A Hon, 1881. április (19. évfolyam, 90-118. szám)
1881-04-01 / 90. szám
90. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Péntek, április 1. Reggeli kiadás. Szerkesztési iroda.: Sarátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉTTEK mrintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint, Elttüntési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ......................................................2 írt 3 hónapra ...«•«••••• 6 * 8 hónapra ..«.•••••• . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés 7 év folytán minden hónapban meg kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhívás A HÓIT XIX évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra .... 2 frt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület küldendő. A HON kiadóhivatala, Budapest, márczius 31. Tökéletesen egyetértünk a mérsékelt ellenzék különböző színezetű közlönyeivel, különösen a »Pesti Napló«-val, nem különben a » Magyarország «-gal azon ítéletre nézve, melyet a Széll és Szapáry pénzügyminisztersége alatti gazdálkodásból felmerült legújabb furcsa eset alkalmával kifejtettek. Sajnáljuk, hogy épen ez általunk eddig feltétlenül védett két államférfira kell a gondatlan kezelés vádját kimondanunk, s a kölcsönös vádaskodásnak nem legszebb erényét rájuk sütni, de hiába nem tehetünk róla, eltanultuk a mérsékelt ellenzék közlönyeitől a pártatlan részrehajlás, szigorú erkölcsiség s személyes tekintetek által félre nem vezetett igazság szigorúan megtartandó szabályait s ezeket, bár fájdalommal, kénytelenek vagyunk Széll Kálmánra és gr. Szapáryra is alkalmazni, ítéljen az olvasó! Kölcsönt köt az állam s az annak törlesztésére vonatkozó tervet megmásítják a hatalmon levők anélkül, hogy az ország ennek indító okát tudná, évenként 10 ezer forinttal kevesebbet szolgáltatnak az állam rendelkezésére, amelynek következtén a kölcsön törlesztésére szükséges összeg az előlegesen kiszámított terv ellenére már-már alig elég az utolsó tíz évben. És ha történetesen nem kell az országnak ahhoz körülbelül egy millió forinttal járulni, ez csak annak, a tervvel semmi összefüggésben nem levő, körülménynek tulajdonítandó, hogy a törlesztésre fordítandó összegek magasabb kamatozással vannak s talán később is lesznek elhelyezve, mint ahogy a tervben felvétetett. Igaz, hogy ez azon feltevésre van alapítva, melyet Széli hoz fel vádképen Szapáry ellen; t. i. hogy ő úgy kötötte meg a kölcsönt, hogy annak törlesztésében benn volt az a 10 ezer forint évi járulék is, melyről szó van, holott Szapáry azt állítja, hogy ilyen szerződés nem is létezett, hanem Széli szerződése a kisebb összeggel perfekt volt akkor, mikor ő a pénzügyminiszterséget átvette, egyszersmind azt konstatálja, hogy egy okirat, mely az egész kérdésben döntene, elveszett Széli kormányzása alatt. Ha tehát valaki azt a kérdést vetné fel, hogy megfelel-e a törlesztés az eredeti tervezetnek, arra meg tudnánk felelni. Azt mondanák hogy — nem. Ha meg valaki azt kérdezné, hogy kár-e az eredeti terv változtatása az országra ? Igenlőleg felelnénk, mert ha nem is akadna meg a törlesztés e nélkül, mégis csak kár, ha az említett összegtől az ország elesik, mert ki van mondva a fönnálló szerződésben is, hogy a törlesztésből fönmaradó összeg az országé. De ha az a kérdés vettetnék föl : létezett - e csakugyan az a kedvezőbb szerződés ? a válaszszal adósok maradnánk, mert vagy Széll vagy Szapáry szavában kellene kételkednünk, márpedig azt csak nem tehetjük. Teljes elfogulatlanságunkat fönn kívánván tartani, koncredáljuk aPesti Naplóbak, hogy ez az eljárás furcsa, hogy ilyesmi a Deák-párti kormányok alatt elő nem fordult, elő sem fordulhatott, mert — mint laptársunk megjegyzi — azok más idők, más emberek voltak. De még tovább megyünk. Kénytelenek vagyunk aMagyarországinak is igazat adni abban, hogy furcsa dolog az, ha hivatalos okiratok elvesznek, bár azt hisszük, hogy tisztelt laptársunk kiváló morális érzékét egy kissé túlzásba ragadta ez a körülmény, midőn azt a kérdést veti föl, hátha az okirat eltűnése valakinek érdekében volt ? Talán csak nem akarja beszennyezni ily gyanúval kormányunkat ? Abban már mindnyájukkal egyetértünk, hogyha nem is találna kára lenni az államnak ebből az akár szándékos, akár mulasztás folytán eredő szerződésváltoztatásból, tény az, hogy az ügymenetet illetőleg annak vezetése, nemkülönben a két pénzügyminiszter vádaskodása e két államférfit igen furcsa világításba helyezi. Nem akarunk a dolog részleteibe bocsátkozni egyszerűen azért, mert az illetékes bizottság a kérdést még tárgyalni fogja és lehet, hogy még több részletet, adatot fogna földeríteni, melyek a kérdést talán egészen más színben tüntetik föl, sőt meglehet, hogy az egész dolog később oda fog kilyukadni, hogy a szóban levő két államférfi, félig helyes idézetekkel, egymást kölcsönösen lerántották. Ez azonban ép oly szomorú eredmény lesz, mint amilyen már az, amit eddig — elfogulatlanul és előzetesen is — konstatálhatunk. Az ember csaknem hajlandó visszahajtani Lónyay és Kerkápoly gazdálkodását és ha ezt a »Pesti Napló« és »Magyarország« eddig tették és csak ez egy alkalommal nem teszik, valóban a legbámulatosabb jelét adják tárgyilagosságuknak, mert ez lenne a legjobb alkalom a közönséget meggyőzni ennek szükségességéről ... . Azaz: bocsánatot kérünk az olvasótól. Mi a nevekben tévedtünk. Hisz nem Széll és Szapáry gazdálkodásáról van szó; az említett kölcsön-ügy nem alattok, hanem Lónyay és Kerkápoly alatt fordult elő. Nem másról van szó, mint a fővárosi sorsolási kölcsönről, melyet most tárgyal a zárszámadási bizottság s a nagyközönség velünk együtt bámulja azokat a furcsa dolgokat, miket Lónyay és Kerkápoly kölcsönösen egymásnak mondanak, mindamellett a »Pesti Napló« s »Magyarország« mélységesen hallgatnak, a dolgot egészen rendben levőnek találják. E helyett, köztudomás szerint, jobb a Tisza-kormányt szidni. Ez alatt ilyesmi nem történt. Morál: ilyen az ellenzéki hírlapirodalom igazságszeretete, morálja és részrehajlatlansága. — Az országgyűlési szabadelvű párt pénteken, április hó 1-ső napján d. u. 6 órakor értekezletet tart. — A közigazgatási bizottság intézménye lényegileg véve eddig is sok tekintetben üdvösnek s hasznosnak bizonyult, mert a közigazgatásban az öszhangot, az adóügyben a polgárok érdekeit hathatósan mozdítá elő. Szervezetének azonban hiányai is tapasztalhatók, így a többek közt legtöbb támadásnak, hogy ne mondjuk gúnynak volt kitéve az, hogy a közgazdasági miniszternek e bizottságban posta vagy távirda hivatalnok a képviselője. Most már ez sem képviseli, mert a posta és távirda a közlekedési tárczába ment át és így e miniszter két közeggel, a közgazdasági miniszter egygyel sincs abban képviselve. Pedig a közgazdasági tevékenység jelen korszakában erre oly sürgősen van szükség, hogy talán még a közigazgatási bizottság reformját sem lehet bevárni, minthogy ez valószínűleg csak a közigazgatási reform több ágával oldható meg célszerűen. Ezért jó lenne mielőbb egy teljesen szakértő és pedig a vidéki érdekek szerint gazda vagy iparos szakértő által képviseletet biztosítani a közgazdasági miniszternek is a közgazdasági bizottságban. Adatgyűjtés, a törvények végrehajtásának ellenőrzése, a vidéki szükségek és mozgalmak figyelemmel kísérése és közvetítése igen üdvös munkakört nyújtana annak. Egy novellával a kérdést meg lehetne oldani, úgy tudjuk, különben hogy a szakminiszter ezzel már foglalkozik. A főrendiház tagjainak a belügyminiszter által elrendelt összeírására vonatkozólag, melyről az utóbbi napokban a la.» -- több ízben írtak, az »Orsz. Ért.« a következőket közli: A főrendiházba meghivatásra jogosultak utolsó rendszeres összeírása 1872-ben eszközöltetett, s az ekkor elkészült névsor a főrendiház elnöki irodájában s a belügyminisztériumban nyilvántartatott. Az időközben jelentkezettek nevei a mennyiben igényeiket alaposan igazolták, mindig felvétettek, s a bejelentett halálozások folytán az illetők nevei töröltettek. 1878-ban a főispánok a belügyminiszter által hivatalból utasíttattak, hogy a kormányzatukra bízott törvényhatóságuk területén elhalt főrendiházi tagokat pontosan jelentsék be. Azonban mindezen intézkedések daczára, főleg a múlt évben számos reklamáczió és panasz érkezett a főrendiház elnökéhez, oly főrendiektől, kik időközben nagykorúságot érve, vagy valamely akadályozó körülmény elmúltával meghívandók voltak volna a főrendiek közé, ami azonban nem történt meg. Ezen reklamációk folytán a főrendiház átiratot intézett a belügyminiszterhez, s az ezen átiratban foglalt kérelemhez képest rendeltetett el a főrendeknek törvényhatóságokként való inscriptiója. Ami pedig a belügyminiszter azon intézkedését illeti, hogy a törvényhatóságokhoz a főrendek conscriptiója iránt kibocsátott rendelete pontos végrehajtásának ellenőrzésére a főispánokat felhívta, erre nézve az »Orsz. Ért.« felvilágosításul megjegyzi, hogy a kormány a főispánokat, mint a maga végrehajtó közegeit, majdnem minden a törvényhatóságokhoz intézett rendelete végrehajtásának felügyeletével meg szokta bízni. Ezen figyelmeztetése a főispánoknak tehát semmi rendkívüli combinatióknak alapjául nem szolgálhat. Az országgyűlési függetlenségi párt f. hó 31-én tartott értekezletén tárgyalás alá vétetett a Szeged szab. kir. város törvényhatóságába kiküldött királyi biztos kinevezéséről és hatásköréről szóló 1879. évi XX. t.-cz. érvényének meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nyílt kérdésnek hagyja fel. Ezután tárgyaltatott az állandó pénzügyi bizottság jelentése, a fővárosi közmunkák tanácsának a sugárút és a nagykörút létesítésére az 1870. X. t.-cz. alapján felvett sorsolási kölcsönalapból adott előlegek kamatmentességéről szóló 518. számú törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nem fogadta el. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 4 órakor Szontágh Pál (nógrádi) elnöklete alatt ülést tartott. A kormány részéről jelen voltak: Tisza Kálmán miniszterelnök és Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter, Márffy tanácsos és Wekerle titkár kíséretében. Tárgyalás alá vétetett: 1. a magy. kir. miniszterelnöki hivatal állandó elhelyezéséről szólót javaslat, amely rövid felszólalások után úgy átalánosságban mint részleteiben elfogadtatott s az előadással Rakovszky István bízatott meg. 2. A véderőhöz tartozókat mozgósítás esetére megillető bélyegdíj és adómentességről szólójavaslat, amely minden vita nélkül általánosságban és részleteiben is elfogadtatván, az előadással szintén Rakovszky István bízatott meg. 3. Az 1880. évi XX. t. sz. 9. §-ban foglalt bélyegmentességi kedvezményeknek a magánosok adakozásaiból létesített külön segélyalapra kiterjesztése tárgyában beadott törvényjavaslat, amely átalánosságban minden hozzászólás nélkül s egy pár rövid hozzászólás mellett részleteiben is elfogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 4. A Budapest főváros Duna jobbparti részén a »Fhg. Albrecht« és »Ilona«utakon, valamint a »Csolnok«-utczában emelendő építmények adómentességéről szóló törvényjavaslat.tit is elfogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 5. A közvetlenül lerovandó illetékek kezeléséről szóló tvjavaslatnak azon szakaszai, melyekre nézve a főrendiház módosításokat tett, nevezetesen a 8-ik §-nál a b) és c) pont közt mint új pont bevezessék a következő szöveg• »Úgy az ingók, mint az ingatlanok iránti jogügyleteknél — ha tárgyuknak avagy valamely szerződési kikötménynek értéke magában az okiratban készpénzben kifejezve nincsen s külön nem igazoltatik, a tárgy, illetőleg kikötmény készpénzbeli értékét magában foglaló bevallás.« A bizottság ezen módosítást elfogadásra fogja ajánlani s ez által a nevezett 8. §, későbbi a) d) stb. alpontjai egy-egy helylyel hátrább tétetnek. 6. Végre tárgyalás alá vétetett a közmunka- és közlekedési minisztérium Szegeden levő hivatalainak elhelyezésére szükséges épület emeléséről beterjesztett törvényjavaslat, amely hasonlóképen úgy átalánosságban, mint részleteiben rövid felszólalások után elfogadtatott s az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. — Ma este több óráig tartó minisztertanács volt, mely folyó ügyekkel foglalkozott. — Az ipar állami támogatása, illetve az ipartelepeknek bizonyos időre engedélyezendő adómentesség tárgyában legközelebb törvényjavaslat fog a képviselőház elé terjeszteni. — A budapest-zimonyi vasút tárgyában az osztrák tartományi bank és magyar országos bank képviselőivel folytatott tanácskozások holnap újból felvétetnek. — Gróf Szapáry Gyula átvette a Rotschild-konzorcziumnak a 6°/0-ás magyar aranyjáradék konverziójára vonatkozó részletezett javaslatait; határozatot a miniszter — a »B. C.« szerint — eddigelé még egy irányban sem hozott. Mivel a beterjesztett ajánlatok beható megvizsgálása és pontos elbírálása huzamosabb időt igényel, és nem csak a konverzió foganatosítási módozatának, valamint az új papírok átvételi árfolyamának kell megállapíttatnia, hanem azon kérdésnek is el kell intéztetnie, hogy az állam a forgalomban levő aranyjáradékpapírokat mily áron váltsa be, illetve vegye át a konzorcziumtól :a tárgyalások itt csak ápr. 5-én vagy 6-án fognak újból felvétetni, mely alkalomra a konzorczium képviselői ismét fővárosunkba érkeznek. Önként érthető ezek alapján, hogy ez ügyre vonatkozólag jelenleg sem előzetes szerződés, sem törvényjavaslat nem létezik. — Gangsbauer kremsmünsteri apát, mint a »Presse« legközvetlenebb forrásból értesül, még nem neveztetett ki bécsi érsekké. E halasztás oka az apát betegsége, mely csak tegnapelőtt vett kedvező fordulatot, úgy hogy teljes fölépülése alig várható a jövő hét előtt. Az apát 63 éves. — Az uj román királyságot a bukaresti »Romanul« a következő czikkel üdvözli : »Éljen a király és a királyné ! E szavak visszhangzanak egész Romániában, és mindenütt, ahol létezik román szív. Éljen a király ! ki akkor szerezte meg királyi koronáját, midőn 1877-ben vonult el előtte Plevna dicső hőse. Éljen a nagy király, a ki a román állam politikai intézményeit megszilárdította és azoknak respektálása által fölemelte a román korona méltóságát! Éljen a király, a ki, midőn a nemzet képviselői testületileg átnyújtják neki a koronát ily módon felel . Reám nézve e nemes és vitéz nép szeretete, a melynek én szivemet és lelkemet adtam, sokkal becsesebb, mint minden fény, mely a koronát övedzi. 1881. márczius 26-ika berekeszti a küzdések lánczsorozatát, melyeket 1877. óta legyőztünk. Büszkék lehetünk erre, ha meggondoljuk, hogy csak négy év óta mily haladást tettünk politikai, hadászati és nemzetgazdászati téren. Még csak négy év előtt is úgy tekintettek minket, mint a török birodalom vazaljait. Három év óta függetlenek vagyunk és egy év óta függetlenségünket az összes hatalmak elismerték. Külföldön még csak négy év előtt lenéztek minket, sőt még mi magunk se tudtuk magunkat megbecsülni. Most a világ tiszteletre méltó nemzetet lát a románban, mi pedig önbecsülésünk öntudatára ébredtünk. Ezelőtt a románok pirulva vallották be, hogy ők románok ; most nem találkozik román, ki büszke ne volna e névre. Mindezen változásnak gyümölcse az 1877-iki háború, mely annál merészebb vállalat volt, A HON TÁRCZÁJA. A kik kétszer halnak meg. Regény, Jókai Mórtól. MÁSODIK RÉSZ. A „MA.“ Rablázadás. (35. Folytatás.) Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége van. — Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés is, kard is elég a kézben, amiket a megölt fegyőröktől vettek el. — Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat! Fenyegetőzök a czigány. S fenyegetése alapos volt, mert ha ő nem akarja a kulcsvéget a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá. — Hát ez mire való ? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak! — Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s csinálhatsz belőle kulcsfordítót. — Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arccal. Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez, lehet vele beszélni. Ne édes Piczi komám legyen eszed! Látod egyszer volt egy urnak egy szolgája: mind a kettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös lánczra verték. Aztán a hűséges szolga fogott egy szekerezet, levágta a saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugye milyen derék volt az ? — Könnyű volt neki, maradt még másik lába, de nekem csak egy orrom van, s anélkül csúf leszek, mint az ördög. — Most is olyan csúf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá teszünk téged s s ezüst orrot csináltatunk. — Nem kell nekem, hat arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a magam kordovány orra. — Ide hallgass, te féleszű ! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor aztán felakasztanak téged is az orroddal együtt! Hát mit akarsz ? Lógyni orrostul, vagy futni orr nélkül ? A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez ezudar dilemma. — Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az aki borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát leharapják, azt megint helyre illeszti, oda varrja. — Igazán ? most már kezdett a czigány tétovázni. — Hozzátok ide a tilógust. »Hol a tilógus?« hangzott az egész folyosón végig a kiabálás. Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal. — Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig a levágott orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk érte! Most egyszerre új zsivaj támadt a főajtó előtt. Az oda húzódott félénkebb csoport kezdett el ordítozni. — Tűz van! Végünk van! Felgyújtották a tömlöczöt. Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab fával meggyújtani a szalmazsák torlaszt, ami a szegletbe szorított fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje húzódott fel a második emeletre : a templomfolyosón is kellett azt érezni. De egyidejűleg a nehéz füstszaggal jött a megújult lármahang is : az első emeleti lázadók őrületes diadalordítása. — Halljátok Zsiborák szavát ? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyújtották a börtönajtókat. Jönnek már minket is felszabadítani! Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az csak lelkesítő hangot ad egyszer! — Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani ! Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba búvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már megosztoztak : egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a kard, véres volt valamennyi. Az volt a nagy szerencse (ami különben más esetnél megbocsáthatlan hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az egynél, ami a fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba fúródott. A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s odatódultak a főajtóhoz. A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön. A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyílás, ami arra való, hogy az őr kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilasnak az ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan kockáztatott valamit, aki azt megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá. Kívül a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr. Cousin mind a két őrt ismerte : olaszok voltak. Odaillesztette a száját a nyílásra s kikiáltott hozzájuk. — Ewiva Italia! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi jó barátok vagyunk. Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát. Cousin nagyot ordított. — Maledetto cane ! Verjétek őket agyon, czimborák ! — Itt jönnek már ! — A két fogoly szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva. — Fél fogukra is kevesek lesztek. Három ember száznak ! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni ! Hanem aztán még sem az történt meg , — hanem valami más. (Folytatás következik.) Tavaszi kiállítás a műcsarnokban. Már esti lapunkban említettük, hogy a jelen kiállítás legbecsesebb darabjait Lotz Károly művei képezik. Illő azért, hogy először e művekről emlékezzünk meg, melyek a műbarátok körében bizonynyal feltűnést fognak kelteni. Lotzról már régebben el volt ismerve, hogy az otthon élő művészek közt legtehetségesebb; a rajzolás tökélyes a kompozíczió gyöngédsége és költői volta nemcsak a külföldön élő világhírű magyar művészekkel, de általában Európa jelesebb festőivel egyenrangúvá tették; nagy hibájának tekintették azonban, hogy a színezésben nem elég erős s az előadásban gyakran elhamarkodást tanúsít. »A kisbéri ménes «-ben e hiányok nem vehetők észre. Színezése sokkal üdébb. S a mester széles kezelése a nagy terjedelmű képben sokkal természetesebbnek látszik, mint eddig ismert műveiben. Itt ott egyes lovak alakjában a kidolgozás pontossága némi kívánnivalót hagy hátra; a közép csoport részben monotonnak látszik s a legelő lovak fejei és lábai összehalmozódása egy részletet túltömöttnek tüntet fel, de e csekélyebb kompoziczionális hibák, ha ugyan hibáknak lehet nevezni, észrevétlenül maradnak a kép általános vonzó s költői bensőségteljes hatása alatt. Egyes részletek, különösen a jobboldali tájkép gyönyörűen képzelt s nagy műgonddal kidolgozott részlete csak emeli az egésznek szépségét. A Lotznál sajátságos halvány színezés s a költői borús légkör e nagy képen nem okoz melancholikus hatást s tárlata is jobban kitűnik, mint a nagy művész kisebb munkáiban. Egyszóval a kisbéri ménes, nemcsak Lotz legjelesebb művei közzé tartozik, hanem egyike a legszebb képeknek, melyeket újabb időben magyar ember alkotott s melyek nem mulékony becsüek, hanem a művészet történelmében is helyet foglalnak. A képet a magyar kormány rendelte meg Lotznál a kisbéri államménes igazgatósága számára. Óhajtandó volna azonban, hogy e helyre Lotz valamely más ménescsoportja tétessék s e ma a nemzeti múzeumba helyeztessék el. Lotz másik műve, mely Hunyady János haldoklását ábrázolja, már régebben ismertetve volt lapunkban. Meg kell jegyeznünk, hogy e kép tulajdonkép csak karton, s az eredeti a ferenczvárosi templomot díszíti. . A tárlat látogatóit kiválóan érdekelheti Feszty Árpád nagy képe, mely Krisztus temetését ábrázolja. Ismeretes dolog ugyanis, hogy a tehetséges fiatal művész, ki már tájképeivel azelőtt is nagy feltűnést okozott, a múlt évi tárlaton Golgothájával egyenesen az elsőrangú magyar festők sorába emelkedett. A szép képet Tárkányi kanonok vásárolta meg s egyúttal a művésznél annak pendantját rendelte meg, »Krisztus temetése« alakjára s tárgyára vonatkozólag. Csakugyan mása a Golgothának s helyes dolog lett volna, ha a képzőművészeti társulat a két képet egymás mellé állíttatja. De egy emlékezetből is rögtön feltűnik, hogy a hasonlat a két kép közt nagyon távoli. Alig a Golgotha csaknem kizárólag tájkép volt, Krisztus temetésén az alakok előtérbe lépnek s nagyobb tért vesznek igénybe. A Golgotha búskomor hangulata helyett e képen inkább sötét ború látszik s ezt is nem a kép összhangja, hanem a sötéten tornyosuló fellegek okozzák. A tájkép sajátságos idegenszerü és mégis élethűnek tetsző speciális jellegei ez uj képen többé nincsenek meg. A Golgotháról lejövő halotti kiséret oly vidéken jár, melynek keleti jellege könnyen kétségbe vonható. Egészben véve azonban tagadhatatlan, hogy e kép is a sikerültebb művek közé tartozik a jelen kiállításon, sőt tisztán Feszty munkáit véve tekintetbe, a részletek gondosabb kidolgozása s a figurális rajzokban több határozottság látható. Külföldön élő régibb művészeink közül Bőbm Pál küldött be egy színvázlatot, mely mint a művész maga megjegyzi, a müncheni udvari sörcsarnok néhány typikus alakját ábrázolja, hozzá tehetjük élethűen és kellő humorral, a nélkül azonban, hogy magasabb igényekre számot tartanának. E kedves játszi képnél sokkal magasabb igényekkel állottak elő a müncheni magyar kolónia fiatalabb tagjai. Sajnáljuk, hogy Greguss, Baditz és mások e sorozatból hiányzanak, de az ifjabb erők közt is van egy, kit melegen ajánlhatunk a tárlat látogatóinak figyelmébe. A jászberényi születésű Vágó Pál ez, kinek különösen egyik kolorit és rajz tekintetében határozottan kiemelkedő, szép tehetséget tanúsító képét már esti lapunkban felemlítettük. Legnagyobb részt a fiatalok genreképeket festenek s néha erejüket túlhaladó thémákat karolnak fel. Mesterházy egy szelíd legényt ábrázol, ki a szeretője sírja felett busong, de kompozícziója sem üti meg a mértéket, annyival kevésbé kidolgozása, mely tele van nyerseséggel és rajzhibákkal. Még tökéletlenebb Csóka Mór képe, mely egy vidéki kisváros piaczát tünteti fel. Túlhalmozott s a részletekben keresett ábrázolása még azt a kevés előnyt is megsemmisíti, mely rajzainak élethűségében volna feltalálható. V a l e n t i n i czigányleánya haladást nem mutat, bizonyos tekintetben a művész modorosságáról tesz tanúbizonyságot. E müncheni csoporthoz sorakozik még Benczúr Béla néhány architektonikus rajzzal, melyek rajzoknak elég jók, de képeknek, holott azok akarnának lenni, nem tekinthetők. Nem sok jót mondhatunk a Bécsben élő Lenburg Leo »Halálra ítélt« czímű festményéről sem. Munkácsy siralomházának egyes motívumait felhasználta ugyan, de képe egészben véve még annyira sem sikerült, mint az egyházi pályázat alkalmával múlt évben kitüntetett olajfestménye. Sajnálnék, ha e kö-