A Hon, 1881. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1881-04-20 / 109. szám

109. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Csütörtök, április 21. Szerifés'/.tíz­ frodla: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIK­DETLSKK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó’hivatal­­ Barátok-tere, Ath­enaeum-épület földszint.. Előfizetékr­el is : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva " reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................. . . . , 2 írt 8 hónapra 6 »­• hónapra................................. . . . . . » ' Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felül» fizetés negyedévenkint.................................­ * Az előfizetés­­is év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­dek­kor a hó első napjától számíttatik. Budapest, április 20. Hát már ez minden esztendőben így fog menni ? Hogy a­mikor a tavaszi hóolvadás bekövetkezik, egész hadjáratot kell viselni a négy nagy tiszaparti város megvédelmezésé­­re; katonaságot, utász­csapatokat, kényszer­­munkát, gőzhajókat dologba állítani; kor­mánybiztosokat, állammérnököket éjjel-nap­pal működtetni, és kiadni fél millió forintot a rendes költségvetésen túl? S még akkor is csak az Isten izgalma őrzi meg a megfeszített munka sikerét, hogy ha nem jön a vizárhoz még vihar is, így lesz-e ez már minden évben ? Igen is, így lesz minden évben, kivéve az olyan esztendőket, a­mikor télen nem esik hó, a­mi aztán még nagyobb csapás az egész országra. Sőt évről-évre növekedni fog a ve­szedelem. 1877-ben volt a Tisza magassága Szegednél 25 láb, 78-ban 26, ez idén már 27. — S ez még növekedni fog. S miért van ez igy ? Azért mert ez a ve­szedelem a Tiszával mindig megvolt. 1853-tól 1860-ig háromszor öntötte el a Tisza az egész Alföldet. 1853-ban Szolnoktól Törökszentmiklósig dereglyén utaztunk Biazini gyorskocsi­zásával torony irányában; azután meg gyors­ kocsival négy nap Füzes-Gyarmatig, mindig tengelyig érő vízben, folyvást torony irányában. — 1860-ban a Tisza árja Debre­­czen alatt állt meg a vasúti töltésnél, a­hol soha Tiszát az előtt nem láttak. Mert hát a régi boldog időkben is nagy volt a Tisza vize, csakhogy vagy a jobb par­ton, vagy a balparton kitört, akkor aztán az az országrész úszott, a másik azonban meg­menekült . Szeged alatt senki sem számlál­hatta, hogy hány láb vizet visz már a Tisza ? Sőt a Bach-korszak alatt az is megtörtént, hogy a kormánynak egy a felügyelettel meg­bízott hivatalnoka maga vágatta keresztül a jobbparti védi öltést, (azt hiszik, meg volt vesztegetve) s akkor meg a jobbpartiakat ön­tötte el az özönvíz vármegye számra. Ez a ke­­délyes, egymás rovására való megmenekülés igy ment, a mióta csak a Tiszát szabályoz­zák. Most azonban ennek a kedélyességnek vége: az árvíz se a jobbpartiaknak, se a balpartiaknak nem kell, mind a 28 Tiszaszabályozó társaság elkészítette és őrzi féltékenyen a maga gátjait: a Tiszának meg kell férni a medrében egész Szegedig. Azt mondják nekünk, hogy-h­ogy nem bírjuk megfékezni ezt a kis rongyos folyamot, a­minek Tisza a neve? A Tisza nem rongyos kis folyam! Ebben egyesül tizennégy más folyam árja Szegedig, s azok között olyan hatalmas folyók, mint a Szamos, Maros, a három egye­sült Körös a Berettyóval, s a Hernáddal egyesült Sajó. Ennyi folyamot magába föl­szedő vezérfolyó nincs Európában második. És a mellett oly lassú lefolyású, hogy csak az ázsiai Amur folyó tesz túl rajta las­súságban. Az a tizennégy mellékfolyó maga is idéz elő partiális özönvizeket, s ezek meg mind sebes eséssel bírnak. Mi lesz még akkor, ha a Szamosmentiek, a Berettyó- és Kőrösvidé­kiek azt fogják mondani, hogy nekik sem kell az árvíz, s ők is rendes meder közé védtölté­­sezik a maguk folyamait? Akkor még egy pár lábbal magasabb lesz a Tisza-áradás Sze­ged és Vásárhely alatt. Ez olyan természetes dolog, hogy ezt egy gyermek is beláthatja, nem kell hozzá semmi mérnöki tudomány. Hanem hát a magyar ember szeret na­gyon nagyítani, meg nagyon kicsinyíteni; mikor a Balatonról beszél, akkor azt mondja, hogy ez a »magyar tenger«, mikor pedig a Tiszáról beszél, azt mondja, hogy az egy »rongyos kis folyó.« Pedig hát a Balaton legnagyobb vízmagassága 12 láb. Már most képzeljen valaki »két« ilyen magyar tengert egymás fölé töltve Tokajtól Pancsováig: ez a Tisza! Huszonhét láb magas vízállású Tisza, ugyanakkor, mikor a Duna vízállása kilenc­, holott mind a kettő egy klíma alatt, egy or­szágban folyik. Bele kell nekünk abba nyugodnunk, hogy ez normális állapot, és ahhoz alkal­mazni az intézkedéseinket, s nem vádolni se a kormányt, se a huszonnyolc­ Tiszaszabályozó társulatot, mert a Tiszát és a 14 mellékfolya­mát mentül czélszerűbben, mentül rendszeresebben, mentül összefüg­gőbben szabályozzák. A Szeged-Csongrád között annál nagyobb lesz a tavaszi áradat. Az eddig vízmentesített ártereket felál­dozni nem lehet. Tehát okvetlenül szükséges és múl­hatatlan a négy veszélyeztetett nagy Tisza­­menti város: Csongrád, Szentes, Vásárhely, Szeged külső védtöltéseinek és körtöltései­nek oly mérvben való emelése és megerősí­tése, hogy ezek a legnehezebb körülmények között is meg legyenek védve. Ha kell, kö­­veztessenek ki azok a töltések, vagy burkol­­tassanak be fascinákkal, hogy ne ázzanak el a nagy víztől, ne törje őket keresztül a vi­harral jövő áradat. Erre az áldozatra el kell magunkat határoznunk. — A képviselőháznak, mint a »B. L.« értesül, legközelebb két, Csanádról Makón át Sze­gedre és Szatmárról Nagybányára vezető vic­inális vasútnak kiépítése iránt törvényjavaslat fog beter­jesztetni.­­ A közlekedési minisztériumban, mint a »B. L.« hallja, a hitelbank képviselőivel az építendő buda­pécsi vasútra vonatkozó ta­nácskozások holnap meg fognak kezdetni. — A budapest-zimonyi vasútra vo­natkozó tárgyalások a közlekedési minisztériumban — a »B. L.« szerint — az osztrák tartományi bank képviselőivel újból fölvétetek. Miután, nevezetesen a dunai híd műszaki részleteire vonatkozólag több differenczia még kiegyenlí­tetlenül maradt, a tárgya­lások holnap tovább folytattatnak. — A)Konstantinovics­ Miklós orosz nagyherczeg elfogatásáról hozott hírt az »Ag. Russe« a következő közleménynyel igazítja helyre: »Külföldi lapok oly híreket terjesztettek Konstantinovics Miklós nagy­herczegről, me­lyeket a leghatározottabban kell megc­áfolnunk. A valóság az, hogy a fiatal nagyherczeg a­ki tudvalevő­leg már egy idő óta elmebetegségben szen­ved és a télre egy falusi lakban helyeztetett el Sab­­lino állomás közelében a Nikolai-vasút mellett, egy ezredessel ismerkedett meg, a­ki nem volt más, mint iparlovag. Felhasználván a nagyág állapotát, meg tudta nyerni bizalmát és oly cselekedetekre élt vele vissza, melyek a gazemberséget érintik. A nagyher­czeg környezete csakhamar rájött a turpisságra és az ex-ezredes visszaküldetett hazájába és rendőri fel­ügyelet alá helyeztetett«. — A »Köln. Ztg.« mely a nagyherczeg elfogatásáról szóló hírt először hozta, mindazáltal határozottan fentartja jelentését és til­takozik amaz állítás ellen, hogy Konstantino­vics Miklós, a ki tudományos dolgozatokat is irt, elmebeteg. Az »Ag. Russe« dementijét nevezett lap csak szerencsétlen kísérletnek nevezi, a nagyherczeget és a­ kormány elhamarkodott cselekedetét lehetőleg tisz­tára mosni. A kivégzett Riszakov és Mih­ajlov és Hell­mann Jesse kegyelmi kérvényére az orosz semmitőszék a következő végzést hozta : »A­mi Ri­­szakovot illeti, tekintve fiatal, 19 éves korát, feddhet­­len múltját s a szembeszökő hatást, melyet Zseljakov gyakorolt rá; továbbá, a­mi Mih­ailovot illeti, te­kintve aránylag fiatal, 21 éves korát, hiányos szelle­mi kiművelését, mely talán kizárja a tiszta tudatot ama cselekedetekről, melyekre főnökeitől ragadtatta magát, elvben talán enyhítő körülményeket lehetne el­fogadni, de tekintve a büntetőtörvénykönyv 241. czik­­kelyét, mely szerint a bűnösség a több bűnrészes által elkövetett állami bűntetteknél szét nem választható, továbbá tekintve a bűntény iszonyatos voltát, mely ez ország felséges fejének, a legenyhébb, legjobb és leg­­szeretettebb embernek halálára vezetett — mindez okokból, és végül tekintve a büntető perrend 1069. czikkelyét, a semmitőszék elveti a kegyelmi kérvénye­ket s ama végzést hozza, hogy a legfőbb ítélőszék íté­lete, mely jogerőre emelkedett, végrehajtassék. A­mi Helfman Jessét illeti, az említett ítélet végrehajtása a büntetőperrend 959. és 519. czikkelyei értelmében tekintve, hogy a nő a terhesség negyedik hónapjában van, öt hónapra elhalasztatik.« E napokban a szentpétervári városkapitánysá­gon egy fiatal embert állítottak közszemlére, a kinél, midőn az utczán elfogták, három hamis útlevelet ta­láltak. Először elhozattak minden szentpétervári ház­szolgát, de senki sem ismerte, erre a dvornikoknak ki kellett hirdetniük, hogy egy elfogott közszemlére van kitéve, mire a közönség tömegesen tódult a rendőri épületbe s estéig kiderült, hogy az elfogott neve Arontsik, és hogy a Wosnessenskij Prospekten lakott a Licbatsew-házban. A rendőrség oda sietett, hogy az ott gyanított fontos papírokat lefoglalja , de az egész fészek üres volt. A nihilisták ugyanis maguk voltak az elsők elfogott társuk látogatói közt, hogy lássák, kit fogtak el tulajdonképen s mit lehet meg­mente­ni.­­ Legközelebb a Trigonia elleni per fog tárgyaltatni, kit mylordnak hívtak és szintén egyik főnöke a nihilistáknak. Trigonia 33—35 éves ember, igen megnyerő külsővel. Anyja nagyon hires gruzinai szépség volt. Trigonia Odesszában tanult és ott ké­sőbb, mint ügyvéd telepedett meg. Ezzel egyidejűleg tárgyaltatik ama rendőrök ügye is, kiket a nihilisták megvesztegettek, hogy Trefort a küldöttségnek adott válaszában nem csak hogy elfogadta a jelöltséget, de határozottan ki­jelenté, hogy megtisztelve érzi magát, ha szerencsés leend a jövő országgyűlésen a főváros egyik kerületét képviselni. Hozzá­tette azonban azt, hogy igyekezzék a párt a többi szabadelvű pártokkal egyesülni, ne­hogy a választók szétforgácsolása által a szabadelvű párt zászlaja e kerületben veszélyeztessék. Ezzel az ülés véget ért A szerb ellenzékről, az u. n. Miletics-párt­­ról,az újvidéki »Nedélyni Liszt« azt írja, hogy annak létezése és működése a magyarországi szerb­ségre nézve a legnagyobb veszedelem. Fel is hívja a szerbeket, hogy a szabadelvű párt zászlaja alá sora­kozzanak, a­mi annál könnyebbé válik rájuk nézve, mert a magyarországi szerbségnek többségét találják ama zászló alatt, míg az ellenzéki táborban egy frakcziót, mely napról-napra fogy és terrénumot ve­szit. Ideje is, hogy a szerb dhauvinisták sorai meg­ritkuljanak ; elég sok bajt okoztak ők már a magyar­­országi szerbeknek: bizalmatlanságot keltöttek a magyarokban ama szerbek iránt is, kik a legderekabb emberek. A politikai téren ép úgy, mint a társadal­miban, népszerűtlenekké igyekeztek azokat tenni: ex­kommunikálták azokat, a­kik hozzájuk nem tartoztak, s nézetüket és véleményüket bátran nyilvánították előttük. Vajha bekövetkeznék az az idő, hogy a szer­­bek régi tekintélyüket visszanyernék, s kellőkép res­­pektáltatnának, mint oly nép, mely az ország leg­­konzervatívebb eleméhez tartozván, minden bölcs kormány által kellő tekintetbe vétetett. Czikkiró re­ményű, hogy a szerbek nagy többsége e nézetet vall­­ván, az eddigi terrorizmus alól magát emanczipálja, s azon párthoz szegődik, mely a szabadelvű zászlót lobogtatja, s elpártol a »bellum contra omnes« jelszó alatt küszködő frakcziótól, mely a szerbség mai er­kölcsi hanyatlásának egyedüli okozója! Pápa, ápr. 20. (Ered. sürg.) A választók szűkebb körű értekezlete Néger Ágoston apát aján­latára Láng Lajost kiáltotta ki képviselőjelöltül. E jelölés városszerte rokonszenvesen fogadtatott; a je­löltet meghívták programmbeszéd tartására. Választási mozgalmak. A Király­ és Nagymező utcza sarkán lévő Ben­­kert-féle helyiségben létező klubb a VI. kerületi vá­lasztókat holnap ápril 21-én, esti 8 órakor a Busbach Péter képviselőjelölt tiszteletére rendezendő ban­kettre hívta meg. A meghívók ma küldettek szét csu­pán a VI. kerület választói s néhány vendég számára. A II. kerületi T­r­e­f­o­r­t-párt Olaj Szilárd elnöklete alatt ma a »Hattyú«-vendéglőben értekez­letet tartott, melyen mintegy 30 választó volt jelen. Az értekezlet megnyitása után Babits Kálmán tanár a hetes bizottság elnöke jelentést tett a bizottságnak a Darányi-és Országhpárt vezérférfiaival az egyesülés tárgyában folytatott értekezésről. E szerint a három párt abban állapodott meg, hogy mindegyik kebeléből egy 7 tagú bizottságot küld ki, mely bizott­ságok Ivánka Imre elnöklete alatt f. hó 26-án az egyesülés tárgyában véglegesen értekezni fognak. A Trefort-párt ez értekezletre a maga köréből Babits Kálmán, Vukovits, S­eh­an­dl, Mensar, Szi­lágyi, Kompercz és Marcsics urakból álló bizottságot küld ki. Kimondotta az értekezlet, ezút­tal, hogy mint Trefort-párt végleg megalakul­ó zászlaját még az esetre sem hagyja el, ha a többi pártok nem egyesülnek vele. Végül Olaj Szilárd mint a miniszternél járt küldöttség szónoka kijelenti, Apróságok. Tudvalevő dolog, hogy mi, kormánypárti újság­írókul, vagyunk a nagy­közönség előtt olyanok gya­nánt kikiáltva, mint a­kik tömjénező mániánkban szertelenek, másokat lerángató elvadultságunkban rakonczátlanok vagyunk; ellenünk fundálta ki az ellenzéki jóhiszeműség azt a vádat, hogy dicshymnu­­szokat és gunydalokat kommandószóra zöngedezünk s készek vagyunk az erény egy parányát mennybéli magasztosságkép dicsőíteni pártfeleink személyében s a hiba szálkáját gerendának kürtölni ellenfeleink szemében. Hát most, ez alkalommal, e kérdésnek csupán csak pozitiv oldala felől akarok elmondani egyet s mást. Arról, hogy miben áll az a kommandószóra való dicshymnusz-zöngedezés­ a kormánypárton, s hányadán van ugyanez az ellenzéken. A­mi az érem másik oldalát illeti, hogy melyik párti sajtónak ke­nyere kígyót-békát kiáltani az ellenfélre, arról nem is beszélek, azt a közönség úgy is jól tudja. Még­sem állhatom azonban meg, hogy egy jel­lemző vonást e részben is ne czitáljak. A kormány­­párti sajtó — a múlt hét végén — egy ellenzéki kép­viselő saját pártjával szemben való, szándékolt eljá­rásáról híreket közölt, valósággal megc­áfolhatatlan, az illető képviselő saját kezevonásán nyugvó adatok alapján. Az illető képviselő úr azonban időközben mást gondol s nem teszi meg mindama lépést és nyilatko­zatot, s marad pártjával szemben az eddigi helyzetben. Mi több, ezt meg is írja az illető lapoknak, nota bene­­a kormánypártiaknak, ellenfeleinek. Ezeknek kezükben van az illető képviselő úr homlokegyenest más szándékot hirdető nyilatkozata; olvasták feketével fehér papiro­sra nyomtatva, s tud­ták, honnét fű a s­z­é­­ e szándékok s intencziókra nézve. S mégis, mikor a képviselő úr mást hirdető nyilatkozata megérkezik, elég tárgyilagosak tudnak maradni s nem hurczolják meg a kétféle beszéd szembe állításával. Miért ? Mert a kormánypárti sajtó ismeri a diskrécziót, tudja, mivel tartozik az egyéni akarat­nak ; számol a nyilvánosságot megillető tisztességgel, s nem csinál sportot — lásd Busbach esetét — ma­gán mendemondák nyilvános meghurczolásából. Ez, tudom én, sok varázstól fosztja meg lapjainkat. Bi­zony sokszor nehezemre is esik egy-egy csattanós atous­nak elhallgatása, csak azért, mert a kölcsönös loyalitás — a túllélről soha nem respektált — köte­lessége így parancsolja ; de hát noblesse oblige, s bo­csássanak meg tisztelt laptársaink oda­át, mi nemes­ségnek tartjuk a sajtóbeli szántó-vető munkát. * * * Most azonban nem erről beszé­lek. A kormány­­párti sajtó ellen, újabban legalább, ritkábban hang­zik az a vád, hogy kíméletlenül támad ellenzéki nagy­ságokat, mind az a másik vád, hogy mértéktelenül dicséri saját vezér­embereit. Ez utóbbi kérdés az, a­mire van mondandóm. Ez a kérdés, mert, igazán szólva, az érem másik ol­dalát kevésbé tartom fontosnak. A­hol pártsajtó van ,é­s nálunk (nem tudom, azt mondjam-e, hogy »fáj­dalom«, vagy azt, hogy »hálaisten«) csakis pártsajtó van, ott elvégre is a sajtónak kötelességében áll a támadás. S ha tud vigyázni, hogy a tisztesség és ob­jektivitás határait ne lépje át, támadásai élével alka­lom­adtán kíméletlenségével nemcsak bűnt nem követ el, hanem egyenesen kötelességet teljesít. Más dolog azonban az ilyen dicshimnuszok ügye. Azokba már, bármennyire méltányoljak is va­lakit, a napi politika küzdelmei közben nem szeretek bele­vágni. Elismerni az érdemet, férfiasan megmon­dani a helyeslő véleményt, nem zárni lábába a meg­illető méltánylatot, mindez nem esik ebbe a kategó­riába , hisz, ha ettől meg lennénk fosztva mi újság­írók, dolgunk pártkülönbség nélkül nem lenne egyéb, rut marakodásnál, a­miben a közönség egynémely, erős idegzetű részének könnyen kedve telhetnék , ma­gunknak azonban aligha. Ez hát nem vág ide. Értem az ilyesmi alatt a sajtó azon túlságait, midőn a bóko­lásban is annyira megy, mint mennek sokan a szenve­délyes, személyeskedő vádaskodásban. Hát merem mondani, hogy a mai magyar kor­mánypárt sajtója a meghunyászkodás eme tulságok­­ban tetszelgő hangját nem használta senkivel szem­ben sem. Ha van párt, a­melynek oka van vezére iránt igaz, férfias tisztelettel viseltetni, úgy a magyar kormánypárt az, mert e párt vezére saját egyénisé­gének egész súlyát, népszerűsége egész varázsát ál­dozta az ügyért, melynek diadaláért mindnyájan har­­c­olunk, de azért kérdem én, volt-e a magyar kormány­­párti sajtóban valaha egy lélekzetvétel alatt annyi áradozó dicséret mondva Tisza Kálmánra, mint van e pár rövidke sorban valakire : »Férfiú­k, a kinek neve függetlenség, jelleme vas, be­csülete arany, elvhűsége szikla, a ki hű, munkás, családias és hazafias, a kinek jelszava: a haza minden előtt.« Mit gondol az olvasó, ki az, a­ki ilyen föllendü­lésre készt egy újságírót ? Kinek nevében a független- ség,egyéniségében a vasjellem, sziklaelvhűség, aranybe­csület s a haza föltétlen, mindenekelőtt való szeretete ilyetén módon együtt van ? Ha megírom, hogy jó sorok szélsőbal­­lapban jelentek meg; olvasóm bizonyosan nem fog gondolni kevesebbet, mint hogy maga Kos­suth Lajos az, a­kit a puritanizmus így dicsőit, s leg­­fölebb csak az alkalomszerűség kedvéért fogja lehet­ségesnek tartani, hogy az elragadott lelkesedés eme jelzői talán tán a derék Ihászra alkalmaztattak! Oh dehogy! Nem Kossuth, nem is Ihász, de még csak nem is Mocsáry, Helly, s hogy még lejebb menjünk a létrán, még csak nem is Majoros István az, a­kinek ez a­ hymnusz zengedez. Bölöny Sán­dor az, a nagyváradi képviselőjelölt, akinek neve függetlenség.« Teljes elismerésünket fogadja a nagy­váradi képviselőjelölt, kiről nincs okunk semmi rosszat mondani, sőt a ki iránt szívesen viseltetünk azon lo­­vagias tisztelettel, a­mely a politikai ellenpártiak közt nélkülözhetlen, hanem engedje meg, hogy figyelmez­tessük egyre. Ha majd évtizedekre terjedő politikai pálya; ha majd a közéleti szereplés tengernyi megpróbálta­tása ; ha majd sok küzdés, mérkőzés, siker és diadal után fog akadni egy jó barátja, a ki azt úja felőle, hogy »neve függetlenség, jelleme vas, becsülete arany, elvhűsége szikla stb.« akkor annak a valakinek szo­rítsa meg kezét köszönete jeléül, de akkor is figyel­meztesse, hogy a túlságos dicséret reszenzust szül; ha azonban politikai pályája kezdetén, sőt még voltakép kezdete előtt akad emberekre, a­kik így írnak felőle, azoktól óvakodjék, mert azok nem akarhatnak egye­bet, csak egy szenvedély­ sugallta küzdelemben eszkö­zöl felhasználni őt. * * * S ha Yerhovay, a nihilista, lapjában ily lágy hangoknak nyit tért a korteskedési tavasz enyhe fu­vallatára: vájjon hol fog megállapodni a csábitgatás, hivogatás és döngicsélés zenéje abban a konczertben, mely a választó nemzet mulattatására nem sokára megnyílik. A barátságos együttlét valamelyik ebédelő pillanatában volt szives a »Magyarország« szerkesztője egy egész újságírói Tafel­unde előtt föltárni szerkesz­tői jelző tárának titkát s a mosolygó Eötvösnek, a sarcasticus Lángnak s a figyelő Hegedűsnek elbe­szélni, hogy ő pártjában — a nagy Sennyein kívül — csak három nagyszabású politikust ismer, s e három közül kettőt könnyen is megnevezhet: gr. Apponyi az és Szilágyi Dezső. A harmadikat már nehezebb megnevezni, mert az változik, s e tisztes hely hol Bittó Istvánnak, hol Bánhidy Bélának, hol Chorin Ferencznek, hol Somssich Pálnak, hol ennek, hol an­nak jut, alkalmiság szerint. Hát én tartok attól, hogy a mostani esztendő mozgalmaiban eljutunk odáig, hogy »nagyszabású« politikusnak megtétetik a »Ma­gyarország« által még Pázmándy Gábor is, a ki Szent- Endrén s gróf Zelinszky, a ki Lippán, eddigelé két példányban képviseli országszerte azt a megbámulni való ritkaságot, a­mit mérsékelt ellenzéki képviselő­­jelöltnek neveznek. * * * Mi kormánypártiak elleszünk a neki rugaszkodó magasztalás mind eme túlzásai nélkül. Őszintén szól­va, fölöslegesnek tartunk minden czifraságot a salá­tán, a­melyet jó étvágygyal szeretnénk elkölteni látni. S ennek daczára — mégis ellenünk fog hangzani leg­több vád túlságos magasztalás és rágalmazás miatt. Viseljük csak el. Egyéb sérelmeket s igazságtalansá­gokat is követett el ennél a mi kétrét ellenzékünk. V. I. utolsó fázisával Európa, ismét új bonyodal­mak vannak készülőben, a­melyek megint a portát érintik első­sorban. Mert a szultán fen­­hatósága alatt álló, bár általa csak névlege­sen uralt ország sorsa jutott válságos hely­zetbe. S ezúttal nem egy harmadrendű álla­­mocska támaszt arra igényt, hanem Európa egyik vezérállama , a franczia köztársaság. Az az állam ez, mely mióta kormányformát változtatott, az egész világ bámulatát és elis­merését érdemelte ki gazdasági és pénzügyi előhaladása által. Az az állam ez, mely bár hivatott vezére lehet az összes hatalmaknak a czivilizáczió nagy munkájában, midőn ezt félbarbár nemzetek ellenében kell érvénye­síteni, tartózkodó állásban maradt, s mások által engedte magát vezettetni a keleti kér­désben is. De Francziaország ügyei most már min­den tekintetben rendezve vannak. Csak egy birtoka : Algír van minduntalan a félbarbár szomszéd megtámadásainak kitéve. Elképzel­hető tehát, hogy a franczia nemzet ezt nem veszi közönyösen. A krumirek betörése és a saharai sivatagon vasutat építő franczia expe­­díc­ió megtámadtatása oly merényleteknek tűnhetnek föl a hatalma érzetében büszkél­kedő franczia nemzet szemében, hogyha er­érdekei nem parancsolnák is, készségesen éreztetné fegyveres hatalmát a vakmerő tá­madóval. De Francziaországnak komoly érde­ke is kívánja, hogy Afrika északi partjain birtokát kiterj­eszsze. Legalább e tudat lát­szik meg azon diplomácziai tárgyalásokon, melyek most lelepleztetnek, s melyek már a berlini konferenczia alkalmával folytak An­glia és Francziaország képviselői között, Tu­niszra vonatkozólag. Anglia Cyprus szigetét vette ekkor birtokába a hatalmak beleegye­zésével, s okunk van azt hinni, hogy Fran­cziaország ez új aquizíczióhoz csak azon föl­tétel alatt adta beleegyezését, ha viszont An­glia szabad kezet enged Francziaországnak, Afrika északi partjain hatalma kiterjesztésére. A Gladstone-kabinetnek érdekében áll ugyan a világgal elhitetni azt, hogy a­mit a toryk külügyi államtitkára tett és ígért, az ő kabinetjét nem kötötte meg és ezért a Wad­­dingtonnak tett ígéretekről hivatalosan oly nyilatkozatok mennek világgá, a­melyek azt hitethetik el, hogy Anglia Francziaországnak Tuniszra vonatkozólag nem adott fehér lapot, s a félhivatalos angol sajtó e nézetet igen nyomatékosan fejtegeti. A bevett nemzetközi szokások azonban a mellett szólanak, hogy ha a Gladstone-kabinet előde Francziaország­nak Tuniszra vonatkozólag bármi csekély ígéretet tett is, ezt Angliának erkölcsi köte­lessége most beváltani, ha csak saját és Euró­pa érdekeivel összeegyeztethetőnek találja. Már­pedig az átalános művelődési érdek az, hogy — mint Bismarck herczeg St. Wallier franczia követ előtt kijelenté — Európára csak nyereség az, hogyha Afrika északi partjain a franczia köztársaság tart rendet. A többi európai hatalmak közül csak Oroszország van Tuniszban közvetlenül érdekelve. De Olaszország annyira lekötelezettje Franczia­országnak, hogyha ez Tuniszt elfoglalni akarja, Olaszország csakugyan nem tehet mást, mint hogy szerencsét kívánjon Fran­cziaországnak az expedíc­ióhoz, bármily ne­héz szívvel tegye is ezt. Közvetve azonban Tuniszban Anglia is érdekelve van. Mert tudni kell, hogy Angliá­ban egy nagy párt azt tartja, hogy Indiát előbb-utóbb ki kell bocsátani az angol pro­­tekturátusból s helyette Egyptomot Anglia vazallusává tenni. Hogy mennyire áhítoz An­glia Egyptom birtokára, azt a suezi csatorna­részvények megvásárlása is bizonyítja. Egy sakkhúzás volt ez Egyptom elfoglalásának előkészítésére, s Anglia kormányát csak a fel­­zúdult európai közvélemény bírta arra, hogy az okkupáczió eszméjét feladja. De megma­radtak titkos vágyai. Elképzelhető már most, hogy ha Francziaország elfoglalja Tuniszt,­­ ott katonai hatalmát megerősíti és kiterjeszti, e vágy elé meglehet áthághatlan akadály gör­dül. Ezért Angliában nem nézik közönyösen Francziaország afrikai hatalmának kiterjesz­tését. Lehetséges tehát, hogy bár Tunisz gyors elfoglalása teljesen elő van készítve, az angol közvélemény hangos nyilatkozata Franczia­­országot attól mégis vissza fogja tartani. De ha a franczia kormány a kedvező al­kalmat az okkupáczióra elszalasztani nem akarja, akkor a tuniszi kérdés által felidézett bonyodalmak, a hatalmak közötti jó egyet­értést s az európai konc­ertet veszélyeztető fejleményekre vezethetnek. És habár nem valószínű az, hogy, Anglia és Francziaország közt háborúra kerüljön a dolog Tunisz miatt, de már e két hatalom közötti szoros baráti viszony meghidegülése is nagy veszteség vol­na Európára. A tuniszi kérdés. A görög kérdés maholnap letűnik a dip­­lomáczia szőnyegéről. A hatalmak Konstan­tinápolyban levő képviselői most már egyet­értésre jutottak a Görögországnak ígért te­rület átadása iránt, s alig szenvedhet kétsé­get, hogy az átadás sokkal gyorsabban meg fog történni, mint Dulcigne átadása, mely hónapokon át fenyegette az európai békét. Alig számolt le a keleti kérdés ezen

Next