A Hon, 1881. július (19. évfolyam, 179-209. szám)
1881-07-10 / 188. szám
188. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Vasárnap, julius 10. K.mrkesztési Iroda Barátok-tere, Athenaeum-épület A Upsztaitrin részét illető minden közreménny szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadhatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK ffintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok Ura Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. El dá-hivatalt Barátok-tere iitenaeum-épület UadszinL ■H ífizetési «Xij ? Postán küld-agy Budapesten házhoz hordva r' 1 és esti kiadáa együtt: 1 hónapra ...................................................... frt 8 hónaprt , . ..................................c » ■ 8 hónapra, , . . . 18 » Az esti kiai postai külfaküldéseért fenti» fizetés negyedévenkint S * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg*kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min* ■lenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhivás A HON XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 írt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő A HON kiadóhivatala. Budapest, július 9. Az igazmondás véreinkkel szemben a legnehezebb dolog és így ki kell emelnünk azt a politikailag fontos, államférfias magaslaton álló beszédet, melyet Miskatovics a horvát országgyűlésen tartott; nem azon részében, mely a fiumei kérdésre vonatkozik, mert e kérdéssel már foglalkoztunk és ebben Miskatovics is (mint jelentése bizonyítja) hódol a horvát aspiráczióknak vagy legalább legyezgeti azokat; de kiemelendő e beszéd azon átalános részében, melyben a szónok a dualizmus jelentőségével, annak védelmével és ezzel szemben Horvátországnak politikai állásával foglalkozik; mert ez első komoly és higgadt magyarázata azon érdeknek, mely Horvátországot a magyar alkotmányhoz fűzi és azon jelentőségnek, melylyel bir a dualizmus jelen formája úgy Horvátországra, mint átalában hazánkra és a monarchiára. Különösen pedig jól esett egy horvát államférfi szájából hallani azon elismerést, hogy Magyarország nem csak, hogy nem érezteté Horvátországgal hatalmát és a monarchiában való befolyását, de a legnagyobb méltányossággal bánt azzal. Azt írják Zágrábból, hogy Miskátovics beszéde nagy hatást tett. Örülünk e hatásnak és örülünk e beszédnek, mert nem csak Horvátország jól felfogott politikáját fejti az ki, de egyszersmind megcáfolja azon feltevéseket, melyek a dualizmusnak a legújabb események következtében való aláaknázását, megrontását hirdetik; sőt ezen kívül bír azon nagy jelentőséggel, hogy a horvátok politikáját tökéletesen elválasztja minden délszláv aspirációtól; kijelöli határozottan és leplezetlenül azon keretet, melyben a horvát politikának mozognia kell; és ebből, természetszerűen, ki kell, hogy zárva legyen minden területváltozás lehetősége, akár Boszniára, akár csak Fiuméra terjedjen is az ki. Az a politika, melyet Miskátovics kifejtett, meghagyja Horvátországot, Magyarországot és a monarchiát jelenlegi alakjában és szárnyát szegi minden felforgatási vágynak. Ezért üdvözöljük őt. Üdvözöljük különösen azért, hogy brit bátorsággal, a horvátok nevében és a horvátoknak kimondani azt, hogy a dualizmussal szemben a monarchia és Magyarország jelenlegi alkotmányával szemben le kell a nemzetiségeknek tenni nemcsak a kifelé való aspirációkat, de a belső bizalmatlanságot is, mert szabadságuk és fejlődésük eléggé respektálva és előmozdítva van, annak kebelében. Ha ezzel az eszmével megbarátkoznak a horvátok és ha megtudják a délszláv álmodozók azt, hogy terveikben Horvátországra nem számíthatnak, akkor nemcsak a Horvát- és Magyarország közötti kapocs nyerend sokat erőben és bensőségben , de a monarchia is : erőben. És ehhez nem kell valami nagy államférfiúi belátás, vagy önmegtagadás ; elég a mindennapi tapasztalást figyelemmel kísérni. Hisz, hogy a horvátok számára »nincsen másutt hely« azt tapasztalhatják valahányszor a többi szláv fajokkal érintkezésbe lépnek , a szerbekkel saját országgyűlésükön sem tudnak megférni, egyházi tekintetben pedig ezekkel, valamint a tótokkal és szlovénekkel a legmerevebb ellentétben állanak. Úgy hogy a római zarándokolás, a Cyrill és Methodius ünnep valódi jelentőségét épen az adja meg, hogy a legkisebb és a legnagyobb dolgokban, a társadalmi érintkezésben és vallási ováczióban egyaránt feltűnt és bebizonyosodott az, hogy a szláv fajok egyesítésére gondolni sem lehet , sőt még csak a délszlávok egyesítése is, megoldhatlan feladat. Ezt különösen most kell kiemelnünk, midőn a legártatlanabb és legideálisabb téren létetett kísérlet, azoknak ha nem is egyesítésére, legalább közelebb hozására. Fontossággal bír ez még pártpolitikánk igazolása szempontjából is, mert a legtöbb támadás és legtöbb vád a Tisza-kormány külpolitikája ellen , a legtöbb érv, az ellenzék orosz támadási vágya és török-mentési népszerűsége mellett, azon föltevésen alapult, hogy ha a nemzetet az orosz háborúba be nem vonjuk és Európa előtt nem szerepelünk mint Törökország minden áron védői, tehát véd- és daczszövetséget Törökországgal nem kötünk, (mint ahogy ezt az ellenzék formaliter ndítványozá) akkor (Kossuth jóslata szerint) Délszlávia alakul meg határainkon. Most láthatjuk (és talán konstatálhatjuk is), hogy ez nemcsak nem valósult, de még csak az illető tényezők között sem terjedt ez az eszme, sőt az egyes délszláv fajok között azon arányban nőnek az ellentétek, amelyben fejlődnek és szabadabbakká lesznek. Szerbia és Horvátország bizonyára messzebb van ettől, mint a többi elnyomott szláv töredék. És Horvátország, saját jól felfogott érdekében cselekszik akkor, mikor úgy értelmezi hivatását és politikai állását, mint ahogy Miskátovics kijelölte azt. Ezen az utón közelebb fogjuk érezni magunkat egymáshoz még a vitás kérdésekben is, így a fiumei kérdésben is. Különösen akkor, ha a horvátok azon higgadtsággal fogják ezt is megítélni, melylyel Miskátovics most védi és magyarázza a dualizmust és másfelől akkor, ha a magyar országgyűlési pártok, pártszempontok félretételével ítélik azt meg. De ha a horvátok túloznak, vagy ha a magyarok azon a nyomon haladnak, melyet nekik az u. n. mérsékelt ellenzék közlönye ma kijelölt. i., hogy a Tisza-kormányt a fiumei kérdésben meg is lehet buktatni, minek valódi értelme az, hogy az ellenzék szövetkezzék a horvát túlzókkal, a magyar állam jogait védő kormánynyal szemben, akkor bizony a kérdés nehézzé fog válni; de reméljük, hogy a horvátok higgadtsága és a magyarok hazafisága — az ellenzéki és nemzetiségi túlzókkal szemben egyaránt — feltalálja a megoldás kulcsát. — Bausznern Guido országgyűlési képviselő a» Siebenb. Deutsch. Tagbl.« legutóbbi számában a következő nyilatkozatot teszi közzé. E lap július 2-iki számának vezérczikke »A választások után« czím alatt egyebek közt azt az állítást foglalja magában, hogy én »tán már habozva állok a kormánypárt s az úgynevezett szász néppárt között.« Midőn én magam részéről ez állítás ellen ünnepélyesen óvást teszek, kijelentem, hogy én már egyéniségemnél fogva is teljesen képtelen vagyok habozó magatartásra,és ellenkezőleg, mindig teljesen és egészen azon az állásponton állok, melyet az adott viszonyok és körülmények közt helyesnek tartok és választok, így ma — ép úgy mint előbb, teljesen és egészen a kormánypárt legális tagjának tartom magamat, azon meggyőződés által vezéreltetve, hogy ez állásomban a szász népnek sokkal könnyebben és sokkal többet használhatok, mint az — akár pártonkívüli, akár nem pártonkívüli — ellenzékiség álláspontján. Egyes egyedül ez a meggyőződés lánczol engem a kormánypárthoz s a mig e meggyőződésem teljes tévességéről meg nem győznek, a kormánynak s pártjának megrendithetlen hive maradok. Buda, jul. 6. 1881. Bausznern Guidó, országgyűlési képviselő. — A névmagyarositók becses figyelmébe. Tiszteletteljesen felkéretnek mindazon fővárosi polgárok, kik nevük magyarosítása ügyében, még 1881- év május hó elején (vagy már azelőtt) a központi névmagyarosító társaság révén nyújtották be kérvényeiket, és ebbeli kérvényük mai napig nem volna elintézve: szíveskedjenek fentnevezett társaság helyiségében (IV. Ferencziek hazára, iparosok körében) délutáni 4—6 óra közt megjelenni. Netaláni késedelmezők önnönmaguknak tulajdonítsák el nem intézett ügyük kellemetlen következményeit. Névmagyarosítási ügyben útbaigazításokkal ugyanott bármikor díjmentesen szolgálnak. Végül felemlítjük, miszerint alulírott társaság egy népszerű utasítás, névjegyzék stb. tudnivalókat tartalmazó füzetecskét rendezett sajtó alá, mely füzetecskét legközelebb a t. közönség rendelkezésére bocsátjuk. Budapest, 1881. julius 9-én. — Csukási Fülöp, a közp. névmagyarositó társaság titkára. Apróságok. I. Sándor, Bolgárország fejedelme, népéhez következő manifesztumot intézte: Bolgárország lakosaihoz. Két év előtt történt egyhangú megválasztatásom és a rokonszenvnek azon számos jele, melyet Bolgárországban tapasztaltam, valódi vonzalmat ébresztett bennem nem csupán az ország de az egész félsziget iránt is. Bizonyítékát adtam ezen vonzalomnak gyakori megjelenésem által az önök körében, de különösen az által, hogy minden más fejedelemségre való meghívásnak, melylyel Európa több országa megkínált, az önök bizalmából birt fejedelmi hatalmat eléje tettem. Önöké voltam egészen, önöké akartam maradni. Azt hittem, hogy ez a ragaszkodás kölcsönös; azt hittem, hogy az az ország, melytől megválni nem akartam, a maga részéről is megkíván engem tartani fejedelméül. S e hitemben nem is csalódtam ez ország választóinak nagy többségére nézve, de igenis csalódtam azoknak egy nevezetes részénél. A mostani választásoknál ellenzék létesült Velem szemben, és pártja — ha nem is volt elég nagy arra, hogy a győzelmet akár egy pillanatig kétségessé tegye, de elég nagy volt arra, hogy a győzelmet komoly küzdelem árához kösse. Ezt a küzdelmet én ebben az országban el nem fogadom. Ahol egyhangúlag megválasztottak, itt szótöbbséggel megválasztatni nem kívánok. Mert azon évek alatt, melyeken át az ország felett uralkodtam, nem követtem el semmit arra, hogy népem bizalma irántam csökkenjék. Kezdettől fogva vallott ígéretemhez hű maradtam, iparkodtam szereplésem által az ország becsületére válni, iparkodtam — és gyakran sikerrel — az ország és egyes lakóinak érdekeit megvédeni. Óhajtom, hogy az, akinek a tért átengedem, engem mindezen irányokban felülmúljon. Hogy a küzdelem, ha azt folytatom, győzelemmel végződött volna, azt talán ellenfeleim se vonják kétségbe. Szabad elhatározásom folytán hagyom el az országot, miután annak egy része Tőlem meglepő könnyűséggel elpártolt. Hogy azok, kik egy reájuk nézve reménytelen küzdelem szítása által Engem Bolgárország elhagyására bírtak, evvel ez országnak használtak-e az iránt talán ő bennük is higgadt, perczeikben némi kétely fog támadni. Önök azonban, kik Hozzám mindvégig híven ragaszkodtak, kiktől elválnom és annyira fáj Nekem, amennyire kétségtelenül fájlalják az elválást önök, fogadják tántoríthatlan ragaszkodásukért Hálámnak és változhatlan Szeretetemnek nyilvánítását. Én önöket soha sem fogom elfelejteni , önök se felejtsék el egykori Fejedelmüket. Isten önökkel, Sándor, m. k. Az olvasó bizonyára csodálkozva fogja olvasni ezt a kiáltványt itt, a tréfálkozó megjegyzések ezen csípős rovatában, s csodálkozni fog, hogy miért nem olvasott ő már a felől a táviratok elektrommal közvetített, vagy a külföld éjjeli posta által fölfrissített rovatában. Hát egyszer szabad egy eredeti külföldi közleménynek megjelenni az »Apróságok« közt is, kivált az ilyennek, mint a föntebbi, mely a megjegyzések által való kiporolásra nagyon rászolgál. Mert az olvasó velem együtt bizonyosan úgy fogja találni, hogy a hang, mellyel Bolgárország nem oly régen sült fejedelme ebben a kiáltványban beszél népéhez, egy kissé túlságosan öntudatos, elbizakodott, fönhéjázó, souverain, ahhoz képest, amily hangon az oly fejedelmek beszélni szoktak, akik tényleg meghiúsult vállalkozások után hátrálnak meg valamely positióról. Az olvasó bizonyosan vissza fog emlékezni, hogy a hang, melyen a spanyol földről 1873-ban eltávozott Amadé búcsúzott népétől, korántsem volt ily nagyképűen mindenhatóskodó, s gondolkozni fog, várjon mert volna-e az öntudat ilyen hangján beszélni Napoleon, a nagy, mikor már tudta, hogy Elba után Szent Ilona vár törekvéseire! Ha az így elmélkedő olvasóban azután akad még egy kis republikánus hajlandóság is, akkor pláne nem késhetik még csattanósabb összehasonlításokban keresni antimonarchista érzelmeire olajat, s elméletére tápot. »Lám ez a duodecz uralkodó! Így fog az az olvasó elmélkedni; rokonsági kötelékeknél fogva csöppent le egy ifjú nép fejedelmi trónjára; élvezte a hatalmat ; tetszett magának merész álmokban; idézett föl kísérteteket, melyekkel nem birtos kaczérkodott törekvésekkel, melyek nyakára nőttek; és mikor mindezek folytán — rövid két év múlva — nem maradhat többé meg polezán, micsoda — bocsánat e szóért, mely nem akar sérelem lenni a valódi szouverainitás iránt — micsoda pökhendi hangon mer beszélni minden törekvésről, mely az övével ellenkező. A nagy Thiers, hazája megmentője háborúban s békében, mikor egy intrikáló többség május 24-én leszavazta, lelki keseredettségében soha sem tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy ily hangon szóljon— bárhogy is gondolkodott — legyőzőiről; és Mac Mahon, ki csak katona volt, és Grant, aki a világ leghatalmasabb államának állt élén, bár kényszerültek érezni azt a keserűséget, mely a kebelben támad, mikor hazánk kimondja, hogy szolgálatainkra nincs szüksége többé, — soha, de soha nem mertek úgy beszélni népükkel, mint ez ifjú fejedelmecske beszél saját hatalmasságának nagy tudatában.« És ha az illető olvasóban nihilista hajlamok lennének ? . . . Nem, azt már nem írjuk le, hogy hogyan gondolkodnék akkor. Nem írjuk le, mert tiszteljük az államügyészt, de a Fortunában szállni vele szembe nem szeretnénk, meg aztán azért se, mert hát a monarchikus érzelmek ellen tökéletes igazolatlanul keltenénk e réven bármi csekély reszenzust is. Az a kiáltvány ugyanis, melynek fejedelmi hangjában oly túlságos gőgöt, elbizottságot, önteltséget, leczkéztetést találtunk, az — bevalljuk az olvasónak — nem fejedelmi kiáltvány. Nem I. Sándor bolgár fejedelemtől eredt az, ki — kívánjuk neki tiszta szívből — lehet, hogy diadalmaskodik a sobranje választásain s megmarad »ősei trónján,« hanem eredt gróf Apponyi Alberttel, ki szóról szóra, betűről betűre ezeket irta, no nem a bolgár nemzetnek, melyhez kevés a köze, hanem ha b a brói választókerület választóihoz, a kikhez csak nem rég sok köze volt. Mi nem tettünk e kiáltványon más változtatást, mint hogy a »választó kerület« szó helyébe minden előforduló alkalommal azt tettük, hogy »ország,« s a »képviselő« helyébe azt, hogy »fejedelem.« Ha az olvasó ezt a hangot kénytelen volt túlságos fönbéjázónak tartani akkor is, mikor egy bukott fejedelem hangjának vélte: nem írjuk meg, minek kell tartania akkor, midőn kiderül, hogy voltakép csak egy bukott képviselőjelölt hangja. ésesse A »Neue freie Presse« tegnapi száma szerfölött érdekes czikket tartalmaz. Nagy örömmel konstatálja Tisza Kálmán választási sikereit s örvendetes megelégedéssel vesz tudomást arról, hogy »e diadal« a monarchia keleti felének normális parlamenti viszonyokat biztosít, s legalább ott azon elemeket tartja a paleton, amelyek döntő részvétele az államügyek vezetésében a kiegyezés egy előföltétele volt. E mondás a czikknek csak legérdemlegesb paszszusa, azonban nem ez a legnyájasabb. Pontról-pontra ismétlődik minden harmadik sorában a föltétlen elismerés azon Tisza Kálmán iránt, a kinek konokabb, elfogultabb, kicsinyesebb s bántalmakban kevésbbé kifogyhatatlan ellensége egy se volt, mint a »Neue freie Presse.« Igazán csodálatos, hogy az ellenzéki lapok, melyek éveken át kellemetes foglalkozásuknak tartották a bécsi centralista lap Tisza Kálmán ellen való kifakadásaiból tőkét verni maguk mellett, most meg nem fordítják botjuk végét, s abból nem csinálnak Tisza ellen fegyvert,hogy lám — a »Neue freie Presse« is dicséri. Kikerül tőlük, hogy holnap megteszik, s ez esetben teljék benne kedvük. Mi azonban, kiket nem feszélyezett a bécsi újság pártunk politikája ellen folytatott, lustrumokat betöltő hadjárata, mi hadd mondjuk ki, hogy e hirtelen megtérés nem hangol örömre, s nem készt arra se, hogy higyünk benne. Értjük a kegyes jóindulat rugóit. A németosztrák és magyar érdekek szolidaritásának nemes tana mindannyiszor fölmerül, valahányszor veszedelemben van a németség valamely lajtán túli specziális érdeke, de e szolidaritás mindig a sutba kerül, valahányszor nekünk kellene hasznát látnunk. Legigazabb érdekeink kivívásában s megotalmazásában e solidaritás — a »Neue freie« által képviselt oldalról — nem mellettünk, hanem ellenünk érvényesült. Miattunk hát szólhat a »szászsebesi szépen szóló szép síp szó.« Tiszteljük a »Neue freie Presse«-t, de tüzbe nem megyünk érte. Az alkotmányosság nemes érdekei, a németség konzervatív hivatása szövetségesekre találhatnak nálunk; de annak a politikai mézesmadzagnak, melyet a »Neue fr. Presse« nyújt» nem vélünk csalódni, ha azt mondjuk, hogy magyar politikus nem ül föl egy se. * * * Tehát Enyingen Veszprém legmagyarabb, legjobb módú, s tán legműveltebb választókerületében is a kormánypárt győzött. S győzött szélsőbaloldali helyi közegek, s erős izgatás ellenére, egy egyszerű, de nagyérdemű katholikus pap, úgy szólva senki által nem gyámolított felléptetése kapcsán. Erre mondjon kadencziát az ellenzék, mely minden kormánypárti diadalt a közigazgatás nyomásából, a hatalmasok gazdag korteskedéséből stb. óhajt megmagyarázni. V. I. — A horvát tartománygyűlés, mint már jelentettük, tegnap megkezdte a fiumei kérdés tárgyalását. Miután a fiumei bizottság jelentését felolvasták, Miskátovics előadó azt hosszabb, nagy hatást tett beszédben indokolta. Miskátovics azt mondta, hogy nem üres frázis, hogy ma az egész ország szemei a tartománygyűlésre irányulnak, mert többé nemcsak a beterjesztett reprezentációkról van szó, hanem arról a kérdésről, lehetséges-e, hogy a korona bizalmi férfiai merhetnek-e kicserélni oly törvényrendeleteket, melyek a tartomány és a korona akaratával ellenkeznek. Ez ügy hordereje ennyiben messze túlmegy Horvátország határain, mert ha állna az, amit állítottak, a létező intézményekben való minden hit s azok minden biztossága megszűnnék. Ebben a kérdésben tehát, amely oly rendkívüli fontosságú, minden képviselőnek csak meggyőződését kell megszólaltatnia, eltekintve minden pártállásponttól. Szónok ezután azt mondja, hogy a bizottság az igazságot és csak az igazságot kereste, s azután áttér a Szarcsevics és Mrazovics által beterjesztett indítványok kritikájára. Mindkettő azt az álláspontot foglalja el, hogy miután a 66. §. felül van ragasztva és a törvény más tintával más papíron van írva, a király nem is írhatta alá, — következőleg a törvény nem is lehet törvény. Szónok a legújabb horvát történelemből vett példákkal, különös vonatkozással Mrazovics indítványára kifejti, hogy a szokatlan eljárás nem egyszersmind törvénytelen is és bebizonyítja, hogy itt egyátalán nem lehet szó hamisításról, minthogy semmi se foglaltatik a törvényben, amit a korona és a tartománygyűlés nem helyeselt volna és semmi se jutott a törvénybe, miután a korona által már szentesítve volt. A 66. §-t Horvátországra nézve előnyösnek tekinti és ennek bizonyítékául a minden árnyalatú magyar lapokra hivatkozik, amelyek különben bizonyára nem követelnék, hogy hát szakítsák le a felülragasztott paragrafust. Ha a 66. §-t érvénytelennek jelentenék ki, ezzel az egész kigyezési törvény hiányos volna. Horvátország abba a helyzetbe jutna, hogy új kiegyezést kellene kötnie és — kérdi a szónok — ki tartja erre a mostani pillanatot kedvezőbbnek, mint az 1867-iki évet ? Akkor azt hitték, hogy a dualizmus gyönge jelenség, ma szilárd alapúnak bizonyult, ma a magyar állam megerősödve áll és domináló állást foglal el; a magyarok a korona óhajai iránt mindig előzékenyek, annak leghívebb és legbízhatóbb támaszai s ezért mértékadó befolyással is bírnak. Ha, ami nem áll, csakugyan hamisítás forogna fenn, akkor itt, tekintettel a helyzetre, meg kellene gondolni, hogy az annak ismertessék el. Mrazovics ügyét csak mint diplomatikus, mint okmányismerő akarja vezetni, aki éles szemekkel ügyel arra, igazi vagy hamis-e valami. Egy gondolkodó ember se fogja hinni, hogy a koronának valamit szentesítés alá fognak terjeszteni, mielőtt még elintéztetett, hogy a király valamit már nov. 8-kán meg fog erősíteni, amit a tartománygyűlés csak nov. 17-én fogadott el. A horvát tartománygyűlés a 66. §-t sose teremtette, sose tárgyalta, sose fogadta el. Azt az állítást, hogy ha a 66. §. törvénytelennek jelentetik ki, a kiegyezés többi része is veszendő, nem tartja helyesnek; a 66.§. helyreállítása által előbbi tisztaságában a kiegyezési törvény nem ingattatik meg. Szarcsevics azt mondja, hogy számára létezik a kiegyezés, következőleg a 66. §, sem azért közönyös előtte, elfogadtatik-e indítványa vagy sem, annál inkább, mert nem vár tőle sikert. Magából a bizottsági jelentésből iparkodik kimutatni, hogy hamisítás forog fenn s azt mondja, mutatnák meg neki, hogyan, mikor és hol fogadta el a tartománygyűlés e törvényrendeletet. Mit jelentsen tehát az a »rongy« ? Nem hihetem, hogy a korona bármely tanácsosa merészelne ily tákolmányt terjeszteni elébe aláírás végett ; ezt egy tiszt sem engedné meg magának káplárjával szemben. Legyen a korona akármilyen, mégis legalább tisztességes papírt kell eléje adni aláírás végett. Azonkívül itt u. n. alaptörvényről van szó, ezért sose fogja hinni, hogy a korona ily rongyot írt alá. Hogy az okirat lepecsételve jött a tartománygyűléshez, nem bizonyíték, mert fel lehet törni és újra bepecsételni. Fiume — egy végy Starcsevics — e törvényrendelet daczára tényleg mégis a magyarok kezében van. U rba n ics csaknem másfél órán át beszélt és bebizonyítani iparkodott, hogy állítása, hogy hamisítás forog fenn, alapos. Számos tiltakozás közben elárulja, hogy a pecsét feltörése üveglencsével eszközöltetett. Végül még egy uj szónok, Sermage Richard gróf beszélt. A fiumei kérdést, mint Horvátország integritási kérdésével összefüggőt rendkívül fontosnak tartja. Nagyon óhajtandó volna — úgymond szónok — ha Horvátország jelenleg azt s a befolyást bírná Fiuméban, melyet a horvátoknak az állambiztosság érdekében, az olasz szomszédság miatt óhajtani kell. Fájdalom azonban, és most azt látjuk, hogy Fiuméban minden elem összeesküdött Hátország ellen. Kérések, figyelmeztetések és intermácziók, melyeket a horvát kormányhoz intéznek, edmény nélkül maradnak, mert hatásköre nem ered Fiuméra és most nincs abban a helyzetben, hogy megváltoztassa a provizóriumot, melyet nem teremtett, hanem mint tényt talált. Horvátország — úgymond szónok — sose léphete kedvezőtlenebb föltételek közt a Fiume fölötti szerencsétlen vitába, mint most, azért óvatosságra int, hogy így legalább a provizórium megtartassák. Azért háladatlan feladat megvizsgálni, hogyan és miért terjesztetett a nov. 8-iki királyi leirat a tartománygyűlés elé ily szokatlan alakban. Helyesli a bizottsági indítványt, azt óhajtván, hogy e kérdést egy, Horvátországra nézve kedvezőbb ideig hagyják pihenni. Budapest, július 9. Amiről mindenki azt hitte, hogy már rég elfeledett, eltemetett dolog: Abdul Aziz szultán meggyilkoltatásának ügye, a műveit nyugat nagy meglepetésére felhurczoltatott sírjából a bölcs porta által, hogy kisértetkép rémítse a világot és egy új adattal illustrálja a török állapotokat a magok teljes nyomorúságában. Nem lehetett szándékunk és czélunk, védbeszédet írni a politikai gyilkosságok mellett, de a konkrét esetet felvéve és szem előtt tartva, meg fogja vallani mindenki, aki csak némileg is tudja, mily irtózatos sokat ártott a török államnak a boldogtalan,feszelős Abdul Aziz uralma, hogy a török állam szempontjából Abdul Aziz halála szükséges , rossz volt. A mostani szultán is így vélekedett a véres tényről, mit bizonyít az is, hogy bár évek óta ül maga is elég méltatlanul a török trónon, eddig eszébe sem jutott üldözőbe venni azokat, kik előde halálának okozói voltak. Pedig azóta szép idő telt le. Igen, mert nem magának a szultángyilkosság bűntényének megfenyítése vezeti Abdul Hamidot, hanem más indok. Az intrigákban kifogyhatlan török államférfiak — nem, e nevezet nem illeti meg őket, hanem: — pasák telebeszélték az ügy efogyott szultán fejét rémes dolgokkal, trónja ellen szőtt összeesküvésekkel, hogy ez által elveszítsék Midiát pasát, az egyedüli modern, európai műveltségű török államférfiút, kinél jelesebb ember nem támadt a korhadásnak indult, egykor oly hatalmas ozmán nemzetben, kit gyűlölnek és irigyelnek a nyomorult, tehetetlen és telhetetlen pasák, kik szemlátomást végpusztulásnak vitték és viszik Törökországot, melynek napjai meg vannak számlálva. De mert az összeesküvésből nem tudtak semmit sem Midbát pasira bizonyítni, hogy mégis eltegyék láb alól őt és társait , előrántották most, hosszú évek múlva, a szultángyilkosságot és akasztottak a vádlottak nyakába egy iszonyú port, melynek folyama és végeredménye nemcsak a diplomácziát foglalkoztatta, hanem kiváló érdekeltséget keltett a művelt nemzetekben is — a mostani szultán és romlott kormányának rovására. Ha Abdul Hamidot és depravált pasáit csakugyan a bőszülő igazságszolgáltatás keze és érdeke vezette volna, mint ahogy nem vezette — akkor ezt a port már évek előtt kellett volna insezenkozniok, nem most. De mert szemmel láthatólag s köztudomás szerint is intriga játszik bele a dologba s a pör tárgyától egészen idegen politikai tekintet : helyes volt a diplomáczia egyik-másik tagjától, figyelmeztetni Abdul Hamidot, hogy a vádlottak halálos ítéletének aláírását százszor is fontolja meg, mert igen-igen szomorú következményei lehetnek. És a török viszonyokat ismerve valóban nem lehetetlen, hogy Abdul Hamidot is épen azok fogják megfojtani, akik most Midháték halálos ítéletének aláírására nemtelenül nógatják és sürgetik ! És aztán a török állam minő viszonyai között mutatja a világnak a szultán ezt a spektákulumot ! Mindenfelől romlás-bomlás, szétmállás: — a franczia rátette már kezét Tuniszra s készül elfoglalni Tripoliszt is ; a görögök épen most vonulnak be a csak az imént még török területre s illuminálják örömükben fővárosukat : lázadásban az arab törzsek, kurdok ; a még megmaradt európai török birtokok sem volnának egy perczig sem tarthatók a hatalmak támogatása, illetőleg féltékenysége nélkül ; pénzügyekben a teljes bankrott kormányzatban a legnagyobb mérvű korrupczió, mely a szultáni kioszktól a hadi lakásáig terjed. Szóval, mindenfelől isten ujja, intés.