A Hon, 1881. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1881-07-10 / 188. szám

188. szám. 19-dik évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1881. Vasárnap, julius 10. K.mrk­esztési Iroda­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület A Up­sztaitr­in­ részét illető minden közreménn­y szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadh­atnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza HIRDETÉSEK ffintugy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok Ura Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. El dá-hivatalt Barátok-tere iitenaeum-épü­let UadszinL ■H ífizetési «Xij ? Postán küld-­agy Budapesten házhoz hordva r' 1 és esti kiadáa együtt: 1 hónapra ...................................................... frt 8 hónaprt , . ..................................c » ■ 8 hónapr­a, , . . . 18 » Az esti kiai­­ postai külfaküldéseért fen­ti» fizetés negyedévenkint S * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg*­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min* ■lenkor a hó első napjától számittatik. Előfizetési felhivás A HON XIX. évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 írt Évnegyedre .... 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év negyedenkint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő A HON kiadóhivatala. Budapest, július 9. Az igazmondás véreinkkel szemben a legnehezebb dolog és így ki kell emelnünk azt a politikailag fontos, államférfias magas­laton álló beszédet, melyet Miskatovics a hor­­vát országgyűlésen tartott; nem azon részé­ben, mely a fiumei kérdésre vonatkozik, mert e kérdéssel már foglalkoztunk és ebben Mis­­katovics is (mint jelentése bizonyítja) hódol a horvát aspiráczióknak vagy legalább legyez­­geti azokat; de kiemelendő e beszéd azon átalános részében, melyben a szónok a dua­lizmus jelentőségével, annak védelmével és ezzel szemben Horvátországnak politikai ál­lásával foglalkozik; mert ez első komoly és higgadt magyarázata azon érdeknek, mely Horvátországot a magyar alkotmányhoz fűzi és azon jelentőségnek, melylyel bir a dualiz­­mus jelen formája úgy Horvátországra, mint átalában hazánkra és a monarchiára. Külö­nösen pedig jól esett egy horvát államférfi szájából hallani azon elismerést, hogy Ma­gyarország nem csak, hogy nem érezteté Hor­vátországgal hatalmát és a monarchiában való befolyását, de a legnagyobb méltányos­sággal bánt azzal. Azt írják Zágrábból, hogy Miskátovics beszéde nagy hatást tett. Örü­lünk e hatásnak és örülünk e beszédnek, mert nem csak Horvátország jól felfogott po­litikáját fejti az ki, de egyszersmind megc­á­­folja azon feltevéseket, melyek a dualizmus­nak a legújabb események következtében való aláaknázását, megrontását hirdetik; sőt ezen kívül bír azon nagy jelentőséggel, hogy a horvátok politikáját tökéletesen elválasztja minden délszláv aspirác­iótól; kijelöli hatá­rozottan és leplezetlenül azon keretet, mely­ben a horvát politikának mozognia kell; és ebből, természetszerűen, ki kell, hogy zárva legyen minden területváltozás lehetősége, akár Boszniára, akár csak Fiuméra terjedjen is az ki. Az a politika, melyet Miskátovics kifejtett, meghagyja Horvátországot, Magyar­­országot és a monarchiát jelenlegi alakjában és szárnyát szegi minden felforgatási vágy­nak. Ezért üdvözöljük őt. Üdvözöljük külö­nösen azért, hogy brit bátorsággal, a horvá­tok nevében és a horvátoknak kimondani azt, hogy a dualizmussal szemben a monarchia és Magyarország jelenlegi alkotmányával szem­ben le kell a nemzetiségeknek tenni nem­csak a kifelé való aspirác­iókat, de a bel­ső bizalmatlanságot is, mert szabadságuk és fejlődésük eléggé respektálva és elő­mozdítva van, annak kebelében. Ha ez­zel az eszmével megbarátkoznak a horvátok és ha megtudják a délszláv álmodozók azt, hogy terveikben Horvátországra nem szá­míthatnak, akkor nemcsak a Horvát- és Ma­gyarország közötti kapocs nyerend sokat erő­ben és bensőségben , de a monarchia is : erő­ben. És ehhez nem kell valami nagy állam­­férfiúi belátás, vagy önmegtagadás ; elég a mindennapi tapasztalást figyelemmel kísérni. Hisz, hogy a horvátok számára »nincsen másutt hely« azt tapasztalhatják valahány­szor a többi szláv fajokkal érintkezésbe lép­nek , a szerbekkel saját országgyűlésükön sem tudnak megférni, egyházi tekintetben pedig ezekkel, valamint a tótokkal és szlové­nekkel a legmerevebb ellentétben állanak. Úgy hogy a római zarándokolás, a Cyrill és Methodius ünnep valódi jelentőségét épen az adja meg, hogy a legkisebb és a legnagyobb dolgokban, a társadalmi érintkezésben és val­lási ováczióban egyaránt feltűnt és bebizo­­nyosodott az, hogy a szláv fajok egye­­sítés­ére gondolni sem lehet , sőt még csak a délszlávok egyesítése is, megoldhatlan fel­adat. Ezt különösen most kell kiemelnünk, midőn a legártatlanabb és legideálisabb téren létetett kísérlet, azoknak ha nem is egyesíté­­sére, legalább közelebb hozására. Fontosság­gal bír ez még pártpolitikánk igazolása szem­pontjából is, mert a legtöbb támadás és leg­több vád a Tisza-kormány külpolitikája el­len , a legtöbb érv, az ellenzék orosz­ táma­dási vágya és török-mentési népszerűsége mellett, azon föltevésen alapult, hogy ha a nemzetet az orosz háborúba be nem vonjuk és Európa előtt nem szerepelünk mint Török­ország minden áron védői, tehát véd- és daczszövetséget Törökországgal nem kötünk, (mint a­hogy ezt az ellenzék formaliter ndítványozá) akkor (Kossuth jóslata szerint) Délszlávia alakul meg határainkon. Most lát­hatjuk (és talán konstatálhatjuk is), hogy ez nemcsak nem valósult, de még csak az illető tényezők között sem terjedt ez az eszme, sőt az egyes délszláv fajok között azon arányban nőnek az ellentétek, a­melyben fejlődnek és szabadabbakká lesznek. Szerbia és Horvátor­szág bizonyára messzebb van ettől, mint a többi elnyomott szláv töredék. És Horvátor­szág, saját jól felfogott érdekében cselekszik akkor, mikor úgy értelmezi hivatását és po­litikai állását, mint a­hogy Miskátovics kije­lölte azt. Ezen az utón közelebb fogjuk érezni magunkat egymáshoz még­ a vitás kérdések­ben is, így a fiumei kérdésben is. Különösen akkor, ha a horvátok azon higgadtsággal fog­ják ezt is megítélni, melylyel Miskátovics most védi és magyarázza a dualizmust és más­felől akkor, ha a magyar országgyűlési pár­tok, pártszempontok félretételével ítélik azt meg. De ha a horvátok túloznak, vagy ha a magyarok azon a nyomon haladnak, melyet nekik az u. n. mérsékelt ellenzék közlönye ma kijelöl­­t. i., hogy a Tisza-kormányt a fiumei kérdésben meg is lehet buktatni, minek va­lódi értelme az, hogy az ellenzék szövetkez­zék a horvát túlzókkal, a magyar állam jogait védő kormánynyal szemben, akkor bizony a kérdés nehézzé fog válni; de reméljük, hogy a horvátok higgadtsága és a magyarok haza­­fisága — az ellenzéki és nemzetiségi túlzókkal szemben egyaránt — felta­lálja a megoldás kulcsát. — Bausznern Guido országgyűlési képvi­selő a­» Siebenb. Deutsch. Tagbl.« legutóbbi számában a következő nyilatkozatot teszi közzé. E lap július 2-iki számának vezérczikke »A választások után« czím alatt egyebek közt azt az állítást foglalja ma­gában, hogy én »tán már habozva állok a kor­mánypárt s az úgynevezett szász nép­párt között.« Midőn én magam részéről ez állítás ellen ünnepélye­sen óvást teszek, kijelentem, hogy én­ már egyéniségem­nél fogva is teljesen képtelen vagyok habozó maga­tartásra,é­s ellenkezőleg, mindig teljesen és egészen azon az állásponton állok, melyet az adott viszonyok és körülmények közt helyesnek tartok és választok, így ma — ép úgy mint előbb, teljesen és egészen a kormánypárt legális tagjának tartom ma­gamat, azon meggyőződés által vezéreltetve, hogy ez állásomban a szász népnek sokkal könnyebben és sok­kal többet használhatok, mint az — akár pártonkí­­vüli, akár nem pártonkívüli — ellenzékiség álláspont­ján. Egyes egyedül ez a meggyőződés lánczol engem a kormánypárthoz s a mig e meggyőződésem teljes tévességéről meg nem győznek, a kormánynak s párt­jának megrendithetlen hive maradok. Buda, jul. 6. 1881. Bausznern Guidó, országgyűlési képviselő. — A névmagyarositók becses figyel­mébe. Tiszteletteljesen felkéretnek mindazon fővá­rosi polgárok, kik nevük magyarosítása ügyében, még 1881-­­ év május hó elején (vagy már azelőtt) a központi névmagyarosító társaság révén nyújtották be kérvényeiket, és ebbeli kérvényük mai napig nem volna elintézve: szíveskedjenek fentneve­­zett társaság helyiségében (IV. Feren­­cziek­ hazára, iparosok körében) délutáni 4—6 óra közt megjelenni. Netaláni késedelmezők önnönmaguknak tulajdonítsák el nem intézett ügyük kellemetlen következményeit. Névmagyarosítási ügyben útbaigazításokkal ugyanott bármikor díjmentesen szolgálnak. Végül felemlítjük, miszerint alulírott társaság egy népszerű utasítás, névjegyzék stb. tudnivalókat tartalmazó füzetecskét rendezett sajtó alá, mely füze­­tecskét legközelebb a t. közönség rendelkezésére bo­csátjuk. Budapest, 1881. julius 9-én. — Csukási Fü­lö­p, a közp. névmagyarositó társaság titkára. Apróságok. I. Sándor, Bolgárország fejedelme, népéhez kö­vetkező manifesztumot intézte: Bolgárország lakosaihoz. Két év előtt történt egyhangú megválasztatásom és a rokonszenvnek azon számos jele, melyet Bolgárországban tapasztaltam, valódi vonzalmat ébresztett bennem nem csu­pán az ország de az egész félsziget iránt is. Bizonyítékát adtam ezen vonzalomnak gyakori meg­jelenésem által az önök körében, de különösen az által, hogy minden más fejedelemségre való meghívásnak, melylyel Európa több országa megkínált, az önök bizalmából birt fejedelmi hatalmat eléje tettem. Önöké voltam egészen, önöké akartam maradni. Azt hittem, hogy ez a ragaszkodás kölcsönös; azt hittem, hogy az az ország, melytől megválni nem akartam, a maga részéről is megkíván engem tartani fejedelméül. S e hitemben nem is csalódtam ez ország választói­nak nagy többségére nézve, de igenis csalódtam azoknak egy nevezetes részénél. A mostani választásoknál ellenzék létesült Velem szemben, és pártja — ha nem is volt elég nagy arra, hogy a győzelmet akár egy pillanatig kétségessé tegye, de elég nagy volt arra, hogy a győzelmet komoly küzdelem árá­hoz kösse. Ezt a küzdelmet én ebben az országban el nem fo­gadom. A­hol egyhangúlag megválasztottak, itt szótöbbség­gel megválasztatni nem kívánok. Mert azon évek alatt, melyeken át az ország felett uralkodtam, nem követtem el semmit arra, hogy népem bi­zalma irántam csökkenjék. Kezdettől fogva vallott ígéretem­hez hű maradtam, iparkodtam szereplésem által az ország becsületére válni, iparkodtam — és gyakran sikerrel — az ország és egyes lakóinak érdekeit megvédeni. Óhajtom, hogy az, a­kinek a tért átengedem, engem mindezen irá­nyokban felülmúljon. Hogy a küzdelem, ha azt folytatom, győzelemmel végződött volna, azt talán ellenfeleim se vonják kétségbe. Szabad elhatározásom folytán hagyom el az országot, mi­után annak egy része Tőlem meglepő könnyűséggel elpár­tolt. Hogy azok, kik egy reájuk nézve reménytelen küzde­lem szítása által Engem Bolgárország elhagyására bírtak, evvel ez országnak használtak-e az iránt talán ő bennük is higgadt, perczeikben némi kétely fog támadni. Önök azonban, kik Hozzám mindvégig híven ragasz­kodtak, kiktől elválnom és annyira fáj Nekem, a­mennyire kétségtelenül fájlalják az elválást önök, fogadják tántorít­­hatlan ragaszkodásukért Hálámnak és változhatlan Szerete­temnek nyilvánítását. Én önöket soha sem fogom el­felejteni , önök se felejtsék el egykori Fejedelmüket. Isten önökkel, Sándor, m. k. Az olvasó bizonyára csodálkozva fogja olvasni ezt a kiáltványt itt, a tréfálkozó megjegyzések ezen csípős rovatában, s csodálkozni fog, hogy miért nem olvasott ő már a felől a táviratok elektrommal közvetített, vagy a külföld éjjeli posta által fölfrissí­­tett rovatában. Hát egyszer szabad egy eredeti külföldi közle­ménynek megjelenni az »Apróságok« közt is, kivált az ilyennek, mint a föntebbi, mely a megjegyzések által való kiporolásra nagyon rá­szolgál. Mert az olvasó velem együtt bizonyosan úgy fogja találni, hogy a hang, mellyel Bolgárország nem oly régen sült fejedelme ebben a kiáltványban beszél népéhez, egy kissé túlságosan öntudatos, elbizakodott, fönhéjázó, souverain, ahhoz képest, a­mily hangon az oly fejedelmek beszélni szoktak, a­kik tényleg meg­hiúsult vállalkozások után hátrálnak meg valamely positióról. Az olvasó bizonyosan vissza fog emlékezni, hogy a hang, melyen a spanyol földről 1873-ban el­távozott Amadé búcsúzott népétől, korántsem volt ily nagyképűen mindenhatóskodó, s gondolkozni fog, várjon mert volna-e az öntudat ilyen hangján beszélni Napoleon, a nagy, mikor már tudta, hogy Elba után Szent­ Ilona vár törekvéseire! Ha az így elmélkedő olvasóban azután akad még egy kis republikánus hajlandóság is, akkor pláne nem késhetik még csattanósabb összehasonlításokban keresni antimonarchista érzelmeire olajat, s elméle­tére tápot. »Lám ez a duodecz uralkodó! Így fog az az ol­vasó elmélkedni; rokonsági kötelékeknél fogva csöp­pent le egy ifjú nép fejedelmi trónjára; élvezte a ha­talmat ; tetszett magának merész álmokban; idézett föl kísérteteket, melyekkel nem birto­s kaczérkodott törekvésekkel, melyek nyakára nőttek; és mikor mindezek folytán — rövid két év múlva — nem ma­radhat többé meg polezán, micsoda — bocsánat e szóért, mely nem akar sérelem lenni a valódi szouve­­rainitás iránt — micsoda pökhendi hangon mer be­szélni minden törekvésről, mely az övével ellenkező. A nagy Thiers, hazája megmentője háborúban s bé­kében, mikor egy intrikáló többség május 24-én le­szavazta, lelki keseredettségében­ soha sem tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy ily hangon szól­jon— bárhogy is gondolkodott — legyőzőiről; és Mac Mahon, ki csak katona volt, és Grant, a­ki a vi­lág leghatalmasabb államának állt élén, bár kénysze­rültek érezni azt a keserűséget, mely a kebelben tá­mad, mikor hazánk kimondja, hogy szolgálatainkra nincs szüksége többé, — soha, de soha nem mertek úgy beszélni népükkel, mint ez ifjú fejedelmecske be­szél saját hatalmasságának nagy tudatában.« És ha az illető olvasóban nihilista hajlamok lennének ? . . . Nem, azt már nem írjuk le, hogy ho­gyan gondolkodnék akkor. Nem írjuk le, mert tisz­teljük az államügyészt, de a Fortunában szállni vele szembe nem szeretnénk, meg aztán azért se, mert hát a monarchikus érzelmek ellen tökéletes igazolatlanul keltenénk e réven bármi csekély reszenzust is. Az a kiáltvány ugyanis, melynek fejedelmi hang­jában oly túlságos gőgöt, elbizottságot, önteltséget, leczkéztetést találtunk, az — bevalljuk az olvasónak — nem fejedelmi kiáltvány. Nem I. Sán­dor bolgár fejedelemtől eredt az, ki — kívánjuk neki tiszta szívből — lehet, hogy diadalmaskodik a sob­­ranje választásain s megmarad »ősei trónján,« hanem eredt gróf Apponyi Alberttel, ki szóról szóra, betűről betűre ezeket irta, no nem a bolgár nemzetnek, melyhez kevés a köze, hanem ha b a b­r­ó­i választókerület választóihoz, a kikhez csak nem rég sok köze volt. Mi nem tettünk e kiált­ványon más változtatást, mint hogy a »választó kerü­let« szó helyébe minden előforduló alkalommal azt tettük, hogy »ország,« s a »képviselő« helyébe azt, hogy »fejedelem.« Ha az olvasó ezt a hangot kénytelen volt túlsá­gos fönbéjázónak tartani akkor is, mikor egy bukott fejedelem hangjának vélte: nem írjuk meg, minek kell tartania akkor, midőn kiderül, hogy voltakép csak egy bukott képviselőjelölt hangja. é­s­e­sse A »Neue freie Presse« tegnapi száma szerfölött érdekes czikket tartalmaz. Nagy örömmel konstatálja Tisza Kálmán választási sikereit s örvendetes meg­elégedéssel vesz tudomást arról, hogy »e diadal« a monarchia keleti felének normális parlamenti viszo­nyokat biztosít, s legalább ott azon elemeket tartja a paleton, a­melyek döntő részvétele az államügyek ve­zetésében a kiegyezés egy előföltétele volt. E mondás a czikknek csak legérdemlegesb pasz­­szusa, azonban nem ez a legnyájasabb. Pontról-pontra ismétlődik minden harmadik sorában a föltétlen elis­merés azon Tisza Kálmán iránt, a kinek konokabb, elfogultabb, kicsinyesebb s bántalmakban kevésbbé kifogyhatatlan ellensége egy se volt, mint a »Neue freie Presse.« Igazán csodálatos, hogy az ellenzéki lapok, me­lyek éveken át kellemetes foglalkozásuknak tartották a bécsi c­entralista lap Tisza Kálmán ellen való kifakadásaiból tőkét verni maguk mellett, most meg nem fordítják botjuk végét, s abból nem csinálnak Tisza ellen fegyvert,hogy lám — a »Neue freie Presse« is dicséri. Kikerül tőlük, hogy holnap megteszik, s ez eset­ben teljék benne kedvük. Mi azonban, kiket nem feszélyezett a bécsi új­ság pártunk politikája ellen folytatott, lustrumokat betöltő hadjárata, mi hadd mondjuk ki, hogy e hirte­len megtérés nem hangol örömre, s nem készt arra se, hogy higyünk benne. Értjük a kegyes jóindulat rugóit. A német­osztrák és magyar érdekek szolidaritásának nemes tana mindannyiszor fölmerül, valahányszor veszede­lemben van a németség valamely lajtán túli specziális érdeke, de e szolidaritás mindig a sutba kerül, vala­hányszor nekünk kellene hasznát látnunk. Legiga­­zabb érdekeink kivívásában s megotalmazásában e solidaritás — a »Neue freie« által képviselt oldalról — nem mellettünk, hanem ellenünk érvényesült. Miattunk hát szólhat a »szászsebesi szépen szóló szép síp szó.« Tiszteljük a »Neue freie Presse«-t, de tüzbe nem megyünk érte. Az alkotmányosság ne­mes érdekei, a németség konzervatív hivatása szövet­ségesekre találhatnak nálunk; de annak a politikai mézesmadzagnak, melyet a »Neue fr. Presse« nyújt» nem vélünk csalódni, ha azt mondjuk, hogy magyar politikus nem ül föl egy se. * * * Tehát Enyingen Veszprém legmagyarabb, leg­jobb módú, s tán legműveltebb választókerületében is a kormánypárt győzött. S győzött szélső­baloldali helyi közegek, s erős izgatás ellenére, egy egyszerű, de nagyérdemű katholikus pap, úgy szólva senki által nem gyámolított felléptetése kapcsán. Erre mondjon kadencziát az ellenzék, mely minden kormánypárti diadalt a közigazgatás nyomásából, a hatalmasok gazdag korteskedéséből stb. óhajt megmagyarázni. V. I. — A horvát tartománygyű­lés, mint már jelentettük, tegnap­ megkezdte a fiumei kér­dés tárgyalását. Miután a fiumei bizottság jelenté­sét felolvasták, Miskátovics előadó azt hosszabb, nagy hatást tett beszédben indokolta. Miskátovics azt mondta, hogy nem üres frázis, hogy ma az egész ország szemei a tartomány­­gyűlésre irányulnak, mert többé nemcsak a beterjesz­tett reprezentác­iókról van szó, hanem arról a kérdés­ről, lehetséges-e, hogy a korona bizalmi férfiai mer­hetnek-e kicserélni oly törvényrendeleteket, melyek a tartomány és a korona akaratával ellenkeznek. Ez ügy hordereje ennyiben messze túlmegy Horvátor­szág határain, mert ha állna az, a­mit állítottak, a létező intézményekben való minden hit s azok minden biztossága megszűnnék. Ebben a kérdésben tehát, a­mely oly rendkívüli fontosságú, minden képviselőnek csak meggyőződését kell megszólaltatnia, eltekintve minden pártállásponttól. Szónok ezután azt mondja, hogy a bizottság az igazságot és csak az igazságot kereste, s azután áttér a Szarcsevics és Mra­­zovics által beterjesztett indítványok kritikájára. Mindkettő azt az álláspontot foglalja el, hogy miután a 66. §. felül van ragasztva és a törvény más tintával más papíron van írva, a király nem is írhatta alá, — következőleg a törvény nem is lehet törvény. Szónok a legújabb horvát történelemből vett példákkal, kü­lönös vonatkozással Mrazovics indítványára ki­fejti, hogy a szokatlan eljárás nem egyszersmind tör­vénytelen is és bebizonyítja, hogy itt egyátalán nem lehet szó hamisításról, minthogy semmi se foglaltatik a törvényben, a­mit a korona és a tartománygyű­lés nem helyeselt volna és semmi se jutott a törvénybe, miután a korona által már szentesítve volt. A 66. §-t Horvátországra nézve előnyösnek tekinti és ennek bizonyítékául a minden árnyalatú magyar lapokra hivatkozik, a­melyek különben bizonyára nem köve­telnék, hogy hát szakítsák le a felülragasztott pa­ragrafust. Ha a 66. §-t érvénytelennek jelentenék ki, ezzel az egész kigyezési törvény hiányos volna. Hor­vátország abba a helyzetbe jutna, hogy új kiegyezést kellene kötnie és — kérdi a szónok — ki tartja erre a mostani pillanatot kedvezőbbnek, mint az 1867-iki évet ? Akkor azt hitték, hogy a dualizmus gyönge jelenség, ma szilárd alapúnak bizonyult, ma a magyar állam megerősödve áll és domináló állást foglal el; a magyarok a korona óhajai iránt mindig előzékenyek, annak leghívebb és legbízhatóbb támaszai s ezért mértékadó befolyással is bírnak. Ha, a­mi nem áll, csakugyan hamisítás forogna fenn, akkor itt, tekintet­tel a helyzetre, meg kellene gondolni, hogy az annak ismertessék el. Mrazovics ügyét csak mint diplomatikus, mint okmányismerő akarja vezetni, a­ki éles szemek­kel ügyel arra, igazi vagy hamis-e valami. Egy gon­dolkodó ember se fogja hinni, hogy a koronának va­lamit szentesítés alá fognak terjeszteni, mielőtt még elintéztetett, hogy a király valamit már nov. 8-kán meg fog erősíteni, a­mit a tartománygyű­lés csak nov. 17-én fogadott el. A horvát tartománygyű­lés a 66. §-t sose teremtette, sose tárgyalta, sose fo­gadta el. Azt az állítást, hogy ha a 66. §. tör­vénytelennek jelentetik ki, a kiegyezés többi része is veszendő, nem tartja helyesnek; a 66.§. helyreállí­tása által előbbi tisztaságában a kiegyezési törvény nem ingattatik meg. Szarcsevics azt mondja, hogy számára lé­tezik a kiegyezés, következőleg a 66. §, sem azért kö­zönyös előtte, elfogadtatik-e indítványa vagy sem, annál inkább, mert nem vár tőle sikert. Magából a bizottsági jelentésből iparkodik kimutatni, hogy ha­misítás forog fenn s azt mondja, mutatnák meg neki, hogyan, mikor és hol fogadta el a tartománygyű­lés e törvényrendeletet. Mit jelentsen tehát az a »rongy« ? Nem hihetem, hogy a korona bármely tanácsosa me­részelne ily tákolmányt terjeszteni elébe aláírás vé­gett ; ezt egy tiszt sem engedné meg magának káp­lárjával szemben. Legyen a korona akármilyen, mégis legalább tisztességes papírt kell eléje adni aláírás vé­gett. Azonkívül itt u. n. alaptörvényről van szó, ezért sose fogja hinni, hogy a korona ily rongyot írt alá. Hogy az okirat lepecsételve jött a tartománygyűlés­­hez, nem bizonyíték, mert fel lehet törni és újra be­pecsételni. Fiume — egy végy Starcsevics — e tör­vényrendelet daczára tényleg mégis a magyarok ke­zében van. U r­b­a n i­c­s csaknem másfél órán át beszélt és bebizonyítani iparkodott, hogy állítása, hogy hamisí­tás forog fenn, alapos. Számos tiltakozás közben el­árulja, hogy a pecsét feltörése üveglencsével eszkö­zöltetett. Végül még egy uj szónok, Sermage Richard gróf beszélt. A fiumei kérdést, mint Horvátország in­tegritási kérdésével összefüggőt rendkívül fontosnak tartja. Nagyon óhajtandó volna — úgymond szónok — ha Horvátország jelenleg azt s a befolyást bírná Fiuméban, melyet a horvátoknak az állambiztosság érdekében, az olasz szomszédság miatt óhajtani kell. Fájdalom azonban, és most azt látjuk, hogy Fiumé­ban minden elem összeesküdött Há­­­tország ellen. Kérések, figyelmeztetések és inter­mácziók, melyeket a horvát kormányhoz intéznek, edmény nélkül ma­radnak, mert hatásköre nem e­red Fiuméra és most nincs abban a helyzetben, hogy megváltoztassa a pro­vizóriumot, melyet nem teremtett, hanem mint tényt talált. Horvátország — úgymond szónok — sose lép­­hete kedvezőtlenebb föltételek közt a Fiume fölötti szerencsétlen vitába, mint most, azért óvatosságra int, hogy így legalább a provizórium megtartassák. Azért háladatlan feladat megvizsgálni, hogyan és miért terjesztetett a nov. 8-iki királyi leirat a tarto­­mánygyűlés elé ily szokatlan alakban. Helyesli a bi­zottsági indítványt, azt óhajtván, hogy e kérdést egy, Horvátországra nézve kedvezőbb ideig hagyják pihenni. Budapest, július 9. A­miről mindenki azt hitte, hogy már rég elfeledett, eltemetett dolog: Abdul Aziz szultán meggyilkoltatásának ügye, a műveit nyugat nagy meglepetésére felhurczoltatott sírjából a bölcs porta által, hogy kisértetkép rémítse a világot és egy új adattal illustrálja a török állapotokat a magok teljes nyomorú­ságában. Nem lehetett szándékunk és czélunk, véd­­beszédet írni a politikai gyilkosságok mellett, de a konkrét esetet felvéve és szem előtt tartva, meg fogja vallani mindenki, a­ki csak némileg is tudja, mily irtózatos sokat ártott a török állam­nak a boldogtalan,feszelős Abdul Aziz uralma, hogy a török állam szempontjából Abdul Aziz halála szükséges , rossz volt. A mostani szultán is így vélekedett a véres tényről, mit bizonyít az is, hogy bár évek óta ül maga is elég méltatlanul a török trónon, eddig eszébe sem jutott üldözőbe venni azokat, kik előde halálának oko­zói voltak. Pedig azóta szép idő telt le. Igen, mert nem magának a szultángyil­kosság bűntényének megfenyítése vezeti Ab­dul Hamidot, hanem más indok. Az intrigák­­ban kifogyhatlan török államférfiak — nem, e nevezet nem illeti meg őket, hanem: — pa­sák telebeszélték az ügy efogy­ott szultán fejét rémes dolgokkal, trónja ellen szőtt összeeskü­vésekkel, hogy ez által elveszítsék M­i­d­i­á­t pasát, az egyedüli modern, európai műveltsé­gű török államférfiút, kinél jelesebb ember nem támadt a korhadásnak indult, egykor oly hatalmas ozmán nemzetben, kit gyűlölnek és irigyelnek a nyomorult, tehetetlen és telhe­tetlen pasák, kik szemlátomást végpusztulás­nak vitték és viszik Törökországot, melynek napjai meg vannak számlálva. De mert az összeesküvésből nem tudtak semmit sem Midbát pasira bizonyítni, hogy mégis eltegyék láb alól őt és társait , előrán­tották most, hosszú évek múlva, a szultán­gyilkosságot és akasztottak a vádlottak nya­kába egy iszonyú port, melynek folyama és végeredménye nemcsak­ a diplomácziát fog­lalkoztatta, hanem kiváló érdekeltséget kel­tett a művelt nemzetekben is — a mostani szultán és romlott kormányának rovására. Ha Abdul Hamidot és depravált pasáit csakugyan a bőszül­ő igazságszolgáltatás keze és érdeke vezette volna, mint a­hogy nem ve­zette — akkor ezt a port már évek előtt kellett volna insezenk­ozniok, nem most. De mert szemmel láthatólag s köztudomás szerint is intriga játszik bele a dologba s a pör tárgyától egészen idegen politikai tekin­­tet : helyes volt a diplomáczia egyik-másik tagjától, figyelmeztetni Abdul Hamidot, hogy a vádlottak halálos ítéletének aláírását száz­szor is fontolja meg, mert igen-igen szomorú következményei lehetnek. És a török viszonyokat ismerve valóban nem lehetetlen, hogy Abdul Hamidot is épen azok fogják megfojtani, a­kik most Midháték halálos ítéletének aláírására nemtelenül nó­gatják és sürgetik ! És aztán a török állam minő viszonyai között mutatja a világnak a szultán ezt a spektákulumot ! Mindenfelől romlás-bomlás, szétmállás: — a franczia rátette már kezét Tuniszra s készül elfoglalni Tripoliszt is ; a görögök épen most vonulnak be a csak az imént még török területre s illuminálják örö­mükben fővárosukat : lázadásban az arab törzsek, kurdok ; a még megmaradt európai török birtokok sem volnának egy perczig sem tarthatók a hatalmak támogatása, illetőleg féltékenysége nélkül ; pénzügyekben a tel­jes bankrott­­ kormányzatban a legnagyobb mérvű korrupczió, mely a szultáni kioszktól a hadi lakásáig terjed. Szóval, mindenfelől isten ujja, intés.

Next