg, de helyét mint elítélt állami bűnös nem foglalhatta el. O’Donovan Rossáról beszélek. Amaz újság kijelenti, hogy a követett czélok: az angol kormány felforgatása Izlandban karddal és nem puszta agitáczióval. Ama lap továbbá egy oly ember beszédét tartalmazza, aki szintén elitéltetése után Angliában kegyelmet kapott a koronától. Neve Devoy és büntetési idejének lefolyása előtt szabad lábra helyeztetett. Nevezett beszéd egy »Amerikai föld-liga« nevezetű testület érdekében mondatott. Becsületesen és határozottan ki akarom jelenteni, hogy az izlandi földligát nem vádolom az amerikai földligával való bűnrészességgel. Devoy azt mondta, hogy elérkezett az izlandi akció ideje, hogy ott valószínűleg a hatóságok és a nép közti összeütközés áll küszöbön s ő akkor barátaival el van határozva gyilkolásokat elkövetni. Ez a tudósítás nem kémtől ered; a férfiú saját nyilatkozata egy O’Donovan Rossától kiadott lapban. Ez kijelentette, hogy először egy minisztert fog megölni s azután az egész kabinetet és hogy, ha a dolgok kissé tovább fejlődendettek, ő és barátai egész London és Anglia más városainak felgyujtását fogják megkísérteni s végül azt a frázist használja, »hogy a modern tudomány minden segédeszközét fel fogják használni.« »A ház nagyon jól tudja, mit értenek e segédeszközök alatt. Ne mondja senki, hogy ezek egy feladó vallomásai. Egy összeesküvőnek nyíltan bevallott czéljai ezek, aki biztosságban érzi magát azon a helyen, ahol azokat tartózkodás nélkül bevallja. Azonkívül nem átallotta azt állítani, hogy Izlandban sok ember osztozik ugyan a nézetekben. Akarja-e a ház azt állítani, hogy a kormány ne nyúljon elővigyázati rendszabályokhoz, hogy ily utálatos összeesküvést meghiúsítson? Ki akarja-e jelenteni, hogy a társadalomnak az ily tervezetek ellen nem kell magát fölfegyvereznie , tetőtől-talpig fölfegyvereznie ? Minden kormány és minden társadalom kötelessége magát megvédeni oly férfiak ellen, a kiknek elvei a nihilisták elvei, és a kiknek praktikája a petrolleurök praktikája.« — Uj fez-ügyről tudósítják a »P. Ll.«-t Szófiából, mely jegyzékváltásra is vezetett. A dolog a következő: Z a m b o c a volt bolgár külügyminiszter annyira gyűlölte a fezt, hogy egy napon formaszerű köriratot intézett a hatalmaknak Szófiában hitelesített képviselőihez, melyben komoly panaszt emelt az ellen, hogy a konzulátusok kavasszal fezt viselnek. E köriratért, mely nemcsak tartalmilag, hanem alakilag is szokatlan volt, Khevenhüller gróf megrótta Zankowot, a minek jogosultságát ez azáltal ismerte el, hogy a hatalmak képviselőinél, a mennyire lehetett, mentegetőzni iparkodott. De ezzel még nem volt az ügy elintézve. Zankow, ki csak az alaki hibát engedte meg, de a dologban nem akart visszalépni, rendeletet bocsátott ki a praefektusokhoz, hogy a konzulátusok kavasszai fejedelmi hivatalba csak akkor bocsáthatók be, ha leteszik fejükről a fezt. Az olasz és angol ügynök kikeltek Zankow ez intézkedése ellen, de eredmény nélkül. Ekkor történt, hogy egy osztrák-magyar konzulátus kavasszát tényleg nem akarták bebocsátani egy praefekturába s ezzel a fején. Erre Khevenhüller gróf osztrák-magyar ügynök vette a dolgot kezébe. Egy jegyzékben megkérdezte a bolgár kormányt, tényleg akarja-e pártolni Zankov nem illő rendeletét. Zankow időközben elmozdíttatván, utóda, Stoitsow sietett Khevenhüller grófot értesíteni, hogy az illető rendeletet egyszerűen eltörölte, miáltal az eset átalános megelégedésre el volt intézve. A legújabb angol kékkönyvről közli Elliot nagykövet, jelentését egy Haymerle báróval folytatott beszélgetésről. Az illető jegyzék igy hangzik : »Sir H. Elliot Granville lordnak. Budapest, 1880. nov. 2. Egy beszélgetés folyamán, mely köztem és Haymerle báró közt tegnap tartatott, a báró megjegyezte, hogy reméli, hogy a feszültség, melyben a keleti dolgok Európát tartották, Dulcigne átadása után megszűnik. Én erre megjegyeztem, hogy nem szabad felednie, hogy még más kérdések is vannak, különösen itt van a görög kérdés, melylyel foglalkozni kell s hogy e kérdésben a nehézség valószínűleg nem lesz kisebb, mint volt Dulcigno ügyében. A báró azt felelte, hogy a hatalmaknak fönn kell ugyan tartaniok amaz állást, melyet Berlinben a Görögországnak adandó terület tárgyában elfoglaltak , de ama tapasztalás után, melyet Törökország ellenállásáról a legcsekélyebb területi átengedés körül is tettünk, jelenleg minden kísérletet ellenez, hogy oly áldozatokhoz ragaszkodjunk, melyeket a portától nem lehet megkapni, kivéve oly rendszabályok által, melyek az egész Kelet nyugalmát fenyegetnék. Ami most leginkább szükséges, az a pihenő idő, mely a Keleten uralkodó izgatottságot lecsendesíthetné. Én arra emlékeztettem őt, hogy a görögök minden erőlködést megtesznek oly hadsereg gyűjtésére, mely tavaszszal valószínűleg 60.000 főre fog menni, s azt kérdeztem, valószínűnek tartja-e, hogy oly készülődés után nem fogják megpróbálni ama terület birtokba vételét, mely nekik utaltatott. Nem tagadhatta, hogy ez valószínű, de azt mondá, a tavasz még messze van, s hogy nem tennénk jót vele,ha e kérdést idő előtt hoznák mozgásba. — Elliot.« Haymerle báró óvatos felfogásában azonban nem osztozott Granville, mint ez kitűnik egy jegyzékéből, melyet nov. 11-én intézett Sir Augusztus Pagethezs melyben egy, Menabrea tábornok A HON TÁRCZÁJA. Don Carlos. (Dráma öt felvonásban. Irta Schiller, fordította Kovács Gyula. A nemzeti színházban először adatott febr. 28-án.) Azt írta Schiller, hogy ő boszút vesz a megbecstelenített emberiségért, hogy pellengérre állítja a gyalázatos inquizicziót. És belefogott Don Carlos megírásába. Igazán magasztos, felséges egy bosszú. Méltó a rajongó ideális költőhöz, aki úgy lelkesedett a szépért, jóért, nemesért, a ki úgy gyűlöli az aljast, a hitványt, a ki oly fenkölt lelkű apostola volt az emberiségnek, az emberiség magasabb érdekeinek, a ki oly örök szomjjal áhítozott az eszményért szive minden csöpp vérével, lelke minden gondolatával. — Hol is lelhetett volna jobb tárgyat, mint a történelem azon sötét korában: II. Fülöp spanyol király kegyetlen, bigott uralkodása idejében! Elnyomott népek, kegyetlenségekben kéjelgő vallásos türelmetlenség, a szabad szólás, szabad gondolkozás számkivetve, vérpadok, halállal mindenütt. Irtóztató megaláztatása az embernek zsarnoki önkény, rövidlátó elfogultság által. II. Fülöp, a kémkedő, mindenkihez bizalmatlan, a papok befolyása alatt álló spanyol király fia, Don Carlos iránt nem viseltetik emberi érzelmekkel. Zsarnoki szíve abban is egyik ellenségét látja, Don Carlos, (a történelem szerint testileg és szellemileg a természettől mostohán ellátott királyfi) szerelmes mostoha anyjába, Valois Erzsébetbe, aki előbb az ő menyasszonya volt. (Történetileg az sem áll, csak a királyné volt az, aki iránt D. C. tisztelettel és ragaszkodással viseltetett.) A királyi család élete meg van mérgezve. Fülöp folytonos gyanúval kiséri a királynét úgy, mint fiát. Élesztik a gyanút benne a király gyóntatója Domingo és Alba herczeg, a király kegyetlen, vérszomjas vezére. A királyfi iskolakori barátja Posa marquis, hosszú távolét után visszakerül Madridba, szivében a leigázott Németalföld felszabadítása iránti rajongó tervekkel. Don Carlost öszszehozza a királynéval, hogy ez rábírja a királyfit arra,ogy a Flandriába küldendő hadsereg vezérletét kérje ki magának király atyjától s ez által szakítson eddigi tétlen életével. Fülöp fiát hidegen elutasítja. A lesújtott királyfit vigasztalhatlan állapotából egy női kéz által irt levél rázza fel. Azt hiszi, hogy királyné ad neki abban találkát. Elmegy a megjelölt helyre s meglepetve látja, hogy a ki őt oda hívta, az Eboli herczegnő, aki őt titkon már régóta szereti. Don Carlos azonban gyöngéden tudtára adja a herczegnőnek, hogy annak szerelmét nem viszonozhatja: »Ha köztem és a herczegnő között igaz szerelmi ügyről volna szó. Bizony aligha egyet értenénk.« Eboli herczegnő kitalálja, hogy kit szeret a királyfi s elhatározza, hogy megboszulja magát. »Én imádtam őt! De aljassága boszuért Márt. Fülöp királynak meg kell tudni ezt.« Domingóval és Alba herczeggel egyetértve elárulja a királyfit és királynét. A király magánkívül lesz, egyedül, elhagyatva érzi magát: »És most egy embert, bölcs gondviselés! Adtál sokat, most egy embert nekem ! Te vagy, ki látsz minden rejtelmeket, hű a szivek redöin olvasol — Ki nem birom mindentudásodat, Adj egy igaz barátot énnekem !« Milyen kétségbeesett állapot! II. Fülöp, a hatalmas király, a ki hidegen eltaszítja magától fiát, a kinek szolgálatára annyi zsoldos áll, a kinek hajaszáláért is jót áll Alba herczeg , megsemmisülten keres egy embert. Megtalálja a kit keres. Ez Posa marquis, aki ettől kezdve előtérbe lép és az érdekeltséget egész a darab végéig magában összpontosítja. A király hivatja Posát. Ez nem tudja mire vélni a király hívását. »Kíváncsiság ? Úgy kár az elveszett Perezért; az élet úgyis oly rövid.« Találó vonásokban van Posa a büszke, nemes spanyol jelleme festve a királylyal való beszélgetése közben : Király. Alattvalómnak nem tartózhatom. Kívánj jutalmat. Posa: Törvényt élvezek. K. Gyilkosnak is meg van ez a joga. P. Annál inkább jó polgárnak, király. Ah, hogyha mindent kibeszélni birnék — — Hallgass ki végig — sire ! Oh, adj időt. Avagy ne kérdj, mert nem mondok valót. Kegyvesztés, vagy kicsinylésed között Választhatok csak — érzem — és ha már Választanom kell : jobban szeretek Gonosznak, mint bolondnak látszani. Én — szolgálni még királyt sem akarok. Sire ! a vevőt én csalni nem tudom, Midőn tisztségre méltatsz engemet, Csupán reám parancsolt tetteket Vársz tőlem és rendelkezel velem, Elszántságommal künn a havczmezőn, Eszemmel a tanácsban. S nem maga A tett, hanem királyi kegymosoly Lehet csupán végczélja tetteimnek. Hitvány műszerré törpítsem magam Ott, hol művészszó lenni van jogom ? Igazi vulkanikus lánggal, hévvel tör ki végül: Ti milliók, a kiknek tört szivök E perezben itt enyimmel összever, Kik bennem itt mind együtt állótok. Bűvöljétek csodássá szózatom, Hogy e szemek felcsillant sugara Boruljon lángba mint fényáradat. — Ne igy imáttasd istenül magad ; Halálunk ez. Légy példány-mintaképünk"! Halandónak még nem volt ennyije Hogy földön Isten ily méltán legyen. Európa minden királya rád Tekint, ohadj, mutass példát nekik. Ezen kezektől csak egy tollvonás S új arczot ölt a föld, a nagyvilág: Ob sire! legyen a gondolat szabad, Király. Ábrándozó külön ez. A királyt megkapják mégis e merész röptű szavak, bizalmat nyer a fiatalember iránt, szolgálatába fogadja s nagy befolyást ad neki az udvarnál, sőt mindjárt közli vele titkos gondját a királynét és Don Carlost illetőleg. — Posa azonban új állásában is egyedül saját tervének, Németalföld felszabadításának él. Don Carlosnak titokban Flandriába kellene mennie s Egmonttal és Orániai Vilmossal egyesülten fenyegetni a spanyol trónt, a királyné teenteendője a királyfit erre buzdítani. Itt aztán ÖESzekuszálódnak a cselvetések és félreértések szálai, Posa marquis él nagy hatalmával s Don Carlost egy, Elök herczegnővel folytatott hevesebb jelenete alkalmával elfogatja — voltaképen alig tudhatni, miért. — később aztán szeretett barátja ellen a ki-rály gyanúja a tetőfokra hág, hogy őt fogságából kiszabadítsa s minden gyanú alól fölmentse, feláldozza önmagát, t. i. a király kezébe egy levelet csempész, mely őt magát mint árulót tünteti föl. Mikor épen Don Carlossal, ennek fogságában beszél, egy gyilkos golyó halálba küldi őt. Hanem önfeláldozása eredmény nélkül marad, mivel Don Carlos is szomorú véget ér: meglepik őt a király és a főinquizitor, épen midőn búcsúzik a királynétól, hogy Posa szóbeli kérelmét teljesítendő, Németalföld felszabadítására induljon. A királyné a meglepetéstől élettelen rogyik össze. Kegyetlen, hideg szavakkal azt mondja a király az inquisitornak: »Bibornok. Én Tisztem megtettem, most a sor önön.« Don Carlos hosszabb idei, félbeszakított munkásság eredménye. Kezdetben tisztán csak iránydarabnak tervezte a költő az ismertetésünk első soraiban idézett értelemben a papság és az inquiziczió, a vallásüldözés és a zsarnoki önkény ellen, később II. Fülöp udvarának családi rajza akart lenni, míg végre ily kozmopolitikus ming-dráma lett belőle. Maga Schiller is belátta, hogy ez némi egyenetlenséget idézett elő művében. Elmondja ugyanis (»Briefe über Don Carlos«), hogy felvethetik, hogy az első felvonásban egészen más várakozásokat költött fel, mint aminőket az utolsóban kielégít. Ennek a magyarázatául szolgáljon az, hogy az a hosszú idő, mely alatt Don Carlos készült, magában szerzőben, az ő gondolkozásmódjában sok változást idézett elő. Ezen változásoknak, kivált Schillernél, akinek minden műve annyira magán hordja az ő alanyiasságának bélyegét, melyek közt különösen Don Carlos Posajában alig lehet magára Schillerre nem ismernünk, természetesen végbe kellett menni művében is. De mikor már a negyedik és ötödik felvonást írta, a három első felvonás a közönség előtt volt, azokon tehát már változtatásokat nem tehetett. Ezekért történt aztán, hogy Schiller maga sem akarta Don Carlost színpadi darabnak tartatni, minthogy egy kerek drámának azt csakugyan nem is tarthatjuk, hanem olyan költeménynek, melyben eszméit drámai alakban akarta kinyilatkoztatni. Innen van a darabnak roppant hoszszúsága, valamint a többféle tervezgetésekből a kivitel harmoniatlansága. A legjobban kidomborított alak Don Carlosban kétségen kívül II. Fülöp király, már csak azért is, mert ez elejétől végéig egyformán van előtérbe helyezve, míg egyfelől Don Carlos, másfelől pedig Posa alakjai talán épen csak az által maradnak valamivel tökéletlenebbek, mert az első a darabnak csak egyik, a másik pedig csak utolsó felében folynak be az akczióba. — Fülöpben az örökös kétely, a rideg abszolutizmus, az ezek következményeképen lelkében dúló nyugtalanság, a Posa halála fölötti tépelődés (Ő megvetett, lenézett s itt hagyott! Bírnom kell újra! Megváltoztatom gondolkozását stb.) mind mesterileg drámai vonások a zsarnok monarcha lélek-állapotához, sötét jelleméhez. — Posa marquist túlságos ideálisnak tartották. Schiller e felfogás ellen hosszasan védekezik, s lehetetlen nem adni neki igazat. Azok a szabadság-eszmék, azok a fenkölt érzelmek, azért, hogy a mindennapi emberek ily eszmékhez, ily érzelmekhez oly rajongással nem ragaszkodnak, még nem tehetik Posát képzelt, lehetetlen alakká, nem-emberré. Hiszen akkor hódolnunk kellene a kopár realizmus vigasztalan felfogásának, hogy nemesért, szépért, jóért hevülni, azoknak valósítására szenvedéllyel törekedni, a jobb kor iránti reményt prófétai ihletséggel hirdetni — nincs ember. A többi alakok közül elsősorban Valois Erzsébet, II. Fülöp felesége, Don Carlos és Eboli hercegnő kötik le főképen figyelmünket. A finom lelkületű, fenséges királyné szerencsétlen helyzete egész mértékben bírja részvétünket, rokonszenvünket. Megértjük mindjárt, hogy lelke nyomott, hogy titkosaaemészti állapota miatt. Vigasztalást múltjában, leánykori emlékeinek visszaidézésében keres, jobban érzi magát Aranjuezben, mint Madridban. » .... ez világom otthonom nekem. Kedvenczemül szemeltem ezt ki rég, Itt a természet nyilt élén vagyok, Lány-éveim meghitt barátja ez, Megújulnak gyermekjátékaim. _ _ _ __ _m * Nekem Madrid oly rideg, kihalt. Gyöngéd anya, akinek rosszul esik, hogy az udvari szokás nyűge miatt a megszabott óra előtt