A Hon, 1881. szeptember (19. évfolyam, 239-268. szám)
1881-09-16 / 254. szám
Reggeli kiadás. 254 szám. 19-dik évfolyam. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény ■ szerkesztőséghez intézendő. Bélmentetten levelek csak ismert kezektől fogadtattak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, BIKDETÉBEE (zís.tusra mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok tere, Athenumum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 1881. Péntek, szeptember 16. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Atheraeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................................... . 2 frt 8 hónapra 6 - 6 hónapra IS Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenkint ....... I . Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg*kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Budapest, szeptember 15. és* (V.) A közvélemény szántszándékos felzaklatásának lehetne bélyegezni azt a hangot, me- Ilyen aTWeirzeitung beszél a legújabb budapesti katonai affaireről. A múlt héten elmondtuk véleményünket ez esetről s azután örvendve láttuk, hogy e részben nincs véleményeltérés a közvéleményben. Minden sajtóorgánum, minden tudomásra jutott nyilatkozat egyetértett abban, hogy a hozott becsületbírósági határozat korholása mellett határozott elítéléssel emlékezzék meg azon dolgokról, melyek az ez ítéletre okot adó nyilatkozatokat a kérdéses ügyben szerepelt hadnagytól provokálták, s melyek alkotmánysértő föltevéseit még ismételni sem szeretjük, annyira bántóknak, annyira elszívelhetlenül cinikusoknak tartjuk azokat. Többet mondunk: nemcsak a közvéleményben nem volt hang, amely az alkotmányszegés jogosultságának Lendl-féle theóriáját helyeselte volna, nem volt a hadseregben se. Ami a katonai körök hangulatáról nyilvánosságra jutott, az annyi volt, hogy kétségbe vonva a történtek valóságát, az előadás minden részben való pontosságát, tárgytalannak mondták a közvélemény felzúdulását; azt, hogy ha a dolgok úgy történtek, ahogy előadva voltak, hogy akkor helyesen történtek volna, nem mondta még a tudomásunkra jutott magánnyilatkozatok szerint se senki. S ugyanaz nap, mikor nyilvánosságra jő — elég későn, az igaz — hogy a hadügyminisztérium vizsgálatot rendelt el ez ügyben, tehát hogy a hadügyminisztérium is úgy okoskodik, hogy ha a közlött eljárás valóságon alapul, akkor itt megfenyítést érdemlő ballépés történt, ugyanakkor előáll egy katonai közlöny, mely — minő joggal, nem kutatjuk — hosszú évek óta úgy gerálja magát, mint a hadsereg közvéleményének leghivatottabb képviselője s oda vágja a közvélemény arczába, hogy szerinte ez ügyben minden úgy történt jól, a hogy történt s hogy a katona csak a legfőbb hadúrnak esküdvén hűséget, a magyar alkotmány vagy egy része felfüggesztését nem tekinthetné oly tettnek, mely miatt a köteles szubordinácziót megtagadhatná. Nem részletezzük, mennyire helytelen mérgesítése ez ezen amúgy is legnagyobb mértékben sajnálatos ügynek. Nem bocsátkozunk felnőttek oktatásába az alkotmány s az eskü jelentősége felől. Nem ismételjük álláspontunkat, amelyet ismer olvasó közönségünk, hanem egyet ajánlunk az illető körök figyelmébe. Ha érdekük iis ogyan, hogy, a magyar közvéleményben ijesztő mértékű hatalomra vergődjenek a szélsőségek, akkor csak hagyják a katonaság ilyetén magukról megfeledkező nyilatkozatait megtorlatlanul és a maga fiéről, megcáfolatlanul. Ha ellennekik is a mérsékelt elemek uralma van érdekükben, akkor nem szabad az üzelmeket tűrniök, nem szabad a hadsereg túlzóinak Ádám Tinnia dolgot, hogy a közvélemény is tökéletesen a túlzók kezébe kerüljön . Pedig, ha ezen az úton haladnak, félő, hogy oda kerül. A »Wehrzeitung« emlegetett czikkében tetszik magának abban, hogy a magyar »baloldalt« emlegeti s szidja a Göczel- Lendl-affaire miatt s a miatt, hogy nem nyugszik bele ez esemény lefolyásába. Ez mutatja, hogy a bécsi újság merőben nincs tisztában a helyzettel, a mint az Magyarországon van s a pártok felfogásával e kérdés körül. Hiszen a Göczel esetében napvilágra jutott hadseregbeli hangulat illetékes helyről való desavnáltatását, egyszer mindenkorra elhallgattatását, az alkotmány sérthetetlenségének, az ellenkezőt katonai köntösben állítók megfenyítése által való eklatáns megbizonyítását nem csak ■ze első pártoknak, sőt sorban kelagyarországon követelniök, hanem azoknak, akik a jelen államjogi helyzet alapján állnak, kik alkotmányunk talaján remélik kiküzdhetni hazájuk boldogságát, kik — egy szóval — annak az államjogi alakulásnak, melyet Ausztria és Magyarország ma képvisel, hívei. Az úgynevezett »baloldal«, a függetlenségi párt, könnyebben veheti a dolgot, neki úgyszólva víz a malmára ez a beszéd, mert az alkotmányos állapotok ingatagságát magya- rázhatja ki belőle , a radikális változás általuk emlegetett szükségét bizonyíthatja általa. S legyenek is nyugodtan a »Wehrzeitung« elemei. Amely perekben a magyar közvélemény megbizonyosodnék, hogy ezek az elméletek esküről és alkotmányról elválaszthatatlanul összeforrják a mai hadseregi szervezettel, őseitől öröklött évezredes alkotmánya iránt lenne benne annyi ragaszkodás, hogy mint egy ember tenne róla, hogy ez tovább ne maradjon így. Nem a függetlenségiek, nem azoknak is túlzói hát, akik e kérdésben a »Wehrzeitung« elemeivel szemben állanak; e két túlzó fél — bár ellenkező nézetekből kiindulva — abban találkozik, hogy mindkettő szeretné a jelen viszonyok tarthatatlanságát bebizonyítni : az esküszegés theóriásának hívei, annak magyarázói, hogy Magyarország alkotmányának felfüggesztése nem okvetetlen sérelme az »összállam« jóllétének, azok a jelen közjogi, alkotmányos helyzet híveivel állnak legkihivóbban szembe, azokat sértik legnemesb érzelmeikben, legbensőbb meggyőződéseikben meg ; azok politikai exisztencziája, államjogi sarkalatos állása, öntudatos dynasztikus hűsége s a monarchia alkotmányos fönnállásának állandóságába vetett hite alól akarják elrántani az alapot. E munkának nem szabad sikerülni. Eléggé kezére dolgozott már a szélsőségeknek a katonai túlzások menthetetlen szelleme. Kolozsvár, Eger, Győr, a katonai maga megfeledkezés megannyi etappeja, megannyi etappeja egyszersmind a szélsőségek diadalának. Pedig ama megfeledkezések, mint ezt a múlt alkalommal már kifejtők, sem provokáczió, sem jelentőség dolgában nem mérkőzhettek a mostanival. Annál múlhatatlanabb tehát, hogy megadassák az elégtétel az alkotmányos fölfogásnak. Nem a szélsőségek diadala lesz az. Azok diadala addig tart, amig még nem adatik a statiszfakczió a megbántott alkotmányos hűségnek, dinasztikus hazaszeretetnek s a közjogi helyzethez ragaszkodó mérsékeltségnek. Ezek nevében, a »Wehrzeitung« czikke után inkább, mint valaha, várjuk az alkotmányos álláspont tiszti megsértőinek defavoyáltatását, s lelkünk jobb érzése súgja, hogy nem várunk hiába. A közmunka- és közlekedési minisztérium, mint az »Ellenőr« értesül, már a jövő évben egy nagyfontosságú és régóta mélyen érzett hiányt pótló intézményt szándékozik életbe léptetni. Czélja ugyanis egy külön hidrográfiai osztályt szervezni, melynek feladata lesz az ország öszszes vizein helyszíni felvételeket, sebesség- és víztömegméréseket eszközölni. A mérnökegyesület vízépítési szakosztálya pár évvel ezelőtt részletesen megokolt javaslatot nyújtott be e tárgyban, melyet 1876- ban a dunai vizmérések alkalmával Horváth Ignácz elhunyt műegyetemi tanár pendített meg először s legutóbb dr. Bánhidy Béla is fölvett ismert vízügyi javaslatába. A műszaki tanács most tárgyalja ezen intézmény szervezetét, melynek felállítására a jövő évi budgetbe 200.000 frt lesz fölvéve. A lakáspénzek és egyéb évi járadékok részletösszegekben leendő fizetésének mikénti kiszámítása iránt, a m. kir. pénzügyi miniszter azt rendeli, hogy a fizetések, lakáspénzek és egyéb évi járulékoknak részletösszegekre való kiszámításánál, az év minden hónapja különbség nélkül 30 nappal számítandó, azon hónapoknál tehát, melyekben 31 nap van e nap elesik, ellenben a kevesebb napot számláló február 30 napra kikerekítendő. Oly esetekben midőn a fizetés élvezete a hó 31-én veszi kezdetét, ezen nap a hó 30-a gyanánt veendő s az illetményből egy harmadrész utalványozandó. A fizetési meghagyást tartalmazó ajánlott levelek mikénti kezelésére nézve, következő szabályrendelet bocsáttatott ki: »Az illetékekre vonatkozó fizetési meghagyások kézbesítése az esetben, ha a kézbesítő a felet hon nem találja, vagy az, avagy háznépe a fizetési meghagyást átvenni vonakodik, postán feladó vevény mellett eszközlendő. A postahivatalok kötelesek tehát azon ajánlott feladott levelek átvételére, melyek a boríték czímoldalán a »fizetési meghagyás« megjelölésével vannak ellátva, s az ily levelek feladását nem a postakönyvecskében ismerik el, hanem arról feladóvevényt tartoznak kiállítani, s e szavakat »fizetési meghagyás« a vevényre ráírni. Ily levelek ajánlatdijmentesek s csak súly utáni egyszerű levéldij fizetendő értük, mely kézbesítés alkalmával a czimzettől szedendő be. Ha a czimzett, a levelet elfogadni vonakodnék, akkor a kényszer kézbesítés foganatosítása végett a levél a helyi hatóságnak adandó át. — A Horvát-Szlavon 5°/0-ás földváltsági kötvények biztosíték gyanánt elfogadtatnak, s a kötvények és szelvények következő módozatok mellett fizettetnek ki a pénzügyminiszter rendelete értelmében: 1. A horvát-szlavónországi földváltsági kötvények a magyar korona összes országainak elvállalt jótállása alapján, a magyar állampapírok módjára, magyar biztosíték gyanánt mindenkor elfogadhatók. 2. A kötvények szelvényei, ha még egy év le nem járt, az adóhivatalok és központi állampénztárnál beváltandók, s külön e czélra használt naplóba vezetendők. 3. Azon szelvénytulajdonosok, kik egy évnél további időre lejárt szelvényeket akarnak beváltani, a zágrábi állami főpénztárhoz utasítandók. Schlözert a pápa a »Fanfulla« szerint tegnap fogadta először s minden előbbi kihallgatásokról szóló hir valótlan. A tegnapi kihallgatáson modus vivendit állapítottak meg a kúria és Poroszország közt és a német nagykövetség fölállítását a Vatikánnál, a szükséges összeg előzetes engedélyezése után a birodalmi gyűlés részéről, végleg megállapították. Minden, a májusi törvényekre vonatkozó módosítás később fog megbeszéltetni, ha a kölcsönös viszonyok rendesek lesznek. A berlini nuncziatura fölállításáról nem volt szó, minthogy ez a porosz udvar hagyományaival ellenkezik. Schlözer lesz az első porosz nagykövet a Vatikánnál. Az új bécsi érsek egy második pásztorlevelet intézett a papsághoz, mely a humanitás és békeszeretet ugyanoly szellemétől van áthatva ; a többi közt ez áll benne: »Mi papok szent hivatásunknál fogva az ima emberei vagyunk. Mint Jákobnak látományában, nekünk is naponkint mintegy küzdeni kell istennel a szent imában a szükséges adományokért a magunk és a ránk bízott hívők részére.« Az érsek ezután kéri a papságot, ne tagadja meg tőle támogatását, mert nem ismeri oly pontosan egyházi megyéjének viszonyait, mint kitűnő elődei, Rauscher és Kutschker. Aztán ezt mondja: »Bármilyen legyen az állás, melyre isten akarata szent és égi hivatásunkban utalt, magas vagy alacsony, tevékenységében szélesebb körökre terjedő, vagy szűk, szerény keretben nyilvánuló: egy és ugyanaz a szolgálat, melyre, mint az úr fölkentjei, mint Krisztus papjai magunkat szenteltük. Neki akarjuk szentelni, testvéri szeretetben egyesülve, minden erőnket, egész életünket.« A pásztorlevél igy végződik: »legyünk, mint az apostol szeretet tanítványát, Timótot inti, példaképe a hívőknek szóban és tettben, szeretetben, hitben és a tiszta szeplőtlen életben. Legyünk kitartók az oktatásban és irgalomban ..., ne hanyagoljuk el a malasztot, mely bennünk van a fölszentelés szava és a püspök kézreátétele által. Vegyük szívünkre és iparkodjunk, hogy haladásunk minden dologban nyíltan mutatkozzék. Ügyeljünk magunkra és a ránk bízott tanra, és igy cselekedvén, nemcsak magunkat, hanem azokat is üdvözítjük, a kik ránk hallgatnak.« — A Wehrzeitung czikkét a Göczelügyről a »P. Lt.« keményen megtámadja. Mindenekelőtt konstatálja, hogy a Wehrzeitung czikke nem lehet a mértékadó vagy csak a beszámítható katonai körök nézeteinek kifejezése s az egész lapocska anynyit ért az államjogi kérdésekhez, mint a hajdú a harangöntéshez. Ezután kifejtvén, hogy alkotmányos államban minden, legális uton létrejött törvény, mindenkire nézve kivétel nélkül kötelező s hogy az az állítás, hogy »a hadseregnek a magyar alkotmányhoz époly kevés köze van, mint egyátalán az alkotmányhoz«, infámiának volna nevezhető, ha nem volna oly roppant ostobaság s hogy alkotmányos államban a felett, mily intézkedéseket követel meg az állami jólét, nem az uralkodó egyedül, hanem csak a törvényhozás minden tényezője megegyezőleg határoz, igy folytatja a »P. LZ.« . »A Wehrzeitung »gefreiterei« továbbá, úgy látszik, nem tudják, hogy régibb időkben a koronázási eskü egy záradékot is tartalmazott mely az alkotmánynak a király részéről való egyoldalú felfüggesztése esetére az országnak megengedi a fegyveres ellenállás jogát és hogy e záradékot később nem hagyták el azért, mert az abban foglalt elvről lemondtak, hanem, mert nem tartották illőnek, hogy a koronázási esküben már az esküszegés lehetőségét is előre lássák és mert magától és a koronásfő beleegyezése nélkül is érthető, hogy ha ez a kétoldalú szerződés öt kötelező részét nem veszi tekinbe, a másik rész kötelezettsége is megszűnik és a szerződési jog helyébe egyszerűen az erősebb joga lép, mint ez tudvalevőleg nem egyszer történt meg oly időkben is, midőn a nevezett záradékra a koronázásnál többé nem esküdtek meg. Elég ebből ennyi!—A »Wehrzeitung ugyan nem fog minket megérteni, de mások igen!« — Malta vagy Avignon? A pápának tulajdonított ama szándékáról, hogy Rómát elhagyja, újabban azt beszélik, hogy nem maga a szent atya, hanem a környezetében élő intranzigensek újólag előtérbe tolják IX. Pius e régi tervét. A berlini »Tribüne« egy római levelezője e tervről a következőket jelenti: »Már egy idő előtt, midőn Depretis és Mancini Rómától távol voltak, a miniszterelnököt titokban értesítették, hogy a pápa el van határozva Rómát elhagyni és pedig nem Máltába, hanem Francziaországba költözni át. D e p r e t i s, e hi által meglepetve azonnal sürgönyzött Mancininak és élénk sürgönyváltás keletkezett a két államférfiu közt. Ennek eredménye Mancini egy körjegyzéke volt Olaszország külföldi képviselőihez, melyben megbízta őket, kérdezzék meg az idegen kormányoktól, mit szándékoznak tenni a pápa elutazása esetére Valamennyi kormány kivétel nélkül azt válaszolta, hogy itt csak olasz, nem nemzetközi kérdésről van szó s hogy e szerint semmikép se fognak beleavatkozni, ha a pápa a szent széket más helyre tenné át. Az olasz kormány a tényállásra támaszkodva elhatározta, hogy egészen nyugodtan fogja magát viselni, ha a pápa ama tervet mégis keresztülvinné, csak az a feletti sajnálkozásának fog kifejezést adni, hogy a kúria szükség nélkül nyúl ily szélső eszközhöz.« — A monarchiánk és Románia közötti viszonyról czikkezik a bukaresti »Románul« folyó hó 13-iki számában. Kronologikus részében leírja a lefolyt magyar-román sajtóháborút és most, miután a kedélyek lecsillapodtak, kibontakozik eddigi hallgatásából és reflektál a magyar lapokban hangoztatott magyar-román érdekekről, azt mondván a magyar sajtóról, hogy nagy szolgálatokat tesz, de nem a magyar érdeknek, hanem az orosznak. »És minthogy a magyar lapok — folytatja a »Romanul« — érdekközösségről beszélnek, feleletünk az, hogy mi legjobban tudjuk megítélni, mit kívánnak érdekeink. Semmi sem tarthat vissza attól, hogy oda menjünk,ahová érdekeink hívnak. Nem vagyunk mi elvakítva túlságos nemzeti büszkeség által, se valami abszurd faji gyűlölet nem akadályoz, hogy azon az úton haladjunk, amelyen érdekeinknek garancziáját látjuk. De akaratunknak magunk urai vagyunk és a magyar lapoknak azt feleljük: »Sem veletek, sem ellenetek.« Hogyha pedig szükséges lesz felhagyni a semlegességgel, akkor az érdekeink fogják utunk irányát meghatározni.« — A danczigi találkozásról a »Novoszti« így nyilatkozik : »A császártalálkozás hivatva van fontos befolyást gyakorolni nemcsak a két szomszéd birodalom viszonyaira, hanem a nemzetközi politika menetére is. Hogy a találkozásnak politikai fontossága van, bizonyítja azt Bismarck herczeg és Gersz jelenléte. Németországban az utóbbi időben az a meggyőződés volt elterjedve, hogy az új Oroszország nem viseltetik baráti érzülettel régi szövetségese iránt, s hogy e miatt más hatalmakhoz közeledik. A győzedelmeskedő pánszlávizmus réme anynyira ijesztette a németeket, hogy már előre látták az Oroszország és Németország közti összeütközés lehetőségét. Szlavofil lapjaink nyílt rosszakarattal viseltettek Németország iránt; természetes, hogy a német sajtó hasonló aprópénzzel fizetett. Szóval, oly nem A HON TÁRCSÁJA.____ Br. Kemény István. »Br. Kemény István meghalt 70 éves korában csombordi birtokán.« Ennyit mond a szűkre mért távirati tudósítás. Sokan beérik e néhány szóval, s tudomásul veszik a gyászhírt. Pedig e hírnek nagy jelentősége van azok előtt, a kik tudják, ki volt br. Kemény István. És ezt sokan tudják, sokkal többen, semhogy ne érdemelné meg az elhunyt nemes báró, hogy áldott emlékének néhány sort szenteljünk e helyen is. Br. Kemény István maga volt a megtestesült emberszeretet, jótékonyság, aki igazán elmondhatta, hogy elveszítette azt a napot, amelyen jót nem tehetett. És Kemény Istvánban ezt a jóltevőt vesztették el mindazok, akik jóakaró pártfogót, támogatót, szükségben segítőt kerestek benne. Mert amit kerestek, mindig megtalálták a nemes báróban. Nemes volt ő a szó teljes értelmében, tipikus alakja a régi erdélyi magyar arisztokrácziának. Kemény István báró született 1811-ben. Atyja Kemény Simon br. volt, anyja gr. Teleki Anna. Kiterjedt családnak volt tagja, a melyből számos jeles fia került ki a hazának, így Kemény Zsigmond, a kitűnő regényíró, Kemény Dénes Erdély volt vezérférfia, Kemény Ferencz volt erdélyi kanczellár, stb. E családhoz tartozik dr. Kemény Gábor is, kereskedelmi miniszterünk. Kemény István 1834. óta, a midőn az erdélyi arisztokracziának politikai tevékenységre, az országgyűlés egybehivására tágabb tér nyilt, egészen a múlt országgyűlésig, melyen már betegsége miatt nem vehetett részt, valamennyi erdélyi országgyűlésen és az unió óta a budapestieken kivétel nélkül résztvett és mint Alsó-Fehérmegye követje folytatta nagybefolyásu hazafias működését. 1848. és 49-ben hazánk legviharosabb napjai alatt Alsó-Fehérmegyének főispányja volt. Enyed rombolása alatt megjelent szekerével a városban, az oláhság között és rejtekhelyeiből hivta elő a polgárságot és nagy merészséggel mentette meg számosoknak életét. Később »Fekete könyv« czim alatt maga is leírta a románságnak megyéjében elkövetett kegyetlenkedéseit. A n.-enyedi és gy.-fehérvári egyházmegyéknek, s a nagy-enyedi főiskolának köztiszteletben álló kifogyhatatlan áldozatkészségéről általánosan ismert főgondnoka volt. Ez utóbbi tisztet haláláig viselte. A képviselőház régibb tagjai ma is élénken emlékeznek a jó arcru, ezüst gombos attilája, kipödrött bajuszu kedélyes öreg arra, ki benn a házban nem sokat dikéziózott ugyan, de annál több életet mondott el künn a folyosókon, hol az ifjabb generáczió szívesen csoportosult körülötte, s annál többet tett a házon kívül, mint képviselő, kerülete és a hozzá fordulók érdekében. Politikai tevékenységének főkép Alsó-Fehérmegye volt színhelye. Lelke volt e megyének, a mely a báró haláláig ő tőle nyerte lüktetését. Nem volt egyetlen mozzanat, a melyről nem tudott, s a melyre nézetét ne kérték volna ki még most is, midőn jóformán visszavonulva élt csombordi jószágán. Nemcsak kormányozta a megyét, de annak valódi atyja volt, a gyámoltalanok, ügyefogyottak jó lelkű készséges segítője hunyt el benne. Ahol nemes irányú mozgalomról volt szó, ahol emberbaráti segélyre volt szükség, a hol tenni vagy tanácsolni kellett — mindenütt ott lehetett látni a »csombordi báró« tisztes alakját. Kitűnő gazda volt. A forradalom után feldúlt birtokát rendezte s annak ujjáteremtése által kiváló gazdai tehetséget bizonyitott be. Különben az ő birtoka volt Erdélyben az első, melyen váltógazdaság volt berendezve már 1834-ben. Főleg a szőlészet képezte fő kedvtelését. Nagy áldozattal épitette be és művelte terjedelmes rizling szőlőit s csak a múlt években fogott be szőlőnek újólag egy egész hegyoldalt. A külföldön is ismeretessé vált híres »csombordi rizling»-je. Ez volt az ő egyik specialitása. Ha valakinek különösen kedveskedni akart, annak rizlinget ajándékozott. Megjegyzendő, hogy a palaczkos küldeményeket mindig saját maga csomagolta be. — Oly szenvedéllyel foglalkozott a szőlőtermeléssel, — hogy arról könyvet is írt, — és pedig igen tanulságos könyvet. Utána nézett gyakran, hogy nem hamisítják-e borait. Ha a nagyobb forgalmi helyeken megfordult, mindig rendelt magának csombordi rizlinget, s ha nem volt a valódi, akkor intézkedett, hogy a hamisítvány ne árultassék. Egy alkalommal egy vasúti vendéglőben tett így. A vendéglős dicsérte a borát. — Aztán csakugyan Kemény-féle az a rizling ? — kérdé a báró. — Hogyne ? Hiszen személyesen ismerem a bárót, — mondá a vendéglős. Magam szállítom egyenesen tőle a borokat. A báró nem szól semmit. Elővesz útitáskájából egy üveget (valódi, saját borát) s megkóstoltatja a vendéglőssel. — Maga csal, lássa ez az igazi Kemény-rizling. Én vagyok a csombordi báró. Dolgozott egész életében. A tétlenséget gyűlölte és ostorozta mindig. Szobája valóságos raktára volt iratoknak, gazdasági apróbb eszközöknek, abroncsoknak, szőlővesszőknek, tele irt fali tábláknak stb. Egy alkalommal rokonai a Pálffy comtessek voltak Csombordon látogatóba. A báró szokás szerint szobájában csomagolta a palaczkokat. — Mi dolgotok van gyermekek ? — kérdé a báró a szobájába lépő »gyermekek«-től. — Semmi, István bácsi. — Nohát gyertek dolgozni. És a kisasszonyok egész délelőtt ragasztották a palaczkokra a vignetákat rózsás újaikkal. Szerette a rendet, s fenn is tartotta udvarában teljes mértékben. De még azt se szerette, ha valaki rendetlenül öltözködött. Egy ifjú emberre kissé zsörtölődött, mert könnyelmű volt. Egyszer ismét találkozott a báró e fiatal emberrel, aki mindig egyszerűen, de csinosan öltözködött. Sietett a báró megvigasztalni az ifjú szüleit: »Ne féljenek, a fiúból ember lesz, mert nem áll félre a nyakkendője. Környezetében mindent rendesen kellett teljesíteni, mindent a »maga módja szerint.« Megtanította ő maga az írnokait, hogyan kell a kézbe adni egyetmást, hogy kell tartani a tollat, hogy könnyebben írjon stb. Inasát maga tanította be, hogyan kell ügyesen és gyorsan a bakra ugrani. Ily csekélységekből ítélte meg az embereket, ki milyen életre való. Szeszélyes ember volt, de mindig jó, mint egy darab kenyér. A jótéteményekben osztozott vele neje, a nemes szivü dr. Bánffy Kata, de a báró sokszor nejének sem merte bevallani, hogy ha valakit »erősebben« megsegített. Megnézte, hogy hol kell segíteni, s amily bizalommal kereste fel őt a szegény, olyan messzire kerülte őt a szédelgő. Az enyedi főiskolából kikerült ifjaknak, ha ajánlat, utasítás, támogatás vagy segély kellett — csak Csombordra mentek, s a megboldogult bárótól mindig megelégedve jöttek el. Ha valakinek a megyénél volt dolga s ügye megfeneklett, kiemelte Kemény István. A földmivelőnek, ha vetőmag kellett vagy fában szorult meg, vagy marhája hirtelen hűlt ki, ott volt a segítség a csombordi »udvar«-ban. Átalában sok úgynevezett »különösség« volt a boldogult báróban, s azért számos adoma fűződik életéhez. Elmondunk néhányat. Említettem, hogy szerette a rendet udvarában. Egy vasárnap körül nézett az ólak között. Egyikben nagy fadarabot talált. Meglátta tiszttartóját, aki épen uj ruhában sétált fel s alá az udvarban. — Jöjjön csak ide Y. . . . Nézze, valami gazember benne hagyta ezt a fát. Megnyomorodnak a disznók. Vegye csak ki Y . .. . azt a fát. És a tiszttartó ujdonat uj ruhájában belebujt az ólba, s kivette a fadarabot a disznók alól. Násznagynak mindegyre meghívták a környékben. Egy tanítónak is násznagya volt. Mennyező után magához hivatja az ott időző tanítót. — Hát mit adjak én maguknak ? Pénzt nem adok, mert elköltik. Ékszert nem veszek, mert az nem szegény embernek való. Adok én maguknak egy fejős bivalyát borjastul. Hanem gondot viseljenek ám rámert jó fajta. Az erdélyi kormányzó körutat tett volt Erdélyben. Péchy Manó gr. volt akkor a »gubernátor.« Nagy ünnepiességgel fogadták Enyeden; kivonult az egész város, s egy kocsisor ment éleibe a két fűzfáig. A báró is befogatott négyes kocsijába, de a kocsira hátul felköttetett egy ménkű nagy kocsiládát, ami épen nem volt alkalmas a díszmenethez. — Minek ez a nagy láda nagysás báró ? — kérdi a tiszttartója. — Persze, magának csak addig ér az esze. Hát azért, hogy nehogy szokás szerint fölkapjon a kocsira valami utczagyerek, s a tolongásban leessék és baj érje. Most már tudja ? Ez meg Pesten történt. A váczi utczában lakott képviselő korában a Nádor-szállóbanma már nincs meg.) Egy este későn ment haza, s meglát egy kis kutyát bolyongani az utczán. — Ezt a szegény kis kutyát kinn hagyta a gazdája— sajnálkozék a báró és sorba vette a kapukat. Becsöngetett mindenütt. A kapu kinyílt. Ha a kutya tovább szaladt, ő is tovább csöngetett más kapun, mindaddig, amig a kis kutya egyszer csak beugrott egyik kapun. És a báró szívesen fizette meg a »sperrgeldet« vagy 8—10 kapusnak, mert a kutya legalább hazatalált. A végzett, de állás nélkül álló ifjaknak szívesen adott ideiglenesen alkalmazást udvarában. Foglalkoztatta őket mint »írnok «-okat, s felhasználta minden megfelelő munkára. Ha valamelyikben restséget, kedvetlenséget vagy élhetetlenséget tapasztalt, azt kifizette, elküldötte, és bizony levette róla a kezét. A többit mihelyt alkalom kínálkozott, állásba segítette érdemünk szerint. És azután is tudakozódott felőlük. »Olyan vagyok — írta nekem egy levelében — mint a szász. Megrakom a szénaboglyát, de azután is szeretem meg-megtámogatni, hogy jól rokkanjon.« És ez jellemzi Kemény Istvánt leginkább. Kemény Gábor b. kereskedelmi miniszter föléállíttatta N.Enyeden a vinczellérképző intézetet. Egy néhány tanuló akadt is bele. A báró is neveltetett egy ifjat Hogy s hogy nem, a tanár és a tanítványok között differencziák merültek föl, s most erre szétugrott valamennyi nebuló. Volt futkozás Enyeden hogy útját állják a szökésben levő intézetnek. A báró befogatott, s bár az utolsó időben betegeskedett, maga ment be Enyedre a dolgot rendbe hozni. Rendbe is hozta: elfogott az utczán néhány strikeoló ifjat sugy a lelkükre beszélt, hogy visszatért valamennyi az intézetbe. Mindig magyar ruhában járt, ezüst- és karneol gombos attilával, ahogy az idő hozta magával. Sötétkék attilája és nadrága, széles karamu lágy posztó kalapja, termetes sétabotjával — általánosan ismert alak volt. Ezüst gombos attilája volt a másik speczialitása. Ezt a divatot soha sem változtatta. Csakis a bársony mellényekkel engedett meg magának némi luxust. Ha odahaza kopottas ruhában járt is gazdaságában, bársony mellénye mindig kifogástalan volt. Szenvedélyes vadász volt. Egész kopófalkát tartott; a kegyenczek mindig oldalánál voltak szobáiban is. Fiatalabb korában megtette azt is, hogy a jégtől zajló Maroson úgy ment keresztül, hogy egyik jégtábláról a másikra ugrott. A parton álló sok oláh nép csak úgy hányta magára a keresztet rémületében. Szívbaj kínozta néhány év óta a bárót. Nem igen mozdult ki Csombordról, legfölebb g.-kereszturi birtokát nézte meg. Elgyöngült erősen, s tegnap a halál utolérte. Most már fölépülhet enyedi szép háza, a mely még mindig vakolatlanul és befejezetlenül áll a piaczon. Nem merte bevégeztetni, mert megjósolták neki, hogy ha az elkészül, meg fog halni. E miatti aggodalmai miatt aztán nem építtette föl. — Gyermeke nem maradt. Nyugodjék békében a legnemesebb lelkek egyike, László Elek.