A Hon, 1881. április (19. évfolyam, 90-118. szám)
1881-04-20 / 109. szám
109. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Csütörtök, április 21. Szerifés'/.tíz frodla: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIKDETLSKK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó’hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint.. Előfizetékrel is : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva " reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................. . . . , 2 írt 8 hónapra 6 »• hónapra................................. . . . . . » ' Az esti kiadás postai különküldéseért felül» fizetés negyedévenkint................................. * Az előfizetésis év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindekkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, április 20. Hát már ez minden esztendőben így fog menni ? Hogy amikor a tavaszi hóolvadás bekövetkezik, egész hadjáratot kell viselni a négy nagy tiszaparti város megvédelmezésére; katonaságot, utászcsapatokat, kényszermunkát, gőzhajókat dologba állítani; kormánybiztosokat, állammérnököket éjjel-nappal működtetni, és kiadni fél millió forintot a rendes költségvetésen túl? S még akkor is csak az Isten izgalma őrzi meg a megfeszített munka sikerét, hogy ha nem jön a vizárhoz még vihar is, így lesz-e ez már minden évben ? Igen is, így lesz minden évben, kivéve az olyan esztendőket, amikor télen nem esik hó, ami aztán még nagyobb csapás az egész országra. Sőt évről-évre növekedni fog a veszedelem. 1877-ben volt a Tisza magassága Szegednél 25 láb, 78-ban 26, ez idén már 27. — S ez még növekedni fog. S miért van ez igy ? Azért mert ez a veszedelem a Tiszával mindig megvolt. 1853-tól 1860-ig háromszor öntötte el a Tisza az egész Alföldet. 1853-ban Szolnoktól Törökszentmiklósig dereglyén utaztunk Biazini gyorskocsizásával torony irányában; azután meg gyors kocsival négy nap Füzes-Gyarmatig, mindig tengelyig érő vízben, folyvást torony irányában. — 1860-ban a Tisza árja Debreczen alatt állt meg a vasúti töltésnél, ahol soha Tiszát az előtt nem láttak. Mert hát a régi boldog időkben is nagy volt a Tisza vize, csakhogy vagy a jobb parton, vagy a balparton kitört, akkor aztán az az országrész úszott, a másik azonban megmenekült . Szeged alatt senki sem számlálhatta, hogy hány láb vizet visz már a Tisza ? Sőt a Bach-korszak alatt az is megtörtént, hogy a kormánynak egy a felügyelettel megbízott hivatalnoka maga vágatta keresztül a jobbparti védi öltést, (azt hiszik, meg volt vesztegetve) s akkor meg a jobbpartiakat öntötte el az özönvíz vármegye számra. Ez a kedélyes, egymás rovására való megmenekülés igy ment, a mióta csak a Tiszát szabályozzák. Most azonban ennek a kedélyességnek vége: az árvíz se a jobbpartiaknak, se a balpartiaknak nem kell, mind a 28 Tiszaszabályozó társaság elkészítette és őrzi féltékenyen a maga gátjait: a Tiszának meg kell férni a medrében egész Szegedig. Azt mondják nekünk, hogy-hogy nem bírjuk megfékezni ezt a kis rongyos folyamot, aminek Tisza a neve? A Tisza nem rongyos kis folyam! Ebben egyesül tizennégy más folyam árja Szegedig, s azok között olyan hatalmas folyók, mint a Szamos, Maros, a három egyesült Körös a Berettyóval, s a Hernáddal egyesült Sajó. Ennyi folyamot magába fölszedő vezérfolyó nincs Európában második. És a mellett oly lassú lefolyású, hogy csak az ázsiai Amur folyó tesz túl rajta lassúságban. Az a tizennégy mellékfolyó maga is idéz elő partiális özönvizeket, s ezek meg mind sebes eséssel bírnak. Mi lesz még akkor, ha a Szamosmentiek, a Berettyó- és Kőrösvidékiek azt fogják mondani, hogy nekik sem kell az árvíz, s ők is rendes meder közé védtöltésezik a maguk folyamait? Akkor még egy pár lábbal magasabb lesz a Tisza-áradás Szeged és Vásárhely alatt. Ez olyan természetes dolog, hogy ezt egy gyermek is beláthatja, nem kell hozzá semmi mérnöki tudomány. Hanem hát a magyar ember szeret nagyon nagyítani, meg nagyon kicsinyíteni; mikor a Balatonról beszél, akkor azt mondja, hogy ez a »magyar tenger«, mikor pedig a Tiszáról beszél, azt mondja, hogy az egy »rongyos kis folyó.« Pedig hát a Balaton legnagyobb vízmagassága 12 láb. Már most képzeljen valaki »két« ilyen magyar tengert egymás fölé töltve Tokajtól Pancsováig: ez a Tisza! Huszonhét láb magas vízállású Tisza, ugyanakkor, mikor a Duna vízállása kilenc, holott mind a kettő egy klíma alatt, egy országban folyik. Bele kell nekünk abba nyugodnunk, hogy ez normális állapot, és ahhoz alkalmazni az intézkedéseinket, s nem vádolni se a kormányt, se a huszonnyolc Tiszaszabályozó társulatot, mert a Tiszát és a 14 mellékfolyamát mentül czélszerűbben, mentül rendszeresebben, mentül összefüggőbben szabályozzák. A Szeged-Csongrád között annál nagyobb lesz a tavaszi áradat. Az eddig vízmentesített ártereket feláldozni nem lehet. Tehát okvetlenül szükséges és múlhatatlan a négy veszélyeztetett nagy Tiszamenti város: Csongrád, Szentes, Vásárhely, Szeged külső védtöltéseinek és körtöltéseinek oly mérvben való emelése és megerősítése, hogy ezek a legnehezebb körülmények között is meg legyenek védve. Ha kell, köveztessenek ki azok a töltések, vagy burkoltassanak be fascinákkal, hogy ne ázzanak el a nagy víztől, ne törje őket keresztül a viharral jövő áradat. Erre az áldozatra el kell magunkat határoznunk. — A képviselőháznak, mint a »B. L.« értesül, legközelebb két, Csanádról Makón át Szegedre és Szatmárról Nagybányára vezető vicinális vasútnak kiépítése iránt törvényjavaslat fog beterjesztetni. A közlekedési minisztériumban, mint a »B. L.« hallja, a hitelbank képviselőivel az építendő budapécsi vasútra vonatkozó tanácskozások holnap meg fognak kezdetni. — A budapest-zimonyi vasútra vonatkozó tárgyalások a közlekedési minisztériumban — a »B. L.« szerint — az osztrák tartományi bank képviselőivel újból fölvétetek. Miután, nevezetesen a dunai híd műszaki részleteire vonatkozólag több differenczia még kiegyenlítetlenül maradt, a tárgyalások holnap tovább folytattatnak. — A)Konstantinovics Miklós orosz nagyherczeg elfogatásáról hozott hírt az »Ag. Russe« a következő közleménynyel igazítja helyre: »Külföldi lapok oly híreket terjesztettek Konstantinovics Miklós nagyherczegről, melyeket a leghatározottabban kell megcáfolnunk. A valóság az, hogy a fiatal nagyherczeg aki tudvalevőleg már egy idő óta elmebetegségben szenved és a télre egy falusi lakban helyeztetett el Sablino állomás közelében a Nikolai-vasút mellett, egy ezredessel ismerkedett meg, aki nem volt más, mint iparlovag. Felhasználván a nagyág állapotát, meg tudta nyerni bizalmát és oly cselekedetekre élt vele vissza, melyek a gazemberséget érintik. A nagyherczeg környezete csakhamar rájött a turpisságra és az ex-ezredes visszaküldetett hazájába és rendőri felügyelet alá helyeztetett«. — A »Köln. Ztg.« mely a nagyherczeg elfogatásáról szóló hírt először hozta, mindazáltal határozottan fentartja jelentését és tiltakozik amaz állítás ellen, hogy Konstantinovics Miklós, a ki tudományos dolgozatokat is irt, elmebeteg. Az »Ag. Russe« dementijét nevezett lap csak szerencsétlen kísérletnek nevezi, a nagyherczeget és a kormány elhamarkodott cselekedetét lehetőleg tisztára mosni. A kivégzett Riszakov és Mihajlov és Hellmann Jesse kegyelmi kérvényére az orosz semmitőszék a következő végzést hozta : »Ami Riszakovot illeti, tekintve fiatal, 19 éves korát, feddhetlen múltját s a szembeszökő hatást, melyet Zseljakov gyakorolt rá; továbbá, ami Mihailovot illeti, tekintve aránylag fiatal, 21 éves korát, hiányos szellemi kiművelését, mely talán kizárja a tiszta tudatot ama cselekedetekről, melyekre főnökeitől ragadtatta magát, elvben talán enyhítő körülményeket lehetne elfogadni, de tekintve a büntetőtörvénykönyv 241. czikkelyét, mely szerint a bűnösség a több bűnrészes által elkövetett állami bűntetteknél szét nem választható, továbbá tekintve a bűntény iszonyatos voltát, mely ez ország felséges fejének, a legenyhébb, legjobb és legszeretettebb embernek halálára vezetett — mindez okokból, és végül tekintve a büntető perrend 1069. czikkelyét, a semmitőszék elveti a kegyelmi kérvényeket s ama végzést hozza, hogy a legfőbb ítélőszék ítélete, mely jogerőre emelkedett, végrehajtassék. Ami Helfman Jessét illeti, az említett ítélet végrehajtása a büntetőperrend 959. és 519. czikkelyei értelmében tekintve, hogy a nő a terhesség negyedik hónapjában van, öt hónapra elhalasztatik.« E napokban a szentpétervári városkapitányságon egy fiatal embert állítottak közszemlére, a kinél, midőn az utczán elfogták, három hamis útlevelet találtak. Először elhozattak minden szentpétervári házszolgát, de senki sem ismerte, erre a dvornikoknak ki kellett hirdetniük, hogy egy elfogott közszemlére van kitéve, mire a közönség tömegesen tódult a rendőri épületbe s estéig kiderült, hogy az elfogott neve Arontsik, és hogy a Wosnessenskij Prospekten lakott a Licbatsew-házban. A rendőrség oda sietett, hogy az ott gyanított fontos papírokat lefoglalja , de az egész fészek üres volt. A nihilisták ugyanis maguk voltak az elsők elfogott társuk látogatói közt, hogy lássák, kit fogtak el tulajdonképen s mit lehet megmenteni. Legközelebb a Trigonia elleni per fog tárgyaltatni, kit mylordnak hívtak és szintén egyik főnöke a nihilistáknak. Trigonia 33—35 éves ember, igen megnyerő külsővel. Anyja nagyon hires gruzinai szépség volt. Trigonia Odesszában tanult és ott később, mint ügyvéd telepedett meg. Ezzel egyidejűleg tárgyaltatik ama rendőrök ügye is, kiket a nihilisták megvesztegettek, hogy Trefort a küldöttségnek adott válaszában nem csak hogy elfogadta a jelöltséget, de határozottan kijelenté, hogy megtisztelve érzi magát, ha szerencsés leend a jövő országgyűlésen a főváros egyik kerületét képviselni. Hozzátette azonban azt, hogy igyekezzék a párt a többi szabadelvű pártokkal egyesülni, nehogy a választók szétforgácsolása által a szabadelvű párt zászlaja e kerületben veszélyeztessék. Ezzel az ülés véget ért A szerb ellenzékről, az u. n. Miletics-pártról,az újvidéki »Nedélyni Liszt« azt írja, hogy annak létezése és működése a magyarországi szerbségre nézve a legnagyobb veszedelem. Fel is hívja a szerbeket, hogy a szabadelvű párt zászlaja alá sorakozzanak, ami annál könnyebbé válik rájuk nézve, mert a magyarországi szerbségnek többségét találják ama zászló alatt, míg az ellenzéki táborban egy frakcziót, mely napról-napra fogy és terrénumot veszit. Ideje is, hogy a szerb dhauvinisták sorai megritkuljanak ; elég sok bajt okoztak ők már a magyarországi szerbeknek: bizalmatlanságot keltöttek a magyarokban ama szerbek iránt is, kik a legderekabb emberek. A politikai téren ép úgy, mint a társadalmiban, népszerűtlenekké igyekeztek azokat tenni: exkommunikálták azokat, akik hozzájuk nem tartoztak, s nézetüket és véleményüket bátran nyilvánították előttük. Vajha bekövetkeznék az az idő, hogy a szerbek régi tekintélyüket visszanyernék, s kellőkép respektáltatnának, mint oly nép, mely az ország legkonzervatívebb eleméhez tartozván, minden bölcs kormány által kellő tekintetbe vétetett. Czikkiró reményű, hogy a szerbek nagy többsége e nézetet vallván, az eddigi terrorizmus alól magát emanczipálja, s azon párthoz szegődik, mely a szabadelvű zászlót lobogtatja, s elpártol a »bellum contra omnes« jelszó alatt küszködő frakcziótól, mely a szerbség mai erkölcsi hanyatlásának egyedüli okozója! Pápa, ápr. 20. (Ered. sürg.) A választók szűkebb körű értekezlete Néger Ágoston apát ajánlatára Láng Lajost kiáltotta ki képviselőjelöltül. E jelölés városszerte rokonszenvesen fogadtatott; a jelöltet meghívták programmbeszéd tartására. Választási mozgalmak. A Király és Nagymező utcza sarkán lévő Benkert-féle helyiségben létező klubb a VI. kerületi választókat holnap ápril 21-én, esti 8 órakor a Busbach Péter képviselőjelölt tiszteletére rendezendő bankettre hívta meg. A meghívók ma küldettek szét csupán a VI. kerület választói s néhány vendég számára. A II. kerületi Trefort-párt Olaj Szilárd elnöklete alatt ma a »Hattyú«-vendéglőben értekezletet tartott, melyen mintegy 30 választó volt jelen. Az értekezlet megnyitása után Babits Kálmán tanár a hetes bizottság elnöke jelentést tett a bizottságnak a Darányi-és Országhpárt vezérférfiaival az egyesülés tárgyában folytatott értekezésről. E szerint a három párt abban állapodott meg, hogy mindegyik kebeléből egy 7 tagú bizottságot küld ki, mely bizottságok Ivánka Imre elnöklete alatt f. hó 26-án az egyesülés tárgyában véglegesen értekezni fognak. A Trefort-párt ez értekezletre a maga köréből Babits Kálmán, Vukovits, Sehandl, Mensar, Szilágyi, Kompercz és Marcsics urakból álló bizottságot küld ki. Kimondotta az értekezlet, ezúttal, hogy mint Trefort-párt végleg megalakuló zászlaját még az esetre sem hagyja el, ha a többi pártok nem egyesülnek vele. Végül Olaj Szilárd mint a miniszternél járt küldöttség szónoka kijelenti, Apróságok. Tudvalevő dolog, hogy mi, kormánypárti újságírókul, vagyunk a nagyközönség előtt olyanok gyanánt kikiáltva, mint akik tömjénező mániánkban szertelenek, másokat lerángató elvadultságunkban rakonczátlanok vagyunk; ellenünk fundálta ki az ellenzéki jóhiszeműség azt a vádat, hogy dicshymnuszokat és gunydalokat kommandószóra zöngedezünk s készek vagyunk az erény egy parányát mennybéli magasztosságkép dicsőíteni pártfeleink személyében s a hiba szálkáját gerendának kürtölni ellenfeleink szemében. Hát most, ez alkalommal, e kérdésnek csupán csak pozitiv oldala felől akarok elmondani egyet s mást. Arról, hogy miben áll az a kommandószóra való dicshymnusz-zöngedezés a kormánypárton, s hányadán van ugyanez az ellenzéken. Ami az érem másik oldalát illeti, hogy melyik párti sajtónak kenyere kígyót-békát kiáltani az ellenfélre, arról nem is beszélek, azt a közönség úgy is jól tudja. Mégsem állhatom azonban meg, hogy egy jellemző vonást e részben is ne czitáljak. A kormánypárti sajtó — a múlt hét végén — egy ellenzéki képviselő saját pártjával szemben való, szándékolt eljárásáról híreket közölt, valósággal megcáfolhatatlan, az illető képviselő saját kezevonásán nyugvó adatok alapján. Az illető képviselő úr azonban időközben mást gondol s nem teszi meg mindama lépést és nyilatkozatot, s marad pártjával szemben az eddigi helyzetben. Mi több, ezt meg is írja az illető lapoknak, nota benea kormánypártiaknak, ellenfeleinek. Ezeknek kezükben van az illető képviselő úr homlokegyenest más szándékot hirdető nyilatkozata; olvasták feketével fehér papirosra nyomtatva, s tudták, honnét fű a szé e szándékok s intencziókra nézve. S mégis, mikor a képviselő úr mást hirdető nyilatkozata megérkezik, elég tárgyilagosak tudnak maradni s nem hurczolják meg a kétféle beszéd szembe állításával. Miért ? Mert a kormánypárti sajtó ismeri a diskrécziót, tudja, mivel tartozik az egyéni akaratnak ; számol a nyilvánosságot megillető tisztességgel, s nem csinál sportot — lásd Busbach esetét — magán mendemondák nyilvános meghurczolásából. Ez, tudom én, sok varázstól fosztja meg lapjainkat. Bizony sokszor nehezemre is esik egy-egy csattanós atousnak elhallgatása, csak azért, mert a kölcsönös loyalitás — a túllélről soha nem respektált — kötelessége így parancsolja ; de hát noblesse oblige, s bocsássanak meg tisztelt laptársaink odaát, mi nemességnek tartjuk a sajtóbeli szántó-vető munkát. * * * Most azonban nem erről beszélek. A kormánypárti sajtó ellen, újabban legalább, ritkábban hangzik az a vád, hogy kíméletlenül támad ellenzéki nagyságokat, mind az a másik vád, hogy mértéktelenül dicséri saját vezérembereit. Ez utóbbi kérdés az, amire van mondandóm. Ez a kérdés, mert, igazán szólva, az érem másik oldalát kevésbé tartom fontosnak. Ahol pártsajtó van ,és nálunk (nem tudom, azt mondjam-e, hogy »fájdalom«, vagy azt, hogy »hálaisten«) csakis pártsajtó van, ott elvégre is a sajtónak kötelességében áll a támadás. S ha tud vigyázni, hogy a tisztesség és objektivitás határait ne lépje át, támadásai élével alkalomadtán kíméletlenségével nemcsak bűnt nem követ el, hanem egyenesen kötelességet teljesít. Más dolog azonban az ilyen dicshimnuszok ügye. Azokba már, bármennyire méltányoljak is valakit, a napi politika küzdelmei közben nem szeretek belevágni. Elismerni az érdemet, férfiasan megmondani a helyeslő véleményt, nem zárni lábába a megillető méltánylatot, mindez nem esik ebbe a kategóriába , hisz, ha ettől meg lennénk fosztva mi újságírók, dolgunk pártkülönbség nélkül nem lenne egyéb, rut marakodásnál, amiben a közönség egynémely, erős idegzetű részének könnyen kedve telhetnék , magunknak azonban aligha. Ez hát nem vág ide. Értem az ilyesmi alatt a sajtó azon túlságait, midőn a bókolásban is annyira megy, mint mennek sokan a szenvedélyes, személyeskedő vádaskodásban. Hát merem mondani, hogy a mai magyar kormánypárt sajtója a meghunyászkodás eme tulságokban tetszelgő hangját nem használta senkivel szemben sem. Ha van párt, amelynek oka van vezére iránt igaz, férfias tisztelettel viseltetni, úgy a magyar kormánypárt az, mert e párt vezére saját egyéniségének egész súlyát, népszerűsége egész varázsát áldozta az ügyért, melynek diadaláért mindnyájan harcolunk, de azért kérdem én, volt-e a magyar kormánypárti sajtóban valaha egy lélekzetvétel alatt annyi áradozó dicséret mondva Tisza Kálmánra, mint van e pár rövidke sorban valakire : »Férfiúk, a kinek neve függetlenség, jelleme vas, becsülete arany, elvhűsége szikla, a ki hű, munkás, családias és hazafias, a kinek jelszava: a haza minden előtt.« Mit gondol az olvasó, ki az, aki ilyen föllendülésre készt egy újságírót ? Kinek nevében a független- ség,egyéniségében a vasjellem, sziklaelvhűség, aranybecsület s a haza föltétlen, mindenekelőtt való szeretete ilyetén módon együtt van ? Ha megírom, hogy jó sorok szélsőballapban jelentek meg; olvasóm bizonyosan nem fog gondolni kevesebbet, mint hogy maga Kossuth Lajos az, akit a puritanizmus így dicsőit, s legfölebb csak az alkalomszerűség kedvéért fogja lehetségesnek tartani, hogy az elragadott lelkesedés eme jelzői talán tán a derék Ihászra alkalmaztattak! Oh dehogy! Nem Kossuth, nem is Ihász, de még csak nem is Mocsáry, Helly, s hogy még lejebb menjünk a létrán, még csak nem is Majoros István az, akinek ez a hymnusz zengedez. Bölöny Sándor az, a nagyváradi képviselőjelölt, akinek neve függetlenség.« Teljes elismerésünket fogadja a nagyváradi képviselőjelölt, kiről nincs okunk semmi rosszat mondani, sőt a ki iránt szívesen viseltetünk azon lovagias tisztelettel, amely a politikai ellenpártiak közt nélkülözhetlen, hanem engedje meg, hogy figyelmeztessük egyre. Ha majd évtizedekre terjedő politikai pálya; ha majd a közéleti szereplés tengernyi megpróbáltatása ; ha majd sok küzdés, mérkőzés, siker és diadal után fog akadni egy jó barátja, a ki azt úja felőle, hogy »neve függetlenség, jelleme vas, becsülete arany, elvhűsége szikla stb.« akkor annak a valakinek szorítsa meg kezét köszönete jeléül, de akkor is figyelmeztesse, hogy a túlságos dicséret reszenzust szül; ha azonban politikai pályája kezdetén, sőt még voltakép kezdete előtt akad emberekre, akik így írnak felőle, azoktól óvakodjék, mert azok nem akarhatnak egyebet, csak egy szenvedély sugallta küzdelemben eszközöl felhasználni őt. * * * S ha Yerhovay, a nihilista, lapjában ily lágy hangoknak nyit tért a korteskedési tavasz enyhe fuvallatára: vájjon hol fog megállapodni a csábitgatás, hivogatás és döngicsélés zenéje abban a konczertben, mely a választó nemzet mulattatására nem sokára megnyílik. A barátságos együttlét valamelyik ebédelő pillanatában volt szives a »Magyarország« szerkesztője egy egész újságírói Tafelunde előtt föltárni szerkesztői jelző tárának titkát s a mosolygó Eötvösnek, a sarcasticus Lángnak s a figyelő Hegedűsnek elbeszélni, hogy ő pártjában — a nagy Sennyein kívül — csak három nagyszabású politikust ismer, s e három közül kettőt könnyen is megnevezhet: gr. Apponyi az és Szilágyi Dezső. A harmadikat már nehezebb megnevezni, mert az változik, s e tisztes hely hol Bittó Istvánnak, hol Bánhidy Bélának, hol Chorin Ferencznek, hol Somssich Pálnak, hol ennek, hol annak jut, alkalmiság szerint. Hát én tartok attól, hogy a mostani esztendő mozgalmaiban eljutunk odáig, hogy »nagyszabású« politikusnak megtétetik a »Magyarország« által még Pázmándy Gábor is, a ki Szent- Endrén s gróf Zelinszky, a ki Lippán, eddigelé két példányban képviseli országszerte azt a megbámulni való ritkaságot, amit mérsékelt ellenzéki képviselőjelöltnek neveznek. * * * Mi kormánypártiak elleszünk a neki rugaszkodó magasztalás mind eme túlzásai nélkül. Őszintén szólva, fölöslegesnek tartunk minden czifraságot a salátán, amelyet jó étvágygyal szeretnénk elkölteni látni. S ennek daczára — mégis ellenünk fog hangzani legtöbb vád túlságos magasztalás és rágalmazás miatt. Viseljük csak el. Egyéb sérelmeket s igazságtalanságokat is követett el ennél a mi kétrét ellenzékünk. V. I. utolsó fázisával Európa, ismét új bonyodalmak vannak készülőben, amelyek megint a portát érintik elsősorban. Mert a szultán fenhatósága alatt álló, bár általa csak névlegesen uralt ország sorsa jutott válságos helyzetbe. S ezúttal nem egy harmadrendű államocska támaszt arra igényt, hanem Európa egyik vezérállama , a franczia köztársaság. Az az állam ez, mely mióta kormányformát változtatott, az egész világ bámulatát és elismerését érdemelte ki gazdasági és pénzügyi előhaladása által. Az az állam ez, mely bár hivatott vezére lehet az összes hatalmaknak a czivilizáczió nagy munkájában, midőn ezt félbarbár nemzetek ellenében kell érvényesíteni, tartózkodó állásban maradt, s mások által engedte magát vezettetni a keleti kérdésben is. De Francziaország ügyei most már minden tekintetben rendezve vannak. Csak egy birtoka : Algír van minduntalan a félbarbár szomszéd megtámadásainak kitéve. Elképzelhető tehát, hogy a franczia nemzet ezt nem veszi közönyösen. A krumirek betörése és a saharai sivatagon vasutat építő franczia expedíció megtámadtatása oly merényleteknek tűnhetnek föl a hatalma érzetében büszkélkedő franczia nemzet szemében, hogyha erérdekei nem parancsolnák is, készségesen éreztetné fegyveres hatalmát a vakmerő támadóval. De Francziaországnak komoly érdeke is kívánja, hogy Afrika északi partjain birtokát kiterjeszsze. Legalább e tudat látszik meg azon diplomácziai tárgyalásokon, melyek most lelepleztetnek, s melyek már a berlini konferenczia alkalmával folytak Anglia és Francziaország képviselői között, Tuniszra vonatkozólag. Anglia Cyprus szigetét vette ekkor birtokába a hatalmak beleegyezésével, s okunk van azt hinni, hogy Francziaország ez új aquizíczióhoz csak azon föltétel alatt adta beleegyezését, ha viszont Anglia szabad kezet enged Francziaországnak, Afrika északi partjain hatalma kiterjesztésére. A Gladstone-kabinetnek érdekében áll ugyan a világgal elhitetni azt, hogy amit a toryk külügyi államtitkára tett és ígért, az ő kabinetjét nem kötötte meg és ezért a Waddingtonnak tett ígéretekről hivatalosan oly nyilatkozatok mennek világgá, amelyek azt hitethetik el, hogy Anglia Francziaországnak Tuniszra vonatkozólag nem adott fehér lapot, s a félhivatalos angol sajtó e nézetet igen nyomatékosan fejtegeti. A bevett nemzetközi szokások azonban a mellett szólanak, hogy ha a Gladstone-kabinet előde Francziaországnak Tuniszra vonatkozólag bármi csekély ígéretet tett is, ezt Angliának erkölcsi kötelessége most beváltani, ha csak saját és Európa érdekeivel összeegyeztethetőnek találja. Márpedig az átalános művelődési érdek az, hogy — mint Bismarck herczeg St. Wallier franczia követ előtt kijelenté — Európára csak nyereség az, hogyha Afrika északi partjain a franczia köztársaság tart rendet. A többi európai hatalmak közül csak Oroszország van Tuniszban közvetlenül érdekelve. De Olaszország annyira lekötelezettje Francziaországnak, hogyha ez Tuniszt elfoglalni akarja, Olaszország csakugyan nem tehet mást, mint hogy szerencsét kívánjon Francziaországnak az expedícióhoz, bármily nehéz szívvel tegye is ezt. Közvetve azonban Tuniszban Anglia is érdekelve van. Mert tudni kell, hogy Angliában egy nagy párt azt tartja, hogy Indiát előbb-utóbb ki kell bocsátani az angol protekturátusból s helyette Egyptomot Anglia vazallusává tenni. Hogy mennyire áhítoz Anglia Egyptom birtokára, azt a suezi csatornarészvények megvásárlása is bizonyítja. Egy sakkhúzás volt ez Egyptom elfoglalásának előkészítésére, s Anglia kormányát csak a felzúdult európai közvélemény bírta arra, hogy az okkupáczió eszméjét feladja. De megmaradtak titkos vágyai. Elképzelhető már most, hogy ha Francziaország elfoglalja Tuniszt, ott katonai hatalmát megerősíti és kiterjeszti, e vágy elé meglehet áthághatlan akadály gördül. Ezért Angliában nem nézik közönyösen Francziaország afrikai hatalmának kiterjesztését. Lehetséges tehát, hogy bár Tunisz gyors elfoglalása teljesen elő van készítve, az angol közvélemény hangos nyilatkozata Francziaországot attól mégis vissza fogja tartani. De ha a franczia kormány a kedvező alkalmat az okkupáczióra elszalasztani nem akarja, akkor a tuniszi kérdés által felidézett bonyodalmak, a hatalmak közötti jó egyetértést s az európai koncertet veszélyeztető fejleményekre vezethetnek. És habár nem valószínű az, hogy, Anglia és Francziaország közt háborúra kerüljön a dolog Tunisz miatt, de már e két hatalom közötti szoros baráti viszony meghidegülése is nagy veszteség volna Európára. A tuniszi kérdés. A görög kérdés maholnap letűnik a diplomáczia szőnyegéről. A hatalmak Konstantinápolyban levő képviselői most már egyetértésre jutottak a Görögországnak ígért terület átadása iránt, s alig szenvedhet kétséget, hogy az átadás sokkal gyorsabban meg fog történni, mint Dulcigne átadása, mely hónapokon át fenyegette az európai békét. Alig számolt le a keleti kérdés ezen