A Hon, 1881. november (19. évfolyam, 300-329. szám)
1881-11-01 / 300. szám
Reggeli kiadás. 300. szám. 19-dik évfolyam. Budapest, 1881. Kedd, november 1. Szerkesztési irodát Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK g2Íntu£7 mint előfizetések a kiadó-hivatalt (Barátok- tere, Athenaeum-épület) küldendők. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kiadó-hivatal Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...*»•••••• Sírt 8 hónapra ■•••••••••• 8 » 6 hónapra.......................................... . . H » Az esti kiadás postai különküldéséért felül* fizetés negyedévenkint ....... 1 * Az előfizetés az év folytán minden hónapban maga kezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás a 2 FT XIX. évi folyamának okt.-deczemberi negyedére Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . - 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó hivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, október 31. Bécs, okt. 30. Restellni való dolog, hogy milyen bírálatban részesülnek nálunk a költségvetések, de kivált, a közös háztartás költségvetése. Tudatlanságból, vagy a küzüveg ezélrevezetése czéljából cselekszik-e ezt, nem keressük; tény az, hogy a legvalótlanabb állításokkal állanak elő e tekintetben nálunk. Kezdik azon, hogy óriási összegekben tüntetik fel a t _badügyi költségek növekedését, holott az előirányzat összes növekedése nem éri el a két milliót. E czímen a mi quotánk mintegy hatszázezer forinttal emelkednek, de csak akkor, ha a delegácziók nem törölnek semmit, ami egyelőre fel nem tehető. Ha már arra sem vállalkoznak, hogy előbb a világba kiáltott nagy számaik valódiságáról meggyőződjenek, még természetesebb az, hogy annál kevésbé foglalkoznak azzal, hogy bírálat alá vegyék a főbb tételeket. Az, aki legalább üzemfényvesztéskép akarja teljesíteni ezt a kötelesséészaz állít olyant, mint a »Pesti Napló« embere, hogy t. i. csak déli erőditésekre költünk, csak Ausztria védelméről gondoskodunk , a mellett Magyarország védelméről megfeledkezünk. Ez a jámbor ember megpillanta a polai és pontebai kiadásokat, de már nem vette észre a krakkói, s przmisli erősítéseket, a komáromi építkezéseket, mert ez esetben el kellett volna ismernie, hogy ha a déli erősítésekre kér a hadügyminiszter összesen (kerek számban) 11 milliót, az északiakra is egy millió hatszázezret. A részleteknél van helyén annak megbírálása, hogy helyesen történik-e ez, de átalánosságban nem szabad azt állítani, hogy a monarchia valamelyik része következetesen vagy czélzatosan feláldoztatott a másiknak. Annál kevésbé mondható ez, mert bizony ha délen nincs jól megvédve a monarchia, kárát vallhatja annak Magyarország is. Elismerjük, hogy Olaszországgal most egészen más viszonyban vagyunk, mint amilyenben voltunk akkor, mikor a tiroli építkezések és pólai beruházások keletkeztek. Lehet is beszélnünk ezen költségek lassúbb tempójáról, részben czélszerűségéről, de nem lehet megtagadni, hogy minden ellenséges célzat nélkül is jelentősége van annak, hogy egyetlen haditengeri kikötőnk teljesen védelemre képes állapotban legyen. Ellenkező esetben egyszerűen azt kell mondanunk, hogy ennek a monarchiának sem tengerészetre, sem közös háztartásra szüksége nincs, mert csak így van értelme annak az okoskodásnak, mely reánk nézve elveszettnek tekinti mindazt, ami nem magyar területre költetik el, pedig meg vagyunk győződve, hogy még Fiumét is védi Póla, valamint bizonyos az, hogy Magyarországot védi Krakkó is — és bizonyos tekintetben az annyiszor hánytorgatott Przmist is. Komolyan azonban alig lehet, vitatkozni a tengerészeti költségvetésben tervezett nagy változás sem. A tengerészeti hatóság ugyanis, hogy megfeleljen a delegácziók valami 10 év óta hozott és folyton ismételt határozatának, egy 8 évre kiterjedő tervet nyújtott be, a hajónadó karban tartására és fölszerelésére vonatkozó beruházásokról. Az e czímen eddig »rendkívüli kiadások« rovatában előforduló kiadásokat e terv alapján be akarja hozni a rendes költségvetésbe. Az egész költséget 17,227,000 forintra teszi , ami évenként 2.153,450 forint kiadást okozna. Azonban már az első évben visszariad a tengeri hatóság az így keletkező 646,150 frtnyi költségemelkedéstől és abból (az emelkedésből) csak 340,000 forintot vesz föl , remélve, hogy jövőre kipótoltatik. A kérdés, éspedig fontos kérdés tehát az: elfogadja-e a delegáczió ezt a tervet és az erre irányzott költségvetést vagy redukálja vagy elhalasztja-e most ? Marinánk most, számba nem véve az iskolahajókat, munkahtajókat, 48—49 millió értékű ; van 298 ágyúja és 95,460 tonna tartalommal bíró 16 ezer 545 lóerővel rendelkező hajója. A tengerészet azt mondja, hogy ennek csak a status quoban tartására kell a föntebbi összeg. Akik a tengerészeti dolgokba be vannak avatva, arra utalnak, hogy Német-, Orosz-és Olaszország mily óriási költséggel fejlesztik haditengerészetüket; hogy ez legbiztosabb alapja (biztosság és tengerésznevelés tekintetében) a kereskedelmi tengerészet fejlődésének; hogy veszély sőt tőkepazarlás rejlik a tengerészet elhanyagolásában. Ez mind igaz, de mi mindezekkel szemben pénzügyi helyzetünkre vagyunk kénytelenek utalni és a költségnek vagy elhalasztását vagy több évre kiterjesztését kell pártolnunk, mert van középút, melyen az ellentétes érdekeket kiegyenlíteni lehet. De másfelől a magyar közönség előtt nagy részben ismeretlen fontosságú tengerészet érdekében is el kell ismernünk azt, hogy hiányát és romlását még a magyar határok és forgalom biztossága is megérezné, a monarchia védelmi képessége pedig épen. — Andrássy Gyula grófnak külügyminiszterré kineveztetését közelebbre várhatónak jelenti egy bécsi lap. E hírt a »Napló« következő, mint mondja, »hiteles forrásból« vett megjegyzésekkel kiséri: Gr. Andrássynak ő felsége Gödöllőn felajánlotta a külügyminiszteri tárczát, s felhívta annak elfogadására, mire gr. Andrássy Gyula akkor kitérőleg felelt. Azt hírlik, hogy gr. Andrássy Gyula ekkor ismételte azon nyilatkozatot, melyet ő felségének akkor tett, midőn lemondását a külügyminiszteri tárczáról benyujtá. E nyilatkozat igy hangzott: »Egészségi állapotom s magándolgaim, és semmi más kényszerének arra, hogy lemondásomat benyújtsam. Mindig azonban a felség szolgálatára állok. Ha a külügyminiszteri tárczát oly férfiú foglalja el, ki megfelel mindenben a korona intenczióinak, annál jobb, akkor én a magánéletben visszavonulva maradhatok. Ha nem, s a korona parancsol velem, készen fog találni a felhívás teljesítésére,úgy látszik, több irányban történt puhatolódzás a külügyminiszteri tárcza betöltésére, de gr. Andrássy e részben állandó jelöltnek tekinthető. A »Napló« eme sorai alkalmából utalunk mai esti lapunk egyik bécsi sürgönyére, mely szintén jól értesült forrásból jön, s gróf külügyminiszterré kinevezése még nincs elhatározva s valószínű, hogy egy ideig a kérdésben nem is fognak határozni illetékes helyen, személyzetével és Wimpffen gróf voltak elsők az indóházban. Ezenkívül megjelentek a helytartó és a rendőrfőnök. Nyolcz és háromnegyed órakor Rainer főherczeg nejével megérkezett s a váróterembe lépett. Sebüller vasúti főigazgató ésWiczek János gróf az udvar megjöttét az előcsarnokban várták. Pontban 9 órakor érkeztek meg a két lovas udvari fogatok. Az elsőből Margit királyné szállt ki fekete bársony prémes felöltőben. Királyunk ő felsége tábornagyi egyenruhában egy kocsiban jött vele s karonfogva vezette a váróterembe. A közönség, mely az előcsarnokban sorfalat állt, a legnagyobb tisztelettel üdvözölte a királyi vendégeket. Margit királyné nyájas mosollyal köszönt mindenfelé. A második udvari kocsiban Umberto király jött a nevét viselő osztrák-magyar ezred ezredesi egyenruhájában Rudolf trónörökössel. Ezután jött a kíséret. A felséges vendégek az udvari váróterembe mentek, hol Rainer főherczeg és neje, valamint számos udvari méltóság fogadta őket. Nem sokkal az indulásra kitűzött idő előtt a társaság a perronra ment. Az udvari kocsi előtt Margit királyné többeknek kezet nyújtott, kik azt megcsókolták, Umberto király pedig a melléje rendelt udvari méltóságoktól szives kézszorítással búcsúzott el. Azután kezet csókolt Rainer főherczegasszonynak. Erre az olasz nagykövet és neje és az udvari méltóságok léptek elő. Tőlük elbúcsúzva Umberto király, igen nyájasan megölelte királyunkat és Rezső trónörököst, kik ismételve kezet csókoltak Margit királynénak. Az olasz királyi pár elutazása előtt fél órával Erzsébet királyné lakosztályába ment s ott a legszívesebben búcsúzott el Erzsébet királyasszonytól és Stefánia főherczegasszonytól. A többi főherczegektől és főherczegnőktől a királyi pár már tegnap a Burgban elbúcsúzott Umberto király és Margit királyné 9 óra 5 perczkor az udvari kocsiba szálltak s még öt perczig a kocsi ablakán kinézve társalogtak királyunkkal és a trónörökössel. 9 óra 10 perczkor az udvari vonat indulni kezdett , a távozó vendégek ismételve meghajlással s kezükkel integettek bucsu-üdvözleteket a perrouról utánuk néző fényes társaságnak. Az olasz királyi pár látogatását Bécsben a »Diritto« lendületes vezérczikkben ünnepli. Kiemelvén, hogy e látogatás a béke, a tiszteletre méltó békepolitikájának új szentesítése, anélkül, hogy a gyűlölködés és a kihívás politikájává válnék Francziaországgal szemben, a következőket írja: »A két nép által ez egyforma szívességgel óhajtott és kívánt utazás tekintetünk előtt leleplezi ama roppant haladást Európára nézve, mely öntudatukban beállott. Az Alpokon innen és túl érezték, hogy a történelemben az antagonizmusok és konfliktusok időszaka visszavonhatatlanul be van fejezve és hogy a több technológiai iparmúzeum ügyében tegnap az országos magy. iparegyesületnek 38 fővárosi ipartársulat képviselőiből alakult ipartársulati szakosztálya küldöttségileg tisztelgett, Ráth Károly szakosztályi elnök vezetése mellett, Trefort közoktatási miniszternél. A küldöttségben részt vettek a fővárosi ipartársulatok elnökei közül : Korompay Ágoston és Jungfer Gyula a lakatos, Walser Jakab a kádár, Kutschera György a bádogos, Bátory Mihály a vendéglősök, szállodások és kávésok, Matheidesz István a sütő, Mogács József a czipész, Csermák Károly a gombkötő, Fodor Kálmán a könyvkötő ipartársulat részéről, továbbá Gelléri Mór iparegyesületi titkár. A küldöttség vezetője Ráth Károly a miniszter előtt tolmácsolta a fővárosi iparosok hálás köszönetét azon buzgalomért, melyet a miniszter a technológiai iparmúzeum létesítése körül kifejtett. Az iparosokra nézve e nagyfontosságú és régóta sürgetett intézmény létrejötte felette kívánatos is volt és szóló a küldöttség nevében különösen arra kéri a minisztert, hogy az intézmény gyakorlati értékesítése és hasznosítása körül engedjen elegendő befolyást a leginkább érdekelt köröknek. Trefort miniszter válaszában különösen kiemelte, hogy hazánkban közigazgatási és közművelődési kérdések mellett legfőbb fontosságot tulajdonít a közgazdasági, főleg az ipari érdekek ápolásának. Különösen nálunk, hol kézműipar áll első vonalban, és már a fejlesztésre fölötte fontosnak tartja ezen érdekeknek minden irányban való fölhasználását. Ezért létesítette a technológiai múzeumot s hivatkozással a küldöttség vezetőjének kérelmére kijelenti, hogy ily intézménynek gyakorlati hasznosítása körül számos oly kérdés merül föl, melyet a miniszteri bureauban megfelelően elintézni nem lehet s melyek körül a gyakorlati szakférfiak közreműködését mindenesetre ki kell s ki fogja kérni. Ezután a miniszter még igen részletesen foglalkozott némely hazai viszonyaink s azon intézkedések ecsetelésével, melyek által azok javítását várja, így különösen közegészségügyeink elhanyagolt voltára terjeszkedett ki, kiemelte a gyermekek nagy halandóságát s ezen abnormis viszonyok javításának elodázhatlan szükségességét, hangsúlyozta, kapcsolatba hozva azt az iparral is lényegesen kiható népneveléssel. Ezután bemutattatta magának a küldöttség egyes tagjait és nyájasan társalgóit azokkal, különösen az alsó iparos oktatás végleges rendezése s azzal kapcsolatban az imis-kiképzés fölött őrködő kötelezőleg törvényesítendő ipartársulati szervezet kérdései körül folyt az eszmecsere, melynek folyamában a miniszter mind a két kérdésnek kedvező elintézésére nézve tett ígéretet. Közel egy órai itt időzés után a küldöttség fölkereste még Hegedűs Kandid Lajos miniszteri tanácsost, kinek a küldöttség szintén meleg köszönetet mondott ez ügy felkarolásáért és kérte annak további támogatását, mit a miniszteri tanácsos készséggel meg is ígért. A bécsi látogatás. Az olasz királyi pár és kísérete elhagyta Bécset. Amilyen szívélyes volt a fogadtatás, olyan volt a búcsú is. A német, a magyar, az osztrák, az olasz sajtó egyaránt örömének ad kifejezést e látogatás ténye felett, melynek politikai jelentőségét, minden egyébtől ezúttal eltekintve, kellőleg illusztrálták az uralkodók által az udvari diszebéden mondott pohárköszöntők. Hanem vannak mégis, kik igen rossz szemmel nézték az olasz királyi pár bécsi látogatását s most mintegy megkönnyebbülve kiáltanak fel: hála isten, csak hogy már eltávoztak Bécsből! így vélekednek pedig a muszka és az ultramontán lapok, mely utóbbiak közül egyik magyar példány ma gyászkeretbe illeszti Mancini, Depretis, és Robilant gróf neveit, mivelhogy a szent István-renddel lőnek kitüntetve s egyúttal sajnálatát fejezi ki az osztrák-magyar uralkodó »kényes« helyzete felett. De hát efféle komikus hóbortokkal senki komolyan nem törődik, legfölebb lemosolyogja. Több figyelmet érdemel az, hogy mit szól a bécsi látogatáshoz az orosz sajtó. Erre nézve érdekesnek tartjuk tudomást venni a »St. Peterb. Wied.« nevű lap nyilatkozatáról, mely azt akarja tisztába hozni, lehet-e valami haszna Olaszországnak Humbert bécsi útjából és ennek kapcsán eldönteni, bír-e fontossággal az uralkodók bécsi találkozása. E tekintetben igy vélekedik a muszka lap: »Olaszország érdekei Afrikában vannak veszélyeztetve, de e részben nem segíthet neki Ausztria- Magyarország, amennyiben Francziaország Saint- Vallier követe által kinyerte Bismarck herczegtől a szabad cselekvésre a jogot. Ha Olaszország csatlakozik is az osztrák-magyar-német szövetséghez, Németország érdekében nem tehet semmit, Németországnak meg nincs érdekében Olaszországért tenni valamit , továbbá Ausztria-Magyarország sem tehet valamit Olaszországért, de annál többet kellene tennie Olaszországnak Ausztria-Magyarország pártjára állván a dunai, a keleti kérdésben, és biztosítani, fedezni délről Oroszország elleni műveleteiben. Ha akarna tenni valamit Olaszországért Ausztria-Magyarország, ez abból állana, hogy igyekeznék a pápát visszatartani Rómában, mert az üres vatikán végzetessé válhatik az olaszok függetlenségére. Olaszország bajai még fokozódhatnak, sőt válságos helyzetbe is hozhatják, de nekünk úgy tetszik, hogy ezek ellen nem »Ausztriában«, nem Németországban kell keresni az orvosságot. — Francziaország egoisztikus törekvései ellen még idejekorán szerezhettek volna az olasz diplomaták szövetségeseket Angliában, Spanyolországban, Törökországban, sőt Oroszországban is — és ha Umberto király azt Bécsben és Berlinben keresné, aminek különben nem adunk hitelt, csak jóakazatú és biztató szavakat találna ott, meg szívélyes fogadtatást, amire egyébiránt teljes joga van Európa egyik legrégibb uralkodó háza fejének. Azonban e találkozásnak, mely személyes jellegű, nincs kiváló fontossága, sőt a danczigi találkozás próbakövének sem tekinthető, noha Olaszország hozzájárulása az osztrák-magyar-német szövetséghez értékes tény az európai béke szempontjából.« Nem tudhatjuk s nem is kutatjuk, hogy e pétervári muszka lap mennyiben fejezi ki kormánya nézeteit, csak konstatáljuk, mint figyelemre méltó adatot, hogy minden sorából kirí a bécsi látogatás fontosságának kisebbítése s a neheztelés Olaszországnak monarchiánkhoz közeledése felett. Persze mindjárt máskép nézne ki jelentősége a látogatásnak, ha Péterváron történt volna! Meglehet, ezen orosz felfogásban keresendő forrása ama legújabb hírnek, hogy az orosz czár nem fogja meglátogatni az osztrák-magyar uralkodót, ami felett különben nem sokan búsulnának. fekvések szolidaritásának és a törvényes érdekek közösségének időszaka kezdődik. Olaszország és Ausztria-Magyarország az ösztön amaz élességével, mely a népek isteni géniusza, felismerték, hogy egyesült erőik nem bénulhatnak meg meddő gyanakodásban, hanem hogy egyetértőleg az új történelem termékeny fejlesztésére kell magukat adniok, amelyre hivatva vannak. Ez a Róma és Bécs két név társításának valódi és mély értelme, mely magát a harmadik névvel, mint egy a kettő közti egyesítő tényezővel, Berlinnel, csodálatos módon kiegészíti... S Olaszország most egyhangúlag szerencsekivánatait küldi uralkodóinak, akik abban a pillanatban, midőn e szavak megjelennek Bécsben, egy baráti lakosság ünnepi üdvkiáltásai által fogadtatnak, amely lakosság az egész monarchia érzelmeinek tolmácsa, és nem kevésbbé egyhangúlag küldi szerencsekivonatait Ausztria-Magyarország szuverénjeinek, akik uralkodóink szíves fogadtatásában megerősítik a barátság logális kicserélését, mely a két uralkodót és országot állandóan egyesíteni fogja egymással. A »Petersb. Ztg.« egy bécsi levelezője Umberto király látogatását Bécsben a danczigi találkozás eredményének mondja. A három császári hatalom és Olaszország szilárd egyetértésben vannak *xxvV . együtt, legalább béke tendencziáikat illetőleg. A lemely szerint Andrássy V velezen mindazáltal azt állítja, hogy Bécsben époly kevéssé fognak szövetséget kötni a szó szorosabb értelmében, mint Danczigban. A négy hatalom egyetértéséről van szó kölcsönös lojalitás bázisán, mely bástyája a békének, melyben Oroszország épugy van érdekelve, mint a többi három hatalom és bizonyára nem kevésbbé, mint Olaszország. A HON TARCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 21-dik ELSŐ KÖTET. Folytatás. Senki sem merte őt vigasztalni. Egy elejtett gomb, egy öltöny darabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, amely elvesztett hitvesétől itt maradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltűnt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, ami csak értékkel bírt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, amiket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleírt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom. Majd egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, orditá: »Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! — Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyém, én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!« Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfiú volt. — Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezzérem, ne lázadj fel Isten ellen. Ocskay úgy volt, mint akit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült. — Mondtam valamit? Nem ... Tenni akarok valamit .. . Nem akartam Istent káromolni .... Az nyomorúság .... Még embert se káromoljon senki... A szidás csak kutyaugatás ... Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit. S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé forduá, tele pokolkinnal, s akkor egyszerre, mint egy vizio látnokának nyíltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással. — Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. Látod azt ? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, ahová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba. Mi volt ott látható. Az égszínkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felírva e szavak: »HIC EUIT RITSCHAN.« (Itt volt Ritschán). — Látod ? — Látom. — Most már tudom, hogy mit teszek! — Én is. — Azt tudod, hogy én mit teszek ? — Azt. — Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.Hol? — A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán megy, én az innensőn haladok. — Ott leszek napjára. Azzal megszokták egymás kezét. — Fél nappal később indult, hogy egyszerre érkezzünk , nekem kerülő utam van. — Ezzel Ocskay elsietett. Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is. Nincs már más, akit csókoljon. »Hű maradsz hát mind a kettőhöz!« dörmögé magában a vasember. X. Az égő klantrom. Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympathetikus bűbájosság , mintha két ember egymásnak a szívében olvasgatott volna, hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, aki az alvezérei psychologiájára bízná, hogy találják ki, mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv ? s ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, ami fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtűz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyílt rá! Az alkalom kedvez! A régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahívták, helyette Heisztert küldték le, aki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belátása szerint hadjáratot .. . Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük : »Mához egy hétre Dévénynél találkozunk !« odáig »kiki magáért!« Derék munka volt, amit »odáig« is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték, Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, akik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, akiket »tót hajdúknak« tiszteltek ; Turóczy hanákjait, akik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva ; Ocskay viszont megkapta Móricz István a Tisza vidékéről idezüllött orosz hajdúságát, Boné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) töröktatár hadát, akik még nem vették be a puska használatát, hanem nyíllal tudtak lőni , de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs, Borbély Balázs csapatjára is, akivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, amit vezetett. Hogy lettek így megtépve ? ezt az azt tudná megmondani, amit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol vezetve , hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. »Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk !« Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjük czélját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál, akkor mondják meg a seregnek, hogy hová mennek ?« »Be Ausztriába! Föl Bécsbe!« Volt erre a szóra őrjöngő riadal! Hiszen erről álmodozott minden ember. S aztán mi volna benne lehetetlen ? Voltak együtt összesen ötezeren. Ötezer olyan ember, akinek nincs mit veszíteni e földön. Akinek a szántóföldén a vetést fölégették, a lakóházát szétdulták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors összesepert , kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve .. . Aztán egyszerre előtte áll a megnyílt paradicsom , még csak nem is őrzik. A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborút nem látott a vidék, a nép fegyvert nem forgatott : csűrök, pinczék telve , istállók, akik megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal ; a helységekben posztó- és vászonszövőgyárak, mindenütt fényes úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón! (Folytatása következik.)